[You must be registered and logged in to see this image.]Figyeltem a Törpillát, ahogy körbenézett; nyilván arra volt kíváncsi, errefelé kószál-e a felettese, mert hát, nem kellene kirúgatnia magát az első nap. Nem mintha én erre pályáztam volna, de mindig is úgy gondoltam, hogy egy pohárka whisky nem árt meg, sőt, jót tesz az ember szervezetének; talán még teljesítményjavító is, ami azért előnyös lehet, nem? - Nos? – Vártam, miként folytatódik az a bizonyos mondat és elégedetten mosolyodtam el, mikor beadta a derekát. Bár minden ilyen egyszerűen menne, mondjuk Tatiával szemben is, de… oda nem elég a szexi pofim, vagy a lehengerlő kisugárzásom arra, hogy minden flottul menjen. Pech. Pedig sokkal könnyebbé tenné az életemet, ha Tatia kezes bárány lenne. Elena akkor már rég önmaga lehetne újra… nem mintha megérdemelném azt a lányt, mert nem. Ahogy kitöltötte a poharakat, akkor eszméltem csak fel, így magamhoz vettem a sajátomat. - Kösz, Törpilla. – Néztem rá egy halvány mosollyal, majd látva, hogy elszontyolodott, kérdővé vált a tekintetem. Én tettem valamit talán? Oh, nem. - Az első napon mindenki béna, egyet se félj. Másrészt, nem kell annyira véresen komolyan venni ezt az egészet. – Mutattam körbe a mutatóujjammal a grillben. – Senki sem esz embert azért, ha valaki hibázik. – Magyaráztam, bár ez csak féligazság volt, tekintve, hogy embereken túl vámpírok is előszeretettel mozogtak a városban és azok bizony „ettek” embert is olykor. Azonban nem tudtam, a kedves lányka mennyire van tisztában a dolgokkal, de nem is szándékoztam az orrára kötni. A sok értelmetlen beszéd után végre a számhoz emeltem a poharat, hogy ihassak a whiskyből, amire a torkom már nagyon is vágyott, sőt. Mintha ezer meg egy éve nem ittam volna, pedig… szinte napi szinten fogyasztom ezt az italt. A majdnem üres poharamra pillantottam, amit végül leraktam magam elé. - Oh, amúgy a nevem Damon. Damon Salvatore. – Nyújtottam kezet, miután leesett, hogy kissé modortalan figurába mentem át. Bár, nem is én lennék, ha egyből rátértem volna az udvariasságnak ezen szakaszára.
Eléggé.. nem jól indult ez az egész, pedig nagy reményekkel érkeztem. Igyekszem megtartani minden női bájom, és nem hisztirohamot kapni az izgalomtól, meg attól, hogy totál szokatlan a hely, így inkább helyet foglalok a pultnál. Abból hogy kérek egy bourbont, még nem lehet akkora baj, sőt, talán még javít is a helyzetemen, és nem leszek ennyire feszült. Szerencsére nem kezd el faggatózni a csapos, hogy vagyok-e már megfelelő korú, igazán nem lenne kedvem végigjátszani amit általában, így csak kedves mosollyal fogadom el a poharam, majd belekortyolok, és bár nem mondanám, hogy úgy iszom mint a vizet, de jól esik az erős ital. Na nem ettől jön meg a harci kedvem, de hamar a lényegre térek, és érdeklődöm állás után, aztán rá kell döbbennem, hogy ma van a szerencse napom, hiszen megnézi mit is tudok! És .. mit is? Összetörni poharakat például nagyon jól tudok mint kiderült, nem is kívánom tovább gyakorolni .. ahogy aztán azt sem, hogy hogy is kell melléönteni, majd kiborítani azt is, ami sikeresen a pohárban landolt. Így tovább kislány, belopod magad a vendégek szívébe, oda se neki! Újabb vendégemet eztán igyekszek sokkal profibb módon kiszolgálni, már amennyi profiság telik egy kezdőtől, de ami biztosan megy, az a mosolygás, így hát kedvesen battyogok oda hozzá, és mosolyintom el magam. ⇝ Szia! eehm .. persze, adom! - nyöszörgök baromi kellemetlenül vissza, és mikor éppen elfordulnék, hogy lépjek párat az üvegért, akkor hallom mit is mond még. ⇝ Igazán kedves, de ..- nézek körbe, éppen nincs itt az újdonsült főnököm, és igazán jól esne még egy ital, majd holnaptól elkezdem, hogy munkaidőben nem iszok! Jó, amúgy sem vagyok függő, csupán ilyen helyzetekben esik jól.. ⇝ Na jó, most az egyszer.. - sutyorgom halkan, majd magamhoz veszem az üveget, töltök neki, majd magamnak is egy keveset, emelem felé egy mosollyal, némi 'köszönömmel', majd belekortyolok egy aprót. Tartom magam előtt a poharat pár pillanatra amég elgondolkozok, majd kicsit elszontyolodva vonom kérdőre vendégem. ⇝ Nagyon béna voltam? - vetem be mellé a kiskutya pillantásom, mert hát láttam ám, hogy végig itt ült, és sikeresen végignézte ahogy leégetem magam...
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
[You must be registered and logged in to see this image.]Semmi sem jobb, mint a jó öreg whisky – minden bajra jó. Legyen szó akár szív fájdalomról, vagy lelki sebekről, netán valós, nyomot hagyó sérülésekről. A whisky, vagy úgy egyáltalán maga az alkohol tökéletes arra, hogy egy időre kiüssön és elfelejts minden baromságot, amire nem akarsz koncentrálni. Ugyanakkor tökéletes arra is, hogy az ember fia kikapcsolódjon és szórakozzon. Nem mintha nekem kedvem lett volna jelen esetben szórakozni, hisz az életem még közel sem volt rendben, de… mindegy is. A Grill meglátogatása jó ötletnek tűnt és mint mindig, most is a pultnál foglaltam helyet, ott, ahol mindig is. Az előbb említett italomat kortyolgattam, miközben azon tűnődtem, hogy merre tovább. Elenának hála visszakapcsoltam az érzéseimet, majd a bolond kisöcsémnek köszönhetően túléltem a vérfarkassal való érintkezésem. De mindez… nem tette semmisé a tényt, hogy Elena nem emlékezett rám és hogy megpróbáltam megölni őt. Szerettem volna hinni abban, hogy tényleg nem ártottam volna neki, de… mi van, ha mégis? Mi van, ha tényleg az a szörnyeteg vagyok, akinek olykor láttatni óhajtom magamat? Másrészt… nos, igen. Számtalan ember halálát okoztam, kikapcsolt állapotban, de tény, hogy miattuk nem igazán van bűntudatom. Csakis Elena miatt van… annyira ostoba volt. Hitt bennem. De miért? Újból a poharamért nyúltam, majd a kezembe véve az ajkaimhoz emeltem, hogy igyak, mikor egy lány hangja csendült fel mellettem. Bourbont kért. Oh, hát pompás, mindjárt lesz is egy ivópajtim! Na jó, ezt hamar kivertem a fejemből, de egy kósza mosolyra ígyis futotta. Aztán az üres pohár a pult lapjával koccant, mire intettem a felszolgálónak, hogy nekem is jöhet még egy kör. A szemem sarkából kezdtem figyelni a lányt és mindazt, amit elkezdett itt leművelni. Furcsa volt, hogy máris munkát keres, de úgy tűnt, épp kapóra jön az ittenieknek. Hm, nem is tudtam, hogy ennyire ember hiány van errefelé. Jah, mondjuk ehhez lehet némi közöm… hoppá. Az újabb pohár whiskymbe kortyoltam. Az ital végigmarta a torkomat, jólesőn, majd sóhajtottam egy aprót. A lány szerencsétlenkedésére felvontam a szemöldökömet. Hm, talán ideje lenne jótétlelket játszanom és segítenem végre valakin, ahelyett, hogy a torkát harapva megölném? Oké, Damon, gyerünk, legyél megint az a figura, akiért Elena annyira odáig van. Helyesbítve: volt. Mutassuk meg, hogy jók is tudunk lenni. Már épp felálltam volna, hogy odamenjek ténylegesen segíteni, de a lány szépen megoldotta és úgy tűnt, a kiszolgált vendég sem akarja leharapni a fejét a kellemetlenség kapcsán. Hümmentettem egyet, majd a lányt figyelve odaintettem neki, remélve, hogy észrevesz. Azt akartam, hogy odajöjjön hozzám, így hát, amennyiben így tett, rámosolyogtam. - Hello. Kérhetnék én is még egy kört? De ne az ölembe, vagy a ruhámra. – Szelíden mosolyogtam rá tovább. Talán itt volt az ideje annak, hogy új emberekkel ismerkedjek és kezdjek valamit magammal. – Sőt, hozhatnál egyet magadnak is. A vendégem vagy rá. – Tettem hozzá gondolkodva.
I will always choose you
454 words ◆ [You must be registered and logged in to see this link.] ◆ note: bocsánat a késésért ◆ [You must be registered and logged in to see this link.]
Új nap, új város, új kezdet. Úgy hallottam ebben a városban tombolt Kai, szóval itt kezdem a felkutatását, ha szerencsém van, találok valakit aki segítségemre lesz. Csaposnak lenni mindig célravezető ha az ember infókat akar, na meg hát jó lenne ha lenne társaságom, mivel egyedül húsz méteren belül képes lennék eltévedni, és lássuk be, Mystic Falls ennél azért jóval nagyobb. - Itt jó lesz kezdetnek! - Nézek nagy szemekkel a Grill felé. - Csak nem lehet olyan nehéz italokat tölteni.. - Elindulok befelé, és közben úgy teszek mintha teljesen biztos lennék a terveimben, igazából meg izzadok, kalapál a szívem mintha a Broadwayen battyognék, és reménykedek, hogy a küszöböt átlépve nem fejeltem el a nevem. - Nem gondoltam ezt át.. - Mormogom magamban mikor beérve az ajtón minden szem rámtapad, mintha tudnák, hogy így is izgulok, és még rá is tesznek egy lapáttal. - Heló mindenki..! - Zavartan mosolyogva suttogom a népnek, akik szerencsémre végre elkezdtek visszatérni a saját kis párbeszédjeikbe. Megcélzom a pultot, és határozottan elindulok felé. - Egy Bourbont kérnék, köszönöm! - Mosolyog rám a csapos, szerintem az jár a fejében, hogy rám nézve kapásból kettő is kevés lenne. Jake egyszer azzal a sablon dumával biztatott, hogy ilyen helyzetben képzeljek el mindenkit meztelenül, de ezeket az embereket látva inkább a bourbon.. Na jó, nem tagadom, mióta ideértem láttam egy két helyes arcot, lehet őket kellett volna követni, hogy ez a taktika megérje. Meg kellene szólítanom a csapost, de nem igazán éreztem rá soha erre a magázódós/tegeződős témára, főleg, hogy kinézetre leragadtam 22nél, és mostanság ez a korosztály nem az illemről híres.. na mindegy essünk neki.. - Elnézést, most érkeztem a városba, és arra gondoltam, hogy esetleg nem akadna számomra munka ... mondjuk itt?! - Szép, tömör, lényegre törő indítás, közben próbálok meggyőzően mosolyogni hátha számít valamit. Bár eszembe jutott az is, hogy ha nemet mond egyszerűen csak megigézem... De adjunk egy esélyt a modornak, mi van ha verbénát szed és lebukok? Akkor buktam mindent. Amég itt töröm a fejem, látom elgondolkodott, talán bejött az ártatlan szempillalebegtetés? Remélem, mert így vagy úgy, mindig megszerzem amit akarok. Felhúzza szemöldökét, majd kételkedve bennem, érdeklődik, hogy csináltam-e már ilyet? - Én? Hogyne! Soha... - Érzem, hogy zavaromban szinte vicsorogva közöltem vele a tényt, dehát minek hazudjak? Az első pillanatban lebuktatnám magam, mihelyt valaki egy fura nevű koktélt kér, azt se tudom melyik pohár mihez való. - De gyorsan tanulok! és tényleg jól jönne ez a meló.. - Tettem hozzá gyorsan, mielőtt még meggondolná magát. - Nekem az is jó ha már most kezdenék! Ígérem még személyit is kérek ha úgy látom szükséges! - Hirtelen elkezdtem mindenféléről hadoválni, még mielőtt az enyém is érdekelné.. Párszor már kidumáltam a korom életemben, de nincs kedvem újra és újra eljátszani, hogy " ó igen, jók a génjeim, látnád anyukámat" vagy, "ne is mondd, tudod mennyit költöttem már rá, hogy így nézzek ki?" .. De szerencsémre nem esett le neki, hogy a megnőtt szótagszámom egy aprócska hiba eltusolásaként szolgál, szóval csak mosolyogtam tovább, ő meg nem firtatta. - Tényleg? Most rögtön? - Sikerült! Elmondhatom magamról, hogy csapos vagyok. Bár ez csupán rossz viccnek jó, mivel kezdetnek a kabátomat levéve levertem vagy hat poharat a pultról, azt hiszem kicsit drága lesz az az egy pohárka Bourbon... Összekötöm a hajam, majd elkezdem szépen összeszedni a szilánkokat, közben kellemetlenül sokszor bocsánatot kérek, és mentegetőzök, hogy nem szoktam ilyen béna lenni. - Tényleg, megy ez jobban is! Ha majd megszoktam itt a helyet, nem izgulok, ígérem nem török össze semmi mást! - Szegény csak nevetett, bár szerintem csak a női bájomnak köszönhetem hogy nem küldött el azonnal.. Biztos megbánta már, hogy igent mondott. Jött is az első vendégem (ajjajj...) - Szia! Mit adhatok? - Bourbont, ez az, legalább azt ismerem. Ahogy kitöltöm az italát, egy kicsit sikeresen mellé is öntök, biztos ami biztos hátha mindig is arra vágyott, hogy a Grill pultjáról szürcsölhessen egy kis Whiskyt... A már bevált csábos mosolyommal elnézést kérek, és ahogy kis rongyommal letörölném a pultot, laza, kecses mozdulattal lelököm a poharát, de legalább nem az ölébe.. - Vigyázok, meg ne ártson! - Nevetek fel, próbálom leplezni, hogy belül elsüllyedtem szégyenemben, de legalább nem egy fapofát kaptam így elsőre, Ő is csak nevetett, majd kedvesen csak annyit kérdezett: - Első nap? - Ó, igen! - Sóhajtottam fel, közben töltöttem neki egy újabb adagot, ami szerencsésen el is ért hozzá minden bonyodalom nélkül. Úton a felmosóért a folyosón fellöktem egy pincért, hála istennek csak egy üres tálca volt nála, végül ezt a nehéz feladatot véghezvittem, mindenki épségben, senki és semmi sem sérült meg, már csak azt a pár órát kell valahogy kihúznom... Mi lesz még itt?..
Hát íme Mystic Falls. Merőben más, mint New York vagy Seattle. Mi a fenét akarhatott itt Gabriella? Mondjuk a természetfölötti jelenléte erősebben érezhető, mint bárhol máshol, ahol eddigi nem is olyan rövid életem során jártam, ezt meg kell állapítanom. De mégis mi vihette rá arra, hogy ide jöjjön? Kétlem, hogy pusztán előlem akart volna meglépni. Azt egyébként is tudhatta, hogy értelmetlen vállalkozás. Bár én sem értem, mit keresek itt, minek kajtatok utána? De mindegy. Egyszerűen csak idegesít, hogy szó nélkül lelépett életem megkeserítője és el akartam látni a baját miatta. Kész. Hogy megérte-e nekem ezért ennyit szaglászni utána? A helyzet az, hogy az időmbe belefért. A kedvenc hobbimnak, a boszorkány és halandó-gyilkolászásnak közben is eleget tudtam tenni. Igazából Seattle-ből is ezért indultam útnak később egy nappal, mint terveztem, hiába tudtam már, nem az az úti célom. Az a helyi uszodába éjszaka beszökő tinilány csapat egyszerűen túl csábító préda volt. Ha már vakvágányra futottam, legalább ennyi élvezete legyen a dolognak. De most már itt vagyok Mystic Fallsban. De hamar rájöttem, elkéstem. Gabriella már nem él. Még nem tudom, mi történt vele pontosan, de kiderítem, ha addig élek is. Még engem is meglepett, mennyire sokkolt ez a dolog. Vége van. Valaki megtette, amit én jó pár évtizede nem bírtam. Tombol bennem a düh emiatt. És ezt muszáj levezetnem valahogyan. Első utam, miután meghúztam magam egy elhagyatott fészerben a napos órákra, egy népesebb, láthatóan felkapott szórakozóhelyre vitt. Egyrészt mert itt erős természetfeletti jelenlétet is éreztem, másrészt mert csak ki kell valahogy eresztenem a gőzt, az utazás fáradalmait és a hír keltette feszültséget fel kell oldanom. Ehhez pedig egy boszorkány-ölés vagy csak egy sima, finom vacsi az élvezethez szükséges brutalitással körítve valami finom, hamvas halandó hölgyike véréből pont tökéletes lenne. Ehhez viszont préda kell.
Egy zsúfolt bárban nem hinném, hogy nehéz dolog lesz becserkészni egyet, ha már Ellát nem találtam meg időben. A pulthoz lépek, lehajtom sötét, kapucnis pulóveremet és helyet foglalok. Rendelek egy sört, majd miután megkapom, féloldalt fordulok és pásztázom a tömeget. Nincsenek illúzióm, Gabriella halála azért nem olyan egyszerű eset, hogy csakúgy véletlenszerűen belefussak a megoldásba rögtön az első helyen, ahová találomra belépek. Ennek ellenére reménykedem a válaszokban. Elég zsúfolt, felkapott helynek tűnik, Ella is szerette az ilyesmit. Érzem az erős természetfeletti erőket, bár az ennek a városnak szinte minden szegletében jelen van. Mégis bízok az ösztöneimben. Talán Gabriella gyilkosa is erre van valahol. És én meg fogom találni. Ha nem ma éjszaka, majd máskor. Ma csak valami kellemes, levezető szórakozásnak is örülnék.
Úgy volt, hogy nem teszek kitérőt, hogy nem megyek vissza abba a lepukkant kocsmába, hogy normális leszek, elég volt a piából és a pasikból. Nem akarok többet embert ölni. Ja, várj, mégis. Hiszen erre lettem teremtve nem? Szóval a New Orleans-i utamat félbeszakítva Mystic Falls tábláját hagyom el a taxiban ülve. - Mystic Fallson belül hova tetszene menni? – töri meg a taxisofőr hangja a kellemes csendet. Hümmögök majd gondolkozón, érdeklődőn bámulok ki a kocsi ablakán. Éhes vagyok. Nem is kicsit. Hova mehetnék kora délelőtt egy kis eleségért? Ránézek a taxisofőrre. - Az erdő szélére, ha kérhetném. – kínos csend, majd hallom a térkép sercegését. Elmosolyodok, de nem szólok semmit. *Tudatlanok ezek a mai emberek. Az én időmben legalább több mindenhez értettek mintsem a volán mögött ülni egész nap és idegeneket furikázni kényük-kedvük szerint.* Az ablakon át bámultam az elhaladó házakat és csodáltam az ősz markában szorongó fák lombozatát. A kedvenc évszakom ez. Az elmúlás, a halál szájában, de még nem, előtte szépen pusztul. Én is így próbálom a vámpírságom definiálni. A halál szélén egyensúlyozok egy 2 méteres deszkán, leesni pedig csak akkor tudok, ha lelöknek. Imádom. - Kisasszony, azt hiszem, nem tudom teljesíteni a kérését. Fogalmam sincs, merre van az erdő. – éreztem a hangján, hogy szorong, vagy inkább fél. Vagy talán szégyellné magát? - Nincs messze már. Forduljon itt balra, majd 500 méter után megint balra. Oda vigyen. – eszembe jutottak azok az évek, mikor itt éltem. Sok szeretőm volt, remélem, már nem emlékeznek rám. Igaz, ez a város tele van vámpírral, ez olyan hétköznapi, mint anno a gyermekek nevelése fizikai fájdalmak okozásával. Mindig is gyűlöltem az ilyen embereket. Engem sosem vertek, anyám diplomatikusan nevelt, mégsem lettem senkiházi. Neki feszültem az ablaknak, és már éreztem, hogy mindjárt célba érünk. - Van családja? – bukott ki belőlem a kérdés. Általában felteszem ezt az apró, de számomra fontos kérdést, mielőtt az emberből áldozatot „varázsolok”. – Feleség, gyerek? - Van, képzelje egy gyönyörű feleségem, és van egy fiam is. De képzelje a feleségem újra várandós, holnap megyünk ultrahangra! Holnap derül ki, hogy kislány, vagy kisfiú-e! Várjon, mutatok képeket! – picsába. Láttam a visszapillantóból, hogy csillog a szeme, ahogy róluk beszél. Mázlisták. Akkor belőle se lesz ma vacsi. A képeket túrta éppen elő a pénztárcájából, már dugta is az orrom alá. - Ő Samantha, a fe…. - Akkor a Grillbe kérném. – szakítottam félbe. Meglepődött, a mosoly lehervadt a szájáról, és bólintott. Az út többi része Csendben telt. Mikor megérkeztünk kifizettem azt a borsos összeget, amit kért, és beléptem a kocsmába. Alig voltak, de hát mit is képzeltem, 4-kor mennyien lesznek egy bárban. A pulthoz léptem. Felismertem a pultost, vele dolgoztam egy ideig. - Szia Paula! – mosolyogtam rá – A szokásosat kérném, ha lehet. – Rám nézett, felismert, köszönt, de mosolyomat nem viszonozta. Tudtam, hogy valami baja van, mindig ezt csinálja. Pedig milyen régen nem látott. Kitöltötte nekem a szokásos whiskey-t jéggel, és elém tolta, majd kérdőn nézett rám. - Mi járatban vagy itt? Évek óta nem láttalak, és az első mondatod az, hogy a szokásosat? - kérdezte sípoló hangján. Nem igazán kedveltem, de erőltettem magamra egy mosolyt, és készségesen elmondtam az első eszembe ötlött hazugságot. Pontosan én se tudom miért jöttem ide.
Jó érzés az, hogy végre javult a hangulatom, hogy nem csak a depressziót érzem. Nem hittem volna, hogy Shayel való találkozásom ennyit fog rajtam segíteni, de hát így van. Sikerült belém lelket és ezzel együtt erőt is öntenie, ráébresztett arra, hogy az élet tényleg múlandó és nem szabad leragadnunk a múltunkban. Persze azt én is tudtam, hogy a múltamon nem tudtam változtatni sehogy sem, bármennyire is szerettem volna, ahogyan azzal is nagyon jól tisztában voltam, hogy a családomat nem tudom és nem is hozhatom vissza a halálból, de úgy látszik szükségem volt egy ilyen beszélgetésre. Szükségem volt egy támaszra. Úgy gondoltam, hogy pár hetet kihagyok az egyetemen és itt maradok Mystic Fallsban, Shayel úgy is tervezgetünk csajos délutánokat, mozizás, vásárlás, aztán pedig lehet, hogy itt végre sikerül megnyílnom annyira, hogy barátokra tegyek szert. Tény és való, hogy a Whitmore-on Ebonyn kívül nem nagyon tudok senkit sem a barátomnak tartani, mert nem voltam képes arra, hogy megbízzak másokban, hogy csevegésbe kezdjek bárkikkel. Össze törtem és úgy látszik kellett egy hosszabb idő, hogy a darabkáimat össze tudjam szedni a földről. Annak viszont kimondottan örülök, hogy Ebonyval jóba vagyok, már csak azért is, mert az egyetemen szobatársak vagyunk, és nem lenne túlságosan jó, ha nem lenne meg a közös hang és nem ápolnánk egymással jó viszonyt. Van egy férfi, akivel nagyon régóta jóba vagyok, és azt fecsegték a madarak, hogy itt van Mystic Fallsban, szóval már csak ezért is megéri maradnom egy jó ideig, mert nem is tudom, hogy mikor beszélgettem Lestattal utoljára egy jót. Amióta a szüleim meghaltak azóta nem nagyon tartottam senkivel sem a kapcsolatot, így a repertoáromból ő is kiesett, egy rövid időre. Úgy döntöttem, hogy lejövök a Grillbe, iszom egy vodka-narancsot, hogy kicsit ellazuljak - igen, a feszültség az még mindig megmaradt bennem, de nem aggódok, szép lassan ez is elfog múlni. lépésenként - majd elmegyek és megkeresem őt. Biztos vagyok benne, hogy majd magyarázattal tartozom neki, hogy miért tűntem el egy viszonylag hosszabb időre. Amikor meghallom az ismerős hangot a hátam mögül, meglepetten fordulok hátra, majd pár pillanat múlva egy halvány mosoly terül szét az arcomon. - Lestat, szia. Pont rád gondoltam, hogy milyen jó lenne találkoznunk. - mondom kedves hangnemben. Az ismeretségi körömből - amit valljunk be, jelen pillanatban nem túl nagy - ő az egyetlen olyan természetfeletti lény, avagy vámpír aki tudja, hogy mi vagyok, tudja, hogy a vérem vonzza a hozzá hasonlóakat, ő még sem akar inni belőle. Ezt pedig nagyra becsülöm benne.
[You must be registered and logged in to see this image.]Ahogy nőttem, cseperedtem, úgy vesztettem el magam mellől mindenkit. A családomat, az inasunkat, majd a házat is. Mindez meg sem hatott volna, ha a barátaim ugyan ezzel az erővel magamra nem hagytak volna. Magányos voltam, nem tagadom, mégis büszkén jártam keltem a nagy világban, tudomást sem szerezve arról, hogy egyedül vagyok. Akkor még nem volt örökbefogadási központ én pedig a gróf életből a lepra tanyába csöppentem és ott aztán nem érdekeltem senkit. Ott a gyerekek magukra maradtak, mikor szüleiket a pestis ragadta el, sajnáltam azokat akiknek szenvedve kellett látniuk édes szüleiket. Számomra a nagy áttörést a vámpír lét jelentette, visszakaptam az önbecsülésemet, az otthonomat és a rangomat is. Megkaptam az engem illető örökséget is és semmiben sem volt hiányom. Igaz a barátok nehéz teremtések, őket visszaszerezni sokkal inkább volt kihívás, mintsem feladat és jó szándék. Mai napig kevesen vannak azok akikkel jóban vagyok és nem a fejemet kívánják a trófea gyűjteményük közé. Igen, megfordultam már pár vadász háza tájékán és mégis itt vagyok egészben, van fejem és napfénygyűrűm is. Valamit azt hiszem jól csinálok ebből kifolyólag.
****
Nem vagyok egy nagy piás, de olykor alkalom adtán jól esik inni valami erőset és már évek óta kedvenc helyemnek számít a Mystic Falls-i Grill. Sok magamfajta is megfordul itt és persze mások is. Az emberek csak lesnek jobbra-balra, azt sem tudják mi zajlik körülöttük, egy teljesen más világ. Most pedig a régről megmaradt talán egyetlen barátom az aki miatt ide jövök. Rég nem beszéltünk és ami azt illeti különös a kettőnk barátsága. Tudniillik ő nem hétköznapi vámpír, hanem egy félvér, akinek vére mámorba kelti a vámpírokat, vérük sokkal intenzívebb illatot is áraszt, mint az embereké. Ezért is olyan különleges a barátságunk, egy percig sem gondoltam, hogy felkívánnám tálalni vacsorának vagy magam fogyasztanám el, mert mást láttam meg benne, ami jobban elvette az eszemet, mint a vére. Sok év után az egyedüllétem meglátszik szűnni és túl drága ez a pillanat, hogy a két szép tűhegyes fogammal véget vessek neki. Ezért is mindig koncentrálnom kell az elején, de ez sosem zavart és nem is fog. Belépve az ajtón összefut a nyál a számban. Körbenézek: az ablak alatt két ember beszélget, mellettük még egy boszorkány is. Lyla a bárpultnál van, nem messze a látótávolságomtól. Elindulok felé, majd a háta mögé lépve köszörülöm meg a torkomat és beszédre nyitom számat. ~Szia, már az ajtóból éreztem, hogy itt vagy~ Hangom lágy és a végére még el is kuncogom magamat, majd helyet foglalva mellette pillantok rá.
Nem számítottam arra, hogy a mai nap egy hullába botlok. Pedig erről szóltak a mindennapjaim. Ha nem vettem bele azokat a szörnyen unalmas huszonnégy órákat, mikor semmi dolgom nem volt. Tekintve, hogy a képességeim igencsak túlszárnyalják az átlagos emberekét, nem szeretem magam untatni az egyszerű ügyekkel, amit nyugodtan rá lehet bízni az egyszerű rendőrökre is, talán képesek megoldani. Nem mintha kevésre becsülném őket, csupán csak tisztában vagyok a képességeikkel. Amik nem nyűgöztek le az eddigi közös ügyeink alatt, finoman szólva sem. Ezért is fordulnak hozzám időnként. Ha elakadnak, kell valaki, aki okosabb náluk. Aki sokkal okosabb náluk, hogy pontos legyek. A munkámból kifolyólag sok ilyet láttam. Ráadásul, meghalt, aligha fog felkelni. Miért kéne féljek? – nyilvánvaló, hogy miért, de nem vettem tudomást a fenyegetettségemről. Ha majd szükséges, tenni fogok ellene, addig viszont teljesen értelmetlen közbe avatkoznom. A férfi meghalt, nem menthetem már meg. A hulláját elnézve amúgy sem volt túl érdekes ember. A szavait hallva összevontam a szemöldökömet, mikor felpillantottam rá. – A sors. – ismételtem meg a szavait kissé hitetlenkedve, majd csak hümmögve bólintottam egyet. Tapasztalataim alapján nem szeretik az emberek, ha naiv ostobának titulálom őket, amiért hisznek olyan dolgokban, mint a sors. Ez a nő mondjuk alkohol hatás alatt van, az alkohol pedig butít. – Meglepődne. Statisztikailag minden harmadik házasságban félrelép az egyik személy. A kapcsolatokra kivetítve minden… második, tekintve a lazább, nyitottabb kapcsolatokat. – ezek természetesen félrevezetők tudnak lenni, de irányadónak tökéletesek. Nincs tökéletes kapcsolat és házasság sem. A prostitúció ennek a bizonyítéka. Nem ítélem el, kielégít egy szükségletet, nem más ez, mint a falburkoló. De mostanra szinte teljes bizonyosággal kijelenthető, hogy a nő vámpír, ha ilyen kitűnő érzékszervei vannak. Helytelenül? Nem tévedtem. A férfi elvált, nem élt kapcsolatban. A prostituáltat nem említettem, de a magányos, kiábrándult férfiak igen gyakran élnek ezzel a lehetőséggel, tehát sejtettem. – nem szeretem, mikor azt hiszik, hogy tévedtem, még kevésbé azt, ha tényleg tévedtem. – Nem hinném. – csóváltam meg a fejemet, majd gyanakvón kezdtem el méregetni, mikor közelebb lépett. Hagytam, hogy a falhoz nyomjon, még nem tettem semmit. Nem éreztem kirívó fájdalmat, ha teszek valamit, azzal viszont azt okoznék. Amíg ő nem, addig nekem indokolatlan. Kissé kényelmetlenül éreztem magam ebben a szituációban, így nem is mondtam semmit a szavaira, bár hallottam őket. Az viszont mindenképp megkönnyebbülést jelent, hogy a keze már nem a nyakamon van. Az ilyen kis előre lépéseket is meg kell tanulni értékelni. Persze, hogy nem. Azt a barátja, a sors csinálja. – szarkasztikus vagyok, de… ilyen vagyok, ez ellen aligha tehetnék bármit. – Ráadásul elkésett vele. Talán megérné elbeszélgetniük. – mondtam, ahogy a pultos hullája felé néztem, majd felemeltem a kezeimet, hogy jól lássa őket, miközben kikerültem őt és a pulthoz léptem, ahol a poharam hagytam, bár nem önszántamból. – Aspen. – nyújtottam felé a kezemet, akár megrázta azt, akár nem. – Ez a nevem. – magyaráztam, ha esetleg annyit ivott volna, hogy valami másra gondolt. – Tehát, mi az, ami idehozta és okozta … George minden bizonnyal időelőtti halálát? – a férfi nevét a pult melletti falon lévő munkabeosztásból olvastam ki. – Tanácsadó vagyok, talán segíthetek. – általában engem keresnek és nem én ajánlom a segítségem, de… mivel egy igen unalmas napon vagyok túl, talán a változás meghozza a remélt izgalmakat.
Amikor szembesülsz azzal, hogy az életed egy nagy rakás semmitérő a többi közül, akkor hirtelen valami betelik az emberben. Valami, amitől egyszer csak bekattan, és már nincs, ami helyrehozhatna mindent. Bolyongani egy nagy senkiként a nagyvilág szennyében, egy idő után ironikussá válik az egész tény, amelyben itt a világban élünk. Csak bele kellett gondolnom abba, hogy miért teszek dolgokat, amiket egyébként teljességgel feleslegesen teszek, és már is beugrik a bűnös; siralomvölgy, ahol én és mások vannak. Szimplán, minden aprócska boldogság elveszik a sok rossz dolog között, és egy idő után annyira fertőzött lesz a sok szennytől az ember elméje, hogy már a jó emlékekre gondolni is már csak fájdalommal jár. Mély levegőt szívok tüdőm járataiba, próbálok megnyugodni. El szeretném hagyni ezt a helyiséget, sőt, ezt a várost is. Lemondok mindenkiről, akiket eddig kerestem, és nem fogom miattuk leélni az örök életemet szenvedéssel. Bár tudom, nekem senki sem szánt idill életet, ezért nem is könyörgöm a fentiekhez, hogy oltalmazzanak a bánattól és a pokoltól, hiszen tudom; szenvedésre vagyok ítélve míg én itt élek a Földön. Nem találni semmilyen kiskaput, hiába kutakodom, szimplán mindenhol csalódás ér, és fogalmam sincs, hogy meddig bírom elviselni a sorozatos kínt, amelyeket nekem szánnak. Kegyetlen az élet, talán jobb lenne abba hagyni. Csak bámulok magam elé, mintha egy porcelánbaba volnék, akiben nem lelődne semmiféle életnek a jele sem. Szempárom nem tükrözött semmiféle gondolatot, arcom vonásai pedig nem produkáltak érzelmeket. Légzésem leállt, s csak úgy voltam, mint aki nem is lenne. Ám fülemet hegyeztem, mikor hallom, hogy a kilincset megfogja valaki. Ennek ellenére sem cselekedtem semmit, hanem vártam, mint egy ragadozó a prédára. Ha bármi történik, nos, olyan sorsra fog térni az illető, mint a pultos, aki jelenleg saját vérébe fulladt bele csakhogynem. Nem táplálkoztam belőle, szimplán csak kitéptem a torkát a helyéről, és bár nem éppen szép halált szánt neki a sors. Nem én tettem vele, hanem csak is az élet munkája mindez. Neki ezt szánta a sors. - Úgy vélem, hogy magának egy dekányi félelemérzete sincsen azok után sem, hogy szemügyre vette a pultost.- szólalok meg rekedtes, mély nőies hangommal, majd mikor elém kerül, valami szörnyen haragos tekintetet öltök magamra. Buja mosollyal végül félretekintek, amikor elkezdi magyarázni, hogy ki volt az, akit én megöltem. - Ó, kérem... - Nevetem el magamat jókedvűen, ám mind csupán ironikus látszat. Nincs jó kedvem, a nevetést pedig nem viccelődésből produkálom, sokkalta inkább azon célból, hogy nagyon nem érdekel az egész. - Nem én öltem meg. A sors ezt szánta neki. Másrészt, érzem rajt annak a ribancnak az illatát, akivel még a minap hemperegtem. Kétlem, hogy bárkinek is kell egy ilyen ember aki közben örömlányokkal kupakol. - Hirtelen felállok, ahogy hangom egyre inkább kezd agresszívvá és komollyá válni, bár jobbára ezt az alkohol teszi velem. De, ez néhány perces tünet, sajnos ez az állapot hamar tovaszáll. - Nem szörnyű úgy élni, hogy mindent előre próbál helytelenül megfejteni? - Fordulok felé, miközben éles tekintettel követem figyelmemmel. - Lehetek sorozatgyilkos. Azok talán nem omlanak össze néhány pillanatra? - Kiforgatom a szavait, ahogy egyre közelebb lépek hozzá, majd mikor egészen a közelébe férkőztem, finoman helyezem egyik tenyeremet a nyakára, ezzel aztán a falhoz préselve őt. Egyáltalán nem okozok neki ezzel fájdalmat, pusztán csak éppen, hogy megérintem őt. - Valóban nem vagyok sorozatgyilkos. Akkor maga már akkor meghalt volna, amint lehajtotta azt a kilincset. - Egészen hozzásimulok, amikor aztán ajkait kezdem el méregetően bámulni, majdan arca vonásait. Természetesen szórakozom, bár ilyen kótyagos állapotban bármi kitelik belőlem. Talán ahhoz még részegnek sem kell legyek. Néhány pillanat után aztán leengedem magam mellé a karom, ám még mindig egészen közel állok hozzá, egyáltalán nem zavartatva ezzel magam. - De nem fogok senkit sem bántani. - Tekintek félre, miközben halkan beszélek magamhoz, mintha győzködném önön magam, hogy ne ártsak a férfinak. Nem szeretnék.
Amikor a szemtelenséget és a pimaszságot említi, egyből az egyik rokonom jut eszembe: Damon Salvatore. - Azt hiszem ebből a kettőből megadatott a családomban, úgyhogy ne félj, szerintem bírni fogok veled. - mondom sejtelmes hangon, és ennek örömére megemelem egy kicsit a poharamat és megiszom a benne lévő italt. Az egyik jó velejárója a vámpírságnak az, hogy az ember nehezebben tud lerészegedni, mint ember korában, már ha egy vámpír egyáltalán tud részeg lenni. Bár az is igaz, hogy én ember koromban sem tudtam hamar részeg lenni, valamilyen okból kifolyólag jól bírom a piát és pont ezért is száll nehezen a fejembe az alkohol. Figyelem amikor közelebb hajol hozzám, de én nem mozdulok, csak figyelem őt, majd mikor szimplán csak annyit válaszol, hogy tud dolgokat, szemet forgatok. Kb 5 perc telt el azóta, hogy leült ide hozzám, de nem bánom, hogy itt van. Magabiztos kisugárzása van, tudja magáról a jó tulajdonságait és ki is használja őket, meg kell hagyni azt, hogy meg van a maga furcsa kis stílusa amit tényleg meg kell tanulni jól kezelni, de talán pont az igazi családom miatt van az, hogy jól bírom kezelni az ilyen embereket. A Salvatorekban van egy tipikus sötét oldal ami bennem is megtalálható, mert most már elkezdtem élvezni a vámpír létet, már nem undorodom a vértől olyan szinten, mint az első pár hétben, és kizárt dolog lenne az, hogy ne legyen meg bennem az a dolog, ami a Salvatorekban is mindig meg van. Kíváncsian figyelem, hogy még is mit akar kezdeni az asztalra kiszórt sószemcsékkel, majd mikor az ujjait kezdi el mozgatni felette, érdeklődően nézem, a szememben pedig tükröződik az, hogy mennyire tetszik. Soha nem láttam még ilyet, mondjuk vámpírokról is csak nemrég szereztem tudomást. - Sarah vagyok. - mondom végül, mikor az asztalról ismét rá emelem a tekintetemet. Az ajánlatán elgondolkodom, ahogy azon is, hogy vajon hazudjam-e neki azt, hogy várok valakire. - Nem, nem várok senkire. - mondom végül halványan mosolyogva. - A játékban pedig benne vagyok. - adom be végül a derekamat.
Felnevettem a kérdése hallatán. Jókedvűen, a fejemet csóválva. A baj relatív fogalom, legalábbis számomra az volt: egy normális ember olvasatában a baj jelenthetett bármit, míg az én agyam rögtön a vámpír szóra állt rá. Megszállott voltam, bevallom. Na és? Olyan ez, mint másoknak a munkája, csak az én foglalkozásommá az vált, hogy megpróbálom megszabadítani a világot a vérszívóktól. Elkerültem a hétköznapi, emberi környezetből és ugyan évekkel, sőt, már több, mint egy évtizeddel ezelőtt én sem hittem volna, hogy egyszer a természetfeletti levadászása fogja kitölteni az életemet, a sors ezeket a kártyalapokat dobta nekem. Én pedig elfogadtam, bosszúvágyó tinédzserként fel sem merült bennem a meghátrálás, míg felnőve már a felelősség terhe nyomta a vállaimat. Ha tehettem volna se tudtam volna letenni a fegyvert. - Szóval te magad vagy a baj? Avass be, mit szabad hozzágondolnom ehhez a kijelentéshez. – Belekortyoltam az italomba. – Mert az én agyam sajnos nem úgy működik, mint a legtöbb emberé. Sajnos van benne egy kis defekt. – Ha ő titokzatosan, én is. Igazából tetszett ez a macska-egér játék, az egyetlen probléma az volt, hogy a rossz érzésem szüntelenül dolgozott bennem és a vészcsengőm annyira csilingelt a fejemben, hogy szétzúzta a dobhártyámat. Törvényszerű lenne, hogy minden férfi, akinek már egy csöppnyi veszélyesség megcsillan a tekintetében vagy van valami szokatlan, némi hidegfutkosást előidéző a mosolyában, az vámpír? Az élet nem lehet ennyire kegyetlen. Vagyis de, többször megtapasztaltam már és most sem hittem abban, hogy szerencsém lesz. - Nagyon kíváncsi vagy. Csak nem szeretsz a hallgatóság szerepében tündökölni? – Olyanokat kérdezett, amelyek szintén nem voltak mindennapiak. Segített-e valaki megtanulni megvédeni magam? Ki gondol rögtön erre, amint meghall egy, az előzőhöz hasonló történetet? A normális válasz a „sajnálom” vagy éppen a „nem ezt érdemelted volna”. Gyanús fickó. És ha így kérdezget, én is az lehetek neki. Ez már egy másik szint… - A családomra soha nem számíthattam, de sokan vannak ezzel így. Ebben a tekintetben egyáltalán nem vagyok különleges. – Jelentettem ki. Megtanultam szemrebbenés nélkül hazudni, ha izgulnék, a kezemet tördelném vagy nagyokat nyelnék, miközben mesélek, akkor régen elföldeltek volna. Rájönni, hogy mindig azt kell mondani, amit a veled szemben ülő hallani akar: ez volt az első lépés. - Tudod, mit szoktak mondani: idővel minden kiderül. Miért figyelmeztetnélek jó előre mindenre? Azzal lelőném az összes poénomat. – Megvontam a vállamat. Ugyanakkor felettébb jól szórakoztam a közeledésén. Lehet én jöttem ki a gyakorlatból, ám… akkor is jó ötlet lett volna elfogadni a szinte kimondott ajánlatát, ha szórakozni akartam volna és akkor is, ha egyszerűen szerettem volna megtudni, az e, aminek gondoltam. Egy mocskos vámpír. - Jó kedvemben találtál. Talán most még olyasmire is kapható lennék, amire máskor nem. – Suttogtam az ajkaira. Nem mozdultam, nem távolodtam el, inkább megkerestem a tekintetét, hogy nyomatékosítsam a szavaimat.
Könnyű volt, ami azt jelentette, hogy egy újabb unalmas, semmitmondó napot töltöttem el. Nem az én hibám, hogy az emberek képtelenek meglepni. Tegnap bementem a rendőrségre és megkérdeztem, hogy van-e valami olyan ügyük, ami érdekelhetne engem is. Gyerekrablás, ékszerlopás, gyilkosság… mind unalmas, nincs meg egyikben sem a kaland. Én kalandot akarok és nem unatkozni egész nap. Kihívás, erre van szükségem! Kit érdekelnek a lopott ékszerek? Nyilvánvaló, hogy nem volt tolvaj, a tulaj megrendezte a betörést, ezt egy pudingagyú majom is láthatja. Adósságaik voltak, az üveg kifelé szóródott szét, és kétlem, hogy a tolvaj befelé az ajtót, kifelé pedig az ablakot választotta volna. Aztán ott van a sár. A sár olyan, mint egy térkép, ha az ember a megfelelő eszközökkel vizsgálja, akkor tudja, merre járt az illető. A tulaj pedig érdekes mód pont arra, ahol a tolvaj is elrejtette az ékszereket. Különös egybeesések, amik a legkevésbé sem nevezhetők érdekesnek. Inkább tettenérésnek. Csend legyen! – kiáltottam fel a kávézóban idegesen, mire a vendégek tekintete mind rám irányult. – Ne mozogjon! – pillantottam a pincérre, majd a tekintetem a pultosra siklott. Ne beszéljen! – már éppen szóra nyitotta volna a száját, de megelőztem, tudtam, mit akar mondani. – Ne is lélegezzen! És ön… fordultam meg a székben a mellettem lévő asztalhoz, ahol egy idős pár ült. – Forduljon meg, és ne nézzen rám, mert lehangol! – kevésbé, de még mindig mérgesen fordultam vissza az előttem lévő aktákhoz. Amilyen hangzavar volt néhány másodperccel ezelőtt, lehetetlenség volt gondolkodni. Nekem pedig gondolkodnom kell, ebben vagyok a legjobb. Kidobtak. Dühösen kapok a hónom alá az aktákat és indulok meg az utcán, hátha találok valami nyugodt, de mégis barátságos helyet, ahol lehet gondolkodni. Meg is találom a helyemet, és ami a legtökéletesebb: zárva. Azaz, zárni készülnek, mivel az ajtó még nyitva van. Majd meghálálom a tulajnak valahogy. Mondjuk megtalálom a macskáját, vagy kitalálom kivel csalja a felesége. Mikor azonban belépek vért találok, ez megtorpanásra késztet egyből. Óvatosan lépek beljebb, és a holttestet is meglátom, akihez vélhetően az ajtón lévő vér is köthető. – Hát ez érdekes fordulat. – közelebb mentem a testhez, hogy jobban megnézhessem, így már megpillanthattam a nőt is a pultnál. – Jó estét! Remélem nem zavarom, ha mégis… nos, igyon még, akkor semmi nem fogja zavarni. – vontam meg a vállamat, és ledobtam az aktákat az egyik asztalra, majd a pult mögé sétáltam. – Nincs gyerekpezsgő… húztam el a számat, majd végül töltöttem magamnak egy pohár vörösbort. – Gondolom az úriembert ön intézte el. – böktem a fejemmel a hulla felé. Valószínűleg vámpír. Másként nehezen tudom elképzelni, hogy leterítette azt a férfit. – Egy apát ölt meg, két gyereke van, egyedül él, a felesége elhagyta. – könnyű. A férfi füle mögött maradt egy kis borotvahab, ha lenne élettársa, szól neki. A pult alatt, ahol a vörösbort találtam, egy kép van. Két gyerek, és letépve az anyjuk róla. Ha meghalt a nő, valószínűleg nem tépi le. A kép régi, a keret új, tehát gondol rájuk, viszont aligha találkoznak sokat, ez érthető, ha csúnya válás volt. És volt, mivel nincs jegygyűrű a férfi ujján. – Kérem, mondja, hogy sorozatgyilkos! – szeretem a sorozatgyilkosokat, érdekesek, és, mikor utánuk nyomozok, nem unatkozom soha. Egy sorozatgyilkost nem csak el kell kapni, meg kell érteni. Imádom ezt a részt! – Ne, nem az. Akkor nem inna. Ráadásul nem ilyen embereket ölne. Ugye tudja, hogy az alkohol az ön szervezetének meg sem kottyan? Gyorsan kiürül. Akármilyen bánata is van, az alkohol nem enyhíti. A heroint próbálta már? – pillantottam rá kíváncsian . Én igen, és jó, felpörget, bár mióta az elvonóról kijöttem, nem ittam és nem is drogoztam, szigorú ellenőrzés alatt állok. Tiszta vagyok.
Ha körül kéne írnom a helyiséget, ennyit mondanék; vér mindenhol. Nem igazán vagyok mostanában a magam ura, egyre inkább feldúlttá lettem az utóbbi időkben. A nővéremről kiderült, hogy ebben a városban tartózkodik, én pedig már indultam is, mint akinek az élete ezen az egészen múlna. Valójában már elgondolkoztam azon, hogy miért is csinálom én ezt. Vért verejtékezve kutattam őt, és mindig az lett az egésznek a vége, hogy könnyedén hagyott ott, mint egy senkit. Ennyit jelentenék neki, egy nagy semmit? Részegen és gyűrötten motyogok magamban, mint aki az elmegyógyintézetből szökött volna meg néhány üveg alkoholért. A keserű nedűvel együtt a könnyeimet is iszom nem törődve, teljesen tönkrementem. Záróra volt, amikor én idejöttem. Az ismeretlen pultost könnyedén megöltem, hiszen nem kellett mást tennem, csak beleszúrnom a fejébe egy tőrt, és már halott is lett. Nem vall rám, hogy másoknak kioltom az életét, de ma valahogy ezzel az eszmével egyáltalán nem törődtem. Itt ülök a sötét helyiségben, nem törődve azzal, hogy bárki észreveheti a felfröccsent vért a bejárati ajtón. A részegségem annyira eluralkodik rajtam, hogy már semmi sem érdekelne. Nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek. MIndenki akikhez egykoron kötődtem, mindannyian elhagytak, és én már nem tudom mégegyszer újra elviselni mindezt. Szimplán csak őrültté lennék, haragból és gyűlöletből pedig mindenkit megölnék vagy tönkretennék. Mi értelme van az ilyen életnek? Nem tudnék úgy élni, bár tudom, egyre jobban közeledem ahhoz az életmódhoz. Inkább akkor odavetem magamat egy vérfarkasnak, csakhogy nekem vége legyen. Talán nem kellene többet szenvednem, nem így van? Most vágynék törődésre, némi jó szót, amit nagyon régen nem kaptam már. Nem is tudom annak idejét, mikor voltam úgy igazán boldog, mikor mondhattam igazán ki azt, hogy most minden nyűgöm eltűnt. A gondjaim és a fájdalmaim folyamatosan csak tetőznek, s már érzem ott tartok, hogy nem tudom magamat ebből kimosni. A ki tudja hányadik üveg után döntöttem úgy, hogy akivel először fogok ezután találkozni, megfogom kérni, hogy öljön meg, és egy percig se habozzon. Embert öltem most, ott a bizonyíték, és még ezzel a tudattal is képtelen vagyok együtt élni. Én nem ezt az életet akartam. Egyáltalán nem. A pultnál leülve lehajtom fejem karjaimba, miután letettem magam mellé az üveget, amiben már alig pár kortynyi alkohol lapult. Annyira szenvedek, hogy arra sincs erőm, hogy most felemeljem a fejemet. Reggelig képes lennék így maradni .
Végre egy jó kis egyetemi buli! Vagy valami olyasmi. Ritkán jutok el ilyen helyekre, lévén én magam nem vagyok egyetemista, csak egy-két jobb ismerősöm hív el néha. Mint ma este is a Grillbe. Ez, amennyire én tudom, afféle törzshelye ennek a Whitmore-os társaságnak, ráadásul ma valami nagyobb parti készül, nekem legalábbis azt mondták. Igyekeztem hát a legjobb formámat hozni, ami azt hiszem sikerült is, erős, de nem közönséges sminkem, a szokásosnál is loknisabb hajam, magas sarkú cipőm, fehér miniszoknyám és topom, valamint a kis kék kabátkám még jobban kiemelik a szépségemet. Mert lássuk be, szép vagyok. A tényeket kár tagadni. Nem véletlen, hogy az ellenkező nemnél is igen nagy a sikerem, ezt szerénytelenség nélkül állíthatom. Most is, ahogy belépek a helyre a barátnőimmel, több srác mustráló tekintetét is elkapom. Nagyrészük csak kiéhezett egyetemista fiú, akik úgysem mernek odajönni hozzám, míg tajtrészegre nem isszák magukat, akkor pedig már lényegében használhatatlanok. Legtöbbjük említésre sem méltó, ezt egy szempillantás alatt felmérem, ahogy leülünk a lányokkal egy asztalhoz és italt rendelünk. A lányok persze nevetgélnek és hamar a pasikra terelődik a szó. Latolgatják ők is a lehetőségeiket, mint rendesen. Én a magam részéről egyelőre várakozó álláspontra helyezkedem és az italomat kortyolgatva nézek végig a helyiségen, hátha megakad a szemem végre valakin, aki legalább a mai estére érdemes a figyelmemre.
A kisasszony elég meglepettnek tűnik, hogy hirtelen társasága lett, de egyelőre, úgy tűnik, nincs ellenére. Nem mintha az engem elijesztene vagy visszatartana attól, hogy legalább pár szót váltsak vele, ha már egyszer ide ültem. - Általában elég jó társaság vagyok, ha valaki jól viseli a szemtelenséget és a pimaszságot – vigyorodom el a szavammal megegyező pofátlanságot tükrözve, ritka őszinteséggel, és még a poharamat is megemelem felé. De hát mit kerteljek? Úgyis nagyjából két perc alatt leveheti majd, hogy milyen vagyok, mivel egy kis beszélgetés kedvéért nem fogom megjátszani az udvarias lovagot. A színészkedéssel mindig túl sok a macera. Szeretem magamat adni, és többnyire teszek rá, hogy ez milyen hatással van másokra, mit vált ki belőlük. Kivéve persze ha akarok valamit. Olyankor időről időre képes vagyok előhozni a jobbik oldalamat is. Már ha azt feltételezzük, hogy van olyanom. Az öcsém jelenléte a fejemben egy ideje összezavarta a dolgokat. Amikor rákérdez, honnan jöttem rá, mi is ő, ismét ravasz mosoly jelenik meg az arcomon, majd kicsit közelebb hajolok az asztal felett azt sugallva, hogy most valami titkosat fogok megosztani vele. - Tudok dolgokat – kacsintok rá, aztán az asztal közepén levő sószóróért nyúlok, és a tartalmának egy részt kiszórom a poharam mellé. Körülnézek, hogy figyel-e valaki, de senki nem néz ide, a többség amúgy is elég ittas ahhoz, hogy ne higgyenek a szemüknek. Nem mintha zavarna a nagy közönség, de nem akarom, hogy bárki belerondítson a dologba. Végül jobb kezemet a sókupac fölé tartom, és ahogy az ujjaimat mozgatni kezdem feletti, a szemcsék lebegni, majd kavarogni kezdenek, mint egy mini hóvihar. A jelenség pár pillanattal azután ül el, hogy a tenyeremet elhúzom róla. - Boszorkány vagyok, azok között is az erősebb fajtából. Megérzem az ilyesmit. Egyébként Kai a nevem – mutatkozom be végül. - Mit szólnál hozzá, ha rendelnék még italt, aztán játszanánk valamit? Mondok magamról három dolgot, amelyek közül csak egy lesz igaz, és ha eltalálod, melyik, én iszom, ha nem, akkor te... - Fektetem le azonnal a szabályokat is, aztán egy pillanatnyi tűnődés után újra megszólalok. - Hacsak nem vársz valakire... - Adom meg neki még egyszer a lehetőséget, hogy lekoptasson, mielőtt újra töltetném a poharainkat. Ne éljem magam bele túlságosan a játékba, ha nincs kedve hozzá. Akkor keresek valaki mást, aki ma este elszórakoztathat. Bár tényleg szívesen megismerném.
Valahogy sejtettem, hogy hasonlóan mint én, vonzza a bajt. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hisz konkrétan minden egyes megrezdülése hajaz a gondolatom beigazolódására, miszerint vadásszal van gondom. Ám ez engem kicsit sem zavar, sőt, annál inkább felcsigáz. Talán fáj bevallani magamnak, de a szokásosnál nagyobb érdeklődést mutatok felé, mint, amit megengedhettem eddig bárkinek is. Hisz felmerülhet egy kérdés; ha egy ellenségről van szó, miért nem végzek vele itt és most? Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem akarok jelenetet.. ez engem soha sem zavart. Pusztán csak egy kellemesebb módot szeretnék a halálára. - Hmm. -Elgondolkodok, végig a velem szemben ülő lányt nézve, és karba teszem kezemet. - És.. ha én vagyok maga a.. baj? -Felhúzva szemöldököm teszem fel hangsúlyozva, lassan kérdésemet, és figyelve a lány minden egyes mozzanatát, arca rezdülését várom válaszát. Talán kicsit veszélyesen fogalmaztam, árulkodóan.. de konkrétan azt nem mondtam ki, hogy mi is lennék. Mit tehetnék? Tényleg szeretem a veszélyt. Áh, megérkeztünk .. a csodás múlt. Most tényleg bele kellene mennem az ismerkedésbe? Bár én indítottam el a kérdést, köztudott hogy mennyire nem érdekelnek az emberek sorsai.. önző módon, csak is saját magammal foglalkozom, de itt és most.. az ellenkezőjét mutatom. - Ahogy érzékeltem ez tényleg megy neked. Nagy sebet hagyhatott.. és te.. mindezt egyedül tanultad, vagy esetleg volt ki segítsen? - Emlékezek az iménti tettre, és próbálok kicsit együtt érző lenni vele, már amennyire megy nekem. De ha belemegyünk a múltjába, talán még az is kiderül hogy hányan vannak, a családjával kapcsolatban minden. De ehhez kell ő is. - Köszönöm a figyelmeztetést. -Ha lenne kalapom, most megemelném, de hát.. meg aztán mindez csak színjátszás. - Valami más, amire még felhívnád a figyelmem? - Természetesen jobb ha az ember tisztában van hogy ellenfelétől mit várhat, ha arra kerül a sor. Bár szerény személyem véleménye szerint, remélem hogy nem sikerül odáig fajulnunk. A fájdalmas haláltól jobb sorsot kívánok neki. Kár lenne érte. Mit vár? Hogy rózsákkal körül ugrándozzam nyálas dumákkal? Nem, az nagyon nem én lennék, a nyálas duma és én..teljesen más kategóriák lennénk. - Nos.. csak tudni szeretném.. hogy mennyire és mire lennél.. kapható. - Nem távolodok el fülétől, sőt, annál inkább minden egyes szavamnál, Cass szája felé veszem az irányt, egészen addig, hogy már - már a ajkaink egymásét súrolják. Feltéve, ha nem tesz ellene semmit. Viszont még véletlenül sem csókolom meg.
Ha nem mondta volna, akkor is egyszerű lett volna kikövetkeztetni, hogy vonzza a bajt. Tipikusan olyannak tűnt, akinek nincs egy unalmas perce sem és hozzászokott már ahhoz, hogy veszély lengi körül. Én sem vattából készültem, pontosan ez volt velem is a helyzet: régebben nem is volt olyan másodpercem, amelyben nem azon kattogott volna az agyam, hogyan kerülhetnék veszélyesnél veszélyesebb szituációkba és most sem bántam, ha feljebb szökött az adrenalin szintem. Szerettem és kerestem a bajt, a hivatásommá vált, de egyesek szerint ez az apró titkom még mindig nem látszott meg a tekintetemben. A mozdulataimban, a tartásomban minden bizonnyal igen, de ha szükség volt rá, tökéletesen, bármiféle erőlködés nélkül át tudtam verni bárkit. - Próbálom kerülni azokat, akik vonzzák a bajt. Bőven elég, hogy engem sem kerül el. – Ellentmondás, de mostanában tényleg jobb szerettem volna nyugisabb, kiegyensúlyozottabb emberekkel körülvenni magam, olyanokkal, akik kissé tompítják a bennem tomboló viharokat, nem alapot adnak nekik és még fújják is a tüzet. Pedig nem volt itt annak az ideje, hogy nyugdíjba vonuljak, rengeteg feladat várt rám, arról nem is beszélve, hogy azt az egyetlent sem teljesítettem még, amire feltettem az életemet. Csakhogy kezdtem belefáradni a sikertelenségbe és ez meglátszott a munkámon is. Már nem ugrottam le az erdőbe vadászni azért, mert ráértem, túlságosan sok minden megváltozott. Halvány félmosoly ült ki az arcomra szavait hallva. – Régebben nem igazán bántak jól velem. Megtanultam megvédeni magam. – Hazugság. Tökéletes gyerekkorom volt, de a vérszívóktól muszáj volt tartózkodnom, így kifejlődött bennem, hogy egy egyszerű érintés is lehet halálos. Az előbb ennek az ösztönömnek lehetett a tanúja. – Hirtelen természet vagyok, ezt jobb, ha már most megjegyzed. – Ennek ellenére hagytam, hogy hajtincsemet a fülem mögé tűrje. Közelebb hajolt és az ingének gallérján gyanús, vörös foltokat pillantottam meg. Magamban mélyet sóhajtottam: ez most komoly? Ennyire nem akarják a felsőbb hatalmak, hogy lazítsak, kikapcsolódjak, ismét munkát küldenek a nyakamra? De… miért ő? Valószínűleg azért, mert szimpatikus… kezdtem azt hinni, hogy az ismerkedés, a kapcsolatok teremtése nem az én életvitelemhez volt szabva. - Ennyi? Ilyen egyszerűen? Semmi felvezetés, rögtön a lényegre is térnél? – Kérdeztem tőle negédes hangon, a fejemben a vészjelző olyan hangosan csilingelt, hogy legszívesebben fejbe kólintottam volna magam a poharammal. A félreértéseim lehetőségének nem adhattam helyet, gyermeki reménykedéseimet muszáj volt leküzdenem, csakhogy nem igazán akaródzott.
Bár állításom szerint szomjúság oltási céllal vagyok itt, még sincs semmi sem a kezemben. Galléromon lebuktatóan vörös vérmaradványok mutatkoznak, ami vagy erre utal számára, ha esetlegesen tényleg vadász, mint ahogy az érzéseim azt súgják, vagy, csak szimplán vörösbornak nézi. Mindenesetre feszélyezve érzem magam társaságéban, mégis, valami vonz. Talán a veszély.. rég éreztem ilyet, ezért elővigyázatosabb is vagyok, a szokásosnál. Kikérek egy frissítő italt, a hely, legrégibb vörösbor készletéből, s amint megérkezik, azt kezdem nemes egyszerűséggel kortyolni. - Eléggé szomjazós típus vagyok... szóval, majdnem minden este itt töltöm időmet. De mondhatni, a városban új fiúnak számítok, mégis.. már most meglepően sok furcsa dolgot láttam. Vonzom a bajt. - Érdeklődik.. egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ez jót vagy rosszat jelenthet. Addig nem, míg be nem bizonyosodott megérzésem, miszerint egy vadásszal ülök szemben. Ezért is teszek amolyan biztonsági előre lépéseket ez ügyben. Határozottan, s hirtelen felé nyúlok, amit ő játékos egyszerűséggel reagál le, megragadja csuklómat, és leállítja kezemet. Felhúzom szemöldököm tettére, és konkrétan lepereg rólam bocsánat kérése. Máshogy állítom be a történteket, mint amiért történt. - Én.. csak.. - Nőies zavartságot produkálok, s gyengéden kihúzom kezemet szorításából. Persze mindez csak színjáték. - Nem volt egyszerű életed, nem igaz? - Húzom számat együtt érzően, s újra megpróbálok felé nyúlni, s ha ezúttal sikerül, eltűröm haját gyönyörű arca takarásából. - Már is jobb az összkép. - Hangom lágy, selymes, kellemes a fülnek. Egy ártalmatlan oldalamat igyekszem mutatni felé, ami vélhetően számomra is új, nem tudtam a létezéséről. Mindez azzal magyarázható, hogy a bizalmába férkőzzek, hogy aztán váratlanul csaphassak le rá. Meg aztán, egyáltalán nincs ellenemre társasága. Kérdését széles mosollyal az arcomon fogadom, és mutató ujjammal jelezve neki, játékosan közelebb hívom magamhoz, hogy a fülébe suttoghassam válaszomat. - Mi lenne, ha nem a szavak döntenék el a kérdést? - Óvatosan lehelem fülébe szavaimat. - Én.. a tettekben bízom. - Nem szeretnék túl rámenős lenni, így hát csak kezemet lassan, végig húzom az övén, gyengéden.
- Touché. - Bólintottam. Az emberek tényleg nem azért járnak ide, hogy csak úgy menjenek valahová, hanem általában baráti társasággal vagy ismerkedési célzattal keresnek helyet, esetleg azért, mert már annyira menthetetlenek, hogy senki sem szól hozzájuk és ezért italba fojtják a bánatukat. Vagy itt voltam én, akinek a Grill néha szinte munkahelyeként funkcionált, elvégre itt lehetett a legtöbb potenciális áldozatot megtalálni. És persze az erdőben, de voltak napjaim, amikor lusta voltam csizmát húzni és a sötétben járkálni. - És te milyen gyakran csillapítod itt a szomjadat? Csak hogy felkészüljek egy újabb esetleges összefutásra. - Tettem hozzá halvány félmosollyal az ajkaimon. Őt figyeltem, próbáltam figyelmen kívül hagyni, amit az ösztöneim súgtak, tehát hogy minden irányba nézzek, füleljek, nehogy meglepetések érjenek... olyan voltam, mint a katonák, akik poszttraumás stresszben szenvedtek, csak én még nem végeztem az éles bevetéseimmel. Tökéletesen példázta a hétköznapi emberek számára nem túl normális, mégis belém ivódott viselkedésemet, hogy amikor a férfi az arcom felé nyúlt, azonnal felemeltem a kezem és az ujjaimat a csuklójára kulcsoltam. Szorításom ugyan nem volt olyan erős, mint egyébként lett volna és egy pillanat múlva már csak az ujjaim hűlt helyét láthatta, most mégis a pokolba kívántam a hivatásomat. -Sajnálom. Rossz szokás. - Vetettem oda, de nem vittem túlzásba a bocsánatkérés. A védekezés hozzám tartozott, ha nem társaságban lettünk volna, akkor valószínűleg már egy hegyes késsel a markomban pattantam volna fel. Ezek után nem volt csodálnivaló abban, hogy nehezen teremtettem új kapcsolatokat. Mosolyom egy röpke pillanatra kiszélesedett, az előbbi közjáték után is jól szórakoztam rajta és a saját magam keltette feszültségem is enyhült egy kissé. Tényleg szükségem volt már a kikapcsolódásra. - És melyik vadállat lennék? A túlságosan fenyegető vagy az, amelyiktől ugyan elájulnak, de jó értelemben? - Kérdeztem éppen annyi cinkossággal a hangomban, ami nem tett közönségessé. Volt egy olyan érzésem, hogy sok nő azonnal felpattant volna, hogy meg se álljon vele a hálószobájáig, de nálam rossz lóra tett, ha ezt akarta elérni.
Követve példáját, szorosan mellé ültem egy székre, s egy pillanatra sem engedtem tekintetéből. Próbáltam belőle olvasni, de meglepő módon nem ment. Ez a nő.. a titokzatosságot képviseli, s azt sugallja magából, hogy elővigyázatos legyek vele. A kisugárzása nem egy átlagos emberé.. ez pedig nem kicsit kelti fel figyelmemet. - Pedig, lehet hogy nem ártana. - Kétértelmű válaszom következtében kacsintok a nőnek. Szándékos fogalmazásom oka, a válasza.. sok mindent elárulhat számomra már csak egy mimika is. Míg ő kikéri italát, én csak őt figyelem. - Nem is tudom.. általában az emberek azért jönnek ide, hogy csillapítsák a szomjukat. Nos, ezért vagyok itt én is. -Bár igaz, én már megtettem kissé más értelemben. Én ezen céllal járok ide, a Grill tökéletes hely a magamfajtáknak. Valahogy mindig magamhoz vonzok valakit.. eddig egyszer sem sikerült egyedül távoznom innen, s nem bánnám ha most sem tennénk kivételt, ezen hölgyemény társaságában. De azt hiszem, ez nem fog csak így egy könnyen menni. Nem tűnik egy könnyen adom magam típusnak, már csak a viselkedéséből is levonva, ami nem baj. Sőt! - Tényleg így lenne? - Játékosan felvonom szemöldököm, miszerint meg tudja védeni magát. Semmi természetfeletti erőt nem alkalmazva nyúlok hirtelen az arca irányában, egy újabb teszt gyanánt. Az, hogy hogyan reagálja le mindent elárul róla. Egy átlagos ember nem tudná kivédeni, egy biztos. - Én? Vadállat? - Jóízűen felnevetek kérdésén. - Maximum az ágyban. -Őszintén válaszolok. Én nem vadállatnak tartom magam, hanem ragadozónak. Nem támadok céltalanul, s ok nélkül sem. - De kideríthetjük. - Ördögien féloldalas mosolyra húzom számat. Nem bízok benne, ahogy ő sem bennem. Ő nem olyan, mint a többi nő akikkel dolgom volt ezidáig.
Kényelmesen elhelyezkedtem a választott székemen és kikértem az italomat, mielőtt válaszoltam volna neki, de a kijelentése, miszerint utána kajtatok széles mosolyt csalt az arcomra, sőt, elérte, hogy halkan felnevessek. Ha hallottam volna a komolyságot a hangjában és láttam volna a kijelentéséhez tartozó igaz hit nyomait a szemeiben, akkor minden bizonnyal sarkon fordultam volna. Utáltam az önelégült embereket, azokat, akik azt hitték, hogy körülöttük forgott a világ csak azért, mert valaki hozzájuk szólt. Bár biztosan velem volt a baj vagy engem neveltek régimódian, hiszen a mai világ tele volt olyanokkal, akik sajnos nem tudták jól elhelyezni magukat. - Csak szeretnéd. Nem töltöm itt minden percemet és ha így is lenne sem utánad szaglásznék. - Egy pillanatra cinkosan felvontam a szemöldökeimet, aztán biccentettem a pultosnak, hiszen elém került az italom. Nem voltam nagy alkoholfogyasztó és ha mégis töltöttem magamnak egy pohárral, akkor inkább bort ittam, de egy fárasztó nap után, főleg egy péntek estén miért tagadnék meg magamtól egy kissé töményebbet? - Akár én is megkérdezhetném, hogy miféle szerzet vagy te, hogy már másodjára futunk össze? Attól függetlenül, hogy ez egy kisváros, ennyire pici nem lehet. - Belekortyoltam az italba, de közben nem eresztettem a férfi tekintetét. Láttam rajta, hogy végigmért, szavai pedig arra késztettek, hogy enyhén, alig láthatóan rántsak egyet a vállamon. Hányszor hallottam már az ehhez hasonló utalásokat, nem csak itt, hanem az ország számos táján... a vámpíroknak jó szokása volt magukra utalni azzal, hogy veszélyes helynek titulálták a tartózkodási helyüket. Egy röpke másodpercre lehunytam a szemeimet és sóhajtottam egyet. Ugye nem... most nagyon nem volt kedvem vadászni, kissé megkeményedett az arcélem a lehetőség gondolatára, miszerint most is egy vámpírral beszélgethetek. Vagy ez már a paranoia lenne? - Ez a legrosszabb duma, amit valaha hallottam. És hidd el, rengetegszer hallottam már. De ne aggódj értem, meg tudom védeni magam. - Jelentettem ki. Klisé kérdésre klisé válasz, ám ha más nem, én tényleg képes voltam arra, hogy bárki leszereljek. - Ha körülnézek, nem sok vadállatot látok. Te kikre gondoltál? A fiatal srácra, aki éppen a csajokat fűzi vagy az öregemberre, aki sört iszik, esetleg arra a párra a hamburgerükkel? - Kérdeztem érdeklődést tettetve. - Esetleg magadra?
Eddig New Orleansban voltam, mert úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis környezet változásra azok után amik az elmúlt időben történtek velem. Egy teljesen új helyre volt szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam a vámpírrá válásomat és, hogy hozzá szokjak ehhez az új... Élethez. Jobb volt ott élni egy kis ideig, mint itt ahol sosem tudhattam volna, hogy mikor fogok újra össze futni Stefannal. Még nem álltam készen arra, hogy lássam őt. Az érzéseim mintha 8x erősebbek lettek volna, sokkal dühösebb voltam Stefanra, mint hittem volna, sokkal jobban tudtam szeretni másokat, mint az átváltozás előtt. Az érzéseim teljes mértékben felborultak, inlabilis volt a hangulatom, most már viszont úgy érzem, hogy vagyok már olyan állapotban, hogy vissza térjek Mystic Falls-ba. Már nem érzem úgy, hogy nem tudom kontrollálni a vér iránti szomjamat. Újra elkezdtem vissza találni régi önmagamhoz, csak... Csak néha úgy érzem, hogy a vámpír énem erősebb, hogy már soha többé nem lehetek teljes mértékben ugyan az az ember aki anno voltam, aki mindenben és mindenkiben csak a jót látta, akinek a legfontosabb a család és a fotózás volt. Más ember lettem, de ez még nem jelenti azt, hogy nem tehetek meg mindent annak érdekében, hogy minél jobban hasonlítsak a régi önmagamra. Úgy döntöttem, hogy itt létemre lemegyek inni egy kicsit a Grillbe. Nem nagyon van még kedvem ahhoz, találkozzak a barátaimmal, ezért sem szóltam nekik arról még, hogy újra itt vagyok, talán majd holnap. Gondolataimból az ébreszt fel, mikor meglátom, hogy egy férfi leül a velem szemben lévő üres helyre. - Szia, nem gond. - mondom egy csöppet csodálkozva, de igazából a válaszom teljes mértékben lényegtelen, hiszen nem is várta meg azt, hogy mit szólok hozzá, hanem azonnal helyet is foglalt velem szemben. - Majd meglátjuk, hogy élvezni fogom-e a társaságodat. - mondom egy csöppnyi gúnnyal a hangomban, miközben egy halovány huncut mosoly jelenik meg az arcomon. Viszont ez el is tűnik amikor meghallom a következő mondatát. - Honnan tudtad, hogy mi vagyok? - teszem fel egyből a kérdést, miközben végig a szemeibe nézek.
Mystic Falls. Az általam egyik legkedveltebb hely, ugyanis itt mindig történik valami kedvemre való. Sosem hagyják az embert unatkozni. Meg aztán már Leena is ideköt helyileg. Merem kijelenteni azt, hogy a keresgélésem elérte kitűzött célját, hisz' megtaláltam átkom forrásának kulcsát. Én az a típus vagyok ,aki bármire képes céljai elérése érdekében. Ha kell, könnyedén tiprok el bárkit, legyen az ismeretlen, akár egy barát. Bár az utóbbival nem büszkélkedhetek, magányra vagyok ítélve. Lehet hogy bánnom kellene, de megszoktam már az egyedül létet, azt, hogy nem függök senkitől s ez így is van rendjén. Talán már nem is tudnám kezelni, ha valaki az életembe csöppenne.. bár, ez régebben sem ment túl jól. Nem a mérhetetlen kedvességemről voltam híres már akkoriban sem, a nők valahogy mégis csak dőltek az ágyam irányában. Szóval a sok rossz dolog ellenében kijelenthetem, hogy nem volt olyan rossz életem. Megtanultam vele élni. Ahogy a tudattal is, hogy mennyi vér tapad kezeimhez. Hiába próbálnám tisztára mosni, ha akarnám se tudnám. Bűzlök a vér szagától. Jelen pillanatomban szó szerint is, mohóságom eredménye ott vöröslik a ruhám gallérján. Ahogy indulnék az italomat kikérni, hirtelen valaki megszólít..Unott arccal fordulok felé, aztán a szembesülés pillanata mosolyt csal az arcomra. - Azt hiszem már nem.- Lényegre törően szólalok meg. Az arcát ezer közül is felismerném, annak ellenére is hogy sokat nem beszéltünk ezidáig.. -Te? Azóta is rám vadászol itt?- Kissé önelégülten teszem fel kérdésem, kihangsúlyozva játékosan kérdésem. Nem hiába, az ember soha nem lehet elég elővigyázatos , főleg nem ha itt tartózkodik. Ahogy alaposan végig nézek rajta, testén lehetséges edzések nyomait vélem felfedezni. - Nem szabadna egyedül futkoznod. Sok.. vadállat van odakint. Akár itt bent is.- Szándékosan játszom a szavakkal, kíváncsian várva válaszát. Nem hiába, próbálok belőle ezt - azt kihúzni, nem új húsi vagyok, sok mindent meg és túléltem már.
Kezdőlap
◆ 
