- Én már nem is igazán nevezném családtagnak. Még mindig öcsémként cseng a fejemben, de már közel sem érzem annak. Nem azok után, hogy elárulta a családunkat. - Az sem érdekelte volna, ha meghalunk. Bár gondolom, miután bekerült a palotába és mindene meg volt, amiről álmodott el is felejtette a családját. Csodálkozom, hogy akkor felismert, mikor átváltoztattam.. Azért nem tudta teljesen kitörölni az emlékezetéből a családját. Ó, mennyire fogom én élvezni azt, hogy tönkretehetem.
- Egyesek élete tényleg színpadra való. De ki tudja lehet, hogy még a miénknél érdekesebb is van, ami megérdemelné a reflektorfényt. - Az biztos, hogy az én szemszögemből érdekes lesz, de az már kevésbé, hogy mindenki így is gondolja.

- Nos, a legnagyobb bátorság, ha családunk ellen merünk cselekedni. Vagy talán ez a legnagyobb gyávaság is? Mindez talány... - sóhajtottam fel, szinte magamat is kérdőre vonva ezzel a kérdéssel, majd újabb adag italokat töltöttem mindkettőnknek.
- Remélem, egyszer valaki színpadra viszi az életeteket. Ezt első sorból nézném végig. - vigyorodtam el ravaszul. - Az élet a legjobb előadás, ahogy mondani szokás. De néha lemaradunk róla... és mindent megtennénk, hogy lássuk az egészet elölről. - súgtam, közben némán elmerengve, s eszembe jutott Erin. Vele is ez történt. Nem figyeltem rá egy ideig, miután átváltozott. S ki tudja, mi minden történt vele az idő alatt.

Szemeimet végigfuttattam párszor a helyiségen, hogy biztos legyek abban még csak meg sem környékezte a helyet az öcsém. Elég könnyen észrevehetne itt ücsörögve. Mondjuk nem hiszem, hogy ide is jönne.. Szóval azért oda kell figyelnem, hogy ki hol merre..
- Azért azt nem garantálom, hogy kész előadást tartok erről nagy színpadon. Valószínűleg inkább csendben lesz lerendezve ez az egész.. Mondjuk soha nem lehet tudni, hogyan alakul végül. Látni akarom, ahogy darabokra hullik belülről. Ennél többre nem is vágyom.. Egyáltalán nem. - Már a gondolattól is vigyorogni támadt kedvem.

Rövid és tömör felelet. Nem egy beszédes típus, ami nem is rossz. Legalább nem kell attól félnie, hogy bármit kikotyog olyanoknak, akiket nem illet meg az igazság. S a valóság.. és egyéb apróságok, melyeket titokban kell tartani.
- A siker titkát te már elsajátítottad. Mondhatom hogy valamelyest kiváló vámpír vagy a szememben. De tökéletes csakis akkor leszel, ha sikert érsz el a testvéreddel szemben. Ott lennék szívesen és megnézném ezt az egész történetet, s előadást, amit kettőtök története jelent.

- Hogyan is lehetne bosszút állni úgy, hogy az ember hamar feladja? - Nem is értem, hogy minek kezd neki, ha nem teljes erejével azon van. Igaz, hogy az utóbbi időben nekem sem ez volt az életcélom, hiszen nem tudtam mivel árthatnék neki. Különösebben sehol sem tartózkodott hosszú ideig, hogy valami gyenge pontját találjam. Most, hogy újra érez és már jó ideje itt tartózkodik biztos vagyok benne, hogy találok valami olyat, amivel tönkretehetem.
- Nincs. - Magányos típus vagyok. Soha nem volt szükségem senkire. Gyenge pontra meg végképp nem. Mindenek előtt tartom a bosszúmat. Lehet azt gondolják, hogy őrült vagyok.. De nem, csak tudom mit akarok.

- Nos, a bosszú lényege, hogy légy kitartó. S ha ez megvan, akkor nem érhet csalódás sem. - jegyeztem meg, majd felvontam szemöldökömet. Nem tudom, miként vagy hogyan surrant át a gondolat a fejemen, de tudni akartam, hogy ennek a fickónak, Carlonsak vagy minek hívják, van-e féltenivalója.
- És a Te életedben... van olyan, akit Ő bánthat? - kérdeztem kíváncsian. Nem volt szokásom ilyen lenni, de most különösképpen jólesett.

Lehet, hogy már rég keresgélnem kellene a gyenge pontját és nem itt ücsörögni. De most minek kapkodjak annyira? Képes voltam, majd ezer évet várni arra, hogy újabb bosszúhadjáratot indítsak ellene. Akkor most ez a pár nap esetleg hét sem fog túlságosan nagy problémát okozni. Mondjuk így sokkal nagyobb az esélye annak, hogy még idő előtt meglát. De azt hiszem azt is el tudnám valamennyire intézni. Képes lenne azt hinni, hogy hallucinál.
- Nem is lett volna értelme ennyi ideig élni, ha nem jövök rá. Bár ezt már régebben is tudtam.. Csak elég gyorsan váltogatja, hogy kivel is törődik. - Na, igen.. Nem kellett neki két perc ahhoz, hogy elfelejtse a családunkat.

Az az elszántság, mely lángolt ebben a tekintetben, úgy megfogott, hogy szinte éreztem, nekem ezt a fickót barátaim körében kell tudnom, mert ha nem... ha nem, akkor nemes egyszerűséggel megőrülök. Tudnom kell, hogy van mellettem egy hozzám hasonló korú fickó, aki tud majdnem mindent az életről, akárcsak én. S egy ilyen elme, mint az övé... összevetve az enyémmel... csak jót szülhet.
- Hm. Nagyon precíznek hangzik. A sok-sok éved alatt igencsak rájöttél, hogy mivel tudod bántani. - vigyoroodtam el.

- Attól még, hogy egyszer elveszíti az értelmét nem azt jelenti, hogy nem találhat újat. Én személy szerint talán megpróbálkozom a szerelemmel.. - Ez egy új fajta kihívás lesz a számomra.. De jobb, mintha csak céltalanul lengenék a semmiben. Azért valamerre haladjak az életemmel. Bár annyi év áll előttem amennyit, csak akarok, hogy kitaláljam mit is akarok. Vagy éppenséggel kit akarok. Biztos vagyok benne, hogy egyszer lesz majd egy olyan hölgyemény, akire csak ránézek és tudom ő kell, majd nekem. De egyenlőre még nem találkoztam olyannal, aki csak egy icipicit is megdobogtatta volna a szívemet. Már ha még van olyanom.. Bár én már ebben sem vagyok annyira biztos.
- Hozzá sem fogok érni.. Egy ujjal sem. Majd szépen elveszíti minden egyes szerettét.. Épp elég lesz az neki. Bele fog őrülni. - De még mennyire.. Elintézem, hogy könyörögjön azért, hogy megöljem.. De még akkor sem fogom megtenni.. Éljen tovább szenvedésben.. Csak úgy, ahogy mi miután ott hagyott minket.

- Egyszerű. A vámpírok hosszú élete alatt egyetlen dolog éltetheti őket. Vagyis... csak nagyon kevés. Például a szerelem, a bosszú.. - húztam el a szám. - És mikor valamelyik beteljesedik, utalok ezzel inkább a bosszúra... elveszíti az élete értelmét. A bosszú már elveszett, megtette, s nincs ami éltetheti. De hiába magyarázom, te nem így érzel. - vigyorodtam el, majd megköszörülve torkomat, közelebb hajoltam hozzájuk.
- Mondd... mi lenne a legnagyobb büntetés a testvéred számára? Mert az, hogy őt megölöd, vagy bántod... okozhat neki elég fájdalmat?

- Komolyan ki az az idióta, aki ezek után feladja az életét? Mikor ezután kezdhetne igazán élni? - Lehet, hogy valakit csak a bosszú hajt az életben. De én nem közéjük tartozom. Egyáltalán nem. Lehet, hogy más szemmel fogok nézni a világra, miután beteljesítettem a bosszúmat. Viszont azért nem fogok önként és dalolva a halálba sétálni. Túlságosan is nagyra becsülöm ahhoz az életem, hogy ilyet tegyek.
- Nem is vagyok az. Megérdemli, amit kapni fog. - Én meg a kegyelem? Ugyan.. Semmi ilyesmi nincs bennem. Iránta végképpen nem. Napról napra jobban gyűlölöm.

- Akkor te a nagyon kevés százalékba tartozol. Mondhatni, tiszta ritkaság. - mondtam dícsérően, hiszen minden egyes szvamat annak szántam. Színtiszta dícséretnek, hogy ennyi időn keresztül kitart. Bár én is ezt tettem, jó pár éveszázada már. S most nem fogok elbukni. Semmiféleképpen.
- Előre sajnálom a testvéredet. Nem tűnsz kíméletes figurának. - jegyeztem meg elhúzott szájjal, de mindvégig azzal a ravasz fénnyel tekintetemben. Vegye ezt bóknak.

- Igen, de fogalmazhatnánk úgy is, hogy életem legjobb előadása.. Azóta sem láttam semmi ehhez hasonlót. - Meg kell hagyni, hogy eléggé vérszomjas a "testvérem". Nem gondoltam volna, hogy ennyire telhetetlen lesz és egytől egyig szinte mindenkit megöl. Azt hittem a királyt megkíméli, hogy legalább az ő szemében láthassa az undort.. De hát csak a félelmet látta, hiszen féltette az életét, mint mindenki más akkor. Én különösebben nem avatkoztam bele a dolgokba.. Ami történt az mind az ő kezén szárad.
- Meghalni? Dehogy. Találnék én más életcélt. Ha annyira meg akartam volna halni, már bőven megtehettem volna. - Még csak meg sem fordult a fejemben ilyesmi.

- Micsoda bosszú... - vigyorodtam el ravaszkásan, mikor mesélt. Hisz a bosszú mindannyiunk számára olyan, mint valami éltető elem. Erre kelünk, erre alszunk... s semmi nem győzhet meg arról minket, hogy ezt felejtsük el. Mindaddig, míg révbe nem érünk.
- S ha elvégzed a feladatod, talán képes lennél meghalni is? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Valami őrületes vonás volt a hülye vámpíros filmekben, hogy ha egyesek számára végetér a bosszú, ők maguk is megtérnek, mégpedig azzal, hogy végeznek magukkal. Ez tipikus filmbéli elem. De hallottam már róla élő köreinkben is.

- Én már csak abban lelem az örömömet, hogy az ő életét tönkre tehetem. Ennek első lépése az volt, hogy átváltoztattam.. Szerencsétlen azt sem tudta, hogy mi történt vele.. Hazament mit sem sejtve arról, hogy mi fog következni. Jó volt végignézni, ahogyan megölt egytől egyig mindenkit, aki fontos volt a számára. - Kúszott egy vigyorral az arcomra. Igen.. Az valahogy nagyon jó érzés volt a lelkemnek. De ez mindennek csak a kezdete volt.
- Nem igazán foglalkoztam komolyabban a nőkkel.. Úgymond egy problémával kevesebb van az életemben. - Van, akire komolyabban szemet vetettem.. Viszont szó sem volt arról, hogy feleségül vegyem vagy bármi komolyabb.

- Meglehetősen érdekesek lehetnek ezek a családi szálak. Mint mondtam, nekem sosem volt testvérem. Elképzelésem sincs, hogy mekkora elszántság kell ahhoz, hogy ilyet megtegyek velük szemben. Vagy.. csak az egyikkel szemben. - döntöttem oldalra a fejem, miközben újra öntöttem mindkettőnknek. Vámpírok vagyunk, minket nem üt ki egy kis mennyiség. Ezt az évek során már jó párszor leteszteltem.
- Meg is lep, hogy a te életedben nincs köze a nőknek a bosszúhoz. Általában mindig szorosan összefügg a szerelem, és a bosszú. Vagy te nem vagy az a... érzelmes típus? - vontam fel a szemöldökömet.

Egy mai embernek az lenne a célja, hogy túlmásszon a tanulmányokon aztán valami olyan állást találjon magának, ami megfelel az igényeinek. Utána pedig keressen valakit az oldalára. Vagy éppenséggel ez előbb zajlik le, mint a többi. Mégis mindenkinek megvan a maga elképzelése vagy éppenséggel valakinek nincs.. Egy napon majd lesz.. Nekünk pedig, akik már lassan ezer éve élünk.. Kell valami, amivel elfoglalhatjuk magunkat. Ez általában a bosszú. Ami hosszú tervezgetést igényel, hogy tökéletes legyen.
- Maradjunk annyiban, hogy akkoriban úgy hittük, hogy a testvérünket meg fogják ölni. Aztán a király a kegyeibe fogadta, mint később kiderült. A testvéremet nem tudtam lebeszélni arról, hogy utána menjen és megpróbálja "megmenteni" ezért felakasztották. Ez számomra már megér egy bosszút. - Édesanyánk is ebbe roskadt bele. Nem becsülte meg azt ahonnan jött.. Egy hatalmas szemétláda. Mindig is az volt és mindig is az lesz.
- Az érzéseket nem lehet irányítani. - Mondjuk én nem tudnám elképzelni, hogy még ezek után is ugyanúgy szeretném.. Vagy egyáltalán szeretném.

- Átérzem, barátom. - nyomtam el a cigarettacsikket, majd felsóhajtva dőltem hátra ismételten, így gondolkodva hogy én vajon számolom-e? Azt tudtam hogy az ezredforduló körül születtem, vagy később? A fene tudja már, én sem számolom.
- Nekem sose volt testvérem. Ezért ezt nem tudom felfogni. De az egyik megölte a másikat.. eléggé kegyetlenül hangzik. Beszámítható állapotban van az a bizonyos testvéred? - vontam fel a szemöldökömet.
- Ilyen drámák mindenhol vannak.. engem a feleségem ölt meg. - húztam el ajkaimat. - Kissé szürreális, hogy én ezek után még szeretem, nem?

- Már túl vagyok a 900-on. Pontos számot nem tudok. Nem igazán számlálom az éveket, csak úgy telnek. - Pár év ide vagy oda különösebben nem számít. Nem vezetek erről feljegyzést és még strigulákat sem huzigálok évenként, hogy mégis hány éves legyen. Annyi vagyok, amennyi. Ha nem látszik felesleges vele foglalkozni.
- Az egyik testvérem megölte a másikat. A bosszúm már jó ideje kezdetét vette.. De azt hiszem ennek soha sem lesz vége. - Eszem ágában nincs feladni addig, amíg teljesen meg nem törik.

Felvont szemöldökkel bámultam a poharam peremét. - Mennyi idős is vagy? Csak hogy tudjam, miként viszonyuljak hozzád. Bár nemigen akarlak agyon verni, mert semmire nem mennék vele. - kacsintottam rá ravaszkásan, majd egy apró sóhajtással dőltem hátra, hogy a többi nőt kezdjem fixírozni. Formásak, de hát.. már megint nem tudok teljes mértékben rájuk koncentrálni.
- Tudod... egy dolog van, ami érdekelne. Mi az oka a te... bosszúdnak? - hajoltam előre, és halkan kérdeztem mindezt.

- Nincs olyan élőlény, aki nem akarna valakin bosszút állni. - Legyen az apró vagy éppen hatalmas. Nem lehetünk oda mindenkiért. Miért is lennénk? Az élet teljesen unalmas lenne, ha nem akarnánk valakinek keresztbe tenni vagy éppenséggel bosszút állni. Mondjuk örülnék annak, ha nem kellene bosszút állnom a testvéremen. Ha minden rendben lett volna.. De nem így volt szóval felesleges ezeket ecsetelgetni, hogy mi lett volna ha...
- Legalább nem unalmas a kapcsolatotok.. - Vigyorogtam rá. Az örök szerelemben sem hiszek.. Nem értem, hogy nem unnak rá a másikra egy idő után. Én nem hiszem, hogy képes lennék egy kapcsolatra. Mondjuk bármikor besétálhat egy olyan nő az életembe, aki megváltoztathatja a gondolkodás módomat.
- Nem hiszem, hogy bármelyik hozzánk hasonló személy remeteként élné az életét. - Miért, ha mindent megkaphatunk, amit csak akarunk? Akkor már éljünk rendesen.

- Tehát ugyanazon cél éltet minket. Nem rossz. - biccentettem feléje, majd elkaptam a pincér kezéből azt az üveg whiskyt, hogy megfogva mindkettőnk poharát teletöltsem, és elégedetten néztem, hogy nem köt belém a felszolgáló. Nem is ajánlanám.
- Minden vámpírban van egy ösztön, miszerit valakin muszáj bosszút állni. - sóhajtottam fel. - Te már rájöhettél, hogy én a feleségemmel vagyok így. Már lassan ezer éve, hogy szívem szerint hol megölném... hol újra feleségül venném. - vigyorodtam el szélesen, ravaszás fénnyel szememben, miközben végigmértem őt. - Viszont a te külsődön nem látszik meg a kor. Nyilván Te sem élsz... remeteként.

Örömmel nyugtáztam, hogy az a szőke hölgyemény már nem tartózkodik idebenn. Bár lehet, hogy csak a mosdóban van, mert távozni nem láttam. Bár lehet, hogy nem figyeltem. Mondjuk azt hiszem rá több figyelmet kellett volna szentelnem. Mégis csak egy nyugdíjba vonult vadászról van szó.. Na de inkább hagyjuk is. Nem hiszem, hogy valaha is újra látnám. Ergo nem kell vele foglalkoznom.
- A bosszúm vezetett ide. Vagyis az a személy, akinek az én kis bosszúm szól. - Nem éppen a megfelelő jelzőt használtam. De nem avatok be mindenkit a tervembe.

- Parkoló -

Jólesően szippantottam be a kevert alkohol illatát. A hely, még mindig varázslatos, pedig összvissz egyszer jártam itt. De már akkor is teljesen magával ragadott, s mi több, beleszerettem ebbe az apró kis bárba. Emlékeztetett a múltamra, melyet mindenképpen őrizni akartam.
- Na és Carlos... te honnan jutottál el idáig? - szaladt fel a homlokomra szemöldököm, miközben intettem az egyik pultosnak.

Hátsó asztalok