Nem kellene itt lennem, de mégis itt vagyok és nem is igazán akarok elmenni. Ahhoz túlzottan is élvezem a társaságát. Könnyedén nevetem el magam, amikor oldalamat kezdi el bökdösni. Még játékosan meg is próbálom elkapni az ujjait, de persze rajta múlik az, hogy mennyire is járok sikerrel. Hirtelen nem akarok arra a sok dologra gondolni, amit egy nő mesélt nekem, ahogyan arra se, hogy a könyvekből ismert szörnyek nagyon is léteznek. Egyszerűen most csak hirtelen mindent el akartam felejteni és jól érezni magam.
Nem értem, hogy mi ütött belém, hogy hirtelen miért is zavar kicsit az, hogy egy másik nőt keres ennyire és szeretné meglepni őt a jelenlétével. Nem is ismerem őt, ahogyan ő se engem igazán. Meg egyébként is nem mondanám magam semmilyen értelemben se főnyereménynek, hiszen a szüleim mondhatni száműztek, azon se lepődnék meg, ha az örökségből is rég kizártak volna. Meg egyébként se voltam az, aki könnyedén tudna bárkit is közel engedni. Amikor viszont megszólal, akkor meglepetten pislogok párat, hiszen olyan, mintha hirtelen a gondolataimban olvasott volna, vagy ennyire beszédes lett volna arcom mimikája? Olyan, egy ostoba vagyok.
- Értem, de igazából nem is tartozol magyarázattal nekem, meg semmi közöm sincs hozzá. – szólalok meg sietve zavaromban, pedig lehet, hogy jobb lett volna, ha inkább magamban tartom a dolgot. Egy aprót alsó ajkamba harapok, amit viszont ezek után mond azt megmosolygom, hiszen nem először mondja már ki.
- Igen, ezt már mondtad, de ha így van, akkor… - hezitálok kicsit, tényleg jó ötlet ez? Egy ismeretlen férfival egy szobában ragadni? Ha eddig nem bántott, akkor ezek után se fog, nem? Meg az is lehet, hogy reggelre nyoma se lesz, vagy netán többet nem is látjuk egymást. Magam sem tudom, hogy melyik lehetőség ütött jobban szíven, mert még szerettem volna vele találkozni. - Esetleg szorítanál nekem is helyet az ágyon?Amennyiben megtette, akkor sietve rúgtam le a lábamról a cipőmet, majd a kissé koszos farmeromból is kibújtam, hiszen a felsőm eléggé hosszú volt, hogy takarja a fehér neműmet, meg minden lényeges dolgot. Persze a dzsekim is lekerült végül, hogy utána bemásszak mellé és kényelemben helyezzem magam. – Nem gondoltam volna, hogy így fog véget érni az estém, vagyis még véget se ért. – pillantottam Noah-ra mosolyogva, majd pedig neki dőltem az ágytámlájának vagy a falnak. – Van kedvenc városod? – kérdezte meg, hiszen zavarban voltam eléggé és nem is tudtam, hogy létezik-e még a tetteink, vagy a szavaink után, ami helyes lenne, vagy már az egész nem helyes? Ki tudja, de nem is érdekelt hirtelen. Azt hiszem csak kicsit jobban meg akartam ismerni és legalább amíg beszélünk, addig is talán később köszönt be a hajnal és az esetleges búcsú.

Régen volt már részem olyan önfeledt pillanatban, mint ez a mostani, mikor megbököm az oldalát, ő pedig csilingelő hangján felnevet és játékosan az ujjam után kap. Tulajdonképpen nem is emlékszem, volt-e egyáltalán. Talán valamikor nagyon régen. És akkor sem sűrűn. A halandó életem emlékeiből nem sokat őriztem meg. Ami megmaradt, annak többsége is sötét és keserű egy bántalmazó apáról, aki nem bírta megemészteni, hogy bár hosszú élete során számos nővel hált, mindössze egyetlen olyan ivadékot tudott nemzeni, aki semmit sem örökölt az ő mágikus képességeiből és egy akarat gyenge, közönyös anyáról, aki soha semmit nem tett különösebben értem a legalapvetőbb kötelességein túl. Úgy nőttem fel, hogy mindig is tudtam a természetfölötti létezéséről és gyűlöltem azt, mert az apám állandóan hibáztatott azért, ami nem vagyok. Ennek lett a vége az, hogy alig húsz évesen, anyám önzésének hála azzá váltam, amit az apám talán még az erőtlen halandóknál is jobban gyűlölt és végül mindkettejük vesztét okoztam. Csoda-e, ha ennyi negatív emlék után gyűlölöm az egész boszorkány fajt, aminek apám képviselője volt és csak eszközként tudok tekinteni a nőkre, mert anyám példája sem mutatott soha mást? Az a húsz év emberként túl keserű ahhoz, hogy érdemes legyen emlékeznem rá, még ha minden negatív tulajdonságom gyökere ott is található. Az teremtette meg a szörnyet, ami most vagyok.
Ez a lány azonban talán éppen azt a kevéske fényt idézi fel, amit annak a kereskedőnek a lánya hozott  emberi életembe olyan régen. Nem sok jutott nekem és neki akkor. Egy-két városi mulatságon néhány tánc, egy lopott csók, összevillanó tekintetek, sugárzó mosoly. Talán alakulhatott volna minden teljesen másként is, ha időben megszöktetem és feleségül veszem, ahogy sokszor elterveztem magamban. Talán egy teljesen más életet élhettem volna le halandóként. Bár az apám alighanem úgysem hagyta volna. Jobb volt így mindenkinek. Még ha az ő élete utána tragikusan rövidre is sikerült. De akkoriban nem volt ritkaság belehalni a szülésbe, átlagos történet az övé is. Valószínűleg nem is emlékszik már rá senki, hisz élete rövid húsz éve alatt a történelemhez mindössze annyit tett hozzá, hogy biztosította a családfa fennmaradását. Egy jelentéktelen lánygyermekkel. De a vérvonal legalább fennmaradt. Rajtam kívül más már aligha emlékszik azokra  a nagy barna szemekre, arra a félszeg, de gyönyörű mosolyra. Ami annyi év után most ismét visszanéz rá egy másik, de szinte megszólalásig ugyanolyan arcból, előhívva ezeket a régen elfeledett emlékeket. A nosztalgia vezethetett el addig, hogy idecsábítsam és most rossz érzéseket váltson ki belőlem az, hogy távozni akar és félreérti az Ellához fűződő kapcsolatomat is.
- Ugyan, nekem igazán nincsen titkolnivalóm - hazudok, mintha könyvből olvasnám, ahogy bátorítón, nyugtatóan mosolygok rá. És ez most először zavar. Mindig ezt csinálom, most mégis feszélyez. De nincs más választásom. Egy őszinteségi hullám alááshatna mindent. Kérdés persze, mi az a minden? Hagynom kellene elmenni, ennek úgysincs értelme. Mégsem tudom. És ő marad. Sőt, olyat tesz, amire legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Elkerekedik kicsit a szemem a kérdését hallva, de természetesen arrébb csúszok egy kicsit az ágyon, amennyire annak méretei engedik, hogy ő is elférjen. Még szerencse, hogy olyan kis termetű. A közelsége a férfiúi vágyaimnak viszont egyáltalán nem tesz jót. Mindig is ösztönlény voltam és eddig is elég erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne tegyek semmit. Ez a közelség pedig biztos, hogy rövid időn belül az őrületbe fog kergetni. Hogy álljam így meg, hogy ne teperjem le, ne érjek hozzá egyáltalán?
- Hát, én sem - igyekszem viszonozni a mosolyát, de igencsak feszült vagyok a helyzettől. Erősen próbálok inkább a beszélgetésre koncentrálni, hogy elvonjam a figyelmemet a helyzetről, bármennyire is forr a vérem. Talán így meg tudom állni... Egy ideig...
- Ami azt illeti, még sosem hagytam el az Államokat, életem legnagyobb részét New Yorkban töltöttem, így konkrét várost nem tudnék mondani, de mindig is elvágytam onnan, szóval az semmiképp. Minél messzebbre akartam menni. Európába vagy Indiába például. Mindig is vonzottak a távoli tájak, az utazás - nem tudom, hogy csinálja, de tény, hogy feléleszti bennem azt a valaha volt halandót, akinek azt hittem, már írmagja sem maradt azután, hogy vámpír lettem. Sokszor játszom kitalált szerepeket, karaktereket, ha el akarok bűvölni egy nőt. Ez a személy, ezekkel az álmokkal azonban nem kitalált. Valaha létezett. A XIX. század végén. Noah Christiansonnak hívták.
-  És neked? - fordítom vissza a kérdést őszinte érdeklődéssel. Csak a szemem sarkából sandítok felé, nehogy a közelsége miatt megint elkapjon a vágy, amit így is nehezen tartok féken. Legalább annyira, mint a hirtelen, semmiből feltörő szentimentalizmusát egy rég halottnak hitt embernek. Képes lehet erre nemhogy egy egyszerű halandó, de bárki? Hogy feltámassza egy vámpír emberi oldalát? Sosem hittem volna, hogy létezik ilyesmi, pláne, hogy velem megeshet, de most már határozottan kezd a hitem meginogni. Hogy hagyhatom, hogy ez a lány már azt is megkérdőjeleztesse velem, én tudom-e még egyáltalán, ki vagyok? Fel nem foghatom. Nem értem, mi történik velem...

Legnagyobb hazugság lenne azt állítani, hogy minden rendben van, hogy csöppet se volt számomra fura ez a helyzet. Igazából idejét se tudom annak, hogy mikor is beszélgettem ennyit bárkivel is, hiszen az intézetben is mindenkit próbáltam a lehető legtávolabbra lökni magamtól, senkit se akartam közel engedni, de ő másabb volt. Egyszerűen kezdte darabokra törni a várfalakat, amiket magam köré felépítettem, miután elveszítettem egy számomra fontos személyt, hogy utána a családomat is elveszítsem, mintha sose léteztek volna. Néha azt kívántam bárcsak ne emlékeznék rájuk, de még se tehettem ellene semmit se. Emlékeztem rájuk és ez talán így volt jó, hiszen így legalább megtanultam és emlékeztem továbbra arra is, hogy milyen érzés az, amikor hátba támadnak, amikor elárulnak. Nincs menekvés, egyszerűen csak néha megbízunk emberekben, hogy utána hátba támadjanak. Ezek után pedig talán nem meglepő, hogy nem tudtam megbízni senkiben se. Emiatt pedig ez a helyzet még furább volt, nem is kicsit.
Hamarosan pedig én is kényelembe helyezem magam az ágyon, pedig lehet nem kellene, de még se tudok mit csinálni. Egyszerűen csak mire észbe kaphatnék, addigra már mellette ülök. Mit művel velem? Mit keresek egyáltalán még itt egy idegen férfi társaságában? Kár lenne szépíteni a helyzetet, de biztos, hogy nem vagyok normális, hiszen megannyi dolgot lehet hallani a mai világban, de valahogy a közelsége megnyugtat, olyan érzéseket vált ki mélyen legbelül, amiket már el is felejtettem az elmúlt hónapok, évek alatt, amióta távol kerültem a családomtól.
- Mindenkinek van titkolnivalója, ilyenek vagyunk. Akár azt is mondhatnám, hogy így vagyunk összerakva. Talán még az is mindegy, hogy kiben mennyire bízunk meg, mert a titkok örökké létezni fognak. – pillantok rá komolyan, mert én így gondolom. Fogalmam sincs, hogy ő milyen titkokat őrízhet, de nem is fogom elkezdeni faggatni. Felesleges lenne, hiszen mégis csak most találkoztunk és már így is zavarba ejtőbb ez az egész helyzet, mint azt első pillanatban gondoltam. Lehet még se volt annyira jó ötlet ennyire közel kerülni hozzá, hiszen vak se voltam sose, és a testem is néha képes elárulni, ahogyan most is félő volt, hogy egyszer meg fogja tenni.
Hirtelen el fog egy olyan érzés, mintha ő is kicsit feszélyezve lenne, vagy nem is tudom, hogy mi lenne a legjobb szó arra, ami egy hangyányit feltűnik. Biztosra nem állítanám, de azt se tudom, hogy mit kéne ezek után tenni, hiszen tuti furán venné ki, ha hirtelen felpattannék és máshol ülnék, ha már helyet szorított itt nekem az ágyon. A gondolataimból végül a szavai rángatnak ki és viszonozom a mosolyát is.
- Hmm, azt mondják, hogy India szép hely és érdemes megnézni. Másabb kultúra, másabb életszemlélet, de mégis képes sokakat magukkal ragadni. Mi tart vissza, hogy ne éld meg az álmaidat? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen míg én nem hagyhatom el az intézetet még rövid ideig, addig nála nem tudom, hogy mi lehet akadály. Főleg így nem, hogy most is igazából úton van és valakit keres. Tudom-tudom, semmi közöm nincs hozzá, de tényleg érdekelt.
- Egyszer elmennék Görögországba, vagy Olaszországba, mindig is érdekelt az ottani kultúra, életvitel és a gyönyörű tájak. – mosolyodom el és kicsit még ábrándos is lesz arcom, ahogyan magam elé képzelem, hogy itt vagyok, de eléggé messzi álomnak tűnik, így inkább ideje visszatérni a valóságba. – Lehet inkább maradnom kéne a fotel mellett. Nem akarom azt se, hogy miattam feszélyezve érezd magad. – alig hallhatóan ejtem ki a szavakat, miközben az ölemben pihenő kezeimet fürkészem. Remek, ennél már csak jobb lehet, hiszen ezt se akartam kimondani, de mint oly sokszor, most se tudok lakatot tenni a számra. És kicsit meg is mozdulok, de még nem állok fel, de tényleg fogalmam sincs, hogy mi lenne helyes vagy helytelen jelen pillanatban, már ha egyáltalán létezik még olyan, hogy helyes.

Nagyon messze vagyok attól, hogy jó legyek. Nem is akarok az lenni, sőt. Szeretem a gyilkolást, a kínzást, az erőszakot, a vért. Lényegében minden vagyok, ami rossz. Épp ezért, ha egy kicsit is jót akarok ennek a lánynak, már régen el kellett volna küldenem. Nem egy ágyban feküdni vele! Még úgyis, hogy ruhában vagyunk. De ha így haladunk, ki tudja, meddig maradunk teljesen felöltözve. Minél tovább beszélek ezzel a lánnyal, minél tovább nézem, minél közelebb van hozzám, annál inkább úgy érzem, el kell őt engednem. Mint régen azt a másikat is. Mit is adhatnék neki én? Meg úgy egyáltalán, sosem fogadna el. Túl tisztának, túl kiszolgáltatottnak, túl sebzettnek tűnik. Én csak még egyet rúgnék rajta. Bár nem is értem, miért játszom el ezzel a gondolattal. Ez a lány egy egyszerű halandó, semmivel sem több, mint bármelyik másik. Mégis, azok az őzike szemek, az a csilingelő hang, az az aprócska termet... de most már tényleg le kell állítanom magam. Mi a fene van velem? Igyekszem inkább a mondandójára figyelni, legyen bármilyen nehéz is így, hogy arra kell koncentrálnom, nem érinthetem meg, bármilyen szívesen tenném. És olyan közel van!
- De talán unalmas is lenne, ha nyitott könyv lenne mindenki a másiknak, nem gondolod? - engem is meglep, hogy a körülmények ellenére ennyire elgondolkoztat és érdemben is hozzá tudok szólni a mondandójához. Talán mert valahogy nemcsak a teste érdekel. De mégis miért? Mit várhatnék ettől az egésztől? Meg mitől különb, mint bárki? Még mindig nem értem saját magamat és az érzéseimet, amiknek már vagy száznegyven éve a létezéséről sem tudtam.
- Valahogy eszembe sem jutott már az elmúlt években, mikor már megtehettem volna. Más dolgok fontosabbakká váltak. Talán csak addig vágytam igazán rá, amíg elérhetetlennek tűnt - kivételesen nem gondolkozom azon, mivel milyen benyomást teszek rá, egyszerűen csak azt mondom, amit tényleg gondolok. Kicsit megcenzúrázva persze. Mert azt mégsem zúdíthatom rá, hogy egy bántalmazó warlock apa elől menekültem volna, ezért vágytam annyira messzire. És hogy ez akkoriban, a repülőgépek kora előtt nem lett volna olyan egyszerű. De ez egy hozzá hasonló halandónak tényleg jóval több információ lenne, mint amit meg tudna emészteni. Bár azt biztos elérném vele, hogy sikítva meneküljön innen, amilyen gyorsan csak tud. Ha nem is azért, mert hisz nekem, akkor azért, mert tuti közveszélyes bolondnak nézne utána. Mindenképp ezzel járna a legjobban. A mosolya azonban megint magával ragad, el a józan gondolataimtól, ahogy válaszol a kérdésemre. Hogy tud valaki ilyen szépen mosolyogni? De talán túlságosan is belefeledkezem, ugyanis mintha fészkelődni, feszengeni kezdene, érzem az izmai feszülését mellettem.
- Ugyan, maradj nyugodtan - szinte ösztönösen fogom meg a kezét, hogy magam mellett tartsam, bár egyelőre szavai ellenére meg sem mozdult, ezzel megfeledkezve az önuralmamról. Nem lett volna szabad hozzáérnem. Ez akár egy lavinát is elindíthat bennem, hisz ismerem magamat.
- Mármint... te semmiképp sem alhatsz a fotelban... esetleg én átmehetek oda... - kicsit esetlenül teszem hozzá, próbálva szépíteni a helyzetet. Azt azonban észre sem veszem, hogy a kezét, hacsak ő nem húzza el, én még továbbra is fogom. Valahogy olyan természetesnek, kellemesnek hat így. Azonban csak tovább bonyolítja, nehezíti a helyzetet. Már ha lehet még hova.

Ebben igazad van, de ha kevesebb lenne a hazugság és az átverés, akkor kevesebb szív is törne össze és a bizalom se lenne annyira törékeny, nehezen adható. – pillantottam rá komolyan, hiszen nem is várom el azt, hogy mindenki nyitott könyv legyen, mert én se akarok az lenni, ahogyan arra se vágyok, hogy a gondolataimban olvasson valaki…viszont ezek ellenére is úgy gondolom, hogy hazudni sose célszerű, vagy legalábbis nem azok számára, akik fontosabb számunkra. Rendben van, mindenkinek vannak titkai, de az se mindegy, hogy mekkora titkot őrzünk vagy éppen ennek a titoknak köszönhetően esetleg mások érzéseivel játszunk-e. Szinte világéletemben megvetettem azokat, akik mások érzéseivel játszanak és csak kihasználnak másokat.
- Ez talán annyira nem meglepő, hiszen a környezetünk hatásaira mi is változunk és ez által változnak azok a dolgok is, hogy mik számítanak igazán fontosnak. Amennyiben viszont még mindig vágysz azokra a dolgokra, akkor idővel azért ne felejts el időt szakítani rá, vagy idővel megbánod. Legalábbis ezt mondják. – rántom meg a vállaimat alig láthatóan. Vannak olyan dolgok, amiket én is bánok, de sok közülük olyan, amit inkább azért, mert megtettem, vagy nem vettem észre, hogy a családom képes lenne félrelökni a hatalom és a hírnévért cserébe. Mindegy is, kár ezen rágodni, hiszen semmi se fog változni ilyen téren, de azt is tudtam, hogy nem szívesen térnék vissza abba az intézetbe se. Unalmas és nem is akarok ott barátkozni, de tudtam jól, hogy más választásom úgysincs, amíg be nem töltöm a megfelelő kort, mert különben úgyis riasztanák apámat és nem akarok rendőrségre se menni a korábbi ügy miatt.
Mielőtt pedig tényleg felállhatnék az ágyról, azelőtt megfogja a kezemet, mire eléggé meglepődök, de leginkább az lep meg, amilyen érzések hirtelen életre kelnek. Nem, nem lenne szabad ilyet érezni, ez tiszta őrültség, de még se tudok mit tenni ellene, mintha csak képtelenség lenne elfutni előle. Kíváncsian fürkészem őt, hogy vajon benne is hasonló csata zajlik-e, de biztosra nem tudnám megmondani.
Elmosolyodom azon, ahogyan próbálja menteni a menthetőt, de mielőtt válaszolhatnák rá a kezünkre siklik a pillantásom majd rá. – Te vagy a sérült és a nap hőse, így neked kell a kényelmesebb hely. – felelem végül szelíden, de nem húzom el a kezemet továbbra se, mintha csak valamiféle mágnes ott tartana. Nem mozdulok meg, csak fürkészem őt, elveszem abban a szempárban, majd mielőtt végiggondolhatnám, azelőtt közelebb hajolok hozzá és megcsókolom őt. Nem tudom mi ütött belém, de amikor sikerül észhez térnem, akkor sietve szakadok el tőle, ha csak ő meg nem tette korábban. – Én… én sajnálom… ezt nem kellett volna… - mondom sietve és egyre inkább látszik, hogy zavarban vagyok, hiszen nem szoktam én senkit se így letámadni. Ha pedig nem akadályoz meg benne, akkor pillanatokkal később már fel is pattanok az ágyról. Talán tényleg jobb lenne menni, hiszen mi a franc ütött belém? Lehet ő nem is akarja ezt, meg ezek után biztosan szép véleménye lehet rólam…

- A hazugság, a titkok azért nem feltétlenül rossz dolgok. Néha az igazság jobban fájna - vajon miért is mondom ezt most neki? Szerencse, hogy fogalma sem lehet, mire is gondolok ezzel igazából. Valószínűleg a legvadabb rémálmában sem gondolná, mi is vagyok én valójában. Bár nem ismerem annyira, meg merném tippelni, hogy mindaz, amitől viszolyog, retteg és amit gyűlöl, megvet. Végtére is akárhogyan nézzük, egy szadista gyilkos vagyok. Ebben sok szépet, szimpatikusat aligha találhat. De nem ismer, én sem őt és ennek így is kellene maradnia. Legalábbis ez lenne az okos. Hisz ennek az egésznek semmi értelme...
- Neked vannak ilyen álmaid? Amit mindenképp szeretnél megtenni, mielőtt túl késő lesz? - nemcsak azért fordítom vissza a kérdést, hogy magamról eltereljem a témát, hanem mert valami rejtélyes okból tényleg érdekel. Érdekel ennek a lánynak a lelke. A hasonlóság miatt azzal a másik lánnyal, bizonyosan. Az okozhatja azt is, hogy nem akarok tovább magamról beszélni. Mert hazudnom kellene. Azt pedig nem akarok. Végtére is, vele ellentétben számomra az idő nem feltétlenül véges. Hisz én már lényegében halott vagyok, ha azt nézzük. Legyen ez bármilyen morbid is.
Ösztönösen nyúlok a keze után, mikor abbéli szándékát fejezi, hogy talán inkább a kanapén kellene aludnia. Pedig épp ez lenne az okos gondolat. Minél távolabb kerülni tőlem. Én mégsem akarom, legyen bármilyen nehéz megtartóztatnom magam a közelében. Ezzel azonban mintha átvágnék valamit. Talán mindkettőnkben. Szavaira nem is válaszolok semmit, (jobb is, úgyis túlzottan ironikus engem a nap hősének nevezni, belegondolva, milyen célokkal is voltam én ott azokon az utcákon eredetileg), csak nézek a szemébe. Nem tudok máshová nézni. Nem, eszem ágában sincs igézést alkalmazni rajta, azt egyébként sem szeretem, hiába tehetném meg könnyűszerrel. Még az a tekintetvillanás sem térít észre, amit a kezemre vet, ami még mindig az övét szorítja. Hallom a gyorsuló szívverését, de csak nézek rá továbbra is. Végtelennek tetszik a pillanat, de ha ő egy másodperccel később mozdul, valószínűleg én teszem meg és egy csókban forrunk össze. Egy másodpercre sem fagyok le a kezdeményezésétől, úgy csókolok vissza, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A bennem tomboló szenvedélyes érzésekkel talán az is. Gyakorlatilag ösztönösen emelem fel a másik karomat, hogy átfogjam vele a derekát, hátát, ahol érem, azonban még mielőtt túlzottan belemerülhetnénk a dologba, hirtelen távolodik el tőlem. Először ösztönösen nyúlnék utána, mikor ideges szabadkozás közepette ugrik fel az ágyról, de megállítom a mozdulatot. Szükségem van egy pár másodpercre, hogy rendezzem a felkorbácsolt érzelmeket magamban, amit a csókja, a teste közelsége kiváltott, ezért elfordulok tőle, magam elé nézek. A látványa is túl ingerlő, de észnél kell maradnom. Bármilyen nehéz is.
- Nem szeretném, hogy elmenj. De talán tényleg jobb, ha nem alszunk egy ágyban. Én... nem szeretném kihasználni a helyzetet - némi hallgatás után szólalok csak meg, igyekezve összeszedettnek hangzani, de nem megy könnyen. Túlságosan felkorbácsolta az érzékeimet. Hogy a hangomat elhalónak, kissé reszelősnek hallhatja, azt is ez okozza. Nehéz visszafognom magamat. Már-már szinte lehetetlen. Egy hajszál választ el attól, hogy kitörjön belőlem minden és a következményekre fittyet hányva vonjam őt magamhoz, hogy érezzem. Mert ez a csók csak étvágygerjesztőnek volt elég. Többet akarok belőle. Sokkal többet. Hogy nem lépek semmit, csak miatta teszem. Az ő érdekében. Egy egyszerű halandó lányért, akinek még a nevét sem tudom. Mégis, valami rejtélyes okból nem akarok fájdalmat okozni neki. Semmilyen értelemben. Én, Noha Christianson, egy híresen kegyetlen és szadista vámpír. Ki hallott már ilyet? Pedig ez nem egy vicc, nem színjáték. Ezúttal tényleg nem. De elhinné-e ezt akár ő, ha tudná az igazat? Mert szerintem kizárt. Ezért kellene eltűnnöm az életéből, amíg még nem késő. Amíg még nem fáj neki. Semmilyen értelemben.

Van egy kisebb igazság abban, amit mondasz, de szerintem az se mindegy, hogy ki milyen értelemben titkolódzik, vagy miről hazudik. Néha félünk az igazat elmondani, mert tartunk attól, hogy a hibáink vagy a tetteink miatt másképpen fognak ránk nézni, vagy elítélnek, esetleg elveszítjük azt, aki fontos számunkra, de…. – egy pillanatra elhallgatok, mert nem hittem volna, hogy pont ilyen beszélgetésben lesz részem. Azt meg pláne nem, hogy egy idegen férfival, hiszen az volt, de mégis annyira természetesen adta magát minden egyes szó, mintha régebb óta ismernénk már a másikat. – de ha valaki fontos számunkra, akkor megbízunk benne, megértjük és elfogadjuk minden hibájával együtt. – fejezem be végül az elkezdett gondolatot, mert én ebben hiszek. Senki se tökéletes, mindenki követ el hibákat, de olykor talán azért se valljuk be az elkövetett dolgokat, mert saját magunk se akarunk ténylegesen szembe nézni vele.
- Szeretnék kicsit utazni, felfedezni még több tájat, kultúrát és egyszer talán szeretnék családot, ha meglelném azt, hogy valahova tartozhatok, és valakiben igazán bízhatok. – pillantok le az ölemben heverő kezemre, mert nem nagy dolgok, de ez az igazság. Mindig is szerettem volna nagyobb családot, hiszen abban nőttem fel, másrészt viszont azt is tudtam, hogy a történtek után – hogy a családom elárult -, már nem menne annyira könnyedén az, hogy ennyire közel engedjek bárkit is magamhoz. Ezért is meglepő, hogy ennyire könnyedén el tudok vele beszélgetni és a közelsége, a szavai, tettei és a mosolya ilyen hatással tud rám enni. Fura, szokatlan, de mégis remek érzés, mert nem akarok elfutni, nem akarok menekülni kivételesen, hanem maradni szeretnék és elveszni újra abban a szempárban, ami olykor engem fürkész. Veszély is bőven van benne, de mintha még se létezne a veszély, pedig már azt is tudom, hogy a világ nem fekete-fehér.
Keze kezemért nyúl, a pillantásunk összeforr, mintha csak valamiféle fura lassított felvételbe keverednék. A szívem hevesebben ver, mintha csak valamiféle áruló akarna lenni, de akkor se fordul meg a fejemben, hogy ezt hallhatná. Nem-nem gondoltam arra, hogy pont egy vámpír van ekkora hatással rám. Egy olyan személy, aki előtt az örökkévalóság és bármit, vagy éppen bárkit megkaphatna könnyűszerrel, legalábbis azok alapján, amit Rose mesélt róluk. Csend telepszik ránk, de aztán az ösztöneim, vagy éppen a szívem vezérli a cselekedeteimet és megcsókolom őt. Sose tettem még ilyet, ez is egy újabb újdonság a közelében, hiszen nem szokásom senkit se letámadni, vagy kezdeményezni, most mégis megteszem. Pillangók könnyedén kelnek életre a gyomomban, ahogyan a mámor is magával ránt, de aztán kapcsolok, hogy talán még se kellene, nem lenne szabad, hiszen mégis mit gondolhat rólam, meg a többi ezernyi gondolat se hagy. Sietve pattanok fel az ágyról, majdnem még orra is bukom közben, de szerencsére sikerül megállnom két lábon, miközben szabadkozok serényen, hiszen nem értem mi ütött belém.
- Biztos vagy ebben? – fáj, hogy nem nézett rám, de vélhetően ő is pontosan annyira küzdött a dolgok ellen, mint én tettem. Lehetséges ez egyáltalán, hogy két idegen itt kössön ki és olyan dolgokat érezzen, ami a filmeknél és a könyveknél igazán jól mutat, de a valóságban meg nem nagyon létezik. Egyszerűen annyira hihetetlen az egész. – Én tényleg sajnálom, nem akartam semmi rosszat se tenni. Nem tudom, hogy mi történik velem, vagy miért tettem, csak úgy érzem, hogy legszívesebben elvesznék a karjaid között, az a csók… - túrok idegesen a hajamba, miközben ajkamat harapdálom zavaromba, mert most kellene lakatot tenni a számra, de még se megy. Ha ideges vagyok és zavarban vagyok, akkor olykor túl sokat is tudok locsogni. – Én nem szoktam ilyet tenni, nem szoktam senkit se letámadni. Én tényleg sajnálom, vagy talán még se. – állok meg végül a szobaközepén a nagy hablatyolás közepette, miközben óvatosan pillantok rá, mert most kéne okosnak lennem, de még se tudok. Inkább csak elsüllyednék amiatt, amiket mondtam, hiszen egy normális ember nem fedné fel ezeket a dolgokat, de hát a zavarban lévés sok mindenre képes.

- És ha az igazság miatt elveszítenéd azt, aki igazán fontos? Akkor is képes lennél elmondani? Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudnak, álljanak bármilyen közel is hozzád - ha tudná, mennyire saját magamról beszélek... Még ha ő nem is lehet az a valaki, aki fontos nekem. Nem azért, mert ilyen rövid idő után ezt nem mondhatnám senkire, egyáltalán, képtelenség lenne. Azért, ami vagyok. Anno ez is benne volt abban, mikor több, mint egy évszázada azt a másikat, akinek az arca az ő vonásaiban köszön most vissza rám, végleg elhagytam. Szomorúan rövid élet jutott neki, de akkoriban a szülésbe belehalni még nem volt olyan ritka dolog. Még mindig jobb volt így, mintha megvetett volna és fordul el tőlem. Túl tisztalelkű lány volt ahhoz, hogy szembesítsem azzal, mi lett belőlem. És ő is ilyennek tűnik. Ezért kellene távol tartanom magam tőle. Ami azonban egyre nehezebb...
- Őszintén kívánom, hogy valóra váljanak ezek az álmaid - frázisnak hangozhat, de tényleg így gondolom. Milyen egyszerű, emberi célok, álmok ezek. Talán valamikor nagyon régen nekem is voltak ilyenek? Már nem is emlékszem. Ez is csak azt mutatja, mennyire tiszta és ártatlan ez a lány. Nem mocskolhatom be. Semmilyen értelemben. Nem lenne helyes. El kell őt engednem, amíg még képes vagyok rá.
Ő azonban minden aggályomat félresöpri, mikor ajkait az enyémekre tapasztja. Innen bennem már nem sok racionalitás marad, hiába érzem, tudom, hogy ez nem helyes. Túl finom a csókja, innen én már nem tudok megállni. Tulajdonképpen jót tesz mindkettőnknek azzal, hogy kibontakozik az ölelésemből és eltávolodik tőlem, még ha a pillanatnyi ijedtség vezérli is a saját tette nyomán. Inkább el is fordulok tőle, nehogy utánanyúljak és próbálom rendezni a gondolataimat. Majdnem még a légzést is elfelejtem imitálni közben, de ekkora hibát természetesen nem vétek. Nem most kellene lebuktatnom magamat. Fontos észnél maradnom. Ezért mondom neki még a vágytól ugyan kissé reszelős hangon azt, amit. Elhatározásom azonban csak addig szilárd, míg el nem kezd beszélni. A szókimondása, tetézve azzal, ahogy zavarában az ajkát harapdálja, csak szítja bennem a vágyat. Mert persze, a teste jelzéseiből, a légzéséből, a szívdobogásából eddig is sejtettem, hogy hatással vagyok rá, de az ő szájából hallva ezeket, még ingerlőbb. Az önmegtartóztatás pedig sosem volt az erősségem. Már eddigi is pokoli volt, ezt azonban már nem bírom, túl sok már nekem. A magamnak okozott sérülésem legalábbis arra elég, hogy ne legyen feltűnő az alapból nem épp emberi sebességem, ahogy az önkontrollomat elvesztve szelem át azt a néhány métert a szoba közepéig. Magamhoz húzom (egy fotelnak támaszkodva, hogy sérült lábam ellenére teljesen stabil legyek) mielőtt még lenne esélye tiltakozni és úgy nézek le rá.
- Jobb lenne, ha elmennél, amíg még lehet. Én ezt nem bírom tovább - szavaimmal éles ellentétben közben a kezembe fogom az arcát és vadul, szenvedélyesen megcsókolom. Őszintén azt mondom neki, amit gondolok és érzek. Vigyázni akarok rá, megvédeni őt elsősorban saját magamtól, de már nem tudom. Az ő feladata innentől kitépnie magát a karjaim közül és elfutni innen. Mert ezt kellene tennie. És akkor hagyni fogom elmenni. Mert hagynom kell. De ha hagyja magát, netalán még viszonozza is, amit teszek vele... én már biztos, hogy nem fogok tudni gátat szabni innentől a vágyaimnak. Legyen bármennyire helytelen is ez.

- Ha igazán fontos vagy a számára, akkor nem fogod elveszíteni, ha nem is egyből, de idővel elfogadja az igazságot és téged is akár olyannak, amilyen vagy. – pillantok rá komolyan és talán túlzottan is makacsul csendül a hangom. Nem kizárt, néha tényleg eléggé makacs tudok lenni ember létemre is, de hát melyik nő nem? Lehet tévedek, de én még szeretnék ebben hinni, hogy az igazság tényleg fontos, ahogyan az is, hogy akikért szívünk dobban akár, azt képesek vagyunk elfogadni olyannak, amilyen.
Bólintok egyet arra, amit mond, hogy azt kívánja egyszer valóra váljanak az álmaim. Jó is lenne, de régóta nem álmodozom már, hiszen részben talán megfosztottak már tőle. Magam sem tudom. Szavak könnyedén törnek elő, miközben én se tudom már, hogy mi a helyes és mi nem. Én nem szoktam idegen hotelszobákban mászkálni, nem szoktam idegen férfiakkal ennyit beszélni, de pláne nem megcsókolni. Menni kellene, de még se tudok. Inkább csak a bennem lakozó káosznak egy részét öntöm szavakba, mintha az úgy jobb lehetne, mintha abban reménykednék, ha kimondom, akkor tudni fogom, hogy mi a helyes és mi nem, de miért ennyire nehéz az, amikor a szív és az ész mást súg? Hátrálnom kellene, de még se tudok. Csak figyelem őt, ahogyan egyre közelebb és közelebb jön. Egyszerűen, mintha csak tényleg elvesztem volna. Állnék a magasban egy kifeszített kötélen, és egyetlen egy lépés és minden eldőlne, hogy jobbra vagy balra fogok-e zuhanni. Talán összetöröm magam, talán csak elveszem örökre, netán csak bánni fogom, hogy arra dőltem, hogy azt választottam magam sem tudom. Sose éreztem még hasonlót senkinek se a közelségében, pedig a férfi akinek a meggyilkolásával vádolnak az is kedves volt a szívemnek, de még se ért fel ahhoz, amit ő ébresztett bennem.
Elveszem a pillantásában, majd pedig a szememet könnyedén hunyom le, ahogyan keze arcomra siklik, majd pedig ajkaival birtoklóan tapadt az enyémekre. El kellene löknöm, menekülnöm kellene, hiszen ő is annyira igyekszik ellökni magától, mintha csak sötét titkokat rejtegetne, de még se érdekel. Talán még fél perc se telik el, mire a csók viszonzásra lel. Kezemet nyaka köré fonom, ujjaimmal gyengéden simítok végig a tarkója vonalán. Ahelyett, hogy ellökném magamtól, inkább elveszem az ölelésében. Nem ez a helyes, de nem érdekel. Sőt, így hogy nem visel felsőt könnyedén simítok végig kicsit gerince vonalán, és innentől talán már az se érdekel, ha ezzel sodortam igazán magam veszélybe, de nem akarok elmenekülni. Ha rövid időre is, de érezni akarom még azon érzéseket, amiket ő ébresztett bennem.