Ez nagyon szép volt tőled. - mondtam neki meghatódva, mert tényleg így gondoltam. - De most mi van velük? Megszoktad őket még látogatni? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert nagyon is érdekelt, hogy ezek után mennyire követi nyomon a leányzó életét. - Igen, ebben biztos vagyok és abban is, hogy nálad jobban senki se adhatta volna meg nekik a biztonságot. Csak vigyázz, meg ne bánd a szavaidat, hiszen ismersz már. - mondtam neki nevetve, majd kicsit megöleltem őt. Kuncogva folytattam.- Én vagyok a nagy emberpárti vámpír, meg az aki túl emberi és ez előbb utóbb jó pár ember agyára tud menni. - még mindig mosolyogtam, mert ez a dolog tényleg nem tudott idegesíteni, hogy mások emiatt gondolják azt, hogy idegesítő vagyok. Inkább vagyok ilyen, mint valami vérengzős vámpír. - Rendben, akkor majd ott várlak. Igen, valahogy így. - helyeseltem arra amit mondott és örültem annak, hogy legalább van olyan személy ezen a földön aki megérti a zagyvaságaimat.
- Évente egy-két alkalommal meglátogatom őket, meg mindig kapom az infókat róluk... Ha bármelyiküknek egy haja szála is meggörbül, én nem kegyelmezek senkinek sem - feleltem a kérdésére őszintén, s talán picit mosolyogtam is. - Egy halom üzenet vár rám sokszor a lánytól, amikre alig bírok visszaírni - egy aprócska nevetés elhangzott tőlem. - Engem sem kel félteni, bárkit kikészítek... - nevettem fel egyet, mert én aztán nem vagyok komplett. - Szóval, azt hiszem... nehogy te bánd meg, meghívtál - huncutul kacsintottam Shannára. - Van... bármi, amit szeretnél vigyek hozzád? A pián kívül... Szívesen vásárolok bármit - kérdeztem tőle túl kedvesen is.
Ebben biztos vagyok, hogy akkor nem kegyelmeznél nekik. - mondtam egy apró mosoly keretében, majd elgondolkoztam egy-két dolgon és mint mindig nem bírtam magamban tartani. Egyszerűen csak úgy letámadtam a dolgokkal Sofie-t.- És ők tudják, hogy mi vagy? - kérdeztem érdeklődve, majd pillanatnyi habozás után folytattam.- És ők emberek vagy vámpírok? - Tényleg néha már be kellene fognom a számat, de imádok minél több dolgot megtudni. Biztosan nem fogom, nővérkém. - mondtam neki nevetve, majd kinyújtottam rá a nyelvemet. Tényleg néha már úgy viselkedtünk mint két idióta, de talán pontosan ezért is jöttünk ki ennyire jól. Ismertük egymás minden oldalát és sok volt a közös bennünk. - Szerintem másra nincs szükségünk. Zene van, ételrendelést megoldjuk. - mondtam neki mosolyogva, mert fogalmam nem volt, hogy mire lenne szükségünk, de majd kiderül és akkor maj megszerezzük azt.
- Igen, ők tudják, hogy mi vagyok... Inkább elmondtam az igazat, mert egyébként sejtették... - mosolyodtam el egyet. - Mindketten emberek, és elég régóta ismerem őket, mondhatni elég jó viszonyt ápolunk - újból elmosolyogtam magamat. - Akkor jó van... -mondtam neki nevetgélve, mert megint nem tudtam leállítani magamat, és ilyenkor a jókedv kerül előtérbe. - Jól fogjuk érezni magunkat, az egyszer biztos már - tettem hozzá ehhez az előző mondatomhoz, amit röviden foglaltam össze. - Hát, az ételt valóban rendelnünk kell, mert én nem igazán vagyok konyhatündér - vigyorogtam el magamat rendesen ismét. - Meg minek foglalkoznánk azzal, ha van valami egyéb megoldás rá, nemde, picuri tesóm? - tettem fel neki egy kérdést, ami után beleszippantottam a levegőbe, s most nem zavart az a sok emberi vér illa, amit éreztem.
Szóval felfedted az igazi énedet. - mondtam picit elgondolkodva, majd egy apró mosollyal folytattam. - És ők soha se akartak bántani azért ami vagy? - kérdeztem vissza egy röpke habozás után, mert attól még, hogy most jó viszonyt ápolnak nem jelenti azt, hogy mindig ennyire jó volt a viszonyuk. Csodáltam Sofia-t, mert mindig meg tudott lepni az emberségével. Biztos vagyok benne. - mondtam nevetve, majd habozás nélkül folytattam.- Mi mikor nem érezzük jól magunkat? Főleg amikor össze vagyunk eresztve? - kérdeztem vissza kuncogva, mert mi mindig kitalálunk valami dolgot, hogy jól érezzük magunkat, de az már annyira nem biztos, hogy a város és a környezet is ennyire jó néven veszi a mi kis dolgainkat. Pontosan. - vágtam rá, majd elmosolyodtam azon amit mondott.- Picur tesó? - kérdeztem vissza mosolyogva, majd figyeltem őt. Egyáltalán nem bántam, hogy így hívott. Sokkal inkább tetszett. Tudtam, hogy sok az ember és Sofia inkább az ő vérük issza, de örültem neki, hogy most nem esik neki valamelyiknek.
- Igen... felfedtem nekik létemet - kezdtem bele egy kisebb sóhaj mellett, majd folytattam. - Meglepődtem, de nem... Sokkal hamarabb elfogadták, mint azt vártam, és sosem kellett őket megigéznem - feleltem a kérdésére őszintén. - Vigyázok rájuk, így a tengerentúlról is - a végén egy halovány mosoly is kipréselődött belőlem. - Bombahatásúak vagyunk, nagyot tudunk robbanni, ha mi ketten összetalálkozunk - most már nevetgéltem is már. - Azt hiszem, ha nem lennél itt mellettem, akkor a sürgő-forgó emberek valamelyikével játszadoznék el... de már próbálom magamat türtőztetni, visszafogott jelenség vagyok már, ugye? - huncut vigyorral és egy pici grimasz kíséretében kérdeztem.
Érdekes. - mondtam neki kicsit halkabban. Fura volt ez a dolog, de Sofia mindig is arról volt híres, hogy tud meglepetéseket okozni, még számomra.- De ezt örömmel hallom, hogy simán ment minden. - mondtam neki mosollyal az arcomon. - Ebben biztos vagyok. - tettem hozzá magabiztosan, hiszen Sofia "hatalma" mesze elér. Totálisan. Teljes bomlás és pusztulás. - mondtam neki kuncogva. Én mindig jó kislány voltam, de amikor vele találkoztam akkor előbújt belőlem is a kicsit rosszabb énem, de az élet már csak ilyen. - Igen, tudom. Örülök annak, hogy tudod tartoztatni magadat, mert... - elcsuklott hangom, majd röpke habozás után folytattam.- Nem szívesen állítanálak le. - könnyen megtehetném, hiszen idősebb és erősebb is vagyok nála jóval, de soha se szerettem őt bántani, hiszen tényleg olyan volt számomra, mintha a nővérem lenne.
Kedves volt tőle, hogy oda figyelt rám és eltott jó tanácsokkal. Soha nem volt még aki segített volna nekem, mindig csak egyedül oldottam meg a problémáimat. Szép volt és mosolyos, imádtam az ilyen lányokat. - Halálos? - Kaptam fel a fejemet erre a részre, még hogy a harapásom? Ez zsinális szemem azonnal fel csillant és már tudtam, hogyan is végezzek ezzek a szukával. - Miért vagy velem ilyen? - Néztem rá nagy szemekkel értetlenkedvén. Sose találkoztam még ilyennel aki kedves lett volna velem. - Caroline.. - Ismételtem meg a nevet amit tudtam róla. Minél elöbb szeretném megtalálni, hogy megölhessem, de meg akarom kínozni, látni akarom a szemében ahogy könyörög, hogy ne haljon meg majd, ha ezt elértem akkor a szívébe döfök egy karót és teli vigyorral a számon nézem ahogyan kialszik az ocsmány élete.
Tényleg nem értettem, hogy miért segítek rajta. Talán azért, mert van egy közös motivációnk. Méghozzá a bosszú. Mondhatni engem is ez hajt és tisztában vagyok vele, hogy milyen erős érzéseket képes kelteni az emberben. Néha nem is gondolkozom csak cselekszem, mint amikor találkoztam Milena-val. Nem volt teljesen tiszta a tudatom, de kivételesen nem származott belőle semmilyen baj. Sőt mondhatni a düh, amit éreztem az adott erőt ahhoz, hogy felülkerekedjek rajta.. Szóval nem mindig olyan rossz ez az egész. De azért nem árt odafigyelni. - Pontosan. Egy idő után képzelődni kezdenek, majd végül egyszerűen csak meghalnak, ha nem találják meg rá a megoldást. - Nem tudom, hogy hihetek-e annak amit Milena mondott, de úgy érzem még nem ért végett köztünk ez a kisebb csata, szóval valószínűleg van egy kiskapu ebben az egészben. - Fogalmazzunk úgy, hogy egy cipőben járunk. - Nem vagyok a vámpírok elsőszámú rajongója, mert más sem tesznek, mint pusztítanak és ölnek. Szívesen segítek az olyan embereknek, vérfarkasoknak, akik még nem tudják, hogy ez az egész pontosan hogyan is zajlik.. Láthatóan nagyon kezdő, de örömmel készítem fel az ellenségével való találkozásra. - Mikor készen állsz arra, hogy szembe szállj vele minden egyes Caroline-t felkeresünk a városban.. Aztán, ha megtaláltad azt teszel vele, amit akarsz. - Nem rohanhat oda fejvesztve, mint akinek fogalma nincs, hogy mégis mit csinál. Meg, hogy mi is ő. Egy kicsit azonosulnia kell önmagával és a természetével.. Onnantól kezdve pedig azt hiszem nem kell féltenem.
Minden követ megmozgatnék, hogy megtaláljam a szerelmem gyilkosát. Ideges voltam, de még sem mertem kimutatni az érzéseimet, azt hittem a lány egy érzelgős kis pojácát fog látni bennem. Rá néztem azokkal az ég kék szemeimmel és azt mondták ajkaim helyett, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy segítségemre lenne és velem tartana, hogy mindent megtegyünk, hogy megkeressük az a lányt. - Olyan kedves vagy, irigylem azt a férfit aki a magáénak tudhat téged - Mosolyogtam és tényleg irigykedtem már már. - Tovább kutatod, elkéremhetném a számod, ha esetleg baj lenne? - Vetettem rá még egy pillantást ahogyan kipögyögi nekem a számát és gyors puszival köszöntem meg kedveségét és eltüntem a semmibe.
Mostanában tényleg kezdek egy kicsit kifordulni önmagamból, de ez igazából most még elnézhető. Mert tulajdonképpen később még cserébe kérhetek valamilyen szívességet. Habár jelen pillanatban fogalmam nincs, hogy mit. Nem áll olyan közel hozzám és nem is fog, hogy megsirassam, ha esetleg elveszíteném. Milena-val szemben még ezzel is számolnom kell, hogy lesz pár járulékos veszteség. De vannak olyan emberek, akik nem tartoznak azok közé, akiket félek elveszíteni. Erősnek kell maradnom és nem szabad őt is beengednem ebbe a belső körbe, hiszen teljesen megváltoztam az utóbbi időben. Neal-nek köszönhető ezzel tisztában vagyok, de most is, hogy eltűnt még mindig hatással van rám.. Aggódok, mint egy idióta liba, hogy mi lehet vele.. Az is előfordulhat, hogy csak tesz a fejemre magasról. Mégis ki vagyok én? Egy senki. - Ezt elmondhatnád neki is. - Mondtam halvány mosollyal az arcomon. Nem vagyok az a típus, aki szerencsésnek tartja a másikat, mert a társaságában lehet. Eléggé elviselhetetlen tudok lenni, de ennek a srácnak a jó oldalamat mutattam meg. Csak el ne fusson, mikor meglátja, hogy ki is vagyok valójában. - Persze. - Nem akkora tragédia, ha most megadom neki a számomat. Legalábbis azt hiszem. Amúgy sincs mostanában túl sok dolgom, szóval tulajdonképpen teljesen nyugodtan hívhat bármikor.. Állok szolgálatára. Bár kétlem, hogy fejvesztve fogok rohanni, de nehogy elkiabáljam. Kezdek olyan dolgokat művelni, amiket régebben soha. A végén még teljesen megváltozom..
•• Words: 223 •• Music: ez •• Note: köszi a játékot ••
Második játék. Elég hosszú történet, mit is kerestem a városban, de akkor kezdjük is el. A reggelem azzal kezdődött, hogy tönkrement a laptopom. Mivel én kifejezetten modern csávó vagyok, ezért mindenképpen szükségem volt arra a gépre. Csakhogy hiába jött ki a szerelő, kiderült, hogy nem lehet megjavítani. Pontosan ezért elnéztem először is a bevásárlóközpontot céloztam meg, hogy vehessek ott egy új lapit. Útközben összefutottam a haverokkal is, akik végül elcsábítottak az egyik bárba. Körülbelül jó egy órát töltöttünk el ott, és csak azután sikerült meglépnem, folytattam az utamat az üzletek felé. Mindent bejártam, különféle elektronikai boltokban meglestem a kínálatot, mire sikerült megtalálnom köztük a megfelelő számítógépet. Szóval elég hosszú napom volt már így is, arra vártam, hogy végre hazaérjek és pihenhessek egy picit, mert eléggé lefárasztott a keresgélés. Meg amúgy is elég lusta vagyok, ezt azért nem árt tudni rólam, ergo nekem még sok is volt ennyi séta a városban. De fölösleges lett volna autóznom, ilyen rövid utakra ritkán veszem elő a járgányt. Szóval a lakásomhoz sétáltam Mystic Falls nyüzsgő főutcáin keresztül. Oldalamon a laptop táska, abban pedig a gép. Ez pedig ismerős érzéseket váltott ki belőlem, nem véletlenül. Évekkel ezelőtt még egy rock bandának voltam a gitárosa, és a háttérénekese, még mielőtt vámpír lettem. Emlékszem, volt, hogy a fél városon keresztül cipeltem a gitártokot a benne rejtőző hangszerrel együtt. De már azok az idők is eltűntek... hogy mi maradt? Egy éhes, ragadozó tekintet, amivel pásztáztam a körülöttem elhaladó embereket. Néztem az önfeledt mosolyt az arcukon. Azt a tudatlan mosolyt, mert ha ismernék ezt a világot, akkor lehet, hogy nem lennének ilyen vidámak. Régebben én is viccesebb figura voltam, de újabban eluralkodott felettem a negatív énem. Csak arra tudok gondolni, hogy mi vár rám. Katasztrofális magánélet, életuntság kétszáz év után, rengeteg gyilkosság. Nagyon hívogató jövő. De még mielőtt megint túlságosan elmerültem volna a gondolataimban, megcsörrent a telefonom. David írt, hogy menjek ki velük ma, vagy a következő nap. Éppen az üzenetet olvastam, mikor valaki nekicsapódott a vállamnak. Vagy én csapódtam neki valakinek. Felkaptam a fejemet, hogy lássam ki is az „áldozat”. Egy szép arcú, fiatalos, hosszú feketés hajú csajszi állt előttem. Gyorsan átfutottam az agyamban lévő láthatatlan névlistámat, és végül sikerült is beazonosítanom a lányt. Ő Layla, az egyik boszorkány. Régebben összefutottunk a kávézóban, onnan ismerem. -Húú, bocs. Nem akartam -kezdtem bele rögtön a mentőszövegembe. Eddig még nem volt vele összetűzésem, bármilyen vitám, és reméltem, hogy meg fogja bocsájtani ezt a kis bakit is. -Jól vagy, ugye? -lestem rá kérdő tekintettel, és végigmértem.
- Tudod, sokszor meglepődöm egyes személyeken, és legfőképp a reakciójukon... Ők is ezekhez tartoztak, de megígértem a kislánynak, hogy soha többé nem kell félni, tehát biztonságban lesz - mosolyodtam el kicsit ezután, majd továbbléptem. - Bírom, amikor igazat adsz nekem - kacsintottam egyet Shannára, majd folytattam. - Nehéz dolog ez, mert valóban kemény, mert életem nagy részét úgy töltöttem, hogy mindenkit kínoztam, vagy épp megöltem - egy kisebb fintor jelent meg az arcomon. - A kínzást nem hagytam el, de a gyilkolást, azt bizony el - vigyorogtam egy keveset, mint aki nem normális. - Nos... akkor hát, merrefelé is laksz, te lány? - mintha nem lenne mindegy, mert hamar megtudnám.
Persze én ezt értem, meg azt is tudom, hogy az emberek már sokkal nyitottabbak mindenre, de én akkor is féltelek, hiszen ők emberek, szóval azért tudod nem mindig jó bennünk megbízni. - vallottam be őszintén neki. Hiába voltam emberpárti, meg minden, akkor is féltettem Sofia-t, mert nem akartam, hogy bárki is ártson nekik. Én szerettem az embereket és nem is bántottam őket, de ők azért mindig is elég kiszámíthatatlanok lesznek. A kínzás, ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy nekünk mit kellett kiállnunk. -még a hideg is kirázott tőle. Talán én ezért is vagyok ennyire nyugodt és tündéri vámpír, mert nem akarom, hogy más is szenvedjen. Nekem szenvednem kellett, de másnak nem kell, vagyis én nem leszek igazi, öldöklös vámpírka. Hol marad az izgalom és a rejtély? - kérdeztem tőle nevetve és végig őt néztem mosolyogva. Biztos nem fogom neki elárulni, mert kíváncsi vagyok mennyi ideig tartana kiderítenie eme apró kisvárosban, hogy merre is lakom. -
Nem értettem, hogy mit képzel magáról az a kis szellem lányka, de komolyan. Attól, hogy ő még Petrova nem fog megijeszteni vagy éppen parancsolgatni. Elég nagy erőm van, persze nem vagyok egy Esther, de akkor is hatalmas erővel rendelkezem. Ott például az a tény, hogy Lexi látását visszaadtam és még élek. Szerintem ez elég bizonyíték rá és az a szerencséje a kis csajnak, hogy eljöttem onnét. Mert kezdett nagyon dühíteni a stílusával, illetve talán kicsit sajnáltam is az ördögi Kath-ot, hogy ilyen húga volt és van, de részben azt hiszem meg is értetetten, hogy miért nem törte magát azon a Petrova család, hogy visszahozza őt. Egy ennyire megszállott és fura lányt magam sem akartam volna visszahozni. Nem is tudom már ki a rosszabb ő, vagy Katherine, de mindegy is. Ez nem az én dolgom. Egy kicsit dühös voltam, pedig soha nem szoktam, de neki sikerült megtenni. Még az a szerencséje, hogy nem sújtottam valami átokkal, vagyis valami rossz fajta varázslattal. Teljesen a gondolataimba merültem és észre se vettem azt, hogy valaki szinte pont szembe jön velem, így neki mentem, vagyis csak félig. Szerencsére nem frontálisan ütköztünk, de így is sikerült majdnem fenékre ülnöm ezért is kaptam el a karját. Már éppen mondani akartam valami csípőset, hiszen nem voltam valami rózsás kedvembe, de ő megelőzött a szavaival. Felpillantottam rá és hirtelen elkezdtem gondolkodni, hiszen ismerős volt az arca. - Maxi? - kérdeztem kicsit csodálkozva, hiszen nem értettem, hogy mit is keres ő itt. Illetve reménykedtem benne, hogy esetleg szólna, ha a városba jön, főleg mert régen egész jól kijöttem. Talán ő a másik vámpír akit nem utálok. Azt hiszem tényleg nem csak Stefan volt a kivétel és még ott van Lexi is, bár nem tudom, hogy vele mi lesz, mert nem éppen indult túl jól a barátságunk. - Te mit csinálsz itt? - kérdeztem még mindig kicsit döbbenten, majd ekkor jöttem rá, hogy még mindig a karjába kapaszkodok, amit gyorsan elengedtem.
- Nyugi, mindenre felkészültem... a hirtelen esetekre is - nos, hát ha netán ellenem fordulnának, és bántanák a lányt, van egy-két ''rossz fiú'', akik tudják, mi a dolguk akkor. - Az élet mindig is kegyetlen volt, most sincs ez másképpen - nem igazán fűztem hozzá sokat, mert épp olyan sokat szenvedtem én is, mint ő. Lelkileg és fizikailag is. - Hát, jó... Te akartad - mosolyodtam el, és vállat vontam. - Meg fogom tudni, hogy hol laksz ám - átment az egész lényem vigyorgásba, mert könny lesz kideríteni ez.
Ebben biztos vagyok, de nem is őket féltem.... - mondtam egyre halkabban, majd megálltam és szembe fordultam vele. - én téged féltelek. Nem akarom, hogy valami bajod essen. - mondtam neki őszintén, majd folytattam esélyt se adva arra, hogy a szavamba vághasson.- Én vagyok talán az egyik legemberibb vámpír és pontosan ezért tudom, hogy miről is beszélek. Egyszer már majdnem nekem is az életembe került az, hogy ennyire emberi vagyok. Egyszerűen csak nem akarom, hogy bajod essen. - mondtam neki egy szuszra, majd néztem őt. Reméltem nem sokkoltam őt, de muszáj volt elmondanom neki. Soha senkinek se beszéltem arról az esetről, de itt volt az ideje, hiszen nem akarom, hogy baja essen a nővérkémnek. Tudom. - mondtam neki röviden, hiszen jól tudtam, hogy neki se volt könnyű élete. Most félnem kellene? -kérdeztem tőle nevetve.
A telefon is majdnem kiesett a kezemből, olyan erősre sikerült az ütközés. De ebben végül is mindketten hibásak voltunk, mert én sem figyeltem, meg ő sem, mert másképpen nem történt volna meg ez. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy örülnöm kéne, vagy sajnálkoznom a szerencsétlenségem miatt. Végül is ha nem csattanunk, lehet úgy elmegyek mellette, hogy észre sem veszem. Hajlamos vagyok amúgy ilyesmire. Csak bambulok magam elé, és kapkodom a fejem, ha odaköszönnek nekem, mert nem figyelek eléggé a mellettem elhaladó emberekre, vagy egyéb lényekre. Layla kérdésére csak bólintottam, bár úgy éreztem ez költői volt, és nem is kellett volna rá semmit sem reagálnom. -Hát bejöttem laptopot venni -böktem rá a szabad kezemmel az oldalamon logó táskára, amiben a gép helyezkedett el. A másik karomat még nem tudtam használni, mivel abba kapaszkodott a csajszi. Mondjuk ez nem igazán zavart, inkább furcsa volt egy kis idő után, mert már meg tudott állni a lábán anélkül is, hogy belém kéne csimpaszkodnia. -A másik ma felmondta a szolgálatot -magyaráztam beletörődött nyugodtsággal, pedig azért elég trauma volt ez olyan szempontból, hogy minden adatom azon a nyavajás laptopon volt. Képek a múltamról, amikor még én is ember voltam, és a hasonlók. -Te? Miért jöttél be és hova tartasz? -kérdeztem vissza, mert így illik. Amúgy sem siettem annyira haza, mert otthon csak a magány várt volna. Oké, elég fáradt voltam az egész napos kutyagolás miatt, de ennyi áldozatot be tudtam vállalni, hogy még maradok a városban Laylával, már ha szeretné. Amúgy nem jó ám egész nap egyedül lenni, mert nem tudsz kivel hülyéskedni, vagy csak simán beszélgetni. Éppen ezért általában át szoktam hívni a haverokat, néha piálok is velük délutánonként, bár azt el kell mondanom, hogy nem vagyok valami nagy alkesz. De azért néha kell. Szóval megvártam a csaj válaszát, és újból, immár indiszkrétebben végigtekintettem a szerelésén. Stílusos, ahogy mindig, az alakja egyáltalán nem változott, ugyanolyan formás. Arcán sem vettem észre változást, szép volt, amilyenre emlékeztem, ergo külsőre bejött, bár nem voltak vele komolyabb terveim.
- Tudom, hogy féltesz... És nem vagyok túl emberi, csak tettem egy jót azzal a kislánnyal több évvel ezelőtt, mert tudom, hogy szörnyű felnőni szülő nélkül - kezdtem bele a mondatomban, de s végére összekuszálódtam én is, és aztán inkább abbahagytam, mert nem tudtam, még mit mondani hozzá. - Mégis mi történt veled? Tudod, hogy elmondhatod nekem - kérdeztem tőle a szemébe nézve. Amikor ilyenről esik szó, tudom, hogy nem egy jó történet lapul a háttérben, sokkal rosszabb és gonoszabb... - Hm... Félhetsz is, de azt is tudom, hogy nem igazán félsz tőlem... én sem tőled - egy kis felüdülés volt az egész. - Elég jól kiment belőlem az alkohol hatása, most ismét szunnyad bennem egy kis szomjúság... Benned nem? - nevetgéltema kérdésem közben.
Elhiszem, hogy tudod milyen és sajnálom. - mondtam neki együtt érzően és nem is firtattam tovább a dolgot. Nem akartam elrontani a jó kedvünket. Rápillantottam, majd elnéztem a távolba, fogalmam sem volt, hogy miként fog reagálni a dologra. Oda sétáltam az egyik padhoz, majd leültem rá. Nem akartam megmozdulni, most túlzottan is jól esett a hideg szellő. - Tudod nem nagy dolog vagy fogalmam sincsen. - mondtam neki egy legyintés keretében, majd folytattam. - Bajba kerültem nem is olyan régen, mondhatni veszélyben volt most először az életem. Majd hirtelen megjelent egy férfi és megmentett, persze nem sejtette, hogy mi is vagyok valójában, mert túlzottan is emberi vagyok. - forgattam meg a szemeimet, de közben végig a távolba meredtem. - Vele maradtam jó darabig, pedig tudtam, hogy micsoda ő. Hiszen egy vadász bárhonnét felismerek, majd egy idő után le akartam lépni és ekkor rájött, hogy mi is vagyok valójában. Nos, amint látod még mindig élek és ő is. Egyszerűen képtelen volt megölni. - fejeztem be kicsit halkabban, mert fogalmam sem volt, hogy mi lehet vele. Talán kicsit aggódtam is érte. Mert jól tudod, hogy imádlak. - kacsintottam egyet, majd hangosan felnevettem azon amit mondott. - De én is megszomjaztam, de nem emberi vérre, vagyis nem így. - mondtam neki őszintén, mert féltem attól, ha egyszer újra megpróbálom, akkor nem fogom tudni magamat leállítani.
Aww értem, akkor csak átutazóban vagy itt? - kérdeztem vissza, bár eléggé egyértelmű volt, hogy ő nem itt lakik. Régen láttam már és fura volt újra találkozni vele, mert azóta az esett óta, amikor majdnem vámpír kaja lett belőlem, nos azóta eléggé kerülöm a vámpírokat. Bár azóta elég sokat öregedtem és nagyobb lett a tapasztalatom is, de akkor se szívesen barátkozom vámpírokkal, persze voltak és mindig is lesznek kivételek. Gyorsan elengedtem őt, mert nem akartam kényes szituációba keveredni, de azt hiszem már így is sikerült. Ez annyira tipikusan én vagyok, hogy csak na. Mindig sikerül valami idiótaságot csinálnom, amitől kicsit kínosan érzem magamat. Én itt lakom. - mondtam neki habozás nélkül, mert ez volt az igazság. Persze egyenlőre még nincs saját otthonom, de a Salvatore ház is jó. Egy szavam nem lehet, én jól érzem ott magamat. Persze ott is minden a feje tetején áll, de nem ez számít, hanem az, hogy a barátaimmal lehetek.- És most úgy konkrét célom nincsen, csak valakit el akarok kerülni. - mondtam neki sietve, mert fogalmam sem volt, hogy hogyan reagálna arra, ha azt mondanám, hogy az egyik Petrova szellemmel találkoztam az előbb és őt akarom elkerülni. Jobbnak láttam azt, ha inkább kicsit ködösítve mondom a dolgot. Nem lenne kedves esetleg valahova beülni? - kérdeztem tőle mosolyogva, hiszen eléggé régen találkoztunk már és biztos sok érdekes dolog történt vele. Mindig szerettem meghallgatni azt, hogy melyik barátommal mi történt, hiszen egy vámpírnak sok érdekes sztorija lehet.
- Amit úgy kezdünk, hogy nem nagy dolog, az mindig óriási dolog... - nagy bölcs mondat volt tőlem, és közben figyeltem, ahogyan leült egy padra, és elkezdte mesélni, valójában mi az, ami történt vele... - Nos, akkor úgy látom... nagy szerencséd volt, hogy épp arra járt - szóltam közbe halkan, és továbbra is hallgattam Shannát, és közben csodáltam őt, hiszen róla még én sem képzelném el, hogy vámpír lenne. Túl emberséges. - Hát, ezt nem igazán tudtad volna sokáig titkolni előtte... - magamba fojtottam a szavaimat inkább, mert látom, hogy sokkal többet jelent ez a férfi neki, mint bárki más... Leültem mellé a padra, és én is a távolba néztem, mint ő. - Beléd szeretett... ezért képtelen volt bármit megtenni - halványan mosolyogtam egyet, majd folytattam. - ... de ez kölcsönös, látom rajtad - kacsintottam Shanna felé, és megfogtam a kezét. - Én... én valami jó kis kevert italra vágyom... valami finom kis koktélra - kezdtem bele, és elnevettem magamat. - Egy ideig koktélokat készítettem egy bárban, szóval nagyon jó vagyok ebben is - ismét megszólalt belőlem az egoista dög.
-Ja. Átutazóban -biccentettem. Lényegében a város szélén lakok, vagyis inkább a közelében, szóval nem akartam belekötni. Részletkérdés az egész. Egyszer szívesen megmutatnám neki is az otthonomat, csak attól tartok, ha konkrétan megkérdezném tőle, hogy nincs-e kedve feljönni, akkor félreértené a dolgot. Igen, a srácokat sokszor rosszul ítélik meg, bár azt hozzáteszem, hogy nem alaptalanul. Mondjuk én még annyira nem is vagyok perverz, mint más. Meg merész sem, hogy akármilyen természetfeletti erővel megáldott lényt hazacipeljek az ágyamba. Sőt, igaziból már senkiben sem bízom. Egy csaj eljátszhatja a jó kislányt, és lehet, hogy közben meg vadász, aki ilyen taktikával ritkítja a hozzám hasonlókat. De ha választanom kellene, akkor inkább már egy fajtárs, vagy egy ember. A kettő közül valamelyik. Az utóbbit, ha megéhezek, akkor meg is ehetem, igaz nem szívesen, de ha ez kell ahhoz, hogy életben maradjak, akkor ezt fogom csinálni. -Hát, én ha ki akarok kerülni valakit, akkor biztos nem a forgalmas városban mászkálok -néztem először furcsán a csajra, aztán elmosolyodtam. Érdekes taktika, az biztos. Ha nekem lenne olyan ellenfelem, akivel nem szeretnék találkozni, akkor értelemszerűen nem oda vonszolnám magam, ahol a legtöbben vannak. Inkább otthon maradnék, és ha már annyira megölne az unalom, akkor áthívnám a haverokat, mondjuk iszogatni vagy bármi. Szerintem sokkalta egyszerűbb lenne. De mindegy, nem is kötözködésből mondtam ezt neki, mert rátartozik. Csak egyszerűen furcsálltam a dolgot. Amikor pedig ő kérdezte meg, hogy beülök-e vele valahova, akkor azért égett a pofám. Egy pillanatra elkaptam a tekintetem, az útra szegezve azt, és addig már ki is találtam egy „mentő dumát”. Mert ez így nincs jól, hogy egy lány hívogasson meg engem. Zavart a szerepcsere. -De csak akkor, ha fizethetek -jelentettem ki, visszaszólást nem tűrően. Közben viszont végig le lehetett olvasni az arcomról a jókedvűséget. Annak ellenére, hogy történt egy-két nem kívánatos dolog a múltamban, valamennyire még mindig megőriztem magamban a vidám Maxit. -Szóóval...-kezdtem bele elnyújtva a kérdésembe. -hova menjünk? -magamban végigpörgettem a lehetséges helyeket, ahova érdemes lenne benézni. Végül arra jutottam, hogy az egyik Pub tökéletes lenne. De nem akartam a csaj helyett választani. Én odamegyek, ahova ő akar, és nem fordítva. Miután kimondta a kérdésemre a választ, elindultam az odavezető úton. Közben bevártam Laylát is.
zene: Nirvana - Girls | megjegyzés: Sorry a gyenge reag és a késés miatt :S
-Tudod Kol, jelen pillanatban nem a vadászat a fő célom. -sóhajtok fel, elégedett vigyorral az arcomon, miközben hagyom, hogy átkaroljon. Nekidőlök, hagyom, hogy a derekamnál tartson, hiszen úgysem kottyan meg neki a súlyom. Az ujjaimmal kopogni kezdek a karján, csupán unalomból, majd felé fordulok. -Mint a vérembe lenne vésve, hogy öljek. Nem játszani akarok, életeket kioltani. Akár egy robot, aki arra van programozva, hogy elvégezzen egy bizonyos feladatot. A fogaimmal az összes embert meg akarom jelölni, kiontva az életüket, ezt kívánom. De így talán, jobban belegondolva élvezetesebbé is lehetne tenni azzal, hogy látjuk szenvedni, nem pedig kegyesen gyorsan megölni. A te kedvedért pedig bármit. -vonok vállat végül, felé kacsintva. Gyorsan hadarom a szavakat, hogy minél előbb elindulhassunk, ám mire újra felpislantok, ő már el is indult. Kaján vigyor ül ki az arcomra, keresni kezdem a tekintetemmel őt, amikor pedig pár másodperc múlva meglelem, az újonnan visszakapott vámpír-sebességemet kihasználva suhanok utána.
Az utca egyik végében állunk meg. Sötét van, legalábbis sötétedik. Nem sokan vannak az utcán, és a sötét miatt is, kevésbé lesz feltűnő, ha kiemelünk és kinyírunk egy-két embert közülük. Keresztbe fonom a karjaimat, majd Kolra nézek, 100wattos mosollyal az arcomon. -Szóval, kivel kezdünk? -emelem fel a szemöldököm, kissé gonoszkás tekintettel. Szememmel végigpásztázom a területet, megnézve minden egyes "jelentkezőt".
Csak a szememet forgattam. Ez a hevesség rá vall, és valljuk be, mivel róla beszélünk, ennyi gyilkosság nélkül eltöltött idő nyilvánvalóan nem volt a legkellemesebb számára, mégis zokon vettem volna, ha nem megy bele a játékomba a vadászattal kapcsolatban. - Nem is tudom, kivel kezdjünk... - néztem körbe aközött a néhány járókelő között, akik ostoba módon éjnek idején az utcákon csatangoltak. A többség nyilván nem volt színjózan... egy csomó részegen dülöngélő, ostoba suhanc kurjongatását lehetett hallani, ami megtörte az éjszaka tökéletes csöndjét a még tökéletesebb ragadozók lakomája kedvéért. Persze az a hús, ami ennyire kelleti magát, korántsem annyira értékes. Az alkoholmámorban úszó vér még okés, de ha más is van benne, az már undorító. - Nézd ott. Velünk szemben, a másik oldalon. - A fejemet enyhén a kiszemeltem irányába mozdítottam, hogy ne legyen annyira feltűnő számára, hogy kiszemeltük, de Katie is észrevegye. Szipogott, szóval valaki nagy valószínűséggel megbántotta. Vagy egyszerűen meg volt fázva, de ezt nem hittem, a légvételei, és maga a kisugárzása nem erről árulkodott. És ekkor egy remek terv fogalmazódott meg a fejemben. - Mit szólnál egy kis vigasztaláshoz? - - húzódott gonosz vigyorra a szám széle. Szó sem volt itt vigasztalásról! Max egy-két percig esetleg úgy tennénk, mintha meg akarnánk vigasztalni, aztán halálra rémisztenénk, és kicsit szórakoznánk vele... utána a vére a torkunkban végzi, a teste meg valami sikátorban, vagy az erdő mélyén elégetve...
Kegyetlenkedni akartam. Az az önmagam akartam lenni, aki mindig is voltam hosszú vámpírlétem alatt, az az érzéketlen gyilkos, aki mindenre képes a céljai érdekében. Aki imád játszani az áldozataival, aki fékezhetetlen, aki kikapcsol mindent, aki nem szeret, akinek semmi nem fontos... Nem tagadom, az én hibám. Az én hibám, hogy ilyen lettem, és muszáj így élnem, de inkább ez, mint hogy ismét Freyában tegyek kárt, mint akkor, ezer éve... Azt az ezer évet pedig büszkén vállalom, én, a kegyetlen, szívtelen gyilkos...
Kezdőlap
•• 
