Ötletem sem volt, hogy mit csináljak, mivel próbálkozzak még, hogy végre visszakapcsolja az érzelmeit. Bár gondolom, nem pár óra együtt töltött idő után fog dönteni erről. Őrültségnek tartja, de nem tehetek róla, szeretem. És sohasem fogok lemondani róla, mindegy hogyan kéri. Amint újra beléptem a Grill ajtaján, már akkor megcsapott a friss vér mámorító illata. Rá se kellett néznem, rögtön tudtam, honnan jön és miért. Puszta halandók biztosan nem érzik meg, én pedig ahogy egyre közelebb haladtam az asztalunkhoz, bebizonyosodott, hogy nem tévedtem a vér lelőhelyét illetően. Szerencsére megértem már pár évet, ami alatt gyakorolhattam szomjam kordában tartását, de az is igaz, hogy már vagy egy teljes napja nem ittam senkiből sem. Ez pedig kicsit feszültté tett. Odaintettem magamhoz azt a kölyökképű pincérfiút, majd kértem, hogy hajoljon közel hozzám. Ijedten nézett rám, a feje rögtön rákvörössé változott, teljességgel elhitte, hogy valamit a fülébe akarok súgni. Gondolom valami pikánsabb mondatra vágyott. Mikor odahajolt, végigsimítottam a mellkasán, kezemmel az állát fogva tekintetét rám szegeztem. - Vigyél hátra a raktárba. - Mondtam érzéki hangon, és még csak megigéznem sem kellett őt. Ez az előnye annak, ha valaki csinos. Csak nagy kár, hogy az, akinek tetszeni szeretnék, az éppen észre se vesz. Megfogta a kezemet, és felállított az asztaltól, én pedig közben nem csak a pincérfiú reakcióját figyeltem, de Richard-ét is. A raktárba hátraérve, megkértem zárja be az ajtót, majd szugeráltan utasítottam, hogy ne mozogjon és ne is kiabáljon. A fiú pont úgy tett, ahogy mondtam, így oldalra hajtottam a fejét és a nyakán dübörgő ütőerére tapadtam. Óvatosan megharaptam a finom, vékony bőrt, amiből szélsebesen folyni kezdett a vére és kiéhezve inni kezdtem belőle. Mikor végeztem, kényszerítettem, hogy igyon a véremből, aminek következtében egy pillanat alatt eltűnt a seb a nyakáról. Utasítottam, hogy felejtse el, mi történt itt, azt higgye, hogy szenvedélyesen csókolóztunk csak, így a legnagyobb nyugalomban sétált ki a raktárból, velem az oldalán. Visszavezetett az asztalhoz, kedvesen végigsimított a hátamon, majd mikor elsétált még kacsintott is egyet. Bájosan rámosolyogtam, de magamban kuncogtam a szinte szerelmes nézésén. - Nézd, odakint eleredt az eső. - Mondtam mosolyogva, ahogy kipillantottam az ablakon. - Szeretem az esőt... Hisz emlékszel, esőben kaptam az első csókomat, és akkor szerettem bele a férjembe. - Nagyot sóhajtottam a végén, hisz jó volt visszagondolni arra az emlékre. - Kérdezhetek valamit? - Érdeklődve pillantottam rá, de rögtön folytattam is. - Á, nem tudom, minek kérek engedélyt, hiszen mindenképp megkérdezem úgy is... Szóval, ellene vagy mellette vagy az egy éjszakás kalandoknak? - Igen, ismételten visszatértem erre a témára. Az nem létezik, hogy az elmúlt 700 évben egy nővel sem volt olyan kapcsolata. Hogyha valakivel össze tudott jönni egy éjszakára, akkor velem is össze tud. És harcolni is fogok érte. Mert talán az az éjszaka végleg felnyitná a szemét. - Nem hiányzik az érintés? - Úgyis tudom, mi lesz rá a válasza, de ettől még megkérdeztem, közben végigsimítottam a kézfején, pont úgy, ahogy régen szoktam. - Tudom, hogy nem érzel semmit, és ez is inkább csak nekem esik jól, de engem meg ezek az érzések tartottak életben eddig. Jól tudod, miken mentünk keresztül: amikor egy egész éjszakán keresztül csókolóztunk, és másnap inkább hulla fáradtan csináltunk mindent, vagy amikor elszöktünk az esküvőnkről pár óra hosszára és a tóparton estünk egymásnak. Én ezeket újra szeretném élni. És veled. És az sem baj, ha te közben nem vagy szerelmes belém. - Az utolsó mondat kicsit furán jött ki, de nem érdekelt. Ismét rázúdítottam az emlékeimet, majd mosolyogva hátra dőltem. Ezt sosem fogom hagyni. Még akkor sem, ha egy nap úgy dönt, hogy visszakapcsolja az érzelmeit. Hisz nekünk semmi másunk sincsen, csak az emlékeink.
Kezdett idegesíteni engem ez a kis fiúka vagy, hogyan is nevezzem, nem szeretem ezeket a gyanakvó embereket. -Valami közös bennünk Nash..- Kezdtem bele lágyan, előre dőlve a mondanivalómba. - Szeretetre vágyunk a Petrováktól. - Suttogtam, majd újra vissza simultam hátammal a támasztásnak. Ráncaim? Megrezdültem, de lenyugtattam magam, hogy semmi ránc vagy illyes fajta dolog nem az én stílusom a bőröm szép és az is marad. - A miért? Nos egyszerű..- Sóhajtottam egy nagyot, majd barna szempárt ami csoda szép Bulgár bőrömön pihent rá irányítottam. - Katherine Pierce... Petrova.. - Suttogtam ki dallamosan anyám nevét. - Még 1490ben láttam meg a napvilágot a Petrova családban, anyám házasságon kívül szült így másik család nevelt fel, de születésemkor halottnak hittek engem. Így a család szolgája nevelt fel..- Kezdtem bele rövid kis életem mesélésébe, de láttam már várja, hogyan is kerül ide Kath. - A nevem Nadia Petrova és Katherine Pierce az anyám!- Bujtottam le őt szavaimmal és szívem verni kezdett.
A nő megszólalt. Láthatólag nem egy korban változtunk át. Pár másodpercig sunyin néztem rá, mintha ez valami csapda lenne, aztán megvontam a vállamat és leültem vele szembe. - Igazad van... Csak szeretek biztosra menni. Ha csaló vagy az előbb utóbb úgy is kiderül majd. -vigyorogtam rá szélesen. - Viszont a ráncaidból ítélve úgy 500 év körülinek tippelnélek, ami jóval kevesebb, mint az én korom. -könyököltem az asztallapra. - Igen... Nash Petrova... nem kérdezem meg, hogyan találtál meg... inkább arra lennék kíváncsi, hogy miért? -döntöttem tenyerembe az államat. Szeretek biztosra menni és ez az ügy nagyon nem volt biztos. Bár szívem egy része még mindig /ennyi megrázkódtatás és rossz élmény után is/ vágyott a Petrova családtagok után.
[You must be registered and logged in to see this link.] ZENE: [You must be registered and logged in to see this link.] | MEGJEGYZÉS: úúúú ez a reagoló! és az avid is de jó
Idegesen vártam a találkozót, hiszen soha sem találkoztam még egy rokonommal sem. Nem kerestem egyet sem, csupán Katherine volt az akit 500 éven át kutattam. Leültem a boxkoz és nagyot sóhajtottam, beletúrtam aranybarna hajzuhatogma és bele ittam az italomba mely végig marta a torkomat. Hirtelen egy fiatal srác ugrott elém, szemeim elkerekedtek és idegeség ismét urrá lett rajtam. - Nash, ha jól sejtem. - Mondtam, majd mosolyt eresztettem el, karjaimat hátra tettem és úgy döltem hátra végig símítván a támlát. - Mit bizonyítsak, ha nem hinnél nekem nem jöttél volna el.. nem, de vágysz arra, hogy valaki családtagoddal lehes vald csak be- Mondtam arogáns arccal és kacsintottam egyet. - Nem ülsz le, sok megbeszélni valónk van.- Mondtam, majd ujjammal a székre mutattam.
Ha Petrova van engem nem olyan nehéz megtalálni, hiszen kilencszáz éve hagyok nyomokat magam után a családtagjaimnak, hogy megtalálhassanak. Érdekes módon ma nemrégiben kaptam egy ilyen üzenetet, ami a Grillbe vezetett. Egy hátsó boxban egy lány ült. Nagyon emlékeztetett Katiere, ezért gyorsan odalépdeltem hozzá. - Te vagy az? -vontam fel gyanakvóan az egyik szemöldökömet. Annyi csalóval volt már dolgom. - Bizonyítsd hogy Petrova vagy! -tettem karba gyerekesen a kezeimet.
[You must be registered and logged in to see this link.] ZENE: [You must be registered and logged in to see this link.] | MEGJEGYZÉS: De jól néz ki a nevünk egymás mellet oO Bocsi kiment a fejemből ez a kezdő.
Ahogy a családomról beszéltem õ elsírta magát. Látszott rajta mennyire fáj neki. HIába szerette volna eltakarni nem tudta. Miután pedig közel hajoltam õ csak egyszerûen fel állt és ki sétált. - Hé pincér! - szóltam oda az említett személynek. - Ide figyelj. Most fogsz egy poharat, keresel egy nyugodt, csendes helyet ahol egyedül lehetsz és megvágod magad majd a pohárba csepegteted a véredet. Aztán hozd ide nekem. - Mondtam neki miközben szugerálni kezdtem. A pincér engedelmesen bólintott majd be sétált a Grill raktárába. Kis idõ múlva visszatért a pincér. Én is megvágtam a kezemet majd alig észrevehetõen adtam a pincérnek a vérembõl, hogy begyógyuljon a sebe. Aztán elküldtem, hogy tegye a dolgát. Mikor már éppen bele kortyoltam volna a vérbe Jul visszajött. Na és mivel jött??? Ismét az emlékekkel. Úgy döntöttem, hogy figyelembe sem veszem ezeket e monológokat. Így legalább biztos, hogy nem kapcsolja vissza az érzéseimet. - Jul, felõlem annyiszor hozhatod fel az emlékeket ahányszor csak akarod. Én akkor sem fogom vissza kapcsolni az érzelmeimet. Eltelhet 1000 év is de én ugyanilyen maradok. Mert ez az énem védett meg és tartott életben. - Mikor befejeztem a mondani valómat végre belekortyoltam a vérbe. Mivel tudom irányítani a vérszomlyamat nem változik el az arcom. Így nem feltünõ ha vért iszom, senki sem mondaná meg, hogy a poharamban vér van. Talán csak a vámpírok mondanák meg. De azok közül is csak egy vámpír van velem.
Richardot elnézve talán tényleg nem az lenne a legrosszabb választás, hogy kikapcsoljam az érzelmeimet. De nem akarom... Nem akarom, hogy ne érezzem azt iránta, amit most, ebben a percben is. Borsó nagyságú könnycseppek száguldoztak végig az arcomon, amikor a családjáról beszélt és arról, hogy mi maradt belőlük, pontosabban, hogy mi nem. Richard családját már jóval azután ismertem meg, hogy elvesztettem mindenkit, akit szerettem, és ahogy az apukája átölelt az összeismerkedésünkkor, már akkor tudtam, hogy ők lesznek az új családom. Tudtam, hogy nem fognak örökké élni, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy egyiküket sem fogom most viszont látni. Mégis, most, hogy tudom, hogyan haltak meg, elkapott a sírás. Sohasem voltam az a hisztizős fajta, ha sírtam, csendben tettem, általában úgy, hogy senki se hallja vagy lássa. Most is gyorsan letöröltem a könnyeimet, ahogy visszanéztem Rich-re. A következő kérdésemmel eléggé felbőszítettem, de csak azért, mert félreértett. Nem bujkálásról beszéltem, csak egy nyári vakációról, de mindegy is. Nem kezdek újabb vitatkozásba. A közelebb hajolásával pedig nem éppen azt a hatást érte el nálam, amit szerintem szeretett volna. Felálltam a székemről, és kisiettem a friss levegőre. A Grill előtt volt egy kis fa pad, ami az utcára nézett, ott foglaltam helyet. Kósza könnycseppjeimet letöröltem az arcomról, majd szomorú pillantást vetettem a gyűrűmre. Ahogy lehunytam a szemeimet, rögtön az esküvőnk emléke jutott az eszembe és újra lejátszódott előttem az egész szertartás. Őrült lennék, mert a múltban élek? Lehet. De én sohasem voltam az a romantikus típus, sohasem az hajtott, hogy férjhez menjek, mindaddig míg nem találkoztam Richarddal, ő volt az, aki miatt megváltoztam, aki megmutatta milyen is lehet az élet. Felálltam a padról, vettem egy mély levegőt és visszamentem a boxunkhoz. Újra helyet foglaltam, kortyoltam egyet a kávémból és megszólaltam. - Unod az emlékeket, amiket állandóan felhozok. De nem fogom abba hagyni, mert engem ezek éltetnek. És az érzelmeimet sem fogom kikapcsolni, mert nem akarok ürességet, akárhányszor rád nézek. Szeretlek... - Elmosolyodtam, de tovább folytattam, nem törődve azzal, hogy közbe akar-e vágni vagy csendben hallgatja. Most én beszélek. - Hülyeségnek tartod, hogy próbálkozom, de nekem te vagy az egyetlen élő rokonom. Te vagy a családom, a férjem... Jól tudod, milyen voltam régen. Csak az olvasás, csak a festészet érdekelt, amíg nem jelentél meg te az életemben. Mindent megváltoztattál, úgyhogy sohase fogok lemondani arról, hogy egy nap újra szerelmes tekintettel nézel majd rám. Kerüljön akár még ugyanennyi évbe... - És meg is foglak csókolni. Na jó, ezt már nem tettem hozzá, így is túl teszek már magamon azzal, hogy ennyire szerelmes dolgokat mondok. Ilyen téren sose voltam a szavak embere, most viszont muszáj, mert máshogy nem tudom elmondani neki, hogy mennyire fontos a számomra.
A kávémra néztem, majd miközben a sötét gõzölgõ italba meredt a tekintetem. Megrohantak emberi mivoltom emlékei... Tizenéves koraim apró sérülései, a bátyámmal eltöltött csínytevések a birtokon, a reggelig tartó kóborlás a birtokunkhoz közeli erdõben, anyám mosolya, apám ahogy boldogan üdvözli Jult a családunkban mikor bemutattam neki... De a szép emlékekkel együtt utat törtek a fájdalmas emlékek is... Vámpírságom után sok barátom halt meg. Kik katona ként, kik áldozatként vagy éppen csak úton állók végeztek velük a vagyonukért. Na és a Dereckel töltött évek is vissza tértek. Minden egyes perc amit Dereck mellett töltöttem. A féktelen vér ivás, a halál szaga, minden ember fájdalmas sikolya ahogyan kiszívom belõle az életet, hogy a sajátomat meghosszabítsam. De a boldog emlék is mikor Derecket megöltem. Biztosra veszem, hogy nem is gondolta, hogy az a vámpír fogja megölni aki "védte" õt.. Julie hangja törte meg az emlékeim szûntelen folyását. Bár én nem válaszoltam neki. Elvolt terelve az agyam. De mikor azzal jött, hogy mi let volna ha... Akkor már muszáj volt mondanom valamit.. - Igen, így van. Ha nem mész el nem lennék ilyen. De talán már nem is élnénk. Nem csak te mentél vissza a bírtokra. Nagyjából 30 év után vissza mentem, hogy lássam a családomat... De nem volt ott semmi és senki. A birtokból csak pár leégett csonk állt még. Meghaltak. Mindenki meghalt. És én nem voltam ott, hogy megvédjem õket. - Vannak olyan dolgok amirõl nemtud. Sõt 721 évemrõl csak annyit tud amit nagyjából elmeséltem neki. Ez pedig bõven elég is. Az emlékek amiket most oly valóságosan át éltem, felébresztették a dühömet. Nehezen tudom kordában tartani, de ez szerintem látszik is rajtam. Az emberek ezért is kerülnek ki ha mellettük haladok el. Mit mondjak... Nekem ez nagyon is tetszik... - Eltaláltad. -Válaszoltam röviden mikor felhozta, hogy el is tûnhetek egy idõre. Sokminden vagyok de gyáva az nem. Ha tudtam, hogy csekély esélyem is , de van. Akkor harcoltam. Bár néha esély nelkül kellett elintéznem egy két "nagy fiút"... - Jul, figyel ide. Én sosem hátrálok meg vagy bújok el gyáván. Ezt te magad is tudnád, ha ismernél!!! - Hajoltam közelebb hozzá az asztal felett. - Ebbõl sosem lehet kiszállni. De én nem is akarok. Mit gondolsz minden áldozatom egy hírdetõ táblával járt, kellt az utcán amire az volt kiírva, hogy HÉ FEJVADÁSZOK!!!! ITT VAGYOK!!!! Hát nem! Azért annyira jók a fejvadászok mert bárkit megtalálnak, BÁRHOL.. - Hangsúlyoztam a bárhol szót, hogy meg értse akárhová megyek is, mindíg megtalál majd valaki vagy valami..
Egy erőteljes bólintással jeleztem, hogy vettem a lapot és majd keresek magamnak lakást. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy persze, majd feleségeként a város másik felébe fogok költözni, nehogy még véletlenül találkoznunk kelljen. De nem tettem. Nem azért, mert tudtam, úgysem hatottam volna rá ezzel, hanem inkább azért nem mondtam, mert ha nem kapcsolta volna ki az érzéseit, akkor se költöznénk rögtön össze. Akkor is minden apró kis dologért meg kellene küzdenem. Tudom, hisz szó nélkül eltűntem. Kioktató hangsúlyát nem vettem magamra, hisz ehhez a hangnemhez úgyis hozzá kell szoknom. Amíg teljesen érzelemmentes, addig ez lesz, választásom pedig nincsen. - Tudom, hogy nem felejtünk semmit, ha nem rémlene egy évszázaddal beelőztelek. - Válaszoltam vissza közömbös hangon, majd hallgattam a feleletét az igézéseimmel kapcsolatosan. - Hát, bárcsak mára se változtak volna az érzéseid. - Jelentettem ki halkan, de ahhoz még elég hangosan, hogy tisztán hallja, amit mondtam. - Ha erősebb lettem volna, mikor Karla megfélemlített, akkor most minden másképp lenne... Nem kellett volna elhagynom téged és te sohasem találkoztál volna Dereck-kel. Vagy ha mégis, nem kellett volna ennyi időt vele töltened. Tudom, hogy nem haragszol, mert nem is tudsz, de nem tudok elégszer bocsánatot kérni ez miatt. - Elcsendesedtem. Nem akartam jobban belegondolni, hogy mi minden történt vele azért, mert én gyáva módon kiléptem az életéből. Holott lehet együtt le tudtuk volna győzni Karla-t. - Nem hiszem, hogy élnél az ajánlatommal, de attól még megemlítem. Ha valaha is egy kicsi nyugalomra vágynál, nem önmagad feladására, ne érts félre, hanem csak pihennél, mondjuk egy hetet, akkor szólj. Alaposan körbejártam a világot, pontosan tudom, hol van olyan lakatlan sziget, ami még a térképen sincsen rajta és ahol senki sem talál meg. - Kellemes volt eljátszani a gondolattal, hogy ketten eltűnjünk a világ elől egy lakatlan szigetre és a magunk urai legyünk. Ott nem találnák meg azok, akik rá vadásznak. De tudom, hogy ez az idilli kép is csak a fejemben él, megvalósulni sose fog. Ujjaimmal a hajamba szántottam, kortyoltam egyet a kávémból és a gyűrűmmel kezdtem játszadozni, ahogy mindig is tettem, ha ideges voltam, feszengtem vagy ha kínosan éreztem magam.
Mikor kihozták az italjainkat Jul rögtön neki látott, velem ellentétben. Én ugyanis még csak rá sem néztem a kávémra. Volt időm úgyhogy rá értem. Jul a gyűrűjére nézett majd mintha mondani akart volna valamit de nem tette. Valószinűleg eszébe jutott valami. Valamelyik régi vámpírságom előtti emlék. Nem mintha érdekelne. Ahogy elnéztem ezt ő is nagyon jól tudhatta. - Még nincs kinézve a hely. Én úgy tervezem, hogy itt maradok. Elég jó helynek tűnik ez. Szóval igen. Sokáig maradok. Rendben keress csak. - mostmár én is beleittam a gőzölgő kávémba. Igaz, hogy semmi haszna az italnak vagy ételnek de jól esik csak úgy elfogyasztani ezeket. Jul egy fokozattal sem kaocsolt lejebb azon a téren, hogy vissza térítsen a jó útra. Egy régi pikniket hozott fel. Mintha egy vámpír eltudna felejteni valamit. Esetleg ha egy ősi megszugerál, de ez velem még nem történt meg. - Emlékszem. Tudod, a vámpírok nem felejtenek. Akármilyen is az emlék vagy akármilyen is a vámpír. És igen. Engem is leöntöttél. A nadrágomra méghozzá. - Ami igaz az igaz. Emlékről nem hazudok, ha már úgyis a tanítványom akkor beszélhetek vele ezekről. Az átváltozásom következett. Mintha csak valami felelsz merszet játszanánk... - Igen. Arra vagy kiváncsi, hogy emlékszem e a szugerálásokra? - Csak egy egyoldalú kérdés volt mivel nem vártam meg a válaszát. Rögtön válaszoltam is. Mintha magamat kérdeztem volna. - És erre is igen a válasz. Mindenre emlékszem. Körülbelül egy tucatnyi alkalommal árultad el, hogy mi is vagy. De nem kellett volna el felejtetned velem mert nem változtak volna az érzéseim irántad. - Amikor befejeztem a mondani valómat, a kávémba kortyoltam, majd letettem az asztalra. Aztán csendben vártam, hogy mit fog mondani...
A pincér rövid idő után kihozta a kávéinkat én pedig rögtön szürcsölni kezdtem a saját adagomat. Tekintetemet közben végigfuttattam a Grill-ben, amolyan helyzetfelmérés gyanánt. A kávéscsészémet visszahelyeztem az asztalra, majd rápillantottam a gyűrűmre. Megint megrohantak az emlékek, szóra is nyitottam a számat, de ahogy Rich-re néztem, inkább nem szólaltam meg. Pedig olyan jó lenne vele együtt elmerengeni a régi szép időkön... - Nekem jó. Mutatod az utat és megyek. Ha viszont sokáig maradunk Mystic Falls-ban, akkor lehet kicsekkolnék a motelből és keresnék magamnak valami lakást. - Beleavattam a terveimbe, bár tudom, úgyse olyan reakciót produkál majd, mint amilyet várok tőle. De nem érdekelt, egyelőre boldog voltam, a szimpla jelenlététől is. Viszont ahogy őt figyeltem, az emlékeimnek nem tudtam megálljt parancsolni, és úgy döntöttem a számnak se fogok. Ő a férjem és ha szeretném, akkor megosztom vele az élményeimet. - Emlékszel, mikor a találkozásunk után pár nappal elmentünk piknikezni? Pakoltuk elő a kosárból a finomságokat és véletlenül rosszul vettem elő a forró teát és leforráztam magam. Ráadásul, azt hiszem, még rád is öntöttem egy kicsit. - Végigsimítok a kézfejemen, azon a ponton, ahol akkor megégettem magam. Elmosolyodtam, ahogyan a kedves emléket újra lejátszottam a fejemben. - Miután átváltoztál, minden emléked visszatért? - Kíváncsiskodtam, mert főleg az érdekelt, vajon tudja-e, hányszor mondtam el neki, hogy mi vagyok és hányszor igéztem meg, hogy el is felejtse, amit mondtam neki. Az edzésről nem akartam beszélni, hisz nemsokára úgyis tovább állunk és neki látunk a könyörtelen gyakorlatoknak. Addig viszont örömmel megvitatnék vele pár régi emléket.
Azt mondta harcolni fog. Hát most már muszáj lesz neki. Nincs már vissza út. Itt az ideje, hogy vámpírként éljen érzelem nélkül... - Rendben van. - Mondtam kurtán. Nem volt mit mondanom. Igazából ezt sem kellet volna mondanom. Jul a szemeit forgatta mikor kiejtettem a számon, hogy milyen jutalom jár ha valamit jól csinál. Tudtam, hogy nem erre várt, de éppen ezért mondtam ezt. Nem fekszem le Jul-al mert az érzelmeim utat törnének és akkor vége lenne a kegyetlen hírnevemnek a fejvadászok között. Akkor biztos, hogy nem tartoznék közéjük. Csak egy átlag vámpír lennék 2-2 harci tetoválással. Erről pedig nem akarok lemondani. Jul fontos de a.fejvadász életem is az. Lassan a Grillhez értünk és helyet is foglaltunk. Jul a pincért hívatta majd kért egy kávét aztán jeleztem, hogy én is ugyanazt kérem. - Nos, reggeli. Aztán keresünk egy üres és lehetőleg fedett helyet ahol kezdhetjük az edzést. Én valamiféle gyárra gondoltam. - mondtam lazán és a körülöttünk lévőket figyeltem. Nem voltam paranoiás de a biztonság a fő erénye a fejvadásznak. Más sem hiányzik, minthogy néhány átkozott zöldfülű vámpír hallja mik a terveim és megpróbáljon eltenni láb alól. Bár úgysem sikerülne nekik...
Nem tudom, mennyire volt jó ötlet belemenni ebbe. Természetesen boldog voltam, amiért végre nem ellenkezett annyira ellenem, de ugyanakkor rossz volt így látni őt. Tényleg nem akartam megváltoztatni, vagy azt elérni, hogy miattam adja fel a már olyan jól megszokott fejvadász életmódját, de őszintén rosszul esett, hogy semmi reménye nem volt. Nem volt semmi, amiben hitt volna, az én közelségem pedig nem is érdekelte. De muszáj lesz végig csinálnom... Kerüljön bármibe. - Akkor harcolni fogok, míg bírok. - "Nyugtattam meg", de nem tudom mennyire volt erre szüksége. Talán csak bizonyítani akartam neki, nehogy visszalépjen, ha már nagy nehezen belement a dologba. Megforgattam a szemeimet, amikor elárulta, milyen jutalmat kapok, ha jól csinálok valamit. A fintorral egyértelműen mutattam, hogy nem éppen ilyen jutalomra gondoltam. Mitha egy kősziklát próbálnék megpuhítani vagy éppen felhevíteni. Lehetetlen. Még szerencse, hogy szeretem a kihívásokat. - Aha. - Unottan odadobtam neki ezt a szót. Persze, tényleg marhára elég lesz. Végül is, másra sem vágyom, főleg, hogy itt áll előttem a jóképű férjem, akit röpke hétszáz éve nem láttam, de persze, teljességgel megelégszem ilyen pitiáner jutalommal... Bólintottam egyet a reggelizés ötletére, és követtem. Besétáltunk a városba, majd bevonultunk és elfoglaltunk egy hátsó boxot a helyi legjobb étterembe, a Grillbe. Kiválasztottam az egyiket és leültem. Amikor a pincér odasétált hozzánk én csak egy forró kávét kértem. Szótlanul ültem vele szemben, közben pedig a szemeit fürkésztem. Nem épp így képzeltem el az "első" újbóli találkozásunkat. - Mi a következő napirendi pont? - Kérdeztem unottan. Nem akartam ennyire közömbös lenni, de kellett még egy kis idő, hogy újra optimistává pörögessem fel magam. Legalábbis reménykedtem benne, ugyanis nem akartam kudarcot vallani. Végre itt volt velem életem szerelme, ez pedig kárpótolt mindenért, ami a jövőben várt rám.
- Én is a tettek embere vagyok... csak egy hiba van ebben, hogy nem vagyok ember már elég rég - nevettem fel, mintha valami baromi nagy viccet mondtam volna. - Én csak bajt kerítek magamnak, amiből találok kiutat mindig - kacsintottam egyet Shannára. - Mindketten izgulnak... arra pedig jó lenne, ha kicsit többet innának, a feszültség érezhető közöttük - mondtam, mint aki nagy szakértő lenne, de így van ez... - Az ital jó, hogy feloldódjon bárki - most ebben érezhető volt a szakértelmem, mert részben ez igaz. - Ne siess ennyire - szóltam neki halkabban és vigyorogva, nem kell, hogy mindenki figyeljen minket, bár szerintem eléggé ránk terelődött már a figyelem így is... - Csak Ön után, hölgyem... - a kezemmel intettem neki, hogy indulhat, s ezután vártam, hogy valóban elinduljon.
Szerintem meg is érdemelné részben, csak azért hagyd szóhoz is jutni. - mondtam neki mosolyogva, mert nagyon is el tudtam képzelni, hogy mit is csinálna az én drága barátnőm. Remek színésznő tud lenni, ha kell és biztos voltam, hogy ezt a képességét biztosan bevetné.- Neki is megvannak. - mondtam kicsit fintorogva, mert nem tudtam, hogy beavassam-e Sofia-t ebbe vagy ne. - Tudod, ő inkább a tettek embere, mint a szavaké és ő képes habozás nélkül ölni is. - jól emlékszem erre, hiszen ekkor intettem by-t neki jó pár száz évre, míg végül itt újra megtaláltam és visszajöttem hozzá. - Szóval jól vigyázz Ren-el.- mondtam neki kicsit óva intve a testvéremtől. - Ebből is látszik, hogy nem vagyunk emberek. - mondtam kuncogva.- Ennyi italtól már egy ember kitaccsolt volna. - mondtam még mindig mosolyogva, majd arra a párra néztem amiről Sofia beszélt. - Szerintem még első randisok és ezért nem isznak annyit. Nem akarnak beégni egymás előtt. -mondtam egy kisebb habozás után.- Rendben, akkor menjünk. - mondtam neki mosolyogva, majd felálltam és felkaptam a dzsekimet. Ezek után kiraktam a pénzt az asztalra és elindultam kifelé. - Jössz? - fordultam visszamosolyogva.-
- Ó, nem kell őt félteni... Természetesen örülnék neki, csak először olyan drámai bemutatót tartanék - vigyorogtam a szokásos ördögi vigyorommal. - Jaj... nem félek én tőle, megvannak a módszereim - mosoly kúszott az arcomra. - Remek a rábeszélőképességem is... nehogy azt hidd, hogy csak fizikai bántalmazásban vagyok jó - huncutul jelentettem ki ezt Shanna felé, mielőtt még elkezdene engem itt félteni. - Igen... nagyon jól jár, mert ahogy kifigyeltem, mi kértük a legtöbb kört eddig rövid idő alatt - mondtam neki, majd elmagyaráztam is miért. - Az a pár ott már előttünk itt ért ide, ott volt a férfi a pultnál, és még mindig az első kört iszogatják... - példálóztam egyet közben. - Hogy merre? Nem igazán tudom... Valamerre - szóltam kissé titokzatosan, mert én sem tudom, hol kötünk ki...
Hallgattam őt mosolyogva, majd a mosolyom is egyre szélesebb lett, amikor hallottam a mondandója végét. - Ez olyan te vagy. Biztos vagyok benne, hogy a pofon után majd kapni fog kárpótlást is. - mondtam neki kuncogva, mint valami tini. De hát kicsit érdekes lett volna a szitu, de ez van. - Miért vagy ebbe annyira biztos? - kérdeztem tőle miközben picit előre döltöm az asztal fölött és figyeltem őt, majd a következő dologra döbbenten néztem rá. Soren-t leállítaná?! Ez most valami viccnek kell lennie, hiszen ő még nálam is pár évvel idősebb, plusz ő az örült és a dilis, szóval Sofia-nak esélye se lenne. - Szerintem ezt inkább felejtsd el, mert nem akarom, hogy téged is bántson. - mondtam neki határozottan, majd újra hátradőltem a székben és a hajammal kezdtem el babrálni.- Legalább jól jár a hely két "iszákossal" - mondtam neki nevetve, majd a magasba emeltem én is a poharamat. - Akkor újra ránk. - mondtam mosolyogva. - És merre is szeretnél menni? - kérdeztem tőle kíváncsian.-
- Igen... ő mindenkitől óvni próbált engem, legfőképp apámtól... Ha nem velem lett volna akkoriban, akkor rágyanakodtam volna, hogy megölte őt - mondtam neki sóhajtozva.- Azért rögtön nem ugrálom őt körbe, hanem egy egész nagy pofont kap, és az erdő túloldalán találja magát... - ördögi vigyorral mondtam ezt Shannának. - Nagyon jó érzés... - nem fűztem ehhez sokat, mert nem tudtam mit még hozzámondani, csak ezt, mert ezzel lehet a legjobban kifejezni az egészet. - Ó, hidd el, én megtalálnám a hozzád megfelelőt... - amint lenne olyasvalaki, aki nem csak játszadozna az érzéseivel, akkor az a tuti befutó. - Ha pedig a bátyád beleszólna ebbe... akkor észhez térítem őt - mosolyogva beszéltem, mert láttam, hogy Shanna újabb kört kért, és már ki is hozták. - Azt hiszem, jelenleg itt mi vagyunk a legnagyobb italfogyasztók... Így tehát igyunk is, ha már itt van ez az alkoholos lötty - emeltem fel a poharat, majd belekortyoltam.
Ebben biztos vagyok, hogy nagyon szeretett téged. - mondtam neki halovány mosollyal az arcomon, mert tényleg így gondoltam abból amit mesélt. - Ezért gondolom úgy, hogy valakik miatt mentett és téged akart így védeni. Biztos, ha biztonságos megint minden újra akkor majd újra fel fog bukkanni. - mondtam neki kedvesen, mert nagyon reméltem, hogy így lesz. Ha meg nem, akkor én keresem meg ezt a férfit és kicsinálom, hogy így bánt a barátnőmmel.- Igen, ebben egyet értek veled. - mondtam neki mosolyogva. Majd türelmesen és csendesen hallgattam őt. - Jót tenni soha sincsen késő és szerintem te jó sok jót tehettél már manapság. - mondtam neki elgondolkozva kicsit, mert biztos voltam abban, hogy már régebb óta csinálja ezt. - Ez most teljesen olyan volt, mintha a bátyámat hallanám. - mondtam egy fintor keretében, mert ő gondolja és mondja is mindig ezt.- Ő úgy gondolja, hogy nincs olyan hímnemű lény aki elég jó lenne a drága húgához. - mondtam még mindig grimaszolva, mert jól emlékszem arra, hogy megölte a korábbi barátomat jó pár száz évvel ezelőtt.- Még bírom, s egy kis séta soha se árt. - mondtam kuncogva és intettem egy újabb körért.-
- Ő, - a sok közös kínzásaink ellenére -, is nagyon megértő volt, sőt... szerettük egymást mindenhogyan, szerelmesként és barátként is - éreztem a keze szorítását, amiből próbáltam kiszabadítani enyémet eleinte, de végül jól esett mégis. - Egyszerűen törődött velem - hagytam abba, mielőtt tényleg elszomorodom. - Ha azt vesszük, mindenben van furcsaság... - kezdtem el mondani valamit, de ezután a meglepődött arcra tekintettem fel. - Tudod, szeretnék megváltozni, vagyis nem megváltozni, hanem jót tenni... és ez volt az egyik dolog - mosolyogtam el magamat. - Inkább ne sajnáld őket, mert aki nem méltó hozzád és nem tisztel téged... És csak kihasználna téged... Az nem úszná meg könnyen - vigyorogtam, és teljesen felpörögtem. - Még mennyire bírod a piálást? Mert ha gondolod sétálhatunk majd egyet a városban a következő pohár után - kacsintottam rá huncutul.
Csendesen hallgattam őt, s néha-néha bólintottam kicsit. - Sajnálom, de lehet csak téged akart megvédeni és semmi komoly. Biztos visszajön majd. - tettem hozzá neki kedvesen, majd kicsit megszorítottam a kezét is, hogy minden rendben lesz.- Pontosan. - mondtam neki mosolyogva.- Tudom, de az annyira fura lenne. - mondtam neki kicsit elgondolkodva. Fura volt abba belegondolni, hogy örökbe fogadok valakit, aki nem a saját vérem és én még nem is öregednék. Egyedül talán bele se vágnék...- Tényleg? - kérdeztem tőle döbbenten, mert soha se gondoltam volna ezt róla. Egyszerűen fura volt bele gondolni, hogy ő foglalkozik ilyennel. Ennyi év után se ismerten teljesen és mindig tudod meglepetéssel szolgálni, de nem is bántam. - Nem is tudom, hogy sajnáljam őket vagy ne. - mondtam neki nevetve, majd mosolyogva figyeltem őt. -
- Az 1700-as évek elején, de aztán felbukkant az 1830-as években is... de azóta semmi - böktem ki halkabban, nem igazán szerettem volna, ha bárki meghallaná ezt. - Majd meglátjuk... - furcsa érzés volt, hogy megérintette a kezemet, rég nem törődött velem senki ennyire, mint ez a lány. - A legjobbtól... a legrosszabbat - vigyorgásom előjött erre a kis mondatra. - Örökbe is fogadhatsz - kacsintottam rá, mert én ismerek rengeteg sok ilyen helyet, szinte az összes kontinensen. - Nem mellesleg, vannak efféle kapcsolataim is... Elég sok pénzem van, mivel én nem tudom mindet elkölteni, így inkább adományozgatok - nem vallt rám ez az egész, de ezt nem tudtam sosem figyelmen kívül hagyni. A hányatott sorsú gyermekeket. - Megpróbálnám mindet életben hagyni, de ha ellenkezni próbál valamelyik is, vagy csak hazudik egy picit is... Azt nem fogom jó néven venni - miközben ezt mondogattam, intettem a pultosnak újabb körért.
Remélem nem veszed tolakodónak, de mikor és hol tűnt el? - kérdeztem tőle kedvesen és figyelmesen figyeltem őt. Megértettem őt teljesen, de néha az élet kegyetlen. Reméltem, hogy nem meghalt az a személy, egyszerűen csak Sofia-t akarta megvédeni valamitől és ezért ment el.- Ha szeretnéd segítek a keresésben. - mondtam neki egy apró mosoly keretében, majd a kezére rakta ma kezemet, amolyan baráti szinten.- Ebben biztos vagyok, de legalább a legjobbtól tanulhatják meg.- rákacsintottam, majd hangosan felnevettem azon amit mondott.- Ebben is biztos vagyok, de nem is értem, hogy miért beszélünk erről, hiszen ez képtelenség lenne több okból is. - mondtam neki mosolyogva, majd az üres pohárral kezdtem el babrálni megint. - Mert ők maradnának életben egyedül vagy miért is? - kérdeztem tőle mosolyogva, hiszen biztosan nekem nem örülnének. Nem vagyok valami főnyeremény, vagyis azt hiszem nem vagyok az.
- Halvány lila gőzöm sincs róla... hogy miért tűnt el - mondtam vállat vonva, de nem tudom azt tettetni, hogy nem érdekel már, sőt nagyon is érdekelne. Lehet, hogy még érzek is iránta valamit... - Sokat gondolok rá, de nem tudom megéri -e ismét keresni őt. Ő megértett engem, állandóan segíteni akart apámat meggyilkolni... Lehet, hogy egyszer újra találkozom vele - mosolyogtam el magamat, majd figyeltem amit mondott. - Hajjaj... rosszcsontok lesznek - picit felnevettem, mert ha rám lenne bízva egy gyerek, azt hiszem ott semmi jó nem sülne ki. - Imádni fogják fogják Sofia nénit - kacsintottam Shannára. - Hogy mernének -e? - gondolkodtam el a kérdésén, majd kicsi szünet után válaszoltam is. - Aki átmenne a vizsgán, az ugrálni fog örömében - nevettem ismételten.
Az mindenhol van ,de nem mindenhol van ilyen békés össznépi hely. - mondtam neki mosolyogva, majd megigazítottam a hajamat. Mert valóban ritka az ilyen hely, talán még soha se láttam ehhez hasonló helyet. - És nem is sejted, hogy miért tűnhetett el, ha ekkora volt a harmónia köztetek? - kérdeztem tőle kíváncsian és közben reménykedtem, hogy nem veszi tolakodásnak a kérdésemet. Valószínűleg, akkor Sofia ennek a férfinak a hatására lett ennyire temperamentumos, de ez nem is volt baj, mert imádtam ilyennek őt.- Pedig, ha nekem gyerekem lesz, akkor te fogsz segíteni nekem. - mondtam neki mosolyogva.- Te leszel a kereszt anyjuk és te fogod megtanítani nekik a sok rosszat. -tettem hozzá nevetve, majd mosolyogva figyeltem őt. Sofia szerintem remek kereszt anya lenne és más szóba se jöhetne.- Már csak az a kérdés, hogy ez a kihallgatás után mernének-e még nőre nézni. - mondtam neki nevetve, mert eltudom képzelni, hogy mikre lenne képes. Örültem neki, hogy találkoztam régen vele és barátok lettünk, mert mondhatni ő hozott izgalmat és veszélyt az életbe. -
Kezdőlap
/