Tudod néha inkább az kívánom bárcsak haltam volna meg akkor. - néztem rá őszintén, mert tényleg így éreztem sokszor. - Tudod annyi mindent túl éltem, megúsztam, de valahogy még mindig nem igazán találom a helyemet itt. Túl jámbor vagyok egy vámpírhoz képest, de emberhez képest meg túlzottan is halhatatlan. - mondtam neki egy apró grimasz keretében. Igen, nem sokáig, de talán a rossz emberbe szerettem bele. - mondtam egy vállrándítás keretében. - De fölösleges erről beszélni. Rég volt és azóta se láttam, szóval mindegy.- mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon. Akkor meg kell kóstolnom egyet amit te csinálsz, csak meg ne mérgezz. - mondtam neki nevetve, majd egy apró puszit nyomtam az arcára. Örültem, hogy találkoztam vele, mert végre úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül.
Az élet elég nagy szívás, mikor nem tudod, hogy mi történt az elmúlt időszakban.. Főleg, mikor arra is rájössz, hogy azt sem tudod mennyi idő esett ki pontosan. Egy nagy tátongó lyuk van a fejemben. Csoda, hogy a nevemre emlékszem. Már azt sem értem, hogy miért kelek fel reggelente.. Mert, hogy értelme nincs az egyszer biztos. Valószínűleg most, ha meglennének az emlékeim akkor rajtuk rágódnék, de most az egyetlen dolog, amin rágódhatok azaz, hogy nincsenek meg. Vörös hajzuhatag. Erről bevillant egy kép. De ennyi. Ezen nem indulhatok el. Oké.. Nem olyan gyakoriak a vörös hajú nők.. Legalábbis azt hiszem.. Bár ezek szerint mégis. Ismerek egy vörös hajú nőt és egy másik vörös hajú nővel volt egy kisebb kalandom.. Ami be kell vallanom, hogy csodálatos volt. Kár lenne tagadni az egészet. Magabiztosan sétálok végig az utcákon remélvén, hogy belefutok egy ismerős arcba.. Vagy legalább valaki felismer és beszámol arról, hogy mi is történt velem, amióta itt vagyok. De semmi.. Ezek szerint igaza van Kendra-nak és nem vagyok itt olyan régóta.. Bár, ha jól emlékszem akkor megborotválkoztam mielőtt eljöttem otthonról.. De az emlékeimben nem bízhatok, mert az egész nem más, mint egy hatalmas fekete lyuk, amiből nincs kiút. Szó szerint nincs. Talán, ha valaki fejbe kólintana valamivel.. Akkor talán elkezdene valami derengeni, de addig nincs más, mint bejárom a nyilvános helyeket, miközben próbálok rájönni arra, hogy ki is vagyok. Kendra-t kerülöm, mert amíg nem tudom az igazságot nem akarok a szemébe nézni. Elegem van a hazugságaiból. Nincs szükségem többre. Már-már fel s alá kezdtem járkálni az utcákon, hogy hátha történik valami, de még mindig semmi.. Eközben a szememmel többször végigmértem a mellettem elhaladó gyönyörű nőket, mert hát.. Férfiból vagyok az istenit. Ebben az egyben biztos vagyok. Az egyik gyönyörűség után meg is fordultam, majd mikor visszakanyarodtam az útirányomba beleszaladtam valakibe. - Bocs, nem volt szándékos. - Mondtam, miközben szemeimmel őt is gyorsan végigmértem, majd tekintetem találkozott igéző kék szemeivel.
Megpróbálok a legkevesebb az elmúlt hónapokra gondolni, mert nem éppen a legszebb dolgok jutnak eszembe. Inkább jellemezném szenvedésnek… igen, részben ez a legjobb szó erre. Mert nem a legegyszerűbb elfelejteni egy olyat, aki csak úgy se szó, se beszéd csak úgy otthagy. Eleinte csak aggódtam, aztán elfogott a félelem, hogy már biztos nem fog többet visszajönni, és végül jött a düh, és nem utolsó sorban a csalódottság, miután már biztos voltam abban, hogy nem fogom viszont látni Seant. Utálom a nevét kimondani… csak egy név másoknak, de nekem minden eszembe jut erről. Az emlékek… amiket persze próbálok elfelejteni! Csalódott vagyok még most is, de a düh mégis több bennem. Megváltoztam, azóta hogy elment! Nem vagyok az a gyenge kis fruska, akit jó pár hónapja itt hagyott. Gyenge voltam, de mára már erősebb lettem lelkileg. Elhatároztam, hogy akkor sem fogom hagyni magamat. Nem engedem kihasználni magamat… Nem tehetik ezt többet velem. Kendra-nak is hagytam, hogy akármit megtegyem velem, én mégsem álltam ki magamért, inkább Sean háta mögé bújtam és vártam, hátha tesz ellene valamit, amit végül nem tett meg. Ki tudja… lehet együtt léptek le. Lehet valami rossz tervnek voltam a része, aminek ez lett a vége. Nem tudom, viszont elég sok elméletet gyártottam magamban ezzel kapcsolatban. Voltak elég őrült ötletek is… Lassan sétálok az utcákon, miközben a telefonomat böngészem. Jött egy pár sms-em, amiket jobb nem elhanyagolni, főleg nem feltétlen mindegyik egy szánalmas hódolótól érkezett. Újra visszatértem a fotózáshoz, és kaptam is egy pár komolyabb munkát. Az utóbbi pár hónapban jött meg újra a kedvem hozzá így nem is haboztam újra elkezdeni, újra magammal hordom az én kis gépemet a táskámba, hogy csinálhassak pár képet a városban. A képeim száma megcsappant az elmúlt időszakban… ki tudja hány ezer képet töröltem ami a Sean-es időszakomhoz kapcsolt. Minden kézzelfogható emléket tőle kidobtam. Képek, kacatok, meg ehhez hasonlók. Kivéve persze egy dolgot… attól valamiért nem tudok megválni, az pedig a gyűrűm. Bár lehúztam az ujjamról, egy hosszabb ezüst láncra van rakva, amit mindig a nyakamba hordok. Ez olyan amitől még egy ideig nem fogok megválni. Tovább válaszolgattam a telefonomban lévő üzenetekre, miközben tovább sétáltam. Nem is figyeltem igazából, hogy éppen ki van körülöttem, arra gondoltam, hogy úgyis kikerülnek, ha nagyon akarnak. Viszont akkor követtem el hibát mikor ezt gondoltam, mert alig pár másodperc múlva nekem jött valaki. Kezemből rögtön ki is pottyant a telefon az ütközés következtében, és már hajoltam is volna le érte, de ez a bunkó aki épp nekem jött megszólalt, én pedig úgy éreztem mintha hirtelen kővé dermedtem volna. – Ugye most csak viccelsz velem? – Nyögtem ki egy kis idő múlva, és már kezdtem is hátrálni tőle egy-két lépést. Először nem is hittem el, hogy ő az. Nem akartam hinni a szememnek, de be kellett látnom, hogy márpedig pont ő jött belém „véletlenül” . Ez valahogy emlékeztet arra mikor először találkoztunk. Akkor hasonlóképpen jött nekem, bár akkor esett az eső… még jó hogy most nem. Akkor túlságosan is déjà vu érzésem lenne. – Több hónapra eltűnsz, és most csak úgy feltűnsz a városba mintha semmi se történt volna?- Emeltem fel egy kicsit a hangomat, bár még mindig nyugodtan tűnhettem. Megtanultam kezelni az indulataimat, de ebben az esetben legszívesebben felpofoztam volna.
Egy kicsit mondhatni elveszettnek érzem magam, hiszen fogalmam nincs ki vagyok. Legalábbis nem teljes mértékben. Mert azóta nem beszéltem Kendra-val, hogy ott hagytam. Talán jobb is.. A telefonomat fogalmam nincs, hogy hova raktam, de ha meglenne valószínűleg végighívogatnék minden egyes számot benne, hogy nem-e tudja mi történt velem az elmúlt időszakban.. Mikor? Tökmindegy. Csak valami támpontom lehetne a vörös hajzuhatagon kívül. Ez az egyetlen dolog, ami beugrott. Semmi más.. Komolyan nevetséges ez az egész. Én magam is nevetséges vagyok. Kergetem az emlékeimet azzal, hogy fel-alá mászkálok az utcán. Mintha ez bármit megoldana. Az egyetlen lehetőségem Kendra.. Valamivel rá kell vennem, hogy elmondja az igazat. Nem nézheti végig, hogy megőrülök, mert nem tudom mi történt velem. Igen.. Kezdek becsavarodni. Az emlékeim hiánya nagyobb sebet ejtett rajtam, mint azt gondoltam. Reménykedtem abban, hogy egyszer csak úgy visszatérnek, de már ezt a reményt is kezdem feladni.. Legszívesebben levetném magam valahonnan.. Azt mondják a halál pillanatában lejátszódik előttünk az egész életünk, ha máskor nem legalább akkor megtudnám, hogy mégis mi a fene van velem.. Ki vagyok én és mi történt velem az elmúlt időszakban. De nincsenek öngyilkos hajlamaim, szóval ezt inkább passzolom. Valahogy máshogy kell rájönnöm, de még nem tudom hogyan. Viszont a lehető leghamarabb kell megoldást találnom erre az egészre, mert tényleg nem fogom sokáig bírni. Mikor már kezdtem volna feladni az egészet belefutottam egy gyönyörű hölgyeménybe.. Talán ez a sors keze volt, hogy meg kell fordulnom az a lány után, hogy azután egy ilyen gyönyörűséggel találkozhassak össze.. Magam sem tudom miért, de egy hatalmasat dobbant a szívem. A probléma csak az, hogy nem tudtam mihez kötni ezt az érzést.. Aztán kiderült, hogy ismer.. Valaki végre ismer.. Még, hogy több hónapra eltűntem? Na, tessék végre valami alátámasztja azt, amit eddig is sejtettem.. Kendra hazudott. Ha több hónapra eltűntem, akkor valószínűleg azelőtt is ismert, ami azt jelenti, hogy régebb óta vagyok itt, mint gondoltam. Mégis mennyi idő eshetett ki? Muszáj megtudnom.. Méghozzá most azonnal! - Több hónapra? Mégis mennyi ideje vagyok a városban..? És te honnan ismersz engem..? Mármint milyen a kapcsolatunk.. Könyörgöm mondd azt, hogy tudsz valamit arról, hogy mi történt azóta mióta a városba jöttem.. - Kicsit elmebetegnek tűnhettem, mert láttam, ahogy hátrál pár lépést, de ez fogalmam nincs miért volt.. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, de képtelen voltam. Végre itt van az, amit akartam. Egy kulcs az emlékeimhez. - Bocsáss meg, de már órák óta mászkálok, hátha valaki felismer.. Te voltál az első. Mi a neved? Ne haragudj, de nem ugrik be.. - Nem akartam bunkónak lenni, de tényleg fogalmam nem volt a nevéről. Azt viszont határozottan állíthatom, hogy közelsége egyfajta migrénnel ajándékozott meg. Kezdtem azt hinni, hogy a fejem pillanatokon belül felrobban. Összeszorítottam a fogaimat és kezdett pár kép beugrani a fejembe, de nem akartam őket látni, mert iszonyatosan fájt. Ironikus, nem? Eddig mindent megtettem volna az emlékeimért és, amikor megkapom őket akkor fújok visszavonulót.. Ha ez így folytatódik itt helyben összeesem. Az pedig nem lenne egy túl jó pont.. Legalábbis azt hiszem. Úgy néz ki, hogy nagyon dühös rám valami miatt. Bár tudnám, hogy mi az! Bárcsak tudnék valamit is a múltamból.. Ez a pár kép azt bizonyítja, hogy közelebb álltunk egymáshoz, mint egyszerű barátok. De mégis mennyire lehetett komoly? Ha ennyire kiakadt akkor valószínűleg nagyon is, de ezzel sem vagyok még előrébb..
Miért pont most, és miért itt? Pár hónap után csak így egymásba futottunk? Ez olyan lehetetlennek tűnik. Nem tudom elhinni! Azt is elég nehéz volt elhinni, hogy éppen tényleg ő áll itt előttem. Már minden rendbe jött… minden kezdett a régi kerékvágásba visszaállni, erre csak úgy ideállít elém, és belém jön. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen ugye? Nem tudtam volna annyival megúszni, hogy soha többé nem találkozunk. Mondjuk így számon tudom rajta kérni, hogy miért is hagyott el, több mint egy év komoly kapcsolat után. Miért dobott el mindent, egy szó nélkül. Egy normális férfi se csinál ilyet. Max. annyit csinált volna, hogy sms-ben leír egy olyat, hogy „szakítsunk”, de még csak ennyit se tett meg, szóval talán jogos a felháborodásom. Hirtelen azt hittem kiugrik a szívem a helyéről, ahogy megláttam a belém ütköző Sean-t. Meglepett volt, úgy ahogy én, de rajta nem az a meglepődés látszódott, mint rajtam. Úgy nézett rám, mint aki először lát életében, és még nem is ismer. Nem értek semmit, és volt egy olyan sejtésem, hogy ideig nem is fogom megérteni, mindenesetre ez egy elég furcsa helyzet. Nem hinném, hogy csak úgy amnéziát tettetne… elég abszurd ötlet. Úgy elkezdett kérdezgetni, mint valami őrült. Nem tudom elhinni, hogy nem emlékszik semmire. Valami balesetet szenvedett, hogy nem tud semmit, vagy valaki csinált vele valamit? Nem értek semmit, viszont eléggé szeretné tudni, hogy mióta is él a városban, és hogy honnan ismerem. - Már több mint egy és fél éve ismerlek… ha jól tudom, akkor jöttél a városba. És igen eléggé sok mindent tudok arról, hogy mi történt ez idő alatt! – Nevettem fel egy kicsit gúnyosan, és halkan felsóhajtottam. Elég sok időt töltöttünk együtt, szóval igen, mondhatni tudom mit csinált itt ebben az időben. A szavaimon lehetett persze hallani, hogy komplett őrültnek nézem, de ez kezdett elmúlni aztán, és már nem is néztem annyira őrültnek. Nem poénból kérdezget ilyenekről engem. Nem emlékszik még csak a nevemre se. Tudom, nem akart bunkónak tűnni, de mégis felhúztam magam kissé. Legalább ennyit tudhatna… legalábbis gondoltam én már csak eszébe jut valami rólam, ha már meglátott. Közelebb léptem hozzá, és megszólaltam. – Talán ez majd segít emlékezni! – Mondtam összeszorítva ajkaimat, és egy hatalmas pofont kapott tőlem. Tudom, ezzel aligha tudok segíteni neki, de mégis jól esett a lelkemnek, hogy ezt kapta tőlem. – Amúgy Aurora, és én is nagyon örülök a találkozásnak, újra… - Hátráltam tőle egy újra egy lépést. Viszont utána nem nézett ki valami jól. Valahogy mintha elsápadt volna. Ezt lehet épp hogy én váltottam ki belőle. - Jól vagy? – Kérdeztem egészen halkan. Elkezdtem aggódni miatta… Nem tudtam mindent elfelejteni vele kapcsolatban, és ezek az érzéseim. Azok nem tűnnek el csak úgy… Újra odaléptem hozzá, és még mielőtt bármit is mondhatott volna, kivettem a nyakamból a nyakláncot, amin a gyűrűm volt, és keze után nyúltam, és beleraktam a gyűrűmet. Ha ez nem segít neki, akkor nincs több ötletem. – Ez talán segít emlékezni.. – Nyeltem egy nagyot felnézve szemeibe.
Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy egy ismerőssel találkozok.. Még akkor is, ha fogalmam sincs, hogy pontosan kiről is van szó.. Közel álltunk egymáshoz. Talán ezért történt az egész? Kendra.. Annyira vissza akart kapni, hogy megfosztott az emlékeimtől.. De mégis hogyan? Talán egy boszorkány segítségét kérte.. Ennyire elvetemült egy nőszemély lenne? Kezdem azt hinni, hogy nem saját magamat nem ismerem, de még Kendra-t sem. Pedig talán ő az egyetlen személy, akire úgy teljes mértékben emlékszem.. Nem tudok mást gyanúsítani egyedül csak őt.. Ő volt ott, mikor felébredtem és beadott valami mesét arról, hogy majdnem meghaltam. De azzal nem számolt, hogy nem tudja a béka feneke alá rejteni azt a tényt, hogy már jó ideje a városban tartózkodom, ami azt jelenti, hogy van pár ember, akit ismerek. Ergo egybe csak belefutok előbb utóbb, aki beavat abba, hogy ki is vagyok én és mióta lopom itt a napot. Hálát adtam az égnek azért, mert végre megtörtént ez.. Habár azt hiszem ő nem örült nekem ennyire.. Ki tudja, hogy mit műveltem vele.. Mert, hogy én nem emlékszem rá az egyszer biztos.. De senki nem örülne annak, ha csak úgy hónapokra lelépek, szóval.. Mondjuk magamat ismerve semmi komoly dologról nem lehetett szó.. Lehet, hogy csak egy éjszakás kaland volt és túlreagálta. Valószínűleg erről van szó.. Mert nem vagyok az a típus, aki leköti magát egy nő mellett. - Lennél olyan szíves, hogy egy kicsit beavatsz abba, hogy mégis mi történt ez idő alatt? - Másfél év.. Megőrültem volna és lehorgonyoztam volna egy nő mellett? Azt meg kell mondanom, hogy egy nagyon gyönyörű nőről beszélünk, de akkor is ez abszurdum. Még nem állok készen arra lelkileg, hogy valaki mellett kitartsak életem végéig. Ennek még nem jött el az ideje. De lehet ezt csak azért gondolom így, mert nincsenek az emlékeim. Áh, dehogy. Emlékek ide vagy oda nem lehettem képes erre.. Maximum egy barátság extrákkal kapcsolatot tudok elképzelni.. Nem tudtam, hogy mire gondol, amikor azt mondta, hogy talán ez, majd segít emlékezni, de igazából gondolkozni sem volt időm, mert a következő pillanatban, már az arcomon landolt a tenyere. Ezt valószínűleg megérdemeltem, de sajnos nem emlékszem rá, hogy miért.. Ja, arra már emlékeztetett. Elhagytam jó pár hónapra. Nagy ügy. Nem hagytam volna el ennyi időre, ha tudnám ki vagyok.. Abban biztos vagyok.. Vagyis hát magam sem tudom. Ha ennyire kiakadt azon, hogy elhagytam, akkor esélyes, hogy normális esetben ilyen még csak meg sem fordulna a fejemben. Kezem az arcomra siklott, ahol megütött, de nem szóltam egy rossz szót sem, mert a fejem olyan szinten kezdett el sajogni, hogy a legkevésbé sem akartam még csak kinyitni sem a számat, mert féltem, hogy egy igazi torokból felszakadó ordítást engednék szabadjára.. Erre van a legkevésbé szükségünk. Legalábbis azt hiszem. Próbáltam tartani magam, de miután a nyakláncát, amin egy gyűrű pihent a kezembe tette még elviselhetetlenebb lett a fájdalom. Olyan volt, mintha belülről égetnék el.. De ez az egész csak a fejemben zajlott. Nekitámaszkodtam az egyik ház falának és próbáltam levegőt venni, amit ez az égető érzés nagy részben megnehezített. Az első átváltozásom nem járt ekkora fájdalmakkal, mint amit most érzek.. Pedig az sem egy kellemes dolog. Nem akartam elájulni, mert nem éppen férfias dolog, de nem bírtam.. Egyszerűen csak magával ragadt a sötétség. Meghaltam? Talán. Én már semmit nem tudok biztosra.
Kerestem a válaszokat… a válaszokat arra, hogy Sean-el mi is történhetett. Mert nem emlékezett rám, ez egy biztos! Nem voltak emlékeik velem kapcsolatban. Mintha meg sem történt volna számára, ami köztünk történt.. Ez egy kicsit szíven ütött, de igazán nem töltetem rajta ki a dühömet, mert elég kevés az esély arra, hogy ő tett arról, hogy ne legyenek emlékei. Mert szeretett, vagyis igazán úgy tűnt… máskülönben nem kérte volna meg a kezemet! Bár aztán lehet, hogy rosszul gondolom… már nem tudom, hogy mit gondoljak ezzel kapcsolatban. Talán meg kéne kérdeznem tőle, hogy ismer-e valakit egyáltalán a városban, mert ha legalább egy embert ismerne, akkor onnan ki is lehetne deríteni mi történt vele. - Persze, szívesen. Miután a városba érkeztél megismerkedtünk.. összejöttünk, jó pár bonyodalom után. Utána jött Kendra csakhogy megkeserítse mindennapjainkat, és visszaszerezzen. Ami egy párszor majdnem sikerült is neki… aztán eltűnt egy pár hónapra, ez idő alatt megkérted a kezem, és egy napra rá ott is hagytál, és azóta se láttalak. Remélem ez elég információ… - Hadartam el a történteket az elejéről, és a végén megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Már rég nem idéztem fel a közös emlékeinket, és habár most is csak röviden mondtam el, mégis eszembe jutottak az emlékek… amikben ő hiányt szenved éppen. Nem tehettem mást, mint, hogy válaszolok a kérdéseire, hátha ezzel tudom emlékeztetni. Vagyis valami olyasmit elérni nála… már gondolom régóta keresett egy olyat, aki ismeri és el tudja mondani neki, hogy mi is történt vele mióta a városba érkezett. Ha én nem tudok neki segíteni ebben, akkor megadom neki a lakása címét. Biztos ott van még Angela, talán ő többet tehet érte, mint én. Talán nem kellett volna felpofoznom, de viszont nem szólt egy rossz szót sem. Talán nem ezt a módját kellett volna választanom az emlékeztetésre! Nem is értette talán, hogy miért kapta abból kifolyólag, hogy azt se tudja, ki vagyok, én pedig csak úgy felpofozom. Abban a pillanatban megbántam, mikor megtettem. Ezt azért mégsem kellett volna! – Sajnálom, ezt nem kellett volna… - Mondtam bűnbánóan, hátha mond erre valamit, de eléggé rosszul nézett ki. Csak azt ne mondja valaki, hogy ezt én váltottam ki belőle. Határozottan rossz ötlet volt a kezébe nyomni a gyűrűmet, mert rögtön elkezdett hátrálni, míg nem a háta falat ért, és már arra a kérdésemre se válaszolt, hogy biztos jól van-e. Olyan rohadt hülye vagyok, ez az én hibám! – Sean! – Eresztettem ki a torkomon igen hangosan a nevét, amint láttam, hogy elájult. Hogy lehetek ekkor barom? Ez miattam történt… Odarohantam hozzá és mellé térdelve fejét az ölembe húztam. Eluralkodott rajtam a pánik, és nem tudtam mit tegyek. – Sajnálom, nem kellett volna ilyen hirtelen mindent elmondanom… - Mondtam remélve hogy hallja, és egyik kezem arcára helyeztem. – Térj már magadhoz! – Nyögtem ki kétségbeesetten, és legszívesebben sírni tudtam volna. - Nehogy itt hagyj még egyszer.. – Nyeltem egy nagyot, és éreztem, ahogy egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban. Levegőt is alig kaptam, és féltem, hogy nem tér magához. Talán annyi megnyugtató volt az egészben, (már ha ez megnyugtatónak számít) hogy éreztem, ahogy a szíve dobog a kezem alatt, ahogy mellkasára csúsztattam szabad kezemet.
Tudod, egy szellem ellen pont a belváros a legjobb. - mondtam neki mosolyogva, mert persze ezt ő nem értheti, mert ő nem látja a szellemeket. De sajnos én igen és ez néha már elég bosszantó. Itt sokkal könnyebb levegőnek nézni őket, míg ha egy csendes helyre elvonulok, akkor tuti megjelennek és zaklatnak. Néha már tényleg valami varázslatot küldenék rájuk. Brianna kedves lánynak tűnt, de aztán a szavai elárulták őt, hogy ő is tiszta Petrova. Semmiben sem jobb, mint a testvére Kath, de mindegy is. Végre megszabadultam tőle, szóval jobb nem is gondolni rá. Néztem őt és reméltem, hogy nem túlzottan voltam tolakodó vagy éppenséggel nem sértettem meg a férfi becsületét. Mosolyogva vártam a válaszát, majd egy pillanatra félre pillantottam és néztem az embereket. Már éppen mondani akartam, hogy inkább hagyjuk, mikor végre válaszolt. Rendben. - mondtam neki mosolyogva, egy vállrándítás kíséretében. Amúgy is inni akartam kicsit, de soha se szerettem magamban inni. Társaságban sokkal jobb. - Grill vagy ahova gondolod. - nem akartam dönteni helyette, mert nekem tényleg mindegy volt, hogy hova megyünk. Egyszerűen csak kikapcsolódni szerettem volna kicsit.
ZENE: -| MEGJEGYZÉS: Bocsi a késésért, illetve gyenge reag miatt.
Fogalmam nincs, hogy mégis mit gondolhat róla, de nem hiszem hogy túlságosan sok jót.. Őrült vagyok, hogy kérdezősködök, de egyszerűen nem tudok mást tenni.. Nem emlékszem az ég világon semmire. Tudom, hogy örülnöm kellene annak, hogy legalább a nevemet tudom és azt, hogy ki vagyok meg minden.. Bár már ez sem biztos. Ha hónapokra nem emlékszem.. Akkor elég nagy esélyt látok arra, hogy megváltoztam. Azért nem remélem, hogy teljes mértékben. Mert az valahogy zavaros lenne.. De a megállapodást talán belém tudta verni ez a szépség. Viszont semmi mást nem tudnék elhinni. Sem neki sem pedig másnak. Például, ha valaki azzal jönne szembe, hogy összebarátkoztam pár vámpírral.. Na, azt biztos nem hinném el neki.. Az egyszer biztos, hogy ennyire megváltozni soha nem fogok! Az lehetetlen. - Eljegyeztelek? - Wow. Na.. Még így első ránézésre is azt mondom, hogy van ebben a lányban valami, ami megfogott.. Pedig egyszerűen csak belerohantam.. De, ha képes voltam ilyen messzire elmenni a vele való kapcsolatomban.. Biztos vagyok benne, hogy megérte. - Kendra.. Tudhattam volna, hogy ő van benne a dologban.. Amikor magamhoz tértem ő volt ott.. Az egyetlen dolog, amire emlékszem, azaz, hogy a városba indultam. Onnantól kezdve minden teljes mértékben sötét.. Vele voltam, de furcsa volt és valahogy nem állt össze a kép. Főleg azért nem, mert egy hatalmas sötétség lakozott a fejemben.. Üresség. De most már kezdem érteni, hogy mégis miből is fakad ez az egész. - Szóval az üresség, amiatt volt, hogy hiányzott nekem Aurora. Viszont azt még még mindig nem értem, hogy a vörös hajtincsek, hogy kerültek be a képbe.. Annak is meg van a maga magyarázata.. De eddig még nem sikerült rájönnöm. Viszont.. Most már csak idő kérdése.. Minden vissza fog rendeződni a régi kerékvágásba. Bár nehogy azt higgye Kendra, hogy csak úgy békén hagyom.. Számíthat a bosszúmra. Akartam mondani neki, hogy semmi gond.. Mert valószínűleg nagyon is megérdemeltem ezt a pofont, de megszólalni nem bírtam a fájdalomtól. Maximum üvölteni, de az egyáltalán nem lett volna helyénvaló. Főleg, mivel elég sok ember mászkált még rajtunk kívül az utcán. Őrültnek néztek volna, ha most itt helyben felordítok. Mondjuk nem is értem, hogy miért foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak mások. Aurora egyértelműen fontos személy volt az életemben.. Ezt a fejemben felvillanó képek is bizonyítják, amihez már-már érzés is társul. Viszont a fájdalom, amivel ez az egész jár.. Mondhatni elviselhetetlen. Nem tudom, hogy mennyi időre ragadott magával a sötétség, de egy jó darabig lebegtem a semmiben. A fájdalmat, már nem éreztem, de nem tudtam megmozdulni. Olyan volt a testem, mint egy börtön. Szemeimet képtelen voltam kinyitni, hiszen végignéztem az elmúlt másfél évet, amit ebben a városban töltöttem.. Egytől egyig minden időszakot, amit Aurora-val töltöttem és köztük volt az a vörös hajzuhatag is, ami egy vámpírhoz tartozott.. Nem haraptam át a torkát.. Nevetséges vagyok.. Komolyan. Ennyire elpuhultam volna? Meglehet, de mostantól kezdve ez meg fog változni. Nem leszek valami rossz papucs. Abban már biztos vagyok, hogy szeretem Aurora-t, de nem leszek ugyanaz a beszari alak, aki az elmúlt hónapokban voltam. Szemeim kipattantak én pedig levegőért kaptam, majd felnéztem a gyönyörű kék szempárba, ami egykoron elvarázsolt.. Még mindig ugyanolyan hatással van rám. Egyszerűen gyönyörű. - Szeretlek, Aurora. - Suttogtam csak ennyit, miközben próbáltam visszanyerni a maradék erőmet.
Kiváló ötlet. Tulajdonképpen észre sem vettem ezt a nőt. Olyan láthatatlan. Fakó barna haja van, világos bőre. Egy lezser semmiben szipog a padra kuporodva. Nem az figyelemfelhívó célpont, de annál tökéletesebb. Hallom, ahogyan úgy kapkodja a levegőt, mintha légszomja lenne. Azt hiszem itt az idő. -Akkor vágjunk bele. -csapok a combomra, majd Kolba karolva, mindenféle feltűnés nélkül elindulok a nő felé. Odaérve határozottan megállok előtte, majd eszembe jut, hogy itt most nem a gyilkolás a legfőbb dolog. Lassan leguggolok hozzá, mielőtt megijed. Bár, első ránézésre nem vagyok az az ijesztő fajta. Kol ott áll mögöttem. A nő a tenyerébe temeti az arcát, én pedig finoman hozzáérek a kezéhez. -Minden rendben? -még én is meglepődök a finom hangszínemen. -Történt valami? -kérdezem, nyugodtan. Furcsa, de a keze majdnem olyan hideg, mint az enyém, pedig én vámpír vagyok. Apró, megjátszott gesztusként leemelem a dzsekimet, majd a vállára terítem, aztán újra leguggolok elé. A kezeit elemeli az arca elől. Majdnem én ijedek meg tőle. Erősen kifestett fekete szeméről a fél festék az arcára lefojt, úgy nézett rám. Az arcán valami igen furcsát láttam. Rögtön rájöttem, hogy mi az. Hát persze! Miért is bőgne egy fiatal nő, az utca szélén, korom sötétben.. -Pasiprobléma? -vonom fel a szemöldököm, mint akit tényleg érdekel. Újabb könnyadag bukik ki a szeméből, de hallom, hogy a szíve már nem ver valami hevesen. Amíg a látását elhomályosítja a könnyek áradata, megforgatom a szemem, majd Kolra nézek. Ugyanazt látom az arcán, amit az enyém tükröz. -A barátom orvos, talán tudna segíteni a lelkeden. -hálásnak tűnik. Úgy látszik, anyuci nem tanította meg, hogy ne álljon szóba idegenekkel. Felállok, átengedem a helyem Kolnak. Bebizonyítottam, hogy még mindig nem estem ki a ritmusból, ugyanolyan jó színésznő vagyok, mint eddig, habár a nő elég könnyű eset volt a saját kis naivságával. Amint Kol is elintézi a dolgát, amit ő jónak lát, elkezdődhet az igazi szórakozás.. Már zsibbad a tenyerem, valamint az ínyem is, ahogyan látom, hogy duzzadnak a nyaki erei a dzsekim takarása alól.
- Én meg túl merész, szókimondó, idegesítő, és a többi... Több az ellenségeim száma, mint akik nem azok - vigyorogtam egyet, majd folytattam. - Hidd el, ez sem jó ám... - váltottam át őszinte arckifejezésbe, mert most épp nem ez kell. - Fogtok ti még találkozni, ha a sors... vagy a világ is úgy akarja - mondtam neki ezt a kis valamit, amit én sem tudtam, miért kezdtem bele ebbe, de inkább befogtam a csőrömet. - Téged sosem mérgeznélek meg... de van néhány személy, akire ráférne egy kis erős méreg - nevetgéltem egyet, majd kaptam tőle egy puszit, aminek örültem, mert valóban kedvelem ezt a csajt. - Neked csakis a legfinomabbat készítem el - kacsintottam egyet.
Nem is. Mármint én pont ilyennek szeretlek amilyen vagy. Talán pont ezért jövünk ki ennyire jól, mert ennyire különbözünk. - mondtam neki kedvesen és mosolyogva néztem rám. - Talán, de már túl sokat éltem és nem akarok szomorú lenni emiatt.- mondtam neki kedvesen. Tényleg nem akartam erről beszélni, de másrészről meg jó volt valakivel megosztanom a dolgot. Örültem, hogy nem mondott semmi rosszat arra, hogy pont egy vadásszal akadtam össze, de az élet már csak ilyen. Ezt örömmel hallom.- mondtam neki, majd kíváncsian fordultam oda hozzá. - És kit is szeretnél megmérgezni? - kérdeztem tőle minden kertelés nélkül. Nagyon is érdekelt, hogy ki árthatott neki és miért tervezi ezt.-
Az arcáról nem lehetett mást leolvasni, mint a meglepődést. Nem gondolta volna, hogy idáig eljut egy lánnyal. Tudtommal előtte nem volt a komoly kapcsolatok híve. Nem is mesélt nekem egy lányról sem, kivéve Kendra-t. Aki persze elég sokszor bekerült a képbe, mióta tartott a kapcsolatunk. Mindent megtett, hogy visszaszerezze magának Sean-t… csak valahogy sose sikerült neki igazán! Tudtommal egy csóknál nem jutottak tovább, míg együtt voltunk.. bár aztán! Ki tudja azóta mi történt köztük.. De nem is kéne, hogy érdekeljen, hisz tulajdonképp nem vagyunk már együtt. – Igen eljegyeztél, még az eltűnésed előtt nem sokkal. – Bólintottam, amint visszakérdezett, hogy tényleg eljegyzett e. Valóban meglepődött volt, de ha nem is emlékezett rám, mégis hatással voltam rá. Éreztem, hogy még így sem vagyok neki közömbös, hogy nem emlékszik rám. - Akkor ezek szerint tényleg Kendra tette… Sejthettem volna, hogy ő volt a dologban. Komolyan vissza akart szerezni téged… sose fogja feladni. Biztos egy boszorkány segítségét kérte ehhez, de azzal nem számolt, hogy hiányérzeted lesz! Azt hitte, hogy ezzel elintézheti… nevetséges. – Mondtam halkan az utolsó szót, oldalra pillantva, és egy szánalommal teli, de mégis csöndes nevetés hagyta el ajkaimat. Szánalmas, amit művelt ezalatt az egy év alatt. Mindvégig azon dolgozott, hogy velem kiszúrjon, és újra Sean karjaiban legyen, sikertelenül! Feladni viszont nem tudja valamilyen okból. Nem hiszem el, hogy nem találna magának mást Sean helyett! Nagyon remélem, hogy nem fog a szemem elé kerülni az a nő, különben én magam kaparom ki a szemeit, és jutatom kórházba. Eddig csak ártott nekem, és megelégeltem, hogy csak úgy hagyjam magam. Már furcsálltam, hogy nem szólal meg bocsánatkérésemre, de az még inkább hogy egyáltalán meg sem szólalt. Nem tudtam, hogy mit gondol, viszont az arca elsápadt, szinte már ijesztően, és már hiába kérdeztem, hogy mi a baj, nem kaptam választ egyik kérdésemre se. Valóságos pánik uralkodott rajtam, ahogy láttam az ájult Seant. De nem tudtam mást tenni, mint várakoztam, hátha magához tér, míg arcán végigsimítottam egy párszor gyengéden. Újra felidéztem minden emléket velünk kapcsolatban. Szép emlékek voltak ezek, most mégis fájtak. Fájt, hogy már nem lesz több közös emlékünk. És neki ezek az emlékek nincsenek meg… bár ez lehet most változni fog. Ebben reménykedtem… hogy ez az ájulás csak valami mellékhatás a varázslat miatt, és visszakapja az emlékeit. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amint szemei hirtelen kipattantak, és levegő után kapott. Csak annyit súgott nekem, hogy szeret és ebből már rögtön tudtam, hogy emlékszik rám. – Végre… - Mosolyodtam el halványan örömömben. – Emlékszel mindenre… - Tettem még hozzá suttogva arcára csúsztatva kezemet, és szemeit fürkésztem.
Kezdett szépen lassan összeállni a kép, hogy mégis miért nem voltak meg az emlékeim. Foltok már kezdenek kitisztulni a fejemben, de még mindig nem az igazi. Vágyom arra, hogy végre egy teljes kép alakuljon ki a fejemben, mert az emlékeim nélkül egy senki vagyok. Egy elveszett, idióta barom. Semmi több. Keresgélem az emlékeimet, mintha belefuthatnék az egyik sarkon. Furcsa módon pont ez történt.. Viszont örülhetek annak, hogy nem nézett teljesen őrültnek. Az ő helyében én már rég elkergettem volna magam, hogy szórakozz mással, de nagyon örülök, hogy nem tette. Ő az egyetlen kulcs ahhoz, hogy visszaszerezzem az emlékeimet és önmagam. Egy kicsit azért sokkolt ez az egész eljegyzős dolog, mert nem rám val, de ezek szerint neki sikerült a legjobbat kihoznia belőlem.. Nem is értem miért lepődök meg ezen.. Gyönyörű egy nő.. Még így is, hogy nincsenek emlékeim hatással van rám.. Valami megmagyarázhatatlan erő vonz hozzá.. Legalábbis valami olyasmi. Nem emlékszem, hogy jelen lett volna egy harmadik személy, mikor felébredtem, de igazából nem is foglalkoztam ezzel.. Kendra-val voltam elfoglalva, hiszen úgy tudtam, hogy még együtt vagyunk. Vagyis ott hagytam.. Magára hagytam, de ez még nem azt jelenti, hogy vége van köztünk mindennek, mert igazából soha nem volt köztünk semmiféle megállapodás.. Hogy most járunk avagy sem. Párszor összefeküdtünk és ennyi. Legalábbis a részemről. Jó darabig ment ez az egész, de részemről semmi komolyabb érzelmet nem hozott magával. Soha nem gondoltam volna, hogy Kendra számára ennyire komoly ez az egész.. Vagyis ez már a komolyság határán bőven túl van. Ez egy kicsit beteges. Na, jó nagyon is beteges.. Nem is értem, hogy miért nem tud egyszerűen tovább lépni. Főleg, ha már körülbelül egy év telt el.. Annyira nehéz lenne tovább lépni? Komolyan mondom, hogy a nők érthetetlenek.. Olyanok, mint a matek. Az egyik pillanatban azt hiszed, hogy végre megérted mégis mi a franc folyik le a fejében a következőben pedig rájössz, hogy igazából fogalmad sincs. Amint a kezembe helyezte az eljegyzési gyűrűt a fejemben kezdődő fájdalom az egész testemet megtámadta. Próbáltam nem elájulni, de ez nem jött össze. Elmerültem a sötétségben és fogalmam nincs, hogy mennyi idő telhetett el, mire kinyitottam a szemeimet, de ekkor minden emlékem visszatért. Bűntudatom volt, amiért lefeküdtem Kendra-val. Plusz még ott volt Zara is. Élveztem tényleg.. Nem bántam meg, hogy megtettem, csak egyszerűen bűntudatom van, mert itt van a menyasszonyom, akit kész voltam elvenni... Nem engedhetem, hogy bármi baja essen miattam. Ki tudja, hogy ezek után Kendra milyen lépést fog tenni.. Mármint lehet, hogy ezúttal nem én leszek a célpont, hanem Aurora. Csak vele sokkal rosszabb dolgokat fog tenni. Főleg most, hogy van egy boszorkány partnere. Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy szövetségeseket keressek. Mert anélkül nem igazán megyek sokra. Felpattantam, majd magammal húztam őt is, és végigsimítottam puha arcbőrén. - Annyira sajnálok mindent.. - Szorosan tartottam a karjaimban annak ellenére, hogy tudom, már semmi nem lesz a régi. Azon sem csodálkoznék, ha ő mondaná ki, hogy köztünk többet nem lehet semmi. De megértem.. Így a helyes. El kell sétálnom mellőle és ezzel egy újabb lehetőséget kell adnom arra, hogy boldog legyen.
- Az ellentétek... általában vonzzák egymást - mosolygósan beszéltem, majd folytattam. - Ezért is vagyunk barátnők... - kacsintottam egyet Shannára, és ismét mosolyogtam halványan, mert valahogy zavart az, ahogy beszél arról a fickóról... - Mindannyian éltünk már meg rosszat, de gondolj vissza azokra az időkre, amikor együtt voltatok... - kezdtem bele valami szentbeszédbe, pár pillanat után megint beszélni kezdtem. - ... találkoztál valaha is olyan személlyel, aki úgymond elvarázsolt volna téged ennyire? - egy kérdéssel fejeztem be a mondandómat, majd epekedve néztem őt a válaszára várva. - Van egynéhány személy, akikre ráférne egy több szint mérgezés... Van, akinek azonnal halálos adagot adnék, valakinek apró és kicsi mértékben, hogy minél hosszabb ideid szenvedjen - jelentettem ki a szándékaimat. - Bár sokkal egyszerűbb kitörni valaki nyakát, vagy a kitépni a szívét, szóval még vacillálok ezen még egy jót - vigyorogtam a mondatom végén, de olyan szokásos módon, olyan kis ördögi mosoly volt az arcomon.
Szerintem mindig. - mondtam neki nevetve, majd a következő mondandója és kérdése eléggé meglepett.Egy darabig csak néztem rá és nem feleltem arra amit mondott. Jól tudtam a választ rá és ez kicsit talán meglepett. Figyeltem őt és nyeltem egyet. - Tudod én eléggé nehéz esett vagyok. - kezdtem bele a mondani valómban, persze nem tértem rá egyből a lényegre, mert ez túlzottan is nagy beismerés lett volna. - de soha se éreztem még úgy, mint vele. - mondtam neki sietve. Ez volt az igazság és ezt kár lett volna titkolnom. De akkor hol marad a móka és az élvezet? - kérdeztem tőle nevetve. Az én számból elég furán hangzott ez a dolog, mert soha se voltam egy öldöklő gép, meg amúgy se szerettem senkit se bántani, de Sofia-t ismertem már elég jól és tudtam, hogy ő mindenképpen szereti kiélvezni ezt a dolgot.
- Ha te nehéz eset vagy, akkor én mégis micsoda? Ne hidd, hogy én olyan könnyű eset vagyok - nevettem fel, és koncentráltam a mondata másik részére. - Na... látod, tudtam én - huncutul mosolyogtam Shannára, ezzel is jelezve, hogy nagyon jól kiismerek bárkit, őt pedig könnyű. - A szemeidben ott az a pici csillogás, amit nem tudsz letagadni, eltakarni - őszinte mosolyra váltottam. - Nos, láthatod, öregszem, és már kezdek lustább is lenni - válaszoltam neki vigyorogva, majd beszéltem tovább. - Egyébként pedig... lehet alkalmazni mindkettőt, egyszerre - kezdtem el mondani a régi szokásaim egyikéről, amiről ő nem igazán tudott, mert sokkolta volna őt tényleg. Ő túl jó ahhoz, hogy ilyenről beszéljek neki, még pislogni se tudna. - De nem dumálok arról, mert inkább a rossz fiúknak hagyom meg azt az élményt - ismét elmosolyodtam.
De te legalább vámpír vagy. - mondtam neki kicsit sietve. Mármint most nem a fajra gondoltam, hanem ő legalább úgy viselkedik, mint egy vámpír, de én?! Nos, fogalmam sincsen, egyszerűen nem tudom. Vámpír vagyok, nem is mai csirke, de még is úgy viselkedek, mint egy ember. Biztosan velem van a gond, de én nem tudok megváltozni. Mosolyogva figyeltem őt és picit elnevettem magamat. Tényleg ott volt a szememben a csillogás, de akkor se volt helyes amit érzek. Nem lenne szabad egy vadászba szerelmesnek lenni. Te lustább? - kérdeztem vissza nevetve, mert eléggé hihetetlenül hangzott az amit mond.- Miért is kellene nekem ezt elhinnem, hogy a régi Sofia eltűnőben van és egy új jó kislány pedig születőben? - néztem rá kíváncsian. Mindig is tudtam, hogy mennyire kegyetlen is tud lenni, de ennek ellenére mindig is a barátomnak tekintettem. Meg nekem is van sötét oldalam, de az elég ritkán jön elő.
- Az vagyok, de... - mélyült el a hangom, és kicsit szótlanul ültem mellette, mert nem igazán jöttek a szavak, de rászántam magam a folytatásra. - Jobb szeretnék néha olyan lenni, mint amilyen Te vagy... Jó lenni - én mindenkinek csak ártok valamivel, és évszázadok óta ez megy már, és nem tudok különbséget tenni sokszor, mi a helyes és mi nem az. - Jól van... egy kicsit túloztam ezzel az idióta szöveggel... Ne higgy el mindent ám - ártatlan nagy szemekkel néztem rá. - Tudod, van... aki könnyen belesétál ebbe a kis csapdámba, de te kiálltad a próbát, meg előnyödre vált, hogy ismersz engem nagyon régóta... - démoni vigyor ült ki az arcomra. - Majd egyszer eljöhetsz segíteni nekem... mit szólsz hozzá? - böktem ki gyorsan ezt neki, és elmosolyodtam icipicit.
De legalább te élsz, élvezed az életet. - vágtam a szavába, de amikor folytatta a mondani valóját, akkor elhallgattam és lenéztem a földre, majd újra rá. Nem értettem, hogy miért szeretne olyan lenni, mint én. Nem vagyok különleges, hiszen sok vámpír szánalmasnak tart, mert túl emberi vagyok. - Olyan mint én? - néztem rá kicsit döbbenten.- Úgy gondolod, hogy én jó vagyok? - kérdeztem vissza még mindig ott csengett a hangomban a döbbenet.- Sofia te legalább olyan jó vagy, mint én, de még az is lehet, hogy sokkal jobb vagy nálam. Igen, néha én is úgy érzem, hogy jobb hogy a barátnőd vagyok, mert a végén még. - imitáltam, mintha éppen a halálomon lennék, majd hangos nevetésben törtem ki.- Rendben, egyszer szívesen elmegyek, csak vigyázz nehogy a végén megbánt, hogy a jó kislányt magaddal viszed.- mondtam neki kedvesen és közben végig mosolyogtam.
- Az, hogy nem csinálsz mészárszéket egy városból, vagy nem téped ki senki szívét... - kezdtem kicsit halkabban beszélni, mert még a végén felhívom magamra a figyelmet, azt pedig utálom, mert lehetséges, hogy valaki megpróbálna minket kinyírni. - Vámpír vagy, de emberiesebben gondolkodsz és cselekedsz, és ez szerintem nem baj - próbáltam valami olyat mondani, ami igaz, és ő maga elhiszi. - Megszámlálhatatlan azok száma, akiket megkínoztam, megöltem... Nincs bennem semmi jó, csak néha kibukkan valami, ami régen voltam - nyeltem egyet a mondatom végén, majd a lányra néztem. - Hm, jó irányba gondolkodsz... - mosolyogtam, és utaltam arra, amit mondott, vagyis amit nem egészében folytatott, de tudni lehetett, hogy mi lett volna a befejezés. - Én sosem bánok meg semmit sem, és talán egy pici rosszat is kihozok belőled. Tudod, néha ezt is kell, ki kell ereszteni a benned felgyülemlő gőzt valami módon, és valakivel eljátszadozni - az eget bámultam közben, és csak mosolyogtam.
Talán már túlzásba viszem a jószívűségemet és az ártatlanságomat. - mondtam neki habozás nélkül, mert talán a bátyámnak igaza van, nem ilyennek kellene lennie egy vámpírnak, hiszen az emberek között sincsen szinte ennyire jámbor személy. Olyan mintha én maga lennék a természet tréfája. - Tudod, így talán sok mindenről lemaradok. Mármint annyira nem sok kalandban volt részem, vagyis nem is tudom, hogyan mondjam. - mondtam neki egy kisebb gondolkozás közepette, hiszen nem mondhatom azt, hogy nem volt kalandban részem, hiszen elég sok mindent megéltem, de néha úgy éreztem, hogy nem vagyok igazi vámpír. Sejtettem. - mondtam neki nevetve, majd figyelmesen hallgattam őt. Picit kirázott attól a hideg, amit mondott, pedig igaza van. Nem lehetek mindig a jó és védelmező vámpír és talán ő az aki erre meg tud tanítani, hogy milyen is egy igazi vámpír.-
- Ez változhat, és azt hiszem... nem fog megártani, lehet kicsit furcsa élmény lesz az egész... de azt hiszem, nem lesz nagy gond - mosolyogtam Shannára, mert valóban nem egy öldöklő vámpírhölgyemény, de hát, mindenkiből ki lehet hozni azt a fajta csintalanságot, rafináltságot, amit csak lehet. - Ha van valaki, aki bántott mostanság... akkor az az illető tökéletes kezdés lenne... Az iránti érzett fojtogató düh, s minden... Előjönne rögtön, ha egy székhez lenne kötözve, és csak arra várna, hogy picit megkínozd őt - sóhajtottam fel egyet, mert én nem egyszer éltem át ilyet, hogy ezt csinálhattam valakivel is. - Tudod, ezt hívják önvédelemnek, csak picit másképp - kacsintottam egyet a lánykára.
Talán én már menthetetlen vagyok. Mondhatni én vagyok a természet egyik legfurább alkotása? - néztem rá kicsit érdeklődve, mert biztos voltam abban, hogy belőlem soha se lesz hidegvérű gyilkos. Még emberekből is nagyon nehezen tudok táplálkozni. Szóval talán kár ezen gondolkozni is, mert én valószínűleg mindig is ilyen kis ártatlan vámpír maradok. Nem, nem ilyen személy. -majd egy kisebb habozás után folytattam.- Mivel én ennyire higgadt és "jó" vámpír vagyok, így nem igen kerülök senkivel se összetűzésbe. Hiszen még egy vadászt is megtudtam téveszteni, akkor milyen ellenséget is tudnék én szerezni? - néztem kérdően Sofia-ra, hiszen ez volt az igazság. Talán ennél rosszabb nem is lehetne már. Komolyan hogyan lettem én ennyire ártatlan és jó szívű vámpír? Magam sem értettem ezt, de már egész jól megbékéltem magammal. - Az önvédelem másabb, legalább is szerintem.- mondtam neki habozás nélkül.
- Fura vagy, de én így kedvellek téged... - mosolyogtam egyet Shannára. - Te ilyen vagy, nem tehetsz róla... - mondtam neki olyan kis bókként az egészet, mert valóban nem öldös embereket vagy egyebet, de legalább ''tiszta'' a lelke. - Ebben igazad van... Az emberséged nagyobb, és ezt ki is tudod használni, hogy megtudsz téveszteni valakit - jött ki belőlem ez a mondat, majd folytattam. - Nekem meg... elég sok ellenségem volt és van is, a legtöbb jelenleg másra utazik, vagy pedig már meghalt - vigyorogtam, mint a tejbe tök. - Megvédeni magadat az ilyenektől, az önvédelem, és elfajulhat valaki haláláig - aki mer, az nyer...
Kezdőlap
