" Egyszer mindannyian elhullunk, s ezáltal mindörökké meghalunk.. De vajon képes vagyok szembenézni vele?
A halál ténye pillanatról pillanatra őrjítőbb, mintha csak éppen egy számláló lenne a fejem fölött. Az idő lassan vánszorog tovaszállón, míg az ereimben száguldó vér kínzóan mardosó. Ha tehetném, és igen, nos élhetnék azzal, hogy megmentsem a satnya sorsom zálogát, de voltaképpen mindannak mondanék ellent, ami mellett már évszázadok óta oly' kitartó vagyok. Tényleg megérné nekem feladni a célomat, és elvonulni az egyik üres koporsóba? A nevemre szólóan elő lett készítve, hisz' abban a másodpercben meg lett pecsételve a halál kimenetele, ahogy belém döfte a sait nevezetű fegyverét. S én mindenféle védekezés nélkül tűrtem, sőt tán még meg is hátráltam előle. Sokkolt a tudata annak, miszerint képes volt megtenni, de hát mit is vártam én magam, nos egy szánalmas emberi porlandótól? Ugyanolyan, mintsem a fajtája többi tagja.. Ugyanolyan naiv, hasztalan, és.. és ártatlan. A hév hevesen önti el a testemet, és legszívesebben e pillanatban, nos képes lennék őt megölni, ha velem szemben állna. Úgy megfosztanám az életétől, mint még egyetlen embert sem! Hogyan volt képes elvenni tőlem az egyetlen dolgot... az egyetlent, amelyet be sem fejezhettem? S mégis mily' tünékenyé vált mostan a létem.. Véres öltözékem szívderítő látvány lehet, hiszen a bordós árnyalat sokak kedvence. Többek közt én magam is imádom, s főleg, ha mások életét onthatom. Lassú lépteim, mindinkább az erdő mélyébe viszik utamat, ahogy a lágy szellő kellemesen süvít el mellettem. Rideg tekintettem a tájat fürkészi, miközben maga az arckifejezésem rezzenéstelen marad mindvégig. Újabb léptek, és újabb tájt megzavaró jelleg. A csendes környezetet a penge éles hangja ébreszti föl, ahogy magam után húzom a csatabárdot, amelyet ugyancsak vér borít be. Szívem heves tempót diktál, de egy pillanatra sem válok izgatottá, avagy nyugtalanná. Ugyanolyan szobor vagyok, mintsem az eddigiekben. S a szürke kisegér szerepköre most tökéletesen elveszhet az éterben, nem de? Végül lágyan elmosolyodom, ahogy fütyörészve fordulok el a jobb irány adta szakaszba. A halál megőrjítő, és idegtépő. A halál mindent lezáró, és oly' megnyugtató. A halál eljő, s én magam távozom. Oh, lám, s nekem miért is kéne józannak maradnom? Miért kellene nem megőrülnöm, hanem kitartanom? Minő', minő', bámulat, hogy mennyi kérdést teszek fel magamnak, de a válasz már koránt sem érdekel, avagy mondhatnám úgy, miszerint már semmi sem érdekel. Hiszen az életem iramosan száll tovább, és bármelyik pillanatban a halál köszönhet rám. Amelyre a megoldás, vagy az ellenszer, vagy a varázslat lenne. De csökönyös vagyok! Utálom magam, és utálom a korcs kis boszikat.. - Oh, mennyei atyám, hát csak nem hiszel bennem? - Röhögöm el magamat, ahogy tőlem nem messze, egy romos templom épülete rajzolódik ki. Igazán mulatságosnak vélem, hogy e pillanatban pont erre járok, és tádám, ebbe torpanok. Mintha csak leállnék imádkozni, avagy, mintha egy pillanatra is megfordulna a fejemben az, hogy higgyek a nem létező összegző jellemben. - S ha léteznél is, nos én miért hinnék benned? - Teszem fel a kérdésemet cinikus hanglejtéssel, ám őrült módon nem várom el, hogy az egyik fa válaszoljon nekem. Mégis mit mondhatna? Semmit! Semmit! Mert egy fa ugyebár, nem jártatja a nem létező száját, bár, ha lenne, akkor az hol is lenne rajta? A törzsén, vagy fent a lombkoronája kellős közepén? Egy sor nevetés után, nos megrázom a fejemet, majdan vállat vonva indulok tovább. Az épülettől nem messze állok meg, ahogy simán a vállamra helyezem a nehéz fegyvert. - S ki erre jár, nos rád a halál vár... - Éneklem, ahogy oda-vissza kezdek el sétálgatni. - ...s ha meghaltál, álomba zuhantál. - Folytatom egy kegyetlen mosollyal, miközben végül megállok. Tekintettemet a temérdek fa felé fordítom, és várok. Várom a kedves kis természetfeletti áldozatom, akinek lekaszabolhatom a csúnya kis fejecskéjét, és akit ezer örömmel küldhetek tova a túlvilágra. Már-már szinte alig várom, hogy a bárdot belé mélyesszem, mintsem nem régiben, abba a néhány kis farkaskába, aki nem akart meghalni, de hát... hát meg kellett, hisz' én eljöttem. Én vagyok a Végzet, és a Tiéd is az leszek!
Szent meggyőződésem volt, hogyha a druidák felébrednek a több évszázados álmukból hallani fogok róluk. Ilyen hosszú bezártság után az lett volna az elvárható, hogy hallassák a hangjukat, kezdjenek el tombolni, bosszút állni, újraegyesülni, felkeresni azokat, akik a halottaik helyébe léphetnek, mégsem ez a jövőkép látszott valóra válni: csend volt, túl nagy ahhoz, hogy elhiggyem, a régi, ősi, hatalmas lények visszatértek és én is egy vagyok közülük. A zsigereimben éreztem a változást, olyan érzés volt, mintha egy régen eltemetett személyiségrészem feltört volna és hatással lenne az általános közérzetemre és az egész lényemre, de semmi kézzel fogható változást nem láttam magam körül és ez volt a legidegesítőbb amellett, hogy a druidákat megtalálni az eddig legnagyobb kihívás volt számomra. Bujdokoltak, nem akarták, hogy rájuk bukkanjanak. Ha nem így lett volna, csak egy boszorkány segítségét kellett volna kérnem, nem fél tucatét és nem kellett volna a több éves tartozások behajtására támaszkodnom. A sötétben tapogatóztam, egyedül a valahová tartozás érzésére és a tetoválásomra támaszkodhattam a könyvekből, papírokból, régi iratokból, feljegyzésekből, leszármazottak emlékeiből megszerzett tudás mellett. Az a fajta nő voltam, aki szeretett várat építeni a semmiből, viszont a belülről jövő késztetés annyira sürgősen hatott, hogy fogyatkozni kezdett a türelmem, szétszórtabb lette és csakis arra vágytam, hogy megtalálhassam őket, beszélhessek velük – egy majdnem ezer éves druidával teljesen más lehet az interakció, mint azokkal az újoncokkal, akikkel találkoztam. Ők semmit sem tudtak róluk, rólunk, a teljes sötétségben tapogatóztam, míg én biztos voltam abban, hogy van némi rálátásom arról a világról, aminek a részesévé váltam és aminek nem csak kényszerből, hanem kívánalomból szerettem volna tagja lenni. Mi másért csaptam volna le az első adandó nyomra, ami egy ősihez vezetett? Hetekbe telt, míg megtaláltam annak a templomnak a romjait a virginiai kisvárosban, ahol a boszorkányok rájuk szórták az átkukat… és amikor átléptem a ma már nem létező küszöbét, különös, megmagyarázhatatlan, emberfeletti, megvilágosodásnak beillő tudatmódosulás kerített hatalmába. Éreztem az árulás bűzét, a kiontott vér jelentőségét, a varázslat erejét és hatalmát, a fájdalom egy részét, amit a társaim átéltek. Fulladás, csontfájdalom, halál közeli állapot, a fejem tetejétől a lábujjaimig kavarogtak bennem e rosszabbnál rosszabb állapotok, egészen addig, míg a törmelék ropogása és a határozott léptek zaja ki nem rántott a transzból. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, csak akkor ütött belém ismét a felismerés, amikor az érkező felé fordultam. - Calder? – Őt vártam, de nem voltam biztos abban, hogy ő érkezett. Sohasem láttam ezelőtt, ennek ellenére az a megérzésem támadt, hogy egy csapatba tartozunk… a druidák elméletben felismerik egymást, kíváncsi voltam, vajon a gyakorlatban is beigazolódik-e ez a mese vagy humbug lesz, mint sok más történet?
A sötétben tapogatózhattam volna, de ismertem ezt a helyet. Ahogy a közelébe kerültem, éreztem a dühös boszorkányok és warlock-ok szellemének tömegeit, akik próbálták elérni, hogy hátra arccal odébb sétáljak. Nem sikerült nekik. A csontomban éreztem a fájdalmat, de nem hatott meg. Éreztem ennél rosszabbat is, ennél fájdalmasabbat is. Olyasmit is, amit nem nevezhettünk volna kellemesnek. A vámpírok gyorsan gyógyulnak, meglehet, de az igazi kiváltság szerintem az, ha a fájdalom nem rémiszt meg, nem tántorít el, hanem előrébb taszít. Próbálhattam volna teljesen kizárni a kellemetlen, kicsit távolinak tűnő bizsergést, de nem akartam, inkább egyre beljebb hatoltam az erődben, míg az ismerős érzés el nem kapott, s mintha a múlt nem rántott volna magával. Itt döntöttek a sorsunk felől. A létezés fájdalma vagyis inkább az újra létezés fájdalma viszont túl erős volt. Emlékeztem a hangokra, az érzésre, ami akkor végig járt. A bűnünk annyi volt, hogy mások voltunk. Mára belőlünk, ha úgy tetszik ősikből ki tudja mennyi maradt. Nem volt nagy összejövetel, ám a városban pontosan érezhetted a társaid jelenlétét. Én igyekeztem őket kizárni. Nem kerestem több hozzám hasonlót, nem kutattam őket, éltem. Mint egy árnyék. A sarkában jártam mindazoknak, akiknek élete nem volt fontos, nem érdemelték meg az életet. Érzem, hogy nem vagyok egyedül, pont ezért halk lépteim visszafogtam, hagytam, hogy menésem az átlagos hangosságba csapjon át, hogy a nyilvánvaló „kapocs” mellett érkezésemről előbb tudomást szerezzen, minthogy látna. Ennek ellenére olyan határozott és gyors mozdulattal fordult felém, ami egyből árulkodó lett felém. Hát ő lenne egy azok közül, aki amolyan fiatal újonc. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy ezt akarta látni, hogy a saját árnyékától félt vagy ennyire megleptem. Aztán megértettem. Amit én gyenge fájdalomként élek meg, őt minden bizonnyal fejbe vágta. –Igen, te pedig Amita, ha jól sejtem.–arcom szokásomhoz híven kifejezéstelen, nem árulkodik, sem arról, hogy mit gondolok a találkozóról, sem másról, ami megfordulhat fejemben. –Tőlem vagy a fájdalomtól félsz?–érdeklődöm megfoghatatlanul semleges hangom, ami egyszerre lehetne többféle. Tehetnék úgy, hogy nagyon érdekel, pedig nem. Ajkam széle megrándul, mosoly helyett ennyivel díjazom és közelebb lépek hozzá. –A boszorkányok többsége azt hiszi, hogy a fájdalom legyűr minket. De esetedben inkább a fájdalomtól való félelem. Te nem érezted azt a kínt, nem tudhatod milyen volt az a világ.–ingatom fejem.Szimpátiát várhatott volna, de azoktól az emberektől, druidáktól messze más voltam. Mégis kíváncsivá tett. Nem emlékeztetett senkire, még Alaskára sem. Ez a nő határozottabbnak tűnt, erősebbnek, de a megtévesztés erejével minden földönfutó hajlamos élni a túlélés érdekében.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Aug. 22, 2017 2:09 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Calder && Amita
A kezem megremegett, miközben az érkező férfire emeltem a tekintetemet, de nem ő volt az oka az ujjaim táncának. Ez a hely olyan hatalommal, erővel, általam eddig soha nem érzett energiákkal rendelkezett, amelyeknek a létezését nemhogy elképzelni nem tudtam, hanem ha valaki azt mondta volna, hogy egyszer egy áramütéshez hasonló, egyszerre borzasztó és csalogató lüktetés fog átjárni, egyszerűen kinevetem. Az ambivalens érzés szúró, majd pár pillanat múlva lüktető fájdalommá változott és mikor kezdtem volna azt hinni, hogy a testembe költöző furcsaság kibírható, az érzés még kellemetlenebbül a csontomig hatolt. Megrándult a szám széle, mielőtt a férfihez szólhattam volna. - Jól sejted. – Bólintottam, hangomat kissé mélyebb légvétel kísérte, mint általánosságban, de merítkeztem azokból a másodpercekből, amelyek elviselhetőek, normálisnak tűnőek voltak. Ketten álltunk a romos épület maradványain, mégis, mintha nem csak mi lettünk volna itt. Fogadni mertem volna rá, hogy ha szerettem volna, kézzel tapinthatnám a gyűlöletet, az ellenségességet, elég lett volna felemelni a karjaimat, hogy beléjük ütközzek. – De azt nem, hogy félnék tőled vagy a fájdalomtól. Csak szokatlan… te is érzed? – Miért én lennék az egyetlen, akinek ajándékba adták a szenvedésszerű állapotot? És miért tartanék tőle? Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, ahogy a tekintete sem volt árulkodó, én pedig utáltam a legrosszabbra gondolni, ezért feltételeztem, hogy nem tervezi a fejemet venni a találkánk során. Ha nem lesz igazam… többé nem kell bíznom a megérzéseimben. – Itt átkoztak el titeket a boszorkányok, mikor is? Majdnem 800 éve? Azóta nem kopott ki a földből a fájdalmatok… - Inkább magamnak tettem ezt a megjegyzést. Eszem ágában sem volt vitatkozni a kijelentésével, miszerint az ő idejükben más szabályok uralkodtak és az egész világuk felépítése különbözött a miénktől. Kevés ideje van tudomásom arról, mi vagyok, ám ez az időszak felettébb intenzív volt: megpróbáltam minden információt megszerezni róluk, ami módomban állt, tudtam, melyikük volt a vezető, a kicsapongó fekete bárány, a szerelmes és a visszahúzódó és az, hogy előttem állt az egyikük, majdnem mosolyt csalt az arcomra. - Hogyan történt? A feljegyzések, a boszorkányok sztorijai semmit sem érnek a másik oldal kiegészítése nélkül. – Míg ő közelebb lépett, én végigfuttattam a tekintetemet a málló falakon és azon a részen, ami egyszer régen az oltár lehetett. A tömör kőtömb vonzott magához, hozzáérintve az ujjaimat mintha tűvel kezdték volna szurkálni a kezemet. – Az iratok nem túloztak a gyűlöletet illetően. – Jegyeztem meg elrántva a kezem, majd elkezdtem simogatni a bőrt és ismét a férfi felé figyeltem.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 09, 2017 9:00 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Calder && Amita
A nő jelenléte nem mondom, hogy meglepett, tudtam, hogy keresett már egy ideje. Ha nem is engem, de a druidák után lelkesen kutakodott. Engem ez a fajta viselkedés már nem kenyerezett le. A helység szépségét viszont azonnal éreztem, ahogy bőröm alatt, ereimben a vérem pezsegni kezdett. A fájdalom a maga abszurd módján energiát adott és kicsit emlékeztetett a múltamra, aminek hála most nem kellett volna itt állnom. Halottnak kellett volna lennem, ahogy a többieknek is... kiszámíthatatlan az élet, ez tény. De, hogy ennyire az legyen. Amita. A nő neve illik igéző szépségéhez, ahogy végigmérem, pont azt a határozott nőt látom benne, akit elképzeltem. Éles, mégis szép vonásokkal áldotta meg a sors, figyelő szemekkel és megfelelő mennyiségű vakmerőséggel, ha úgy tetszik talán még kicsit túl sokkal is. -Dehogy. Csak olyan, mintha tűkkel szurkálnának. Ha jól tudom erre van valamiféle... azt hiszem valami gyógyító hatást tulajdonítanak annak a kezelésnek.-keresem a megfelelő szót, de mikor nem találom, nem erőltetem magam túl, hogy tovább keressem. Részletkérdés volt csupán, semmi több. A bőröm alatt futkosó fájdalom viszont elviselhető, legalábbis még. Ennél rosszabbat és többet is éltem már át, mégpedig egy kísértetiesen ehhez hasonlító helyen. -Vagy inkább a boszorkányok gyűlöletéből, és kicsit több az, mint nyolcszáz év. Tudom, nem látszik, hogy abból jó néhányat a föld alatt rohadtam.-morranok fel, de tudom, hogy ezt annyira nem értheti meg, hisz nem volt ott. Arról még nem is tudhatott, hogy a legtöbbünk halálában még olyan is részt vett, akiről azt hittük, hogy a családunk része. Bár Angel-nek megbocsájtottam, nem felejtettem el a tekintetében élő sötétséget. Igaza volt. Nem volt jogunk élni, nekem legalábbis nem. A gyűlölete ebből a földből is érződött, hisz az ő ereje épp úgy benne volt a végzetünkben, mint a többieké. Arcom semleges, ahogy közelebb lépek hozzá, ő egy fal felé nyújtja a kezét. Nem szólok előre, tudom mit fog érezni. És ahogy visszarántja ujjait, meg is bizonyosodom erről az apró tényről. -Mi érdekel? A kik voltak ott, miért öltek meg minket vagy az, hogy milyen érzés, amikor a föld összes ereje egyszerre szegül ellened és tépi szét a tested?-érdeklődöm közönyös hangon, mintha nem érdekelne a múlt, s előhalászok a zsebemből egy cigarettát, s meggyújtva azt, kifújom a magasba a füstöt, az egyik kődarabot odébb rúgva.-Valakiknek fáj, ha nem az övék az összes erő, ha van, aki nem hajt nekik fejet. Kellemetlen.Volt olyan közülünk, aki nem érdemelt e meg a halált. Én igen.-fogalmam sincs mit olvashatott és mennyit, így nyitva hagytam a kérdést. A hozzá hasonlókat pár száz éve még úgy kezeltem volna, mint egy leendő tanítványt. Közönyösen és semmitmondóan fakó tekintetemből viszont süt, hogy mennyire hidegen hagy már ez. Legalábbis ezt nagyon jól megtanultam elrejteni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Szept. 17, 2017 8:04 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Calder && Amita
Félig-meddig megnyugodtam, hogy ő is érzi, amit én, ugyanakkor elképedtem: nyoma sem látszott rajta annak, hogy fájdalom kínozná, az arcvonásai viszonylag rendezettek voltak, míg én örültem, hogy nem most kell tükörbe néznem. Fogalmam sem volt, milyen logika mentén változtak a fájdalomhullámok, az itt munkálkodó erők kiszámíthatatlannak tűntek. Hihetetlen, hogy több évszázad elteltével sem nyugszanak, dühösek, elégedetlenek, a velőmig hasított a sikertelenségük miatt a szellemeikben tomboló bosszúvágy. Olyan intenzív érzéseket keltettek, mintha velem szemben álltak volna, pedig senki sem volt itt Calder-en és rajtam kívül. Legalábbis fizikailag nem. - Azok a kezelések kevésbé kellemetlenek. - Majdnem elmosolyodtam magam azon, hogy a modern világ vívmányai mennyire idegenek számára, aztán eszembe jutott, hogy néhány évszázadnyi kiesés, amit egy bezárt koporsóba töltött mélyen a föld alatt, nem igazán vicces. Milyen lehetett? Ébren voltak? Kínozták őket vagy hagyták, hogy a csend és az elszigeteltség megtegye a hatását? Milyenek voltak a büntetésük előtt? Mennyire bomlott meg az agyuk és változtak más személyiséggé? Megannyi kérdésem volt, amiket fel akartam tenni, de ajtóstul a házba rontani nem tűnt jó ötletnek. Türelmesnek kellett lennem, főleg, mert Calder nem olyannak látszott, aki bírja a sürgetést vagy túlcsordulna benne a kedvesség és hajlamos dalos pacsirtává változni csak az én kedvemért. - A kettő együtt jár, gondolom. Ha nem gyűlöltek volna titeket, nem kellett volna átélnetek ezt a fájdalmat. - Nem voltam az a típusú nő, aki a felhők között lebegett, állandóan vigyorgott és hirdette a pozitív hozzáállás mindent elsöprő erejét, de ennyi negatív érzés egyszerre nekem is bőven sok volt. Leginkább a pusztító szóval tudnám jellemezni, nem csak a templom falai omlottak le és váltak romhalmazzá, hanem az egész környezet, az atmoszféra, a levegő, mindben észre lehetett venni a pusztítás nyomait. Talán egy egyszerű ember is megérezné. - Mindegyik érdekel. - Jelentettem ki ismét felé fordulva. Szóval a cigarettával már megismerkedett, alig jött ki a föld alól, a megmaradt épségét is veszélyeztette. Nem voltunk hallhatatlanok. Így nem, egészen addig halandók leszünk némi mágiával a birtokunkban, míg újra nem állunk körbe tizenketten és végezzük el az ősi szertartást. Legalábbis... ezt olvastam, a racionális énemnek röhögőgörcse támadt az elém vetült képtől. - Ti voltatok azok, akiknek fájt, hogy nem a tiétek az összes erő? - Kérdeztem rá az ő szavait használva. Nem feltételezhettem automatikusan, hogy egyes egyedül a boszorkányok voltak a hunyók a történetben. Nem tűnt elég magyarázatnak, hogy nem bírták elviselni a druidák létezését és féltek az erejüktől... valamilyen komolyabb, mélyebb okuk is kellett, hogy legyen, különben nekik is pórul kellett volna járniuk azért, mert példastatuáló jelleggel ilyen merész és kegyetlen varázslatot hajtottak végre.
A világ változott, de ez a hely mintha századokkal lemaradt volna. A romhalmaz mások számára érdekes, múltat őrző kőkupac volt, számomra egy tömegsírt fedő kőkupac. Különösebb érzelmeket nem tulajdonítottam a helynek, akár dühös is lehettem volna, bosszúszomjas a múlt miatt, ám ezt könnyen el tudtam engedni. Mélységesen sajnálhattam volna a társaim, de már nem tudtam. Az élet elmúlt, a múltban élők többsége, Aud és a többiek... ha éltek is, nem kerestem őket. Szándékosan magam mögött akartam tudni mindazt, ami történt, ám ez a találkozó egy elveszettnek hitt részem azért érdekelni kezdte. -Áh, hát ismeri.-arca mintha visszafogott mosolygásról árulkodna. Nem lepne meg, de nem is érdekel. Maradi voltam a magam furcsa módján, még ha több évszázados, őszülő hajam nem is lehetett ennek hírnöke. Elrepült a idő, életem nagy részét a föld alatt töltve nem tudtam, most pedig már nem is akartam az idő múlásával járó fejlődés vizsgálatával tölteni. Kérdések gyötörték, de visszafogta őket, amin jómagam szórakoztatására fenn is akadtam és kapva-kaptam a lehetőségen. Nem beszélek, csak ha kérdeznek. Azok az idők elmúltak, mikor máshogy cselekedtem, mikor előbb beszéltem én, mint más... -És most törjek-zúzzak, dacoljak a boszorkányok ereje ellen? Egyáltalán akad még köztük olyan, akit érdekel a létezésünk?-rántok vállat, bár meg kell hagyni, rám túlont túl jellemző volt az elfogultság. Ha nem így lett volna, nem játszok szentet a múltan és mentek meg elesett gyerekeket, szebb jövő reményébe. Aztán azt a jövőt szépen darabokra is törtem... és akadt, aki meg is bosszulta közülük ezt a lépésem. A helyükben viszont én is hasonlóan tettem volna, ebben biztos voltam. Kérdéseket teszek fel, amikre igazából ő akar választ kapni, ezzel megelőlegezem azt, hogy neki kelljen kérdeznie. Engem nem zavar a bőröm alá kúszó múlt, a fájdalom, ami hirtelen végigjárja gerincem és amitől tenyerem szinte égni kezd. -Rögtön gondoltam.-rándul meg szám széle, mosolyszerűnek tűnő mimikát kölcsönözve ezzel arcomra, bár ha mindenre választ akar, azokon a történeteken ő nem fog mosolyogni. Én talán az iróniának hála képes leszek rá.-Nos, ha abban reménykedsz, hogy egy szent és hataloméhséget nem ismerő fajhoz tartozol, el kell, hogy keserítselek.-gyújtok rá egy szál cigarettára, kusza, kócos hajamba túrva és leülök az egyik kőhalom tetejére, tekintetem végigfuttatva rajta. A külseje nem ártatlanságról árulkodott, arcvonásai kíváncsiságtól átitatottaknak hatottak, amivel túl rég találkoztam ahhoz, hogy ellen tudjak állni. -Tudod, régen a fejembe vettem, hogy elnyomott gyermekek életét segítem, hogy egy klánt hozok létre, ahol ők biztonságban lesznek. Csak azért, mert ami vagyok, az az apám egy állattá változtatta. Az egyikük, akit lányomként szerettem, egy volt azok közül, aki elárult. Nála a puszta csalódottság és a düh játszott közre a cselekedeteiben. Őt sem hibáztatom ezért.-nézek a cigaretta égő végén világító parázsba.-Igen, valóban, vágytunk rá, hogy többek legyünk. Nem hitegettünk senkit azzal, hogy a világ szép, és az erőnk amolyan isteni adomány.-rántok vállat, könnyedén, kicsit megvetően is.-Igazából a boszorkányok többsége attól félt, hogy elnyomjuk őket. Nem mindenki nézi jó szemmel, ha tizenketten a világot is meg akarják váltani és uralni. Pedig nem mondom, hogy nem lett volna jó móka.-és eljön az a pont, hogy valóban egy féloldalas mosollyal ülök vele szemben.-Joggal és okkal féltek tőlünk.-csillan meg szememben a fekete homályosság, a vad cselekedni akarás, ami rég. A cigaretta nagyobb parázzsal világít, ahogy ismét számhoz emelem, majd a földre dobva eltaposom, eloltva a láng lehetőségét, hogy tovább éljen. Valahol mi is így végeztük...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Okt. 28, 2017 11:30 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Calder && Amita
- Tényleg, érdeklik őket a létezésünk? – Visszakérdeztem a saját kérdését. Kíváncsi voltam a véleményére, mivel az én ajtómon még egyetlen boszorkány sem kopogtatott kést lóbálva, a torkom elvágásának szándékával… és reméltem, hogy nem is lesz részem ebben az élményben. Fel voltam készülve rá, ha azt mondták volna, hogy két napon belül vérengzés lesz, akkor valószínűleg tárt karokkal vártam volna a támadóimat, de nem az volt a célom, hogy kihúzzam a gyufát azoknál, akik az évszázadokkal idősebb társaimat a föld alá száműzték. Már a Bibliában megtalálható volt az ősi tanács: ismerd az ellenséged! Minél többet meg akartam tudni azokról, akik hozzásegítették a sorsomat ahhoz, hogy a druidalétben bontakozzak ki. Nem kívántam különlegesnek lenni, meglettem volna az egyszerű életemmel, a férjem elég izgalmat szolgáltatott a természetfeletti világából, ám most, hogy én is a részévé váltam, nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy vakon tapogatózzak a történelemben. - Volt egy olyan érzésem, hogy nem királylányos jó éjt-mesét fogok hallani. – Még színpadias sóhaj sem hagyta el a számat, komolyan gondoltam a szavaimat. A fejemben az eddig összegyűjtött információk alapján élt egy kép a druidákról, ami tejesen ellentétes volt a legendákban szereplő, fehér csuklyás, hatalmas fák körül kézen fogva kántáló vénekkel: sokkal inkább voltam abban a hitben, hogy egy hataloméhes, feltörekvő, az akadályokat veszélyesnek nem tituláló, talán kissé felelőtlen társaság tagjává váltam. Megtehettem volna, hogy kitáncolok, tudomást sem veszek arról, hogy különleges képességgel osztozik egy csapatnyi személlyel, akiknek a létezéséről pár hónappal ezelőttig fogalmam sem volt… a kíváncsiságom és a bennem feléledt valamihez való tartozás vágya erősebb volt annál, hogy elbagatellizáljam a druidák létezésének tényét. - Hogyan jutottál az elnyomott gyerekek védelmezésének szándékától egy földalatti sírba, ahova élve temettek el? – Az ellentmondás szembetűnő. Vajon mindegyikőjük ambivalens személyiség vagy csak sikerült kifognom azt az egyet, aki első nekifutásra legjobban példázta a druidák jellemét és motivációinak mibenlétét? Nem vágtam a szavába, meghallgattam, pedig minél többet árult el, nekem annál több kérdésem volt. Mindeközben a tekintetemmel is figyeltem cigarettázó, mozgó alakját és azon töprengtem, milyen lehet belecsöppenni egy világba, amelynek mindössze az alapjai hasonlítanak ahhoz, amelyben élt? Mennyi ideig tarthat a beilleszkedés, milyen következményei lesznek annak, hogy évszázadok után szabadlábra kerültek. A történetére irányuló sajnálkozást nem éreztem helyénvalónak, nem is olyannak tűnt, akinek szüksége lett volna rá, ezért eltekintettem a felesleges gesztustól. – Magatokénak akartátok a világot. – Summáztam egy bólintással a mondandója leglényegesebbnek tűnő részét. – Mihez kezdtetek volna vele? – Értelemszerűen, ha valamit meg akarunk kaparintani, akkor terveink is vannak a tárggyal, személlyel, esetükben magával a felfoghatatlan mértékű erővel. Igazán csak most kezdtem tartani a válaszától, attól, hogy kiderül, milyen valójában a csoport, amelyhez… tartozni szeretnék? Őszintén, még én magam sem tudtam, mit akarok.
-Majd ha találkozom eggyel, aki nem akar megölni, megkérdezem tőle.-kérdésre kérdéssel felel, még egyet nem áll módomban feltenni, pedig erősen gondolkodom, megfontolom, hogy mégis úgy tegyek. Fogalmam sem volt a boszorkányok, a kovenek -és ki tudja miféle újszerű csoportosulások léteznek még a mai világban-, hogyan állnak a létezésünkhöz. Egyáltalán tudnak-e rólunk. De szinte biztosra vettem, hogy ahogy mi sem, ők sem felejtettek. Ha mégis... a földön béke honolna, ami viszont láthatóan nincs így. Bármerre mentem, a feszültség szinte érezhető volt, csontig hatoló, kellemetlen. A nőt elnézve gondolatai egyre hevesebben kavarognak fejében. Érdekelt volna, egy ilyen fiatal druidát manapság mi aggaszt. Valami megváltozott bennem, talán Alaska elvesztése éppen annyira szolgált lelkemnek mentsvárként, mint amennyire romba döntött mindent. Az életben valamikor célokat akartam magamnak találni, valamit, ami segít a túlélésben, ami én voltam. A célt újra meglelni nehéz volt. Akár egy megfáradt bölcs, aki kilencven tél után is képes még rácsodálkozni annak szépségére. Csakhogy nem voltam bölcs és jóval több, mint kilencven telet éltem már meg. -Helyes. az élet sem habos torta. Vagy hogy mondják mostanság..-vakarom meg fejem, késem ujjaim közé véve, forgatni kezdem azt, egyensúlyát tesztelem, de még csak oda sem nézek. Tekintetem a nőt, a temetőt pásztázza felváltva. Furcsa, de mintha most is figyelnének minket az itt nyugvók. Elfog a merő undor. Reménykedhettem volna, hogy azok, akik megöltek, köztük vannak és most is épp rajtuk taposok. De változtatott volna ez a hozzáállás bármit is a múlton és az itt elkövetett hibákon? -Mint mondottam, ne vagyunk szentek. Én sem vagyok kivétel.-rándul meg szám széle, ahogy a kérdésre szinte gondolkodás nélkül adok első kézből választ. Egyet, amire nem hiszem, hogy várt volna. A kést magam felé fordítom, majd visszacsúsztatom övemen lévő tokjába és ajkam széle megrándul. A mosolyszerű gesztus kevésbé az örömöm, inkább egyfajta furcsa, arrogáns és ironikus, vegyes érzelmektől éles emlék jelét mutatja felé.-Tudod, amikor érzed, hogy a kioltott lelkek egyre nagyobb örömmel töltenek el, mikor egy gyermek arcára nézel... És a nagyravágyó tervekkel ez jó párosítás. Ha hiszel a gonoszban, azt hiszem valahogy így születhetett. Jobb, ha a bűnös él és vezekel, mint ha meghal, és megmenekül a bűnhődés fájdalmától. Hát, vannak, akik nem így látták, nyilvánvalóan.-ez a fajta könnyed társalgás és szentimentalizmus nem volt jellemző rá. De ahogy jött, úgy el is tűnt, arcom semmitmondó lett, hangom hűvös.-Téged mi vezérel?-fordítom további konkrétabb válaszadás helyett felé a kérdést. Elég a locsogásból... A következő kérdésre már zsebre vágott kézzel válaszolok, az egyik, falevelekkel borított kőlapra fellépve, fölé magasodva. -Már szinte nem is emlékszem.-teszek úgy, mintha így lenne.-Egyszer valaki azt mondta nekem, az embereket vezetni kell, de ehhez engedelmeskedniük is kell. Először erre akartuk rávenni őket. Én legalábbis egész jó úton haladtam.-tekintetem rá emelem, szemem feketén villan fel. Ha eddig nem, most láthatja a sötétséget, ami uralta lelkem, még ha mindezt mozgásom, vagy hanglejtésem nem is érzékeltette vele eléggé.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Márc. 27, 2018 6:05 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Calder && Amita
- Hogy működik ez? A boszorkányok megérzik a druidákat és fordítva, aztán visszafojthatatlan gyilkolási vágy tör fel bennünk? – Hülyeséget kérdeztem, de kibukott belőlem, a szarkasztikus hangvétellel egyetemben. Találkoztam már boszorkánnyal és nem éreztem az ellenhálhatatlan vágyat a megölésére: bár igaz, az ember nem kezdi el kiiktatni a barátait csak azért, mert megtudta róluk, hogy egy elméletileg ellenséges faj képviselői. Egyáltalán nem voltam gyakorlott druida, éppen ezért szinte még fogalmam sem volt arról, hogyan kellene elképzelnem ezt a létet, milyen előnyökkel vagy éppen hátrányokkal jár és a történetüket elnézve muszáj-e minden percben a hátam mögé néznem. Legalább megnyugodhattam, hogy nem kell körbe állnunk és egymás kezét fogva, csuklyát a fejünkbe húzva kántálnunk, miközben tűzcsóvák lángolnak körülöttünk. Felvontam a szemöldökeimet. Az élet tényleg nem habostorta, sőt, jelenleg még egy gyengébb gesztenyepüréhez sem lehetett hasonlítani. Egy olyan városba látogattam el egyre gyakrabban, aminek a létezéséről fogalmam sem volt pár héttel ezelőttig, hazudtam a férjemnek és ha így folytatom, akkor nagyon nagy az esélye annak, hogy belekeveredek valamibe, ami teljesen magába fog szippantani. Egyszerre tombolt bennem kíváncsiság és járt át páni félelem, amit próbáltam titkolni és érdeklődésbe fordítani. Miképpen viselkedhettem volna másként egy olyan személy társaságában, akit évszázadokra a föld alá temettek, mert a csoportja le akarta igázni az univerzumot? Arról nem is beszélve, hogy késsel hadonászik, ami egyáltalán nem fest róla jobb képet. - Úgy tűnik, nem mindenki értékelte a törekvéseidet. – Nem az én tisztem volt eldönteni, hogy milyen azoknak a motivációknak a minősége és milyensége, amelyek benne léteztek vagy léteznek a mai napig. Hiába kezdtem úgy érezni, hogy a boszorkányok nem tévedtek nagyot, amikor bezárták a druidákat, mégis, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag elvből el is ítéltem ezt a cselekedetet. Talán ez az a bizonyos vér szava. - Nekem nincsenek nagy terveim. – Tettem pár lépést a romok között. Vágytam arra, hogy az itt leledző erő átjárjon, akkor is, ha fájdalommal jár. Érezni szerettem volna, mi történt itt, mert reménykedtem abban, hogy az engem átjáró érzésektől tisztábban fogok gondolkozni, képes leszek jobban átlátni a dolgokat. – Tudni akarom, hová kellene tartoznom és hogy miért lettem druida. Hogy mit kellene tennem, figyelmen kívül hagyhatom-e, hogy elméletileg több vagyok egy egyszerű halandónál vagy mindenképp megváltozik az életem? – Ismét Calder felé fordultam. – De semmiképp sem akarom átvenni a világ felett a hatalmat… azt viszont jó lenne tudni, hogy most mik a terveitek. – Mély levegőt vettem. Nem biztos, hogy fel voltam készülve a válaszra.
Kezdőlap
