Nincsenek most sokan. Napközben vagyunk, ráadásul hétköznap van, ilyenkor nem szoktak tolongani a vendégek, főleg azért, mert a legtöbben, akik idejárnak, finoman szólva sem nevezhetőek mintaállampolgárnak. Akad persze itt jó pár naplopó most is, de a legtöbb ilyenkor éppen kirabol, vagy leüt, esetleg megöl valakit… régen pont az volt a dolgom, hogy szétrúgjam a seggüket, mostanra belőlük élek. Fura, de egész megkedveltem őket. Tisztelnek. Tudják ki voltam, és tudják ki vagyok. Segítek nekik, ők meg segítenek nekem. Azokat a zsarukat, akik bejönnek röhögni rajtam, már nem én teszem ki, hanem ők. Ez pedig nagy előrelépés ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt még agyonvertek volna legszívesebben. Fáradtan masszírozom meg a halántékomat, és nagyot sóhajtva dőlök hátra. Nem az irodámban voltam most, mivel a forgalom most ült, az egyik sarokboxban ültem le, hogy elvégezzem a papírmunkát. Nem volt semmi különleges benne, egyszerűen csak fárasztó volt, mindig is utáltam szarakodni a papírokkal. De legalább megint pozitívan jöttem ki ebből a hónapból. A bár jól működik, egy másfél éven belül, ha ilyen szinten keresek vele, képes leszek visszafizetni a tartozásomat, amiből vettem és beindítottam ezt a helyet. Cesar most is ott ült feküdt a lábamnál, mint mindig napközben. Este nem lehetnek bent Boston-nal, mert tele van a hely, ilyenkor viszont senkit nem zavar, amúgy is, jól nevelt kutyák mindketten. – Frank, beszélni szeretnének veled. – Lindsey hangja az, ami elszakít az előttem heverő papírhalmaztól. Értetlenül pillantok fel rá, nem értem, hogy mégis ki az, aki ilyenkor keres. Általában csak este jönnek ezek a kérések. Odafigyelek, semmi illegális, próbálok a határokon belül mozogni. Öt év elég volt a sitten, és még szerencsés voltam, a másik ötöt elengedték. Lindsey a nő felé mutat, aki a bejárat közelében áll. Nem kell olyan sokat gondolkodnom, hogy tudjam ki az, aki keres. De az okát nem értem. – Oké, kösz. Szólj neki, hogy jöjjön ide, rendben? És néz be Bostonhoz, hogy rendben van-e. – az irodámban van, nem szeretem a kutyáimat egyedül hagyni. Állatbarát vagyok, már gyerekkorom óta, nem bírom, ha valaki a szenvedéseiken nyerészkedik. Boston is így került hozzám. – Hölgyem. – bólintok neki, mikor odaér hozzám, és mutatom, hogy nyugodtan üljön le. – Ha valami balhé miatt jött, akkor rossz emberrel beszélget, én csak az itteni srácok poharait töltöm újra. Hogy mit tesznek, az már nem az én dolgom. – nem ez lenne az első eset, hogy rajtam akarnak valamit leverni, amit egy vendégem tett. Kikerülöm, ahogy tettem azt mindig is. Segítek nekik, ha ők is, de hülye lennék kimondani nyíltan.
Idegesen fékezek le a bár előtt. Úgy gyűröm a kormányt, mintha muszáj volna. Az anyósülésen mappák hevernek meg a táskám amiben kész kupleráj van. Persze csak ott. Bent a melóhelyen, az asztalomon tökéletes rend van. Otthon meg minden szanaszét hever. Eleresztem a kormányt, magamhoz veszem a táskám és kiemelek minden mappából egy-egy új jelentést. Kiszállok, zárok és elmantrázva magamban újra azt, hogy Frank Cohen tudja, hogy csak a munkám végeztem, lépek be a bárba ahol egy fiatal nő fogad. Elmondom kit keresek és kér kettő percet. Bólintok. Addig körbenézek. Nem egy zsaru fordult meg itt az utóbbi időben és bizony sajnos azért, hogy röhögjenek egy jót egy ex-zsarun aki azokból él akiket régen elkapott. Nem láttam soha, mi a tréfa abban, hogy egy férfi, öt év börtön után képes felkelni és újrakezdeni az életét. Most sem érzem viccesnek. Többször is szóltam már, hogy szálljanak le Frankről de nem sokat ér a szavam. Fekete bárány vagyok magam is. A kollégák szeretnek visszaszólni. A leggyakoribb mondat: „miért, engem is lecsukatsz?” Hát így. Ennek ellenére felemelt fejjel járok és végzem a munkámat. Így amikor Lindsey visszatér és Frankhez kísér, tekintetemben már nincs bizonytalanság. Csak a teher amit cipelek, mikor újabb bólintás mellett helyet foglalok. - Mr. Cohen. - Nem nyújtom a kezemet. Felesleges formaiság. Mikor leülök egy kutya nyalja meg a lábamat. Elmosolyodom. - Hello neked is. - nyújtom elé kezemet had szagolja csak meg és megsimogatom. Sosem bírtam ellenállni a kutyáknak. Soha. Megrázom a fejem. - Nem, Mr. Cohen. Nem hivatalos ügyben jöttem. - Nem könnyű azzal szemben ülni akit börtönbe juttattál, főleg ha ismered a múltját és tudod, hogy Frank jó ember. Szerintem az. Azonban mint nyomozó, nem befolyásolhat a munkámban az, hogy kivel szimpatizálok. - Gregory Cass, Matt Gordon, Lewis és Thomas O'hara. - Négy név, négy jelentés kerül az asztalra. - Lassan őröltek a malmok és az ügyvédek sikerrel fellebbeztek. Szabadlábon vannak. - mondom némi éllel a hangomban, hisz a felsorolt négy férfi mind vadállat. Erőszakért ültek, gyilkosságért, gyermekek molesztálásáért és még sorolhatnám. - Mióta Matt kint van, két kislánynak veszett nyoma. Dora és Jasmin Nertonnak. Gregory szabadlábra kerülése óta egy párt találtak a Weston parkban. A módszerek ugyan azok. Mindkettőt megerőszakolta majd lenyúzta az arcukat. - veszek egy mély levegőt. Értettem miért felleblezhetnek az ügyvédek. Azt nem értettem, hogyan voltak képesek nyerni... vagy egyáltalán védeni ezeket a rohadékokat. - Az O'hara testvérek pedig több nőt is összevertek és megerőszakoltak. - Kellene innom egy erős kávét, hogy helyre rázzon. Sok mindent éltem már meg a munkám során és nehéz volt erősnek maradni, főleg ha ennyi gyermek vett részt a számokba. - Dora és Jasmin két nappal ezelőtt tűntek el. Gordon módszereit ismerve még két napjuk van és elakadtam Mr. Cohen. Szeretném a segítségét kérni. El akarom kapni ezeket a rohadékokat és visszazárni őket a rácsok mögé igen de legfőképp... segítsen nekem megmenteni a két kislányt. - pillantok tekintetébe és elé tolom a jelentéseket amikben ugyan sehol nincs megemlítve senki neve de hetek óta dolgozom éjjel-nappal Frank korábbi ügyein és jól tudom, hogy ezek az ő műveik.
Nem idegeskedem, mikor elindul felém. Nem ez az első eset, hogy rendőr teszi be ide a lábát, bár őt eddig egyszer sem láttam itt. Akkor pedig nem jöhetett, mikor nem voltam a helyemen, mert rendőr csak akkor érkezik. Kíváncsi voltam, hogy mégis mit akar tőlem a nő. Utoljára öt éve beszéltem vele, akkor is csak azért, mert kötelező volt. Sokkal szarabbul is járhattam volna, ha nem működöm együtt. Nem volt könnyű, de lenyeltem a dolgot és tettem, amit kellett, hogy minél kevesebbet rohadjak majd rácsok mögött. Tíz évet kaptam, abból ötöt leültem, mondhatni elég jól jöttem ki végül a helyzetből. Lenézek Cesar-ra, mikor hozzászól a nő, majd a tekintetem újra ő rá emelem, várva, hogy elmondja mit akar tőlem. – Akkor, kérjen egy italt magának, és barátkozzon mással. Dolgozom. – már éppen megkérném, hogy álljon fel és üljön át valaki máshoz, mikor újra megszólal és az asztalra dobja a jelentéseket. Talán kissé faragatlan voltam, de nem vagyok amúgy sem túl barátságos, ráadásul ez egy bár. Én meg a tulaj vagyok. Hátra dőlve hallgattam, ahogy tovább beszélt, miközben az én papírjaimat elkülönítettem az övéitől. Lényegében csak arrébb toltam úgy, hogy tudjam később majd, hol tartottam. Nem szóltam közbe a mondandójába, hagytam, hogy végig mondja, hallani szerettem volna, hova akar kilyukadni a végén. Hallom is. Nem reagálok először, csak szenvtelen arccal nézek rá, majd a jelentésekhez nyúlok és közelebb húzom őket magamhoz. Nem kellett különösebben bemutatni azokat az embereket, akiket az imént felsorolt. Jól tudom, hogy kik ők. Elkaptam őket, börtönbe kerültek, ügy lezárva. Ennyi elég volt az akkori főnökségnek. Nem érdekelte őket, hogy miként, ezek állatok, addig verhettem őket a kihallgatóban, amíg csak kedvem tartotta. Meg is tettem, bárki bármit mond, én azt tapasztaltam, hogy szívesebben beszél akkor az ember, ha egy kicsit motiváljuk. Erre pedig egy asztallap is tökéletesen elegendő. – Szóval, most meg az én szaromat kell eltakarítania. – jegyeztem meg, miközben a jelentéseket vizsgáltam. – Valaki rohadtul szeretheti magát odafent. – először idehozzák, hogy vezesse a nyomozást ellenem, majd a helyemre ültetik, most pedig azzal bízzák meg, hogy takarítsa el a szemetet, amit hagytam magam után. Pontosabban, amit ők kiengedtek. Ezeknek a szarháziaknak nem börtönben, hanem koporsóban lenne a helyük. – A felettesei nem tudnak arról, hogy itt van. Engem pedig feltételessel engedtek ki. Magának az állásába, nekem a szabadságomba kerülhet ez. – nem engedték csak úgy el azt az öt évet, bármiféle szart kavargatok, egyből visznek is vissza. Öt év elég volt, nem szívesen húznék megint rabruhát. – Cass elmebeteg, az anyjával is ugyanezt tette volna, ha nem kapják el. – kapom el, de igazából teljesen mindegy. Nem akarom megmondani, hogy mit csináljon, ő a nyomozó, nem én, de az anyját behoznám a helyébe, vagy legalább védőőrizetet adnék mellé. – O’hara-ék pedig drog-és szerencsejátékfüggők. – mondtam, miközben az asztalra dobtam Cass aktáját. Majd O’hara-ék aktáját is, de előbb az egyik csatolmányhoz lapoztam benne. – Naomi Hayes. A rögeszméjük. – az áldozataik mind hasonlítanak rá. Hajszín, bőrszín, az arc formája, testalkat, kor. Mindkettőjük megszállottja a nőnek, zaklatták már, de még nem kapták el. Beszéltem a nővel a nyomozás során, éppen akkor lett volna az esküvője, mikor ezeket lecsukták. Gordon aktája maradt már csak a kezemben. Vacilláltam. Voltam már abban a helyzetben, mint ő. Három gyerek halt meg, mire meglett az a seggfej. – Gordon pszichopata. Okosabbnak hiszi magát másoknál, versenyezni akar. Itt a profilja is… bökök a jelentésre, majd visszadobom azt is asztalra. – Mit akar pontosan, hölgyem? Itt van minden a jelentésekben, amire mentem velük. – kivéve azt a részt, hogy a legtöbbjüket kihallgatás közben, vagy még az elfogásukkor kissé… helyretettem. – Elvették a jelvényem és a fegyveremet, nem játszhatom, hogy nyomozó vagyok, ha egyszer nem vagyok az. – a többit könnyebb elkapni, azok hülyék, szociopaták, kiszámíthatóbbak, mint egy Gordon féle.
Amikor először ültem le a férfivel szemben, tele voltam előítéletekkel. Azt gondoltam, hogy a férfi egy újabb mocskos zsaru akire azért küldtek rá, hogy egy kicsit megfenyegessék a hivatalos vizsgálattal. A beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy Frank Cohen egy jó ember akit ezerszer megtört már a sors, mégis még mindig itt volt. Mikor az ezredes behivatott az irodába és leültetett maga elé, nem volt sok választásom. - Frank Cohen jó zsaru. - felemelkedik. - Nem ezt kérdeztem Sanders. Azt kérdeztem tiszta-e. - felsóhajtok. Én is felemelkedek. Nehéz ülve maradni a hátsómon amikor tudom, hogy nem kerülhetem meg a kérdését. - Nem. - felelem halkan és elindulok kifelé de elém lép és megállít. - Hova megy Sanders? Még nem végzett. Fel fogja boncolni Cohen összes ügyét, átnéz minden jelentést, felkeres minden tanút és elítéltet. Megértette? - Bólintok. Látom a tekintetén, hogy sittre akarja vágni a férfit. Nekem pedig nincs más választásom. Így ülök most itt vele szemben és bólitnva rendelek is egy kávét magamnak. Nincs bennem még elég csak vagy négy. Nem is nézek ki a legjobban de nem zavar. El akarom kapni azt a mocskot mielőtt még bánthatná azt a két kislányt. Jelenleg ez a pritoritás az életemben, minden más csak második helyet foglal el. Matthew is. A minap is összevesztünk. Az én állásom teljes embert kíván. Én nem tehetem meg, hogy bezárom az irodát és másnapra hagyom az e-maileket mert este nyolc után már nem dolgozom. Nem lepődök meg az első reakcióján. Bólintok. Miután jelentős szerepet játszottam abban, hogy lecsukják, a fél rendőrörs a halálomat kívánta. Ha tehették volna még utánam is köpnek. Senki nem szereti az olyan nyomozókat, mint én, még akkor is ha ez is csak a munkám része. Én sem vagyok büszke arra ami történt de Frank nem volt tisztességes zsaru és ha mindenki a kezébe venné a törvényt, akkor anarchia lenne. Előhúzom a jegyzetfüzetem és felírom. Maria Cass – őrizetbe vétel. Figyelek mindenre amit mond. Ezért jöttem. Tippekért. Segítségért és nem leszek rest leírni az utolsó szót is amit mond ha az előkeríti a két kislányt és segít lecsukatni a többi rohadékot. A következő amit levések Naomi Hayes. Látom ahogy a nő képére és rám fut a tekintete egy pillanatra és jól tudom miért. A nő és én majdnem ugyan úgy nézünk ki. Ha egymás mellé állítanának bennünket le merném fogadni, hogy 10-ből 9 ember szerint testvérek vagyunk pedig semmi közünk egymáshoz. Nem fűz hozzá kommentárt, hát én sem teszem. Az első gondolatom, hogy szervezzünk egy kellően nagy nevet kapó eseményt ahol fű alatt menne a drog beépített zsarukkal és milliós tét lenne a főnyeremény a pókerben. Ott pedig én magam lennék a csalétek. Persze ez még csak egy gondolat volt ezer meg egy át nem gondolt tervvel, hátráánnyal és lehetőséggel amit még át kell beszélnem apámmal és a bátyáimmal. No meg a felettesemmel. Újra bólintok. Igen. Láttam Gordon profilját is. Tudom mire képes, mi motiválja és miért olyan fene mód veszélyes... s azt is, hogy Cohen nélkül nem fogom tudni elkapni. - Tudom, hogy nem az Mr. Cohen. - tolom vissza a mappát – Viszont elengedik a feltételest ha cserébe tanácsadó lesz az ügyben. - jelentem ki egyértelműen, hogy megszabadulhat attól az óvatosságtól amivel nap mint nap élnie kell annak érdekében, hogy még véletlen se kerüljön szar helyzetbe a bár. - Nem adhatom vissza a jelvényét vagy a fegyverét. - csóválom meg a fejem tehetetlenül – de ha segít az ügyben meg tudom beszélni a felettesemmel, hogy maga, mint tanácsadó vesz részt a nyomozásban. Igen, még abban az esetben is, hogy ez a maga ügye volt. A médiacirkusz már eléggé bekavart. Valaki a maga tapasztalatával olyan segítséget jelent amit egy ilyen helyzetben ha visszautasítanak, a média szétszedi a kapitányságot. - mondom ki nyíltan, hogy ha a kapitány nemet mond, akkor az az ő halálos ítélete. - Szóval benne van vagy sem? - nem szeretek mellé beszélni. Nem szeretem gyarapítani a szavakat ha nem muszáj.
Már rég nem gondolkodtam azon, hogy mi volt öt évvel ezelőtt. Rühelltem mindenkit akkoriban, aki csak hozzám szólt. Hosszú, nehéz éveket húztam le a kapitányságon, elkaptam, akit el kellett, és igen, nem finomkodtam az olyan férgekkel, mint, akiket például az előbb felsorolt nekem. Nem jól akartam végezni a munkámat, hanem eredményesen, ez pedig meg is történt. Volt, aki képes lett volna a harmadik gyerek holteste után még napokat várni egy végzésre, hogy átkutathassuk Gordon házát. Nem vártam meg, a negyedik gyerek pedig most iskolába jár, és nem egy temetőben látogatják őt a szülei. Nem sajnálok semmit, amit tettem, de megtanultam az évek alatt, hogy teljesen felesleges újra és újra elővenni ezt. Börtönbe kerültem, valahogy túléltem, és most itt vagyok. Nem teszem szóvá, hogy hasonlít Naomi Hayes-re. Gondolom erre nélkülem is rájött már. Nem látom rajta jelét annak, hogy megijedt volna a felismeréstől, nem is kell. A félelem megbénítja az embert, görcsössé teszi, nem gondolkodik tisztán, rossz dolgokat tesz, és elbukik végül. Ez volt az első, amit meg kellett tanulnom, mikor kikerültem az akadémiáról. Nem görcsölni, amit nehéz, mikor néha emberek élete múlik rajtad. Ezen csak a tapasztalat segít, nincs rá különleges tea, vagy valami szar jóga gyakorlat. Ha elcsesztél dolgokat, később tudni fogod, hogy mit ne tegyél legközelebb. Meglepetten fogadom azt, amit mond. Nem igazán erre számítottam, mikor láttam, hogy belépett ide. Összefonom magam előtt a karomat, ahogy hátra dőlök, és hallgatom tovább azt, amit mond. – Ennyit szarakodtak velem, hogy aztán egyetlen üggyel elengedjenek öt évet? – nem igazán hittem el azt, amit hallok. Valószertűtlennek hatott az, hogy egyetlen ügyben való segítségemért elfelejtsenek mindent, ami miatt tíz év börtönbüntetést szabtak ki rám. – Nem ígérhet ilyet nekem. A kapitánya igen, de gondolom nem beszélt még vele erről. – van logika abban, amit mond, nyilván félti a helyét az a seggfej, de a karrierjének egyik legnevesebb pontja pont az, mikor a korrupt zsarut leleplezte. Az újságok szeretik kiszínezni a sztorijaikat. – Nem kell a jelvényem. – ráztam meg a fejemet. A fegyvert nem említettem meg. Nyilván van fegyverem, hiába nem szabadna magamnál tartanom. Nem vagyok hülye, ugyanúgy vannak haragosaim idekint, mint odabent a börtönben. Nem fogom magam megöletni egy darab papír miatt, amin egy bíró aláírása van. – Beszéljen a főnökével erről, és még ma legyen hivatalos az, amit mond. Kevés az időnk. – nem fogok még egyszer a kapitányság szavaira alapozni semmit sem, mindegy, hogy kimondja azt nekem. Egyszer már elvesztettem mindent emiatt, másodjára nincs kedvem ugyanezt a táncot eljárni. – Segítek. – bólintok aztán végül. Az a két kölyök bajban van. Emlékszem, milyen volt, mikor előkerültek az első gyerekek. A feleségem sokat segített, hogy ne merüljek el teljesen az önostorozásban. – De látnom kell, amiről beszélt. A kapitánya szava kevés. – és az övé is. Ezt gondolom megérti.
- Hívja fel az ügyvédjét Mr. Cohen és mondja meg neki, hogy legyen itt egy óra múlva. Addigra visszaérek. - Kevés időnk van és abból a kevésből nem vagyok hajlandó órákat vesztegetni papírmunka miatt. Felemelkedek. A kávét érintetlenül hagyom, csak a pénzt dobom mellé a pincérnőnek és felkapva a vaskos dokumentumokat iramodok el, dobok be mindent az anyósülésre és húzok el a bár elől a kocsival, azért, hogy alig tíz perc múlva a kapitány bevágja mögöttem az ajtót, olyan erővel, hogy az egész rohadt kapitányság felfigyeljen rá. - Hogy mit csinált?! - persze, hogy dühös. A háta mögött kerestem fel a férfit akinek a hátán lett híres és aki jobb tanácsot tud adni és nagyobb segítséget az ügyben, mint ő valaha is képes lesz rá. Ez pedig biztosan bántja az egóját. Nem is kicsit. Ahogy az sem tetszik neki, hogy annak ellenére, hogy tajtékzik és ordibál, mint valami őrült, én higgadt maradok. Mély levegőt véve válaszolok neki. - Azt mondtam, hogy ha tanácsadóként vesz részt a nyomozásban, akkor elengedjük a feltételest. - ismétlem meg magamat majd mielőtt szóhoz juthatna, folytatom. - Gondoljon bele kapitány, nincs veszteni valója. A média már így is elővette Mr. Cohent az ügy kapcsán. - dobom elé a lapot amiben azt taglalják az újságírók, hogy mennyire hihetetlen, hogy ezt a nyomorult Gordont kiengedték a börtönből és, hogy most meg is lett a böjtje. - Maga csak nyertesen jöhet ki ebből, ha belemegy. Ha nem... - megcsóválom a fejem. - Maga lesz az ember aki miatt két kislány is az életét veszti. Mit gondol, mennyi idő mire kiszagolja a média, hogy Mr. Cohen segíthetett volna, mielőtt túl késő? - persze még a fejemhez vág nem egy és nem is kettő dolgot.Többek között azt, hogy Frank az én felelősségem lesz és abban a pillanatban, hogy valamit elszúr a férfi, az állásomnak lőttek. Bólintok és mielőtt kilépnék, a férfi még utánam szól, hogy vigyem magammal Greget aki a kapitányság ügyvédje. Kezemben az aláírt nyilatkozat a kapitánytól amiben garantálja amit Franknek ígértem, cserébe azért, hogy tanácsadó legyen és velem tartson mindenhova és oldalamon az ügyvéddel lépek be egy óra múlva és nem lep meg, hogy a férfit még mindig ugyan ott találom. - Frank. - bólint felé Greg majd kezet nyújt a másik ügyvédnek is. Én nem. Ismerjük egymást rég óta, nincs szükség formalitásokra. - Tessék. - nyújtom át kezem helyett a nyilatkozatot és annak egy példányát Franknek is. - Ha bármi van amit módosítana. - Nyújtom tollam az ügyvéd helyett Franknek és Gordon megállít. - Ebben az áll, hogy maga lesz felügyelője Mr. Cohennek a nyomozás ideje alatt és, hogy ha az ügyfelem bármelyik pontját megszegi az egyezségnek akkor maga... - nem hagyom, hogy befejezze. - Annyit mondjanak meg, hogy rendben vagyunk-e vagy sem. Ha nem akkor itt az ideje a módosításnak. Ha igen, akkor megköszönném ha aláírnánk a papírokat és magunkra hagynának, hogy végezhessük a munkánkat. - Amíg ők aláírósdit játszanak, addig én elmegyek és kérek egy kávét. Rám fér.
Bólintok, és hagyom, hogy távozzon, majd a telefonomért nyúlok, hogy tárcsázzam az ügyvéd számát. Szerencsére nem kell a szokásos tiszteletköröket futkosnom vele, ismer engem, a karrierem elején találkoztunk, én bevittem a szarháziakat, ő megpróbálta őket kivinni. Persze, mindig megjegyeztem, hogy amit tesz az csak a munkám hátráltatása és figyelembe se vétele, de most éppen kapóra jön, úgyhogy be is fogtam a pofámat. A munkáját végezte akkor, és végzi most is. Ráadásul, jóval kevesebbet is kér el tőlem, mint szokott. Egy régi szívességemet törleszti így, nem engedhetném meg magamnak a teljes bérét, így is tartozok már a bár miatt. Mikor megérkezik, ő is elég nehezen hiszi azt, amit hall. Megerősít abban, amit én is tudtam: elengedik ugyan az öt évet, de valószínűleg tele rakják mindenféle szar kikötéssel az egészet, hogy legyen buktató is a dologban. Az én ügyem repítette a székébe a seggfejet, biztosan nem fogja csak úgy kidobni a kukába az egészet. A feltételes még az, ami a lekevésbé érdekel. Eddig sem tettem semmi olyat, ami miatt bevihetnének. Azaz, de, tettem, csak nem ment híre a dolognak. Jobb is, ha ez így marad. Engem jobban aggaszt a bár. Minden pénzemet beleöltem ebbe, kölcsönt vettem fel, ha bevisznek, oda az egész. Egy hűvös pillantással üdvözlöm Greg-et. Nem azért, mert rühellném őt, ismerem, dolgoztam már vele együtt, egyszerűen csak nem érdekel a fickó. – Tudod, hogy szart se értek ebből. – mondom, ahogy Gordonra pillantok. Annyit tudok, amennyit egy nyomozónak tudnia kell a törvényről, de ezt a hivatalos körítést, paragrafus számokat, és a többi baromságot már nem. – Ha azt mondod, hogy jó, akkor aláírom. ¬– ha nem, akkor mehet mindenki, amerre lát. Gordon bólint és miközben átnézi a nyilatkozatot, folyton a másik ügyvéddel beszél valamit, amire, ha odafigyelnék, talán értenék belőle valamit, de nem teszem. Megbízom Gordon-ban. Kilobbizta nekem az öt év feltételest, már ezzel is sokat tett. Talán úgy negyedóra kellhet, mire átbeszélnek mindent és Gordon elém tolja a papírt meg a tollat. Végig futok még rajta utoljára, megszokásból, mielőtt aláírnám. A részleteket majd később elmondom. Jók vagyunk, amennyire lehet. –veregette meg a hátamat, mielőtt elindult volna. Abban nem kételkedtem, hogy megtesz majd mindent. Az én dolgom csak ezután kezdődik. – Szóval, mit tud? A szokásos köröket már lefutotta? –kérdeztem, mikor az ügyvédek már elmentek, és újra szabad volt az asztal. Beszélni a családdal, szemtanúkat faggatni, ha voltak, bemenni a lányok iskolájába, biztonsági felvételek ellenőrzése, és a többi. Ezek általában ritkán oldanak meg egy ügyet, de néha adnak legalább egy-két biztos támpontot hozzá.
Amíg az ügyvédek szöszölnek addig megiszom a mai negyedik kávémat és ezzel együtt le is van tudva az ebédem is. Nincs időm ilyenekre így az is meglep, hogy ezt az egészen jó kávét el tudom kortyolgatni az egyszerű lehúzom amikor már kihűlt módszer helyett. Mikor meglátom, hogy Frank aláírja a papírt és az ügyvédek elmennek, egy vízzel a kezemben térek vissza és foglalok újra helyet. Előhúzom a pici laptopot és az iratokat újra. Ezúttal hivatalosan. Frankre pillantok a kérdését hallva. Most komolyan? Az ő ügyét is én vittem és végeztem hanyag munkát benne? Nem. - Egyedülálló édesanyák. Az apáknak nyoma sincsen. Csak úgy, mint a többi kislány, ők is testnevelés óra után tűntek el. - harapok bele ajkamba idegesen, mert elképzelni sem akarom, mit tehetett velük ez az állat eddig. - Az eddigi ügyekkel ellentétben most van egy szemtanú. A gondnok. - húzom el a számat és csóválom meg a fejem. - Azt állítja, hogy Gordon a kislányok apjának adta ki magát és nála volt a gyerekek születési anyakönyvi kivonata, így nem szólt semmit. Felvételek most sincsenek, viszont Gordon képe minden iskolában kint van, ahogy a St. Moreban is ki volt tűzve a faliújságra. Amit nem tudok eldönteni, hogy Mr. Mendez, a gondnok hazudik-e vagy sem. Már átment a hazugságvizsgálaton de... nem vall Gordonra ez a fajta figyelmetlenség. - megérzés, nem több de azt gondolom, hogy Mr. Mendez valamit titkol és még nem jöttem rá, hogy mit. - A két kislánynak 46 órája veszett nyoma. - Azóta nem aludtam én sem. Hogyan is tehetném amikor tudom, hogy az a rohadék bármit megtehet velük amit csak akar? Ez viszont nem is fontos az ügy szempontjából. Sok zsaru van így vele és lesz is még a jövőben. Aki ezt a munkát választja hivatásul az tudja, hogy mit vállal fel. Én is tudtam. Apám is rendőr volt és két bátyám is nyomozó. Jól tudom mivel jár ez és azt is tudom, hogy Matthew sem marad már sokáig. Nem azért mert nem szeret. Azért mert én nem szeretem őt annyira, hogy lemondjak a munkámról, arról aki vagyok. Végre megtalálom amit keresek és a gépet Frank felé fordítom. A felvételen Mr. Mendez vallomásának, illetve a felvétel a vizsgálatról. A férfitól kiráz a hideg. Van benne valami olyan hideg nyugalom ami szerintem nem természetes. Szerintem benne van. Csak nem tudom hogy és miért. Gordon túlságosan domináns és nárcisztikus ahhoz, hogy valaha is társat fogadjon maga mellé, Mendez pedig nem tűnik szubmisszív személynek, arról nem is beszélve, hogy hezitálás nélkül nézett végig a szemembe a kikérdezés során. - Mit gondol? - köszörülöm meg a torkom és kibontva a vizet kortyolok belőle.
Nem mintha most sok hasznuk lenne utólag. – ha lennének, a lányaik most otthon ülhetnének és együtt lehetnének a családjukkal. Így azonban most kitudja hol vannak, egy olyan emberrel, aki nem riad vissza attól, amit tenni készül. Elvégre van már gyakorlata benne, akármilyen kegyetlenül is hangzik ez kimondva. Nem reagálok egyből a szavaira, hanem a felvételt nézem. Elég rég nem láttam már videót egy kihallgatásról, de semmiféle nosztalgikus érzés nem tört rám. Nosztalgiát akkor érez az ember, ha hiányzik neki valami, nekem azonban a legkevésbé sem hiányzott újra megint ez a munkakör. Mindent megtettem, amit kértek, de mikor én kértem, mindenki csendben ült és nem emelt szót értem. Így működik ez. Nem vágyom erre. Bent tartják még, vagy már elengedték? – nem pillantok fel rá, a felvételt figyelve intézem hozzá a kérdést. Ha bent van még, talán kinyerhető belőle valami információ. Ha kiengedték, akkor… vagy otthon ül, vagy már rég nincsen az államban. Attól függ sáros-e. – Gordon mindig az ilyen családokat vette célba. Szar apák, vagy egyáltalán nincsenek. – az iskolából meg azért viszi el őket, hogy megforgassa a tőrt a szülőkben. Legalábbis én ezt gondolom. A szülő ott nem tud vigyázni a gyerekére, hiába nem okolhatja magát, okolni fogja, mert szülő. A bűntudat pedig akár jogos, akár nem, kikészíti az embert. – A faliújságokat senki nem nézi. Gordon pedig szerezhetett sapkát, befesthette a haját, szemüveg… akármi, hogy ne lehessen egyből felismerni. – felvételek pedig nincsenek, hogy ezt ellenőrizni tudjuk. Azt hinné az ember, hogy az iskolák elkezdtek valamit adni a biztonságra, ennek ellenére nem történt semmi. Faliújság… kevés ember nézi meg azokat. – Gordon nem társul. Legfeljebb felhasznál másokat. Ez a férfi viszont nem tűnik olyan gyenge jelleműnek, hogy csak úgy felhasználhassa. Eddig sem volt szüksége gondnokokra, hogy elraboljon egy gyereket, most miért lenne? – ezzel nem mentettem fel a férfit, csupán csak hangosan gondolkodtam. Vagy minden gondnokkal össze játszott volna? Aligha, irreális. – Erről a gondnokról, mit tud? Előélet, iskolázottság, családi háttér, kapcsolatok… bármi, ami furcsa lenne? – az ő pozíciójában egy embernek nem úgy kéne viselkednie, ahogy ő azt teszi a felvételeken. Mintha csak valami rutinhelyzetben lenne. – Honnan szerezhette meg Gordon a lányok iratait? Feltételezve, hogy a gondnok nem hazudik, Gordon jó ideje figyelhette már a családot, ha sikerült megszereznie azokat a papírokat. – eddig sem hirtelen felindulásból tette, amit tett. Ami nem illet ide sehogy sem, az a gondnok volt. – Azt gondolom, hogy Gordon nem hülye. Ha a fickó benne van, azt akarja, hogy tudjunk erről, különben nem így viselkedett volna a férfi. – gyanúsan, mert lássuk be: egy ártatlan ember nem így viselkedik. Kivéve, ha valami baja van, de erről nem tudok. Csak Sanders nyomozó tudhat, ha van róla feljegyzés. – Beszélnem kéne vele. – lehetőleg kamerák nélkül. Talán, pont ezt mondta Gordon is neki. Nem lenne túl meglepő, szeret játszadozni.
- Az ügyészség nem emelt vádat ellene ma reggel 10:00 óráig, el kellett engednünk. – nincsenek bizonyítékaink, ami alapján végbe mehetne a procedúra. Hiába a tények Gordonról, hiába a megérzések, amíg nincsenek tényleges bizonyítékok, semmit sem tehettünk, hagynunk kellett menni. – Ahogy azt láthatja, nem kért ügyvédet. – a kihallgatás során csak a férfi volt bent és én. – Brentonnal nem volt hajlandó szóba állni, sem pedig a kapitánnyal. – most én nem pillantok rá. Utálom az ilyen rohadékokat, akik azért kérnek női kihallgatót maguk mellé, mert azt gondolják, hogy velünk könnyebb. Szar embert fogott ki. Tisztességes vagyok, szó se róla de ez nem jelenti azt, hogy néha nem kap el a vágy arra, hogy a tenyerembe köpjek, felvonjam a fekete lobogót és megszabadítsam a világot, az olyan mocskoktól, mint például Gordon. Ez azonban nem így megy és ezért is került sittre Frank. Nem azért lettem rendőr, hogy visszaéljek ezzel a hatalommal, hanem azért, hogy a rendszeren belül szolgálva kapjam el ezeket a mocskokat. Bólintok. – Így van. A probléma csak az, hogy Mendez azt mondja, Gordon pontosan úgy nézett ki, mint ahogy a fényképeken. – Számomra a gondnok és szerepe nem világos. Nem tudom hova tenni az egészet. – A fickó tiszta. Az érettségit megszerezte, de a kollégiumból és az egyetemről kirúgták, mert részegen megverte az egyik tanárát, de ennek már tizenhat éve. Azóta nem volt balhéja. Legalábbis olyan nem, amiért el is kapták volna. – teszem hozzá rossz szájízzel – a szomszédjai szerint csendes, alig hagyja el a lakását, munka után azonnal haza megy. Olykor látnak nála örömlányokat. Őket még nem sikerült megtalálni és kikérdezni… - de lefogadom, hogy lenne mit mondaniuk, teszem hozzá gondolatban. – A családjának nyoma sincs. Egy öccse van de ő Washingtonban él. Felhívtam, azt mondta nem tartják a kapcsolatot az anyjuk halála óta. Az apa még Mendez születésekor lelépett. – Pontosabban azt akarja, hogy maga tudjon erről. – mondom ki a nyilvánvalót, amire valószínűleg már Frank is gondolt. Újat kortyolok. Felsóhajtok. Megcsóválom a fejem. – A kapitány nem akarja, hogy bárki tudjon erről de… - ajkamba harapok. – A lányok eltűnése előtt egy héttel megölték a lányok védőnőjét. – újabb jel ami nem vall Gordonra. Talán Mendez segített neki? – Tudja, hogy nem engedhetem, hogy egyedül tegye. – Az órámra nézek. Délután kettő óra. Előveszem a mobilom. - Megfigyelés alatt tartjuk. – Tárcsázom a számot és a fülemhez emelem a telefont. Brenton azonnal felveszi. – Nincs jó hírem Sanders. Elvesztettük. – tincseimbe túrok és felhajtok. – Nem túl nehéz egy kocsiban ülni és nem elcseszni egy megfigyelést! – kimerülten csapom le a telefont. A jó büdös francba! A pincérnő mellénk lép és szól Franknek, hogy egy férfi keresi. Mikor hátra pillantok Mendez áll ott. – Mi a franc? – pillantok Frankre és minden ösztönöm azt súgja, hogy jelezzek Brentonnak de még nem teszem. Egyelőre csak felemelkedem, és a fegyveremre helyezem a kezemet, várva egyetlen rossz mozdulatra. – Nyugalom szépségem. Heh, kis tüzes. – foglal helyet Frankkel szemben. – Ha élve szeretnék a gyerekeket, akkor jobb ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet.
Csak felmordulok. Én bent tartottam volna még. Arról senki nem tehet, ha véletlen elkeverednek a cella kulcsai, amiben van, igaz? Sok minden keveredik el, elképesztő, hogy mennyire nem képesek a bizonyítékraktárt sem rendben tartani, pedig elég fontos lenne, hogy ott minden a helyén legyen. Ennek ellenére hiányos az egész, legalábbis az volt, mikor még én is ott dolgoztam. – Nőiesebb kihallgatóra vágyott, mint ők, megesik az ilyen. – vontam meg a vállamat. Helyettem is kértek már mást, de nem kaptak, értettem hozzá, hogy kiszedjem belőlük azt, ami kell. A fájdalmat kevesen tűrik hosszan és sokáig. A kihallgatóban pedig a kamera lekapcsolható. – Csak akkor ismerte fel, mikor a képet mutatták neki? – nyilván nem ismeri be, ha már akkor felismerte Gordont, mikor a lányokért ment, de talán valami leolvasott az arcáról. Talán. Egy felvétel hasznos, de messze nem annyira, mintha ott lettem volna, vagy magam beszélhettem volna a férfival. – Részegen sokat verekszünk, főleg fiatalon. – motyogtam, a felvételt nézve, de őt hallgatva. Egy verekedés még semmi. Nekem is volt bőven botlásom fiatalon, olykor az alkohol miatt is. Arra nem mondok semmit, amit még hozzátesz a dolgokhoz. Nincs ugyan tisztázva a fickó, de elitélve sem. Addig pedig én sem tudok jobbat, amíg nem beszélek vele. – Akkor magánélete sincsen. Mentális probléma? – ha nem jár ki, bezárkózik és kurvákat visz fel magához, hogy találjon valami örömöt, akkor szerintem van esélye annak, hogy valami baja van. Nem feltétlen van erről feljegyzés, de talán. – A prostikat sok idő, mire megtalálják, amúgy sem szeretik, ha rendőrök kérdeznek utánuk. – tapasztaltam már, volt, hogy szemtanúnak csak ők voltak, és jó időbe tellett, mire megtaláltam őket. Érthető, hogy miért nem szeretnek rendőrökkel szóba állni, másik oldalról pedig idegesítő. – Az anyja mikor halt meg, hány éves volt? – ha nem volt apja, ráadásul fiatalon vesztette el az apját is, már jelenthet valamit. Gordon manipulatív, és legyen bármennyire számító egy ember, mint amilyennek a gondnok is tűnik, ilyen családi háttérrel manipulálhatóbb, mint a legtöbben. A viselkedése pedig valamilyen mentális gonddal is megmagyarázható lenne. – Akkor innen szerezte meg. Fura. Gordon nem öl ”ártatlant”. – nem véletlen mondom az utolsó szót másként. Természetesen a lányok pont ugyanolyan ártatlanok, de Gordon nem öl olyat, aki járulékos veszteség lenne, vagy elkerülhető lenne a dolog. Márpedig nem hinném, hogy muszáj lenne megölni ehhez egy védőnőt. – A kapitánya mellesleg egy pöcs, ha a munkájára figyelne, talán többre is vihetné. – van, aki innen a politikával kezd el foglalkozni. Megtehetné, jobban megy neki a hazudozás, mint a bűnüldözés. – Nem fogom megölni. – és bébiszitterre sincsen szükségem. Persze, értem, hogy miért kell figyelnie engem, de ettől függetlenül nekem ez rohadtul nincsen ínyemre. Felmordulok, mikor hallom, hogy a fickót elvesztették. Úgy tűnik mégiscsak szeret kimozdulni a lakásából, leginkább észrevétlenül. Lindsey szavait hallva értetlenül nézek az ajtó irányába, nem értem egy nap miért keresnének már kétszer is rövid időn belül. Habár én nem adok hangot a meglepettségemnek, pont annyira meglepődöm, mint Sanders nyomozó. – Tartsa a helyén a fegyverét! – mondom neki, mikor látom, hogy felé nyúl. Az én báramban nincsen fegyver. A fickó pedig nem jön ide fegyverrel, ha csak nem öngyilkos akar éppen lenni, amit kétlek. Lindseyt a dolgára küldöm, majd a férfire nézek. – Akkor ide telefonálhatott volna. – húzom el a számat, nyilván nem komolyan gondolva a szavaimat. – Mit akar? Vagy inkább… Gordon mit akar? – kérdezem, mire csak elmosolyodik. Önelégült vigyor ez, ami egyszerre idegesít és ébreszt bennem kérdéseket. – Él még egyáltalán? Biztos rohadt okosnak hiszi most magát, de… elcseszte, ő nem ölt csak úgy.– Gordon egy pszichopata, de csak azt ölte meg, akit megakart. Nem haltak meg más emberek, csak akit kiszemelt. – Nem valami méltó hozzá az, amit most csinál. – csak sejtés, ami bármi lehet. Ő jött ide, nem Gordon. Gordon vagy játszik velünk általa, vagy Gordon éppen akkora szarban van, mint a lányok. Most, hogy kitippelte magát, talán beszélhetünk valami tényszerűről is. – kezdett bele a férfi, tudomást sem véve arról, amit mondtam. – A lányok meg fognak halni, 48… most már csak 47 órán belül. – az órájáról ismét ránk pillantott. – De megkapják a lehetőségüket arra, hogy megmentsék őket. Csakhogy tudja, ez maga miatt van. – pillantott most a nyomozónőre, majd továbbra is őt nézve bökött felém a fejével. – Neki nem kéne benne lennie. – nem szólaltam meg, nem volt miért. Továbbra sem tudtunk semmit. Vártam, hogy mondjon valami értelmeset. – Tehát… kezdődhet a játék? – pillantott először rám, de nem szólaltam meg, nem is csináltam semmit. – Nem valami beszédes, mi? Na és maga? – nézett újra a nőre.
- Nem. - bukik ki belőlem de aztán megcsóválom a fejemet. - Illetve igen. Állítólag. Szerintem nem. Tizenkettedik perc, harminchatodik másodperc. Az első és egyetlen pillanat amikor türelmetlenné válik. - Mendez az egész interjú alatt hideg s kimért. Nyugodt. Két alkalmat kivéve és ez az egyik. Amikor meglátja a fényképet. Bólintok. - OCD. - Elég egyértelmű, csak el kell jutni a felvételen a tizenhetedik percig. Annyiszor néztem már végig az anyagot, hogy pontosan tudom, hányadik perc, hányadik másodpercében szórom szét a fényképeket és iratokat szánt szándékkal és csupán másodpercekig bírja visszafojtani a kényszert Mendez. Percekig bíbelődik még minden lap tökéletes pontossággal illeszkedik egymáshoz majd színek szerint rendezi őket és végül visszakapom az iratokat. Mire rájön mi történt, már késő. Látom, hogy most először megrándul a jobb szeme. Okkal. Nem akarta elárulni magát de sikerült. Átkutatásra nem kaptunk parancsot így fogalmam sincs róla, mi van ott. - A szomszédok elmondása alapján, minden reggel kiviszi a szemetet - függetlenül attól van-e a zsákban bármi. Az ajtón három zár van, mindegyiket kétszer ellenőzni. A liftbe lépés előtt és után megtörli a cipőit... és még sorolhatnám. - felállok. Kell egy újabb kávé mielőtt folytatjuk. Meg akarom menteni azt a két kislányt és nehezen viselem, hogy ahelyett, hogy úton lennénk lecsukni a rohadékot, nem tudunk mást tenni, mint itt ülni és felvételeket elemezgetni. A forró feketével a kezemben térek vissza és rögtön három zacskó cukrot is beleszórok, na meg egy kis tejet sem szalasztok el, ha már lehetőségem van rá. Ismét egyetértek. - Vannak személy leírásaink de senkit nem értünk utol velük. Félnek. - tudom én is. Nehéz ügy de mindent el kell követni ahhoz, hogy megtaláljuk a két kislányt. Minden nyomorult utat végig kell járni, minden követ meg kell mozgatni. Az más kérdés, hogy sajnos a pakliban benne van az is, hogy az egyik ilyen úton baromira eltévedhetünk s most hirtelen elfog a kétkedés. Mi van ha Mendez csak egy elterelő út? - Tizenkettő volt. - felelem meg kérdését ám a kapitányos megjegyzésére hirtelen nem tudom mit mondjak de aztán, pár pillanattal később, mégis megtalálom a szavakat. - Mit gondol miért én kaptam az ügyét? - kérdem költőien, hiszen mindketten tudjuk, hogy a válasz egyszerűen annyi, hogy ez volt az út, amivel eltehette láb alól Franket de az ő kezei nem lettek mocskosak csak az enyémek. Elvégre is én lettem az akit megvetnek a kollégái. Ez van. Le kell nyelni és menni kell tovább. - Egy pöcs nem kérdéses. Ez a pöcs viszont úgy írta alá a papírt, hogy kordában tartom magát. - rántom meg a vállamat és belekortyolok a már alaposan megkevert kávéba. Igen, azt gondolom, képes leszek visszafogni Franket ha szükség lesz rá. A sors fintora, hogy ő figyelmeztet engem, amikor ujjaim megtalálják a pisztolytáska csatját. Hallgatom Franket. Provokálja. Gordont vagy Mendezt, nem tudom de próbálja felhergelni de nem sikerül. Én viszont elveszem a kezem a fegyveremtől. Ismerem az ilyen típusú férfiakat. Mendez és Gordon arra indulnak be, attól érzik magukat nyerekben ha valaki szubisszív velük szemben. Miért ne hergelném hát azzal, hogy engedelmes vagyok Frankkel szemben de Mendez semmit sem jelent számomra? Épp ezért pillantok a férfire, mintha csak engedélyre várnék, hogy beszélhessek. Tudom, hogy Cohen eszes zsaru és sok nárcisztikus pöccsel volt már dolga, ezért remélem hamar megérti a játékomat és ha bólint, Mendezre pillantok. - A lányoknak sem kellene benne lenniük. - felelem dühösen, szinte már sziszegve. Az újabb kérdésre is csak akkor válaszolok ha Frank bólint. - Hallgatom. - Mendez még mindig engem néz és hozzám beszél. Nem teljesen értem miért. - Itt a cím. Ide menjenek el. Ez az első nyom. Összesen hmm, mennyi is van? - vigyorodik el önelégültem - Ah igen, négy. A következő címet akkor kapják meg ha itt sikerül jól szerepelniük. - Felém nyújtja a címet de Frankra pillant. - Megmondhatja neki, hogy elveheti. Nem fogom bántani. Még. - nyalja meg szája szélét én pedig nem esek ki a szerepből és csak akkor veszem el a darab papírt ha Cohen bólint. Mendez megemelkedik és elhúzza a csíkot. A rádióm után nyúlok és megmondom Brentennek, hogy álljanak rá Mendezre és, hogy jelentkezem amint a megadott címre értünk. Becsukom a laptopot, elpakolok mindent és lehajtom a maradék kávémat is. - Kint parkolok. Megvárom. - Mondom neki és egyenesen a kocsimhoz sitetek. A címet bepötyögöm a gpsbe. Nincs messze innen, alig húsz perc. Egy gyár épület.
Felvételen nem sok látszik belőle. – morogtam. Ezért utálom a felvételeket. Ezért kéne a fickóval személyesen beszélnem. Nem véletlen, hogy személyes kihallgatások vannak, sok mindent le lehet szűrni már csak azzal is, hogy miként néz rád, hogy dobol-e az ujjaival az asztalon, az arcmimikája… viszont felvételen semmi nem látszik ezekből rendesen. – Szóval… szokások meg … rend őrült? Kényszerbeteg. – ez talán szebb szó a dologra, de nem különösebben érdekel, hogy miként nevezem a dolgot. Rühelltem az ilyeneket. Azokkal a legnehezebb, akik betegek. Azokkal elnézők még a bíróságon is, teljesen mindegy hány embert öltek meg. Szerintem teljesen mindegy ki milyen beteg, ha megöl egy ártatlant. – Persze, hogy félnek. Az a munkájuk, hogy ki vannak téve mindenféle fasz beteges perverzióinak. – évekbe tellett, mire egy-két prostival sikerült olyan kapcsolatot kialakítanom, hogy felhívjanak, vagy megkeressenek, ha valami bajuk van, esetleg látnak olyat, ami érdekelhet engem. Ez pedig mind ment a kukába, mikor börtönbe kerültem. Ráadásul ott van az is, hogy minden szemtanú fél, teljesen mindegy, milyen ember. Fél, hogy mi lesz a következménye annak, ha beszél. Akármilyen irreális is a félelme, nem fog megszűnni, amíg szabadlábon van az elkövető. Ilyen az ember, ez van. Beférkőznek a fejükbe és ott vannak végig. Ez ellen csak a tapasztalat és az idő ellenszer. Szóval nem csak beteg, de szinte árvaként is nőtt fel. Nem lehet valami nehéz manipulálni. – főleg egy olyannak, mint Gordon. Ez csak elmélet ugyan, de ha a fickó Gordon utasításait követi, akkor sok jó nem fog származni ebből az egészből. Játszik, és még mindig ő van jobb helyzetben. – Bárki megkaphatta volna. – vontam meg a vállamat. Balszerencséje volt, ez van. Úgy hozták ide, hogy jobb állást kapj majd, de előtte megkellett azt tisztítania. Az ilyenek miatt nem játszottam el soha a gondolattal, hogy ismét nyomozó legyek. Egyrészt, nincs rá esély, másrészt lehetsz bármilyen jó, ha útban vagy. – Maga jött, hogy a segítségemet kérje. – én nem akartam ebbe az egészbe belefolyni, és nem is tudtam róla. Nem akartam semmiféle módon újra találkozni a rendőrséggel, mégis megtörtént, és a legkevésbé sem örülök neki. Kordában tartani… mintha valami kutya lennék, akit egy hete éheztetnek. Mindezt, mert nekem volt tököm megtenni, amit másoknak nem. Nem véletlen, hogy nem találja Gordon-t, és idejött, hogy a segítségem kérje. Szabályok. Lassan rá fog majd jönni, hogy ezek a szabályok csak a Gordon féle barmoknak kedveznek. Bólintok, de nem szólalok meg utána, nincs miért. Sokkal tovább kéne tartson ez a beszélgetés, hogy Sanders nyomozó ezzel feltudja eredményesen hergelni a fickót. Végül aztán kénytelen vagyok megint bólintani, és továbbra is rezzenéstelen arccal nézem, ahogy kimegy az ajtón. – Hé, jövök majd, addig tarts rendet, oké? Ha nem érek vissza estig, vidd őket fel és adj nekik kaját. – Lindsey csak mosolyogva bólint, én pedig elindulok kifelé. A kezdetek óta itt van, megbízom benne, a kutyák is szeretik. – Te meg vigyázz rá, mert szétrúgom a segged! – Johnny csak vigyorogva bólintott. Pár évvel ezelőtt még szét is rúgtam, mert terjesztett, most meg az egyik legjobb itteni vendég. Lindsey-t gyakran kiszúrják a hímsoviniszta barmok, ha én nem vagyok, ő tesz rendet köztük. – Mehetünk. –mondom, ahogy beszállok a kocsijába és hátra dőlök. Nem igazán vágytam erre újra.
Az elmúlt egy évben bolyongtam mindenfelé. Északon, Keleten, Délen, s Nyugaton. Városokban, ahol sosem jártam, városokban, amiken régen csak áthajtottam. Nyomokat kerestem, egy év alatt viszont semmire se jutottam. A város, amiről úgy hírlett, hogy a természetfelettiek pokla, a királlyal az élen… most csendesnek és semlegesnek hatott. Nem mondom, hogy pár gyanús pillantás nem fogadott, hogy sebhelyes arcom nem bámulták meg, hogy nem láttam, ahogy egy-két boszorkány épp csak kántálni nem kezd, ahogy elsétálok mellettük. Nem akartam árnyékként mozogni, feltűnéstelenül akartam inkább kutakodni, csendesen, a magam dolgával foglalkozva. Hosszú hajam félig hátrakötve, az eleredő eső elől egy Half-Moon bár nevű hely ajtaját lököm be, magam mögött mocskos, sáros és vizes lábnyomot hagyva. A pulthoz sétálok, rendelek, de a kíváncsi tekintetek elől inkább egy boksz felé veszem az irányt, a csapos felé intézve egy biccentést, ezzel jelezve, hogy az italt hozza majd oda, s helyet foglalva, magam mellé dobva a csurom víz kabátot. A helység a maga módján rendezett, nem olyan emberek által „késdobálós” helynek bélyegzett valami, de azért nem is az, ahol feltétlenül elütné bárki is az idejét. A levegőben a cigarettafüst és az olcsó sör szaga fura, de számomra már szokványos szagot kever ki, amire én is rásegítek, s előhalászva zsebemből egy szálat, rágyújtok. Egy nő foglal velem szemben helyet, valamiről magyarázni kezd, de nem figyelek, mire feláll és eltűnik. Nem vágytam szórakozásra, pláne nem egy olcsó lotyóra, akinek a szövegelését kellene hallgatnom, és előtt-utóbb ő végezné rosszabbul. –Azt hittem az előbb világos voltam.–fordítom az eddig a pultot és környékét pásztázó tekintetem újonnan érkezett asztaltársaságom felé. A nő arca viszont újdonság elejével hat. Vöröses fürtök, amin táncol a fény, a tekintet viszont kutakodó, már-már azt hihetném, hogy figyelmeztetni akar valami olyasmire, hogy nagyon rossz helyen vagyok itt. De ez a legkevésbé sem érdekel. –Persze, foglaljon csak helyet.–legyintek az eddig üres, velem szemben lévő helyre. Egy nő sem érte még el, hogy máshogy kezeljem őket, s kétlem, hogy arcom vonásai elárulnának olyasmit, hogy társaságra vágyom, vagy beszélgetős típus vagyok. Épp ellenkezőleg. –A maga állapotában pedig pláne nem kellene ilyen helyeken ücsörögni.–mindketten tudjuk, hogy mire is gondolok, hát csak nem veszi tolakodásnak. Ha igen, mondjuk az sem érdekelne különösebben.
Mindig is figyelemmel kísértem azokat a városba érkezőket, akik nem csupán turisták voltak, hanem akármilyen irányban és mértékben vizet zavarhattak a városban. És persze, akik farkasok voltak, a boszorkányokkal és vámpírokkal nem volt dolgom, velük foglalkozzon más. Nem olyan sok friss hús fordul meg a városban az én fajtámból: ha valaki vérfarkassá válik, annak lesz egy falkája és általában az illető egészen addig ragaszkodik foggal-körömmel a csapatához, míg valami miatt nincs más választása, mint elszakadni tőlük. Ilyen esetekben a legtöbben magányra vágynak és nem arra, hogy egy természetfelettiekkel teli város életébe vessék bele magukat. Persze, mindig vannak kivételek és a logikám mentén elindulva ezek a kivételek felettébb érdekes háttérsztorival rendelkezhetnek, amelyeket vétek lenne figyelmen kívül hagyni. Egyszóval: meg akartam ismerni azokat, akik a köreinkbe tévedtek. Szerencsére az információs hálózattal úgy tűnik, semmi baj nincsen. A szemeim és füleim jelentették, hogy napok óta egy ismeretlen férfi kószál a külvárosban, eddig még senki sem láttam és nem tud róla semmit. Vártam az alkalmat, amikor összefuthatnék vele és Frank jó gondolatolvasó módjára ma este felhívott, hogy valószínűleg az a személy sétált be a bár ajtaján, akit kiszemeltem magamnak. Milyen jó, ha az ember pótapjának bárja van és nem felejti el, ha megkérem valamire! Először a pult mellől figyeltem a férfit, szigorúan narancslevet kortyolgatva semmi sem terelhette el a figyelmemet. Multifunkciós voltam: miközben Frank beszámolóját hallgattam azokról az eseményekről, amelyek a monacoi kiruccanásom alatt történtek, az agyam másik fele azon kattogott, vajon lehetséges-e megpuhítani a ráncolt homlokú, hosszú, fekete loboncú férfit? Miket gondolok, nekem ne menne? Fel is álltam a törzshelyemről, ahonnan a bár összes zugát be lehetett látni és határozott léptekkel ahhoz a boxhoz léptem, ahonnan pár másodperccel ezelőtt sértődött tekintettel távozott. Vannak, akiknek nem adatott meg a képesség, amivel beférkőzhetnek az emberek szívébe. - Ez a hely szinte a második otthonom. Ha nem figyelnék magamra, akkor is bőven lennének, akik vigyáznának rám, de kedves, hogy aggódik. – Mosolyra húztam a számat és kihúztam a férfival szembeni széket az asztal alól. Akkor sem lettem volna szívbajos, ha nem adja beleegyezését a székfoglalóba. - Sikerült mélységen megbántania Alicia-t. Kedves lány, csak kicsit rámenős. - Néztem a nő után, aki éppen a mosdóból jött ki, felfrissített sminkje kíséretében keresgélt új áldozat után. Ma este kifejezetten kétségbeesettnek tűnt. - A nevem Faye Charpentier. - A férfi felé nyújtottam a kezemet, kíváncsi voltam, vajon első körben velem is ugyanolyan érdektelenül fog-e viselkedni, mint eddig... akárkivel? - Normális esetben mostanra tudnám a maga nevét is, de többen is azt mondták, hogy Ön elég magának való és nem igazán hajlandó ismerkedni másokkal. - Egy röpke pillanatra felvontam a szemöldökömet, de ez az érdeklődésem jele volt, nem másé.
A börtönben valahogy az elmúlt öt évben otthonos mozgás és szinte ösztönös létezés váltotta fel a mindennapjaim. Nem kellett figyelnem az időt, a cellák ajtaja az őrök figyelmeztetése után csak akkor zárult be, ha mindenki a helyén volt. Mint valami rossz katonás filmben. Mintha a partraszállásra készülnénk és a kabinokat el kell foglalnunk. A bár ismerős szagot árasztott, az elmúlt egy évben időm nagy részét hasonló helyeken töltöttem. Nem a részegeskedés vagy a poháremelgetés miatt. De a körök, amikben kutakodtam az eltűnt boszorkányom után, nem az éttermeket, öltönyöket és díszvacsorákat szerette, sokkal inkább az ilyen lebujokat. Ez a város kicsit különbözött a többitől, ezt a csontjaimban is éreztem. Valaki figyelt, ezt pedig már akkor éreztem, mikor átléptem a küszöbön, sőt, ha jobban belegondolok, az elmúlt egy hétben is ezt éreztem, amikor átléptem a város határát jelző „Köszöntünk városunkban” táblát. Nem akartam feltűnést kelteni, mégis sikerült. Persze egy idegen egy amolyan törzshelyen mindig turisztikai látványossággá avanzsálódik a másodperc tört része alatt. Egy ifjú hölgy lép a boxhoz és foglal helyet, miután a másik hölgyeményt egy lesújtó pillantás kíséretében elküldtem. Arcomon átsuhanó megvető mosolyszerűség a reakcióm, bár szavai valójában meggyőznek a tartalmukról, legalábbis a látszatra adva az erre utaló arckifejezéssel nézek rá. –Sem Alicia kicsi lelke, sem bárki másé nem érdekel. Szerintem ki fogja tudni heverni.–jegyzem meg az általa kicsit rámenősnek titulált kis hölgy fancsali képére nézve, aki időközben eltűnt a mosdó ajtaja mögött, majd a bár többi tagját ismét megtisztelte a jelenlétével. Sütött róla, hogy a következő vonat után fut. Túl jól ismertem a fajtáját. Nem mondom, hogy nem éltem soha a felkínált lehetőségekkel, de a Telihold közeledtével nem volt idegzetem egy régi sztorit se hallgatni, a száját pedig jelenleg azt hiszem inkább végérvényesen fogtam volna be, mintsem átmenetileg. Követtem tekintetemmel, majd mégis inkább az asztaltársaság felé fordítom a figyelmem. –Shadow.–biccentek, de a kézfogást nem fogadom el. Az efféle formaiságoktól az elmúlt években jócskán elszoktam, a bemutatkozás pedig kurta, semmitmondó hangvételű, ami szintén hangulatomról árulkodik elsősorban.–Ha sértésnek szánta, nem igazán jött be. Nem vagyok társas lény, tudja a börtönben elszokik az ember a csevegéstől.–nem rejtem véka alá, honnan is jöttem, voltaképpen ezt inkább most én próbálom felhasználni ellene, esetlegesen azt várva ettől, hogy magamra hagy. Bár ahhoz kétség kívül túl határozottnak tűnik.–A testőrsége nyilvánvalóan nem szimpatizál a jelenlétemmel. Érdekelne, hogy mégis mi a fenéből gondolja, hogy mindent tudhatna már rólam. Mi maga, valami fejes errefelé? Esetleg a tulaj személyesen? Mert szeretném megjegyezni, hogy a sör épp olyan meleg, mint az, amilyen indíttatással az ember fia a mellékhelységet keresi fel. És ezt most vegye úgy, hogy egy hölgy társaságában visszafogtam magam.–eddigi szabad évem alatt összesen nem beszéltem ennyit valakivel. A dolgok kimenetele mindig azzal ért véget, hogy én fogtam magam, felálltam és mielőtt felképeltem volna bárkit is, távoztam. A próbaidő viszont hamarosan lejár, addigra azonban jó lenne megtalálni a régi kapcsolatokat is.
- Ó, biztos vagyok benne, hogy nem fog összetörni, de azért jó tudni, hogy túlcsordul magában az empátia. – Széles mosolyra húzódtak az ajkaim. Ha azt hitte, megijedek a stílusától, tévedett. Megszámolni sem tudnám, hány fajta emberrel és mennyi személyiségjegy-keveredéssel harcoltam már meg és mivel szokásom volt nyerni, nem is sokszor vallottam kudarcot. Szerettem, ha valaki különbözött a többiektől, nem állt be a sorba és nem sütött a mozdulataiból az általánosság, nem olvadt bele a tömegbe. Erről a férfiről már első ránézésre sem lehetett azt mondani, hogy bármelyik utcában össze lehet futni hasonlóval. - Dehogy sértés volt. Ha sértegetni szeretném, azt észrevenné. – Visszahúztam magam mellé a kezemet. Nekem mindegy, ha nem kézrázós fajta, nem fogom erőltetni. – Szóval börtönben volt? Mondanám, hogy tudom milyen, de nem lenne igaz. Viszont a számomra egyik legfontosabb ember már ült rácsok mögött és másokkal ő is pont olyan, mint maga. – Ez nem jelentette, hogy tökéletesen értettem a nyelvükön, tekintve, hogy Frank-et hosszú évek óta ismertem és bőven volt időm kitapasztalni, mikor és hogy szóljak hozzá, mit mondjak el direktben és mit szépítsek, mikor vergődjek és mikor legyek aranyos… de nem is vártam el magamtól, hogy telepata legyek, a beszélgetőpartnerem fejébe lássak és azonnal rájöjjek, hogyan férkőzhetnék a kegyeibe. A valós szándékom egyébként is messze állt attól, hogy a férfi édességes kosarába kerüljek: egyszerűen csak meg akartam tudni, ki ő, mit akar, meddig lesz itt, aztán ezek tekintetében ráérek tovább gondolkozni. - Nincs testőrségem, csak egy falkám, ami éppen annyira kíváncsi az újonnan a városba érkezőkre, mint én. – Belekortyoltam a narancslevembe. Soha nem hittem volna, hogy képes ennyire jólesni a gyümölcslé. Eddig nem voltam nagy rajongója. – És nem igazán szeretek fejesként tekinteni magamra, csak tudja, New Orleans városa nem éppen a legnyugodtabb mostanság és ezért fokozottan ügyelünk arra, hogy ki és miért kóborol idegenként az utcáinkon. Nem kifejezetten maga ellen irányul. – Hátradőltem és mély levegőt vettem. Hozzászoktam már ahhoz, hogy itt folytatok rögtönzött megbeszéléseket, a duruzsolás nem zavart és reméltem, hogy a férfi sem tervez felállni. A mondandómba belefűztem a kérdésemet is, amire vagy válaszol vagy nem: nekem bőven elég, hogy lássam az arcát, a mimikáját, a reakcióit, nem kell, hogy elém csúsztassa az önéletrajzát és a memoárját. - Lehet, hogy maga issza túl lassan a sört és azért melegedett át. Talán maga is vár valakire, hogy ilyen régóta itt ül? – Intettem a pultos lánynak, aki fél perc múlva már a boksz mellett állt és megkértem, hogy az úr kívánságának megfelelően hozzon neki egy másik sört, lehetőleg jéghideget. Ha ennyi kifogásolnivalója van, hát teszek ellene. – Az alaphangulata ilyen morcos vagy csak a telihold tesz be magának? - Én már hozzászoktam, fel sem tűnt, hogy a hold teljes valójában ragyogott az égen. Volt, amikor feszültebb voltam miatta, de most nem kellett azon gondolkoznom, merre kóboroljak farkasként: a fiam tett róla, hogy hónapokig ne törjön csontom.
Nem igazán érdekelt sem a pultos, sem a kiéhezett utcalány, sem a farkasok gyanús pillantása, de még az sem, ha egy vámpírokkal teli bárban ücsörögnék. Eljött az az idő, hogy a szabadságom szart sem ért, az életem ugyan abban a mocsárban poshadt, mint ahová a börtönben jutott, és egy év alatt annyit sem haladtam előre, mint egy csiga a száraz időben. Elenyésző tény volt mindemellett a húgom által felém irányított ellenszenv, amit nem igazán értettem, mivel érdemeltem ki. Tettem, amit tennem kellett. Ő tudatlan volt, anyánk joggal döntött így, hogy ezen az úton tartja. Ő jobban hasonlított hozzá, mint én. Apja-lánya páros helyett ugyanis az apja-fia vagy inkább az örökös szerepében tetszeleghettem, ami cseppet sem volt ebben az esetben hízelgő, sőt, épp ellenkezőleg. Heves vérmérsékletem és modoros, lenéző stílusom még akkor is apáméra hasonlított, ha én nem akartam hozzá hasonlóhoz válni. Édes kevés ehhez némi akarás. –Lehet. De nem fogok adni egy idegen nő véleményére. Őszintén leszarom a véleményét vagy azt, ha sérteget. Hajrá, ne kíméljen!–az arcvonásim épp erről a teszek rá magasról hozzáálláshoz tartozó mimikákat hordozzák. Nem különösebben érdekelt a rólam alkotott véleménye, az övé kevésbé számított, mint másé. Mondjuk a tulajdon véremé.–Pont olyan? Kétlem.–az is pontosan süt rólam, hogy nem érdekel milyen hozzátartozója, szerelme, rokona vagy akárkije volt börtönben. A börtön falai között egyenlő volt mindenki, legalábbis a kimondott szabályok szerint. A hierarchia viszont itt is jól működött. Talán túl jól is. Viszont ennek köszönhetően az ibolyát még nem alulról szagolom. Ellenben ragadt rám ez-az a mocskon és a börtön áporodott szagán kívül más is. –Nem félek az árnyékoktól, a sajátomtól sem, és ha kíváncsiak, kövessenek. Pont annyit tettem minden nap, mint ma. De elnézést, ha ez túl unalmas és nem elég figyelemfelkeltő. Legközebb táviratot küldök minden adattal, amit fontosnak gondolok.–ez a város is hasonlított azokhoz, amikben már jártam. Az emberek mindenhol ugyan olyanok. Érdekli őket a másik, és ha unalmas lesz, leszállnak róla. Ez volt a terv itt is. De akkor pár nap nem volt elég ahhoz, hogy érdektelen legyek, tehát valami készült, aminek hála én rosszkor voltam jó vagy inkább rossz helyen? Már én sem tudom melyik lenne a valóban jó irány. ¬–Hát persze. Csak a népesség ellen, aki át meri lépni a szabad határokat. És mondja csak, miféle okok vannak, amik nyugattalanságra adhatnak okot?–¬érdeklődöm, az este folyamán valóban érdeklődve és nem semmitmondóan, lemondóan és leszarom módban létezve. Nem különösebben akartam bonyodalmakba keveredni és túl sok mende-monda szólt erről a városról, s inkább érdekelt, hogy valóban van-e alapjuk vagy csak ezek is amolyan régi legendák. Bár ehhez túl komolynak tűnt arckifejezése, ahogy vonásait méregettem kicsit hunyorogva, míg a sörömből ittam egy kortyot, a habot pedig letöröltem kézfejemmel a szám széléről. –Nem, de nincs jobb dolgom, mint várni. Túl sok ideig voltam börtönben, hogy elsiessek dolgokat. Próbálom élvezni az élet apró örömeit. Tudja, kaja, pia, csajok, csak a szokásos.–ez semennyire sem volt hiteles számból, nem tűntem sem iszákosnak, inkább edzettem, mint ettem és a nők… nem kerestem a bajt, így őket sem túlzottan. Az utam viszont ma még nem állt meg, s nem kell arról sem tudnia, hogy miféle indíttatásból vagyok itt.¬¬–De mi történne akkor, ha azt mondanám, magára vártam. És érdekel a falkája?–szalad kérdőn szemöldököm feljebb, arcomon a bár homályos fénye megvillant valamiféle féktelenséget. Valahol legbelül szomjaztam még afféle szabadságra, ami könnyen a rács mögé dughatna, megint. –Mindkettő és egyik sem. Tudja egy jó barátomnak hála az elmúlt jó pár évet emberi alakban éltem le. A farkas lét nem túl jó a rácsok mögött, hacsak nem a magánzárkában tombolod ki magad, e akkor lelőnek, mint egy koszos korcsot, aki a szeméttelepen kódorog némi kaja reményében. Így kifejezetten szarul esik, hogy át kell változnom. Megszokás vagy szerencse, hogy eddig nem szenvedtem a törő csontoktól, de mégis elég erős voltam.–ismeretetem a tényeket, voltaképpen morzsákat szórva elé és ha elég okos, könnyedén össze is rakja a képet és rájön ittlétem okára. Ezzel a lendülettel belekortyolok ismét a melegedő sörbe és hagyom, hogy a kimondott szavak lassan felszívódjanak.
- Őszintén, tényleg hasonlítanak. Mesélnék róla, de biztos nem kíváncsi rá, ahogy magáról sem beszélne szívesen. Értem én. Sőt ha nagyon megértő akarnék lenni, azt mondanám, hogy akik ebben a bárban ücsörögnek, nagyon sokáig voltak börtönben és néhányuk első körben magához hasonlóan eléggé... burokba bújósak voltak. Most pedig, csak nézzen szét. - Az emberek jól érezték magukat, nevettek, beszélgettek, szórakoztak, bár ehhez a hangulathoz hosszú évek munkájára volt szükség. Megkedvelni vagy egyáltalán elfogadni a másikat, megbékélni vele és a démonaival nem volt egyszerű feladat, akkor sem, ha sokunk egy falkába tartozott. Nekik a saját bőrük, létezésük, természetük volt a börtön, ami sokkal keményebb, mint néhány vasrács. Ettől függetlenül nem szívesen töltöttem volna dutyiban egy másodpercet sem. - Értékelném. Megadom a címem, de akár ide is küldheti. - Mosolyogva vontam meg a vállamat. - Bocs a bizalmatlanságért, de a paranoiditás mostanában kifizetődő errefelé. Csodálkozom, a börtönben is ez az alapszabály, nemde? - Kalitkába zárt kismadarak voltunk ebben a városban és bár az ajtó résnyire már nyitva volt, ki tudja, mikor tervezték a magukat tőlünk feljebb valónak képzelőt ránk dobni egy újabb lakatot. - Maga érdekes. Értékes. Vérfarkas. A vérfarkasok nem jönnek csak úgy ok nélkül ebbe a városba, főleg nem egyedül. Ha mégis, akkor lehetnek potenciális ellenségek vagy veszélyforrások. Eléggé fekete-fehér a kép, próbálok rajta árnyalni. - Válaszoltam meg a kérdését. Nem vagyok nagy ivó, de most jólesett volna egy pohárral. Kezdem utálni Frank-et, amiért bárt nyitott és lett ez a hétköznap esti közigazgatási közigazgatási központom, nem pedig valami pofás étterem. - De biztos nem rám várt. Higgye el, észrevettem volna. Fogalma sincs, hova jött, mi folyik maga körül és miért ültem le magához. Nem akarok semmit, legalábbis semmi komolyat. Tényleg csak pofavizit. - Magam elé tettem a kezeimet és hátradőltem. Csöpp gyerek korom óta olvasok az emberekben, nem tudok úgy ránézni valakire, hogy ne nyolcvanhat különböző olvasata jelenjen meg előttem. - Azon sem csodálkoznék, ha az elmondása alapján azt is elfelejtette volna, hogy kicsoda valójában. Hogy milyen a farkaslét... nem lehetett kellemes az elmúlt pár éve. - A hangom őszinte volt, de nem vegyült bele sajnálat. Olyannak tűnt, aki nem bírná ezt elviselni. Egyszerűen azt próbáltam átadni, hogy én biztosan megvesznék, ha évekre elvennék tőlem az átváltozást. A fiam miatt kilenc hónapig nem fog csontom törni, ami nem azt jelenti, hogy a telihold közeledtével ne sajogna az egész testem és ne érezném, hogy majd' felrobbanok. Diszkomfort érzésem volt, lángolt a húsom a bőröm alatt és a csontjaimat mintha fakopáncsok ütögették volna, várták, hogy mikor repedhetnek szét. Tényleg tudtam, mit érezhetett. - Adok egy tanácsot. Ha gondolja, a külvárosban, az erdőben átváltozhat. Ott senkit sem fog érdekelni, de a Negyedben ne próbálkozzon. Tűzszünet van a vámpírok és a farkasok között, de nem éri meg kockáztatni. - Egyáltalán nem hiányzik, hogy egy kóbor farkas miatt boruljon a viszonylagos béke, túl sokat dolgoztam ahhoz, hogy egy telihold miatt meg legyen kapargatva a felszín. Arról nem is beszélve, hogy szívemen viseltem a sehová sem tartozók sorsát - úgy tűnik, némi Teréz anya is elbújt bennem.
-Nem leszek olyan, mint ők. Hiába próbálkozik.-zárom rövidre a témát, meg sem fordul a fejemben, hogy kérésére vagy tanácsára körbeforduljak. A szemem sarkából láttam, amit kellett és süket sem voltam. De mivel nem ismertek, én sem őket, jobb volt, ha nem bonyolódunk egymás kapcsolt rendszereibe. Más világban éltek, mint én. És ha a kisasszony azt is hitte, hogy tudja, milyen az, mikor évekig ugyan azt a penésztől szürke falat bámulod, akkor nagyot tévedett. Ezt a gondolatot, véleményt arcom úgy sugározza felé, mintha hangosan is kimondanám vélemény szinten. -Roppant vicces.-míg ő mosolygós bájolgásba kezd, szemem megvillan, és lemondóan rázom meg fejem. A poharamból húzóra iszom ki a sört, amit eddig melengettem még. Nem volt már túl ízletes, de legalább ihattam. Megtanultam megbecsülni ami van és nem elpazarolni.-Ha paranoiás, megölik, megverik, esetleg a far...-nem fejezem be a mondatot, valószínű tudja mire gondolok.-A lényeg, hogy ha egy fogáspontot találnak és vége a dalnak. Csodálom, hogy az ismeretségi köre azt mondta ez az alapszabály.-rázom meg fejem, mert vagy nagyon más börtönben voltak, mint én, vagy épp ők voltak azok, akik uralkodtak, mint a kakasok a tyúkól felett. Felhorkanok és kérdőn nézek rá. Nem értettem mi volt bennem értékes, de ő tudja. -Értékes? Érdekesnek sem mondanám magam, de maga tudja. A pofavizit alatt meghagyom magában ezt az illúziót. -hagyom rá, mert nagyon úgy tűnt, hogy az érdekes és értékes savak alatt teljesen mást értett ő, mint én. Nem mondtam volna, hogy ez baj, de a saját véleményem nem is hoztam volna egy szintre az övével vagy épp fordítva. Azt hitt, amit akart, szíve joga volt. -Kíméljen meg a pszichológusi hozzáállástól és ne akarjon úgy csinálni, mintha érdekelné a nyomorom. Nem kérek és nem várok sajnálatot. Foglalkozzon a maga bajával. Élvezze ki azt a kilenc hónapot, mert lesz, hogy vissza fogja sírni..-célzok a hasában növekvő gyerekre, akinek hála most nem kell átváltoznia. De gyanítom ugyan azt a kínt élte át minden egyes telihold alatt, mint én. Viszkető és égő hús, mintha épp szét akarnának feszíteni. Csakhogy, ahogy ő, úgy én sem mutatom együttérzés jelét. Megforgatom szemeim, ahogy aranyos próbálkozásba kezd. Eszem ágában sem volt letelepedni itt vagy huzamosabb ideig várakozni egy ilyen városban. Csak a lelkierőm kerestem, hogy a nővéremnél ismét fel merjek bukkanni, most öt év után. A leghosszabb idő eddig ez a kieső idő volt a kapcsolatunkban. A pár hónapos vizetek után ez szinte ahhoz is elég volt, hogy telesen elfelejtsen, és lehet, hogy ez lett volna a jobbik kimenetele a dolgoknak. -Mint mondtam nincs konkrét dolgom itt. És a világért sem rombolnám le a sosem létező békét ebben a városban. Majd azt megteszi más.-az sütött rólam, hogy én nem hittem ebben a téveszmében, míg láthatóan ő igen.-Így a pofavizit értelmetlen, nem? Tudja, hogy nem fogok elmondani magamról semmit és ha azt hiszi, hogy az emberi ki tudnak rólam deríteni bármit is, hát rohadt rosszul gondolja.-biztosítom róla, hogy a nevemmel egyetemben valóban elérhetetlen vagyok. Öt év börtön és előtte is csak apró morzsák. Van, aki feltakarított utánam, szinte kérdés, kérés nélkül.
- Miért próbálkoznék? Nem ismerem magát és még azokat sem akarom megváltoztatni, akik az életem részesei. Még a paranoiáról való véleményemben sem osztozunk. Szégyenletes. – Ironizáltam, de kezdtem azt hinni, hogy a férfi egyáltalán nem érti a humort, sőt, nem is akarja észrevenni. Én sem volt mindig vicces kedvemben, sőt, általában komoly hangulatban keltem fel, de megtanultam, hogyha nem akarok agyvérzésben kimúlni, akkor néha engednem kell a gyeplőn és nem szabad mindig úgy néznem a világra, mintha mindenáron meg akarnának ölni. Az olyan esték, mint például a mai, amit a falkatagjaim és a barátaim társaságában tölthettem, tökéletes alkalmak voltak arra, hogy leengedjek egy kicsit. - Azt hiszem, félreértett. Nem számomra érdekes, minden nap magafajtákkal vagyok körülvéve. Azok kaphatnak az alkalmon, hogy ha átmenetileg is, de új farkas érkezett a városba, akik nem szívlelnek minket. Én pedig szeretek gyorsabb lenni ezeknél a fazonoknál. – Az ember szót mégsem használhattam a vérszívókra, akiknek régebben szokásuk volt, hogy a sehová sem tartozó, akár csak átutazó farkasokat megpróbálják a saját oldalukra állítani. Most, hogy az egyik Mikaelson-nal viszonylagos békét kötöttem, talán némi reménysugár volt arra, hogy a vámpírok nem áskálódnak… bár magamból kiindulva könnyen lehetséges, hogy minden ugyanúgy lesz, mint eddig. Nem bíztam bennük. Még magamban sem, ami azt illeti. - Látszik, hogy soha nem tartozott senkihez. – Jegyeztem meg, mintegy mellékesen. Csak azok érthették meg a számára pszichológiai hablatynak tűnő szavaimat, akiknek volt arról fogalmuk, mi a szerepe az alfának egy farkas életében. Magától értetődőnek tartottam, hogy minden fajtámbelivel úgy kell beszélnem, mint a sajátjaimmal. Ezen viselkedésem mögött nem állt semmiféle szándék, terv, akarat, teljesen természetesnek éreztem ezt a viselkedést. Arról nem tehetek, hogy neki fogalma sem volt arról, milyen, hogyha átérzik a fájdalmát, a szenvedését és próbálják őt megérteni, segíteni neki. Véleményem szerint ezek olyan szükségletek, amelyek kielégítését mindenki megérdemli attól függetlenül, hogy szavakba öntve igényli-e vagy sem. – Igazság szerint, hosszú évek óta nem bánom már, hogy csontom törik. Majd Ön is újra hozzászokik, ha ad egy kis időt magának. – És ezzel be is fejeztem, többet nem tudtam hozzátenni a bajai esetleges megoldásához. Nem én voltam az a személy, akinek ezt magára kellett vállalnia és látszólag ő sem igényelte, hogy egyáltalán átgondoljam, min mehetett keresztül. - Ezt örömmel hallom. Tényleg. Higgye el, akadnak, és mindig lesznek bőven jelentkezők, akik azért jöttek, hogy belerondítsanak a levesünkbe, úgyhogy megkönnyebbülés, hogy magával nem kell foglalkoznom. – Bólintottam. Bíztam abban, hogy az évek alatt magamra szedtem a képességet, amivel nagyjából meg tudtam állapítani, ha valaki kamuzik... távol állt tőlem, hogy egyetlen perc alatt kiismerjek bárkit és akik azt állítják, hogy tudnak olvasni az emberekben, egyszerűen hülyék. Én soha nem fogok ebbe a hibába esni. – Nos, ha nem akar itt semmit, akkor nem kell foglalkoznia velünk, mert mi sem fogunk magával. Ez már csak így megy. Megfogadja a tanácsaimat vagy sem, az is magán áll. – Megvontam a vállamat.
Nem érdekelt sem ő, sem a nézőpontja, sem pedig a viccesnek szánt vagy bármilyen más megjegyzései. Nem érdekelt a város, a társadalom, egy dolog hozott ide, amiről neki nem kellett tudnia, mert nem volt hozzá köze. Akárki is volt itt vagy akárkinek is mondta magát, tudtam, hogy nem diktálhat nekem, nem akarok maradni, és még kevésbé a nyakamba akasztani már most pár olyan embert, akik esetlegesen ismét az életem akarnák. Túl hosszú idő volt az elmúlt öt év ahhoz, hogy felesleges legyen. A múltat lezártam, a jövőt viszont sokakkal ellentétben nem, hogy világosnak nem láttam, de különösebben derűsnek sem. Csak sodródtam, kerestem, kutattam, ennyi. Kerestem a hátrahagyott életem, és távolról a húgom figyeltem ismét. -Hajrá, ha valaki akar, próbálkozzon. Semmi jó elrontója nem vagyok.-vonok vállat egy félmosoly és nemi hunyorgás kíséretében, ahogy kicsit elmerülök vonásaiban. Túl okosnak tűnt már ahhoz képest, ahogy eddig hittem, vagy csak ennyire jól tud embereket és más fajokat manipulálni. Utóbbit kétlem. Átlátok a hazugokon, hisz az igazi hazugok között lehúzott idő több pluszt is adott, legyen ennek az időnek bármekkora ára. -És ez baj lenne? A farkasok csak falkákban élhetnek? Ugyan...-nem csinálok úgy, mintha minden körülöttem lévő farkas vagy azok, akik megfordultak ezen keskeny sugárban, mindig tagjai lettek volna valami falkának... falka. Ez is abszurd, az ember, mint olyan, társas lény, de nem állat. De ezen miért most lamentálok? A lényegen nem változtat, amiben igaza volt. Nem voltam az a típus, aki bárhová is akar tartozni.-Maga mindig tartozott valahová? Azt ne mondja, hogy tini szerelem, ami tűzön vízen kitartott.-biccentek hasa elé, mintegy célozva ezzel az életére, legalábbis arra, ahogy most alakult. A gyerek kétség kívül veszélyes időben születik majd, egy cseppet sem veszélytelen világba vagy városba. De az élet kegyetlen és a farkas törvényekben valaki vagy túlél vagy nem. Reméltem ő az előbbiek csapatát erősíti majd idővel, mikor már tudatánál és az anyja szoknyája mögül előbújva ácsorog.-Hozzászokni... a fájdalomhoz hozzászoktam. De van, aki nem egyszer öl és valakit ez emészt fel. Erre nem gondolt? Milyen áron jutunk ehhez az adományhoz? Vagy maga szerint ez így szép és jó?-olyan volt ez, mint egy mókuskerék, ahová éhesen betettek, hogy a menet végén megkaphasd az áhított mogyorót. Itt vártad, hogy a Hold eljöjjön, majd vártad, hogy elmúljon. Minden hónapban. És ha egyszer öltél nem tudhattad, hogy az volt-e az utolsó alkalom, vagy mikor is jön a következő? -A saját levesem is elég finom és laktató, másé nem érdekel.-nem tudom mit várt, hogy majd vérengzést rendezek vagy besétálok a helyi vámpírok közé és megpróbálkozom a lehetetlennel? Nem akartam újra ölni, de tudtam, ha az életem vagy Raven élete forog kockán, kérdés nélkül megtettem volna megint, és a következmények sem érdekeltek volna jobban, mint amennyire most érdekeltek, mikor még a cella hidegét is érzem a karomon.-Tudja, a húgomra hasonlít. Makacs szellem, akit pont nem érdekel, hogy a másik ad-e a szavára vagy sem, de a véleményét mégis elmondja. A különbség csak az közte és maga között, hogy ő nem ölt még. Ember. Így talán érti a kételyeim a farkas létről.-ezt nem sok emberrel osztottam meg, nem is akartam, hogy sok ember tudja. Ez most egyszerűen kijött. A tanácsát akár megfogadom, akár sem, most már ezt a mondatot nem vonhatom vissza.-Felejtse el, elszoktam a sörtől.-hagyom ennyiben, az első őszinte és rólam szóló gondolat megosztása után és intek a pincérnek, hogy hozzon még egyet.
- Azt látom. Nem tűnik poéngyilkosnak. – Mosolyogva ironizáltam, de nem a rosszindulat szólt belőlem. Ha valami, bármi másképp alakult volna az életemben, lehet, hogy én is olyan lennék, mint ő. Vagy nem. A lehetőségek száma végtelen, elég sok dolgon mentem keresztül ahhoz, hogy megtapasztaljam és megérthessem a változatosság gyönyörűségét. Az elfogadásról nem is beszélve: kiabálhattak rám kígyót-békát, elhordhattak mindennek a hátam mögött vagy a szememben, de a sajátjaimat mindig igyekeztem megérteni. - Nem csak abban élhetnek, de közösségben mindig jobb. Idővel még a magányos farkasok is belátják, hogy jó, ha van kire számítani. – Ha az első átváltozásom után nem karolnak fel, ismerve magamat biztosan elkallódok. Megvolt a magam keresztje, csináltam hülyeségeket, plusz eszméletlenül makacs és hirtelen természet voltam, ami meg lett spékelve egy gyilkosság által aktivizálódó, állattá tévő átokkal. Túlzottan szabadon engedve pusztítás kísérte volna végig az utamat, de mielőtt még belesüllyedhettem volna ebbe a gondolatmenetbe, felnevettem a férfi feltételezése hallatán. Nocsak, nem is tud róla, milyen jó humora van! – Megöltem a tinédzserkori szerelmemet. Az a férfi a farkaslétet adta nekem, nem a gyerekemet. – És ma már egyáltalán nem bántam. Akkoriban persze sajnálkoztam, gyászoltam, fogalmam sem volt, mi lesz velem, mára pedig mondhatni, mindent az első áldozatomnak köszönhetek. Ha ő nem lett volna, én nem lennék itt, ennyire egyszerű. Nem olyan életem lenne, mint a mostani, talán az átkomat sem váltom ki… bár, ennek nem sok esélyét láttam, volt egy megérzésem, miszerint én arra születtem, hogy havonta egyszer farkas legyek. - Első körben nem hiszem, hogy bárki ajándékként élné meg azt, amivé vált… de miért értelme lenne hagyni, hogy felemésszen minket egy botlás vagy azért, mert öltünk azt higgyük, még egyszer és még egyszer ezt kell tennünk? – Kérdeztem tőle összevont szemöldökökkel. Annak, hogy valaki egyszer ölt, nem lenne muszáj determináló értékűnek lennie. Az állati énünk kordában tartása a mi személyes feladatunk, éppen ezért nem leszünk teljesen vadállatok az átok kiváltásával. - Szóval egy családtag áll a fenntartásai hátterében? – Bólintottam. – Megértem. Amikor a húgom még ember volt, én is aggódtam érte és nem kívántam neki, hogy úgy járjon, mint én, mert pontosan tudtam, hogy milyen. Nem mindenkinek való az, amivel mi már rendelkezünk. – Nagyon sokáig féltem, hogy Hannah összetörik a teher alatt, amit egy gyilkosság és az agresszió jelentett. – De talán, a saját negatív tapasztalatait vetíti ki a testvérére. Lehetséges, hogy erősebb, mint gondolná.
Kezdőlap
|| 
