A tudatlanság felgyújtja a kíváncsiságot, és az ismeretlen felé űz.
A telefonos egyeztetés alapján nem volt nehéz megtalálni engem és nekem sem volt nehéz felismerni őt. Nem, nem beszéltünk meg különleges ismertető jeleket, meg semmit, egyszerűen csak a leírás alapján, amit kaptam róla sejtem, hogy ő az. Amikor meglátom, akkor azonnal intek is neki, hogy megtaláljon, bár nem nehéz azért kiszúrni engem, nem a tömegben bújok meg, vagy ilyesmi, szóval nem nagy kihívás. Amikor leül biccentek egy aprót. - Jó estét! Köszönöm, hogy eljött. - bevárom, amíg a pincér megérkezik. Először jobb ezt intézni, a helyett, hogy mással foglalkoznánk, hiszen nem kell ezt mindenkinek hallania igaz? Száraz vörös bort rendelek, az mára kiváló lesz, elkortyolgatom, amíg a részleteket megbeszéljük, aztán amikor a fickó távozott az érkezőre pillantok. Felesleges lenne a bemutatkozás, hiszen tudjuk mi a másik neve, minek húzzuk ilyesmivel feleslegesen az időt? Gondolom ő is szívesebben térne a lényegre, mint ahogyan én is, bőven van más dolgom is. - Egy talán egyszerű ügyben kérném a segítségét, bár gondolom mint mindennek ennek is ára van. Erő kell... több, mint ami van. Annyi, amivel biztosra megyek egy erős vámpír ellen. - nem vagyok én sem gyenge, vadász vagyok, erősebb, mint egy átlag ember, gyorsabb és hatásosabb, de egy vámpír akkor is több, mint én, főleg ha még van vele egy kis cuki vérfarkas is, akkor meg főleg, szóval muszáj lesz tennem ellene, hogy én jöjjek ki ebből győztesen és biztos, hogy nem hagyom a dolgot annyiban, biztos, hogy nem engedem, hogy csak úgy megússza azt, amit velem tett, főleg hogy bármikor megteheti mással is... azt pedig biztos, hogy nem fogom hagyni.
Nem teljesen volt számomra világos, hogy hogyan is talált meg engem. Azt sejtettem, hogy ki küldhette hozzám, de nem tudtam semmit biztosra, és igazából ez lényegtelen információ lett volna akkor is, ha ez előre kiderül.
Az volt a lényeg, hogy volt valaki, akivel találkoznom kellett, és emiatt kicsit ideges voltam. Nem szeretek idegenekkel találkozni, akikről nem tudok semmit. Az ujjaimmal átfésültem a hajamat, aztán felkaptam a kocsikulcsot, és elindultam. Már kezdtem megszokni a várost, és tetszett ez a környezet. Szerettem, hogy bár sok ember lakott itt, még is elég könnyen összefuthattál valami természetfelettivel, és emiatt sokkal kényelmesebbé vált az életem. Viszonylag több embert sikerült is megismernem azáltal, hogy zenélek, így a Grillben is szinte otthonosan mozogtam. Pontosan érkeztem, és amint beláttam, hátulról egy kéz lendült kicsit a magasban, és pontosan rám nézett az ott ülő személy, így tudtam, hogy arra kell mennem. - Jó estét! - köszöntem neki, mikor odaértem, és végigmértem őt. Sötét, hosszú haj, kellemes tekintet, csinos megjelenés. Kíváncsi voltam, hogy miért van rám szüksége, és mit is akarhat tőlem, de úgy döntöttem, hogy gyorsan rátérek az üzletre, nem szeretem a köntörfalazásokat. Rendeltem magamnak egy pohár bort, amikor odajött a felszolgáló, de amit kellő távolságba ért, megszólaltam. - Szóval.. miben is segíthetek? - az otthoni idegességemből itt már semmi nem látszott. Profi voltam abban, amit csinálok, és pontosan tudtam, hogy kell kezelni az üzleti dolgokat. És ez nekem üzlet volt, még ha egyelőre nem is tudtam pontosan a feltételeket.
[You must be registered and logged in to see this link.]majd lesz ez jobb is ^^
A tudatlanság felgyújtja a kíváncsiságot, és az ismeretlen felé űz.
Erő kell, még sokkal több erő ahhoz, hogy elérjek valamit ebben a felettébb kínos ügyben. Egyszer már ő győzött, de még egyszer nem fog. Tuti, hogy elintézem, mondhatni, ha bele döglök is. Túl sok minden kezd ebben a városban felhalmozódni. Talán nem volt okos ötlet ide jönni, de... nem vagyok az a típus, aki meghátrálna, soha sem voltam. Rá fogok jönni, hogy mi okozza az eltűnéseket, és Duncan... nem fogom hagyni, hogy azt a régi ügyet egyedül oldja meg. Elve nem is értem, hogyan gondolta, hogy titkolózhat előttem, nem is értem, honnan vette, hogy nem jövök majd rá, hogy gáz van. Erre még ez a nyomorult kis vámpír is beleköp a levesembe? Persze azt szeretné, ha a hugicáját, vagy akárkijét békén hagynám. Esetleg van rá esély, de csak azért, mert kis csaj segített, de ezen kívül nem igazán van rá más okom. Ahhoz viszont erő kell. Igaz, hogy nem vagyok gyenge, erősebb vagyok, mint egy átlagos vadász, de ahhoz, hogy biztosra menjek mindig biztos eszközök kellenek. Kell egy terv, kell egy nagyon jó terv, hogy ne essek újra ugyanabba a helyzetbe, mert nem biztos, hogy megint sikerülne kiszabadulni belőle. Ezért kerestem fel őt, ezért kértem tőle találkozót. Egy boszorkány elég erős lehet ahhoz, hogy engem is plusz erővel ruházzon fel. Tudom én, hogy mindennek meg van az ára, de majd meglátjuk, hogy mivel rukkol elő, hogy mit szeretne cserébe és főként meglátjuk, hogy belemegyek-e az alkuba. Egyelőre még semmi sem biztos, soha semmi sem biztos, egyedül csak a halál, de még annak is kétséges az időpontja, hacsak nem te döntöd el, hogy mikor vállalod. Természetesen időben érkezem a megbeszélt helyre, még egy kicsit előbb is. Szeretem felmérni a helyet és mondhatni biztosítani magamnak a lelépés lehetőségét. Egy félreesőbb hátsó boxot választok, ahonnan rálátni azért az ajtóra, hogy ha meglátom az érkezőt, akinek amúgy is csak kb. ismerem a személyleírását, akkor inthessek neki, de csak nem sok fiatalos szöszit sodor erre a sors. A pincért egyelőre tova intem, majd rendelek akkor, ha már megérkezett a másik fél is, előre felesleges, hiszen, ha netán még sem jön el, nem fogok itt egyedül borozgatni, az csak szimpla időfecsérlés.
Charlotte-nak nevezett. Ez újdonság... ha jól tudom, a névsorunkban nem lelhető fel Charlotte. De aztán továbbgondolkodtam, és elég gyorsan jött a megoldás. Tatia CHARLOTTE Petrova. Jó ég... komolyan vele kevernek össze? - Én... nem tudom, miről beszélsz. A nevem Elena. És évek óta itt élek... -nyeltem egyet zavartan, és kilöktem egy tincset a hajamból. - És most szeretnék menni, ha lehetséges - tettem még hozzá felgyorsult légzéssel, kipirult arccal, és gyorsan ki is egyenesedtem. - Nem tudom, hogy ki vagy. És nem is ismerlek - fűztem tovább a gondolataimat. Jobbnak tűnt elszakadni tőle. Inkább eltávolodni... Ki tudja, hogy mit csinált volna még, miközben összekever valakivel... nem szeretném Damon féltékeny szövegét meghallani, ahogy azt sem, hogy emiatt az ügy miatt mészárlásba kezdjen. Mert kinézem belőle... de szerencsére nem történt semmi. Ismét nyeltem egyet, és bambán pislogtam rá, hogy vagyok mi lesz ebből. Mert féltem, hogy... nem is tudom. De aztán rájöttem, hogy ez egy tökéletes fegyver lehet... méghozzá Tatia ellen. - De... azt hiszem, hogy tudom, kiről beszélsz - tettem aztán hozzá egy apró nyelést követően. Tatiához van köze? Remek. Akkor megmondjuk neki, hol van Tatia. Úgy tűnik, nincs túl jó viszonyban vele. Vagy... nem is tudom, valamiért megromlott a ráérző képességem, mióta vámpír lettem.
Éppen hogy sikerül túltennem magamat Charlotte-on, vagy… akármi is a neve, erre megjelenik pont abban a bárban, amelyikben én is. Láthatólag jól szórakozott, én meg úgy nézhettem rá, mint valami pszichés bajokkal küszködő személy. Kissé ijesztő lehettem volna egy olyan ember számára, aki ismer engem. Bár láthatólag ő sem ismert fel engem, azt a személyt, akivel egy évig kapcsolatot ápolt, akit tiszta szívéből szeretett… Noha ez a „tiszta szívből”, ebben nem vagyok annyira biztos, de abban, hogy szeretett, abban teljesen. Az ilyen azért még nekem is feltűnt volna, noha a szerelem elvakít, de látszólag engem meg is hülyített, hogy nem láttam át a helyzetet, mikor elhallgat valamit, vagy kikerüli a témákat. - „Hogy mi?” Ennyi? Hm… Szép. - Mondtam neki kicsit meglepődve, nem tudom hogy valami agymosáson ment-e át vagy mi, de csodáltam is, hogy nem ismert fel egyből. Bár ki tudja milyen idős volt már akkor is, mikor velem volt. Látszólag hamar felejthető személyiség vagyok… Aztán valami megcsillant a nem olyan nagy fényben, mire a tekintetem a kezére kalandozott. A szám is majdnem tátva maradt, mert ha valamit, ezt aztán tényleg nem gondoltam volna. Rendesen szíven ütött ez az egész, hogy elég volt neki 4 év is, hogy… Látszik, hogy csak engem ver az Isten, már ha van egyáltalán. - Úgy látom, „Charlotte”, sikerült hamar túl lépned… - Szándékosan hangsúlyoztam a Charlotte-ot, mert az igazi nevét nem tudtam, mást meg nem tudtam volna mondani. Olyanokat biztos nem, amilyen beceneveket kapott tőlem míg együtt voltunk. Bár a Jégkirálynő eleinte elég gyakori volt még. A tekintetem végül eltávolodott a gyűrűtől, és elindultam vissza a boxom felé, kértem egy üveg whiskyt, aztán leültem, és úgy ahogy volt az üvegből kezdtem el inni a szíverősítőt. Hamar sikerült a bő háromnegyedét meginnom. Fel sem ismer, és el van már jegyezve, ezt feldolgoznom meg nem éppen tudom máshogyan, mint piával…
Nem tudom, mikor mozdultam ki utoljára otthonról. Elvégre... elég kevés lehetőségem van rá, ha fogalmazhatunk így, az pedig teljesen a háttérbe szorult, hogy vámpírként is szórakozni tudjak. Főleg mióta főiskolára járok... nagyon ritkán jutok el odáig, hogy visszatérjek Mystic Fallsba, és ha visszatérek, nem ide jövök elsősorban, hanem a családomhoz. Ez a nap viszont kivétel! Egy találkozót beszéltem meg Stefannal, de mikor beléptem, őt még nem láttam sehol. A billiárd asztalhoz sétáltam, ahol nem kellett várnom túl sokat ahhoz, hogy rögtön meghívást kapjak egykori osztálytársaimtól. Kell a szórakozás! Annak ellenére, hogy a főiskolán túl gyakoriak az effajta programok. Vagy nem? Felnevettem, ahogy kétszer egymás után siekrült a golyókat a lyukba varázsolnom, de mikor felemeltem a fejem, és az ajtó felé pillantottam, kicsit felegyenesedtem. Láttam ott egy fickót, aki egyáltalán nem volt ismerős, ő viszont engem nézett. Hát... nem mutathatom meg neki a jegygyűrűmet, hogy bocsáss meg, de foglalt vagyok, szóval ne bámulj. Elvégre lehet, hülyének nézne, mert talán nem is engem bámul, vagy valami... talán kinevetne. De talán teljes mértékben igazam lenn. Hát visszahajoltam, ámbár nem tett jót a teljesítményemnek az a tény, hogy bámulnak. A következő lökést elvétettem. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a férfi tekintetét... ahogy bámult... nem mutattam ugyan, de megrémített. Soha életemben nem szerettem, ha valaki bámul. Az utóbbi időben legalábbis nem... mindig azt idézte bennem, mikor Klaus küldött utánam embereket... vagyis hibrideket, mert a pincsikutyák mindig hasznosabbak voltak az embereknél. Őfelsége azóta felszívódott, és remélem, nem is látom többet. Mindig bekavar... és nem akarom, hogy most, hogy ennyit elértem, megint bekavarjon. Túlságosan... drámai lenne, ha visszatérne pont most. - Srácok, azt hiszem, ezt most nélkülem kell befejeznetek -szólaltam meg végül rekedten, és elindultam kifelé a mosdó irányába, de mire odaértem volna, a férfi felbukkant mellette, és eleinte nem tudtam hová tenni, hogy mit is akarhat. Mi az, hogy kit látnak szemei? Mi a franc van?! - Hogy... mi? - kérdeztem vissza meglepve, ahogy éreztem szememben az ő szemét. Bár már megszokhattam volna, hogy összekevernek másokkal. Főleg két, történetesen velem pontosan megegyező hasonlóságú nővel...
Kész a felújítás már közel egy hete. Nem tudom, hogy itt fogok maradni még, vagy megyek tovább azokra a helyekre, ahol régen voltam, vagy ahol még nem voltam. Egyelőre kikapcsolódok a városban, aztán majd eldől mi lesz később. De már régebben is szerettem ezt a várost, szóval nem túl nagy teher számomra, hogy itt maradjak. Kellemes környezet, nem egy túl nagy város, szóval nem is olyan hangos. Sok helyre még nem mentem el itt tartózkodásom óta, mivel a házat kellett berendezni, és ilyenek. Viszont ma nem húzom még fel a futócipőt. Nem, ma kikapcsolódok, iszok egyet, aztán alakul az este úgy ahogy fog. Gondolkoztam azon, hogy egy kutyát is kéne beszereznem. Hogy miért? Szeretem a kutyákat, náluk nincsenek hűségesebb társak, feltéve, ha kiskora óta neveljük őket. Igen, nem is rossz ötlet. A háborúban volt még anno egy kutyám, azután az eset után miután rajtam ütöttek jó néhányan. Míg én fentről adtam a támogatást, addig ő ott ült hátsó lábain a hátam mögött közvetlenül, és kémlelt. A szaglása valami eszméletlen volt, már akkor elkezdett bökdösni mikor nagyjából a mögöttem érkező őrök még két emelettel lejjebb voltak. Végül öregségben ő is eltávozott. Este lett, lezuhanyoztam, aztán felöltöztem egy farmerba, egy mindennapos cipőbe, és egy ingbe, bezártam az ajtót magam mögött, a pénztárcát a zsebembe rakva pedig elindultam az éjszakába. Hamar találtam is egy számomra kedvező helyet. Grill… érdekes neve van, annyi biztos. De nem fogok válogatni, kellemes helynek tűnik. Beléptem tehát ebbe a Grill nevezetű helybe, leültem a bárpulthoz, és kértem egy kis whiskyt. Kezemben az üveggel fordultam meg, és néztem végig az egész helyet, az arcokat, hátha felismerek valakit. Fel is ismertem…. Amint megláttam őt, egy-két ütemet kihagyott a szívem, nem tudtam mit vélekedni az egészről. Ennyi év után újra látni azt, akibe szerelmes voltál, és végül kiderült, hogy hazudott neked végig… Nem könnyű. Visszafordultam a székben, és előre meredtem egy ideig. Gondolkoztam, miközben kis kortyokat ittam a pohárból, aztán végül rájöttem: Nem kell semmit túlspilázni, nem ilyen ember vagyok, aki ezek miatt aggódik, é ideje tisztázni a múltat. Lehúztam a maradék whiskyt, majd kértem még egy pohárral, felálltam, és megindultam felé. Megálltam a box mellett, és megszólaltam. - Lám, lám, kit látnak szemeim...
Az arcára volt írva, hogy nem lesz szép, ami következik, miután megkérdeztem, pontosabban utalást tettem arra, hogy érdekel a családi hovatartozása. Úgy tűnik, túlzottan egy cipőben vagyunk. Ő is elveszítette a családját, s én is. Bár ő talán egészen gyermekként... az én élményem még friss. Az övé.. nem tudom. Talán később még vissza tudok térni a témára. Azt hiszem. - A játékra! - Én is meghúztam a poharat, majd úgy voltam vele, hogy egyszer élünk. Legalábbis elméletben. Ez csak egy hülye mondás. Vámpírokról főleg elég hülyén hangzik. Én magam is felnevettem, majd figyeltem, ahogy ujjai közé fogja a kis nyilakat, én pedig tisztes távolságot tartottam tőle, ne mondhassa, hogy zavarom a játékban való koncentrálását. - A kihívás minden esetben kihívás. Volt időm arra, hogy méltó ellenfelekkel találkozzam. De lássuk, hogy te mit tudsz! - vigyorodtam el szélesen, bár nem hiszem, hogy értette. Nem látszottam többnek 24-nél, szóval talán kicsit bugyutának hatott a mondanivalóm, de nem ez számít most. Nem is tudo, egy kis győzelem most annyira jólesne a csalódott szívemnek. Én már nem akartam inni, csak azt figyeltem, ahogyan ellövi az első, majd a második nyilat. Csak elismerően pislogtam, és tartva a lelkes kislány imidzsemet, felkuncogtam. - Nem rossz kezdés. Sőt mi több,eléggé szép teljesítmény. Ezt nehéz lesz überelni. De... - sóhajtottam fel, és kezembe fogtam pár nyilat én magam is, hogy ezúttal én foglaljam el a méltó helyet, és megpróbálkozzam felülmúlni a teljesítményét. - Még bármi történhet ma este. Minden a szerencsén múlik. - nyaltam meg alsó ajkam, majd az első után rögtön ellőttem a másodikat, és kicsit szomorúan mértem fel, hogy nem sikerült megelőznöm. - Ez csak 70. - biggyesztettem le ajkaimat. - Fogadtunk valamiben? - tört elő aztán mégis a ravasz vigyorom. Mindig érdekesebb a játék, ha van tétje.
[You must be registered and logged in to see this link.] | MEGJEGYZÉS: ideért ^^
[You must be registered and logged in to see this link.] Bíznom kellene benne tudom, hiszen rengeteget tett értem. Nagyon-nagyon sokat, és nem fair a részemről, hogy ennek ellenére kételkedem, de igazán segítene, ha tényleg megpróbálna egy kicsit... segíteni nekem. Tudni akarom, hogy mi történt, tisztázni egyszer a múltamat, akkor legalább megnyugodhatnék, de úgy fest, hogy nem akar nekem segíteni. Tudom, hogy a múlt lehet, hogy fájdalmas lesz, tudom, hogy a végén talán visszakoznék, amikor már nem lehet, de én csak... csak tudni szeretném, csak egyszerűen jobb lenne a helyzetem, jobban érezném magam tényleg, komolyan. Az a sok kétely eltűnhetne végre, ami most ott van bennem magammal, az élettel... vele kapcsolatban. A szavaira csak megrázom a fejem. Tudom, hogy igaza van, nem szabad hinnem ilyen kétszínű alakoknak, de valamit akkor is tennem kell és nem vágok vissza újra azzal, hogy ha ő nem segít, akkor mást kell keresnem rá, és ha ezt nem érti meg, akkor igazán nem tehetek semmit sem. - Az igazság fáj, de nélküle nem leszek teljes... soha és az épp olyan rossz. - húzom el a számat, és csak csendben sóhajtok egyet, amikor távozni készül. Igen, talán rossz lenne válaszokat kapni, de ez a mostani helyzet sem jó. Hiába mondják, hogy nem számít honnan jöttél, de mégis csak elmond rólad valamit a származás, én pedig erről nem tudok semmit, a ég világon semmit sem. Olyan nagy bűn az, ha szeretnék? Olyan nagy bűn, ha jól lenne, ha tényleg tisztában lennék azzal, hogy ki vagyok, hogy utána eldöntsem akarom-e, vagy nem? - Vagy, hogy segítenek válaszokat találni. - halk sóhaj, szinte már suttogó szavak, amikor kortyol. Vámpír, tudom, hogy hallja, ez talán csak jelzés értékű, hogy nem vagyok benne biztos, hogy jó, ha hallja. Nem számít, majd... majd lesz valahogy. Tudom, hogy össze kell kapnom magam, megnyugodni, és rá sem kéne haragudnom, de attól még elég nehéz ezt kizárni, ha így viselkedik, mert ezzel... ezzel tényleg nem segít semmit. - Chris... - csak megrázom a fejem és végül hagyom elmenni, tehetek mást? Nem esik jól, hogy ez a vége, hogy így zárja le, amikor furcsán viselkedett. Egyszerűen... nem értem, hogy miért viselkedik így, miért nem segít, pedig megtehetné! Talán ő tud valamit, amit nem mond el, talán már utána járt annak, hogy ki vagyok, de könnyebbnek érezte magában tartani? Csak nézek után, és aztán indulok el átöltözni, amikor már az ajtó becsukódott. Levegő, gondolkodás, lehet hogy ez kell, de félek tőle, hogy nem lesz tőle jobb, sőt, csak még több kétséget szül.
Furcsa módon segített most rajtam az, hogy beszéltem vele. Észhez térített és rá világított a lényegre. Arra, hogy Eyallal vagy bármelyik más vámpírral járni veszélyes. Ez abból is látszik, hogy már totálisan ki vagyok bukva. De szakítani sem szeretnék vele, mivel szeretem őt. Áhh, nem tudom mi legyen... Elnevetem magamat amikor mondja, hogy elkapja Eyalt ha bármi van. - Először legyél újra vámpír, aztán majd meglátjuk, hogy kivel mit csinálsz. - mondom neki mosolyogva. Emberként esélye se lenne, aztán ki tudja, hogy vámpírként újra olyan erős lesz-e mint régen. Ha Eyalt nem szeretném én is tudnék vele végezni, hisz egy harapás és már meg is van a baj. Vérfarkas vagyok így hát tudnék vele végezni. Csak túlságosan szeretem ahhoz, hogy bántsam őt. - Persze, kifizetem... - mondom unottan majd kiteszem a pénzt az asztalra és én is haza megyek.
Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy valamilyen havibajos hangulatingadozása van a csajnak. Először jól lehurrog, aztán meg bocsánatot kér. És akkor dühbe jövünk, ha egy a másik nemből azt meri mondani, hogy nem érti a nőket. - Nem gond. - sóhajtottam fel keserűn. - Örülök, hogy végül megjött az eszed, Serena. Még ha nem is teljesen, de jó látni a fejlődést. - mondtam, majd felhörpintettem a poharamban maradt utolsó kortyot is. - A vámpírodnak mond meg, hogy elkapom, ha rosszat hallok róla és biztosítsd róla, hogy a pletykákkal ellentétben képes is vagyok rá, még emberbőrben is. - bólogattam vészjósló mosollyal. Sokan azt hiszik, már nem vagyok a régi, de akkor nem ismernek eléggé. Amint vámpír leszek újra, egy hatalmas katasztrófával sújtom a világot, hogy megtudja minden kontinensen élő ellenségem; Katherine Pierce nem csak visszatért, hanem el sem távozott. - Most mennem kell. - jelentettem ki, majd kedvesen rámosolyogtam Serenára. - Ugye fizeted az én italom is? Ez a minimum a pszichológusi szolgáltatásaimért. Ha ez megnyugtat, másnak általában a vérét is elkérem ezután. - vigyorodtam el. Persze nem mostanában, mert egész biztos, hogy egy csepp vér nem menne le a torkomon. Az enyém látványától legalábbis a hányinger kerülget már. - Nos, remélem majd csak akkor találkozunk újra, ha már vámpír testben leszek. - biccentettem felé, majd felálltam és elhagytam a Grill épületét.
Köszönöm a játékot! [You must be registered and logged in to see this link.]
Magam sem értem azt, hogy miért vagyok ilyen. Főleg vele. A maga fura módján ha valami volt segített nekem. Észhez térített, mindent csinált és segített nekem. Én pedig... Én pedig ugyan olyan bunkó vagyok vele, mint a többiek. Pedig nem kellene, és akkor is tudom ha ő tagadja; szüksége van barátokra! Én pedig a barátja vagyok. Vagy is azt hiszem... - Figyelj, ne haragudj... Csak pontosan jól tudom azt, hogy rohadtul nem helyes az, hogy vele vagyok. Túl sokat ártott nekem, de... De basszus, még így is szeretem! És tudom most jön az a rész amikor újra elkezded azt mondogatni, hogy a szerelmet túlértékelik meg minden, de... - mondom egy levegővétellel elhadarva majd inkább befejezem a mondatomat folytatás nélkül. Minek mondjam neki tovább? Úgy is vagy kigúnyol vagy arrogáns stílusban válaszol. Erre pedig most nagyon nincs energiám.
Az italrendelés után figyelmesen hallgattam végig, hogy éppen mit mond a velem szemben ülő. Hope a neve alapján egy életvidám kis csaj kellett volna, hogy legyen, de nem így történt. Minden pörgése ellenére a szemében ott csillogott a fájdalom, amit szeretett volna jó mélyen elrejteni, de nem sikerült neki. Talán egy véletlen szerencse, hogy éppen ma vele akadtam össze. Gyilkolni még nem akartam, helyette csak felmérni a terepet, és a megfelelő áldozat megtalálása után már szívesen mélyesztette volna bele a karómat, valami szadista és visszataszító vérszívóba. Hope annyira ártatlannak tűnt, és valamiért többet szerettem volna hallani az élettörténetéről, mielőtt egy olyan lépésre szánom el magam, ami végzetes mindkettőnk találkozását illetően. A kék szemű fiú kissé ügyetlenül, de kihozta a megrendelt italt. Sajnos addigra engem már egészen más kötött le, mert egy olyan kérdést tett fel a velem szemben ülő lány, amire nem igazán akartam válaszolni. - A szüleim meghaltak. – ennyit fűztem a témához, de inkább elvettem az egyik feles poharat és belekortyoltam a mámorító aranyló alkoholba. - A mai estére és a játékra. – egy huncut vigyorral húztam le az első pohár tartalmát és a kézfejemmel töröltem le a szám szélét, hogy ne vesszen kárba akár egyetlen csepp sem. - Nem kell aggódnod, mert én is szeretek játszani. Most még azt állítod, hogy verhetetlen vagy, de akkor nem találkoztál még méltó ellenféllel. – kacsintottam rá, és intettem az egyik kiszolgálónak. - A darts nyilakat kérjük. – néztem kihívóan Hope szemébe és közben már nyúltam a második pohár után. - Kell egy kis szíverősítő a nagy megmérettetés előtt. Egészségedre. – hátrahajtottam a fejemet és kiakasztva a torkomat küldtem le a másodikat is. Kellemesen égette belülről a gyomromat, de hányingert még nem okozott. A vámpírok mellett edzenem kellett a testemet is, és nem csak erőlét szempontjából. A kiszolgáló megjelent egy kis pohárral, amiben a darts nyilak voltak. - Köszönöm. – vettem el a kezéből, és már indultam is a játéktér felé. Letettem mindent a legközelebbi asztalra és elvettem egy zöldet. - Na, lássuk. – dobtam el, de direkt nem középre céloztam. - 20 pont, nem is rossz. – elismerően hümmögtem magamnak és eldobtam a másodikat is. - Összesen 76 pont eddig. Te jössz. – felültem az asztal szélére és kíváncsian vártam, hogy hogyan fog szerepelni a kislány.
Fejem oldalra billentettem és bűbájosan elmosolyodtam. Nocsak, nocsak, a türelmes és higgadt Serenát sikerült felidegesítenem. Nem nagy ügy. Katherine Pierce vagyok, bárkit képes vagyok felbosszantani. Egyeseket már a látványom is dühbe hozza, míg mások már a nevem említésére is kiakadnak. Nem kéne büszkének lennem erre? Valószínűleg nem. Én mégis az vagyok. Mások festenek, könyvet írnak, verseket költenek vagy kagylót gyűjtenek. Én nem egy tömeghobbit választottam. Egyedi vagyok, még úgy is, hogy van két ember, aki külsőre teljesen ugyanolyan, mint én. De szerencsére már fogyatkoznak. Eddig három ilyen személyről tudtam és boldogít a tudat, hogy a legőrültebb múlt ki előbb, ami nemcsak nekem, hanem az egész emberiségnek örömhír lehetne. Azt pedig elintézem, hogy Elena Gilbert halálának napját piros betűs ünnepként jelöljék a naptárak. Iskolaszünet, munkaszüneti nap, sok pezsgő és zéró Elena. - Rendben, Serena. Menj csak a saját fejed után. - vontam vállat, majd belekortyoltam az italomba. - De emlékezz rá, hogy én figyelmeztettelek. - mosolyodtam el. A kisfarkast kikészíti a csúnya vámpírszerelme. Nem egy klasszikus sztori. Semmiképpen sem figyelemre méltó. Inkább szánalmas, hogy képes az ember – esetünkben vérfarkas – ennyire tönkretenni magát a szerelem miatt. - Tudod, sokan vannak, akik hasonlóan vélekednek, de az ellenfél pályáján harcolnak. - Serena nem az ellenségem. Meglehet, hogy a barátaimhoz tudom sorolni és mégis ilyen negatív gondolatokkal traktál, amikor így is elég sok rémkép száguldozik a fejemben. - Én fogok győzni és te leszel az első, akinek a képébe röhögök, mert nem tartozol az ellenségeim közé és mégis ezekkel a szavakkal szólsz hozzám. - mondtam fagyos mosollyal. Halál biztos, hogy Serenáék szerelmi fészke ezeken a napokon üres, mert a hangulata és feszült viselkedéséből arra tudok csak következtetni, hogy megjött a Mikulás.
Megköszörültem a torkom, mintha csak az előbb elfogyasztott alkohol marná a torkom. De valójában ez annyit jelentett, hogy még nem tudok mit mondani. Remélem, erre ő nem jött rá. Az viszont bizonyos, hogy vagy Tatiát vagy a drága megbízottját fogom előbb-utóbb elkaparni valahová a városhatár mellé. Inkább Mackenzy-t, pár éve már a bögyömben van a csaj. Ezt a nőt még nőnek sem érdemes nevezni, ez nem vitás.És kihoz a sodromból, pedig úriembernek neveltek. Hiába nőttem fel szegény sorban, elmondhattam magamról, hogy több illemet neveltek belém a szüleim, mint bármelyik más nemes emberbe. - Nos, ha engem kérdezel, az a nő a delphoi jósdából származik. Az információi eléggé kétértelműek mert sosem hajlandó elárulni a teljes igazságot, vagy éppen hogy elferdíti. Bár lehet; hogy Tatiának máshogyan adja elő a sztorijait. - sóhajtottam, mintha tényleg ennyi mindent tudhatnék erről a nőről. De hallottam már hírét, ez nem elég? Az, hogy mindenkinek hazudik, szerintem bőven elég információ. Hogy lehet egy ilyen nőből informátor, vagy hogy is nevezi magát? Bizonyára a modorából fakad. - Vagy akarj tudni mindent. Vagy ne akarj tudni semmit. Sokan azt mondják, hogy a szerelem fáj. Valójában az igazság fáj. - vontam egyet a vállamon alig láthatóan, majd a szemébe néztem ismét, és valamiért egy melegebb mosoly rajzolódott ajkaim köré. Magam sem tudom, hogy miért. Pedig nem a mosolygás ideje volt most. - Talán jobb lesz, ha hagylak gondolkodni... a barátok melletted állnak. Néha azzal, hogy hagynak kiszellőzni. - suttogtam, és a maradék vizet még ledöntöttem a torkomon. Normális helyzetben igen, együtt mentünk volna haza, ahogy ő is kérte azt jelenleg. De nekem szükségem van most egy kis gondolkodásra. Míg újra a szeme elé nem kerülök. Vagy ő az enyém elé. Részletkérdés. - Találkozunk később, kedvesem. Addig is, kerüld el a Mackenzy féléket. Csak felhúznak. - nyeltem egyet, miközben felálltam a székről, és beletúrtam hajamba. NEm tudom, mit vártam a különléttől. Gondolkodást, igen. De vajon őt mibe taszítottam ezzel? A választ gondolom nem most fogom tudni... fogtam magam, és kisétáltam. Azt hiszem, ezzel őt is és magamat is még több kérdésbe taszítottam, hiszen ha egyedül van az ember fia, mit csinál? Gondolkodik... és cselekszik.
|| Ez lenne a záróm, ezer bocsi a késésért, és akkor nemsokára jöhet a következő
Elnevetem magamat azon megjegyzése hallatán, hogy én is túl értékelem a szerelmet. Én nem élek 500 valahány év óta, én szimplán csak 18 éve élek és egyszer, csak egyszer szeretnék kibaszott@l boldog lenni az életben. És ha az ember szerelmes és viszont szeretik, akkor boldog. Engem pedig szerencsére viszont szeretnek, boldog is vagyok. Így hát nem akarok véget vetni a dolgoknak. Az pedig, hogy vannak kellemetlenebb helyzetek... Hát ez van , ha egy vérfarkas vámpírral jár, de vállalom a kockázatokat! - Tudod Katherine, nem nagyon izgat az, hogy mit mondasz a szerelemről. Te nem tudod milyen boldognak lenni, hisz a Salvatorekat kihasználtad, most mind kettő utál. És komoly kapcsolatod soha nem volt. Így hát ebben az egy dologban többet értek és tudok, mint te! - mondom neki nyersen, a tőlem nem megszokott stílusban. Magam is meglepődők azon, hogy ilyen vagyok... Soha nem viselkedtem így, de hát az emberek változnak ezért én is változok. Nem maradok mindig az az aranyos, kis cuki kislány aki 10 évesen voltam. Felnőttem és ezt mindenki fogadja el! - Csak ne lepődj meg, ha most az egyszer nem te fogsz nyerni. - mondom gonoszkodó hangon, egy sunyi mosoly keretében az arcomon.
[You must be registered and logged in to see this link.] A szavaira csak kissé elhúzom a számat. Nem tetszik, amit mond, mert nem igazi válasz és ezt még én is könnyedén észreveszem. Maffiózók között nőttem fel, elültették bennem elég szépen a gyanakvás csíráját, de benne nem akarok kételkedni és néha az érzések egyszerűen csak felülírnak minden reális gondolatot, most valahogy én is így vagyok ezzel. Nem akarok rosszra gondolni vele kapcsolatban és ezért egyszerűen nem is teszem. Chris jó ember... vámpír, tök mindegy, és én ebben a hitben is hagyom magam, mert fontos lett nekem és mert segített nekem, és már teszi évek óta, akkor miért kéne arra gondolnom, hogy valami más is lehet a háttérben. Nem... tényleg nem akarok. - Értem, tudom... én csak... Hát látod pont ezért nem is akartam vele beszélni, csak rémesen levakarhatatlan volt azon a hülye bálon, vagy mi a franc is volt az. - tudom én, hogy nem kellett volna felkeresnem, de ha nem volt más ötletem, akkor mégis mit tehetnék? Tényleg nem volt, és valamit muszáj volt lépnem, ő pedig nem segít, nem segített eddig sem és nem úgy tűnt, mintha változtatni akarna ezen bármikor is. Jó lett volna, tényleg, ha ő segítene, akkor mégis csak egyszerűbb lenne megtudni ki is vagyok és nem kéne másnak is beleártania magát, akinek semmi köze hozzá. - Az a baj, hogy úgy érzem... tud rólam dolgokat, hogy utána járt, csak aztán nem volt hajlandó elmondani. - teszem még hozzá egy hatalmas sóhajjal. Igen, ez a legrosszabb az egészben, hogy érzem, tudom, vannak rólam információi, amiket nem oszt meg, és amiket ki tudja mire használna fel. Elég rémes, ha vannak dolgok, amiket más tud rólad, te pedig nem. Ez inkább úgy szokott lenni, hogy te tudod és más nem, netán te és egy-két másik valaki, de... de nem így. Ez így annyira... annyira idegőrlő! - De Chris ezt nem nekem kellene eldöntenem? Én tudom, hogy mit akarok tudni nem? És... és sokkal könnyebb lenne, ha te közben mellettem állnál, akkor azt is kibírom, ha valami olyat tudok meg, amit nem akartam tudni. - de tényleg, ez a lényege a barátságnak nem? Hogy egymás mellett állunk, hogy ha valami rosszul sül el, akkor is fogjuk a másik kezét, hogy ne akadjon ki nagyon, hogy jobban viselje azt, ami rá vár és neki is ezt kéne tennie, segíteni nekem, aztán pedig szépen mellettem állni, ha mégis valami olyan derül ki, ami fáj, vagy bánt. Végül csak marad egy halk sóhaj, miközben ajtó felé pillantok, ahol pont most toppan be Gwen, a váltásom. - Tudom, hogy nem ártanál nekem és én mondtam épp nem rég is, hogy nem vagy rossz. Én csak... sajnálom, hogy rossztól kértem segítséget, de nem tehetek róla. Egyszerűen nem érzem magam így egésznek érted? Nem... nem tudom eldönteni mit akarok az élettől, nem tudom, hogy ki vagyok. - igenis nehéz így és még mindig jobb lenne tudni valami rosszat, mint így kínlódni kétségek között. Szeretném tudni kik voltak a szüleim, hogy miért nincsenek velem, hogy miért vagyok egyedül, hogy miért történt minden, ami volt és hogy egyáltalán kinek kéne lennem. Végül csak megrázom a fejem és ellököm magam a pulttól. - Menjünk haza jó? - jó lenne közelebb kerülni a válaszokhoz, de az lenne a jó, ha ezt ő is megértené, ha akarna nekem segíteni benne, de... megértem, ha nem teszi. Talán fél, hogy elveszít vele, talán fél, ha olyasmi derül ki, ha már tudom kik a családom akkor elmegyek és itt hagyom. Értem én ezt, de... akkor is jó lenne válaszokat kapni.
Sosem kerültem még ennyire kereszttűzbe. Talán a helyzet csak erős túlzással nevezhető annak, mégis mintha az agyam és a mellkasomban doboló akármicsoda vívta volna őrületes csatáját. Hogy hogyan fogok én ebből kikászálódni... remek kérdés! De Constance-ról egyetlen dolgot mindenkinek illő tudni: rendkívül okos. Bármiv el kapcsolatban képes összerakni azokat a bizonyos darabokat, és ha most én következem, akkor alaposan megszívtam. De még messze jár... még nagyon messze attól, hogy rájöjjön: én állok mindennek hátterében. Hacsak nem talál egy Igornál erősebb boszorkányt. Akkor ténylegesen benne leszek a slamasztikában. Már ha szabad így fogalmaznom. - Ez olyan, mintha megkérdeznéd a Télapótól, hogy miért visz virgácsot a rossz gyerekeknek... - nyeltem egyet, de nem elég látványosan ahghoz, hogy ezt ő is észrevegye. Szerencsére. - Mackenzie egy alattomos, számító informátor. A legrosszabb fajtából való, méghozzá egy olyan mentorral, mint Tatia Petrova. Aki szintúgy nem az ártatlanságáról és kedvességéről híres. Nem mellesleg, ő Erin anyja is, nem kétségbevonható, hogy pikkel rám. - húztam fel az orrom, bár mindez rizsa volt. Tatia kedvelt engem. De Constance-nak erről nem kell tudnia. Ebből a sztoriból még kihozhatok valamit. Hacsak nem szervez a hátam mögött egy kávédélutánt Tatia Petrovával. - Tehát mit várhatnál az ő informátorától, aki abból él, hogy befeketít mindenkit? Hidd el, nagyobb álszent, mint azt bárki gondolná. - forgattam meg a szemeimet, bár azt hiszem, talán túlzásba vittem ezt a magyarázkodást. Ez még gyanússá tehet. Az pedig egyáltalán nem hiányzik. Nem akarok saját történetem áldozata lenni, s belebonyolódni sem akarok. Vádló szavait meghallva pedig magam sem tudom, de egy sóhajtás bukott ki belőlem, és kerülni kezdtem pillantását. - Nézd, Constance... én a te érdekeidet akartam ezzel. Mit tudhatod te, hogy mi derül ki... és sokan azt mondják, inkább az édes tudatlanság, mint a keserű tudás. - mondtam halkan, és ismét nyeltem egyet, de már megint azt éreztem, hogy feszít a mellkasom. Nemhiába, a sok hazugságtól lassan összeomlik a keringésem is. Rendkívül ostoba indoklás volt az, amelyet felhoztam. S tudtam, hogy ez nem éppen fogja meggyőzni arról, hogy tényleg ezért nem segítettem. Van értelme ennek egyáltalán? Mármint saját magam becsapásának. Mert én hiába is próbálkozom egyre jobb történetek kitalálásával, lassan tényleg el fogom veszíteni szavahihetőségemet. - Jól tetted, Constance. - suttogtam aztán ismét, és váratlanul ugyan, de megfogtam a kezét. - Tudnod kell, hogy... mióta ismerlek, sosem cselekednék ellened semmit, ami árt neked... - tettem még hozzá, lényegében egy egész kisutat hagyva magamnak. Amióta ismerlek... mióta jobban megismertem őt... mikor az az egész történet elkezdődött, nem azzal voltam elfoglalva, hogy megismerjem. Szépen kiforgathatóak a szavaim, ha arra kerül sor. - És ne higgy se annak a nőnek, se másnak, aki arra próbál ráébreszteni, hogy rossz vagyok. Talán így van... de nem veled. - ráztam meg a fejemet.
[You must be registered and logged in to see this link.] - Értem, azt hiszem, hogy mit akartál ezzel, de... attól még hálás vagyok Chirs. - nem tudom ez elégszer elmondani neki, hogy igenis nélküle nem tudom, hogy mire mentem volna ezzel az egésszel. Fogalmam sem volt róla, hogy ki, vagy mi vagyok, ha ő nem jön, ha nincs pont akkor ott, akkor nagyon rossz vége lett volna mindennek. De ott volt és ez a fontos, igaza van, nem érdemes azon gondolkodni, hogy mi lett volna ha. Az a fontos, hogy ez lett, hogy segített és e miatt én feltétel nélkül meg bízom... meg akarok bízni benne. Persze az én fülemben is könnyű elültetni a bogarat, hiszen a nevelő apámban is bíztam egészen addig, amíg meg nem akart ölni, csak meg nemet mondtam neki. De Chris nem ilyen, már évek óta ismerem és ő nem tett nekem rossza, nem... nem hiszem el. Azt viszont látom, ahogy lefagy és persze nem válaszol. Segítene nekem ha kérném? Az a baj, hogy nem tudom, nem hiszem, hogy még ő sem mondja ki, hogy nem, pedig megtehetné igaz? Szerintem igenis lenne rá lehetősége, képes lenne tenni azért, hogy kiderüljön ki vagyok, de nem teszi és biztosan jó oka van. Eddig elsősorban arra gondoltam, hogy csak félt, hogy nem akar elveszíteni, ha olyasmi derül ki, ami miatt elhagyom a várost, de most... Azok alapján, amit mond, azok alapján ahogy reagál, egyáltalán nincs jó érzésem, nagyon nincs. Nagy levegőt veszek, nem akarok vitatkozni, de megint érzem, hogy az a folyton bennem munkáló düh felszínre akar törni, főleg ahogy beszél, amilyen erősen kérdez. Nem esik jól, nagyon nem. - Tudom, hogy egy aljas, álszent nőszemély, de... miért emleget téged Chirs? Mi a jó neki ebben? - hogy egymásnak ugrasszon minket? De miért? Ez miért lenne olyan fontos? Végül csak bólintok és nagyon igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, ami egyáltalán nem megy könnyen. - Te nem segítettél sosem, fel sem merült. Szerinted... szerinted jó nekem, hogy fogalmam sincs ki vagyok? Hogy néha... egy-egy kósza álom részlete megmarad reggel és semmit sem értek belőle? - nem akarom, de mégis kissé vádlóak a szavaim, mert igenis segíthetett volna ő, megtehette volna bármikor, de sosem tette és most mégis ő kér számon engem? Milyen jogon? - Csak annyit mondott, hogy nem kéne bíznom benned, hogy... hazudsz, hogy nem vagy őszinte, de... nem hittem egy árva szavát sem! - a végére kissé talán megemelem a hangom, mert már a feltételezés is rosszul esik, hogy úgy gondolja nekem fontos volt annak a nőnek a véleménye. Kiborító igen, és tudom, hogy milyen alak, hogy csak azért mond dolgokat, hogy másnak ártson, csak épp... az a rémes érzésem van, hogy ha tényleg hazudott volna, akkor Chris nem így reagálna. Túl heves a reakciója... vagy nem?
Elmosolyodtam, mikor a nevekről beszélt. Sok ember igenis tartja, hogy nomen est omen, vagyis a nevünkben a végzetünk, de mégis annyiszor eltér a valóságtól, hogy hihetetlen. A nevem Hope. Jelentése pedig remény, reménység. Talán egykoron ezt váltottam ki az emberekből, mikor még ifjú koromban szerettem a költészetes, s vámpírságom elején szerettem színházakba, valamint operákba járni. De mára már mindez elmúlt. Mióta az édesapám meghalt, máshoz sincs kedvem, csupán pár emberi nyakhoz. Ez is szokatlan tőlem; előtte aligha csapoltam meg embereket, mindig vértasakokból táplálkoztam, vagy állatokból. De ha meghal az egyetlen családtagunk... nos, ez olyat vált ki az emberből, jelen esetben vámpírból, melyre nem számíthattunk előre. Ahogyan arra sem, hogy akinek az életemet köszönhettem, az anyám után... hogy ő is meg fog halni, és elhagy. Nem fogok megbocsájtani neki soha, hogy nem gondolt rám. - Nem veszítettél semmit. Tudod, nem a legjobb egy olyan városban élni, ahol mindenki gyanakodik mindenkire. Hiszen ismered a mendemondákat! - vigyorodtam el, majd gonoszkás fény villant a szememben, mikor ismét ránéztem, és újabb ital után intettem, de csak egy csettintéssel, ahogy felemeltem a kezem. - A partneremnek is hozz egy újabb kört! - szóltam oda aztán mégis, majd félrebillentett fejjel mosolyogtam tivább, mintha valami bolondgomba hatása alatt lennék. Talán így is van. Olyan betegség, mely nem múlik el. Egyszerű szívfájdalom, melyet csak az érzelmeim kikapcsolásával érhettem el. De mikor arról beszélt, hogy megérti... vagyis ezt vettem le a szavaiból. - Úgy beszélsz erről, mintha veled is történt volna hasonló. A te szüleiddel is történt valami? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, és azt hiszem, megenyhült a pillantásom. Eltűnt a tekintetemből a gúny, főleg mikor a rendelésem ellenére ő is invitált még egy kört, és elég szép jelzővel illette a felszolgáló srácot. Nem csoda, nagyon jóképű, de nem az esetem. És nincs hangulatom férfiakkal foglalkozni, mikor még gyászolok... igaz, a magam módján. - Hm, most már van elég pia az asztalon. - kacsintottam rá egyszerűen, majd az ujjaim közé húztam a legelső poharat, mely a kezem ügyébe került. Belekortyoltam, majd felnevettem. - Nos... csak akkor játssz velem, ha tudod, hogy... verhetetlen vagyok. - szemtelenkedtem egyszerűen.
[You must be registered and logged in to see this link.] | MEGJEGYZÉS: ideért ^^
Furcsa mosoly jelent meg ajkaim körül, főleg mikor megjegyzést tett arra, hogy ha ki akar szedni belőlem valamit, egyszerűen leitat. Hát, azért azt szeretném majd látni! Nem könnyű több alkoholt lenyomni a torkomon, mint ahogy az most a mai nap után kinéz, de az már megint más, hogy női aggyal gondolkodva ez egy kreatív gondolat. A férfiak halálát már az őskor óta egyetlen dolog fogja okozni: a nők. A gondolkodásuk sajátságos, és Connie hiába tűnik néhanapján szürke kisegérnek, attól az észjárása még egy nőé. - Felesleges azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha... - vontam egyet a vállamon, majd félrebillentett fejjel halványan elmosolyodtam. - A múlt része, a múltton ne rágódjunk. Vagyis, azon a részen ne, amit önnön döntöttél el, s nem... öhm... szóval azon gondolkodhatsz, amit nem önmagadb írtál meg magadnak. - sóhajtottam. Nagyon ostobán sikerült lezárnom ezt a monológot, de talán elnézi nekem. A józan gondolataim visszatértek, vagyis kezdtek ismét napvilágot látni, de a nyelvem még képes volt megbotlani. Nem keveset ittam. - Úgy hallom, ma nagyon elemedben vagy, és eleven vagy, kedvesem. - nevettem fel halkan, miután szóviccét elsütötte. Végül is, mit kellene tennie, sírjon? Azt sem bánom, hogy én most itt vagyok. Jobb így eltölteni az időt, mintsem ketten külön, más helyeken és úgy, hogy az unalom öl meg. De annak örültem, hogys még az alkoholos befolyáltság sem engedte, hogy elmondjam neki a titkot. Hogy élete megrontója valójában én vagyok... az, akivel barátságot kötött, valójában egykoron a legnagyobb ellensége volt... és megrémisztett a gondolat, hogy ilyen közel engedtem őt magamhoz... és ő is engem magához... nem tudtam hová tenni az egészet. Vagyis de... azt hiszem, ilyen az emberi érzelmek világa. Magam sem tudom, mennyi időre blokkoltam le. A szavak odafagytak a számra, képtelen voltam megszólalni, mert nem tudtam, mit mondjak. Vágjam magam alatt a fát? Még tőlem is ostoba lépés lenne. De tagadjam meg a segítséget? Rögtön lebuknék... két tűz között... erre azért nem készültem fel. Mikor elhangzott egy név, és hallottam Connie bizonytalan hangját, azt hiszem, az indulat kiült az arcomra, és kis híján de sikerült elfojtanom azt, hogy vámpírvonásaim megjelenjenek az arcomon. - Annak a nőnek ne higgy! A legrosszabb tanára volt, akit csak az élet adhatott neki. - próbáltam meg nyugodtan felelni a szavakra, bár nem tudom, mennyi sikerrel. Tatia Petrova remekül kiképezte azt a lányt, Mackenzy talán együtt is dolgozott Constance-szal, csak erről nem tudok? - Mit mondott neked... rólam? Te megkérted, hogy járjon utána a történetednek? Pont őt? - kérdeztem, és próbáltam nem mutatni, hogy még a gondolat is elborzaszt. A nyugalmamnak szép szóval is annyi.
[You must be registered and logged in to see this link.] - Nem mondom, hogy ugorj át és mosogass el... de majd meghálálod. - mosolyodom el szélesen, miközben a kiürült poharat is eltüntetem az asztalról. Viccelek, hát persze, hogy viccelek, hiszen hogy is várhatnám, hogy megháláljon bármit is, miközben az én dolgom lenne, hogy irtó hálás legyek neki mindenért, amit értem tett. Ha ő nincs, el lennék veszve a világban, fogalmam sem lett volna, hogy mit kezdjek azok után, hogy végeztem a nevelőapámmal, nem lenne tető a fejem felett és akkor még arról az apró defektről, hogy vérfarkasság még nem is ejtettem szót. Azt hiszem így is nekem kellene még törlesztenem felé, nem pedig fordítva elvárni bármit is. - Nem számít, az a lényeg, hogy most eljutottunk ide, és már tudom, hogy ha kíváncsi vagyok a mélyebb rétegeidre, akkor majd... jól leitatlak. - szórakozottan kacsintok egyet, de persze nem gondolom komolyan. Az a fontos, hogy ő akarjon nekem mesélni, és persze az, hogy legyen értelme, hogy segíthessek neki. Remélem legalábbis, hogy a szavaim értek valamit, hogy tudja ő tényleg nem rossz ember, hiába nem jó a kapcsolata a lányával, de én igenis hiszek benne, hogy lehet még jobb, mindenképpen, csak idő kérdése. - Hálás vagyok, hogy számíthatok rád. Én... Fogalmam sincs, mi lett volna velem nélküled. - halvány szeretetteljes mosolyra húzódik a szám jó nagy adagnyi hálával teli. Ha nem lenne most közöttünk az egész pult, akkor biztos, hogy nehezen állnám meg a késztetést, hogy megöleljem. Persze, ha tudnám... de nem tudom. Csak, hogy segített, segít, hogy kiáll mellettem, pedig nincs oka rá, akkor legalábbis nem volt, nem is ismert, de mégis megtette és ezért elmondhatatlanul hálás is vagyok neki. - Oh, csak azért igaz? - nevetem el magam. Még, hogy e miatt nem lett politikus.. amúgy se illene hozzá ilyesmi, én valahogy nem tudom elképzelni, ahogy kavarja a szálakat a háttérben és mindenki irányítani próbál, számomra legalábbis a politikusok valahogy ilyenek. Na nem mintha olyan sokat foglalkoztam volna eddigi életem során a politikával, de nem is nagyon szándékozom. - Hát nem is akarom, hogy annak a töméntelen mennyiségű udvarlónak te... szívd a vérét. - nem tehetek róla, de újra széles mosoly jelenik meg az arcomon és majdnem megint feltör a nevetés. Örülök, hogy itt van, hogy bejött, komolyan felvillanyozta ezt az amúgy unalmasnak ígérkező napot, mert hát na sose mondtam, hogy ez álmaim munkája. Nem is az... sok mindent csinálnék szívesebben, de majd talán a suli lehetőséget ad erre. - Te segítenél kideríteni, ha megkérnélek rá? - feltételes mód, főleg azért, mert... mert nem is tudom. Túl sok a kérdés, és túl sok furcsaságot hallottam már. Vajon segítene? Eddig nem tette, pedig bármikor felajánlhatta volna. Idős... egyértelmű, hogy sokakat ismer, sok nagy hatalmú alakot nem? A kissé hirtelen visszakérdezésére viszont konkrétan megáll a kezem mozdulat közben, ahogy törölgetem el a aktuálisan kezem ügyében lévő poharat, és csak kissé értetlenül meredek rá. - Én ezt... ezt nem mondtam Chris. - nagyot nyelek. Nem tetszik, hogy így reagált, nagyon nem és fogalmam sincs, hogy mit kéne ezek után mondanom, de... néha egyszerűbb az őszinte út. - Mackenzy V. Hale... nem tudom, hogy ismered-e, de volt az a bál és elég kellemetlen dolgokat mondott rólad, csak hogy nem kéne bíznom benned, de persze tudom, hogy ő milyen. Csak káoszt szít, mert... miét ne... igaz? - nagyon igyekszem, hogy abban az utolsó szóban ne legyen kétség, de a hangom cseppet elcsuklik. Alig észrevehetően, de ő ismer. Mégis miért reagált így és egyáltalán miért kérdezget ennyit erről az egészről? Eddig úgy tűnt inkább mindig kerüli a témát, most viszont nem igazán, nagyon nem.
- Talán le kellene dolgoznom a pohárnyalogatást? - kérdeztem, miközben ő a kasszába tette az asztalra helyezett pénzt, én pedig tovább kortyolgattam azt a kevés vizet, ami mégm megmaradt a poharamban. - Sajnálom, hogy eddig nem ment. Pedig... azt hiszem, eddig is barátok voltunk. Vagyunk.. - javítottam ki aztán magam, és megráztam a fejem, - Mindannyiunk életében vannak olyan részek, amelyekről nem szívesen beszélünk, csak akkor, ha néhány gátlást le tudunk küzdeni. És mi jobb módszer van erre, mint az alkohol? - kérdeztem költőien, hiszen ezt ő maga is jól tudhatta. Az, hogy itt iszogatok, azért történt, mert lazítani akartam kicsit. Az valami furcsa véletlen, hogy Connie-nak pont ma dolgoznia kellett, hiszen nem tudom fejből a menetrendjét. A mosolya ettől függetlenül őszintén csillogott, én pedig csak felnevettem a következő felvetésen. - Nem hiszem, hogy az voltál. Éppen ellenkezőleg. De a lakásom ajtaja mindig nyitva áll, derüljön ki bármi. - suttogtam halkan, és az én hangomban is az őszinteséget lehetett leginkább kivenni. Álszentség, vagy mi a pokol. Hiszen ha kiderül az igazság, nem az lesz a gond, hogy én nem látom szívesen.. ő akar majd elmenni. Hogy hová? Tudom is én! Talán a főiskolára, ott fog élni egy albérletben vagy egy kollégiumi szobában. De ezt semmiképpen sem hagyhatom. Nem történhet meg. És bízom abban a boszorkányban. Alaposan védi a lány memóriáját. Azért cserébe, amit kért, el is várom tőle. - Ezért nem lettem politikus. Túl sokat bírálnám a mai oktatást. - csúszott szét a vigyorom valami hülye fintorrá, hiszen ha valamit utáltam, akkor az a fejlődő lelkek elferdítése a hazugságokkal. Mondjuk megint remek példa, mintha én nem ezt csinálnám Connie-val. Nem akarok már ezen gondolkodni, legyen már vége a gyötrődő gondolatoknak! - Nekem apáskodnom is kell valaki felett, ha már a saját lányom nem hagyja. - kacsintottam rá. - Bár apádnál nyilván idősebb vagyok egy kicsit, deee... mit számít ez? Majd imádkozz, hogy az udvarlóidnak ne hozzám kelljen leánykérőbe jönniük. - jegyeztem meg aztán ismét egy pimasz tényt, de hát ez is a humor legrosszabb fajtájának megnyilvánulása volt. Elgondolkodtam, bár ezt csak látszólag. Tudtam, hogy kinek miért lehetne oka ilyesmit tenni, nekem is megvolt rá az okom. - Nem tudom. Talán ezzel akart büntetni ha nem baleset áll a háttérben. Bármi megtörténhet, s az emberek agya... nagyon összetett. Azt, hogy veled ez miért történt és ha tényleg boszorkány tette... akkor csak attól fogod megtudni, aki ezt megtette. - nyeltem egyet, de a következő kérdés szinte sokkolt, és talán ez az arcomon is nyomott hagyott. - Ezt... hogy érted?! - bukott ki belőlem hirtelen, majd kicsit hátrébb húzódtam a pulttól. - Azt hiszed, hogy közöm van ehhez? - jött aztán ismét egy meggondolatlan dolog a számból. Nem mondta, hogy erre kíváncsi... azt kérdezte, hogy hazudnék-e neki fontos dolgokról...
[You must be registered and logged in to see this link.] Nem tehetek róla, de kénytelen voltam röviden felnevetni a szavaira. Tudom én, hogy nem veszi komolyan ezt az ing témát és természetesen én is csak szándékosan húzom vele. Ennyi jár nekem, ha már itt van a munkahelyemen és hál' istennek nem hagy rendesen dolgozni. - Úgy is tudod, hogy rajtad még a legrémesebb ing is jól állna. - megrázom a fejem, kár lenne tagadni. Így van, jó pasi, ezt csak a vak nem látná, vagy aki nagyon nem akarja. Jól áll ez az ing is rajta és amúgy sincs rossz ízlése, csak azt akartam, hogy amit mondok azt értse és ez volt az első példa, ami hirtelen eszembe jutott. - Nem, a vízért nem, maximum a mosogatásért, mert összenyalogattad a poharat. - a pénzt persze szépen a kasszúba juttatom. Nem zavar, hogy itt van, már nem, sőt örülök neki, hogy őszintén tudtunk olyasmiről is beszélgetni, amiről máskor nem igazán szoktunk. - Örülök, hogy megnyíltál kicsit Chris, még ha ehhez innod is kellett. - mosolyodom el, csak hogy tisztában legyen vele mi is jár a fejemben. Hiába egy-egy pozitív gondolat, ha nem közlöd a másikkal nem igaz? Az élet rövid - legalábbis ha nem vámpír vagy, vagy egyéb halhatatlan - ahhoz, hogy mindig mindent magadban tarts. - Köszönöm! Szóval, ha kiderül rólam, hogy tudom is én... valami vérszomjas dög voltam, aki kivégezte a szüleit, csak nem mer rá emlékezni, akkor se dobsz ki a lakásodból? - ártatlan pislogással döntöm oldalra a fejem, mintha ennek bármiféle esélye is lenne. Nem hiszem, valahogy ezt nem tudom elképzelni magamról. Sok minden lehet, ami miatt nem emlékszem semmire sem a múltból, de valahogy az olyan hihetetlennek tűnik, hogy gyerekként végeztem volna a szüleimmel. Nem... nem hiszem, ennyire azért nem lehet sötét az a múlt, ami mögöttem van. - Valamit csak kell tanítaniuk és ha a feljegyzések hibásak, akkor nem sokat tehetnek gondolom, és nem kérdezik meg az útjukba eső vámpírokat, hogy ők hogyan élték meg a régi korokat, de majd időnként megkérdezlek, hogy jót tanultam-e. - nehogy ezen aggódjon. Amúgy sem vagyok az a típus, aki könnyen elhisz bármit, amit mondanak neki, egyszerűen csak jó lenne valamivel foglalkozni, valami átlagossal, és beülni az iskola padba valami ilyesmi. Sose volt rá lehetőségem, talán majd most. - Rémes vagy Chris, mintha az apám lennél, aki folyton azon aggódik, hogy pártában maradok. - mosolyodom el, mert látom én azt a szemtelen szemöldök vonogatást, ki ne látná. Rendes tőle, hogy folyton arra célozgat, hogy egyáltalán nincs gond a külsőmmel, legyen akkor így, megpróbálok hinni neki, de attól még a körülményeim mindent megbonyolítanak. - Nem tudom... miért tette volna és milyen büntetés az egyáltalán, hogy valakinek megzavarod a múltját, hogy elveszed az emlékeit? Mintha... őt magát akarnád elvenni, ez... nem hiszem. - furcsa, ahogy kérdezget és egy pillanatra bekúszik a fejembe, amit Kenzi mondott. Nem hosszan, gyorsan ki is zavarom onnan, és csak megrázom a fejem, majd inkább töltök magamnak is egy pohár vizet és azt hajtom fel. - Te ugye... nem titkolnál előlem fontos dolgokat? - mégis kicsúszik, pedig nem akartam, pedig próbáltam én bent tartani, de úgy fest ma őszinteségi rohamunk van.
Ahogy beszélt, és megjegyzést tett az ingemre, valami furcsa gesztus jelent meg az ajkaimon. Ami határozottan pozitív volt, némi eljátszott bánkódással és sértettséggel, de mindezekből semmi nem volt valódi. - Szóval kegyes hazugság, hogy jól áll nekem ez az ing. Hm. Esetleg holnap rögtön kezdhetnéd azzal, hogy szétnézel a gardrob szekrényemben, és kidobálod azt, ami még kegyes hazugsággal sem nevezhető jónak. - vontam egyet a vállamon, majd elővettem a tárcámat, és pénzt helyeztem az asztalra, miközben tovább szöszmötöltem azzal a pohár vizzel. - A vízért is árat számoltok fel? - kacsintottam rá, majd felsóhajtottam, és hátradőltem. Tudtam, hogy előbb-utóbb indulnom kell, de mindaddig, míg normálisan ki nem tisztul a látásom, nem vagyok hajlandó felállni innen. Ki tudja, milyen veszélyek lesnek ránk ebben a városban. Talán paranoiás vagyok, mióta megismrtem Klaus Mikaelsont. - Látni kell az érem két oldalát. Talán átlagos voltál, mielőtt kihagyott az egész... történet. De talán nem. Talán ha rájössz, mi történt veled... még inkább nem leszel átlagos. De valójában az a lényeg, hogy tudd: azokra, akik előtte veled voltak, továbbra is ott lesznek. Hogy miért? Mert a barátok ilyenek. - mosolyodtam el. Még jó, hogy nem számolok elő rögtön azzal, hogy miattam kell törnie a fejét az egész történeten. Én tettem ezt vele. És ha kiderül, közel sem reménykedhetem abban, hogy ez az egész barátság-dolog megmarad. PEdig már... kezdtem tényleg azt hinni, hogy ez mindig így lesz. Bebizonyítottam magamnak, hogy egy kis varázslat elég ahhoz, hogy mindent meg lehessen változtatni. És most... ha le kellene mondanom róla... Elvigyorodtam, mikor farkas létéből végre játékosan viccet tudott csinálni a vonyítással, talán nem is árt, ha nem mindig véresen gondolja ezt az egészet. Mindenestre egy jóízű mosolyt kiváltott belőlem. - Egyértelmű, hogy nem leszek professzor semelyik egyetemen, deeee... azért nem kell elhinni ott sem mindent, amit tanítanak. Egykoron régen arra vetemedtem, hogy kíváncsiságból egyetemi padba ültem, és... ferdítik a valóságot. És nem értem, hogy ha nincs elég forrásuk hozzá, miért bocsájtkoznak elméletekre, miért ezt gyömöszölik a fejekbe? - sóhajtottam, majd legyintettem. - Tanárnéninek viszont túl fiatal vagy még. Azok a gyerekek, akiket taítanál, nem hiszem, hogy a tananyagra figyelnének egy középiskolában. - vonogattam a szemöldököm szemtelenül, majd elgondolkodtam. - És arra még nem gondoltál... hogy talán egy haragosod... vagy bárki... tett arról, hogy ne emlékezz? Úgy értem... a természetfeletti világban aligha léteznek véletlenek. - Igen... azt hiszem, tudni akarom, eddig mit tudott meg. De ahogy hallom, eddig még söttében jár.
Kezdőlap
