Amíg ott várakoztam, megőrjített a gondolat, hogy mi történt New Orleansban. Azt tudtam, hogy Stefan jól van, hiszen vele beszéltem meg a találkozót itt, a Grillben, de fogalmam sem volt róla, mibe rángatta bele Klaus. Rettegtem, hiszen legutóbb hónapokra lelépett, kikapcsolta az érzelmeit, és minden katasztrófába torkollott. Csak most kezdett valami kialakulni köztünk, nem történhet meg, hogy már is elveszítem őt, ugye? Anyára volt szükségem, az ő tanácsára, mással képtelen voltam mindezt megbeszélni, s majd belehasadt a szívem, hogy nem beszélhetek vele. Hatalmasat sóhajtottam, és belekortyoltam a hideg sörbe, miközben a velem szemben lévő üres helyet bámultam, s az érintetlen italt. Talán el sem jön. Meggondolta magát, de nem akar megbántani, csak nem jelenik meg. Végtére is, hogyan is gondoltam, hogy egy olyan remek pasi, mint Stefan, épp engem akar? A gondolataim a tinédzser énemre emlékeztettek, a felszínes, bizonytalan lányra, akit soha senki sem választ. De ha nem jön el, az elcsattant csókot pedig nem tudjuk kitörölni, meg nem töténtté tenni, akkor oda veszett minden, a barátságunk, a köztünk lévő kapocs... Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, mikor lépett be a Grill ajtaján. Egyszer csak ott állt a box mellett, mikor már meggyőztem magam arról, hogy valószínűleg mindent tönkretettünk. Mintha egy óriási szikla gördült volna le a mellkasomról, olyan megkönnyebbülést éreztem, de csak késleltetve keltem fel, s akkor is úgy, mint egy eszelős. A sörösüvegek rázkódtak az asztalon, ahogy felpattantam, kész csoda volt, hogy nem borítottam fel az egész boxot. - Szia! - köszöntem én is kissé zavartan, valahogy hirtelen nem tudtam mit kéne, vagy mit akarok mondani. Kicsit úgy tűnt, ő is bajban van a szavakkal, s mikor újra megszólalt, felnevettem. - Én pedig tudtam, hogy így lesz. Egyáltalán nem is aggódtam! - hazudtam, ami bizonyára egyértelmű volt neki is, mert belepirultam. Esélyem sem volt tovább magyarázkodni, egy Stefan-féle mosoly után, amitől majd' elolvadtam, magához húzott a kezemnél fogva. Ajkai az enyémekre tapadtak, s még a levegő is belém szorult, mert annyira meglepődtem, és mert annyira jól esett. A karjaiban tartott, én pedig a hajába túrtam, úgy vontam magamhoz közelebb. Úgy tűnt, igazán szüksége volt erre, ezzel pedig én is hasonlóképp voltam. Szükségem volt a csókjára, az érintésére, a jelenlétére, nem akartam többé szem elől veszíteni. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy komoly árat kellett fizetnie. Lassan elhúzódtam tőle, egyik kezét megragadva, és bocsánatkérő mosolyt küldtem felé. - Nem akarom tönkretenni ezt a pillanatot... de azt hiszem muszáj leszek. Tudnom kell, hogy mi az ára. - Nem kellett bővebben kifejtenem, tudtam, hogy érteni fogja. Addig nem leszek nyugodt, amíg nem tudom, mibe került az ellenszer, mert az egyértelmű volt, hogy megszerezte. Különben nem lenne itt, nem lenne ilyen nyugodt. Meg sem kellett kérdeznem, hogy van Damon, mert tudtam, hogy él, és ez jelen pillanatban épp elég információ volt róla. Engem Stefan érdekelt, és Klaus alkuja, és az, hogy visszakapjam az előttem álló férfit.
Szokatlan érzés kavargott a gyomromban és még a tenyerem is izzadni kezdett, amint a kocsiból megpillantottam a Mystic Grill cégérét. Tudtam, hogy vár rám. Szinte magam előtt láttam a szőke, hullámokban vállra omló hajzuhatagot, a gyönyörű, fülig érő mosolyt, amelyektől gödröcskék keletkeztek az arcán és a fülemben hallottam a jelenleg a világot jelentő, csilingelő hangot. Caroline Forbes rám várt és nem ugyanabban a minőségben tette, mint eddig. Az utolsó találkozásunk mérföldkő volt a kapcsolatunkban és az én agyam még csak most jutott el odáig, hogy ezt feldolgozza: eddig Damon-nel és az őt ért harapással voltam elfoglalva, Klaus után kajtattam, a gyógyír megszerzése és ezzel karöltve a testvérem életének megmentése volt a legfontosabb, tehát időm sem volt végiggondolni, mi történt köztünk. Egyedül az volt biztos, hogy csókkal búcsúztunk el egymástól és én ezt egy pillanatig sem bántam. A szívem hevesebben vert, ahogy a kollégiumi szobára és az ott történtekre gondoltam és reménykedtem, hogy a rám váró is hasonlóképpen volt ezzel. Kételyek ezreit lettem volna képes felsorolni, de akkor minden annyira természetesnek tűnt, hogy semmit nem csináltam volna másképp… arról nem is beszélve, hogy szerintem valahol mindketten biztosra vettünk, hogy a kapcsolatunk szintet fog lépni. Hosszú idő óta kavargott bennem, hogy már nem csak barátként tekintettem Caroline-ra és most már tisztábban láttam: azt akartam, hogy ő is így érezzen, ne csupán a barátot lássa bennem. - Szia! – A lehető legbénább köszönésemet vettem elő, miután megálltam a boxnál, amiben ült. Senki mást nem láttam a helyiségben rajta kívül, arra vártam, hogy mikor pattan fel és fonja át rajtam a karjaim. A fejem a vállába akartam fúrni és megnyugtatni, elmondani neki, hogy minden rendben lesz, még ha jelen álláspont szerint nem is így haladtak a dolgok. Hogyan fogom tálalni, hogy sikerült beszélnem Klaus-szal és megkérte az árát a vérének? Hiszen még én magam sem találtam ki semmi megoldást, amivel ha nem is oldalazok ki az alkuból, de legalább kicsit tompíthatnék a súlyán? – Mondtam, hogy sietek vissza. – Az idő relatív, a nélküle töltött napok pedig borzasztóan hosszúak voltak. A lényeg az volt, hogy most egyetlen karcolás nélkül álltam előtte, megkaptam az esélyt, hogy beszélhessek vele és együtt tölthessünk egy kis időt… hogy a holnap mit fog hozni, arra gondolni sem akartam. Csupán elmerültem a szépségesen kék szemekben, mosolyra húztam a számat, a keze után nyúltam és magamhoz húztam. Lehet, hogy meglepetésként érte az adott üdvözlő csók, ám nekem szükségem volt rá, arra, hogy ha csak pár perc erejéig is, de a karjaimban tarthassam és vele lehessek.
Amióta Stefan elment, teljesen magam alatt voltam. Még a barátaim sem tudtak kirángatni a szobából, egyedül arra a pár órára jártam be, amit semmiképp sem hagyhattam ki. Szerettem volna anyámmal tölteni az időmet, vagy legalább felhívni, az ő hangja mindig meg tudott nyugtatni, de ha erre gondoltam, könnyek szöktek a szemembe. Így inkább próbáltam nem gondolkodni, de lehetetlen küldetésnek bizonyult. Hogy Caroline Forbes ne agyaljon valamin?! Igyekeztem másra koncentrálni, még a naplóírással is bepróbálkoztam, hátha segít, ha leírom a gondolataim, de néhány sor után egyszerűen kitéptem a lapot, a bőrrel borított könyvecske pedig valahol a szoba másik végében landolt. Nekem ez nem ment, nem tudtam egy helyben ülni, és írogatni, miközben Stefan talán épp az életéért küzdött New Orleansban. Már most utáltam azt a várost, pedig még soha nem jártam ott, és régebben nagyon szerettem volna elmenni oda. Örültem, hogy megcsókoltam, mielőtt lelépett volna, de kétségek gyötörtek, mióta kisétált az ajtón. Hogy milyen lesz újra látni őt, lesznek-e furcsa érzéseim, és mi lesz, ha nem látom évekig, évtizedekig... Amíg meg nem csörrent a telefonom, majd' az őrületbe kergettem saját magamat. Stefan hangja viszont azonnal visszarántott a valóságba, az életbe, és olyannyira örültem, hogy le se tudtam törölni a vigyort a képemről. Mielőtt bármit is mondott volna, gyorsan kinyögtem, hogy a Grillben szeretnék találkozni vele. Féltem, hogy meggondolom magam, inába száll a bátorságom, vagy ő tűnik el újra, mielőtt láthatnám. Ott akartam lenni a szülővárosomban, amit a sok borzalom ellenére imádtam, és a Grillben, ahová elég belépnem, máris nosztalgikus hangulatba kerülök. Idegesen toporogtam a hatalmas szekrényem előtt, ahol az összes ruhámat begyömöszöltem, mégis úgy tűnt, nincs egy göncöm se, amit felvehetnék. Egyik sem volt megfelelő erre az alkalomra, így hát fél óra szekrény bámulás után úgy döntöttem semmi különös nem lesz a kinézetemben, egy egyszerű farmer, top, bőrdzseki összeállítás mellett döntöttem. A Mystic Fallsba vezető út viszont rosszabb volt, mint amire számítottam, a gondolataim szárnyukat próbálgató sárkányokra hasonlítottak, amik hatalmas vihart kavartak a fejemben. Az idő hamarabb eltelt, mint gondoltam, mire a gondolatmenetemet nagyjából sikerült kibogoznom, már kereshettem is parkolót, de egy tíz percet még legalább az autóban ücsörögtem, mielőtt beléptem volna a Grillbe. Az egyik leghátsó boxot választottam, távol a bárpulttól, és az itt ücsörgő emberektől, és rendeltem két sört, remélve, hogy nem melegszik meg, mielőtt Stefan ideér. A gyomrom görcsben volt, gyűrűvel díszített ujjaimat úgy tördeltem, mint egy paranoiás, és meg mertem volna esküdni rá, hogy még a kezeim is remegtek a nagy izgalomban. Egy romhalmaz voltam, de talán a külsőmön ez kevésbé tükröződött, kezeim az asztallap takarásában voltak, pillantásom viszont ide-oda ugrált.
[You must be registered and logged in to see this image.]- Tudod, mi a legnagyobb bajod? – Tettem fel a költői kérdést, miközben már-már szinte elképedt mosoly játszott az arcomon. Egy röpke pillanatra eltöprengtem azon, hogy Elijah tényleg nem érti, mi ennek a helyzetnek a legnagyobb komikuma vagy csak úgy tesz, mint akinek fogalma sincs róla? Mintha egy burokban élne, amit annyira óv a kipukkadástól, hogy véletlenül sem engedi be a külvilág valós ingereit. Akár szerethető is lenne ez a naivitása, de jelenleg csak ostobaságként és vakságként voltam képes elkönyvelni a viselkedését. – Hogy azt hiszed, azért, mert megpróbálsz bocsánatot kérni és könnyíteni a lelkedet nyomó terhet ezzel a bűnbánatgyakorlásnak is beillő gesztussal, visszavedlek azzá a lánnyá, aki régen voltam és képes leszek rád úgy nézni, mintha az ezer évvel ezelőtti fiú lennél. – Évszázadok teltek el, mi pedig megváltoztunk. Soha többé nem leszek képes arra, hogy teljesen átadjam magam a régi énemnek, aki egyébként nem tudta volna elviselni, ha egy szerette úgy néz rá, ahogy jelenleg Elijah vizslatott engem. Sőt, valószínűleg még én kérnék bocsánatot azért, mert ilyen lelkiállapotba taszítottam. - Elhiszem, hogy sajnálod. – Bólintottam egyet. Nem állt szándékomban megkérdőjelezni, hogy tényleg sajnálja és ha megtehetné, akkor ledobná magáról a meggyilkolásom terhét, sőt, azt is elhittem, hogy nem maga, hanem énmiattam bánja a történteket. Megadhatnám neki a nagyon várt feloldozást? Természetesen. De miért ne őrizhetnék magamban némi sértettséget is? – És hidd el, miután leéltem pár évtizedet, én is sajnáltam, hogy az anyád gondoskodott arról, hogy visszatérhessek az életbe. – Mindent elveszítettem, az egész életemet elölről kellett kezdenem és esélyem sem volt arra, hogy bármit megtartsak abból, ami fontos volt nekem. – Nagyon sokszor elátkoztam a pillanatot, amikor találkoztam a családoddal és ha valaki, hát te pontosan tudod, hogy hányszor próbáltalak megölni titeket. – Klaus pedig ezt nem hagyta megtorlatlanul, ezért kellett egy ideig bujkálnom előle. Aztán már tényleg minden mindegy volt, miután kiirtottam magamból a sebezhető kislány nagy részét, már nem féltem. Nem volt mit féltenem. – Azt szeretnéd, hogy oldozzalak fel a bűneid alól, mert félsz, hogy a halálodban is kísértene? Nem én vagyok az egyetlen, akit megöltél, hízelgő, hogy mégis fontosnak tartod a halálom. – Elvégre szeretett, és ha fordított lenne a helyzet, lehet, hogy én is megpróbálnék bocsánatot kérni tőle. – Rendben, Elijah. – Hátradőltem a széken, a kezembe vettem az italom és belekortyoltam. Felvontam a szemöldökeimet és egy apró sóhajtás után emeltem a tekintetemet ismét a férfira. – Legyen! Nem fogok a lelki békéd útjába állni. Ígérem, hogyha rajtam múlik, átléphetsz a fénybe és keringőt járhatsz a zöld mezőkön a szép emlékeiddel. – A hangomba cseppnyi gúny vegyült. Az ígéretemet félig-meddig gondoltam komolyan, ezt tisztán láthatta rajtam. Hogy ez mennyire elég neki vagy van-e esély rá, hogy más is kibukjon belőle a nemes, megbánó, régi szerelmes viselkedésen kívül, csakis rajta múlott.
Ha most valaki megkérdezné, miért jöttem ide, és mit is vártam ettől a találkozástól, alighanem nem tudnám, mi a jó felelet. Ezer éves létemre valószínűleg még mindig gyermeki naivitás él a lelkem mélyén, ha most úgy hittem, hogy Tatia némi győzködés, vagy magába tekintés után megadja nekem a feloldozást, amelyre szükségem van, hogy viszonylag tisztán mehessek át a túlvilágra, ha a Mikaelson família sorsa a New Orleans-i háborúval beteljesedne. Sajnálatos módon úgy tűnik, Tatia gyűlölete nagyobb, mint a Mount Everest, és keményebb, mint a gránit. Pedig ő maga is tudja, hogy milyen a vámpírlét: hozzám hasonlóan ő is átélte a zsigereket felemésztő éhség oldódni vágyó parancsát, ő maga is ontott ki ártatlan vért, és csak a jó szerencse segítette hozzá, hogy nem olyas valaki került az útjába, akiért szűnni nem akaró lelkifurdalás kínozná attól a naptól fogva is. - A jelek szerint csakugyan nem ismerlek, Tatia - válaszolom csendesen, és rezignáltan. Ezer évig dolgoztam azon, hogy az öcsémből előcsalogassam azokat a lelke mélyén lévő érzelmeket, amelyeket évszázados, megszáradt vér fedett, és kitartásom sikert hozott. Most viszont feladom a meddő küzdelmet: egyrészt belátom, hogy felesleges lenne minden további szócséplés, másrészt egyszerűen jelenleg nincsenek arra emberöltőim, hogy ismét és ismét bűnbocsánatért esdekeljek. - Valaha mindennél jobban szerettelek. Talán jobban, mint Niklaus a maga tiszta, mindent elsöprő érzelmeivel. Nem voltam elég neked. Nehezen, de felfogtam, és elfogadtam. Erre a szerelemre esküszöm, hogy sosem akartam ártani neked. Azért kértem a bocsánatodat, mert nem akarom a halálod súlyának iszonyú terhét viselni a túlvilágon. Annak a lánynak, akit ismertem, nem kellene könyörögnöm. Az a lány még ismerte a kedvességet, a szánalmat, a megértést és aggodalmat - úgy ismerte, ahogy te már nem. És mindennél jobban fáj számomra, hogy miközben te még élsz, én azt a lányt öltem meg benned. Igazad van, Tatia. Az én számomra nincs, nem is lehet bocsánat ezért a tettért - tolom el magam elől a poharat, és kesernyésen elmosolyodom. - Arra gondoltam, azt kívánom majd neked, hogy találd meg életedben azt a boldogságot, amelyet hiába hajszolsz immáron csaknem ezer éve. De most inkább azt kívánom, hogy találd meg magadban azt a régen élt lányt. Jobban járna mindenki. Te, és a világ is - dőlök hátra, és azon morfondírozom, hogy talán itt lenne az ideje a távozásomnak. Ugyan mi mást mondatnék még neki ily masszív gyűlölködést látván és érezvén?
[You must be registered and logged in to see this image.]- Sajnálom, ha fájdalmat okoztam, eszem ágában sem volt. Tudod... a lényemből adódik. - Részvétet tükröző, ugyanakkor felettébb hamis grimaszt varázsoltam az arcomra, amely nekem is rosszul esett volna, ha én ülnék magammal szemben. Nem kellett volna hibáztatnom azért, amit tett. Frissen átváltozott vámpír volt egy olyan korszakban, amikor még senki sem tudta, miről szól vámpírnak lenni: egyszerre szakadt rá az újdonság és a tudatlanság, a bizonytalanság, a mindent átölelő és bekebelező éhség, valamint a zsigerekig hatoló erő, aminek birtokában akár az egész világot kiirthatta volna. Szerencsétlenségemre az útjába kerültem és én voltam az első, aki megtapasztalhatta, milyen egy vérszívó áldozatának lenni és miképpen lehet könnyedén megvívni a saját haláltusánkat csak azért, mert két éles fog felszakította a bőrt a nyakunkon. Ma már kristálytisztán emlékeztem a tekintetére, amelyet évszázadokig homály fedett előttem. Ha szerettem volna, felidézhettem a gyilkolási vágytól csillogó mélybarna íriszeket, a kísérőimet a túlvilágra. Azok voltak az utolsó, amelyeket halandóként láttam. - Tényleg ennyire nem ismersz, Elijah? Azt hiszed, hogy a lelkiismeretemre játszva könnyíthetsz a sajátodon? - Nekem is megvoltak a magam keresztjei, bűntudattal átitatott dolgai, de ezeket nem fogom előkaparni azért, hogy Elijah Mikaelson jobban érezze magát és több megértést tulajdonítsak a tettének. Nem fogok. Sakkfigurák vagy nem, jogom van neheztelni. És őszintén, sokkal jobb érzés, mint abban a tudatban élni, hogy a szerelemért áldoztam fel és tettem tönkre az életemet. Így legalább volt kit hibáztatni. Nehezemre esett viszonylagos nyugodtságot magamra erőltetve hallgatni őt és figyelni arra, mi történik vele, milyen folyást vett az élete és mi történik New Orleans-ban, amikor legszívesebben csak fújtam volna egyet és vállrándítással reagáltam volna drámai képet lefestő meséjére, de nem bírtam ki, rövid, mégis őszinte kacaj tört elő belőlem. Látva szomorkás mosolyát egészen biztos voltam abban, mit szeretett volna hallani tőlem. - Elijah, hiszen te magad mondtad ki az igazságot... - Előrébb dőltem, kezeimet összefontam az asztal lapján és halványan elmosolyodtam. - Magam mögött hagytalak titeket. Te és a családod nem számítotok nekem. Mégis miért kellene foglalkoznom azzal, hogy vesztesek lesztek-e egy háborúban, amit a puszta létezésetek generált? - Tettem fel a legfontosabb kérdést. Miért hiszi azt, hogy körülöttük forognának a gondolataim? Miért olyan lehetetlen elhinni, hogy nem akarom, hogy közöm legyen hozzájuk?
Ha odaírtam volna a rejtélyes meghívóm végére, hogy aki itt Tatiát ma várja, én magam vagyok, alighanem hiába tölteném az időmet ezen az elvárásaimat meglehetősen alulmúló helyen. Valószínűleg a Grill sem létezne már sokáig: a hosszú évekre nyúló története ma este véget érne. Ismerve az előttem ülő hölgy habitusát, és irántam irányuló gyűlöletét, előre aláaknázta volna a helyet, és kedves, elégedett mosollyal az arcán nézte volna végig, ahogy összegyűjtögetik a cafatjaimat a környező fák tetejéről. Fura, hogy a történelem milyen szinten képes ismételni önmagát. Amikor Katerinával először találkoztam, még ember volt. Kedves, szép, gyengéd, egy jobb és boldogabb sorsra érdemes fiatal lány, aki rabul ejtette a vámpírként is gyarló és emberi szívemet. Aztán jött Elena Gilbert, mint a Petrova vérvonal folytatója és örököse, egy gyásztól megtört fiatal lány, aki igyekezett talpon maradni az életét elárasztó zűrzavarban. Igaz, az ő végzetét nem én okoztam, hanem a Salvatore testvérek, és Niklaus öcsém, aki eszeveszett vágya közepette, hogy hibrideket teremtsen, megfeledkezett a múltról, és az abból levonandó tanulságokról. És persze Tatia... a legelső a hasonmás-vérvonalban. Egész pontosan, a második. Hallottam pletykákat keringeni Amaráról, a nem teljesen beszámítható hölgyről, akitől az egész Petrova-vonal származtatódik, de személyesen még nem volt szerencsém találkozni vele. Talán jobb is így. Ha jobban megnézzük, az én, s családom lelkét három fiatal nő életének sárba taposása mocskolja be, és ezek közül mind a leggyalázatosabb, és legfájóbb Tatia sorsának alakulása. Talán azért, mert egy beteljesületlen szerelem szép emléke, és egy évezredes barátság tört apró szilánkokra azon a napon, mikor elmondtam neki az igazságot: hogy én vagyok a gyilkosa. - A történtektől függetlenül Tatia, a szavaid mélyen megsebeznek - sóhajtok fel, mikor burkoltan ugyan, de meglehetősen maró gúnyba csomagolt szavait hallom. - Nyilván úgy érzed, ez a legkevesebb, amit megérdemlek, de hidd el, az igazságnak mindössze a fele van a birtokodban. Emlékszel, milyen volt az átváltozásod? Emlékszel, mikor és hogyan oltottál ki először emberi életet? Akartad, vagy sem? Megbántad utána? Én mindezen érzelmeken keresztülmentem általad. Nem akartalak megölni - nézek bele a szemeibe. - Elmondtam már százszor, de ha kell, elismétlem még legalább ennyiszer. Mindketten sakkfigurák voltunk anyám őrült játszmájának tábláján - mondom ki azt az igazságot, amit akkor sem lehet letagadni, ha az ég a földdel összeér. Hogy is tartja a mondás? Két veszekedő fél közt a harmadik örül. Ha ez csakugyan igaz, akkor anyám most valamiféle morbid kánkánt járhat és tapsikolhat a pokol legmélyebb bugyrában. - Ami New Orleans-ot illeti - váltok aztán témát, még mielőtt megunná a meddő várakozást, és felpattanva faképnél hagyna - a helyzet csak rosszabb, mint azelőtt. Légy boldog, és tartsd magad szerencsésnek, hogy hátad mögött hagyhattad a várost, és mindazt, ami hozzá kötött téged - a családommal egyetemben. A dolgok rosszul állnak Tatia, nagyon rosszul. A város kérlelhetetlenül sodródik egy pusztító háború felé, és bármit is próbálok tenni, nincs esélyem a megállítására. De mielőtt a tárgyra térnék, feltennék egy kérdést, és kérem az őszinteségedet. Bár gyanítom, hogy így is, úgy is megkapom - mosolygom el magam fanyarul-szomorkásan. - Ha családom bukásának, vagy személy szerint az én bukásomnak hírét vennéd, mit tennél? Hogyan éreznéd magad? Felvonulást rendeznél konfettivel, és trombitákkal, vagy a lány, akit ismertem, és akiből egy apró darab talán még a lelkedben él, képes lenne megbocsátani azt, amit elkövettem, és halálomban megadni nekem a feloldozást?
[You must be registered and logged in to see this image.]Jelenetet rendezni, rá borítani az asztalt, aztán égő gyufát dobni a whiskyvel lelocsolt testére túlságosan drámai lett volna a Grill egyszerűségéhez: csendben maradni viszont éppen annyira nehéz volt, mint megpróbálkozni Elijah Mikaelson meggyilkolásával. A legszebb a történetben az volt, hogy nem is akartam megölni. Mosollyal az arcomon néztem volna végig, ha valaki karót mélyesztene a mellkasába, sőt, lehet, hogy kézen fogtam volna a bátyát, ha ismét a szívébe szerette volna a fehér tölgyfa karót, ám belenyugodtam, hogy a létezésem nem fog addig terjedni, hogy lássam a haláltusáját. Akárhányszor arra gondoltam, hogy megérdemelné a föld alatti bomlást, rájöttem, hogy én is pontosan azt érdemelném, amit ő. A természet túl kegyes hozzánk, plusz mi magunk is jó játékosok vagyunk, teszünk arról, hogy a nevünk ne vesszen a feledés homályába, hanem akkor ülhessünk le egy asztalhoz iszogatni, amikor úgy tartja kedvünk. Ugyan nekem jelenleg semmi kedvem nem volt a társaságához, mégis, a kíváncsiság éppen olyan erővel dolgozott bennem, mint miután meghallottam, hogy valaki találkozót kért tőlem. - Persze, átgondoltam a történteket. - Biccentettem egyet, majd aprót rándítottam a vállamon. Miért akar erről beszélni? Nem lenne egyszerűbb hagyni a múltat és elengedni egymást? Elfelejteni, hogy egyáltalán létezik a másik? Én ezen voltam, ki akartam irtani őt és a családját az életemből és az emlékeimből. Túl sok bonyodalmat okoztak ahhoz, hogy elviseljem őket. - És tudod, mire jutottam? Azok, akiknek szerencséje volt hozzám csak és kizárólag neked köszönhetik, hogy életben vagyok... ha te nem néztél volna ebédnek, akkor nem lennék itt, szóval minden áldozatom, szerelmem, barátom és ellenségem nevében fogadd a gratulációmat. - Negédes mosoly húzódott a számra, aztán egy mély sóhajtás után megkeresve a tekintetét hallgattam az arra vonatkozó indokokat, hogy miért kell itt ülnöm és ő miért lépte át a városhatárt, amikor semmikeresnivalója nem volt itt. Rajtam kívül, ahogy a mellékelt ábra mutatja. Eddig észre sem vettem, mennyire idegesítő az általa maszkként viselt elegancia és visszafogottság: hosszú évszázadokig azért rimánkodtam, bárcsak hozzá hasonló lehetnék, bár ne környékezett volna meg a romlás szele és ne váltam volna azzá, aki ma vagyok. Ám most, belemélyedve az íriszeibe és hallva gondosan megválogatott, bűnbánó szavait, egyre erősödött bennem a tudat, hogy szerepet játszik. Az élete folyamán a bőrével eggyé vált színjáték-kelléket talán csak azért kezdem észrevenni, mert csalódtam benne... vagy azért, mert benőtt a fejem lágya és tisztábban látok vele kapcsolatban, mint eddig bármikor. - New Orleans-ról? Semmit. Nem tudom feltűnt-e, hogy nem igazán érdekel, mi történik a kis sasfészketekben. - Direkt nem reagáltam a megbocsájtásomra vonatkozó igényeire. Szó sem lehetett ilyesmiről, némi szép köntösbe bujtatott vágy még sohasem hatott meg és nem most fogom elkezdeni a meglágyulást.
- Sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom ha találkozni szeretnék veled Tatia, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire megnehezíted - sóhajtok fel. - Úgy hittem, reménykedtem benne, hogy talán a külön eltöltött hónapok alatt átgondoltad a történteket, és rájöttél, hogy a vétket, amit elkövettem, megbocsátani nem lehet. Én sem tudom saját magamnak. De talán vannak olyan tények, amik úgymond felmentő körülményeket jelentenek számomra - nézek a nőre, akit valaha szerettem. Természetesen nem várom el, hogy legyintsen egyet, és jelentse ki, hogy mi sem történt ezer évvel ezelőtt. De voltak pillanatok, mikor elöntött a hit, hogy talán ő maga is belátja, hogy nem akarattal vettem el az életét, és a gyermeke életét. Fiatal, mondhatni újszülött vámpír voltam, aki nem volt ura sem az éhségének, sem az akaraterejének, sem az új természetének. Ha tudtam volna, hogy a két lábon járó borzalomnak, ami én magam voltam, az ő létezése lesz az ára, akkor inkább levágtam volna a saját fejemet, vagy kiszakítottam volna szívemet, mintsem ártsak neki. - Ötszáz hosszú éven át menekültél Niklaus elől, és gyűlölted úgy, ahogy még talán senkit az életedben. Mégis megbocsátottál neki, és ha rövid ideig is, mégis együtt voltatok újra. Én barátod voltam, hosszú századokon át. Az én számomra tényleg nem lakik megbocsátás a szívedben? - kérdezem csendesen. Sajnos az emberi nyelv túlságosan szegényes ahhoz, hogy szavakkal fejezzem ki, mennyire sajnálom azt az ezer évvel ezelőtti napot. És átkozom, ezerszer is átkozom anyám őrült gonoszságát, aki úgy döntött, hogy nem hagyja, hogy ezzel a hamis emlékkel a fejemben éljek tovább, és megosztotta velem az igazságot. A helyzet az, hogy vannak titkok, amik jók, ha eltemetve maradnak. Nos, ez is egy efféle titoknak számított. - Tudtam, hogy ha megtudod, hogy én várlak a Grillben, eszed ágában sem lesz átlépni ezt a küszöböt. Vagy ha igen, akkor azt egy molotov-koktéllal a kezedben tennéd - mondom higgadtan, teljes őszinteséggel. - Nem kérek olyan dolgot tőled, amelyre nem vagy képes. Nem kérem, hogy felejtsd el amit megtudtál, és azt a sajnálatos tettet, ami összeköti a múltunkat. Csak arra kérlek, hogy próbáld magad előtt azt az Elijah-t látni, akit ismertél három hónappal ezelőttig is. Aki a barátod volt, egy régi szerelmed, és akit te magad is kedveltél. Úgy hiszem, ez a legtöbb, amit elvárhatok tőled, hát nem is óhajtok ennél többet - emelem fel a kezem, egy újabb italt kérve. Noha általában mélyen megvetem a káros szenvedélyek iránti oly mértékű rajongást, amelynek fajom és családom többi tagja lázasan hódol, mégis vannak olyan élethelyzetek, mikor az alkohol megkönnyíti a szituációt. Ebből a szempontból nem bánnám, ha Tatia is csatlakozna hozzám. Talán a whisky némileg engedékenyebb és szentimentálisabb hangulatba hozná. - Mit hallottál mostanában New Orleans-ról, és az ott kialakult helyzetről? - kérdezem, mintha csak épp azért jöttem volna, hogy arról beszéljek, miféle különbségek vannak időjárás szempontjából a két város között. Azzal ő is tisztában van, hogy a város egy szál kötélen egyensúlyoz béke és háború között, de azzal alighanem nem - hacsak nincs tökéletes titkosszolgálata - hogy mióta kitette a lábát Louisianaból, a körülmények csak romlottak. Az emberek azt mondják, a pokol nem létezik, én viszont meg vagyok bizonyosodva ennek ellenkezőjéről. Mi más lenne a gyehenna, mint az a hely, amit eltölt a harag, gyűlölet, méreg és bosszú? Nos, ha ez csakugyan így van, akkor az inferno a földre szállt megnyilvánulása ennek a tavaktól és folyóktól határolt területnek.
[You must be registered and logged in to see this image.]Farkasszemet néztem a férfival, akivel nem akartam találkozni, akit nem akartam látni a hátralévő évszázadaim során, sőt, akiről ha hallottam is valamit legszívesebben a fülemre tapasztottam volna a tenyereimet és futni kezdtem volna, nehogy a nevének említése emlékeket csalogasson elő belőlem. Mit tagadjam, elegem van a Mikaelson-okból. Nem vagyok köteles, mi több, hajlandó elfogadni őket a közelemben: éppen ezért nem jártam New Orleans városában már egy ideje. A Mississippi völgye az ő területük, Mystic Falls pedig az enyém. Elijah-ra nézve érdekes módon nem a düh borított el, sokkal inkább a megvetés és az évszázadok alatt megunt kapálózás, ami az ő és családja által rám aggatott béklyók lerázására irányult. Kezdtem azt hinni, hogy soha nem fogok megszabadulni tőlük, akármennyire keményen próbálkozok. Lehet valami az ősi mondásban, miszerint bármilyen gyorsan futunk is, a múltunk úgyis utolér. Egészen addig, amíg a múltamnak nem az a darabkája ért utol, ami arról szólt, hogy a Mikaelson-ok bűvkörébe keveredve fenekestül felfordult az életem, teljesen mindegy volt, melyik részlet kopogtatja meg a vállam. - Túl sokat beszélsz és mindezt feleslegesen, Elijah. – Felvontam a szemöldökeimet és megvontam a vállaimat. – Két és fél perced maradt, úgyhogy javaslom, siess, ha tényleg el akarod mondani, mi nyomja a lelkedet. – Így is felettébb nagylelkű voltam vele, mert jogom lett volna ahhoz, hogy megfogadjam a tanácsait és arcon köpjem vagy megpróbáljam szíven szúrni egy karószerű fadarabbal, csakis a miheztartás végett. A legutóbbi találkozásunk során nagy küszködve közölte, hogy ő volt az, aki meggyilkolt, ezek után pedig nem érzem úgy, hogy kötelességem lenne esélyt adni neki a beszélgetésre. Mégis itt vagyok, viszonylag nyugodtan ülök előtte és nem is tervezem, hogy nekiugrok, szóval sokkal többet fektettem bele ebbe a találkába, mint az tőlem elvárható lett volna. Mit várt tőlem? Hogy italt rendelek, rámosolygok és megkérdezem, hogyan töltötte az elmúlt hónapjait, mi történt vele, míg nem találkoztunk? Őszintén? Nem érdekelt. Mindössze azért voltam itt, mert a fránya kíváncsiságomat képtelen vagyok levetkőzni, ha tudom, hogy ő fog várni ezen a külvilág felé mutatott álcájához egyáltalán nem illő helyen.
A Grill ajtaja a szokásos menetrendet követi, aminek magam is szemtanúja voltam Mystic Falls-i időzésem folyamán: sűrűn nyílik és csukódik, ahogy cserélődik a bár közönsége. Estére jár, az eddigi fiatalabb korosztály már elhagyja a helyet, hogy átadja a terepet a munkában megfáradt, barázdált arcokhoz tartozó lelkeknek, akik sós mogyorót magukba tömve isszák a sörüket, és osztják meg bánatukat az amúgy is látható letargiában vergődő csapossal. Néha vetek egy pillantást az órámra, ettől függetlenül nem foglalkozom túlzottan az engem körülvevő világgal, a gondolataim jobban lekötnek a céltalan bámészkodásnál. Ennek ellenére fel sem kell emelnem a pillantásomat a poharamról, hogy megérezzem, a mostani ajtónyitással egyetemben olyas valaki érkezett, aki nem tartozik az unott, álmos, és taposómalomba beletespedt emberek sokaságába. A levegőt arrogancia és gőg bukéja tölti meg, és magamban elkönyvelem, hogy Tatia - bármennyire is mondhatja századok sokaságát háta mögött - egy valamiben nem különbözik másoktól, ez pedig az ősi, asszonyi kíváncsiság. Persze, hogy egy névtelen üzenet felkeltette a figyelmét, és természetesen az üzenet átadójának személye sem volt véletlen választás részemről. Egy fiatal férfi vagy nő talán esélyt sem kapott volna, hogy végére érjen a mondanivalójának: szerencsés esetben csak az ajtót csapta volna rájuk, tökéletesen ignorálva a közlendőjüket és magukat is, de ismerve Tatia heves vérmérsékletét, azt sem tartottam volna kizárnak, hogy ma a hullaház egyik tepsije lakót kapott volna egy rejtélyes körülmények között eltávozott polgár személyében. Egy kutya, és egy idős nő párosítása azonban meglágyítja még a legkeményebb és legzordabb szíveket is: ékes példájaként Tatia Petrova megjelent a Grill meglehetősen sokat látott falai között. Látom, ahogy tekintetével végigpásztázza a sokaságot, aztán, mintha csak valamiféle belső radar vezérelné a szemeit, pillantása megállapodik rajtam, és azonnal látható a rajta végbemenő változás. Szemei összeszűkülnek a gyűlölettől, és a váratlan meglepetéstől, ajkait olyan vékony vonallá préseli, hogy szinte eltűnnek arcában, majd lendületesen sarkon fordul, és alig néhány másodperc múlva már csak lebbenő barna haját látom, ahogy előbb elindul a Grill ajtaja felé, majd némi hezitálás után változtat az útirányon, és kitüntet társaságával - még akkor is, ha talán számomra ebben nem lesz túl sok köszönet. Hogy meglepett volna-e a lehetőség, hogy faképnél hagy? A legutolsó találkozásunk tényét figyelembe véve a legkevésbé sem. Mindössze elszomorított volna a lehetőség, hogy ha a sors, vagy ellenségeink szeszélye úgy hozná, hogy bevégzem ezer éves pályafutásomat, alighanem diadaltáncot járt volna a sírom tetején. Leül a boxba, velem szembe, és noha megosztja velem a társaságát, alighanem eltökélte magában, hogy szigorúan tőmondatokban hajlandó velem kommunikálni. Nem hibáztatom érte. Az ő helyében én talán személyesen mártanék karót annak a szívébe, aki tönkretette az életemet. - A lehengerlő egyéniséged mit sem változott, Tatia - rakom le a poharamat, majd felé tolom az üveget, hogy szolgálja ki magát - a megjelenésének eshetőségében bízva már odakészítettem egy üres poharat az asztal felé eső részére. Talán némi alkohol könnyebbé teszi neki elviselni a tényt, hogy egy légtéren kell osztoznia velem. - Ugyanakkor kétlem, hogy három perc elég lenne ahhoz, hogy végére érjek a mondandómnak, ami miatt látni szerettelek volna, és ami miatt ide csaltalak. Tudom, hogy gyűlölsz, idáig áramlik felőled az irányomba érzett megvetés és harag. Nem esem az önteltség azon hibájába, hogy ostoba módon firtassam, vagy épp ne fogadjam el az okát. Ugyanakkor kérlek, adj nekem rá lehetőséget, és legfőképpen időt, hogy elmondjam, miért jöttem Mystic Fallsba, és miért kockáztatom meg, hogy az arcomba köpj, vagy egy széklábat szúrj keresztül a mellkasomon.
[You must be registered and logged in to see this image.]Jó ideje nem jártam már a Grill-ben, ami természetesen semmit sem változott az utolsó alkalom óta, amikor betettem a lábam az ajtón. A levegőt az alkohol és cigarettafüst épp csak nem fojtogató keveréke töltötte be, a helyiség egyik végében a közép korosztály, míg a másikban a fiatalok gyűltek össze, a boxokban pedig elvétve ültek párok vagy éppen azok a magányosan iszogatók, akiknek nem volt kedvük az unottan poharakat törölgető pultos arcát bámulni. Várjunk csak! Tévedtem! Az alkalmazottam eddig nem láttam itt, fiatal kölyök volt, aki éppen csak betölthette a tizennyolcat, de a szája annyira lefelé biggyedt, hogy egy pillanatra megsajnáltam. Édesem, mi lenne veled, ha egy komolyabb helyen kellene leemelned a polcról az üveget? Vagy ha azon mennél keresztül, amin én ennyi idősen már túl voltam? Végül is, az üzletpolitikája nem volt rossz: a szomorú tekintete azoknak is aláássa a hangulatát, akik mindössze a robotból térek be egy sörre és kényszeríti őket, hogy a ragadósnak tűnő letargia ellen valami mást is legurítsanak a torkukon. A hátammal megtámasztottam a pultot és pár hosszú másodperc erejéig körbehordoztam a tekintetemet, hogy jobban belássak a beugrókba, az asztalokhoz és végignézhessek a pultnál ücsörgőkön. Meghívást kaptam, névtelent, sejtelmeset, amit egy vámpír küldőhöz méltóan egy pincsikutyát sétáltató, megigézett nő adott át, miután tíz percig kopogtatott az ajtómon. A meglepődéstől még az orrára sem tudtam csapni az ajtót, megelőzve az összezavarodottságát komplett történetet a fejébe idézve küldtem el a háztól. Nem tehetek róla, az idős nénik és a tacskók a gyenge pontom. Ám arról, hogy ki küldhette az üzenetet egészen addig fogalmam sem volt, míg észre nem vettem azt a férfit az egyik asztalnál ücsörögni, akit a hátam közepére sem kívántam. Ösztönösen indultam a kijárat felé, magassarkúm kopogása talán még a zenét is elnyomta és csak akkor torpantam meg, amikor a kezemet a kilincsre tettem… miért nem nézek szembe vele? Megérdemelné, hogy tudomást se vegyek róla, de van egy olyan sejtésem, hogy pontosan erre a reakcióra számít annak ellenére, hogy akar valamit. Elijah Mikaelson nem szokott átutazni a fél országon azért, hogy puszta baráti csevejekbe bonyolódjon. - Három perced van, mielőtt meggondolom magam és ismét elindulok kifelé. – Jelentettem ki az asztalához lépve, becsusszanva a boxba. Kényelmesen hátradőltem a széken és a tekintetemet a rég látott férfira szegeztem. – Ajánlom, hogy megérje rád vesztegetni az időmet.
"Találkozás egy régi szerelemmel" - ez a dal lehetne minden olyan alkalom kísérőzenéje, mikor valami módon egymás közelébe férkőzünk Tatiával. Lehet, hogy egész stílusos lenne most is, ha egy egész fesztiválzenekar lopózna a nyomomban, majd foglalna helyet a Grill színpadán, hogy az adott pillanatban játszani kezdjék ezt a keserédes melódiát - persze előre látom magam előtt a végeredményt, ahogy életem első, és plátói szerelme nemes egyszerűséggel szétverné a hegedűt a vonósnégyes fején, majd mészárlásba fogna köztük. Művészeket ölni pedig az én szememben szinte szentségtörésnek számít, a tehetséges emberek ritkák, mint a fehér holló, ennél fogva tiszteletre méltóak, és valamiféle morbid morál alapján sérthetetlenek. Ha már morbiditás: úgy tűnik, nem csak a létezésünk számít szégyenfoltnak a természet palettáján, hanem azon körök is, amelyeket egymás körül futunk újra meg újra, mint egy ismételt felvétel. Egészen a múltban, ezer évvel ezelőtt is olyan kapcsolat fűzött össze bennünket Tatiával, amely a bűnök poklának legmélyebb bugyrában fogant, mégis, képtelenek voltunk teljesen elszakadni egymástól annak ellenére sem, hogy az öcsém jegyese volt. Valójában úgy hiszem, a szíve már akkor magában foglalt engem is - akkor minden fájdalomnál borzalmasabb volt a tudat, hogy soha nem lesz az enyém. Századokon át dédelgettem ennek a szerelemnek az emlékét a lelkemben, hozzá hasonlóan, hogy most, néhány hónappal ezelőtt tőlem kapja élete pofonját: a felismerést, hogy elvettem tőle valamit, valami pótolhatatlant. Nem csak egy emberi életet, reményeket, jövőt, hanem egy meg nem született gyermeket is - akiről egészen addig az iszonyú pillanatig nem is tudtam. Nem tudom azóta sem eldönteni, kit gyűlöljek jobban: magamat, aki elkövettem ezt a jóvá nem tehető bűnt, vagy anyámat, aki felszabadította agyamban a hamis emléket, amit ő maga ültetett oda. Vannak dolgok, amiket talán jobb nem piszkálni - és ez is közéjük tartozott. Önkéntelen mozdulattal nyúlok arcomhoz, mintha még mindig érezném rajta annak a pofonnak a fájó csattanását, amellyel Tatia reagálta le - roppant jogosan - az immár kendőzetlen igazságot. Azóta sem láttam őt, és volt egy olyan érzésem, hogy ha tudná, hogy a mai névtelen meghívás hátterében én állok, nem hogy a Grill környékét elkerülné, hanem repülőjegyet váltana a világ másik végébe. Igaz, ismervén az ő habitusát, nincs kizárva hogy mégis megjelenne: de csupán azért, hogy rám gyújtsa a bárt, és hogy diadalittas örömtáncot járjon a parázsló hamu körül, ami engem is magában foglalna. Felemelem ujjamat, és némán egy újabb italt rendelek, a sokadikat a sorban, immár három üres pohár áll előttem az asztal idő ette, és alkohol áztatta fáján. Bízom benne, hogy egy névtelen invitáció kibontja Tatia lelkében a kíváncsiságot olyannyira, hogy látni akarja, ki a kéretlen látogató, és bízom abban is, hogy nem fogja az első pillanatban mikor meglát, rám vágni a Grill ajtaját, és sarkon fordulva elrohanni innen. Tisztában vagyok vele, hogy hiába is kérnék, vagy várnék bocsánatot, feledést - egyszerűen nem kérhetem. Most sem azért vagyok itt, hanem azért, hogy lássam, talán még utoljára. Ismerve a New Orleansban fennálló helyzetet, amely bármelyik utcasarkon halállal fenyeget még talán egy Ősit is, egyszerűen úgy érzem, hogy muszáj a szemébe néznem még egyszer - ha kell esdeklem is azért, hogy megadja nekem a feloldozást, hogy a lehetőségekhez mérten tisztán léphessek a túlvilágra, ha a végzet ezt a sorsot szánná nekem.
A kérdése szíven mart, ahogy pedig rám pillantott, az csak még jobban égetett. Utáltam, hogy rosszban voltunk, hogy ki akartam zárni az életemből, hogy haragudtam rá... Sohasem fajultak még idáig a dolgok kettőnk között, ez pedig teljességgel megrémisztett. Nem akartam Őt még egyszer elveszíteni, s már előre féltem attól a perctől, mikor újra búcsút kell majd mondanom neki. Mosolyát látva az én ajkaim is mosolyra görbültek, mialatt aprón megráztam a fejem. - Itt, mert valaki, nem tudott elszakadni a telefontól és egész este zaklatott. - Tettetett méreggel a hangomban, cseppet sem komoly hangsúllyal ejtettem ki a szavakat a számon. Valójában örültem neki és a lelkem tombolt a boldogsától, amiért annyiszor üzent és hívott korábban. Ez azt bizonyította, hogy igen nehezére esett távol tartania magát tőlem és ez olyan örömmel töltött el, amit talán még csak éreznem se lett volna szabad. Összevont szemöldökkel, kérdőn tekintettem rá, de inkább nem kommentáltam a mondandóját. Aligha hiszem, hogy ittas állapotban ennyire jó társaság lennék, de jelen pillanatban egy másodpercig se hárítottam a hízelgését. Valójában igen is jól estek a szavai, kellemesen simogatták a lelkemet és a pár nappal ezelőtti dühöm, oly mértékben eltűnni látszott, hogy már alig emlékeztem rá. Vagy ezt az alkohol hatásának köszönhettem? Megmerevedve, lefagytam álltam előtte, miután kiejtette a szavakat. Menjünk el együtt, Párizsba? A szerelmesek városába? Mély levegőt vettem, próbáltam nem tulajdonítani semmi más jelentést a szavainak, de valahogy mégsem ment. Ez volt az a pont, mikor mindkettőnknek szüksége volt még egy kis alkoholra. Habár a cselekedeteim arról árulkodtak, hogy csak az alkohollal foglalkozom, a gondolataimat nem bírtam szabadítani az előző szavaitól. Vagy inkább azoktól az érzésektől, amiket a felvetése kiváltott belőlem. Annyira összezavart ezzel az egésszel, hogy még válaszolni is elfelejtettem rá, de már az sem érdekelt. A fejemben csak az járt, milyen lenne Stefannal az oldalamon bejárni Párizs varázslatos kis utcácskáit, milyen lenne, ha tényleg együtt jutnánk el oda... A következő álomképeket a fejemben azonban jobbnak láttam végképp elhessegetni, hisz azok már messze túlszárnyalták a barátság kategóriát. A zene volt az egyetlen mentsváram, amibe jelenleg menekülni tudtam, Stefan mozgásán pedig különösen jót mulattam. Ha nem félne ennyire ettől a tánctól, még könnyedén remekelhetne is benne... - Én mondtam! De sose hallgatsz rám, pedig általában igazam van. - Mondtam mosolyogva, majd érdeklődve figyeltem milyen táncmozdulatban szeretne részesíteni, amikor a kezemet fogva közelebb húzott magához. Boldogan nevettem el magam, ahogy megforgatott a saját tengelyem körül, de aztán hirtelen el is komolyodtam, amint megszólalt. Aggódva fürkésztem a tekintetét, ám amikor rám nézett, némiképp megnyugodtam. Bólogattam válaszul, jelezve, hogy tényleg nem engedem, hogy bármi baj történjen. Jól tudtam, mennyire nehéz helyzetben lehet most, éppen ezért ajánlottam fel a gardedám szerepét. - Jó, menjünk. - Bólogattam beleegyezően, s abban a pillanatban el is engedtem a kezét, hogy visszaléphessek az asztalunkhoz. Kidobtam némi készpénzt az asztalra, ha pedig nem fedezi a költségeket, akkor könnyedén be tudják hajtani rajtunk a későbbiekben. Úgyis ismertek már minket, tudták, hol találnak és valószínűleg úgysem ma fordultunk meg itt utoljára. A lakáskulcsomat zsebre vágtam, a telefonomat a farzsebembe tuszkoltam és megfogtam a whiskey-s üveget, amiben már csak néhány apró deci árválkodott. Felkaptam az asztalról Stefan mobilját is, amit felé fordulva odanyújtottam neki, majd kérdőn rápillantva megálltam előtte. - Felőlem mehetünk is. - Halványan rámosolyogtam, fejben pedig már készítettem is a tervet arra vonatkozóan, miként fogunk észrevétlenül bejutni a kórház vérraktárába. Hiába nem éppen tiszta fejjel közlekedünk majd, vámpírságunknak köszönhetően nem hiszem, hogy bárki is megállíthatna minket. - Minden megvan? - Kíváncsiskodva próbáltam elkapni a pillantását, majd gyorsan, lopva visszanéztem az asztalra, hogy megbizonyosodjak róla, mindent elpakoltunk és még véletlenül sem hagyunk itt semmit sem. - Ezt azért magunkkal visszük. - Mosolyogtam rá, ahogy meglebegtettem kettőnk között a félig már üres üveget. Ahogy jobban belegondoltam, én is kezdtem éhes lenni, ezért gyorsan hálát is adtam a vérraktár ötletéért. Bár magának az útnak kissé félve vágtam neki. Tudtam, hogy tudok majd vigyázni Stefan-ra, nem efelől adódtak kétségeim, sokkal inkább amiatt izgultam, nehogy az alkohol és a vér olyan szintű hatalmába kerítsen, hogy valami őrültséget mondjak. Vagy tegyek. Utóbbitól jobban féltem, tekintve, hogy még mindig azon járt az eszem, vajon mit gondolt Stefan, mikor Párizs látogatását közös programként képzelte el. Vagy talán rossz szokásomhoz híven ebbe is sokkal többet látok bele, mint kellene. Most meg másik szokásomnak hódolva olyannyira túlgondolom a dolgokat, hogy lassan megőrülök saját magamtól. Igen, azt hiszem most már több, mint szükségem van a friss, esti levegőre, úgyhogy reméltem, hogy indulhatunk végre.
it's like wishing for rain as i stand in the desert
••• Caroline + Stefan •••
[You must be registered and logged in to see this image.]- Nagyon haragudtál rám, ugye? - Pillantottam rá. Próbáltam az összes bennem tomboló érzést beleszorítani a tekintetembe, de az alkohol egészen szépen dolgozott bennem, ezért nem csodálkoztam volna, ha saját magam karikatúrájává válnék. - Vagyis... nem feltételezem, hogy már nem haragszol, de... itt vagy. - Jelentettem ki, majd apró, halvány mosolyra húzódott a szám. Csodálatos megállapítás volt, ám hiába teltek el hosszú percek az érkezése óta, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy elértem: a közelemben akarjon lenni. Bár Caroline-t ismerve, lehet, hogy csak túlzottan a lelkére vette, hogy kirúgtam a hámból és magát hibáztatja. Számít ez? Törődött velem és ez olyasfajta melegséggel töltötte el a mellkasomat, amelyet régen nem éreztem. Egy pillanatra meg is ijedtem a jóleső érzéstől, aztán a lány szavai kirángattak a gondolatmenetemből és a bennem kavargó érzésekre való figyelésből. - Sokkal inkább veled, ittasan a Grillben. - Nem az volt a legjobb az estében, hogy üvegével öntöttem magamba a whiskyt, hanem hogy vele lehettem. Jól megvoltam egyedül is, de jólesett hozzá beszélni, látni őt, a mosolyát és azt hinni, ráléptünk a kapcsolatunk megjavításának rögös és hosszú útjára. - Egyszer elmehetnénk együtt. Párizsba. - Böktem ki hirtelen, magam sem gondoltam meg kétszer, mit beszélek. Aztán nagy nehezen realizáltam magamban, mint mondtam. Lehet, hogy pár héttel ezelőtt eszembe sem jutott volna más jelentést tulajdonítani a szavaimnak, viszont most nem hagyott nyugodni egy mögöttes szándék, úgyhogy inkább felhajtottam az italom maradékát, mielőtt ismét valami hülyeséget mondtam volna. Megjelent előttem egy kép, ahogy Caroline-t kalauzolom a Champs-Élysées-n vagy egyszerűen csak ücsörgünk a Mars-mező füvén, miután lejöttünk az Eiffel-torony tetejéből. Tökéletes késő délutáni program lenne. A gyorsabb ritmusú zene azt követelte tőlem, hogy próbáljak valamiféle táncmozdulatokat tenni, de tényleg nem voltam nagy táncos, legalábbis a nagyon szabados műfajban nem remekeltem. Legutoljára azt hiszem '70valahányban engedtem el magam, a pia és Bon Jovi zenéje megtette a hatását, na és persze Lexi noszogatása. Caroline nagyon hasonlított az egykori legjobb barátomra: ugyanolyan pozitív kisugárzású, vidám, pörgős, angyali teremtés volt és hasonlóképpen tudott szúrósan nézni. Néha kicsit ijesztőek is voltak mind a ketten, ugyanakkor a legerősebb nők, akiket valaha ismertem. - Oké, hát... legyen. - Sóhajtottam egyet. Megígérte, hogy mellettem lesz, nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj. Egyre csak ezt mantráztam magamban, mígnem arra kaptam fel a fejem, hogy elkezdtem mozogni a zenére. Caroline vigyora előrébb segített, én is elmosolyodtam. - Tudod, nem is olyan rossz ez... kezdem élvezni. - Megfogtam Caroline kezét és hirtelen felindulásból húztam magamhoz kicsit közelebb, majd pörgettem meg a saját tengelye körül. - Csak kezdek megéhezni. - Ez volt a legnagyobb baj. Ha túl sok alkoholt öntöttem magamba, kellett valami, ami felszívja, úgyhogy mindig megéheztem... általában vérre, ilyenkor az emberi kajától a fűrészpor is jobban esett volna. - Azt mondtad, elengedhetem magam, nem lesz semmi baj. - Néztem ismét rá. - Mi szólnál, ha beugranánk a kórházba? - Vetettem fel a semmiből az ötletet. A gyomromat mardosta az éhség és a vérraktár jobb ötletnek tűnt, mint nekiindulva az éjszakának és vadászni.
Kifejezetten rosszul éreztem magam, habár azt már nem tudtam eldönteni, hogy ezt a bizonyos rosszullétet a sok alkoholnak vagy épp a szívfájdalmaimnak köszönhettem. Ám nem is kellett ezzel különösebben foglalkoznom, hisz a lényegen úgysem tudtam változtatni. Nem hittem, hogy a táncolás jó ötlet volna, mégsem ellenkeztem, hanem talpra álltam és vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Megmosolyogtatott a tudat, miszerint alig pár évvel ezelőtt olyan kínkeservesen kellett könyörögnöm azért, hogy Stefan Salvatore méltóztasson táncolni velem egyet, most azonban, ahogy az évek során számtalanszor, Ő kezdeményezte ezt a cselekvést. A sors fintora, hogy mikor először táncoltunk, nekem akkor is körülötte forogtak a gondolataim, s azóta talán sok minden történt, az én érzéseim újra feléledni látszódtak. Pislogva párat, boldogan, mosolyova bólintottam egy aprót, mikor azt mondta, soha nem hagyna elesni. Ő volt az egyetlen, akinek ezt valóban el is hittem, még akkor is, ha az utóbbi hónapokban eléggé elsodródtunk egymástól. Most azonban mégis itt voltunk, talán ezúttal némileg túlságosan közel is. Mély levegőt vettem, ahogy keze a derekamra csúszott, még nyeltem is egyet, leplezve ezzel a kialakult zavartságomat. Nem sokan tudtak ilyen szinten feszélyezni a jelenlétükkel, de Stefan-nak ezt is sikerült elérnie. Bizonyára ez összefüggésben van azzal is, hogy titkon gyengéd érzelmeket táplálok iránta, de ezt még mindig próbáltam elnyomni a tudatom legeslegtávolabb eső kis részébe. Senkinek se hiányzott volna egy részeg vallomás, így őszintén bíztam abban, hogy az este folyamán sikerül majd tartanom a számat. - Hát, ezzel nem vagy egyedül... Pár órája még én is azt hittem, hogy egy darabig nem látlak majd. - És próbáltam is ehhez tartani magam. Ignoráltam a szöveges üzeneteket, a hangüzenetet, mindent. Legalábbis egy darabig. A kíváncsiságom túlnőtt rajtam és mindenáron tudni akartam, miket írt, miket mondott, így hát megnyitottam minden egyes üzenetét, most pedig itt vagyok. Vele. Az utolsó napos kérdésemre meglepő választ adott, tekintete őszinteségtől sugárzott - és persze némi alkoholmámoros homályosságtól -, s ezzel megint arra kényszerített, hogy egy pillanatra elfelejtsek még levegőt is venni. De mentésképp, elnevettem magam. - Ez, mint utolsó nap? Ittas állapotban a Grillben? - Természetesn hízelgő volt ez a számomra, nagyon is és elég különös érzelmi reakciókat váltott ki belőlem, de nem hagyhattam, hogy ez a tudomására jusson. - Nem akarnál mondjuk, nem tudom... autóversenyezni vagy kilövetni magad az űrbe? Vagy elmenni Rómába, Párizsba? Ah, Párizs... - Vágyakozva ejtettem ki Párizs nevét ajkaimon. Vajon egy nap eljutok majd oda? Olyan régóta szeretnék világot látni, körbeutazni Európát, de még csak a keleti partot se sikerült elhagynom. Sikerül egyáltalán majd egyszer? Vagy örökre itt maradok, hátralévő akárhány száz vagy ezer évemben? A túlzott közelsége, ahogy végigsimítottam a kézfején, Ő pedig a derekamon, hirtelen elárasztottak olyan érzelmekkel, amelyekkel nem akartam ebben a pillanatban foglalkozni, így hátrálni kezdtem és jóformán menekülőre fogtam. Már nem a Grillből, hanem inkább Stefan elől. Vállat vontam a bulis kérdésére és a mimikámmal is azt a látszatot próbáltam kelteni, hogy mégis miféle kérdésnek gondolta ezt az imént. De inkább nem reagáltam rá semmit. Talán, amíg le nem nyugszanak a kedélyek, na meg Elena és Damon nem vergődnek zöld ágra, addig nem kellene piszkálnom az alvó oroszlánt. Amint az új, pörgősebb dal felcsendült és Stefan próbált táncolni rá, elkapott a nevetés. - Tudom, azért választottam! - Nyelvet nyújtottam rá és elkezdtem a zene ütemére ugrálni és dobálni a hajamat is mellé. Erre a dalra és az ehhez hasonlóakra egyáltalán nem lehetett normálisan táncolni. De nem is ez volt a lényeg. A hangsúly sokkal inkább azon volt, hogy vidám hangulatot verjen belénk és ne menjünk át szentimentális, letargikus hangulatba, mert azzal viszont senki sem járna jól. Hirtelen megtorpantam, mikor észrevettem, hogy Stefan szinte nem csinál semmit. Két kezemmel megfogtam a vállait és minden erőmet bevetve próbáltam úgy megrángatni, hogy érezzen is belőle valamit. Nem biztos, hogy sikerült. - Engedd már el magad egy kicsit! Stefan, itt vagyok, nem lesz semmi baj. - Bátorítóan bólintottam egyet, hisz tudtam, mitől fél. - Egy kis szórakozásba nem fogsz belehalni... - Ez a mondat hitelesebb lett volna úgy, hogy senki sem fog belehalni, de nem kockáztattam meg, hogy mások meghalljanak minket. - Nem fognak elfajulni a dolgok, ígérem. - Szemöldökeimet felemelve érdeklődve pillantottam rá, miután elengedtem Őt. Némán, mozdulatlanul álltam előtte és vártam, hogy megmozduljon. Vagy csináljon valamit, bármit. Csak ne álljon egy helyben és nézze, ahogy én komplett idiótát csinálok magamból. - Vagy mit szeretnél? - Kezdtem azt hinni, ennyi elég is volt a táncolásból, de akkor valami olyat kell ajánlania, ami kenterbe veri ezt a remek programot.
it's like wishing for rain as i stand in the desert
••• Caroline + Stefan •••
[You must be registered and logged in to see this image.]Belegondolva – már amennyire gondolkodásnak lehetett nevezni azt, hogy megpróbáltam összpontosítani valamire az egyébként ötvenfelé álló elmémben -, jólesett a lerészegedés. Nem sokszor ténylegesen és teljesen italba a bánatom és a ki nem mondott érzéseimet, de most éppen itt volt az ideje, hogyha csendesen is, de kirúgjak a hámból. Nehezemre esett felfogni, hogy Caroline is itt van, míg az egyik pillanatban rácsodálkoztam, hogy velem szemben ül, addig a másikban ismét azt hittem, hogy egyedül vagyok. Ha megkértek volna, hogy válasszak a két lehetőség közül, fogalmam sem volt, melyikre böktem volna, mivel hiába szerettem volna csak tompán magam elé meredni, örültem, hogy Caroline az üzeneteim hatására úgy döntött, ideje törődnie velem. Pedig esküszöm, nem az a szándék vezérelt, hogy ráerőltessem magam… vagy talán mégis. Mindenesetre itt volt és a világért sem zavartam volna el, mert már a jelenléte is elég volt ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Caroline ilyen hatással van az emberre: beragyogja a teret, ahol tartózkodik és ezzel örömet csempész a legnyomorultabb szívbe is. Valószínűleg ez vett rá arra, hogy felkérjem táncolni, amikor még azt se nagyon tudtam, hol vagyok. - Soha nem hagynálak elesni. – Care is egészen instabil állapotba került, de engem egyáltalán nem érdekelt, hogy senki sem táncolt – vagy próbált úgy tenni – rajtunk kívül. A hely kezdett kiürülni, a gimiseknek nagy valószínűséggel eljött a takarodó ideje, a pultnál szobrozó törzsvendégeket pedig nem érdekeltük. Próbáltam a kevésbé ciki tánctudásomat elővarázsolni, ám mivel az akaratlagos mozgások és gondolatok most távol álltak tőlem, be kellett érnem az automatikusan jövő lépésekkel. - Még most sem hiszem el. – A kezemet Caroline derekára csúsztattam, ismét megbizonyosodhattam arról, hogy élő, létező személyként van itt, nem hallucináció formájában. – Azt sem tudom felfogni, hogy itt vagy. Azt hittem, jó ideig nem fogjuk látni egymást. – Nyeltem egyet. A whiskys üvegbe kapaszkodva kicsit magabiztosabbnak éreztem magam, mint most, de igyekeztem összekapni magam, főleg, hogy ismertem magam annyira, hogy tudjam: részegen megered a nyelvem és ha ez az este így folytatódik, Caroline minden kérdésére válaszolni fogok és talán olyan dolgokat is mondok majd, amik nem fognak tetszeni neki. – De ha már itt tartunk, ha ez lenne az utolsó napom, nekem az is megfelelne. – Megkerestem a tekintetét. Őszinte voltam, nem csak azért mondtam, hogy meglágyítsam a szívét. Egy jó naphoz nem volt szükségem sokkal többre, mint az ő társasága. Észrevétlenül lett az életem szerves része és minden egyes nappal egyre fontosabbá vált. Ki z, aki ne akarná Caroline Forbest-t az életébe? Kérdez ezt az a szerencsétlen, aki pár héttel ezelőtt maga taszította el… ettől jobban nem is lehetnék az ellentmondások embere. És úgy tűnik, ismét elbambultam, mert míg fél perce amiatt húzódott mosolyra az arcom, hogy Caroline a kezemet markolászta, most nem értettem, miért kezdett hirtelen hátrálni. - Bulit akarsz rendezni? Miért? – Felesleges kérdés volt, Caroline-nak nem volt szüksége indokra ahhoz, hogy városra szól partit csapjon. A panzió elég nagy volt ahhoz, hogy mindenki elférjen benne, bár mostanában inkább halotti torok helyszínének használtuk, nem táncos mulatságok megrendezésének volt a helyszíne. De hát, nem lehetünk örökké szomorúak, akkor sem, ha ez a filozófiám maximum addig fog tartani, míg ki nem ürül a véremből az alkohol. – Felőlem bármikor jöhetsz és elkezdhetsz rendezni. – Nyögtem ki ahelyett, hogy a kérdésére válaszoltam volna. Mi hiányzott? Nem tudom. Valami, amit nem lehetett szavakba önteni… minden bizonnyal a régi kapcsolatunk, mert akárhogy is, azzal, amit csináltam, hatalmas törést okoztam kettőnk között. Talán ez volt, amit Caroline érzett és most, hogy felhívta rá a figyelmemet, már én is. Úgyhogy jobb is volt, hogy öntött egy italt mindkettőnknek, lehúzva a whiskyt mozogni kezdtem az új zeneszámra. – Ez a fajta tánc nem az erősségem. – Csak akkor, ha totál részeg vagyok és teljesen elengedem magam. Az első megvolt, a másodikat inkább nem akartam megkockáztatni… ha nem figyelek magamra, akkor éhes leszek és abból lesz csak igazán nemulass.
Az a ház néha rosszabb, mint a temető. Nos igen, ezt át tudtam érezni. Alig pár napja tértem haza, de anya nélkül az otthonom se volt már az igazi, pláne a bútorok nélkül. Örültem volna, ha átmehettem volna Stefan-hoz és a kandalló mellett ülve némi megnyugvást találhattam, de annyira elvakított az iránta érzett haragom, hogy nem voltam képes sutba vágni a büszkeségemet. Egészen eddig a pillanatig. Bár azt inkább már nem részletezném, hogy pontosan miért is jelentem meg a Grill-ben. Meglepett, hogy emlékezett a hívásra, de amit ezután mondott az némiképp szíven szúrt. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem épp úgy használta azt a bizonyos "sz" betűs szót, amilyen kontextusban örültem volna neki. Habár így is sikeresen elvette a lélegzetemet néhány másodpercig. Ugyanmár... ha Elena-nak és Bonnie-nak képes vagyok kimondani, akkor neki is menni fog, mindenféle kínos érzés nélkül. Legalábbis ebben reménykedtem. - Én is téged, Stefan... én is téged. - Mégsem jött a számra, pedig Isten a tanúm rá - már, ha létezik -, hogy próbáltam. De nem ment. Talán egy évvel ezelőtt mindenféle gond nélkül ki tudtam volna mondani, de anya elvesztése ráébresztett arra, hogy kik is igazán fontosak a számomra. Stefan pedig akaratlanul is átkerült egy másik kategóriába, de erről nem szívesen beszéltem senkinek. Sőt, valójában gondolni se szerettem volna erre. Akárhányszor eszembe jutott, mennyi minden megváltozott, rögtön elkapott ez a furcsa remegő, idegeskedő érzés és ezt mindenképp ki akartam zárni az életemből. Nem álltam készen arra, hogy egy hirtelen megváltozott érzés miatt mindent felrúgjak és nyilvánvalóan elrontsak. Ezen gondolatok megjelenésére pedig innom kellett. Méghozzá sokat. - Hé, ne kísértsd a sorsot! Fogadd el az új kezdetet! - Nyelvet nyújtottam rá, majd mosolyogva, viccelődve szóltam vissza neki. Mondhattam volna még, hogy őrültség lenne egy hiba miatt sutba vágni a barátságunkat, vagy azt, hogy életem két legfontosabb szereplője közül egynek volt csak lehetősége visszatérni az életembe és ő ezt meg is tette, így nem panaszkodhatom; ám mindezen gondolatokat inkább megtartottam magamnak. Ami így utólag nézve nem is volt rossz ötlet, hisz Stefan végre megnyílt nekem és elmondta, miért is döntött amellett, hogy literszámra dönti magába az alkoholt az este folyamán. Katherine említésére különös érzések kerítettek hatalmukba. Egyik oldalról alig vártam, hogy láthassam, miként küzd meg a nagy Katherine Pierce a halandóságával, másik oldalról némileg zavart, hogy a Salvatore házban tengette unalmas perceit. Kicsit talán még reménykedtem is abban, hogy összefut Damonnel, aki kicsit megkínozza vagy legalábbis okoz neki néhány kellemetlen pillanatot. Mert ha valaki, akkor Katherine bizony megérdemelte volna. Morfondíroztam volna még ezen, ha nem terelődött volna rám a szó, amit viszont lélegzetvisszafojtva, elképedve hallgattam. Még ennyi pohár alkohol után is tisztán láttam rajta, hogy szenvedett. Miattam. Na ezt neveztem én igazi fájdalomnak. A szemkontaktust kerülte, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy szégyelli magát, s mindez eléggé józanító hatással volt rám. Mielőtt azonban bármit mondhattam volna, már fel is állt az asztaltól és egyszerűen elsétált. Egy röpke pillanatig azt hittem, hogy még a Grillből is kiment, míg fel nem csendült a zene a háttérben. A hang irányába fordítottam a fejem, de végül a mellettem megálló Stefanra tévedt a pillantásom. Apró bólintással jeleztem, hogy értettem, amit mondott. De már tényleg nem akartam a múlton rágódni. Talán holnap újra visszakapcsol az agyam és ezerszer átgondolom még az egészet, de a whiskey-nek köszönhetően némileg tompultak ezen késztetéseim az estére vonatkozóan. Megdöntöttem a fejemet és kérdőn tekintettem fel rá, mikor azonban a kezét nyújtotta, mosoly húzódott az ajkaimra. Ügyes figyelemelterelés volt a részéről, hiszen amilyen remek állapotban voltam, a tánc könnyedén elfeledtetni majd velem a korábbi kérdésemet. - Senki sem táncol. - Suttogtam kettőnk közé, de végül is veszett ügy volt harcolni ellene. Így óvatosan tenyeremet a tenyerébe simítottam és kizártam mindennemű olyan érzést, amit az alkohol ugyan feloldott a gátlásosság alól, ám ennek ellenére nem lett volna szabad kimutatnom. - Ne hagyj elesni! - Fenyegető hangon szólaltam meg, persze viccelődve csupán, miután felálltam az asztaltól és megálltam vele szemben. Ugyan kevés esélyt láttam arra, hogy annyira összegabalyodjanak a lábaim, hogy a földön landoljak, ám azért nem ártott bebiztosítani magamat. Már ha Stefan stabilabb lábakon állt, mint én... Lassan lépdeltem arrébb, igyekeztem a legjobb tudásomnak megfelelően felvenni a zene lágy ritmusát, ám ez kissé nehezebb volt, mint általában szokott lenni, de ezt ismételten az alkohol számlájára írtam. Így a következő pillanattól kezdve hagytam, hogy Stefan vezessen, vele együtt pedig sokkal könnyebb volt követni az ütemet is. - Tegnapelőtt a temetőben gondoltad volna, hogy ma este itt fogunk táncolni? - Mondatom elején mosolyra húzódtak az ajkaim, a végére pedig el is nevettem magam. Be kellett vallanom, hogy mennyire jól éreztem magam és mennyire jó ötlet volt kimerészkedni a négy fal közül, s egy kis alkoholra bízni, hogy elmossa a kettőnk közé ékelődött távolságot. A tánc önmagában olyan elfoglaltság volt, ami alapvetően boldogságot szabadított fel belőlem, így már nem is értettem, miért nem próbálkoztam vele korábban. A lábaim azonban nem teljesen úgy mozogtak, ahogy én szerettem volna, s idővel azon kaptam magam, hogy szorítom Stefan kezét, mivel ő volt az egyetlen biztos pontom. Amint ezt észrevettem kissé megtorpantam és lazítottam kezének szorításán is. Eléggé magával ragadott a kialakult szituáció és őszintén féltem attól, hogy a fejem megkérdőjelezhető tisztasága vajon nem fog-e tévútra csábítani. Így amikor már-már veszélyesen közel kerültem a legjobb barátomhoz, nemes egyszerűséggel eleresztettem a kezét és egy lépéssel hátrébb léptem, hogy némi távolságot önszántamból visszaiktassak kettőnk közé. Mert erre most szükség volt. Neki talán nem, de nekem mindenképpen. - Egyébként még nem adtam fel! A közeljövőben nálatok szervezünk egy partit! - Tereltem a témát, a figyelmemet a Salvatore rezidencián tartandó privát bulira. Aztán, mint aki éppen megvilágosodott, úgy kaptam fel a fejem, s néztem fel Stefanra csillogó szemekkel. - Valami még úgy hiányzik... csak nem tudom, mi. Te nem érzed? - Erre is lehetett volna kétértelműen válaszolni, legalábbis a fejemben rögtön többféle verzió is lejátszódott, akadt köztük olyan is, aminek még csak eszembe se lett volna szabad jutnia erre mégis. Megráztam a fejem, nem mintha ez segített volna abban, hogy a kétes érzelmeim elengedjék egymást és kicsit kitisztuljon a fejem, de mindent meg kellett próbálnom. - Inkább válasszunk másik számot. - S azzal a lendülettel el is indultam a zenegéphez, aminél azonban már megállt a tudományom. A lassú dalok kódjai valósággal villogni kezdtek a szemeim előtt, pedig mindenképp pörgősebb dalra lett volna szükségem. Olyanra, amire lehet ugrálni, tombolni, pörögni... és semmiképp se egymást támogatva, összeborulva táncolni. Nem tudom mennyi ideig állhattam a zenegépnél, de hirtelen annyi érzelem, régi emlék tört felszínre, amelyek hosszú pillanatokra lebénítottak. Nem akartam most velük foglalkozni, így amilyen gyorsan csak tudtam visszasétáltam az asztalunkhoz és töltöttem egy-egy pohárkával magunknak. Majd gyorsan le is döntöttem az én adagomat. A zavartságom már a vakok számára is láthatóvá vált, ez pedig jobban zavart mindennél, ezért odaléptem Stefan elé, s próbáltam a lehető legnormálisabban és leglazábban sodródni az árral. - Akkor táncolunk, vagy mi lesz? - Remek tettetés volt, pláne, hogy az előbb pont én szakítottam meg a közös táncunkat, aztán elmentem új számot választani, amiből persze nem lett semmi. Őszintén nem csodálnám, ha Stefan fogná magát és lelépne, mondván nem ér rá az én ostoba játékaimra. Bár reméltem, hogy nem fog így tenni. Ezért hát álltam ott előtte és bíztam abban, hogy mindenféle fura érzés nélkül újra megpróbálkozhatunk azzal a tánccal. Habár benne aligha keveredtek fura érzések, ez sajnos csupán rám volt igaz, ám mindennél jobban próbáltam ezeket ténylegesen magamban tartani és reméltem, hogy sikerülni is fog az este hátralévő részében is ehhez tartanom magam.
[You must be registered and logged in to see this link.] •• sajnálom, ez most ilyen bénácska lett [You must be registered and logged in to see this link.]
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keresem :
someday you'll meet someone new and you'll fall madly in love
it's like wishing for rain as i stand in the desert
••• Caroline + Stefan •••
[You must be registered and logged in to see this image.]- Az a ház néha rosszabb, mint a temető. - Megvontam a vállam. Régebben volt benne élet, bár az is igaz, hogy legtöbbször azért gyűltünk ott össze, mert a nappaliban meg tudtuk beszélni, mi legyen a következő lépés a nagy világvégék közepette. De talán túloztam... sokszor jó volt, hogy a birtok hatalmas és csendes, mindig lehetett találni egy helyet, ahol egyedül lehettem, ha nyugalomra vágytam. Most, két üveg whisky után mindenre vágytam, csak csendre nem. Sőt, hangzavart akartam, nagyot, olyat, ami betölti az egész teret, viszont a balhét inkább elkerültem volna. Megint az ellentmondások... miért nem lehet valami egyszerű és tiszta a fejemben? - Tényleg... fel is hívtalak. - A mutatóujjammal megkocogtattam a halántékomat, hogy jelezzem, emlékszem ám! Nem felejtek én ennyire könnyen, de még mennyire nem! - Jó is, hogy jöttél, mert így legalább személyesen is el tudom mondani, mennyire szeretlek! - Legszívesebben felpattantam volna, hogy a karomba kapjam és megöleljem, annyira hiányzott, ám mivel az asztal szélét is nehezen találtam a kapaszkodáshoz, lemondtam erről a tervemről. Viszont, az üzenetem célba ért és előcsalogatta Caroline-t, aki már nem is tűnt annyira mérgesnek és csalódottnak, mint két napja a temetőben... vagy csak a homályos látás miatt véltem észrevenni rajta a megbocsátás apró jeleit? Könnyen meglehet. El is toltam magam elől az üveget, hátha egy pár percig tartó piaszünet segít kitisztítani a fejemet, aztán ha nem fog tetszeni a fennálló állapot, ismét belefojtom magam az aranyló folyadékba. Csodás védekező mechanizmust találtam, nem is tudom, eddig miért nem próbáltam. - Ez egy... felettébb helytálló megállapítás volt. - Vigyorodtam el. Igen, részeg voltam és fogalmam sem volt, mikor vágtam magam utoljára ennyire taccsra. Most sem így terveztem, de hogy is mondják azt a dolgot Istenről meg az emberről? Mindegy, nem ez volt a lényeg. - Új kezdet? Ki vagy te és mit csináltál Caroline Forbes-szal? - Felvontam a szemöldökeimet, persze azért az övéhez koccintottam a poharamat. Ha már ennyire ragaszkodik hozzá, akkor igyunk... pedig én le akartam állni, csak hát látva, hogy ő is jóízűen vedelni kezdte az alkoholt, inkább újra csatlakoztam hozzá. Az eddigitől nagyobb bajom úgysem lesz tőle, akkor nem teljesen mindegy? - Hát, dióhéjban... - Hátradőltem a széken és a plafon felé szegeztem a tekintetemet. - Egész nap a városban járkáltam, aztán amikor hazaértem, megláttam Katherine-t a nappaliban. Nem hagyott békén, de miután megszabadultam tőle, elkezdtem azon gondolkozni, hogy milyen jó, hogy kikerültem a kutyuskái köréből, hogy a bátyám is belátta, semmi értelme ragaszkodni hozzá és hogy olyan emberek vették át a helyét az életeben, mint... te. - Sóhajtottam egyet, de még mindig nem néztem Caroline-ra. - És megint eszembe jutott, hogy mekkora barom voltam és hiába gondolkoztam, semmi nem jutott eszembe, amivel kiengesztelhetlek. Az csak mellékes, hogy Damon kedvenc whiskyje elfogyott és eredetileg ezért jöttem ide. - A kezeimmel gesztikuláltam, mintha színdarabként is elő akartam volna adni a történteket, pedig csak arról volt szó, hogy kissé zavarba jöttem ezért megpróbálkoztam a felállással és a zenegép megtalálásával, mielőtt Caroline bármit mondhatott volna. Nem mondom, hogy könnyebb út volt, mint az El Camino, de végül megtettem és az egyébként használhatatlannak tűnő gépet is beüzemeltem. A pultos kissé ferde szemmel nézett rám, csakhogy ő volt az utolsó személy, akivel jelenleg foglalkoztam. Amikor visszaértem az asztalhoz, bólintottam egyet. Nem ültem le, Caroline mellé állva vettem egy mély levegőt. - Tudom, hogy örülsz, de még egyszer ne merészeld magadat kihozni hibásnak. - Megkomolyodott a tekintetem. Kettőnk közül én voltam a rosszfiú, eszébe sem juthatna, hogy magát hibáztassa, akkor sem, ha engem akart vigasztalni. A kérdését még annyira sem tudtam hová tenni, mint az előbbi megnyilatkozását, ezért inkább fogtam magam és felé nyújtottam a kezem. - Válaszolok, ha táncolsz velem. - Kicsit már stabilabban álltam a lábaimon, meg mertem kockáztatni, hogy nem fogok összeesni a kövön, úgyhogy magától adódó volt, hogy felkérjem Caroline-t.
Konkrét tervvel érkeztem a Grillbe, rezzenéstelen arccal, lehiggadva, ám minden erőfeszítésem a közömbösségem fenntartására - vagyis megjátszására - kudarcba fulladt, s még csak hosszú perceknek sem kellett eltelniük. Elég volt egy, apró pillantás Stefan ábrázatára és máris visszakapcsoltam aggódó, legjobb barát üzemmódra. Rögvest elkapott a bűntudat, amit miatta éreztem, hisz a szívem legmélyén tudtam, hogy az én viselkedésem is hozzájárult ahhoz, hogy a pohár fenekére nézzen. Ezt pedig egyre nehezebbé vált elviselni. Ám közben pont hogy Stefan részegsége, bágyadtsága segített abban, hogy könnyíteni tudjak a lelki terheimen. - Héé! Ne szóld le, imádom azt a házat... főleg a kandallót. - A Salvatore ház védelmére keltem, s már-már úgy beszéltem Stefan-hoz, mint régen. Ez a könnyedség, ítéletmentes, megbízható légkör hiányzott a leginkább, amit úgy tűnt ideig-óráig sikerült visszakapnom. Csak kár, hogy ehhez alkoholra volt szükség, bár őszintén el is ismerhetem, hogy kicsit sem könnyítettem meg kettőnk helyzetét. De mi mást tehettem volna? Egyszerűen el kellene fogadnom, hogy mindenki, aki fontos a számomra, az egyszer csak, mikor épp úgy tartja kedve, hátat fordít nekem és elhagy? Nem, ezt nem engedhettem. Épp ezért nem bocsáthattam meg egy csettintésre sem, bár azt sem tudtam, mennyi ideig leszek képes megjátszani magam. Haragudtam rá, igen, ez igaz. De szükségem is volt rá és talán elérkezett az idő ahhoz, hogy sutba dobjam a büszkeségemet. Mert még mindig jobb, hogy barátként visszakaptam őt, mintha egyáltalán nem kaptam volna vissza. És végül is csak ez számít, nem? Az üveggel sajnálatos módon nem sikerült úgy zsonglőrködnöm, hogy az is hozzám kerüljön, így vesztesként végig kellett néznem, ahogy ivott belőle. De bíztam abban, hogy amint elfogy az üveg tartalma, úgy megunja az ittlétet és végre megengedi nekem, hogy hazavigyem. Addig azonban kutya kötelességemnek éreztem, hogy mellette maradjak és vigyázzak rá. - Ó, nem csak azokat küldted ám. - Lazítottam még a gyeplőn, s a barátságtalan, haraggal fűtött Caroline el is tűnt valahol az alkoholgőzben. Túl sokszor tisztáztuk már, hogy legjobb barátok vagyunk, emiatt pedig kezdtem akaratlanul is kényelmetlenül érezni magam. Régen talán illett ránk ez a jelző, s bármennyire is szerettem volna, ha a dolgok visszakerülnek a régi kerékvágásba, mégis igen kevés esélyt láttam erre, tekintettel arra, hogy az én érzéseim némiképp megváltoztak. Ám ezen téma feszegetéséhez túlságosan józan voltam. Viszont mire észbe kaptam, addigra már egy újabb üveg bourbon és egy plusz pohár is közöttünk díszelgett, így hát nem maradt más választásom, mint sodródni az árral. Vagy haza is mehettem volna, hogy aztán egyedül fetrengjek az ágyamon, az üres házban és azon merengjek, mikor és hogyan rontottam el az életemet. Mivel nem voltam felkészülve még egy melankolikus és magányos estére, jobbnak láttam, ha maradok. - Te részeg vagy, én pedig nem. Ez az újság. - Azzal a lendülettel töltöttem mindkét pohárba egy kis alkoholt, majd az üveget félretéve, kettőnk közé emeltem a poharamat. Ideje félretennem a sérelmeimet is, mert ha nem teszem, félő, hogy újra azzá a szörnyeteggé változom, aki egy hónappal ezelőtt voltam. Ideje, hogy a jó dolgokra koncentráljak és megbecsüljem mindazt, amim van. - Koccintsunk az új kezdetre! És a barátságunkra... és arra, hogy sose hagyjuk hátra a másikat. - Kérdőn felvontam a szemöldökeimet és felé nyújtottam a pohárkámat, hogy mintegy elfogadva a csodálatos és rövid monológomat, koccinthassunk egyet. Aztán lecsúszott még egy pohárnyi alkohol, majd még egy, s talán egy harmadik is, ami után kissé kezdtem elveszíteni a fonalat, hogy vajon hányadik kört is iszom éppen. Nem terveztem túl sokat inni, lerészegedni sem akartam, de így minden annyival könnyebb volt. És Stefannal is jól éreztük magunkat. Nem volt felesleges dráma, veszekedés, keserű pillantások. Mindezek helyett nevettünk, viccelődtünk és anya halála óta most először éreztem jól magamat, méghozzá úgy, hogy az érzelmeimet sem kellett kikapcsolnom. Mintha egy egészen rövid időre visszakaphattam volna a régi önmagamat. - Na de Stefan... nem válaszoltál korábban... Miért is ittad le magad? - Kérdeztem tőle kíváncsian, mialatt megszabadítottam magam a farmer dzsekimtől, ami valósággal égette már a bőrömet, aztán az asztalra könyököltem, hogy úgy hallgassam a válaszát. - Nincs itt valahol egy zenegép? - Hirtelen jött az ötlet, de mivel a Grill egyre csak kiürülni látszódott, jól jött volna némi háttérzaj, méghozzá a kellemesebb fajtából. Hiába kapkodtam a fejem, zenegépet nem láttam, csak azt, hogy a hátsó boxoknál rajtunk kívül senki sincs. Lentebb az asztaloknál még iszogatott pár kósza lélek, de a Grill ezen részén csak ketten voltunk. - Tudod, Stefan... örülök, hogy hazajöttél, tényleg! És azt is tudom, hogy néha elviselhetetlen tudok lenni, úgyhogy ne haragudj a múltkori miatt. - Valójában nem kellett volna semmi miatt sem bocsánatot kérnem, de az alkohol hatására kissé megeredt a nyelvem. - Na jó, én többet nem iszom... - Eltoltam magam elől a poharat, amint tudatosult bennem, hogy nem kellene lerészegednem. Így is ittam már eleget ahhoz, hogy jó hangulatban töltsem az estémet, többre azonban nem volt szükségem. Még a végén olyat tennék, amit megbánnék, a bűntudatos listámon szereplő tételek számát pedig jó lenne nem gyarapítani tovább. - Te mit tennél, ha tudnád, hogy már csak egy napod van hátra? Mivel töltenéd azt a napot? - Mint derült égből a villámcsapás, úgy ért engem is ez a kérdés. Fogalmam sem volt honnan jött, miért jött, mit akartam kihozni belőle, de ha már így alakult igazán kíváncsi lettem a válaszára. Sose filozofálgattunk bele a nagyvilágba, hisz nem lett volna elképzelnünk olyan dolgokat, eseményeket, melyeket sohasem kaphatunk meg vagy élhetünk át. Annak idején az Elena és Damon közötti furcsa kötöttség miatt beszélgettünk a vámpírlét mélyebb bugyrairól. De mi lenne, ha emberek lennénk? Mi lenne, ha tényleg csak egy napunk lenne hátra? Vajon mit tenne Stefan? Vajon én mit tennék?
it's like wishing for rain as i stand in the desert
••• Caroline + Stefan •••
[You must be registered and logged in to see this image.]Néztem Caroline-t, de abban nem voltam biztos, hogy láttam is. Legalábbis egy kis ideig csak egy szőke folt és valami fehér csillogás lebegett előttem, pislognom kellett párat, hogy kitisztuljon a kép. Aztán jött a neheze: valahogy elhinni, hogy Caroline tényleg előttem állt és nem csak hallucinálok, ami könnyen lehetséges lett volna ennyi… mennyit is ittam? A pincér egyszer már elvitt előlem egy üveget, aztán hozott egy másikat. Vagy azt is megittam és a mostani a harmadik? Ki tudja, annyira nem is érdekelt, jobban lekötött, hogy a szőke vámpírra figyeljek. Megszólalt és emiatt én is elmosolyodtam. Ő az! A látomások nem beszélnek… vagyis, a fenébe, dehogynem, amikor ledobtak a bányató aljára, akkor is beszéltek azok, akiket láttam. Szerettem volna hinni abban, hogy Caroline rávette magát, hogy hozzám szóljon, de ez esélytelennek tűnt amiatt, hogy jelenleg nagyon haragudott rám, amit szintén meg tudok érteni. Csupa ellentmondás kavargott a fejemben, mert egy részről a helyében én sem akartam volna látni magam, de néha szerettem volna addig kopogni az ajtaján, amíg meg nem unja a zajt és ki nem nyitja. És mindezt csak azért, hogy láthassam, hozzám sem kellett volna szólnia. - Nálunk? – A szemeim kétszeresére tágultak a kérdésétől. – Láttad te már azt a házat? Nagy és sötét és dohos, nincs benne semmi buli. Ja és hideg is van, elfelejtettem begyújtani a kandallóba. – Eredetileg ez a hely volt az, ahol nem akartam sokáig időzni, de mostanra meggondoltam magam. Egy dolog volt biztos, mégpedig az, hogy én innen nem állok fel és nem megyek haza egyhamar. Egyedül rosszabb. Itt legalább vannak emberek, akik ugyan többé-kevésbé elmosódottak és nem is igazán tudtam, mit csinálnak, de fontos, hogy nem volt csend. A csend megőrjítene. - Finom, ugye? – Kivette a poharat a kezemből és az ujjai hozzáértek az enyéimhez: ezer százalék, hogy valódi és nem csak hallucinálom. Ettől először nyugodtabb lettem (mert hát hogy is nézne az ki, ha egy vámpírt a hallucinációi miatt alkoholmérgezéssel szállítanának kórházba), aztán kissé elszégyelltem magam és megmagyarázhatatlan feszültség lett úrrá rajtam. Szerencse, hogy az üveget nem vette el, így azt meg tudtam húzni. Sokkal könnyebb, mint pohárból kortyolgatni, eddig miért nem jutott eszembe? Előkaptam a telefonomat és a kelleténél kicsit lassabban, de végül megnyitottam a kimenő üzenetek listáját. Ó, hogy úgy… most már értem, miért van itt. Konkrétan zaklattam, bár nem is írtam semmi olyat, amit amúgy ne mondtam volna el neki, csak az időzítésem volt a problémás. Békén kellett volna hagynom. Nem igazán jött össze. - Bocs, hogy zaklattalak. – Sóhajtottam egyet és rá emeltem a tekintetemet. – Tudod, mit? Meghívlak! Mint a legjobb barátod, kötelességem meghívni téged egy italra. Vagy kettőre. Vagy ahányra akarod. - Legyintetem egyet. - Ha már leültél, nehogy felállj! - Intettem a pincérnek, hogy hozzon még egy üveggel, de nem voltam biztos benne, hogy még kiszolgálnak. Pedig nem is balhéztam, normális részeg voltam, senkinek sem okoztam bajt. - Szóval... - Könyököltem az asztalra. - Miújság?
Azért vagy itt, hogy segíts egy barátodon. A legjobb barátodon. Ezt és ehhez hasonló mantrákat hajtogattam magamban, a Grill bejárata előtt állva. Stefan szöveges üzenetei is zavarosak voltak, nem beszélve arról a hangüzenetről, amit utoljára küldött. Próbáltam magam elfüggetleníteni valójában mindentől, s arra koncentrálni, hogy a részegek bizony sok őrültséget hadoválnak össze, így nem feltétlenül kell igazságot sem keresni abban, amiket Stefan mondott. Sőt, egyáltalán nem kellett hozzá még csak jelentést sem társítani. Rosszul érezte magát a korábbi találkozásunk miatt, leitta magát és egyszerűen szeretné visszakapni a legjobb barátját. Erről volt szó és nem többről. De mennyivel könnyebb lenne elhinnem ezt, ha nem lennének ezek a különös, pislákoló érzések... Na nem! Ebbe nem most kell belemennem. Szépen besétálok, hazaimádkozom és már megyek is vissza a saját ágyamba, ennyi. Még beszélgetnünk sem kell túl sokat. Saját magam meggyőzése sem sikerült olyan fenomenálisan, hogy mindenféle rossz, kellemetlen, kétes érzés nélkül tudjak besétálni a Grillbe. Ebből kiindulva pedig igen kevés esélyt láttam arra, hogy Stefan-t majd könnyűszerrel haza fogom tudni csalogatni. De egy próbát megért. És egészen addig, míg meg nem pillantottam a kissé szétcsúszott ábrázatát, addig tudtam is tartani magam ahhoz a szerephez, amit korábban kiosztottam. Viszont amint megláttam, a képzeletbeli maszk és védőpajzs könnyű szerrel lepattant rólam. Sose láttam még ilyennek, a helyzet pedig egyszerre volt túlságosan abszurd és vicces is. - Azt látom, hogy nagyon jól érzed magad! De miért ne folytathatnánk ezt a remek bulit nálatok, hm? - Lassan beszéltem, jól artikuláltan, hogy biztosan eljussanak hozzá a szavaim. Habár semmi kedvem sem volt leülni és tovább itt maradni, mégis így tettem, ám nem úgy, ahogy azt ő az előbb kérte. Ahelyett, hogy mellé ültem volna, inkább vele szemben foglaltam helyet, mert jobbnak láttam, ha húzódik közénk egy kis távolság. - Ú, hadd kóstoljam meg! - Éppen csak belekortyolt az italába, mikor kivettem a kezéből a poharat és lehúztam annak a tartalmát. Hirtelen ugyanis ez tűnt a legjobb ötletnek, hogy megszabadítsam a plusz deciktől, tekinttel arra, hogy már így is elég magasra emelkedett az alkoholszintje. Az üres poharat leraktam pontosan kettőnk közé, az üveget viszont magam mellé tettem, az ülésre, hogy ne érhesse el olyan könnyedén. - Igen, Stefan, minden egyes üzenetedet megkaptam. - Talán kiérződött némi él a hangomból, amit már meg is bántam. Most tényleg nem állt szándékomban veszekedni vele és megbántani sem akartam. Vettem egy mély lélegzetet és próbáltam a lehető legbarátságosabb tekintetemet és hangnememet elővenni, hogy normálisabban szólhassak hozzá. - Mond csak, miért ütötted ki magad ennyire? - Lehet ezt sem most kellett volna megbeszélni, de igazán kíváncsi voltam a válaszára. Egy részem örült volna, ha azt feleli miattam, mert akkor tudnám, hogy tényleg fontos vagyok a számára, ám ugyanezen ok miatt a másik részem szomorú lett volna. Nem akartam én ilyen állapotba kényszeríteni őt, még akkor sem ha haragudtam rá. Vagy a fene se tudta már, mit éreztem iránta... Talán még soha életemben nem voltam ennyire összezavarodva. Sokkal jobban kedvellek, mint régen. Valójában e miatt az egyetlen mondata miatt nem tudtam figyelmen kívül hagyni az összes többi üzenetét sem. És amióta csak kimondta, azóta ez járt a fejemben. Persze könnyen lehet, hogy mindez semmit sem jelentett, hisz részeg... Olyan állapotban van már, hogy annak is örülhettem, hogy egyáltalán felismert vagy hogy némiképp emlékszik arra, mit csinált az elmúlt egy órában. Igen, ez a mondat semmit sem jelentett, pusztán megijedt attól, hogy esetlegesen örökre elveszít. Éppen ezért, függetlenül attól, milyen illuminált állapotban volt éppen, biztosítanom kellett arról, hogy ilyen nem lesz. - Figyelj... akármi is történt vagy fog történni, mi mindig ott leszünk egymásnak. Ezért vagyunk legjobb barátok. - Bíztatóan mondtam, s reméltem, legalább kis mértékben eljutnak a tudatáig a szavaim. De talán tényleg az lenne a legjobb, ha hazavinném. - Most, hogy ezt tisztáztuk... Haza mehetünk?
it's like wishing for rain as i stand in the desert
••• Caroline + Stefan •••
[You must be registered and logged in to see this image.]Csak azért jöttem le a Grill-be, mert otthon elfogyott az a whisky, amit Damon annyira szeret... és amit én is. Pár percet terveztem a szórakozóhely és kultúrközpont keverékének mondható helyen tölteni, mert már addig is felrémlettek bennem emlékek, míg arra vártam, hogy a pultos elém rakja az üveget. Régebben sokkal többször fordultam meg itt, mint mostanában: pár éve szinte munkaköri leírásom volt a péntek esték itt töltése, a középiskolás álcám megkövetelte. Itt veszítettem el Lexi-t, majd próbáltam rávenni arra Damon-t, hogy térjen észhez, aztán ezen a helyen ráztam le magamról Rebekah-t és ki tudja még, mi minden történt itt, ami hirtelen nem jutott eszembe. Már nem is éreztem annyira sürgősnek a távozást, sőt… fogtam a megérkező üveget és elvonultam vele az egyik boxba, ahol nem volt akkor a tömeg, hogy bárkit is zavarhassak, de kellőképpen beláttam a teret. Csendes nézelődőbe vedlettem át, de a harmadik pohár ital után nem éreztem elégnek a fejem támasztását. Elővettem a telefonomat, fel akartam hívni Damon-t, hogy jöjjön le, ne egyedül kelljen itt ücsörögnöm… ám a hívólistámon hamarabb szerepelt annak a lánynak a neve, akinek két napja azt az ígéretet tettem, hogy békén hagyom. Elmondhatatlan mértékű késztetést éreztem arra, hogy rányomjak a hívás gombra, de egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy „nem szabad, nem szabad, megígértem Caroline-nak és tartozom neki annyival, hogy betartsam az ígéretemet”. Tényleg nem akartam zaklatni és két nap alatt háromszázadjára jutott eszembe, mennyire bolond voltam… megkockáztattam, hogy elveszítem a barátságát. Hogy fogom elérni, hogy még egyszer rám mosolyogjon? Mi lesz velem, ha nem hallom többet, ahogy elefántot csinál a bolhából? Kit fogok meghívni sütizni, ha rám tör az elviselhetetlen étvágy, amit csak kilónyi cukorral és szénhidráttal lehet elnyomni? Muszáj ismét bocsánatot kérnem tőle... mi van, ha nem hitte el, hogy komolyan sajnálom? Rögtön írtam neki egy sms-t. Aztán eszembe jutott, hogy az előző végéről lehagytam a tényleges bocsánatkérést, ezért küldtem egy másikat. A harmadikban a megértésemről biztosítottam - mintha szüksége lett volna rá - és azt írtam, nem zavarom többet, viszont azért még biztosítékképpen felhívtam és meghagytam a hangpostájának, hogy itt a Grill-ben ücsörögve eszembe jutott, mennyivel jobban kedveltem most, mint régebben. Aztán az üzenet végére megláttam, hogy már alig volt valami az üveg alján... intettem is a pincérnek, hogy hozzon egy kis utánpótlást. Damon-nek tényleg pokoli jó ízlése van pia terén. A fejemet támasztottam és a pohárban csillogó folyadékot néztem. Hogy került bele a pohárba? Meg merem volna rá esküdni, hogy én nem töltöttem ki... de mire bármi eszembe juthatott volna, ismerős hang ütötte meg a fülemet. Beletelt egy kis időbe, talán percekbe is, mire rájöttem, hogy Caroline itt van! Meghallgatta az üzeneteimet? - Care! Szia! - Széles mosolyra húztam a számat és rögtön arrább húzódtam, megpaskoltam magam mellett a bőr ülést, jelezve, hogy csüccsenjen le. - Mi? Haza? Minek? - Összevontam a szemöldökömet. - Nekem jó itt! Azt hittem, nem lesz az, de látod, nagyon is jól érzem magam. - Belekortyoltam az italba. Létezne, hogy valahogy elmúlt az íze? - Azt hiszem, hogy.... lehet, hogy küldtem neked néhány sms-t. Igen... azok miatt jöttél, ugye? Vagy nem? - Csak annyit tudtam levenni az arcáról, hogy mosolyog, mást nem nagyon... amúgy is homályosan láttam, nem is igazán erőlködtem megfejteni az arcára kiülő többi érzelmet. De hát egy mosoly? Azt nem tagadhatja le!
A telefonom megállás nélkül pittyegett, s az utóbbi egy óra megemelkedett keresésének köszönhetően lassan már magam is képtelen voltam elviselni a hangját. Hiába halkítottam le, sokra nem mentem vele, hisz így őrületes rezgésbe kezdett, akárhányszor új szöveges üzenet érkezett Stefan-tól. Alig egy perccel később újabb rezgés hallatszódott, ám ezúttal hangüzenet érkezett, viszont a küldő ezúttal is Stefan volt. Azt hittem türelmes lesz... Mintha tegnapelőtt azt említette volna, nem erőlteti rám magát, erre tessék. Elérkezett a ma este és a telefonom egy rövidke pillanatra sem hallgatott el. Az üzenetek csak úgy röpködtek felém, még a tempót is alig tudtam tartani. Megfordult a fejemben, hogy valami komoly baj lehet, de miután Elena megnyugtatott, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, már nem is erőlködtem az miatt, hogy behozzam az üzenetek olvasása közben felmerült hátrányomat. Bármennyire is nehezemre esett, kénytelen voltam ignorálni őt. Igaza volt a múltkori találkozásunkkor. Nekem sok mindent át kellett gondolnom, s mivel még én magam sem tudtam, hányadán is állok ezzel az egésszel, így nem óhajtottam felvenni vele a kapcsolatot. Egészen addig, míg félre nem nyomtam a telefonomat és ahelyett, hogy kiléptem volna a beérkezett üzenetekből, a lejátszásra kattintottam. A hangja viszont az első pillanattól kezdve furcsának hatott. Felfedezni véltem benne némi kétségbeesést, szomorúságot és feszengést. Az alkohol gátlásoldó és bátorító hatásáról nem is beszélve. Aztán az üzenetnek hirtelen végeszakadt, én pedig tovább feküdtem a matracon, csendben kémlelve a plafont. De mivel még a gondolatát se tudtam elviselni annak, hogy bajba kerüljön vagy bántódása essen - még akkor is, ha erre igazán kevés esély volt -, eleget tettem a kérésének és elindultam hozzá. Egyedül abban reménykedtem, hogy már olyan illuminált állapotban van, hogy még véletlenül se jusson eszébe komoly beszélgetésbe bonyolódnia. Mert őszintén nem tudtam, mit mondanék neki. Bár talán pont most lenne a megfelelő alkalom, hogy kipróbáljam milyen reakciót tudok kiváltani belőle, hisz jó eséllyel holnap semmire sem fog emlékezni. Vagy ez nálunk, vámpíroknál máshogy van? Nem tudhattam, hisz sosem ütöttem még ki magam ennyire... A Grillbe érve jobban körbe kellett néznem, hogy megtaláljam melyik hátsó boxban is rejtőzött az én szívemnek kedvesebb Salvatore fivér. Odaérve az asztalához egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak, s elmosolyodtam. Még az sem számított, hogy épp haragudnom kellene rá, jelen pillanatban ugyanis még ez sem ment, hisz ezt a fokú szétcsúszását képtelenség komoly arccal lereagálni. - Szia, idegen. - Csendben szólaltam meg, továbbra is egy mosollyal az arcomon. Közelebb léptem hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem, vajon mekkora mértékben homályosította el elméjét az alkohol, de sajnálatos módon nehezemre esett megállapítani. Talán jobb lenne, ha nem is tartózkodnánk itt sokáig. Stefannak most egy ágyra van szüksége meg egy kiadós alvásra, úgyhogy mielőbb haza kell juttatnom. - Gyere, hazaviszlek. - Megfogtam a kezét és próbáltam felállítani őt az asztaltól, bár első nekifutásra mintha ellenerőbe ütköztem volna. - Stefan, gyere... menjünk! Mára ennyi bőven elég volt. - Kérleltem, de volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán hatottam meg vele. Csak tudnám, akkor mi a fenének hívott ide...
Kezdőlap
•••