- Volt itt néhány kisebb-nagyobb ''véres'' botrány... de egyik sem volt valami nagy dolog... - mosolyogtam el magamat ezen, mert én annyira nem voltam képbe sosem, mert sokszor nem tartózkodtam itt, csak hallottam ezt-azt. - Voltak közöttünk viták, elég heves természetűek vagyunk mindketten... - kezdtem bele vigyorogva, mert ezt nem igazán rövidre fogni, majd sóhajtozás után folytattam. - Több évig, majdnem 100 éven át együtt voltunk, amikor hirtelenjében... felszívódott. Próbáltam őt keresni, de sosem bukkantam a nyomára... - hú, olyan gyorsan beszéltem, hogy talán fel sem fogta Shanna, mit is mondtam. - Hát, tudod... Téged jobban el tudlak képzelni anyaként, mint magamat - én, Sofia mint anya... azt hiszem a gyermekem elmegyógyintézetben kötne ki gyerekkorában.- Na, az tuti, hogy a férfiak átmennének egy alapos kihallgatáson, ha egy kérdésen is megbuknak, mert hazudtak... akkor sicc lesz nekik - gonoszan mosolyogtam, majd habozás nélkül a pohár felé nyúltam, és megittam egy csapásra.
Elmosolyodtam azon amit mondott, hiszen jól ismert már annyira, hogy egy-egy ilyen sejtelmes, félmondatból is tudja, hogy éppen mire gondolok. - Tényleg? Mik szoktak itt történni? - kicsit előrébb hajoltam az asztal fölött és kíváncsian vártam, hogy mit is fog mesélni az én jó öreg barátnőm. Ő mindig tudja a legszaftosabb történeteket, szóval biztos voltam benne, hogy most is tud jó párat mesélni.- Biccentettem arra amit mondott, mert tudtam, hogy nem igen szeret az apjáról beszélni, így nem is kérdeztem tőle tovább. Egyszerűen csak hagytam annyiban a témát. De ha ennyire imádtátok egymást, akkor most hol van? - kérdeztem tőle kicsit érthetetlenül, mert tényleg nem értem, hogy akkor hova is tűnt el a férfi. Köszönöm képen a pincérre mosolyogtam, majd elvettem az elém tett poharat.- Komolyan ő tanított meg rá, hogy csak az olyanokat bántsd? - kérdeztem tőle kicsit hitetlenkedve, mert ezt még soha se mesélte el nekem, de örültem, hogy ennyire megbízik benne, hogy még ezt is megosztja velem.- Ennyire úgy gondolod, hogy jó anya lennék? - kérdeztem tőle mosolyogva, mert én nem igen tudtam elképzelni magamat úgy, mint egy anya. Egyszerűen nem ment, vágytam családra és gyermekre is, de féltem attól, hogy benne nincs semmi anyai ösztön.- Ebben biztos vagyok, hogy remek kerítő nő válna belőled. - mondtam nevetve, mert biztos voltam, hogy nem lenne könnyű dolga a férfi nemnek. -
- Ó, gondolom, mire gondolsz... - mondtam neki mosolyogva, hiszen ismertem már annyira ezt a lányt, hogy tudjam, mire gondol éppen. - Van, mikor itt sincs nyugalom - kiegészítettem a mondatomat. - Az egyszer biztos, hogy nem fog újra bántani engem - hiába az apám, nem tudnám őt szeretni sohasem, és semmimódon sem. - Hát, akkoriban találkoztam össze azzal a fickóval, aki átváltoztatott engem egy évvel később. Imádtuk egymást, és együtt ... - hallgattam el, mert éppen kihozták az újabb kört nekünk, majd folytattam. - Nos, együtt vadásztunk az olyanokra, akik bántalmaztak valakit, innen ered ez a kis ''szokásom'' - mosolyogtam el, de elég rendesen. - Elképzeltem, ahogyan ide-odarohangálsz a sok gyerek után, és te hamarabb kidőlnél, mint ők mindannyian - újra nevettem egy keveset, majd továbbfolytattam. - Segítenék keresni... Hidd el, egyből kiszúrnám, hogy ki lenne hozzád illő, és ki az, aki megérdemelne téged - jelentettem ki határozottan. - És ha csak bántani merészelne, velem gyűlne meg a baja - a mosolyom ördögivé változott a mondatom végére.
Fura ez a hely nagyon is, de jó értelemben. - mondtam neki mosolyogva, majd körbe pillantottam. Ritka helyek egyike az olyan ahol mindenki megtalálható. Vámpírok, boszik, vérfarkasok és még sokan máson. Tényleg nem értettem, hogy tudnak ennyire békésen meglenni itt, mert biztos voltam abban, ahogy kilépnek az utcára egyből egymás torkának tudnának ugrani. - Számíthatsz rám, ha visszatér akkor segítek újra a másvilágra juttatni őt, mert eléggé undorító ember. - mondtam neki habozás nélkül. Soha se hagytam volna, hogy az-az örült ember bántsa Sofia-t újra.- Mi történt abban a két évben? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert biztos voltam abban, hogy valaminek történnie kellett ott. Sofia nem nagyon szokott ok nélkül ki emelni dolgokat az életéből. - Nyolc-tíz gyerek? - kérdeztem vissza nevetve, mert talán ennyire nem is gondoltam. - Nekem elég lenne kettő- három is, de előtte valami normális férfit kellene találni. - mondtam neki mosolyogva, meg abban se voltam biztos, hogy vajon képes lennék-e feladni a vámpíriságomat ezért cserébe.
Nem is tudtam, hogy mire is reagáljak neki, mely mondatára, de csak szótlanul ültem, és csak mosolyogtam rá, majd amikor megkérdezte, hogy ez a központi szórakozóhely... Azon felnevettem. - Nem, van még egy-két hely ezen kívül... - kezdtem el kicsit halkabban. - De én általában idejövök, ha egy kis erősítő italra vágyom... - vigyorogtam el magamat. - Hidd el, ha él, mert néha ezt gondolom... Nem fogok habozni, nem fog a bűbájos szavaival eltéríteni attól, hogy megöljem őt - rövidre akartam fogni magamat, de nehéz volt, majd inkább rá figyeltem. - Jó, nekem is, de csak fehér holló módra, leginkább az a két év volt a jó, amikor el tudtam menekülni, és utána két évig lófráltam ide-oda Európában - mosolyogtam egy keveset, hiszen akkor találtam meg azt a fickót, aki vámpír volt, és több mint egy évig együtt jártuk az országokat, majd átváltoztatott engem. - Tudod, el tudnálak képzelni nyolc-tíz gyerekkel - mondtam gyorsan és nevetgélve, majd rendeltem a következő adagot.
Rendben. - mondtam neki mosolyogva. Majd figyeltem őt, reméltem, hogy nem bántottam meg őt az előző kijelentésemmel. Egyszerűen csak nagyon ritkán szoktam bárkit is bántani, úgy gondoltam, hogy az embereknek saját maguk között kell rendet tartani és nem nekünk. - Igen, azt hiszem igen. - mondtam kicsit halkabban és közben a hajamba túrtam. Magam sem értettem, hogy miért védem az embereket ennyire, de úgy éreztem, hogy nem azért vagyunk, hogy őket bántsuk.- Nem tesz semmit se. - kacsintottam rá, majd hátra dőltem az ülésben és körbe néztem ezen a helyen- Ez a "központi" szórakozóhely? - kérdeztem Sofia-tól, mert tényleg nem sok mindent tudtam erről a városkáról, pedig most úgy nézz ki, hogy itt fogok élni egy darabig.- Sajnálom, de lehet lesz még alkalmad megtenni. - mondtam neki nyugodtan és higgadtan.- Néha igen.. - mondtam suttogva, majd az üres pohárra siklott a tekintetem. - Tudod hiányzik az, hogy családom legyen. -mondtam neki őszintén, de ahhoz előbb meg kellene találni azt a személyt, aki képes lenne elviselni.-
- Most, hogy ismét belefutottál a látókörömben ebben a kisvárosban... Hidd el, keresni foglak téged - nevettem fel kicsit. Ezután viszont, amit mondott az tényleg úgy van nálam... Ha valaki olyasmit tesz, amit én nagyon gyűlölök, az ne várjon mást tőlem, mint megvetést, gyűlöletet, és kínzást, jobb esetben gyors halált. - Ja... Ez igaz, az én heves természetemmel meg aztán mindenen felhúznám magamat - egy haloványabb mosoly mellett mondtam ezt. - Köszönöm a bókodat... - húztam ki magamat a kényelmes kis ülésben, és határozott arcot vágva mondtam ki az előbbi mondatomat. Aztán, amit utána kérdezett, kissé meglepett. - Nem tudom... Én emberként mindig próbáltam menekülni apám elől, de mire adódott lehetőségem, hogy megöljem őt, erre valaki más tette ezt - mondtam neki lehangolóan, bár sokszor azt érzem, hogy itt van valahol a közelemben, érzem, hogy él... - És te szeretnél újra ember lenni? - őt megértem, hiszen eleve emberibb tulajdonságokkal rendelkezik, nem úgy mint én...
Figyeltem őt és közben néha-néha bólintottam arra amit mond bátorításképpen. Magam sem tudom, hogy miért találtam ezt furcsának, de tetszett, hogy próbál lehiggadni. Végül is nem lehet az örökkévalóságig tombolni.- Meg tudom érteni és a ha segítség kell, akkor nyugodtan keress meg. - mondtam neki mosolyogva, hiszen én elég nyugodt természet vagyok. A vámpírok közül az egyik legfurább szerzett, aki sokkal inkább emberi, mint vámpír...- Látod pontosan erről beszélek.- mondtam neki kuncogva, mert átfutott az agyamon, ha megtudja, hogy valakit bántottak akkor a bántalmazót tuti kicsinálná.- Nem biztos, hogy nekünk való meló lenne. - tettem hozzá kicsit sietve egy apró mosoly társaságában.- Valamit tudsz- mondtam neki kedvesen, majd arra gondoltam, hogy mikor is rúgtam ki a hámból igazán. Már magam se tudom, hogy volt-e ilyen, de az biztos, hogy Sofia mellett mindig sikerül ez. - Köszönöm, jó volt a mesteren réges-régen.- mondtam neki nevetve és közben az üres pohárral elkezdem babrálni.- Soha se vágytál arra, hogy újra ember legyél? - kérdeztem tőle kíváncsian és reméltem, hogy nem túlzottan sokkolom le őt a kérdésemmel.-
- Hát, tudod... megpróbálnám, vagyis sokkal jobban mondva próbálkozom kicsit megváltozni... - mondtam neki mosolygósan. - Már lassan egy hónapja nem támadtam rá senki olyanra, aki kihúzta volna a gyufát nálam. És én nálam nagy szó, és ezt te is jól tudod - folytattam ez előzőt, mert tudom, hogy ismer engem ennyire, és látja rajtam, hogy igazat mondom. - Nem vagyok az a kegyelmező típus, sőt... nagyon nem - ördögi mosolyt rántottam elő. - Aki megérdemli, az megkapja a magáét - fejeztem be normálisan. - Ez kedves tőled - hogy én hoztam elő belőle azt az énjét, aki képes alkoholizálni. - Elég jól bírod ám - mutattam a pohárra, amiből már ki is itta az italt. - Azt hiszem, jó mester vagyok ebben - ezzel együtt én is megittam a saját italomat.
Tudom, vagy is sejtettem, hogy ennyi lehetsz. - mondtam neki mosolyogva, majd vicces arcot vágtam arra amit mondott.- Egész nap embereken képes lennél segíteni? - kérdeztem vissza, mert én mindig is nagy ember barát voltam, de Sofia-ról ezt kicsit nehezen tudtam elképzelni.- Nem is ezt mondtam és tudom, hogy te is sok szörnyűségen mentél át. Csak tudod elég fura, hogy az emberke soha se tanulnak a hibáikból. Mindig újra és újra ugyan azt csinálják. - mondtam egy apró sóhajjal, mert tényleg nem értettem az embereket néha.- Világ tele van helyes emberekkel, csak talán néha nem a legjobbakba botlunk bele. - mondtam neki, mert én ezt nagyon is jól tudtam. Egy fiatal, de nagyon is helyes vadászba estem bele, ami majdnem az életembe került, de ez van... Az élet kiszámíthatatlan.- Gondolom nem kegyelmeztél nekik. - úgy mondtam mintha csak az időjárásról beszéltünk, de számomra ez természetes volt, ha Sofia-ról van szó.- Én nem nagyon szoktam inni, hisz ismersz. - kacsintottam rá, majd folytattam mosolyogva.- Te vagy az aki ezt az oldalamat elő tudja csalogatni, szóval büszke lehetsz magadra. - majd ezek után magasba emeltem az újabb poharat, majd drámain lehúztam annak a tartalmát is.- Te is nagyon hiányoznál nekem. - mondtam neki őszintén, mert tényleg így volt. Hiányzott már nagyon is.-
- Én pedig 426 vagyok, éppen elég bölcsességet szedtem össze már... szóval, nyithatunk valami kis életvitel-tanácsadást másoknak - mosolyodtam el egy nagyon aprót. - Hidd el, én is átmentem elég dolgon már, hogy tudjam, milyen durva és szörnyűséges az élet olykor - tudok én nagyon komolyan is beszélgetni, bár nem sokan hiszik ezt, mert általában csak a gonoszabb vagy épp a vigyorgós énemet látják... - Nem tudom... eddig még nem is kerestem ilyen személyeket itt - sóhajtottam egyet, majd folytattam. - Néhány ember esett itt áldozatul, akik bántották valamely családtagjukat, viszont a világ több részén rengeteg ilyen volt... - fogtam be a számat, mert erről épp elég ennyi... - Ez annyira hiányzott, hogy veled tölthessek el egy ilyen görbe estét... Bár magam is szoktam piálni, de az úgy értelmetlen, magányosan... - vigyorogtam el magamat ismét.
Miért is? - kérdeztem vissza, majd folytattam.- A 716 év az annyira sok lenne? Pontosan ezért lehetnék múzeumban kiállítható. - mondtam neki, majd egy picit komolyabbra fordítottam a szót.- Mennyi mindent tanulhatnának az emberek tőlem, hiszen amiről azt hiszik tudják, valójában nem így van. Én pontosan tudom, hiszen a legtöbb dolgot láttam már.- mondtam kicsit szomorú arccal, mert tényleg sok szörnyűséget láttam. Mindig reménykedtem, hogy jobb lesz, de végül is az ember soha se tudta meghazudtolni magát és újra-újra azokat a hibákat követték el.- Pontosan, híres lennék. - kacsintottam rá játékosan, majd az egyik üres pohárral kezdtem el játszani.- Miért itt vannak olyanok? - kérdeztem vissza kicsit csillogó szemekkel, mert tényleg nagyon régóta nem tettem semmi rosszat se, de nem is nagyon vágytam rá. Viszont Sofia mellett minden fordítva volt.- Rendben. - emeltem magasba a poharamat és koccintottam vele, majd ezek után pedig lehúztam az egészet.-
- Igen, de azt hiszem, nem kéne hangosan kimondanunk az életkorunkat... - kezdtem el mondani, és furcsa arccal folytattam. - Néhány ember totál hülyének nézne minket - vigyorogtam egyet. - A vodka életre keltett egy vámpírt... Nagyon menő sztori lenne az újságírók hadának - láttam magam előtt az újságok címlapját ezzel a főcímmel... - Keressünk itt is jóképű zsarukat, akik csak azt hinnék el nekünk, hogy mérték nélkül ittunk a Grillben, és aztán szórakozottak lettünk, és emiatt megbolondultunk? - bonyolítottam a mondandómat azt hiszem, és egy kisebb, burkoltabb célzó mondat volt ez Shanna számára, remélem szereti a keresztrejtvényeket. - Jártam egy országban, ahol... ittam ilyet, igen... - kacsintottam rá a lányra. - Nos, akkor hát igyunk ismételten, magunkra, a barátságunkra... meg egyebekre - emeltem a poharamat, majd koccintás után lenyomtam a piát.
Ez igaz, pedig akkor lehetne ez valami szülinapi buli is. - elgondolkoztam ezen kicsit, hiszen mostanában nem igen ünnepeltem meg a születésnapot. Csak egy szám volt, amivel nőt vámpír életem száma. - És akkor én lennék a múzeumok mumusa, aki a vodkától életre kell. - mondtam neki nevetve és mosolyogva.- Lehet itt is élnek ilyen tündéri emberkék. - mondtam neki egy sókat sejtető hamiskás mosollyal. Tényleg, nem ilyen voltam, de Sofia mindig kihozta a rosszabbik énemet. Viszont hálás voltam azért, hogy ezek a dolgok mindig kettőnk között maradtak.- Jártam egy országban, ahol mindig azt mondták... - gondolkoztam el, majd arra az apró kis európai városkára gondoltam.- Három a magyar igazság és egy a ráadás. Lehet piában kellene ezt a tendenciát követni. - mondtam neki mosolyogva, majd még mindig a gondolataimban jártam.- volt valami híres és eléggé ízletes italuk is... - közben az ital nevén törtem a fejemet.- pálinka.-közben Sofia-ra néztem, mert nem voltam abban biztos, hogy érti azt amiről én beszélek.-
- Ma este egyikünk sem öregszik... egyébként szeretem a múzeumokat, szóval... meglátogatnálak ott is, és vinnék három-négy vodkát oda is - nevetve mondtam ezt, alig bírtam ki anélkül... - Engem félteni? Ha valaki megölne, azt hiszem... egész életében kísérteném őt - szellemként is kitartó lennék. - Ne is mondd, annyira kis cukorfalatkák voltak mindketten... - mondtam gyorsan, és csak egy aprót mosolyogtam. - Jól van... a három szép szám egyébként is - vigyorogtam el huncutul. És most nem én voltam az, aki ezt mondta, hanem Shanna. - Akkor ezt megbeszéltük - mutattam a pultoshoz, hogy három kört hozzon ki egyszerre... - Még a végén mi ürítjük ki az italkészletet - a vigyorgásom továbbra is fenn maradt.
Ha te öregszel, akkor én mit mondjak? - kérdeztem tőle mosolyogva.- Mondhatom már azt is magamra nem, hogy múzeumba való lennék?! - tettem hozzá nevetve, mert tényleg elég idős voltam már, de nem bántam. Sok mindent láttam és ezáltal én is sokat változtam. Talán még jobban emberibb lettem.- Téged soha se kellett félteni.- mondtam kicsit sejtelmesen, hiszen én se akartam benne lenni az örültségeim, majd olyan kitartó volt míg végül sikerült neki belerángatni. De egyáltalán nem bántam, mellette néha kiereszthettem a gőzt és ez így volt jó.- Igen, az tuti. - mondtam neki nevetve, mert emlékeztem mindenre pontosan. Ha akarnám akkor se tudnám elfelejteni azt a dolgot. - Kár, hogy már nem élnek, mert akkor meg lehetett volna látogatni őket. - mondtam kicsit halkabban és apró mosollyal az arcomon.- Legyen három? - kérdeztem vissza, mert akkor legalább nem kell állandóan ide hívni azt a cuki pultos fiút és talán annyira akkor nem is fog bámulni minket. - Hosszú még az éjszaka, szóval szerintem legyen egyből három.- mondtam neki kicsit határozottabban.-
Körbenéztem a biztonság kedvéért, hátha megakadt valakinek a tekintete rajtunk. Tisztában vagyok azzal, hogy az egész város, már hemzseg a vadászoktól, de azért nem feltétlenül figyelnek fel, minden "szórakozó párosra". Csak hát a lányoknak ez volt az utolsó szórakozása, mert az egyszer biztos, hogy nem lesz több. - Akkor induljunk? - Kérdeztem, miközben egy nagyot sóhajtottam. Mondhatni túlságosan is tele vagyok és nehezemre esne megmozdulni, de nem akarom, hogy túlságosan is felfigyeljenek ránk az emberek.
Követtem tekintetét, annyi gondolat közepette, hogy nem tudtam volna kiemelni egyetlen egyet sem. A szívem mindig szúrt, mikor emberi életet oltottam, de csupán valahol a mélységben, ahol hát.. nem él annyi erő, hogy kitörjön. - Nos... - suttogtam, és megtöröltem ajkaimat, de féltem, hogy lassacskán szemet szúrunk már valakinek. - Talán a grill mögötti parkolóban van néhány konténer.. - néztem a lányokra.
- Tudod, öregszem... - bólogattam és mellette még mosolyogtam is. A vámpírok maguk nem öregszenek, csak az életkoruk az, ami növekszik mindig... - Meg nem mindig akad olyan, aki belekeveredik őrültségekbe - mondtam neki tőlem nem megszokott módon, mégpedig nagyon kedvesen. - Imádtam azokat az időket, főleg amikor hülyén néztek ránk... - mosolygásomat nem lehetett letörölni sem. - Egy cseppet sem sajnáltam őket, sőt... azok a nézések, meg minden... Tuti, hogy őrülteknek nyilvánítottak minket - nevettem fel kicsit. - Nincs probléma... - na, nyögtem ki, majd a szemeimmel keresni kezdtem ismét a pultost. - Még egyet? Vagy kettőt, hármat... - az elejét hangosabban, majd a többit halkan mondtam.
Csak nem kezdesz megszelídülni? - kérdeztem tőle csodálkozva, mert valahogy Sofia-t örök lázadónak tudtam elképzelni és nem pedig nyugis személynek. Magam sem tudtam, hogy miért, de lehet hogy ez a vérében volt. Ő lázadó és veszélyes volt, míg én nyugodt és veszélyes és pont ezért is jöttünk ki ennyire jól egymással. - Kölcsön vettünk? - kérdeztem vissza, mert jól emlékeztem erre a kis csínra és imádtam is. - Még szép, hogy igen és milyen bambán néztek ránk, amikor elmondtuk nekik az egész tervet és mit hogyan csináltunk. -mondtam nevetve.- Régi szép idők. - tettem hozzá, mert kicsit tényleg kezdett hiányozni már a régi dolgok. Reméltem, hogy most erre az estére is ki fog találni valamit, mert itt volt az ideje, hogy felrázzuk ezt a kis várost. - Igen, ezzel totálisan egyet kell értenem vörös démon. - mondtam neki nevetve és magamon is kicsit elcsodálkoztam. Hiszen én vagyok a jó kislány, konzervatív Shanna, de Sofia-nak mindig sikerül kihoznia belőlem a másik énemet. - Én is, nagyon annak, hogy te itt vagy. És bocsi még egyszer a nyakadért. - mondtam egy apró mosoly kíséretében.-
- Egyelőre még nem, ez igaz... És engem is meglepett ez már - mosolyogtam el magamat. - Nos, talán épp itt lenne az ideje, kicsit fellendíteni a város lakosságát - jelentettem ki burkoltan, arra célozván, hogy ha szeretne, akkor együtt csinálunk valamit, mint régen... - Emlékszel, mikor rendőrök vittek be minket, mert ''kölcsönvettünk'' egy kocsit? - eszembe jutott ez a kis emlék, és az, ahogyan kijátszottuk a rendőrök eszét. - Elmondtuk nekik az igazságot, aztán meg szépen megigéztük őket... - van néhány történetünk, amik úgymond elég rég történtek, de még mindig jó ezeken nevetni. - Ó, tudod, hogy én nálam valami bekattan, s akkor nekiállok ilyesmiknek - nevettem ismét, majd gyorsan még megittam a vodkát. - Annyira, de annyira... örülök neked hogy itt vagy - mondtam neki boldogan.
Én inkább úgy mondanám, hogy ez tökéletes. - mondtam neki kuncogva, mert tényleg imádtam ezt a vörös hajú nőszemélyt és már úgy éreztem ő tényleg az én nővérkém.- De eddig nem tudtam, hogy itt vagy. - mondtam neki, majd egy picit elgondolkoztam.- Azt hiszem még nem okoztál itt nagy galibát, ezért nem ment még híre az itt létednek. - tettem hozzá mosollyal az arcomon. Hálás voltam a sorsnak, hogy összefutottam vele, mert legalább egy kis időre sikerült kivernem a fejemből a többi gondomat. Ezért hálás is voltam a sorsnak.- Inkább róla ne is beszéljünk, mert végén még megjelenik szellemként. - forgattam meg a szemeimet, mert tudtam, hogy milyen ember volt az apja és úgy gondoltam, hogy megérdemelte azt amit kapott. - Cheer! - mondtam neki, koccintottam vele, majd lehúztam az egész pohárral. Még mindig elég jól bírom az alkoholt szerencsére. Emlékszem régen képes voltam már ennyivel is kiütni magamat.- Felújítás? Mert mi nem tetszett most az otthonodban? - kérdeztem tőle mosolyogva, mert imádtam a lakhelyeit. Mindegyik annyira különlegesen voltak berendezve, de persze ízlésesen.-
- Ó, nem kell egyedül érezned magad... - szólaltam meg, én a drágalátos... - Engem ismersz, nem elég az? - mosolyogtam titokzatosan, mert ha engem ismer, az már jó... vagy nem jó. Ki hogy gondolja ezt. - Ennek nagyon örülök, de remélem nem kerül erre sor... Maximum az apám kívánná a halálomat - mondtam neki sejtelmesen, mert tudja nagyon jól, hogy ő mit tett velem anno, és azt is, hogy gyűlölöm őt még most is. - Ó, naná, hogy bírom ezt a finom kis orosz löttyöt - vigyorogtam el magamat, mint aki nem normális, bár ez közelít az igazsághoz. - Igyunk arra - kortyoltam bele a poharamban, majd válaszoltam a következő kérdésére. - Itt nem messze... - feleltem a kérdésre.- Most épp felújítás alatt áll a lakás, borzalom, ami ott van jelenleg... Rend az nincs, az egyszer biztos - mondtam nevetve.
Nem mondtam, hogy baj lenne ezzel a hellyel. - mondtam neki egyből.- Csak tudod én még nem régóta vagyok itt, így szinte minden teljesen új számomra. Semmit és senkit se ismerek. - tettem hozzá kicsit halkabban, mert tényleg így volt. Még barátaim se voltak itt.- Nagyon remélem, vagy megkereslek a túlvilágom és vissza rugdoslak ide. - mondtam neki egy mosollyal az arcomon, mert néha úgy éreztem Sofia a nővérem aki a rosszba mindig belevisz. Én meg vagyok a rendes és aranyos húgica, aki még mindig emberei.- Remélem bírod még a vodkát. - kacsintottam rá és én is felemeltem a poharamat.- A ma estére és az izgalmakra. - mondtam neki kedvesen és rá is kacsintottam egyet. - És merre felé laksz itt? - kérdeztem tőle, mert érdekelt, hogy hol tudom őt megtalálni.-
- Hát, mondhatni, itt kószáltam a legtöbb időt... - mondtam mosolyogva neki. - Szerintem nincs ezzel a hellyel baj - még hozzámondtam ezt is. - Igen, vannak elegen... - fejeztem is be az egészet, mert rengeteget lehetett volna erről beszélni, hiszen érdekes téma, de nem azért vagyunk most itt, hogy erről dumáljunk. Tudom, hogy Shanna inkább a nyugodt, békés életű vámpírok közé tartozik, én pedig épp az ellentéthez tartozom, de azért néha felbukkannak bennem is valami olyasmik, amik emberséghez köthetőek. Igaz, ez a fehér holló számával megegyező. - Nem fog... - mondtam őszintén neki, bár ezt én sem tudhatom sosem, mi fog történni velem... Közben kihozták azt, amit Shanna rendelt. - Ha már rendeltél, akkor hát azt hiszem, itt az ideje, hogy lezúdítsuk a szervezetünkbe - kacsintottam rá, majd megfogtam a poharat.
Kezdőlap
