Hosszú út vezetett el egészen idáig. Nem volt szívem csücske a tömegközlekedés, azt azonban előnyben részesítettem, hogy így emberekkel együtt tudok együtt lenni, egy ideig közös levegőt szívni velük, és ezáltal tudom kontrolállni saját éhségemet. De ezúttal tényleg lett volna indítékom ölni, hisz nem olyan nagy véletlenség az, hogy hónapok múltán végül ismét itt vagyok. Méghozzá egy régi ismerőst keresve. Hogy miért? Kettőnk múltja összefonódott már jó pár éve... anyámat elveszítettem, apám nem törődött velem az elmúlt időben, és szükségem volt valakire, ki a karjai alá vesz engem, s segít túlélni egy nehéz időszakot, és azt hiszem, hogy.. nála tökéletesebb vámpírt erre a célra aligha találhattam volna. Hogy miért? Mert... talán éppenhogy a szöges ellentétem, és ezáltal... talán félnem kellene, én mégsem teszem. Talán most egy kicsit... hiszen nem a legjobb hírekkel érkeztem. Megálltam a Grill előtt, és egy halk torokköszörülést követően előkaptam a mobilomat, így figyelve a kijelzőt. Pontosan fél órával ezelőtt küldtem el neki az üzenetet, hogy találkozzunk itt, de még nyoma sem volt. Besétáltam hát a Grillbe, és egy halk sóhajt hallatván sétáltam oda a legközelebbi asztalhoz, melyet a közelemben láttam. - Szabad ez a hely? - kérdeztem a nőtől, ki helyet foglalt ott. Egy pohár ital volt a keze ügyében, és nem szívesen zavartam, hiszen szemmel láthatóan éppen magába merült, de mégsem akartam állva tölteni az estét.
[You must be registered and logged in to see this link.] | MEGJEGYZÉS: ideért ^^
Vajon sejti, hogy azért mégis csak időnként megpróbálok utána járni a múltamnak? Vajon sejti, hogy időnként felmerül bennem egy kis kellemetlen gyanú, és hogy még a mai napig sem tudok benne sem maradéktanul megbízni? Nem megy ez nekem még most sem. Azt hiszem a nevelőapámnak köszönhetem, hiszen benne bíztam, hiába voltam egy naiv gyerek, akkor is. És olyan szinten megtört, hogy mostanra képtelen vagyok ezen pozitív irányba változtatni. A szavaira mégis elmosolyodom. Hiába van ott az a kis gyanakvás, attól még ugyanúgy kedvelem őt és egyáltalán nem zavar, hogy itt van. Általában még szórakoztat is, ahogy húzzuk egymást. - Ez nem lep meg Chris, pasiból vagy, nem csoda, ha szeretsz nőket mustrálni. - mosolyodom el immár egészen szélesen. Könnyedén jó kedvre tud deríteni mindenki apró élcelődéssel. Az azt hiszem főként költői kérdésre csak megrázom a fejem. - Az tuti, hogy szó szerint nem foglak cipelni, maximum bedoblak egy taxiba és hazajutsz valahogy. Egyébként is elvileg te pesztrálsz engem, nem pedig fordítva. - nevetem el magam kicsit. Igen, most kezdtem a munkát, de tudom, hogy simán képes lenne elintézni, hogy csak egy rövid ideig kelljen itt maradnom. Nem is tudom, hogy jó lenne-e. Nem azt mondom, hogy ez álmaim munkája, de azért elvagyok vele, és lehetne rosszabba is, habár szó se róla, hogy otthon se lenne rossz elnyúlni egy meleg fürdőben, aztán egy vacsi, vagy beülni a tv elé, netán kombinálni a kettőt. Szörnyű, hogy ennyire nem járok el sehova, pedig fiatal vagyok még, igazán megtehetném legalább időnként. - Lehet, hogy most utál, de majd megbékél idővel. Elhagytad, de az a fontos, hogy végül is visszatértél nem? Ő is rájön majd erre. Rendes fickó vagy, ne aggódj, csak adj neki egy kis időt még. - mosolyodom el és egy pillanatra csak, de megszorítom a vállát. Aztán vissza is húzom a kezem és hanyagul felkönyökölök a pultra vele szemben. Furcsa ez az arckifejezés tőle, sosem láttam még igazán ilyesmit rajta, ez egyszer biztos. Tudom én, hogy szereti a lányát, csak rosszul alakultak a dolgok, gondolom. Sose beszélt még erről. - De miért tetted? Miért hagytad el őket? - bukik ki belőlem a kérdés. Nem is tudom, hogy miért mondtam ki, egyszerűen csak valahogy kicsúszott, még ha nem is kellett volna. Aztán csak megrázom a fejem, ezzel is jelezve, hogy nem kell rá válaszolnia, ha nem akar. Nem szeretném erőltetni, látom így is minden áldott nap, hogy mennyire nehéz neki ez az egész. A kérdése viszont meglep. Őszintének kellene lennem vele igaz? - Én nem... nem jutottam semmire. Nem is tudom, hogy egyáltalán van-e értelme az egésznek, hogy akarom-e tudni. - bizonytalanodom el. Ez őszinte volt. Az nem, hogy nem próbálok keresgélni, vagy hogy nem jutottam semmire. Tudom, hogy Kenzie tud valamit, de nem hiszem, hogy ki lehetne szedni belőle, de az tény, hogy sejtelmem sincs, tényleg ismerni akarom-e a múltamat.
Elvigyorodtam, miközben a pohár peremén belekortyoltam az italomba. Érdekes volt őt hallgatni, főleg mikor megjegyezte, hogy ennyi idősen ő már a föld alatt fog porladozni. Ha tudná azt, amit én tudok... főképpen azt, hogy egyáltalán nem huszonéves, mint ahogy ő azt gondolja... hát nem érdekes történet? De neki momentán még nem kell tudnia. Egyelőre az is eléggé nagy fejtörést okoz nekem, hogy elkezdett öregedni. Valószínűleg mert.. kiváltotta az átkát. Erre az apróságra nem gondoltam. Szívás. Mintha bővülne a szókincsem ezekkel az angol kifejezésekkel. - Jól van, megelégszem én azzal, hogy csak legeltetem a szemem rajtad... a többi hölgyeményen. Felettébb kellemes időtöltés, ha még nem mondtam volna. - kacsintottam rá szemtelenül, majd ismét újratöltöttem a poharamat. - Milyen kár, hogy csak most kezdtél dolgozni... az az érzésem, hogy nagyon hamar meg fogom érezni az alkohol hatását. Ki fog engem hazacipelni? - sóhajtottam, a kérdésem pedig költőien csengett. Attól, hogy kicsit kótyagos a fejem, bárkit megigézek, akár Constance felettesét is, hogy engedje velem haza. Bár közöttünk soha nem történt semmi, hiszen barátok vagyunk... semmi testiség, csak barátság, élcelődés, szemtelenség, pimaszság... igen, mindez édesebbé teszi kettőnk kapcsolatát! Egyetlen nő nem képes ilyen kedvet csiholni belém, mint ő. - A lányom utál. És valamennyire meg is értem. Nyilván te is utálnád az apádat, ha az elhagyja. Az anyáddal együtt. - húztam el a számat, és akaratlanul kortyoltam bele ismét a poharamba, miközben a tekintetem kissé arrébb tévedt, hogy véletlenül se kelljen Connie szemeit fürkésznem. - Nem igazán érdekel, ha utálnak, de a saját lányomtól ezt nem tűröm. Azt hiszem, ő olyan, mint az anyja volt ilyen idősen... kis ártatlan. Makacs. Pajkos. - melegedett meg a mosolyom, ahogy elrévedtem, s tekintetem elé úszott Erin fiatalkori képe. Constance nem gyakran találkozhatott ezzel az arcommal. - Nem fog megbocsájtani. De evezzünk a te problémádra, kedvesem... - dőltem előre kissé, majd komoly arckifejezést öltöttem magamra. - Mondd, még mindig kutakodsz a múltad után? Tudom, hogy ha valamire jutottál volna, azt már tudnám, de apróságok... bármi? - kérdeztem teljesen ártatlanul.
Nemrég érkeztem a városba, de már most tudtam, hogy ennél jobb helyet nem is találhattam volna a vadászatra. Mystic Falls csak úgy hemzsegett a természetfeletti lényektől, nem beszélve az én első számú áldozataimról a vámpírokról. Kapásból kettőt is felfedeztem. Az egyik éppen egy ártatlan lányt fűzött a bárpultnál, a másik pedig magányában mérte fel a terepet, akárcsak én. A pincérfiútól rendeltem egy whiskeyt, hogy ne tűnjek ki az itteni lakosoktól. Senki sem éppen arról lett volna híres, hogy valamilyen koktélt, vagy alkoholmentes italt kért volna ki. Az egyik hátsó boxot választottam, ahol helyet foglaltam. A székem háttámlájára dobtam a motoros dzsekimet, és hátradobva a hajamat kortyoltam bele a kristálypoharamba. Jólesően csúszott végig a nyelőcsövemen az aranyló ital. Megnyaltam a szám szélét és hátradőlve néztem még jobban körbe. Az egész hely bűzlött a szörnyetegektől. Mondanám, hogy csak vámpírokra "szakosodtam", de nem féltem attól se, ha éppen mással hozna össze a sors, mondjuk egy vérfarkassal, vagy a legendás keverékkel, egy hibriddel. Mondhatni nekem egy ilyen lénnyel való találkozás felérne akár öt karácsonnyal is. - Hozhatok még valamit? - jött oda a kedves és kék szemű pincérfiú. - Köszi, de most elég lesz ez is. - emeltem fel a poharamat és rákacsintottam, amitől ő egyből zavarba jött és magamra is hagyott. Vajon ma este szerencsém lesz, és összeakadok legalább egy vámpírral? Az egyik lábamat áthelyeztem a másikra. A csizmám oldalát nyomta a hideg tőr, de nem mutattam a külvilág felé, hogy bármilyen kellemetlenség is zavarna. A szemem sarkából még mindig éberen figyeltem az eseményeket, de semmi nem történt egyelőre...
Mondjuk úgy, hogy az élet elég szépen képes megnevelni az ember, így hát engem is megváltoztatott. Aztán persze ott van bennem a farkas, aki cseppet sem szolid és visszafogott, ami már gyerekkoromban is megmutatkozott. Pont a néha előtörő agresszívabb viselkedésem miatt szúrtam szemet nekik. Vajon ha nem így lett volna, akkor most nem lennék itt? Akkor nem kényszerülök arra, hogy megöljek valakit, mert végezni akart velem? Fogalmam sincs, hogy vajon még szimpla ember lennék-e ez esetben, vagy végül akkor is történik valami rémes, és... végül ugyanez lesz a helyzet, csak akkor még Chris se talál rám és egyedül kell átvészelnem az egészet. Ha ezt nézem, akkor jobb így, csak nem volt valami boldogító a tény, hogy csak egy kis időre is hittem abban, hogy jobb lesz majd... hogy alakulhat jól is az életem. Ezért nem szeretek reménykedni, mert a végén úgyis nagy a pofára esés és érthető módon nem igazán szeretek pofára esni. Valahogy azt hiszem ezért van meg mindig mindenkivel, még igen Chrisszel szemben is egy bizonyos mértékű tartózkodásom. Még ennyi év után is. Akkor nem csalódsz, ha nem is táplálsz hiú reményeket nem igaz? - Szó se róla, a korodhoz képest jól tartod magad. Én ennyi idősen már valahol a föld alatt fogok porladozni. - rántom meg a vállam. Igazából nem is akartam soha örök életet, nem is menne az nekem. Fogalmam sincs, hogy lehet ilyen sokáig meglenni. Mi a fenét csinál az ember... akarom mondani vámpír, ha nincs vége semminek, csak örökké pörög a homokóra és mindig ki kell találni valami új elfoglaltságot. Vajon én is csak egy ilyen elfoglaltság vagyok számára, hogy legyen pár évtizede, amíg nem unatkozik annyira, aztán ha már elég idős leszek és elég felesleges, akkor szimplán kihajít, mint egy megunt játékszert? Nem tehetek róla, de igenis megfordult már ez a fejemben. Azért mégis elmosolyodom a szavaira. - Mondtam már, hogy nem szolgállak ki, akkor se, ha... helyes pofid van, amivel megjegyzem nem ér visszaélni. - az a baj a pasikkal, hogy ha tudják, hogy jól néznek ki, hajlamosak ezt ki is használni, bár persze ez a nők esetében sincs máshogy. - Tudom Chris, de hidd el biztos könnyen találnál helyettem egy másik... házi kedvencet. - egész komolyan beszélek, de persze a végén elmosolyodom. Csak vicceltem, végül is farkas vagyok, afféle kutya, simán beleférek a házi kedvenc kategóriába, és amúgy se vagyok hülye. Ha nem is kérdeztem még rá nyíltan, hogy miért foglalkozik velem, attól még igenis nehéz azt elképzelnem, hogy csak úgy jótét lélekségből, mert akkor igazán befogadhatna más kóbor ebeket is. - De egy biztos... nem hozom vissza az eldobott labdát... soha! - az utolsó szót betűnként tagolom csak, hogy nyomatékosítsam is. A mosolyom viszont hamar eltűnik, amikor végül rátér az igazi témára. Tudtam én, hogy nem egy ital és a bosszantásom az ok, amiért itt van. - Tudod Chris, alig tudok valamit a lányodról, így igazán nehéz véleményt alkotni, vagy... a pártodat fogni. Tény és való, hogy nincs oda érted, de minden nőt ki lehet engesztelni valahogy, csak tudni kell a módját. Maximum abban segíthetek, hogy fényezlek nála, vagy megtudakolom, hogy mivel lehet bevágódni nála. - tuti, hogy neki is van valami gyengéje, bár nem beszélgettünk sose mélyebb dolgokról. Inkább csak a lányos csevegés volt meg. És persze nem igazán akartam eddig sem belefolyni az életükbe, hogy most akkor ki, miért, hogy és mikor... szóval úgy általában a családi mizéria. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy egyszerűbb nem állást foglalni. Ha viszont már tudok mindent, akkor kénytelen leszek.
Nem is tudom, mikor történt, hogy ez a nő ennyire megtanulta kinyitni a száját... ámde tény és való, hogy nem vagyok ott egyfolytában mellette, s nem fogom a kezét, mint egy óvodásnak. De mintha én nem tudnám róla, hogy ez a stílus mindig is benne volt... hiszen vérfarkas. Nem az a dolga, hogy tűrje a kiszolgáltatottságot, és az efféle finomságokat, hisz... a magyarázat tényleg ebben rejlett: ő egy vérfarkas. Magam nemében furcsa voltam, hiszen soise voltam képes alapvető ösztönből utálni egy vérfarkast. Nem tudom, ez az én programozásomból úgy ahogy van, kimaradt, és hát... talán jobb is, hogy így történt, hiszen sokat vesztettem volna. Hayley-t sem ismertem volna meg... és egykoron Constance-ot is kisétálni hagytam volna az életemből, ami megint óriási veszteség lett volna. Nem is tudom, számora jobb is, ha.. hogy is mondjam? Vannak barátaim... még ha ővelük is ilyen furcsa viszonyom van. Nem hiszem, hogy ennél több vagy jobb kellene. Hisz nem feleségül venni óhajtom, csak vele lenni, beszélgetni, húzni az agyát (amiben azért Ő maga is remekül teljesít, szinte csak dícésrni tudom ezt a készségét! ), és minden egyéb, ami talán belefér még ebbe a kategóriába... hogy mi lesz aztán... egyértelmű. Egyszer meg fogja tudni, hogy ki ő, miért felejtette el az élete első részét, aztán valószínűleg vagy ő öl meg, vagy én magam dőlök karóba. De ezt nem most tervezem vele megvitatni. - Ez fájt. - jegyeztem meg felsóhajtva, ahogy a koromat említette, és kérdőn felvontam a szemöldökömet. - De a koromhoz képest egész jól tartom magamat. Ne mondd, hogy annyira... kiábrándító látvány egy ilyen férfit nézni, kiszolgálni... persze csak itallal. - kacsintottam rá, miközben ismét belekortyoltam a drága nedűbe, aztán hátradőltem a kis széken, onnan fürkészve, hogyan tesz-vesz a pult mögött. - Örülök, hogy ilyen bátor vagy mostanság... vagy bocsáss meg, az ösztönödhöz hűen mindig is. - javítottam ki magam felemelt ujjal. - De van egy olyan érzésem, hogy ebben a városban soha nem lehetsz elég biztos semmiben. - tettem le a pultra a poharamat, majd egy apró nyelést megengedve magamnak elvigyorodtam, de kissé keserűen. - Nem tudom, mit tegyek Gretellel. Nehezen nyelem le, hogy a saját vérem gyűlöl... - bukott ki belőlem véletlenül a teljes igazság, és ami úgy szúrta az oldalamat, mintha tüskébe feküdtem volna.
Nem is akartam én soha kitűnni úgy igazán, és egyébként sem kifejezetten valami hisztis kis csajnak neveltek, akinek félnie kell, hogy letörik a körme. Az árvaházban meg kellett védenem magam, aztán pedig miután örökbe fogadtak megtanultam még azt is, hogy védhetem meg magam még hatékonyabban. Én ütök, ha kell, amíg a legtöbb nő azzal foglalkozik, hogy tökéletes legyen a sminkje, és ha valaki ártani akar neki, akkor sikítva rohan el, mert másra amúgy sem képes. Nem is szeretek tétlen maradni, főleg hogy tudom ez egy olyan világ, amit a legtöbben nem is ismernek igazán, és ami nagyon-nagyon veszélyes tud lenni, még akkor is, ha az erőd durvább, mint másoké, de attól még sokan vannak, akik jóval erősebbek nálad. - Nem hozom ki az italodat, de gondolod, hogy megkeresem a panaszkönyvet? Na persze... - rántom meg a vállam, és csak a nevetése az, ami miatt végül még visszafordulok, mielőtt eltűnnék az öltözők felé. - Egyébként is örülj, hogy dolgozom és nem a te számládat fogyasztom. - azért itt már megjelenik egy mosoly az arcomon. Tudom én, hogy csak szórakozik és legalább egy kicsit feldobja a munkakezdést. Kell ez a kis csipkelődés közöttünk, általában még élvezem is. Azt pedig úgy is tudja, hogy nem vagyok az a kimondottan költekező típus, hiszen most sem vállaltam, hogy elmegyek arra a partyra. Nem kell, hogy valami szép ruciba erőltessen bele, aztán bájologjak a sok vadidegennel. Jó lesz nekem bőven az, hogy felszolgálom őket, és csak titokban forgatom a szemem a hülye bájcsevejekre, amikor már elfordultam tőlük. - Te csak akkor legeltesd a szemed, ha én azt engedem... egyébként is egy kicsit öreg vagy hozzám nem? - döntöm kicsit oldalra a fejem, miután visszatértem és felkönyököltem vele szemben a pultra a pénzt meg persze majd szépen bedobom a kasszába, de hova rohanjak? Még egészen nyugi van, nem kell kapkodni. A megjegyzésére csak követem a tekintetét, majd felszökik a szemöldököm kicsit. - Meg tudom védeni magam, ha arra van szükség, nem kell védelmezned, vagy ilyesmi. Ha valaki beszól, betöröm az orrát és nem teszi többet. - rántom meg a vállam. Oké tudom, ezt nem lehet, főleg mert akkor én is repülök, de... munka után meg tehetem nem igaz? Amikor már nem itt vagyok, hanem mondjuk megvárom az illetőt kint és a sötétben... Utálatos dolog, hogy néha még úgy is érzem, hogy élvezem az ilyesmit, pedig azt, ami vagyok általában inkább próbálom elnyomni magamban, mintsem felszínre hozni, de mindig nem sikerül a dolog tökéletesen. - És azon kívül, hogy engem jöttél feltartani, mi szél hozott? Az őrületbe kerget a lányod és kénytelen voltál kimozdulni? - tudom én, hogy Chris legtöbb ügyéhez az ég világon semmi közöm. Bár persze attól még kíváncsi vagyok és úgysem fog tudni a végtelenségig visszafogni, hogy ne kérdezzek időnként, vagy valami rosszabb. Már az is megfordult a fejemben, hogy az egyik kis esti kiruccanása alkalmával követem. Persze óvatosan kell és ügyesen, mert fenemód jól hall és elég körültekintő is, de mégis csak most már elég régóta ismerem ahhoz, hogy kissé zokon vegyem, hogy nem avat be igazán semmibe.
Constance mindig is olyan szürke kisegérnek tűnt más nők mellett. Nem tudtam a miértjét, talán azért történt mindez, mert... soha nem lógott velük, vagy mert nem emlékszik arra, hogy bárkivel is lógott volna. És nem is akartam, hogy felfedje bárki előtte, mi a kettőnk valódi titka. Meg akarom őrizni addig, míg... csak tehetem. Egyelőre nem kell tudnia semmiről. És ha kiderül... az lesz életem utolsó tette. - Szóval nem szolgálsz ki. - nyugtáztam széles vigyorral, de fokozni akartam a helyzetet még ennél is tovább. - Hol is van az a bizonyos panaszkönyv? - kiabáltam még utána nevetve, hiszen közben eltűnt az öltözők irányában, és mire ismét felbukkant, már az itteni ruháját viselte. Nem gyakran láttam itt női felszolgálókat, de hát ezek szerint ennek is eljött az ideje. Eddig inkább csak Matt Donovant ismertem, ő elég gyakran tolt elém itt whisky-t, Connie-t viszont csak nemrég vették fel... azt hiszem, többet fogok idejárni. - Kérlek... - legyintettem. - Számomra az a legnagyobb öröm, ha továbbra is szingli vagy, és legeltethetem rajtad a tekintetemet. De mindketten tudjuk, hogy... amilyen kis elrejtett szépség vagy, egyszer elrabonak majd tőlem. - szontyolodtam el egy apró sóhajtás kíséretében, aztán úgy döntöttem, hogy előrehajolva kiszolgálom magam, és egy üveg whiskyt vettem el a pult mögül egy pohárral, de rögtön dobtam is az árának a dupláját a pultra. - Ne mondd, hogy nem kapsz borravalót. - kacsintottam még rá, majd félrebillentett fejjel lestem körbe a teremben. - Ezek a suhancok ugye... nem próbálkoznak? Vagy... nem tesznek olyan megjegyzéseket, amik nem illenek a "munkakör" címszó alá? - Tekintetem kissé baljóssá válik. Nem akartam hallani olyasmit, hogy bármelyik itteni fiatal srác akár csak kezet próbál emelni rá! Védtem azt, ami jószerével ténylegesen az enyém. Már évek óta az enyém, és nem fogom engedni, hogy bárki csak úgy egyszerűen szórakozásból megpróbálja elszedni tőlem. Constance fontos nő számomra. Bár magam sem döntöttem még el, hogy a bosszúm miatt foglalkozom még mindig vele, vagy ténylegesen megkedveltem... de inkább az utóbbi. És valamitől védeni akartam. Olyasmitől, amitől például a saját lányomat soha nem tudtam megkímélni.
Kicsit se zavar engem az új lakótárs, sőt kifejezetten jó dolog, hogy egy másik nőnemű egyénnel is együtt lakhatok. Oké, nincs gondom Chrisszel, nélküle fogalmam sincs, hol lennék most, de azért így mégis csak sokkal kellemesebb a létezés. Viszont még nekem is kell egy kis idő, amíg sikerül teljesen elfogadnom őt, hogy tényleg kötetlenül tudjunk beszélgetni is akár. Nem tehetek róla, de már szinte alaptartozékommá vált a bizalmatlanság, nehéz megszoknom bárkit, aki úgy, akkor is, ha nagyon igyekszem, most pedig így van, tényleg nagyon igyekszem. Persze most is késésben vagyok, de csak alig. Már párszor kaptam enyhe fejmosást e miatt. Furcsa, mert egyre inkább igaznak érzem azt, hogy minél közelebb laksz a munkahelyedhez, annál nagyobb az esély rá, hogy elkésel, pedig pont e miatt kéne időben ide érni nem? Mégsem sikerül, az utolsó métereken pedig már szinte futólépésben haladok végig. Az ajtó előtt állok csak meg, hogy legalább minimálisan kifújjam magam és ne úgy nézzek ki, mint aki tényleg idáig futott, mert az a végén még újabb megjegyzéseket vonna maga után. A szívem heves kalapálását is le kéne nyugtatni szépen. Ezen nem sokat segít, amikor pár lépés után meghallom az ismerős hangot, és oldalra fordulva meglátom őt is. Elhúzom a számat, aztán csípőre vágom a kezem. - Nem vagy a főnököm Chris és milyen dolog az, hogy épp te kérsz számon? - tudom én, hogy viccel, hiszen ott van az a széles vigyor a képén, de akkor is. Így is frászban vagyok, hogy nem értem ide, nem kell erre még rá is játszani. Az újabb megjegyzésére csak felszökik a szemöldököm kissé, aztán költöm a nyelvem. - Persze gondolom, egy gonddal kevesebb lenne az életedben igaz? - őszintén nem is tudom, hogy mi a pontos oka, hogy befogadott, vagy hogy egyáltalán foglalkozik velem. Biztos lenne millió más dolga. Sosem kérdeztem. Vagyis de... gondolatban már milliószor feltettem neki ezt a kérdést, de sajnos a képzeletbeli Chris sosem válaszolt nekem. Lehet hogy személyesen is megkérdezhetném egyszer? Csak mindig félek a választól, mindenféle választól félek, azért nem kutattam még soha a múltam után sem. Maximum pár hamvába holt próbálkozásom volt. A csettintésére csak megrántom a vállam. - Bocs, nekem még át kell öltöznöm, úgyhogy csak azért sem én szolgállak ki. - mosolyodom el, és el is tűnök a szeme elől. A kérdését így már csak akkor teheti fel, amikor újra előkerülök kb. két perc múlva. Csak a táskámat dobtam le és csak a kis kötényt vettem fel, amit persze ki nem állhatok, de hát kell valami egyen cucc. Csak akkor hozok neki italt, ha eddig más ezt még nem tette meg. - Mindenáron azt akarod, hogy bepasizzak igaz? - döntöm kissé oldalra a fejem. Nem nagyon jöhet ez össze, ha egyszer nem nagyon járok bulizni, vagy olyan helyekre, ahol pasikat ismerhetek meg. És egyébként is, hogy menne ez? Találkozol egy pasassal, ha vámpír, akkor már elvből rühellni fog, és nem lesz könnyű megkedveltetned magad, ha meg nem az, akkor nem fogja tudni, hogy nem vagy ember. Mi van, ha megkedveled és a végén kénytelen leszel megmondani neki, hogy teliholdkor miért kell eltűnnöd, hogy aztán másnap olyan legyél, mint akin átment az úthenger... kétszer legalább. - Te is tudod, hogy ez... nem egyszerű. - arról már nem is beszélve, hogy bármikor jöhet egy rossz lépés, dühbe gurulsz és véletlenül neki mész annak is, akit kedvelsz. Arról a kis problémámról már nem is beszélve, hogy ha a múltamról kéne mesélnem, nem is tudom, hogy mivel kezdeném. A nem emlékszem a gyerekkoromra, vagy a maffiával nőttem az érdekesebb momentum vajon? Szóval ez... határozottan bonyolult.
Nem gyakran tartózkodtam otthon az utóbbi időben. Inkább elkerültem a konfliktusokat. Mióta kiderült, hogy... igenis lehet holtat visszahozni az életbe, és a lányom a hotelszobában időzött, jobbnak láttam, ha hagyom őt megismerkedni a világgal. Barátkozni. Hátha a lakásban is trécselni akar majd valakivel, akivel a városban összetalálkozik. Legalább hasznossá vált az az átkozott hotelszoba! Bár nem tudom, mit szólt Constance-hoz, én úgy vettem ki, hogy a lányom igencsak szimpatikusnak tartja Connie-t, és ez viszonzott is. Hiába, engem utálhat, elvégre az apja vagyok, de egy idegent meg kedvelhet. Ki érti a nőket? Egyfolytában a Grillben unatkoztam. Az élet pedig nem itt zajlik, hanem a város szívében. Erdejében. Határában. Mindenhol, csak nem az én unalmas bárszékemen, ahol már lassan tényleg megfagy a levegő. Közben azért rendesen időzött a gondolatom otthon is: nem ártana felvennem egy takarítónőt, mert lassan már elásni lehetne egy embert azzal a sok szennyes gönccel, amit felhalmoztam a mosókonyhában. Egyáltalán minek nekem ekkora lakás, hacsak ideiglenesen vagyok itt? Persze... nőknek. Gretelnek és Connie-nak. A hotel majdnem legnagyobb szobáját fizetem. De megengedhetem magamnak. És bármikor jó lehet még a jövőben... A telefonomon figyeltem meg az időt, majd láttam, ahogy a hátsó ajtón befut Constance. Tisztában voltam a munkarendjével, hiszen nap mint nap belefutottam a lakásunkban, és volt mit meglesnem a táskájában. Amiről neki nem kell feltétlenül tudnia. - Nem késtél két percet? - néztem a fali órára, miközben egy széles vigyor húzodott meg a képemen. - Nehogy egy vendég türelmetlenségében megharapjon, kedvesem - sóhajtottam fel. - Nélküled szegényebb lenne ez a világ... az én életem meg főképp. - sóhajtottam fel színpadiasan, miközben ismét beleittam a poharamba, majd csettintettem egyet. - Jöhet még egy kör. - nyeltem le az utolsó kortyot is végleg. - Vagy talán... okod volt késni? Kellemes ismeretség? - vonogattam a szemöldökömet. Ismert engem. A pajzán vicceimmel mindig el tudtam érni, hogy zavarba jöjjön... legalábbis külsőleg úgy nézett ki. Hogy belül mit gondolt... hát azt velem sem osztotta meg, annak ellenére, hogy barátok vagyunk.
Teljesen elvette az eszemet a csókjával. Tudtam, hogy számára ez nem jelentett sokat, de nekem beragyogta az egész lelkemet. Hosszú évek óta fagyos szívemet pedig kezdte újra felolvasztani. Nem tudtam mire számíthatok, mit remélhetek a jövővel kapcsolatban. Már ha reménykedhetek egyáltalán és van valami jövőm kilátásban. Még mindig szívesebben halnék meg azért, mert valaki neki akarna keresztbe tenni ezzel, mint hogy nélküle éljek. Túl nagy hibát vétettem több száz évvel ezelőtt, ezt pedig ameddig csak e világon vagyok, bánni fogok. Örökkön örökké. Amikor pedig már szinte feladnám, közel jön hozzám és ajkaival mohón az enyémek után kap. Elveszek a csókunkban, lábam megremeg, pillangók csapkodnak a gyomromban. Pont, mint egy ártatlan tinilány, úgy viselkedem. És ahogy jobban belegondolok, ezzel, hogy ráerőltetem az emlékeimet, így sem vagyok valami kedves. Ahogy kisétált az esőbe, összeszorult a szívem. Sose akarnám látni, ahogy elsétál tőlem, és habár tudtam, most sem erről van szó, rossz volt érezni az egyre nagyobb távolságot kettőnk között. Utánafutottam, kezemet a mellkasára tettem, ezzel kérve, hogy megálljon egy pillanatra. - Szeretlek. Mindig téged szerettelek és mindig téged is foglak. - Suttogtam, majd újra megcsókoltam. Először még csak óvatosan, lágyan, majd egyre mohóbban faltam az ajkait. De nem akartam, hogy eltoljon magától, így erőt vettem magamon és én szakítottam meg a csókunkat. - Köszönöm, hogy kibírtad a mai ostromomat. - Tudtam, hogy nem lehetett valami könnyű neki és hálás voltam azért, amiért miattam mégis tűrt. - Azt hiszem mára békén hagyhatlak. - Gyors és apró csókot nyomtam a szájára, majd elmosolyodtam. Boldog voltam, hogy láthattam. - A Wickery hídtől északra lévő kis motelben szálltam meg, a 21-es szobában. Oda üzenj, ha kezdhetjük az edzést. - Erősnek kellett mutatkoznom, ugyanakkor nem akartam mára búcsút mondani neki. Még csak délelőtt volt, előttünk állt az egész nap, de nem akartam, hogy estére kikészítsem őt és ellökjön magától, ezért inkább magam léptem le. Mosolyogtam rá, majd elindultam a fő utcán. Néha visszapillantottam rá, de nem akartam visszamenni, nem akartam annyira gyengének tűnni. Nem haladtam több métert, amikor egy szőke lány jelent meg előttem, megragadta a karomat és hozzávágott a Grill melletti sikátor egyik falának. Nem mondanám, hogy nem fájt, de ennyivel még nem tudnak leteríteni. Felálltam a földről, előhúztam egy kidobott seprűt és ketté törtem. - Nagyon rossz emberrel kezdtél ki! - Mondtam neki dühösen, ő pedig fogait kimutatva és fújkodva futott felém. Egy apró mozdulattal belé szúrtam az éles tőrt, ő pedig holtan rogyott össze. A fejemet balra fordítva megláttam Richardot. - Látod? Nem kell annyira félteni engem. - Megjegyeztem, hátradobtam a hajam és fújtam egy nagyot. Nem mostanában öltem, bár be kell vallanom, feszültséglevezőnek jó volt. Főleg, hogy egy olyannal végeztem, aki engem akart kinyírni. - Segítenél eltüntetni innen? - Kérleltem, majd lenéztem a szőke ciklonra és a szép, beton szürke színű, fakó, halott arcára.
A csók amit szenvedélyesen viszonzott bennem is felébresztett valamit. Egy 721 éve alvó szörnyeteget. Mármint a mostani énem szerint az. Akkoriban mikor Julieval összeházasodtunk az volt az emberi énem. Most azonban csak veszélyt jelent számomra. Nemlenne szabad ezt csinálnom, de megkell mondjam, hogy nagyon jól esik. Mikor elszakadtam ajkától, hosszasan hezitáltam, hogy mitévő legyek most. Engedjek a csábításnak és hadjam, had törjön elő az emberi énem, vagy törjem meg a varázst és menjek el... - Nem kamu. Mikor hazudtam neked? Bárkinek tudnék hazudni, rajtad kívül! - simítottam meg az arcát majd beleharaptam saját ajkamba és elindultam az esőben. Fogalmam sincs mit tegyek. Egyáltalán miért pont most bukkantál fel Julie O'brian??? Semmi keresnivalód nemvolt itt. És te mégis pont odajöttél ahová én magam is. Megrohantak a közös emlékek Julal. A kertben való teázás, amikor körbe lovagoltuk a birtokunkat, a családommal töltött vacsorák, az eggyütt töltött éjjelek, az első pillanat amikor megláttam egy kisgyerek mellett. Mintha csak egy angyalt láttam volna. Nem is gondoltam, hogy valaha is a magaménak mondhatom ezt a csodát. És tessék. 721 éves vagyok, egy gyönyörű feleségem van és egy veszélyes de annál izgalmasabb munkát végzek. Mi lett volna velem, ha soha nem találkozom vele?! Biztosra veszem, hogy könyű és boldog életem lett volna. Ám túl rövid nekem. Sosem akartam nélküle élni. Sosem akartam elveszíteni őt. De sajnos a sors más kártyákat osztott mindkettőnknek. Emberként imádtam az esőben sétálni. Olyan megnyugtató mikor az eső cseppek egymást követően a bőrhöz érnek. Kitisztítja az elmét, könnyebb gondolkodni és helyesen dönteni. Nem csoda, hogy Jul kezének megkérése előtti éjjel, órákon át áztattam magam a szelíden zuhogó zivatarban. Rettegtem, hogy nemet mond. Emberként sokmindentől volt félnivalóm. De ha mellette voltam minden félelmem elillant. Vámpírként azonban más minden. Nincs mitől félned, főleg ha nincs emberséged és érzelmeid. De én most is rettegem, hogy megbántom őt.
- Rendben. -egyeztem bele. - Segítek... egy feltétellel! -mondtam nagy bölcsen. - Ha nem ölöd meg őt. -néztem a szemébe. - Még ha a bosszú is hajt, akkor sem ölheted meg... Ő az anyukád és később csak megbánnád... -néztem mereven magam elé. - Remélem megérted miért kérem ezt. -tekintetünk újra találkozott. - Akkor most egyből indulunk is? -érdeklődtem, majd álltam fel az asztaltól. Nem igazán tudtam mi is a terv.
Milyen furcsa volt beszélni egy Petrovával. Tudom, hogy meglepődött, mikor megszorítottam a kezét, de hát nem petrova nevelt engem hiába a vérem az a lelkem más. - Ember? Silas... - Mondtam ki a nevét annak az embernek aki tudom, hogy a gyógyírt keresi, hogy honnan tudom, ugyan is ahogy anyám én is vándornak születtem, vagy is testeket tudok birtokba venni ezért csatlakoztam az egyik klánhoz. Ők vigyáznak arra, hogy Silas semmi féleképpen ne törje meg a két világ közötti kapcsot. Szóval Silas helyett a "drága nővérem" lett az emberke. - Miért tettél ilyet? - Kérdeztem. - A saját rokonoddal....ugye ti nem? - Néztem rá fancsali képpel reméltem nem volt köztük semmi sem, mert most dobom ki a taccsot. Aztán arcom komorrá vált. - El akarom rabolni katherinát és azt akarom fizessen meg mind azért amit velem tett, hogy elhagyott....- Fejeztem be.
Jól tudtam, hogy sokat köszönhetek annak, hogy Rich kikapcsolta az érzéseit. Talán ha nem így tett volna, akkor most szóba se állna velem, vagy pedig már rég, hideg vérrel megölt volna. Tudom, mennyit ártottam neki, milyen lehetett, amikor hazaért és nem talált ott. Amikor pedig várt, én nem mentem haza többet... Ez volt az egyetlen dolog, amit megbántam az életem során. - A te tapasztalatoddal nem hiszem, hogy bárki is egy könnyen meg tudna ölni. Ha pedig már veszélyesen közel kerül hozzád, akkor egy laza mozdulattal úgy irányítod az egész harcot, hogy ő haljon meg. - Ebben teljes mértékig hittem. Lehetetlennek tartottam, hogy amikor több, mint hétszáz éven keresztül fejvadászként dolgozott, valami kis zöldfülű vámpír végezzen vele. Minden telefonhívást elutasított volna miattam? Nem akartam hinni a fülemnek. A férfi, akit mindennél jobban szeretek és akivel az örökkévalóságig együtt akartam lenni, miután kikapcsolta az érzéseit, ilyet mondott nekem. - Kamu! - Kiáltottam vissza, mert nem hittem, hogy igazat mondott. De amint elkiáltottam magam, mosolyra is húzódott a szám. A kamu-s játékot rengeteget játszottuk, még a megismerkedésünk elején. A hosszú, olykor sötétedésig nyúló sétáinkon rendszerint ezzel ütöttük el az időt, míg nem találtunk kellemesebb elfoglaltságot. A lényege az volt a játéknak, hogy egyikünk mondott valamit, a másiknak pedig el kellett döntenie, hogy ez most tény, azaz igaz, vagy pedig kamu, azaz hazugság. Azért volt kedves a szívemnek ez a játék, mert a legtöbbet így tudtam meg róla, és minden egyes ilyen délutánunk után csak egyre inkább beleszerettem. Mikor csak apró milliméterek választottak el minket egymástól, nem éppen az következett, amire számítottam. Na jó, talán ebben reménykedtem, de ahogy megismertem az új énjét a mai nap folyamán, nem mertem ilyesmire gondolni. Csókja teljességgel váratlanul ért, ahogy az is, hogy kihúzott az esőre. A lágy, kellemes zivatarban pedig ismételten megrohantak az emlékek, különösképpen egy: az első csókunk. Abban a pillanatban pedig nem gondolkodtam, ezúttal én csókoltam meg őt, ezt a pillanatot viszont addig próbáltam nyújtani, ameddig lehetséges volt. Kezeimet összefontam a nyaka körül és ily módon húztam őt minél közelebb magamhoz. Szenvedélyesen csókoltam, már-már túl hevesen, ami talán nem is illett volna egy ilyen kisváros publikus utcájára. De mindezzel nem foglalkoztam. Olyan voltam, mint valami drogos, akitől az elmúlt években megvonták az adagját, most pedig amint újra kapott belőle, szabályosan rávetette magát. Mivel azzal tisztában voltam, hogy el fog lökni magától, próbáltam minél tovább nyújtani a pillanatot és minél közelebb érezni őt magamhoz. Legszívesebben el sem engedném soha többet. Ha vannak érzései, ha nincsenek, akkor sem. Nekem Ő kell, akárhogyan és mindenhogyan. A körülmények nem számítanak.
Dühített, hogy Jult bántották. Sõt gyilkolni támadt kedvem. Ez az elõnye annak ha nincsenek érzéseid. Ha visza kapcsolnám valószínûleg az emlékeim a padlóra küldenének. Ezt pedig mint fejvadász, nem engedhetem. Jul nemfog lemondeni rólam, viszont az edzás során ki kell majd kapcsolnia az érzelmeit. Akkor már hiába akarom majd visza kapcsolni mert Jul halott lesz. Nem szenvedett annyitt mint azt Jul szerette volna? Ha ott lettem volna biztos, hogy a halálért könyörög az a rohadék. De ez nem így történt. Mert õ elment nélkülem, és nem is hagyott semmit maga után. Sem egy levelet sem semmien dolgot ami az övé volt. Ezek után még én legyek ismét jó??? Hmmm, ne legyünk nagyra vágyóak. Jul had szenvedj amiatt amitt miattad átkellett élnem az elmúlt 721 évem alatt. Édes a bosszú ha eleget érik... - Azt mondtam, hogy kitanítalak. Nem azt, hogy örökké veled leszek. Tehát nekem el kellesz mennem. Nézzük az én oldalamat. Fejvadász vagyok! Gyilkolnom kell, különben egyre jobban elpuhulok és végül valami 100 éves zöldfülû vámpír kitépi a szíveme. Ezt akarod?! nem hinném.. - Hoztam fel az ésszerû érveket az ellen, hogy vele maradjak. De biztos vagyok benne, hogy itt nincs vége. Jul makacs egy nõszemély. Ezt már régóta tudom róla. Amint a pénzem az asztalra ért Julie hirtelen kiment a Grillbõl. - Kezdõdik.. - Mondtam magamnak míg bent voltam, lassan felálltam majd szépen nyugodtan kisétáltam. Jul teljes mértékben dühös volt. Rögtön letámadott. Mondjuk ez várható volt. - Ha tudni akarod úgy terveztem, hogy addig minden telfonhívást ami melóról szól elutasítok, hogy téged edzelek. De tudod mit?! Ennyit errõl, teszek az egészre. - Válaszoltam mostmár én is dühösen. Állítólag a férje vagyok és nem bízik bennem, remek. Végül közelebb jött hozzám. Veszélyesen közel. Csak miliméterek választották el tõlem. Nem vaálaszoltam semmit csak hírtelen megcsókoltam, majd kisétáltam vele az esõre. Talán ez lenyugtatja majd. Értek a nõkhöz de nem kell nekem senki. Talán mert õ az a valaki akit a sors nekem írt. De a sors nem vette figyelembe, hogy nincsenek érzéseim..
Hosszasan néztem a velem szemben ülő férfit. Az ismerős vonásokat, csillogó szemeit... Láttam, hogy a maszk mögött ott volt a régi Richard, de nem tudtam, hogyan csalogathatnám elő. Az egyik pillanatban úgy felel, mintha teljes mértékben tojna a világra, míg a másikban elhint egy olyan félmondatot, ami után zakatolni kezd a szívem. Látom rajta, hogy ő is küzd a két énjével, akárcsak én a kétféle, nagyon ellentétes érzelmeimmel. - Sajnos nem annyit, mint szerettem volna. - Emlékszem, mennyire meg akartam leckéztetni azt a mocskot, de egyrészt annyira le voltam gyengülve, hogy többre nem is nagyon futotta volna az erőmből, másrészt pedig gyorsan kellett cselekednem, ha nem akartam, hogy újra én váljak áldozattá. Jobb lett volna, ha többet szenved, de sajnálatos módon ezt nem sikerült elérnem, így mikor naiv módon azt hitte, megmenekült tőlem és újra ő került erőfölénybe, kitörtem a nyakát és véget vetettem mindennek. - Ezt hogy érted? Nem leszek egyedül! Veled leszek! - Az a nyugalom, ami az elmúlt két percben kellemes csalódásként érte a szívemet, most hirtelen szerte foszlott. Aha, szóval hazudott. Vitatkozni akartam volna még vele, de másról kezdett beszélni, így hagytam, had mondja el, amit akar. Én még úgysem zártam rövidre ezt a témát, és ezt ő is tudhatja. Amint lerakta a pénzt az asztalra, felpattantam és kiviharzottam a Grill-ből. Fel-alá járkáltam az ajtó előtt és vártam, hogy végre ő is megérkezzen hozzám. Dühösen fújtattam, a mérgemet pedig az egyre jobban szakadó eső sem tudta elmosni. Mikor végre valahára kiért hozzám, rögtön letámadtam. - Komolyan el akarsz hagyni, amint végeztünk? Hogy tervezted, Rich? Edzünk pár hónapot, aztán egyik reggel hiába megyek majd a megbeszélt helyre, hűlt helyedet fogom ott találni? - Nem tudtam megbirkózni a ténnyel, hogy ennyire érzelemmentes lett. Igen, sok évvel ezelőtt én léptem le, tudom, bánom is, de nem azért tettem, mert azt akartam tenni. Hanem mert az ő és a családja élete volt a tét. Ők pedig mindennél fontosabbak voltak nekem. Rich még mindig az. - Jó, legyen, hagyj el, lépj le! Legyél ugyanolyan hülye, mint amilyen én voltam! - Kiabáltam vele, de közben a szavakat magamnak is szántam. Én vele ellentétben, nem tudnék nélküle élni. És mint azt már jó párszor hangoztattam, nem is fogok. Közel sétáltam hozzá, ajkainkat csak milliméterek választották el egymástól. - Remélem kiélvezed majd életem utolsó hónapjait... - Suttogtam az arcába, közben szemeimmel őt vizslattam. Nem várok tőle reakciót, mert úgyse kapok semmit. Viszont, ha így áll a dolgokhoz, hozzám... akkor a hátralévő napjaim tényleg meg vannak számlálva.
Szemeim hirtelen elkerekedtek, mikor megfogta a kezemet és megsimogatta. Petorva ilyen kedves gesztust nem tett velem vagy... úgy soha. - Igen! Tartsunk össze! -csatlakoztam a bátorító buzdításához. - Katiet? -kérdeztem meglepve. Aztán elmosolyodtam. - Ő miatta nem kell aggódnod... Emberré változtattam, miután lenyomtam a torkán a vámpírság ellenszerét. -mondtam büszkén. - Katherine... vele csak egyszer találkoztam... -gondolkodtam el. A bálon volt, pont egy éve. Majdnem megcsókoltuk egymást. Mondjuk így utólag visszagondolva elég furcsa, hogy az év nagyobbik részében úgy 98% arányban csak a rokonaimmal kerültem ilyen bensőséges kapcsolatba. Talán hajlom a vérfertőzés felé. Ettől még a hideg is kiráz, de nem hibáztathat senki. Ezer éves vagyok.. Kemény 500 év korkülönbség. Még szép hogy az ember elcsábul. Viszont nekem ott van Selena. Nagyon szeretem és mindenben támogat. Azt hittem, hogy ha összeházasodunk majd ez eltántorít a családom felé létrejövő buzgó vágyaimtól, de nem. Ugyanúgy egy boldog családban akarok élni, ahogyan régen is. - Hát akkor szerencsés vagy Nadia Petrova! Mert az ükükükükapádnak is ez a célja -kacsintottam rá, majd megszorítottam barátságosan a kézfejét. - Mi a terv? Van terved? -érdeklődtem.
Elmosolyodtam, hiszen tudtam, hogy ő is az én vérem ezért kell össze tartanunk. -Össze kell tartanunk!- Mondtam, majd Megfogtam a kezét és megsimogattam. Idősebb volt nálam és ezért felnéztem rá. Nekem soha nem adatott meg az, hogy családommal legyek volt családom, szerető családom, de nem olyan aki vér szerint kötődik hozzám. - Először is meg akarom ölni testvéremet. - Suttogtam, annak a banyának mindene megvolt nem hagyhattam életbe. - Másodszor 500 éve keresem anyámat, el akarom fogni, és elmondani neki mindent a szeretetét akarom! Segítségemre leszel? - Kérdeztem tőle biztató mosollyal arcomon.
Rich, ne gyengülj el... Fejvadász vagy, mitöbb talán a legtehetségesebb aki valaha erre használta a képességeit. Viszont mindenkinek van gyenge pontja. Ez alól nekem sincs kibúvó. Jul, az én gyenge pontom, ám jobb ha ezt senki sem tudja. Egyébként sem tervezem azt, hogy sokáig mellette maradok. Amikor arról beszélt, hogy hogyan gyengítették le mielõtt megerõszakolták vissza kellett fognom a dühömet. Sikerült is ami nálam nagyon ritka. - Az a féreg szenvedet? - csak ennyit nyögtem ki. Máshoz nem volt elég akaratom. Szörnyen bánt amit vele tett az a rohadék. A saját kezemmel tépném ki a szívét és etetném meg az utcán bóklászó hajléktalanokkal.... - Igen. Mikor végeztünk a kiképzéseddel már megleszel egyedül is. - Nem néztem rá csak magam elé meredtem. Tudtam, hogy erre felkapja majd a fejét vagy legalább is heves reakciót vált majd ki belõle. - Sajnos még nem tudom, hogy hol fogunk edzeni. Nem jártam még be Mystic Falls-t. Úgyhogy még azt is keresnem kell. De tényleg szükség lenne már rá. El puhulok ebben a nagy semmit tevésben. Canadában legalább volt mit tennem. Igaz oda 3-man mentünk de csak 2-en tértünk vissza a bázisra. - Vettem elõ a zsebembõl annyi pénzt, ami elég az elfogyasztott kávákért.
Nem tudtam, hogy valaha is be akarom-e avatni az életem azon részébe, amelyben szenvedtem vagy amikor összekerültem azzal az őrült fickóval. De úgy éreztem, hogyha elmondom neki, azt még akkor kell megtennem, amikor ki vannak kapcsolva az érzései. Mert így talán nem lenne annyira fájdalmas, vagy aminek még inkább örülnék, nem sajnálna. A sajnálkozó tekintetekkel sose tudtam megbirkózni, talán azok tudtak a leginkább kihozni a sodromból. De nagyon. A Dereck-es témát nem nagyon feszegettem, mert észrevettem rajta, hogy ha rá gondol, akkor válik rendkívül mérgessé és agresszívvá. Ezt pedig nem akartam. - Köszönöm. - Halkan mondtam, mert a meglepettségtől szinte még a hangom is elment. A mosolyom csak akkor fagyott le az arcomról, mikor szóba hozta, hogy sejti, én is sok mindenen keresztül mentem. Nos ez igaz. De talán mindezekről nem kellene beszélnem, nem kellene részleteznem, hisz ő úgyse reagálna rá semmit, nekem viszont iszonyatosan fájna. De nem érdekel. Vettem egy mély levegőt, benedvesítettem az ajkaimat és színt vallottam, bár sejtelmesen tettem. Mert azért lássuk be, nem éppen egy nyilvános étterem a legmegfelelőbb helyszín ehhez a beszélgetéshez. - Hát, igen. Verbénás injekcióval legyengítve, szintén verbénába áztatott kötelekkel kikötözve lenni és hagyni, hogy egy vadidegen... - A hangom elcsuklott, de próbáltam erős maradni. A könnyeimet visszafojtottam, hisz már így is túl sokat sírtam a nap folyamán. Még többet nem akartam. - Úgymond levezesse a feszültségét, nos, igen, életem legrosszabb éjszakája volt. De a történtek után nem élt már sokáig... - Erre az emlékre elmosolyodtam. Soha nem voltam gyilkológép, de olyanoknak, akik bántottak, nyugodt szívvel törtem ki a nyakát. - Ezért is lesz jó, ha edzel velem. Erősebb leszek és többet nem fog ilyen előfordulni. - Miután ezt elmeséltem neki, hanyagolni kezdtük az egy éjszakás kalandokat. Aminek kicsit örültem is. Tudom, én hoztam fel a témát, mégis nem tudtam eljátszani a csábító szerepét, főleg most, hogy beavattam ebbe a kis titkomba és nehéz emlékeket idéztem elő vele. A következő mondata, azonban visszarántott az életbe, a valóságba. Én pedig csak elképedve figyeltem rá. Átnyúltam az asztal fölött, óvatosan megérintettem az állát és felemeltem, hogy a szemeimbe nézzen. - Én is örülök. - Bólogattam, majd elengedtem őt. Tisztában voltam azzal, mennyire nehéz lehetett neki ezt kimondania, éppen ezért nem feszegettem tovább a témát. Most kellett volna még több emlékkel megrohamoznom, de nem tudtam megtenni. Láttam rajta, hogy egy pillanatra elgyengült, és hogy mennyire nem érzi ezt helyesnek. Fájdalmat pedig nem akartam neki okozni, ezért most az egyszer befogtam a számat és hátradőltem a kényelmes ülőkén. Vagyis csak próbáltam befogni... - Ma akkor már kezdjük is az edzést, ugye? - Más téma, hogy lássa, nem csak kettőnkön kattog az agyam. Bár nem hiszem, hogy bevenné, de legalább talán értékelni fogja a próbálkozásomat.
Meglepetten pislogtam mikor közölte, hogy Katherine Pierce lánya... Egy ideig emésztgettem magamban aztán felnevettem. - Ugye most csak viccelsz? -vontam fel mérgesen az egyik szemöldökömet. Rákönyököltem az asztallapjára és közelebb hajoltam hozzá. - Miért nem ezzel kezdted? -suttogtam feléje. - Nash Petrova vagyok... Tatia Petrova unokája... gondolom ezt már tudod, ha csak így megtaláltál. -folytattam csendes hangnemben. Úgy látszik tud olvasni bennem, hiszen egyből rájött, hogy szeretetre vágyom, méghozzá a családomtól és hogy ezért bármire képes lennék. - Mit akarsz? -kérdezgettem tovább. Még nem tudom a jó vagy a rossz génből jutott neki több, addig nincs kedvem kitöretni a nyakamat.
Át kell vennem az irányítást a dühöm felett. Nem szabad, hogy egy olyan szellemet üldözzek akit már elpusztítottam. Jullal is történhettek fájdalmas és mély nyomot hagyó dolgok. Viszont õ még így is emberi maradt, velem ellentétben. Csak amiatt maradt meg az érzelmei mellett mert hitte, hogy rám fog találni. De biztos nem gondolta, hogy így. Érzelmek és emberség nélkül. Nincs más neki csak az emlékei, én viszont az emlékeimet is le akarom gyõzni. Nem hiszem, hogy van még ilyen vámpír aki az emlékeit is el akarja pusztítani. Szeretlek Jul nagyon. Ha hozzám érsz íjra embernek érzem magam. Legszívesebben szétkürtölném a világban, hogy a feleségem vagy és én a legszerencsésebb férfi a földön. - 20 éves vámpírként egy majdnem 100 éves vámpír megölése. Dereck nem féltette a bõrét én pedig már érzelmek nélküli vámpír voltam. - Dühösen az asztalra ütöttem. Mindíg ideges lettem Dereck gondolatán és most az elsõ gyilkolás. Bóknak veszi, hm, talán... - Bóknak szántam. - Néztem mélyen a szemeibe. Gyönyörûek a szemei. Mindíg is a szemei voltak azok amik elcsábítottak engem. Persze õ gyönyörû nõ ez is rá tett egy lapáttal, hogy teljesen bele zúgtam... - Gondoltam, hogy te is sokmindenen mentél keresztül. - Igaz ami igaz nem akartam, hogy neki baja essen. Soha sem tudnám bántani és nem is akarom. - Azthiszem hanyagoljuk az egy éjszakás kalandokat. - jobban járunk ha nem bolygatjuk a múltat. Eléggé kísér már így is a múlt és a hibáim vérszomlyas szelleme. Minek tegyek még rá egy lapáttal. - Figyelj Jul. Örülök, hogy megtaláltuk egymást. - Le eresztett fejjel mondtam a szavakat mert nem akartam, hogy lássa rajtam menyi érzelmet vált ki belõlem. Most meg engedtem magamnak, hogy egy percre le ereszem a páncélomat ami zord és kemény látszatott kelt. De Jul mellett nehezen álom meg, hogy ne csókoljam ajkait. Ne érintsem édes, bársonyos bõrét.... De ezt nem szabad, én már nem csak egy vámpír vagyok. Fejvadász vagyok és ez mindent megnehezít, még akkor is ha könnyûnek látszik.
Tudom, érzem a zsigereimben, hogy egy idő után el fog pattanni nála a cérna és nem hagyja majd, hogy tovább beszéljek az emlékeinkről. Éppen ezért használok ki minden egyes alkalmat arra, hogy felelevenítsem a történteket. Ha neki nem is esik jól, attól még nekem igen. És a kommentárjaival nem tudja elrontani a kedvem. Mondjuk van egy dolog, amit sohasem kérdeztem meg tőle, és lehet erre éppen most jött el a pillanat. Mert most érzelemmentes, most egyszerűn el tudja mondani, hogy érzett akkor, anélkül, hogy inkább leplezné azt, mert nem akar megbántani. Pont rá akartam térni a témára, mikor megszólalt, de a mondatát nem tudtam nagyon hova tenni. - Mi az, ami nem volt gyerekjáték? - Érdeklődöm kíváncsi tekintettel és reménykedem abban, hogy nem fog kibújni a válaszadás elől. Eléggé dühösen mondta, bár emiatt kicsit én is az lettem. Mennyire igazságtalan már az, hogy a dühöt bezzeg érzi, de a felém irányuló szerelmet nem? Vagy lehet tényleg nem vagyok és soha nem is voltam neki való... Az egy éjszakás kaland váratlanul érintette, de közben láttam rajta, élvezi, hogy ilyen témáról beszélünk. Végtére is nem vallt rám, hogy ilyenekre rákérdezzek. De annyit változott a világ a mienkhez képest. A mai világban a nők bátrabbak, függetlenebbek és nem csak azzal fekszenek le, akikhez egy házassági papír is köti őket. Bár még nem tudom, hogyan gondolkozzam ezzel kapcsolatban. Ez vajon jó dolog vagy rossz? Az mindenképp jó, hogy ugyanannyi joguk van, mint a férfiaknak és most már magukkal is törődnek a nők, ugyanakkor az, hogy fűvel-fával ágyba bújjanak, nekem ez túl személytelen. De erről senkinek sem kell tudnia, még Richardnak sem. Hazudni nem fogok a témával kapcsolatban, de teljesen a gondolataimat sem fogom feltárni előtte. Önkéntelenül is széles mosoly húzódik a számra, amikor kijelenti, hogy velem volt utoljára. - Ezt bóknak veszem, még ha nem is annak szántad. - Vigyorogtam tovább, mert tényleg boldoggá tett, holott nem is gondolja, mennyit jelentett ez most nekem. - Nem csak téged kínoztak, azért ezt se felejtsd el... - Elengedtem a kezét és hátrébb húzódtam. Én is épp elég szörnyűségen mentem keresztül, de gondolom azt hinné, hogy kitaláltam őket, ezért inkább nem is mondom. Közelebb hajolt és most én következtem a válaszadással az egy éjszakás kalandokat illetően. - Nem vagyok mellettük, se ellenük. Aki akarja, csinálja, én személy szerint rajtad kívül nem feküdtem le senkivel. Vagyis de, egy valakivel... de vele nem önszántamból tettem. - Távolabb húzódtam tőle. Nagyon bírom, hogy előadja itt, hogy őt mennyire bántották és teljesen jogosan kapcsolta ki az érzéseit. De nem ő az egyetlen, akinek szörnyű élete volt, és ez az, amit viszont nem képes belátni.
Úgy láttam Julra is rá fért volna a vérfrissítés. Nem is várt sokáig... Intett a pincérnek és eljátszotta, hogy akar tõle valamit. Vagy esetleg engem akart felbõszíteni?? Nah, ez nem jött össze. Oda sem figyeltem mikor a srác füléhez hajolt majd felállt és a pincér társaságában a raktárba mentek. Szívem szerint még integettem is volna nekik... Nagy kár, hogy a szívem szabadságon van. Teljesen érzelem mentes arcal néztem mikor kisvártatva vissza az asztalunkhoz. Idõközben észre sem vettem, hogy elfogyott a vörös nedû. Nem mintha nem lett volna elég de azért a pincér többel is megajándékozhatott volna. Jul szavaira kinéztem az ablakon. Tudtam, hogy most fog jönni az emlék ostrom... Rá sem figyeltem. Az esõ nem csak vele kötött össze. Dereck hangja járta át az elmémet. '' - Nah, látod Richard. Gyerekjáték volt. - nevette el magát Dereck '' - Gyerekjáték. De nem egy alig 20 éves vámpírnak.... - akkor kaptam észbe amikor már kimondtam. Túl dühös voltam Dereckre még mindíg. 700 év telt el mégis ugyanolyan dühöt ébresztett bennem az emléke mintha még mindíg élne az a szemétláda... A következõ kérdésén felvontam a szemöldököm. Mi van??? Jul ez most komoly??? - Egy éjszakás kaland?! Hmm... - Nah, jó. Jul még megtud lepni. - Lássuk csak... - Kikkel is voltam én??? - Áh igen. Nos, szex sosem volt. Táplálkozás céljából voltam már nõk ágyában. Vagy ha a fejvadász álcám azt kívánta bebújtam más ágyába de nem. Veled voltam utóljára. - Hát ez elképesztõ. Ott volt az a bögyös boszorkány... Jah, õt megöltem. Elnevettem magam mikor vissza gomdoltam rá. - Érintés. Hidd el eléggé megérintettek már kínzás közben. - Miközben ezt mondtam végig a kezét figyeltem ahogy simogatta a kezem. - Igen jól tudom. De az elmúlt Jul. - Úgy látom Jul kezd beindulni. - Most te jösz. Te az egy éjszakás kaland mellett vagy? Volt is már pár áldozatod mi? - Döltem felé, hogy ne kerülje el a válaszadást. Julie O'brien talán eljátszotta a fekete özvegyet... Ördögi mosoly lett úrrá az arcomon..
Kezdőlap
