Olyan ez, mint egy rémálom. Az ember lánya azt hinné, hogy egy Mystic Falls-kaliberű kisvárosban elbújhat, főleg, mivel úgy ismertem a helyet, mint a tenyeremet, de a baj itt is megtalált. És miért? Ez a legrosszabb, hiszen fogalmam sincs! Egyszerűen nem láttam ésszerű okot arra, hogy egy fejvadász engem akarjon és mégis, azok után is lehuppant mellém, hogy megigéztem. Eddig sohasem hagyott cserben a képességem, miért éppen most kezdte el? A szemöldökömet összevonva figyeltem a férfit, remélve, hogy nyilvános helyen nem fog olyan dolgokkal próbálkozni, amelyek nem feltétlenül illenének bele a környezetbe, de a szavait hallva elkapott némi kétely. Lehet, hogy tényleg elfelejtette, ahogy találkoztunk, csupán szerencsétlen véletlen, hogy egyébként szimpatikus vagyok neki és ezért úgy döntött, leszólít? Hogy lehetek ennyire peches? Vagy mi van, hogyha az egész egy színjáték, így próbál a bizalmamba férkőzni és aztán majd hátba szúr egy verbénás injekcióval? Melyiknek van nagyobb esélye? Kezdek paranoiás lenni. - Talán összekevertelek valakivel. – Dobtam aztán be, hogy egy kicsit javítsak a helyzetemen, ám ahogy tovább hallgattam őt, a pofám majdnem leszakadt a stílusától. Inkább belekortyoltam a kávémba és erőnek erejével fogtam vissza magam, hogy ne öntsem a férfi arcába. Én tényleg csak egy nyugodt délutánt akartam… miért vernek a fenti hatalmak, a természet erői vagy nem is tudom, kihez kellene fohászkodnom ez ügyben. - Figyelj… nem éreztük jól magunkat, valószínűleg tényleg csak hasonlítasz valakire. Ettől függetlenül visszafoghatnád magad, mert eléggé idegesítő vagy, hogy őszinte legyek. – Megvontam a vállaimat. Finom voltam és nőies, mivel eredendően melegebb éghajlatra szerettem volna küldeni és közölni vele, hogy amekkora tuskó még az erdőben is fütyülnie kellene, hogy ne vágják ki. A felém tölt whisky hirtelenjében egészen jó ötletnek tűnt, a részegség útján elindulva valószínűleg könnyebb lehet elviselni a rögtönzött beszélgetőpartneremet. – Nem gondolod, hogy kicsit korai még az ivászat? Vagy neked hobbiszámba megy? – Kérdeztem rá kissé rosszallóan, bár egyáltalán nem az én dolgom volt, ki hogyan teszi tönkre magát. Feljebb csúsztam a székemen, aztán hátra dőltem, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem fogok könnyen megszabadulni tőle. – Sophie vagyok. – Mutatkoztam be aztán én is, megadva magam.
● ● coded by bryan
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
[You must be registered and logged in to see this image.] Nem vagyok hozzászokva, hogy … nem is tudom, nőnek kinéző nők fogadjanak egy ilyen kivénhedt, ősöreg kisvárosban, mint ez. Az ember az ilyen helyeken általában nem talál mást, csak nemibetegségeket, amitől jobb távol tartani magát. -Úgy … hatvan százalékban. – vontam meg a vállam mosolyogva. Bár tudnám, hogy miről beszél. A szép nők egyik előnye, hogy nekik megbocsátjuk, ha ők maguk sem tudják, hogy miről beszélnek. Micsoda felszínes egy világ. – Túl jóképű vagyok statisztának, szóval … nyugi, ez nem a Truman Show. Remélem. – tettem hozzá, ahogy gyorsan körbe néztem, de persze csak hülyéskedtem. Sokkal könnyebb életem lenne, ha ez olyan Truman Show féle szitu lenne. -Garantálom, hogy nem bánod meg. – mondtam, ahogy helyet foglaltam vele szemben. Furcsa, hogy ilyen ellenséges. Talán ismer engem? Nem … ha lett volna vel dolgom korábban, arra biztos emlékeznék. A jó nőkre általában emlékszem, kivéve, ha egy bizonyos alkohol mennyiség felé megyek, és az is egész gyakori szóval …. huh, talán kicsit felelősségteljesebb életet kéne éljek. – Mondd csak … ismerjük egymást? – kérdeztem aztán rá egy hirtelen ötlettől vezérelve. Ha ő se emlékszik rám, akkor az win-win szituáció és igazából tökmindegy, hogy voltunk-e már együtt, nem? Ha senki nem emlékszik rá az nem számít. Viszont akkor egész kevés olyan van nekem, ami számít. Ez szomorú. -Hogy ne ellenkezz … mi a, na várj, szünetet kérek! – mutattam a kezemmel. Ez így kicsit gázosan hangzik. Hogy ne ellenkezz? Ennyire nem lehettem berúgva, és nem vagyok az az erőszakos fajta. Mármint, de, ha közmegegyezés van, de egyébként szeretem a nőket, a … magam módján. – Huh, ez kicsit sok információ egyszerre, fel kell dolgoznom. – oké … tehát, akkor ismerem? Vagyis, ő ismer engem, én pedig elfelejtettem volna? Hát ez így nem tűnik túl … reálisnak. -Na jó, először is … mi … tudod, szóval, jól éreztük magunkat? – hát, sikerült egész szépen kifejeznem magam. – Tutira emlékeznék, ha igen. Érted, ő ott … mutattam a szomszédos asztalnál ülő bányarémre. – Na de te … ez már talán nem olyan finom jelzése a kettejük közti vizuális különbség érzékeltetésének. – Nem vagyok olyan, mármint tudod, erőszakos, nem hozom haza a munkát. Szóval… nem tudom miről beszélsz, talán kicsit be voltam rúgva, előfordul, de jó az …. arc-test memóriám. – ilyen létezik. Előfordul, hogy az ember általában nem az arcáról ismer meg egy másikat, hanem … más dolgokról. Tudományosan bizonyított tény. – Szóval … maradj, tessék, akármi is volt a múltkor, bocsánat ajándék. – toltam felé az üveget, amit magammal hoztam. A cél szentesíti az eszközt, ugyebár. – Egyébként, Marcus vagyok. – mutatkoztam be. Habár, lehet felesleges, mert ő úgy tűnik, hogy tudja ki vagyok. Én viszont nem, szóval … kicsit okosíthatna.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Bár szerettem a nyüzsgő nagyvárosokat, Mystic Falls-ban éreztem otthon magam. A Grill teraszán ücsörgés mindig megnyugtatott, akkor is, ha egyáltalán nem voltam feszült. Jólesett a szülővárosomban eltölteni az időt, pedig egyáltalán nem hasonlított arra a helyre, ahol világra jöttem… bár, el is telt több mint 170 év a születésem óta. Az idő szaladt előre felé, a világ változott, semmi sem maradt ugyanolyan, de én minduntalan visszatértem oda, ahonnan indultam. Senki és semmi nem kötött ide, de nem tudtam magam mögött hagyni a gyökereimet. Túlzottan szentimentális voltam és akkor is a legfrissebb városi hírekről tájékozódtam a helyi szerkesztésű lapból, amikor meghallottam egy hozzám szóló hangot. Felpillantottam és a számat is eltátottam egy pillanatra, meglátva a férfit, akiből előtörtek a szavak. Ne hittem el, kit látok! - Ez most komoly? – Mire kimondtam, meg is bántam. Nem szoktam ennyire bunkó lenni, de meglepett a férfi látványa. Nem szerettem volna ismét összefutni vele, miután megbilincselt és közölte, hogy vérdíjat tűztek ki a fejemre: éppen ezért igéztem meg és azt hittem, hogy megúsztam ennyivel a dolgot. A vigyorából ítélve aligha. - Érdekel, hogy bánom vagy nem? – Felvontam a szemöldökömet. Szemmel láthatóan egyáltalán nem zavartatta magát. Lehet, hogy jobb lett volna, ha legalább pár hétig máshol tartózkodom, nem ott, ahol ennyire egyszerűen rám találhatott. Hol csúszott hiba a gépezetembe? Eddig soha nem szúrtam el az igézést, az emberek reagáltak a meggyőzésemre, erre pont annál a személynél mondtam csődöt, aki a hullámat szerette volna leszállítani némi pénzért. Micsoda szerencse! - Figyelj, ha azért jöttél, hogy megint megpróbálj meggyőzni arról, hogy ne ellenkezzek, akkor el kell keserítselek. – Megcsóváltam a fejem és vettem egy mély levegőt. Le sem tagadhattam, hogy keltett bennem némi feszültséget a férfi felbukkanása, elvégre nem szerettem volna ismét végighallgatni a beszédet, miszerint a csomagtartójában sokkal jobb helyem lenne, mint az asztalnál ülve, a kávémat kortyolgatva. – Mondtam neked, hogy mindketten jobban járunk, ha békén hagysz, úgyhogy nyugodtan elsétálhatsz, pont úgy, ahogy én a múltkor. – A fenyegetőzést is igyekeztem elkerülni, ám ha az életemről volt szó, hajlamos voltam keményebb eszközökhöz nyúlni, már ha a verbális nyomatékosítás annak számított. A fogaimat kevésbé szerettem volna kiereszteni a helyükről, tényleg, eszembe sem jutott volna bántani senkit sem. Bár, látva az arckifejezését és hallva a szavait a kérdései őszintének tűntek, nem pedig viccelődve tettetett érdeklődésnek. Ez elgondolkodtatott... talán mégis működött volna az igézés és csupán ismerkedni akart?
● ● coded by bryan
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
[You must be registered and logged in to see this image.] A sikeres és nehéz meló után mindig jólesik egy kis lazítás. Egészen Vegasból kellett visszajönnöm, odáig üldöztem az egyik rohadékot. Kivételesen most nem megrendelésre dolgoztam, hanem letudtam egy régi adósságot. Amolyan szabadúszó fejvadászként megkértek, hogy gyűjtsek be egy férfit, aki megszegte a feltételes szabadlábot. Nem adta magát könnyen a szemétláda, de végül … egy vegasi motelban rárúgtam az ajtót, kicsit megagyaltam, majd betettem a csomagtartóba és viszonylag békés utunk volt egészen vissza a bíróságig. Leszámítva azt, hogy óránként kellett megállni, hogy vizeljen, mert nem akart belehugyozni az üvegbe, amit adtam. A vért pedig még csak-csak kimosom a kocsiból, de a hugyot … szeretem ezt a kocsit, nem akarok újat venni. - A szokásosat. – intek a csaposnak, ahogy a pulthoz ülök. Jó öreg skót whisky. Egy üveggel, megérdemlem. Ahogy megkaptam az üveget és egy poharat, már fel is karoltam mindkettőt és a terasz felé vettem az irányt. Már épp le is dobtam volna magamat valamelyik üres asztalhoz, mikor tőlem néhány méterre kiszúrtam egy szőkeséget. - Hé, helló! – léptem oda hozzá mosolyogva. – Nem bánod? – kérdeztem, de mielőtt még esetleg nemet mondhatna, leültem vele szemben. – Nem üres kézzel jöttem. – emeltem meg mosolyogva a kezemben lévő whisky-s üveget. – Marcus, egyébként. – mutatkoztam be, miközben töltöttem magamnak, majd kérdőn pillantottam rá, hogy ő is kér-e. Ha nem … hát több jut nekem. – Mondd csak, mit keres egy ilyen szép nő, egy ilyen … kisvárosban. – az első szó, ami eszembe jutott az a porfészek volt, de aztán beugrott, hogy esetleg idevalósi. Habár, ha Mystic Falls-ban ilyen nők rohangálnak, akkor lehet meg kéne fontolnom a letelepedést. – Valahonnan olyan ismerős vagy nekem … találkoztunk már? – fura lenne, ha igen. Egy ilyen nő rémlene. Ha mégse, akkor eljött az idő, hogy fejbe lőjem magam. Én aztán nem fogom szenilis vénemberként végezni. Habár, ahhoz még talán kicsit korán van. A legjobb éveim még csak most jönnek. Egyébként se fizet túl jó nyugdíjat a munkám, szóval addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
A kapcsolatteremés, befolyásolás, manipuláció, mások megnyerése soha nem állt távolt tőlem, legnagyobb készségeimnek az előbb felsoroltakat tekintettem. Nagy bajban is lettem volna, ha nem tudtam volna kitapintani az emberek gyenge pontjait, azokat a dolgokat, témákat, személyeket, amelyek felhasználásával egyszerűen meg lehetett győzni őket arról, hogy ugyanazt akarják, amit én: az üzleti élet alapvető feltétele volt, hogy a kiszemeltek úgy táncoljanak, ahogy a porondmester fütyült. Nm mintha ezzel a kislánnyal könnyű dolgom lett volna, az ellenállása nyilvánvaló volt és szeretett hangot adni annak, mennyire nincs kedve teljesíteni a kéréseimet. Azt már az ő tiszte volt eldönteni, mennyire bízik az ígéretemben, meddig engedi, hogy játszadozzak vele és mikor dönt úgy, hogy inkább a sarkára áll és a nővére ellene bosszú beindítását választja. Semmi hasznom nem származna abból, ha bemártanám őt a testvére előtt, csak a móka kedvéért fenyegetőztem és azért, mert ostoba lettem volna elszalasztani egy ölembe pottyant lehetőséget. Ha az egyik ismerősöm ismerőse tud valakiről, aki hasznomra lehet, azt ostobaság lett volna figyelmen kívül hagyni. Ezt persze a lány nem tudhatta. - Még a végén szívemre veszem a vagdalkozásait. Feltett szándéka, hogy megsértsen? - Az ilyesfajta rosszullét rendszerint elkerült, ha minden egyes jelzőt magamra vettem volna, amit az életem során a fejemhez vágtak, visszatérő vendég lennék a bolondok házában. Szerencsére nem olyan természettel áldott meg a sors, amely fogékony a csúnya jelzőkre és kritikákra. - Ne aggódjon, nem rabolom tovább az idejét. - Főleg, mert én sem értem rá egész nap vele társalogni és egyébként sem az volt a napom lényege, hogy a teraszon üldögéljek és teát szürcsölgessek. - Lényeg a lényeg, folytassa a feladatát. Nincs kedvem új boszorkány után nézni, hogyhogy ne okozzon csalódás. A saját érdekében. - Ezzel kitoltam magam alól a széket és egy jelentőségteljes pillantást vetettem felé, hogy aztán mint aki jól végezte dolgát, távozzak.
Nem tudom, hogy ez a vámpír csak véletlenül, esetlegesen talált meg engem, vagy direkt rám volt állva, de sehogy sem jártam jól vele. Bármiért is esett rám a választása és nem másra, csak egy púp a hátamon. A lehető legrosszabb fajtából. Ráadásul egyelőre nem is tudok gátat vetni neki. Nem tudom, hogyan, de kiszagolta, amit nem kellett volna és most ezzel tart sakkban. Naivitás azt hinni tőlem, hogy ha teljesítem a kéréseit, leáll. Sőt, valószínű, hogy egyre több és egyre bonyolultabb kérései lesznek, ahogy ezt a tendenciát nézem. Egyelőre azonban nem tehetek ellene semmit. Még nem. Nem állok készen felfedni magam a testvérem előtt, ezért muszáj megtennem, amit kér. Még így sem lehetek biztos benne, hogy tartja magát a szavához és nem árul el, de ez tűnik a legkevésbé kockázatos útnak. Még ha módfelett kellemetlen is. Megjegyzésére, hogy hasonlít a jellemem az általam megfigyelendő nőére, csak megforgatom a szemem. - Őszintén nem tudom és nem is érdekel, kije magának ez a nő és miért akar ennyire tudni róla, de nem lep meg, hogy lelépett Ön elől - szemtelen vagyok és gonosz, de mégis mit várt? Irritál. Idegesít. Ritkán vagyok szándékosan ennyire bántó és provokatív, de tehetetlen, kiszolgáltatott helyzetemben a legrosszabbat hozza ki belőlem. Arra is csak a szememet tudom forgatni, amit ezután papol. Nyilván tudtam, hogy nem fogok ilyen könnyen szabadulni, de egy próbát megért. Viszont az, hogy még magát tüntetni fel áldozatnak, már-már gyomorforgató. - Mr. Strutt, ennyi papírzsebkendőt nem hoztam magammal, így most nem tudom megkönnyezni az Ön sanyarú sorsát, így ha elmondott mindent, be is fejezhetnénk esetleg ezt a remek hangulatú beszélgetést - arcomra megjátszott, negédes mosolyt erőltetek, ahogy a szemébe nézve ejtem ki a szavaimat, látszólag kedvesen, de tele éllel. Elegem van ebből a fickóból. Kevesen tudnak bosszantani ennyire, de neki minden nehézség nélkül sikerül. Épp ezért a szükségesnél egy perccel sem szeretném hosszabban nézegetni azt a tenyérbemászó képét.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Megvolt az oka annak, hogy mit miért csináltam. Tapasztaltabb boszorkánnyal kezdeni lehet jobb lett volna, ám hogy kifizetődőbb is, az nem biztos. Ha valaki sokat tud, tehetséges és már megismerték a nevét, akkor nem könnyű inkognitóban maradnia. Sokan felkereshetik, több mindent kérhetnek tőle és veszélyesebbek is, arról nem is beszélve, hogy igencsak kiterjed kapcsolati hálóval rendelkezhetnek. Sose lehet tudni, ki és mikor találja meg ugyanazt a boszorkányt, mint én és hogyha egy nem éppen jóakaróm akarna lecsapni a segítőmre, nem játszhatok a boszorkány lojalitására. A fiatalokat, kezdőket senki sem keresi, mert senki sem hiszi el, hogy igazi potenciál rejtőzhet bennük. Csak a megfelelő ösztönzésre és eszközökre volt szükség, valamint arra, hogy ha makacsak, akkor megtörjük őket. Világéletemben Ms. Hatfield-hez hasonló öntudatos, nagyszájú nőkkel vettem körül magam, ettől a kihívástól nem fogok megijedni. - Pontosan olyan a személyisége, mint annak, akit meg kell figyelnie. – Közöltem vele, közben megengedtem magamnak egy vigyort. Ez az együttjárás még engem is megmosolyogtatott, pedig nem voltam az a fajta, aki mindenen úgy mulat, mintha az élete múlna rajta. Ám bebizonyosodott, hogy szebben bele sem nyúlhattam volna a választásba, túlságosan könnyű lett volna, ha egy olyan lánnyal kezdek, aki rögtön bólint a kéréseimre és kérdés nélkül teljesíti a kívánságaimat. Lehet, hogy ebben az esetben én lettem volna az, aki kihátrál az üzletből. - Nem fogom elengedni a kezét, Ms. Hatfield, akárhogy próbál rábeszélni erre ezzel a felettébb megnyerő hangnemmel. - A mai fiatalok túlságosan is neveletlenek voltak. Mi lett a világgal, hogy hirtelen a tizenévesek is azt hittél magukról, hogy bármit megtehettek? – Ha azt mondja, csak annyit tud tenni, hogy megfigyeli, akkor tegye azt. De le ne vegye a szemét arról a nőről és folyamatos tájékoztatást kérek. Gondolom a mobiltelefont ismeri és az nem esik kívül a képességein, hogy megnyomjon rajta egy gombot, ha változás áll be az ügyben. Vagy tévedek és ez is túl nagy kérés? – Kortyoltam bele a teámba. – Ebben a történetben nem én vagyok a gonosz, csupán a maga gyengeségei kerülnek kihasználásra.
[You must be registered and logged in to see this link.]•• Megjegyzés / Előzmény
Valójában nem tudom, Alexander Strutt miért pont engem talált meg. Az első kérése nem volt nagy dolog, de egy ilyen kaliberű dologgal egyáltalán nem a legjobb embert találta meg. Hatalmaskodni akarna? De ha ez fontos neki, miért nem megy inkább biztosra egy tapasztaltabb mágiahasználóval? Mindenkinek jobb lenne. Elsősorban nekem. Semmi szükségem még egy követelőző vámpírra is, mikor a bosszúm érdekében nem tudok olyan gyorsan lépni, mint szeretnék. Nem akarok elsietni semmit, még ha eléggé ebbe az irányba nyomnak is az események. Többek között ez a hatalommániás vámpír is. De még sokat kell tanulnom, ezt Curtis, az új mentorom is megmondta. Nem szabad kapkodni, az végzetes lehet. Csak ezzel a fickóval is kezdenem kellene valamit. Mert így annyiszor és azt kér, amit csak akar, ez pedig a legkevésbé sincs ínyemre. Megpróbálom megértetni vele, hogy nem a legjobb embert találta meg a feladathoz, de nem úgy tűnik, mint aki értene a szóból. Egyre csak mondja a magáét. - Hát persze. Szörnyű lehet - a hangomból süt a gúny és nem véletlenül. Még a végén megsajnálom. Szegény, hogy itt zsarolnia kell! - Nézze, Mr. Strutt, higgye el, nekem is lenne jobb dolgom, mint itt Magával csevegni. De bármit ajánl is fel, a képességeim végesek. Nem tudom megakadályozni, hogy helyet változtasson az a boszorkány, ha a ő úgy akarja. Sokkal erősebb, mint én. Csak annyit tudok tenni, hogy szemmel tartom és folyamatosan tájékoztatom Önt róla, hol találja - tagoltan, lassan beszélek, mintha egy értelmi fogyatékossal tárgyalnék, miközben végig tartom vele a szemkontaktust. Bár jól jönne egy szövetséges, nem vagyok benne biztos, mennyire bízhatnék benne mindezek után. És tényleg nem ígérhetek olyat, amit nem tudok teljesíteni. Csak magamat keverném vele bajba. Keressem meg a megfelelő varázsigét. Persze, mert ez így megy! Ostoba vámpír. Vajon milyen nyelven magyarázzam el neki, hogy megértse és esetleg végre békén is hagyjon?
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Nem volt szokásom olyan üzletfelekkel tárgyalni, akik tapasztalanok voltak és most sem véletlenül egy Ms. Hatfield-szintű, kezdő boszorkányt kerestem fel. Mindenki azt várná el tőlem, hogy a természetfeletti világsajtó kitüntetettjeivel intéztetném el az ügyeimet és éppen ezért választottam a másik végletet: ugyan a velem szemben ülő lány ereje még nem forrt ki, hatalmas lehetőséget rejlettek benne. Akár hálás is lehetne, hogy az ösztönzésemmel arra késztetem, hogy gyakoroljon, fedezze fel a magában rejlő titkokat és amint meglép egy bizonyos szintet, bocsássa rendelkezésemre a tudását. Nem sokáig tarthattam már igényt a szolgálataira, amint úgy dönt, hogy a nővére ellen indul, visszavonulót kell majd fújnom és láttam rajta, hogy nincsen odáig a tárgyalási módszereimért, tehát akár azzal is számolhattam volna, hogy bármelyik pillanatban fellázad. Eddig nem tette, én pedig hajlamos voltam addig feszíteni a húrt, míg az el nem pattant. Most sem fogok másképpen tenni. - Ahhoz, amit kérek magától, elég az ereje. A tapasztalatoa nem, de az már az Ön dolgod, hogy megkeresse a megfelelő varázsigét és rájöjjön, mit kell tennie ahhoz, hogy sikeresen alkalmazza. – Az ő tekintete is komoly volt, az én szavaimon sem lehetett észrevenni viccelődés nyomait. Ha én tudtam volna, hogy mit kell csinálni és rendelkeztem volna mágikus erővel, akkor megtettem volna és nem másra bízom a piszkos munkát. Szerettem másokat ugráltatni, beosztottakat keresni, de senkiben nem bíztam jobban, mint saját magamban. Sőt, igazából senkiben sem bíztam meg feltétel nélkül, gyerekkorom óta fejlesztgettem azt a képességet, aminek alkalmazásával végszükség esetén a magamra maradás állapotából is jól jöhetek ki. - Ne higgye, hogy nekem az a legkedvesebb elfoglaltságom, hogy felemlegetem Önnek, mit tudok. – Pillantottam rá. Hazudtam, élveztem, ha sakkban tarthattam az embereket. – És gondoljon csak bele, ha én rájöttem a kis titkára, másoknak mennyi időbe telhet? Példának okáért a nővérének. Önnek sincs sok ideje hátra és én sem szeretném elhúzni ezt az üzletet az idők végezetéig. – Belekortyoltam a jó erős, fekete kávémba, ami még mindig forró volt. Ahhoz képes, hogy egy kisvárosról volt szó, meglepően jó volt a kiszolgálás és a minőség miatt sem estem be az asztal alá. – Tegyen meg mindent, amit tud. Beszéljen más boszorkányokkal, nem érdekel, csak akadályozza meg, hogy még egyszer eltűnjön a szemem elől. Ha sikerrel jár, nem csupán felhagyok a fenyegetéssel, hanem a bosszúja beteljesítésében is segíthetek. Így már kedvezőbbnek látja az egyezségünket? – Felettébb nagyvonalú voltam a kislánnyal, de ha így ösztönözhettem, akkor egy kis felajánlás nem oszt, nem szoroz. Szerencsére voltak olyan erőforrásaim, amelyeket felhasználhattam a megsegítésére.
[You must be registered and logged in to see this link.]•• Megjegyzés / Előzmény
Más körülmények között talán örültem is volna, hogy egy olyan erős vámpírral üzletelhetek, mint Alexander Strutt. Csakhogy ez a "szövetség" jelenleg igencsak egyoldalú volt. Valójában ő soha nem üzletet akart ajánlani. Nem kínált érte semmit, csak zsarolt. Óvatlan voltam és most ennek iszom a levét. Erősebb is, mint én, de nem is ez a lényeg, hanem hogy túl sokat tud és elég egyértelműen adta az értésemre, hogy nem fél felhasználni azt ellenem, amennyiben nem úgy teszek, ahogyan neki tetszik. Dróton rángatható marionett bábjává váltam, ha úgy tetszik. Az egyetlen lehetőségem kitörni ebből pedig az, ha megtámadó Lilliant, mielőtt lenne lehetősége felfedni előtte a titkot, a létezésemet és a bosszúmra vonatkozó terveket. Erre azonban még nem állok készen és még miatta sem akarok elsietni semmit. Így ugyan annyiszor és azt kérhet tőlem, amit akar, de inkább vállalok ennyi kellemetlenséget, minthogy kockáztassam a bosszúm sikerét, illetve a nővéremet ismerve az életemet is. Nem is próbálok úgy tenni, mintha örülnék a viszontlátásnak. Az, hogy jó képet is vágjak a dologhoz, nem szerepel az "alkuban". Ha már így alakult, csak túl akarok esni az egészen és kész, kérjen bármit. Még talán így a legelviselhetőbb a helyzet. Addig legalábbis, míg ki nem találok valami módot, amivel megszabadulhatok tőle. Mert valahogyan megoldom. Valakit ráuszítok, vagy bármi. Ha sokáig próbál még hasznot húzni belőlem, megtalálom a módját. Most azonban hallgass a nevem. Nem is akarom sokáig húzni a beszélgetést felesleges sallangokkal, a tárgyra térek. Amit mond, azonban egyáltalán nincs ínyemre és ezt nem is titkolom. Felsóhajtok és megforgatom a szemem.
- Mr. Strutt, nem tudom, miért ragaszkodik annyira ehhez a nőhöz és őszintén mondom, nem is érdekel. De feltételezem, tudja róla, hogy nem egy kezdő boszorkány, velem ellentétben. Esélytelen, hogy én blokkolni tudjam az erejét, ehhez valami tapasztaltabb, erősebb mágust lenne szerencsés megkeresnie - Amit mondok, az tényleg nem hazugság. Csak nemrég kezdtem el tudatosan fejleszteni az erőmet, kizárt, hogy ilyesmire képes lennék. Eddig jóformán csak ösztönös mágiahasználó voltam. Míg megtalálni nem volt nehéz, sőt, a nagy mágikus ereje éppen segítségemre volt benne, ezt már csak megpróbálnom is abszurdum. Nem is értem, hogyan merülhetett fel benne ilyesmi. Jobban kellene ismernie a boszorkányság természetét ennél, pláne, ha pont egy ilyen nő megszállottja. - Az egyetlen, amit megtehetek az Ön érdekében, hogy szemmel tartom a hölgyet, így folyamatosan fogom tudni informálni arról, hogy éppen hol tartózkodik. De az esetleges helyváltoztatását nem áll módomban megakadályozni. Úgyhogy én a Maga helyében igyekeznék nagyon meggyőző lenni nála. Ez minden, amivel én tudok szolgálni - hangom tárgyilagosan cseng, kivételesen még egy mosoly sincs az arcomon, ahogy keményen állva a tekintetét elébe tárom a rideg tényeket. Nem hazudok és erőmön felül nem vállalok semmit. Pláne, hogy ebbe a dologba tényleg nem éri meg nekem beletenni semmilyen plusz erőfeszítést, csak éppen annyit, amennyit ő kitapos belőlem. Szinte már szó szerint.
Volt érzékem ahhoz, hogy a ravasz, csípős nyelvű fajtából válasszak magam mellé társakat. Az én választásom éppen azért esett Hatfield kisasszonyra, amiért mások talán nem találnák őt megfelelőnek: fiatal volt és fűtötte a boszorkány. A kettő együtt magával vonhatta volna azt is, hogy egy rebellis, szétszórt fruskát próbálhattam volna betörni, de volt egy olyan érzésem, hogy ez a lány éppen elég megfontolt ahhoz, hogy hallgasson a saját józan eszére és ne tegyen olyat, amivel magának tehet keresztbe. Tehát ne mondjon nekem ellent. Sokáig kutattam a megfelelő boszorkány után, míg egy ismerősöm a figyelmembe nem ajánlotta… az sem volt sétagalopp, hogy kitaláljam, mivel csalogathatnám a szolgálatomba, viszont amint kiderül, hogy a nővére ellen fontolgat bosszút, rögtön megvolt a tökéletes alap a zsaroláshoz, amitől soha nem riadtam vissza. Sőt, ehhez értettem a legjobban, bár én sokkal jobban szerettem üzletkötésnek, mint zsarolásnak hívni. - Látom, ma sem találtam jó kedvében. Nem baj, betudom a tapasztalatlanságának. – Azok a személyek, akik jó ideje éltek már vagy ha nem is, de az életük az adok-kapok, ám leginkább azért kapok, mert akkor is kicsikarom, ha leszakad az ég-elvén működtek, már meg sem rökönyödtek az ilyen találkákon, én is a legszebb pókerarcommal vártam őt. Nem volt értelme a szarkazmusnak és a felesleges köröknek, csakis az értékes idő veszett el az ilyen eszközök használatával. Az idő pedig pénz, ahogy mondani szokták. - Ugyan megtaláltam a boszorkányt, akinek a keresésével megbíztam, de félek, nem fog sokáig azon a helyen maradni, ahol ismét meglátogathatnám. Hajlamos a… makacs rejtőzködésre és nekem már nincs kedvem macska-egér játékot játszani, ezért arra kérném, akadályozza meg, hogy el tudjon tűnni előlem. – Komoly tekintetet vetettem a kislányra, amiből kiolvashatta, hogy nekem teljesen mindegy, mit és hogyan csinál, de mindenféleképpen meg kell akadályozni Trish ismételt köddé válását. Előttem volt az örökkévalóság, mégsem a nő után való keresgéléssel akartam eltölteni. Sokkal kellemesebb dolgokkal akartam foglalkozni és szerettem volna, ha Trish az oldalamon van mindeközben. – Biztosan van valami bűbáj, ami blokkolná az ő erejét vagy azt, hogy bárki el tudja rejteni. Természetesen nem örökre, csupán egy bizonyos ideig, míg meggyőzöm, hogy sokkal jobban jár, ha nem bujkál. – Kötöttem ki. Nem csodát vártam a lánytól, csak kemény munkát.
[You must be registered and logged in to see this link.]•• Megjegyzés / Előzmény
Pedig azt hittem, hogy tökéletes a tervem. Hogy ura vagyok az eseményeknek. A saját érzelmeimnek és teljes mértékben a kezemben tartom a gyeplőt. Úgy hittem, nem érhet baj, nem csúszhat hiba a számításaimba. Addig legalábbis semmi félnivalóm nincs, amíg Lillian nem szerez tudomást rólam. De éppen itt a bökkenő. Rá kellett jönnöm, mégsem voltam kellően óvatos a szervezkedésem, információgyűjtésem, szövetségkeresésem közepette. Tapasztalatlanságom okán nem tudhattam, milyen belterjes ez a világ. A mai napig nem tudom, hogyan akadt ez a vámpír a nyomomra, egyáltalán miért pont engem szemelt ki, de tény, hogy már úgy állt elém, hogy pontosan tudta, ki vagyok és hogyan szerezheti meg azt, amit akar. Nem épp baráti jó szándékkal jött oda hozzám. Elég hamar értésemre adta, hogy vagy megteszem, amire kér, vagy a nővérem tudomást szerez mindenről. Nem kért ugyan nagy dolgokat, nem is volt nehéz teljesíteni, de gyűlölöm a zsarolást, ha alávetett helyzetben érzem magam. Mégsem volt más választásom, mint összeszorított foggal a kedvére tenni és előkeríteni azt, akit kért. Éppen ezért semmi jóra sem számítok, ahogy belépek a megbeszélt találkahely helyszínére és a teraszon ülő férfi felé tartok. Egyértelmű, hogy nem volt más választásom, mint idejönni, mikor hívott. Az egyik legutolsó személy, akivel találkozni szeretnék, de nem engedhetem meg magamnak, hogy beszéljen. Így sem tudhatom, mikor, melyik pillanatban fordul ellenem, igyekezzek bármennyire is együttműködni vele. Fel kell készülnöm a legrosszabbra is. Csak még egy kis időt tudnék nyerni... - Mondanám, hogy én is örülök, hogy láthatom, Mr. Strutt, de a világért sem szeretnék hazudni Önnek - válaszolom üdvözlésére, arcomon angyali mosollyal, ami szöges ellentétben áll a szavaimmal. És ez nem véletlen. Ezek után csak leülök vele szemben az asztalhoz. Nem kell sokat várnom, nem bájcsevegni hívott, ez egyértelmű volt és hamar a tárgyra is tér. - Úgy hiszem, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ezt a kérdés csak formalitásból hangzott el. Miről lenne szó pontosan? - Kivételesen nem is próbálok úgy tenni, mint aki bármilyen szinten is örül a megkeresésnek. Itt már bájolgással úgysem megyek semmire. Azt hiszem, az lesz számomra is a legjobb, ha minél hamarabb túlesek rajta, kérjen bármit, aztán remélhetőleg nem látom többet ezt a tenyérbemászó képét. Bár legutóbb is őszintén reménykedtem ebben...
Nem egy poros kisvárosban volt dolgom, mégis ide vezetett az utam. Ám miért is nézem le a metropolisznak nem nevezhető Mystic Falls-ot? Gyermekkorom nagy részét egy hasonló helyen töltöttem, távol a nagyváros zajától, a friss levegőn, de még idejében belekerültem a londoni életbe ahhoz, hogy véletlenül se tűnjek ki a tömegből az arisztokrata, ettől függetlenül másfajta neveltetésemmel. Manapság már nem várja el az ember fia, hogy egy kisváros lakosai megtanulják, mit jelent a munka, az alázat, érezzék a friss levegő csalogatását, de ezért csak a rohanó, modern világot lehet hibáztatni. Emiatt voltak fenntartásaim a vámpírléttel kapcsolatban, nehezen viseltem a hatalmas változásokat, amelyek beálltak a világban, csakhogy az örök élet jól jött, ha el akartam varrni a levegőben lógó szálakat, akkor pedig főleg, ha valamit el akartam érni. Vámpírként még könnyebb dolgom volt, mint emberként. Halandóként sem esett nehezemre rávenni embereket az akaratom végrehajtására, vámpírként viszont gyerekjátékként bizonyult azon egyének befőzése, akik még nem rendelkeztek elég tapasztalattal, de megvolt a magukhoz való eszük vagy erejük. Inkább az utóbbira volt szükségem az elmúlt időben, kiterjedt ismeretségi hálózatomnak köszönhetően egy kis fenyegetéssel karöltve el is értem, hogy a szőke boszorkány a rendelkezésemre álljon. Az egyik legveszélyesebb fegyver, a bosszú tüze fortyogott benne, csupán arról feledkezett fel, hogy a paprikázottságát mások is felhasználhatják, akár ellene is. - Ms. Hatfield, örülök, hogy eljött. - A teraszon foglaltam helyet, nem érdekelt, hogy a Nap lemenőben volt, sőt, a sötétet mindig is jobban szerettem, mint a verőfényes napsütést. Azóta bizonyosan, mióta a vámpírok táborát erősítettem, hiába rendelkeztem a napsugarak égetésétől óvó ékszerrel. - Mertem remélni, hogy nem annyira ostoba, hogy kihagyja a találkánkat. - Tettem hozzá. Okos lány volt ő és nekem volt információm, amit felhasználhattam ellene, tehát semmi sem állhatott ennek a szövetségnek az útjába. Ha meggondolta volna magát és úgy döntene, megvonja tőlem a támogatását, könnyűszerrel kereszttűzben találhatná magát és a nővérén sem tudna bosszút állni. - Azt kell mondjam, meg vagyok elégedve a munkájával. Megtaláltam a személyt, akinek megbíztam a felkutatásával, de mivel ő nem volt feltétlenül boldog lenne még egy-két apróság, amit meg kellene tennie nekem. - Belekortyoltam a teámba. Nem angol, de megteszi, annyira nem volt pocsék, hogy a virágra öntsem. - Mit szól? Most is számíthatok a segítségére?
Jól van, hát megint igaza van. Legyen neki karácsony, hagyom ebben a tudatban. És még igazat is ad valamennyire a következő mondtában. Vagy mondataiban, ami viszont feldühít. Ilyet sosem szokott csinálni. Poömpás, most állhatok neki, vagyis állhatnék neki ezen is agyalni. Pf. Hát biztos nem. Az ő kedvéért meg pláne. De azért... - Akkor mit szólnál, ha segíthetnél nekem összegyűjteni ezt a kört? A felajánlás csak egyszeri érvényű, vissza nem térő alkalom, és mélyen, titkon remélem, hogy nemet mond, mert akkor nem kenheti az orromra, vagy dörgölheti, hogy is mondják? Mindegy is, szóval nem vághat vissza azzal, hogy márpedig ő segített nekem. Még csak az kéne. Italom folyamatosan kortyolom, imádom, ahogy selymes íze végigperzseli a nyelőcsövem, majd folytatja munkáját a gyomromban, ahol felszívódva kezdi felpezsdíteni a tudatom, az elmém, az épeszűség receptorait, és még megannyi dolgot... - Egy. Nem tudom magam távol tartani tőled. Kettő. Ha nem foglalkoznál akkora hülyeségekkel, mint az emberi élet, talán megtanulnád élvezni is. Nem gondolod? Térek még vissza cseppet az előző kérdésére, ami ehhez, legalábbis szerintem, tökre teljesen csatlakozik. Nem úgy, mint a következő felvetése, amire aztán tisztára bepipulok. Még közelebb is hajolok hozzá, a szemébe nézek úgy 2 másodpercig, majd olyan gyorsan tekerem ki a nyakát, amennyire csak lehet. Legalább fél percre csendben marad. Rám borul, de még mielőtt ezt a másodperc töredéke alatt megtenné, még gyorsan behúzok egyet neki, hogy ne higgye mindenki azt, hogy tényleg megöltem. Attól függetlenül, hogy tényleg egy időre kivontam a forgalomból... Ahogy rám van borulva, megtámasztom, feltápászkodok, kifizetem a piát, aztán a vállamra vetem, a teremben lévőket lerendezem, hogy nem láttak semmit, és felejtsék el, ami történ, majd, aki jól végezte dolgát, kisétálok a helyről, de még visszafordulva mindenki felé van egy csepp korrekcióm. - Sokat ivott, és még kapott is egy jobb horgost. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, kiviszem onnan, a legközelebbi sikátorba, hogy ott ledobjam, jóval durvábban, mint a krumplis zsákot szokták, aztán lelépek, egy mondat után. - Tessék, itt a közös mókád, remélem, élvezted...
- Nálad olyan kategóriák léteznek, amelyeket ép eszű ember inkább nem képzel el. - Úgy jött belőlem, mint a vízfolyás. Hozzászoktam ahhoz, hogy így beszélek vele, elvégre nem adatott meg az, hogy egyetlen normális szót kelljen előtte produkálnom, méghozzá felé intézve őket. Nem láttam értelmét a felesleges próbálkozásnak, hiszen ismertem. Mutasson magából bármit is, az utolsó szavai után úgyis azzal folytatja, hogy megöli azt, aki számomra kedves. Gareth egy valódi szörnyeteg volt, olyan, akire ember még a kulcscsomóját sem bízná. Nekem ő jutott. Mennyi de mennyi ideig akartam én őt megmenteni... majd rájöttem, hogy feleslegesen elpazarolt idő. Őt nem lehet megmenteni. Vagy hozzak neki egy olyan nőt, aki mellé zárva talán rájön majd arra, milyen csoda is az, amit én éreztem aziránt, akit először törölt ki az életemből egyetlen harapással? Sosem fogja megérteni. Nem vfogja érezni... mert nem képes rá. És nem tudtam, hogyan adhatott az anyánk életet egy olyannak mint ő... majd egy olyannak, mint én. Megforgattam a szememet, miközben italt rendelve úgy tettem, mintha gondolkodnék a szavain. Elképzeltem már megannyiszor, hogy egyszer normális viszonyt fogunk ápolni és csak ülünk, kortyolgatunk valamit, és beszélgetünk. Ilyen egyszerű lett volna. De nem úgy, hogy indulat és düh fűti minden eremet, amikor ránézek. Márpedig ezt éreztem. - Az lenne benne a jótékony, hogy nem kórházi vérbankokat fosztasz ki. Engem nem érdekel, hogy ha megölsz valakit, csak tartsd távol magad azoktól, akik... fontosak nekem - nyeltem egyet. Ez őszinte volt, és tudhatta, hogy minden amit mnodok vagy teszek, őszinte. Nem voltam olyan, aki ferdíti a valóságot. Miért is kellett volna ilyesmire vetenednem? Csak magmahoz lettem volna hűtlen vele. - Félreértsz. Nem ordítozó szeretetcsomagot akarok egy pelenkában. Én olyasmit akarok, amire te soha nem vágytál, ha már képes vagy arra, hogy minden egyes gyilkosáságnál az én tulajdon szívemet tépd ki közvetetten. - Sziszegővé vált a hangom. Ez mégsem a megmérkőzés ideje, így nem tettem több zavaros mozdulatot. Nem akartam vele itt és most vérremenő küzdelmet. Azt jól elő ell készíteni. Felsóhajtottam. - Nem is kerestem. Bár kár, hogy kettőnknek mást jelent a móka. Mi lenne, ha egyszer közösen mókáznánk? - kérdeztem. Ezt még nem próbáltuk. Együtt vadászni... érdekes szituáció lenne.
Irány a kocsma. Vagy mittudomén, hogy mi, a tesóm vezet. Blehh... Mindössze néhány sarokra vagyunk tőle, így seperc alatt odaérünk, meg vissza is érnénk, mielőtt más kettőt pislog. És én a válaszaimat csak mostanra hagyom. Addig is furdalhatja a kíváncsiság. - A kérdéseidre visszatérve... Azért ez egy kicsit túlzás. A rosszfiú kategória nálam egy kicsit alábbról indul. Vigyor vigyor hátán, de élvezem. Ki mondta, hogy az élet nem mesés? A bárpultnál rendelek magamnak egy pohár vörösbort, tisztán, mert terveim vannak vele, és innentől jöhet A csevej. Vagyis részemről oké bárminemű kötetlen szájjáratás, de hát na. Nem vagyok az a típus. De az öcsém kedvéért legyen. - Igazából azon gondolkodtam, hogy alakítok egy "Garethért mindent" klubot, ahol összegyűjtök néhány ínycsiklandó falatot, akikből akármikor lakmározhatok. Az jótékonynak számítana? Elvégre is értem jótékonykodnának szegény párák.Tiszta haszon. Há' nem?Egy pillanatra viszont megakaszt. Legszívesebben most tépném le a fejét, de a nyílt közönség nem biztos, hogy a hasznomra lenne, így megpróbálom magam moderálni, már amennyire lehet. Nem megy könnyen, de muszáj visszavágnom. - Tudod, nekem legalább nem volt minden vágyam, hogy feleségem és kölkeim legyenek. Büdös kis szarosok, akik az első pár évükben csak bőgnek, és az ember terhére vannak. Nem beszélve egyéb hátulütőjéről a dolgoknak. Vonok vállat, a mondata első felét teljesen elfelejtve, de azért az agyam jár. Nem is kis sebességgel, szóval ideje belekortyolni az éppen kihozott itókámba, amibe, csak titokban, belekevertem egy jó adag fémes, mennyei, édes vért. A kedvenceim egyike, na persze a jó kis töménytől eltekintve. - És te? Hogyhogy nem találtál nekem új mókát? Lassan visszatérek önmagamhoz, és kedvenc hobbimhoz. A céljaim pedig egyszerűek. Ki fogom nyírni ezt a seggfejet, aki mellettem csücsül, csak azért, mert irritál. Nem igen érdekel, hogy az öcsém. Elvégre is... hát tök mindegy...
Tudta, mivel szúrjon. Az, hogy azt állította, ha nem moderálom magam, lehetséges, hogy olyanná válok, mint ő. És tudta nagyon jól, hogy ez az, amire egyáltalán nem vágyom. Egy szörnyetegnek tartottam őt azóta, hogy gyermekkorunkban bántott valakit, akit nem kellett volna. És elköettem azt a hibát, hogy felereősítettem minden érzést benne, amikor átváltoztattam. Gyógyírnek hittem a vámpírságot, arra akartam használni az életében, hogy... hogy ismét ép legyen az elméje. De csak rosszabb lett. Egy brutális, nevetségesen kegyetlen férfi lett belőle, olyan, akire nem tudok büszke lenni. Talán ha nem az én nőimről lenne szó, ha nem ők lennének az áldozatok, talán képes lennék megbecsülni azt, ahogyan végzi ezt a képletesen munkának nevezett valamit, de valójában ez minden volt, csak büszkeség nem. A bátyám a világ egyik legkegyetlenebb ragadozója, és sosem felejtette el a tudtomra hozni, hogy sosem fog bűnbánatot érezni amiatt, amit tett azokkal a lányokkal. - Kegyes vagy. Szóval már csak terroristákra vadászol? Akkor lehet, hogy a Közel-Keleten nagyobb szerencsével járnál. - A tekintetem szinte izzott, és egyetlen másodpercre sem vettem le róla a figyelmemet. Minden rezdülését szemmel kellett tartanom, hiszen tudtam, milyen gyorsan tud A-ból B-be átmenni, és ez gyakorta egyáltalán nem túl... jó változás. Az ő esetében nem is beszélhetünk jó dolgokról. - Gondolom nem támogatsz semmilyen alapítványt, csak hogy teljes legyen a kép - vágtam oda szúrósan, majd felsóhajtottam, és zsebre vágtam a kezemet, közben már el is indulva. Legyen, igyunk egy italt. De ki fogom tőle követelni a választ, hogy mit is akar elérni a jelenlétével. A legközelebbi bár két perc sétára volt tőlünk, és ott rögtön italt is rendeltem, de vele nem foglalkoztam, egészen addig, míg ki nem hozták az italt. Szükségem volt rá ahhoz, hogy el tudjam viselni a képét. - Momentán nincs olyan barátnőm, akit el tudsz tenni láb alól. Tudom, ez a családi szeretet egyik fő mutatója részedről, de úgy döntöttem, inkább nem adom meg neked az efféle örömet - billent oldalra a fejem.- Vagy esetleg egy esküvői meghívót akarsz átnyújtani, találtál egy hozzád hasonló félkegyelműt, és úgy döntesz, hogy jobb útra térsz? - Nevetséges spekuláció. Csak bosszantani akartam vele.
Nem tudnám megszámolni a két kezemen, hány ilyen szituációba keveredtem már. De mióta Mystic Fallsban vagyok, állandóan olyanokkal futok össze, akiket nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra lerázni, nem. Visszatérő vendégek lettek az életemben, én pedig teljesen elbizonytalanodva élem az életemet, vajon mikor következik majd be valami olyasmi, amely megváltoztatja az egész szituációt? Volt egy megszokott menet, amelyben éltem, és ezen nem szándékoztam változtatni akkor sem, ha valaki ezt megkövetelné tőlem. Volt egy határ, amit előszeretettl feszegettem, néhol át is léptem... de nem szándékoztam görcsösen kiterjeszteni. Rám azt mondták világ életemben, hogy csak egy tucat férfi vagyok, hisz jólmenő állásom van, szeretem a nőket, és nem vetem meg a társaságukat sem. Előfordult már, hogy összetörtem pár nő szívét, de jobbik esetben utánam következik az életükben a nagy szerelem, és az összeragasztja a megsebzett testrészt. Bár elég furcsa megtestesítve beszélni valamiről, ami valójában csak egy metafóra, és még mennyire elcsépelt metafóra. - Nincsenek legkedvesebbek. - vontam egyet a vállamon egyszerűen, mintha nem élő emberekről lenne szó. Ez ellenszenvet válthat ki belőle, ám nem akartam csak azért megcáfolni magamat, mert jó benyomást akartam kelteni. Aki velem akart lenni, az ennek ellenére sem állt tovább, de az is bizonyos fokozója az egésznek, hogy azok a nők, akiket társaságomnak fogadtam, nagyjából sosem értették, hogy miről is beszéltem. Csak rákacsintottam, majd a koktél ötletére már éreztem, hogy a gyomrom igencsak kiált egy italért. Elé is felejtettem, hogy ezért jöttem ide, nehogy azt felejtsem már el, amiért erre sodort az utam! - Ha kívánnának.. - néztem a szemébe, mikor hátrafordult felém, én pedig egy féloldalas mosolyt villantottam. Követtem őt, hisz ez volt a cél, lehetőleg tovább élvezni a társaságát, majd mikor egy asztalhoz értünk, kihúztam neki a széket a pultnál. A boxok mind zsúfoltak voltak, asztalokhoz pedig már csak megszokásból sem ültem. -, akkor el kellene fogadniuk, hogy most másé a figyelmem. - vigyorodtam el. - Nos, Alexia. - dőltem hátra, miközben intettem az egyik felszolgálónak, hogy sétáljon ide. - Úgy érzem, kiváltképp élvezni fogom a társaságod. Megnyugtató, hogy végre nem egy vérfarkas vagy egyéb más teremtmény szemeit kell vizslatnom. - sóhajtottam fel. Szerettem a nyílt lapokat, és nem kellett sok fejtegetés hogy érezhessem, ő vámpír, félig az, ami én is voltam.
A férfi úgy hiszem szándékosan próbált meg zavarba ejtően bájologni velem és egy részem kívánta is a dolgot. Mégsem akartam megint valakinek a játékává válni, azonban elkerülhetetlennek bizonyult, hogy szócsatába keveredjünk. Minden nő álma... mintha egy plakátról lépett volna ki. Nem csoda, hogy ennyire vonzza magára a tekintetem. Csak meg kéne igéznem és lenne egy szép estém. Elvégre mi rossz van abban, ha valaki társaságra szomjaz? Igazán sajnálatos, hogy nincs elég lelkiismeretem ilyen csúnyaságokhoz. Lerí róla, hogy hajlamos a szórakozásra, kicsit szét is van csúszva, de mégis, olyan egységes.Blaahhh. - Igazán nincs mit. - vonok vállat, miközben úgy érzem, hogy fölül kerekedik rajtam ez a beszélgetés Mr.Handsome-al. Úgy nézzük egymást, mint két éhes kisiskolás, bár többé-kevésbé én tűnhetek szomjasabbnak, hisz nem csak a vére az, amit szívesen... Francbahh. - Túl nagy, értem. - sóhajtok fel, majd széles vigyorral pillantok rá - Nem áll szándékomban megbontani az első sort, minden bizonnyal ott állnak a legkedvesebbek. - elismerősen bólintok. Pimasz és ez rendkívül vonzóvá teszi. Értékeket ad, a festőien tökéletes külső mögé. Késztetést érzek rá, hogy közelebb kerüljek hozzá, de attól félek, csúnya vége lenne. Hallgattam, tűrtem. Nem akartam kikelni magamból, elvégre ő tudja a hova-tartozási kultúráját, nem én. Minden esetre bebizonyosodott számomra, hogy nem halandóval állok szembe, így fokozottan felkeltette a figyelmem. Álltam a tekintetét és még közelebb is mozdultam hozzá, mikor ő is így tett. - Koktélozzunk. - nincs ebben semmi rossz. Ellépek mellette, majd felnyitom az ajtót és a vállam felett hátra pillantok rá, hogy láthassam a reakciót. - Ha csak a rajongóid nem kívánnak közbe avatkozni. - nevetek magam elé, miközben a pult felé veszem az irányt.
- A hős megmentőnek gyakran nem kellene feltűnnie a szereposztásban - jegyeztem meg, mintha mellékes lenne. Ridegnek próbáltam tűnni, annak ellenére, hogy valószínűleg tudta, ez közel sem a valóság. Dimytri jutott eszembe. Az életemet rá bíztam volna, ha kell... egyetlen férfi volt az életemben, akit tiszteltem és szerettem, mégis, mikor oda került a sor, eldobtam, elfeledtettem vele mindent, majd végül álomba ringattam... évszázadokon át tartó álomba, melynek nem szabadott volna megtörténnie. Hagynom kellett volna, hohgy leélje az életét boldogan, nélkülem. Családja lehetett volna. Én a sötét oldalt választottam, nincs jövője mellettem, sosem lesz. De már akkor is önző módon azt akartam, hogy az enyém legyen, ha egyszer újra... meg kell történnie. - Remek! Nekem csalódást okozni életed utolsó cselekedete lenne - köszörültem meg a torkomat, tekintetem pedig kihangsúlyozta azt a furcsán csillogó fényt, amely szavaimat igazolta. - A számomat már tudod, azonnal... elküldöm a címet, hol várlak holnap délután - vettem elő a telefont, majd egy üzenetet küldve elmondtam, mi is a holnapi cím. Ez így már sokkal modernebb megoldás. - Ne késs. És vegylé ki egy lakást, ez nem két napig fog tartani - álltam fel, majd pénzt tettem az asztalra, amely állta az ő italát is. - A mielőbbi viszontlátásra! - biccentettem felé, majd elhagytam a teraszt.
Szerencse, hogy a kávém még kitart, ha lassan viszem be a koffeint, akkor gondolkodni is jobban tudok. Nagyon reméltem, hogy Victor megfelelőnek fogja találni a stratégiámat és nem várj el, hogy még jobban ajtóstul rontva a házba rögtön kést rántsak és vágjam el a nő torkát. A vámpírból kinézem, hogy ilyen gondolatok is megfordultak a fejében, de akárhogy is, az én terveim teljesen más jellegűek voltak. Igazából egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy nem kellene végeznem Eva-val... nem kellene hagynom, hogy Victor gyilkossá tegyen és a családommal zsaroljon, akiket talán már én is ugyanúgy meg tudnék védeni, mint a férfi. A baj csak a talánnal volt, ha nem voltam biztos a dolgomban, akkor mindig megpróbáltam stabilabbá tenni a helyzetemet. Victor pedig megadta ezt a stabilitást főleg, hogyha feldühödik, akkor ki tudja, mire lehetne képes... és egyedül kevés lennék ellene, Anthony-t nem akartam jobban belekeverni és ha Eva is rájönne, hogy miért volt ez az irdatlan nagy lelkesedés. - A hős megmentőmnek nem kell arról tudnia, hogy mi lesz a királylányból. - Aprót nyeltem és látva, hogy a nő készen áll arra, hogy a fedősztorim részeként a mentorom legyen és ezzel megkapja az ígért segítségemet, mosolyt varázsoltam az arcomra. E az apró gesztus képes elfedni minden mást rajtam. - Akár ma, holnap, a héten bármikor kezdhetünk. Tervezem, hogy a városban maradok és semmi sincs, ami akadályozhatna a tanulásban. Nem tervezek csalódást okozni magamnak, úgyhogy neked sem. - Reméltem, hogy tényleg olyan jó, mint amilyennek leírták azok az emberek, akiktől kérdezősködtem felőle. Ha igen, legalább tanulhatok és közben kitalálhatom, mi lenne a legjobb megoldás.
Pszichiátria. Ki sem néztem volna belőle, hogy ilyen helyekre kacsingat, habár valószínűleg nem önszántából tévedt oda. Ha igen, akkor alapjáraton véve ki fog derülni, hogy rossz emberismerő vagyok, de azt hiszem, hogy annyira rossz csak nem lehetek, ha már... eddig eljutottam. Az ember mit sem ér anélkül, hogy ismerné más emberek titkait, vagy ne tudná megítélni őket, vajon honnan jönnek és hpvá tartanak, keresztezni akarják-e az utunkat, vagy sem. Érdekes kérdések. De nem tudom, hogy ez a lány hová tartozik. Ha színészkedik viszont, hát... azt remekül csinálja. Csak indokot nem találok rá, hogy miért tenné, elvégre... nos, tudom, rosszhírű vagyok, de nincs indoka mindenkinek eltenni láb alól. - Szóval a hős megmentő megtalált téged is. Micsoda történet! - dőltem hátra. Saját magamról már nem tudnám elmondani, hogy mennyire van esélyem a boldog befejezésre, mindenesetre bízom abban, hogy Zooey visszahozatala esetlegesen nekem is tartogat némi jót. Bár lehet, hogy nem vagyok rá érdemes. Ez kicsit sem lenne meglepő, elég sok gonoszságot tettem már életemben. - Hm, ez pedig még ígéretesebb - jelent meg némi elismerés a pillantásomban, majd félrebillentettem a fejem, és megköszörültem a torkom. - Számodra mikor lenne tökéletes a kezdés... kis boszorkány? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
Ezt a nőt biztosan nem most engedték ki a gyogyóból. Lényegében tudom, hogy milyen hatást váltok ki egy-egy nőből, de vannak olyan esetek is, akik tényleg pszichiátriára valóak. Épphogy nem ugranak rá az emberre az utcán. S ez hol beteges, hol... egészen rendkívüli. Jól is érezhetném magam a sok pillantástól, mely általában körülzsong, de egy idő után unalmassá válik az egész. Vagy túl sokat gondolkodom? Egyszer sem zavartattam magam nők társaságában. Lerázom azt, akit kell, s felrázom azt, akinek szüksége van rá. Ennyire egyszerű. Ez családi vonás, mindannyiunk szükségét érzi annak, hogy jókedvűek és vidámak legyenek az emberek körülöttünk. - Köszönöm, hogy Te is elismered. - vigyorodtam el szélesen, főleg mivel letegeztem. A nők bálványa.. ő pedig nagy eséllyel minden férfi álma. Vagy rémálma? Nem tűnik bolondnak, annál inkább vámpírnak, talán láttam is már valahol. Vagy nem. Túl sok szőke nő volt már az életemben, ráadásul ők a gyengéim.. vajon miért vagyok teljes mértékben Caroline rabja évek óta? Mióta ő belépett az életembe, szőkék hevernek halomra a gardróbban. Felsóhajtottam. - Ami azt illeti, túl nagy a rajongó táborom. De talán egy még pont elfér... valahol... az első sorban. - kacsintottam rá. Az alkata tökéletes. Nem létezik, hogy nincs férfi az életében. Ahhoz túl gyönyörű, túl... csinos. A szeme igéző. De ez vicc, hiszen vámpír, még jó hogy igéző a pillantása. - Ez számodra valószínűleg rossz hír. - reagáltam arra a mondatára, miszerint nem férfihoz érkezett, majd szélesen elvigyorodtam. Ismét. Ez a védjegyem, mit kellene csinálnom? - Igen, ami azt illeti, rettentően élvezem. Mint mindig. - léptem közelebb, s még midnig jól mosolyogtam azon, hogy zabossá vált a hangja. Talán kihoztam a sodrából, ajjajjajj! - És te is, csak ezt most még nem vallod be. De egy kávé vagy egy koktél mellett szívesen megvitatom veled, hogy miért is élvezem annyira. - köszörültem meg a torkom szemtelenül.
Ez a nő tényleg olyan, mint ahogy Victor és mindenki más elmondta, akiktől tájékozódni próbáltam. Bizalmatlan, undok, ettől függetlenül süt belőle, hogy mennyire erős. Én sem panaszkodhattam, de a tapasztalata miatt sokkalta magabiztosabbnak és erőteljesebbnek tűnt nálam, ami teljesen érthető volt. Talán nem is olyan rossz ötlet ez a tanácskérősdi, bajom nem lehet abból, ha segít nekem és én is neki azért, amiért megtanít pár taktikára. Az már másodlagos, hogy ebből a szövetségnek készülő kapcsolatból valamelyikőnk nem fog élve kikerülni, hiszen ha én sikerrel járok, akkor ő megy a testvére mellé a föld alá, de ha ő jön rá idő előtt, hogy mire készülök, akkor én szagolom majd alulról az ibolyát. Ezért kell óvatosnak lennem, vigyáznom minden szavamra és tettemre. - Megtanultam. - Jelentettem ki. - Volt segítségem. A pszichiáter, aki kezelni kezdett... kiderült, hogy boszorkány és nem kellett neki sok, hogy rájöjjön én is az vagyok. Szóval végül mégsem kötöttem ki diliházban. - Húztam mosolyra az ajkaimat. Ha Tony nem lett volna... nem tudom mi lett volna velem, de hogy arról, amit tervezek nem tudhat, az biztos. Előbb vágnám el a saját torkomat, minthogy a fülébe jusson, hogy gyilkosságot kell véghez vinnem. - Én sem vagyok egyszerű eset, úgyhogy biztos meg fogjuk érteni egymást. Nem vagyok olyan nebáncsvirág, mint amilyennek első látásra tűnhetek. - Néztem rá komolyan. - A kezdés pedig tőled függ. Örülnék, ha nem vesztegetnénk egymás idejét és gondolom neked is szükséged van a segítségemre, ha már ilyen könnyen ráharaptál az ajánlatomra. - Állapítottam meg belekortyolva a kávémba. Sínen éreztem magam.
Kezdőlap
