- Persze, hogy tudom. - legyintek türelmetlenül. - Nem kajálok be ilyen baromságokat. - Nem tökéletesen, de felszínesen azért ismeren Serenát. Tudom, hogy nem ilyen. Ha véletlenül be is csúszik egy baba, arról már tudnék, de tőle és nem Mystic Falls pletykásabb részétől. - A szerelmet borzalmasan túlértékelik. - állapítom meg alsó ajkam rágcsálva. - És te is így teszel. Azt hiszed a szerelem minden problémádra megoldás lehet, de amikor kiszáradva fekszel majd a küszöbön, akkor a fenenagy szerelem sem fog segíteni rajtad. - mondom nyersen. Nem az volt a célom, hogy megbántsam vele, vagy az orra alá dörgöljem. Csupán szembesíteni akarom a problémáival, amiket ő egy rózsaszín szemüveg mögül figyel. Itt az ideje, hogy felpróbálja az én szemüvegemet is. - Én sem válogatom a pasijaimat mindennap, Serena. - emelem égnek tekintetem. - Csak elővigyázatos vagyok és önző. - mondom könnyedén. Persze akadnak olyan szerelmek, amik egy kicsit szétmarcangolják egoista lényem, de az sose hagyja magát teljesen elpusztítani. - Köszönöm. - emelem én is poharam. - Nem lesz egyszerű menet, de a végén úgyis én győzök. Mindig én győzök. - kacsintok rá, majd meghúzom az italt.
- Túlzol, de legyen... páratlan vagyok, legyen ma neked igazad. - mosolyodom el egészen szélesen. Igen, tényleg nem rossz, hogy bejött, akkor is, ha iszogat közben és lefoglal, de nem érdekel. Amúgy is viszonylag kevesen vannak és csak unnám magam, így viszont ezt el tudom kerülni. Ez egyszer pedig még igaza is lehet, még ha persze ténylegesen nem is értek egyet vele. Nem vagyok olyan nagyon páratlan, talán csak időnként pozitív és nem ítélem el őt azokért, amiket nem tudok róla. Talán naivitás csak azt látni, amit látni akarok, amit tudok is, de nekem akkor is ez számít igazán. Tudom, hogy értem sokat tett, nekem sokat segített, ez a lényeg. - Igen, de azért ismerd be néha egy-egy kegyes hazugság is kell, ha mindenki csak igazat mondana, akkor az sem lenne. Mint pl. hogy jól áll neked ez az ing. - felnevetek röviden, de persze, hogy csak piszkálom, ennyi az egész. Nem gondolom komolyan, hogy gond lenne az ingével, csak ugratom, a kegyes hazugságokat amúgy is akkor szoktuk főként alkalmazni, amikor valakinek mondjuk a külsejéről van szó. Hát persze, hogy nem vágjuk senkinek sem a fejéhez, hogy rémes lett az új haja miután most lépett ki a fodrásztól, össze is omlana. - Viszont ha nem emlékszem rá az olyan, mintha nem is lett volna. - rántom meg finoman a vállam egy apró mosollyal. Igen, voltam átlagos, amikor nem maffiózók között nőttem fel, amikor nem árvaházban cseperedtem, amikor nem öltem meg kényszerből a nevelőapámat, de erről nem tudok semmit, akkor pedig nem is valóságos. - Persze éljenek a vérfarkasok és a telihold! - játékosan még egy halk kis vonyítás is belefért. Tudom én, a mosolyából, hogy csak próbál jó kedvre deríteni, én pedig igyekszem is, hogy sikeres legyen az akciója, de teljesen nem tudom átérezni most ezt. Az átváltozás mindenhogy ugyanolyan fájdalmas, akkor is, ha nem egyedül csinálod, hanem más valakivel együtt, sőt akkor még az ő szenvedését is végig kell nézned, nem hiszem, hogy az olyan jó lenne. - De ha a te eszed az enyém lenne, akkor nem lenne értelme suliba járnom és azért elvileg ott szakmai dolgokat is tanítanak, irodalmat, elemzéseket, ilyesmi. Hiába élted át, attól még ezt nem feltétlenül tudod, de ha emlékek kellenek, szólok. - persze abban segíthet, hogy jobban átérezzem a kor hangulatát, bár az az igazság, hogy ez már így is megy, csak az okát nem értem. A komoly kérdésre csak elkönyökölök vele szemben a pultra és finoman megrántom a vállam. - Nem tudom. Talán... valami sokk ért, akkor szokott ilyesmi lenni nem? Baleset mondjuk a szüleimmel, és nem akarok emlékezni rá. Vagyis én akarok, de... az agyam nem. - de látszik, hogy igazából fogalmam sincs. Halvány sejtelmem sem, hogy mi miért van. Egyszerűen csak ez van, és ennyire már ismer azt hiszem. Szeretném tudni, hogy mi történt, hogy miért nem rémlik semmi, még csak halványan sem.
Felsóhajtok amikor szóba hozza ezt a baba dolgot. Ezt az egészet egy hülye gyerek találta ki és most mindenki ezen a pletykán csámcsog. Még csak az kéne, hogy 18 éves létemre gyereket várjak. Főleg egy vámpírtól. Nem! Nem akarok, és szerencsére terhes sem vagyok. - te is pontosan jól tudod, hogy ez a gyerekes dolog csak kamu. - mondom unottan miközben beleiszok a kólámba. Nem azért nélkülözöm az alkoholt, mert terhes lennék, hanem azért, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni és józan maradjak. - Nem fogok besokallni, szeretem őt és ez a lényeg. Tudod Katherine, én nem olyan vagyok, mint te. Én nem váltogatom a pasijaimat minden egyes nap. - mondom neki miközben egy gonosz mosoly kúszik az arcomra. A magunk fura módján barátnőknek nevezhetőek vagyunk, de az még nem zárja ki azt a tényt, hogy szoktuk húzni egymás agyát. Most is épp ez történik; p a babával idegesít én pedig ezzel a ribancos dologgal. - Hát sok sikert ahhoz, hogy vámpír lehessél.- emelem felé a poharamat mintha csak tósztot mondtam volna.
Valami torz, mégis jókedvű mosoly jelent meg a szám környékén, mikor ránéztem. - Nem értem, hogyan vagy képes erre... te vagy az egyetlen, aki képes meggyőzni olyasmiről, amit én ezer évig másként gondoltam. Páratlan vagy. - suttogtam, mosolyom pedig még mindig az arcomon játszott. Most kezdtem kicsit elszégyellni magam, hogy ő így támogat... én pedig mit csinálok? Részegre iszom magam a munkahelyén, ahol nem kellene őt szégyenbe borítanom. Szép gól volt, Chris. - Sokan örökölhetnék ezt a tulajdonságot, miszerint nem hazudnak. Bár ha józanul nem, hát majd egy pohár után megered a nyelvük. - kacsinottam rá ismét, hogy ezúttal is kiváltsak belőle egy mosolyt. Szeretem, ha mosolyog. Ahhoz képest, hogy tönkretettem az életét, és élete nagy részét elfeledtettem vele... nos, igencsak szép teljesítmény. Tényleg megkedveltem ezt a lányt, annak ellenére, hogy mikor először találkoztunk, addig fajult az egész, hogy képtelen voltam ostoba bűntetésekben részesíteni. Talán egy kicsit megbántam... de ha nem teszem meg, ma már nem lenne itt. Én pedig lehet, hogy egy barát nélkül már elástam volna magam. - Szerintem voltál már átlagos. Csak egyszerűen nem emlékszel rá. - vontam egyet a vállamon, de nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert... tudtam, hogy így van. Vagy mégsem. Sosem volt átlagos. - Egy férfi úgy szereti a nőt, ahogyan azt kell. Mindennel együtt. Ha nem képes, akkor inkább ne is szeresse. És tudod, ez a város hemzseg a vérfarkasoktól... azt hiszem, ha egy másikkal akadnál össze, akkor azt nem kifogásolnád. Sőt, mi több! Azt hiszem, hogy még el is fogadná, hogy teliholdkor átváltozol. - vigyorodtam el ezúttal már szélesebben, éés újabbat kortyoltam a vizemből. - Főképp mert talán együtt láncolnátok le magatokat, és a telihold fényében együtt vonyítanátok a kerek holdra. Hát nem romantikus? - pimaszkodtam vele. Nem bántásnak szántam, de ezt a hangomon ő is tisztán érezhette. Imádtam heccelni. És általában ő mindig viszonozta ezt. Nem mellesleg, eléggé keserűen adta át szavait, így nem is kell mondani, hogy próbáltam valamivel megmosolyogtatni. - Áh, ez az egész nem lenne erősségem. Elég volt egyszer átélni ezeket a... korszakokat. De az én eszemmel jól járnál. Mindeent láttam, mindent hallottam, mindent tudok, amit tudni kell az irodalomról és történelemről. Átéltam az egész elmúlt ezer évet... szóval ha különtanár kell... - kacsintottam rá. - Tudod, hol találsz. Vagy majd ez a kis party fog e célul szolgálni. - nevettem fel, majd ahogy egy komolyabb gondolat ült le a fejemben, nem bírtam ki; arcom megkomolyodott, és ki is bukott belőlem. - Mit gondolsz... mit felejthettél el? Miért... miért felejtettél el egyáltalán az életedből ennyi évet? Szinte az életed felét... - kérdeztem, és kérdőn néztem rá. Félő, hogy ha még egy kicsivel jobban megkedvelem, akkor elmondok neki olyat, amit nem kell. De őt ismerve, nem adja fel amúgy sem.
Embernek lenni szar. De tényleg. Lassabban gyógyulsz, a reflexeid romlanak, hamarabb elfáradsz, a magassarkúban való tartózkodás huzamosabb idő után hatalmas és fájdalmas vízhólyagokat eredményez a talpad egyes pontjain és az alkohol valamiért jobban égeti a torkom, amikor lecsúszik és hamarabb üt, amikor már lent van. És ha valaki ezt megkérdőjelezi, az vonszolja csak el a a formás popoját hozzám és nézzen meg magának engem. Minden egyes korty úgy folyik le a nyelőcsövemen, mintha ki akarná marni az egészet és hihetetlen, de a harmadik pohár után enyhül csak ez a kellemetlen érzés, amikor már egy kicsit kezd összegabalyodni a nyelvem beszéd közben. Nem vagyok részeg, még csak be sem csíptem, csupán feldobottabb állapotba kerültem, ilyenkor vagyok abban a fázisban, amikor még több alkoholt kívánok. De újra emlékeztetnem kell magam, hogy most nem azért jöttem, hogy leigyam magam az asztal lábáig. Kivételesen. Így a harmadik pohárban tartok pár kortyot, hogy a beszélgetés közben is legyen valami, amit nyalogathatok. Ha ez elfogy, akkor kénytelen leszek újat rendelni. Azt a rendelést pedig a szervezetem és a pénztárcám sem viselné el. - Ízlések és pofonok. - vonok vállat. - Én a whiskey-nél maradok, de te tényleg jobban teszed, ha a kólát választod. Tudod, a baba miatt. - mondom vigyorogva, majd cinikusan megpaskolom a hasát. Hallottam a pletykát, miszerint a nőszemély terhes. A legtöbb emberrel ellentétben, én nem hiszem el ezta hülyeséget, de jól esik ezzel szekálni. - Figyelj csak. - szólalok meg most komolyabban. - Nekem tökre bejönne egy ilyen kapcsolat, főleg, ha én kapnám a vámpír részt ebből a véget nem érő históriából, de ez nem igazán a te stílusod. - állapítom meg a fejemet jobbra-balra ingatva. - Már csak az a kérdés, hogy mikor sokallsz be. Nézhetem páholyból, ahogy kipenderíted a vérszopó szűrét? - kérdezem vigyorogva. - Ezt most komolyan kérdezed? - vonom fel hitetlenkedve szépen ívelt szemöldököm. - Én azért születtem, hogy vámpír lehessek és mindenki tudja, hogy ez csak egy átmeneti állapot. Hamarosan visszakapom a vámpír létet. A kérdés mikor és, hogy addig nem csavarodok-e be.
Nem sok mindent osztott meg velem eddig a múltjából, ami rossz, hát persze, de soha nem gondoltam úgy, hogy faggatnom kéne e miatt. Segített, amikor a legnagyobb szükségem volt rá és nekem ez épp elég arra, hogy azt mondjam jó ember, bármit is hibázott eddig élete során, az mind nem számít, nem fontos... kicsit sem. - Sajnálom Chris, de... attól még nem vagy rossz ember, szerintem nem vagy. - túl nagy a késztetés, hogy megsimítsam az arcát, de végül a kezem félúton irányt vált és egyszerűen csak megszorítom az övét, ami az asztalon pihen. Keresem a tekintetét, az arcomon bátorító mosoly játszik. - Nem dönthetjük el, hogy kit szeretünk. Rémes lehetett régen olyan bigott világban élni, de már nem abban élünk igaz? Lehet még szép életed, szerethetsz mást, jobbat. - ő is mindig ilyesmikkel jön nem igaz? Új élet, nagy változások stb. Akkor neki miért ne adathatna meg, ha nekem van rá lehetőségem? Ő ugyanúgy elérheti, hogy szebbé váljon körülötte minden. Attól, hogy vámpír, hogy a szíve meghasadt... sokáig él, van ideje meggyógyulni és keresni olyat, aki érdemes lehet, hogy újra lángra gyúljon. - Az egyszer biztos, hogy azt nem mondhatná rád senki sem, hogy hazug vagy. - vannak hibái, hát kinek nincsenek? De tényleg nem szokott hazudni, ebben teljesen igaza van. Az önbizalmam pedig... talán kéne egy kicsit több, talán nincs is szükségem rá. Nem is tudom, nehéz lenne elképzelnem egy normális jövőt, egy átlagos életet, családot... Azt pedig nem is említem, hogy a család együtt jár egy gyerekkel is, én pedig nem tudom, hogy valaha tovább akarom-e adni egy ártatlan gyermeknek ezt az átkot, ami engem is súlyt. Minden telihold kínszenvedés, minden telihold tömény és csupasz fájdalom, nem adhatom át ezt olyan valakinek, aki belőlem van, akit mindennél jobban szeretnék. - Nem tudom Chris, nehéz ezt elképzelni, elég hihetetlennek hangzik, hogy valaha átlagos életem legyen. Mégis melyik épeszű pasi viselné jól a bejelentést, hogy "Bocs, minden teliholdkor kénytelen leszel leláncolni a pincében, mert egyébként darabokra téplek, de azért... minden szép és jó." - azt hiszem kissé cinikusan sikerült ezt most kimondani, csak a vállrántásom mutatja, hogy inkább talán csak keserűek a szavaim. Ez nem egyszerű és nem hiszek benne, hogy lehetne átlagos életem, főleg nem emberi. Valahogy... esélytelennek hat. - Igen, egész nap verseket olvasunk majd és elmélkedünk az élet nagy dolgairól, jól gondolod. - nevetem el magam. Tudom én, hogy nem gondolja komolyan és hogy attól, hogy ilyesmit mond még nem becsül le engem. Szeretek olvasni, mindig is így volt, és nem hiszem, hogy valaha változni fog. Jó dolog átlagos emberek, átlagon felüli életéről ábrándozni. - Nem is tudom, ez a történettől is függ, de valahogy a reneszánsz jobban vonz. Néha, ha egy könyv lapjait falom szinte hallom a fülemben a paták dobbanását a macskaköveken. Tudom, hogy butaság, de... ha léteznek előző életek, akkor én szerintem biztos, hogy éltem abban a korban. Olyan nagyon élénken el tudom képzelni minden egyes momentumát. - elmosolyodom és megrázom a fejem. Biztosan butaságnak gondolja. Előző életek, miért hinne benne bárki is? Én sem gondolom igazán komolyan, csak ott motoszkál bennem ez a furcsa és megmagyarázhatatlan érzés, de ez nem más, csak egy érzés. Talán csak túlságosan kedvelem ezt a kort és ennyi. - Héj, már az elején bajba kevernél igaz? - nevetem el magam. Kár lenne tagadni, jó hogy itt van, feldobja kicsit az estét, könnyebb így a munka is, és jobban telik az idő. Ő is tudja, hogy csak cukkoltam azzal, hogy nem örülök neki, hogy benézett. - Azért remélem, nem fogsz nagyon unatkozni, ha nem zargatlak majd minden nap.
Egyetlen mondatával valamiért furcsa érzelmeket keltett fel bennem. Rossz ember voltam? Nem. Az egyetlen bűnöm az volt, hogy.... - Az egyetlen bűnöm az volt, hogy olyat szerettem, aki társadalmilag nem volt velem egyenrangú... a középkor meghatározó eszméje: paraszt nem keveredhet nemesi vérrel, de még egy kereskedő lányáéval sem.. - bukott ki belőlem. - Nem voltam rossz ember, Connie. Azzá tettek. A nő, akiért az életemet adtam volna.. ő tett engem ilyenné. Én voltam az első, akit vámpírrá tett. Én szenvedek az ő bűneiért. - fejeztem be végül, majd megráztam a fejem. Megint elkalandoztam. Tényleg ezzel akarom terhelni szegény lányt? Ennyire nem lehetek önző. De már az is furcsa, hogy most kezdek felé megnyílni. Oly régóta ismerem.. és eddig eszembe sem jutott neki beszélni az érzéseimről. - Tudod... sok mindent mondok alkohol befolyásoltsága alatt, DE! - emeltem fel a mutatóujjamat, és elvigyorodtam. - Hazudni ebben az állapotban sem hazudtam soha. Hiszen tudooood... részeg ember a legőszintébb, olyat is mond, amit józanul sose osztana meg a másikkal. - kacsintottam rá igencsak szemtelenül. Nem tudom, miért volt életcélom az, hogy némi önbizalommal tuningoljam fel. Hogy miért? Nem tudom. Egyszerűen nehéz elviselnem, hogy valaki ilyen legyen... ilyen sebezhető.. miközben mégis annyi, de annyi erő van benne. - Vannak közöttünk olyanok, akik képesek normális élertet élni, igen... ritka eset, de létezik. És te nem vagy hétköznapi... miért lennél ebben a nagy százalék részébe tartozó? - kérdeztem költőien, hiszen tudtam, hogy képes elérni amit akar. Csak éppen... nincs önbizalma, hogy megtegye. De ne is fecséreljük a gondolatokat olyanra, amely még nem történt meg. A múltban tilos élni! A jövő... nos, az jó, ha tudjuk, mit akarunk, de egyelőre éljünk a jelenben. Csak az van nekünk biztosan. - A Whitmore jóhírű suli... az irodalmi tanszék pedig... ez miből áll? Egész nap verseket fogtok olvasni Byrontól és a világfájdalom elterjedéséről fogtok eszméket cserélni az Anyegin kapcsán? - kérdeztem, némileg megvillogtatva tudásomat, hiszen... mindezeket átéltem. És ha tudna róla, hogy ő is... de nem. Még nem tudhatja meg! Lehetetlen. Vagyis, nem az, de nem és kész. - A középkori irodalom... jobban vonz, mint az újkori? Úgy értem, van abban az időben valami olyan... csodálatos. A reneszánsz költészet, a furcsa utalások és rejtett szimbólumok... egy sajátos világ. Talán ez az, ahol el tudlak téged képzelni... úgy igazán. - melegedett meg a mosolyom, miközben elvettem a pohár vizet. - Csak... hagyd majd nyitva az ablakod. Lehet, néha meglátogatlak egy afféle "Hogy van a barátom?" féle buliban. - szemtelenkedtem tovább.
- Annyira rossz ember voltál Chris? - nem tudok túl sokat a múltjáról. Nem is tudom, valahogy nem kérdeztem, és talán nem is számít annyira, hiszen az a lényeg, hogy most milyen igaz? Most jó ember, most figyelmes és bár kissé néha fárasztó, főleg ha iszik, de attól még nehéz elképzelnem, hogy olyan nagyobb rossz volt régen. Jó persze a lánya ki nem állhatja, de ez előfordul az emberrel, ha gyereke van, és persze tudom én, hogy miket mondott róla Kenzi, de az a perszóna bármit mondhat bárkiről, miért kéne hinnem neki akár csak egy pillanatra is? - Csak azért mondod, mert sokat ittál és mert ha pocsékul vagy, akkor segítek neked, de azért jól esik. - mosolyodom el. Nem vagyok bombázó és nem is tudná ezt elhitetni velem. Soha sem voltam az a típus, akiért úgy bomlottak volna a férfiak, legalábbis nem vettem észre semmi ilyesmit. Nem is tudom,hogy mennyire menne nekem bármiféle kapcsolat. Eleve úgy indul, hogy válogatni kell? Egy embernek elmagyarázni, hogy teliholdkor inkább ne jöjjön a közelbe, mert széttépem elég macerás, egy vámpír meg, elvből is rühellne, ha már tudja, hogy mi vagy nem? Vannak ritka kivételek, de a ritka kivételek azok... ritkák. A kérésére csak biccentek és nem sokára már egy tál sós mogyorót teszek elé, meg egy pohár vizet. Igen már esélyes, hogy tényleg kissé túlzásba esett. - Nem mindenki szereti az eszes nőket. De egyáltalán szerinted a magunk fajtáknak van esélye normális, boldog életre? Nehezen tudok hinni ebben. - elhúzom kicsit a számat és halkan sóhajtok egyet. Lehet, hogy okos vagyok, lehet hogy szép vagyok, bár ez utóbbiban nehezen tudok hinni, de attól még az életem zavaros és bonyolult. Egyáltalán nem olyan, amit a legtöbben jól kezelnének. Nem nyithatok senkinek sem azzal, hogy bocs vérfarkas vagyok, bocs nem emlékszem a gyerekkoromra és végül bocs, de lehet hogy üldöz a maffia, csak még nem találtak meg, mert kinyírtam az apámat. Ha viszont ezt nem mondom el, csak később, ha netán már megkedveltem az illetőt, akkor... Nem igazán merem én ezt megkockáztatni. - Jó nekem így Chris. - rántom meg végül a vállam. El kell foglalnom magam és talán a suli erre jó lehet. - Csak az ittenire, úgyhogy nem kéne sokat nélkülöznöd. - mosolyodom el aztán, bár még mindig kissé bizonytalan vagyok, hogy jó ötlet-e egyáltalán a suli. - Nem is tudom, irodalom... hiszen szeretek olvasni, de érdekel a fényképészet is igazából. Azt hiszem kipróbálok ezt azt, bejárnék sokféle órára, aztán meglátom. - így a legegyszerűbb, ha egyszer az ember nem tudja, hogy mit kezdjen magával.
- És milyen jól jártál. - jelentettem ki, mikor szóvá tette, hogy Ő sem ismert emberként. Mázlista nő, meg kell hagyni. Talán emiatt vagyok képes elviselni a tényt, hogy körülbelül mindenki, akit egykoron szerettem, mára már halott. Nem kell, hogy szégyennel tekintsenek rám. S nem kell, hogy ezt a szégyent én lássam. Erint hidegen hagyja, hogy mi van velem, tehát... az ő szánalma és szégyene nem érdekel. Érdekelnie kellene, de azt hiszem, a szerelmem iránta egyre inkább elmúlik, mióta tudomást szereztem arról, hogy kikkel képes ágyba bújni csakis azért, hogy megőrízze azt a bizonyos hírnevet. Bonyolult egy nő agyával gondolkodni. Ezért inkább nem is teszem. Jobb lesz, ha egyelőre csakis a lányommal törődöm... és Connie-val. Nem engedhetem, hogy bárki is a tudomására hozza a múltat... mert az mindennek véget fog vetni. És a támogatásom ugyan látszólag jeleskedik, de nem engedhetem... nem. Ő az egyetlen barátom, aki ha tudni fog mindenről, már csak azért sem fog többé kedvelni, mert hazudtam... másrészt mert a múltunk nem engedi majd, hogy kedveljen. - És ha nem vagy ember? Én sem vagyok, és ez mégis kit érdekel már a mai világban? - kacsintottam rá szemtelenül. - Megannyi vérfarkas vehetne rólad példát... kivéve a szerénységedről. Ha tükörbe nézel, egy valódi... öhm... bombázót kellene látnod, nem pedig egy "nem vagyok vonzó nő" képét. - ráztam meg a fejem, majd eltoltam magam elől a poharat. - Hoznál valami kis... sósat? Egy pohár vízzel megtoldva. - szakítottam félbe a témát, mikor rájöttem, hogy tényleg túlzásokba estem. Ideje elkezdeni józanodni. És nekem nem kell a sok hülye koktél, meg praktika. A víz és a sós sütemény megold minden problémát. - Túl sokáig éltél elnyomás alatt... - jelentettem ki aztán, mikor ismét találkoztam a pillantásával. - Ki kell szabadulnod abból a skatulyából, melybe azok az embrerek kényszerítettek téged. - nyeltem egyet. - Hogy végre képes légy látni magad... egy okos, vonzó nőt, aki te vagy és nem a melletted álló bögyös kiszolgáló. - biccentettem a fejemmel a körülbelül három méterrel arrébb álló leányzóra. - Neked vele ellentétben eszed is van. És ez... mindennél nagyobb fegyver. Sokan nem említik a nőt és az észt egy mondatban. Micsoda nagy baklövés. - legyintettem. A fejemet viszont felkaptam a következő mondatra, és felvont szemöldökkel szemléltem a lányt. - Hm... egyetem... főiskola... végülis egyre megy. Tökéletes kezdete lenne egy új életnek. Én ezt mondom. Nem hülyeség, mert még nem vagy negyven éves. Öreg diák nem vén diák. - pimaszkodtam vele kicsit. - Melyik főiskolára gondoltál? Vagy milyen szakra? Remélem, nem hagysz itt... - biggyesztettem le a számat, játsszva a szomorúságot, bár tudta ő nagyon jól enélkül is, hogy egyáltalán nem töltene el jókedvvel, ha elmenne innen.
Néztem a pisztolyt, majd a lányra szegeztem újra a tekintetemet. Honnan szerzett egy ilyen fegyvert? Ez egyáltalán nem az olcsó kategóriába tartozik, minőségi munka volt. A pult alatt néztem végig a fegyvert, kiszedtem a tárat, és megnéztem a töltényeket. Nem volt megtöltve teljesen, talán csak olyan félig, vagy a háromnegyedéig. Nem kellett végignézegetnem, végigszámolgatnom hogy mennyi van benne, érezhető volt a súlyán. Meg nem is gázpisztoly volt, hanem tényleg, gyilkolásra alkalmas kézifegyver. Veszélyes egy részeg embernél, igaza van. De magam sem fogok túlságosan józan maradni, ahogy tervezem. De sokkal józanabb mint ez a lány annyi biztos. Védekezésre egy gázpisztoly is megtenné, szóval ezért sem értem, hogy miért van nála egy ilyen fegyver. A tárat visszaraktam a helyére, majd pedig elraktam az egyik zsebembe. Onnan nem látszik ki úgy, mint az ő nadrágjából. A poharat félrelöktem, és követtem a példáját, inkább az üvegből ittam tovább. Persze nem vedeltem, hanem csak kisebb kortyokban. És hallgattam a történetét, mire teljesen felé fordultam, egész testemmel. Találkozott az emberrel, akit megölt. Ebben mi olyan meglepetés? Boszorkányok már évezredek óta támasztják fel a halottakat, gondolom ez az „ember” is olyan volt. Vagy talán nem is tud az egész természetfeletti világról? Nem lepődnék meg, elvégre nem sok hozzánk hasonló hord magánál pisztolyt, ha meg akarja védeni magát. Inkább az erejére hagyatkozik. Jobban belegondolva érződik is rajta, hogy ember, mert nem tudom egyáltalán beazonosítani sem, hogy milyen fajba tartozik. Kicsit meglepődtem mikor lefordult a székről. De szinte egyből kapcsoltam. Leraktam az üveget a pultra, leszálltam a székről, és leguggoltam hozzá. - Jól vagy? - Kérdeztem kissé aggódva is, pedig tudom, hogy nem épp van a helyzet magaslatán. Elvégre közel elfogyasztotta már az egész üvegnyi abszintet. Sóhajtottam egyet, majd fogtam a karját, vállamon átvetettem, majd felállítottam. Majd pedig elindultam ki a bárból, egy közeli hotel felé. Könnyebben, és gyorsabban akartam volna haladni, ezért végül a térdhajlatához ért a másik kezem, és a karomba vettem őt. Sóhajtottam, majd folytattam az utamat.
Tudom jól, hogy nem szabadna így nyilvánosan egyedül iszogatnom, mert ki tudja mikor bukkannak fel az apám emberei engem keresve. Ha pedig részegen akarnak innen kihurcolni nem hiszem, hogy sokan a segítségemre lennének. Egyszerűen elintéznék azzal, hogy részeg vagyok és hülyeségeket beszélek. Szóval nagyon sok esélyem nincs, ha annyira leiszom magam, hogy megvédeni sem tudom magam. Ami szerintem már most megtörtént. A reakcióidőm jócskán lecsökkent és egy kicsit szédülök is. De hát ezért jöttem ide, nem? Azért remélem, hogy senki nem akar itt berontani és elhurcolni egészen az apámig. Mondjuk már az sem érdekel. Vigyenek, hurcoljanak és essünk túl ezen az egészen. Nekem soha nem lesz egy percnyi nyugtom sem. Főleg így nem. Apám jobb esetben egyszerű halállal ajándékoz meg. Rosszabbik esetben pedig addig játszadozik el velem, amíg meg nem unja. – Felejteni? Pontosan. Még a nevemre sem akarok emlékezni. Bár ilyen egyszerű lenne, hogy mások is megfeledkezzenek rólam. – Sóhajtottam egyet, majd újból kortyoltam az italomból. Már nem is éreztem, hogy mart volna. Az előző próbálkozásom teljes mértékben megtette a hatását, mert már egyáltalán nem érzek semmit. Kapaszkodok a bárpult szélében, miközben úgy helyezkedek el, hogy szembeforduljak azzal az alakkal, akivel most beszélgetést kezdeményeztem. Észre sem vettem, hogy elvette tőlem a pisztolyt. Különösebben nem is érdekel. Kétlem, hogy valaki itt akarna lövöldözésbe keveredni. Nem úgy tűnt, hogy az apám emberre, mert ha az lenne, akkor már rég nekem esett volna. Nem éppen a türelmükről híresek. – Tartsd meg. Részeg ember kezébe nem való a pisztoly, ha ki van biztosítva, ha nem. – Annyira mindegy, hogy nálam van-e vagy sem. Valószínűleg azután akarnám elővenni, hogy valaki már rég leütött, szóval feleslegesen cipelném magammal. Lehet, hogy valaki pont abból kovácsolni előnyt velem szemben. Nem.. Jobb, ha megtartja. Remélhetőleg nem ő lesz az, aki ebből előnyt akar kovácsolni. Na, meg szerintem ha odanyúlnék a pisztolyért le is borulnék a székről. – A történetem pedig csak annyi, hogy a saját apám holtan akar látni, de nem hibáztatom. Az érzés kölcsönös. Ja, és még ennek tetejében találkoztam azzal az emberrel, akit elvileg már megöltem.. – Mondtam nevetve, aminek az lett a vége, hogy iszonyatosan megszédültem és ledőltem a bárszékről. Hivatalosan is eleget ittam. Vagyis inkább már túl sokat. Még soha nem borultam le sehonnan így. Ehhez már komolyan mondom tehetség kell. Na, meg ahhoz is, hogy egy idegennek elkotyogjam a dolgaim. Ez nem rám vall, de egyszer megengedhetem magamnak ezt a luxust, nem?
Nem túl gyakorian járok be bárokba, vagy kocsmákba, akárhogy is lehet ezt nevezni. Igazából soha sem hallottam még róla, csak volt benn egy olyan kellemes hangerő, amiből erre következtettem. Bejöttem, és lássunk csodát, tényleg az. Hogy miért kerestem egy ilyenhez hasonló helyet? Nos, ezt magam sem tudom. Ünneplés talán? Vagy épp az ellenkezője? Ma lett volna ha minden jól megy, a feleségemmel a 721. házassági évfordulónk, de vele ugye nem alakultak túl jól a dolgok. Azok az emberek akik ezt tették velem, vámpírrá változtattak, a feleségem ez általi halálát, és azt, hogy nem voltam itt mikor gyermekeim elmentek a házból megkapták az őket megillető büntetést. Mind egy szálig, nem hagytam hátra senkit. Megkínoztam őket, és szörnyű kínok közt megadtam végül a kegyelemdöfést. De még ezek a kínzások sem voltak ahhoz foghatók, mint amit akkor éreztem, miután a vérét kiszívtam, és holtan feküdt a karjaim közt. Még mindig összerándul a gyomrom az egész miatt, ennyi év után is. Talán nem kéne a múlton rágódni, de megöltem a személyt akit szeretek. És közben nagyrészt a tudatom is ép volt. Ezért is tértem be ma ide, hogy megint elfelejtsem ezeket az emlékeket, jól leigyam magam, persze inkább lassabban. Nem úgy mint a mellettem ülő lány. Kicsit meglepett, hogy a fél üveget kiitta húzóra. Tapasztalatból tudom, hogy nem tesz túl jót ez a szervezetnek, még nekem is sok lenne egyszerre. Meg ahogy látom, valami zsengébb abszintet vett, de még így is elég nagy volt az alkohol tartalma neki. Néztem a lányt, amint dülöngél a széken is egy picit, majd pedig válaszoltam is a kérdésére. - Látom te is felejteni akarsz. - Kortyoltam bele a pohárba, majd újra megszólaltam pillanatokkal később. - A te történeted mi? - Kérdeztem, miközben a pohárban lévő whiskyt kiittam. Aki így vedeli a piát annak sem lehet tényleg könnyű sorsa, ha az lenne, akkor társasággal jött volna jól berúgni. De ezt a lányt még az sem érdekli, hogy mit iszik, vagyis valószínűleg érdekli, csak az nem, hogy ennyi egyszerre a torkát is kiégeti a helyéről. A farmeréből hátul kilógó pisztolyt a kezembe vettem, majd a kezemben biztosítottam. - Csak egy jó tanács… Ha nem használod, akkor ne legyen kibiztosítva, mert könnyen még egy lyukat üthet a fenekedbe. - Mondtam nevetve, majd a pisztolyt néhány centire feldobtam, és a csövét fogtam meg, a markolat az ő irányába volt.
Egyszerre éreztem magam kényelmetlenül és biztonságban attól, hogy a pisztoly a derekamnak nyomódott. Igyekeztem elrejteni a kíváncsi szemek elől. Elég, hogy én tudom van magamnál egy pisztoly. Nem azért, hogy felvágjak vele egyszerűen csak, hogy megvédjem magam. Szükségem van erre. azok után, hogy apám a legutóbbi alkalommal milyen közel volt ahhoz, hogy visszaszerezzen engem ez a legevesebb. Nem fogom engedni, hogy még egy rohadék kihasználjon úgy, mint azaz állat. Mert nem tudom férfinak nevezni az ilyet. Bár a másik sem volt különb, aki meg úgy döntött, hogy inkább nem csinál semmit, mert szerinte ez annyival jobb lépés. Így jobban belegondolva talán ő is többet megérdemelt volna.. De nem én vagyok az igazságosztó. Így remélhetőleg most eltűnnek az életemből egy darabig. Habár nincs egy hete, hogy felbukkantam a városban mégis folyamatosan a hátam mögé nézek. Nem maradhatok itt sem túl sokáig, de még nem érzem úgy, hogy mennem kellene. Múltkor sem éreztem, hogy a nyomomban lennének. Az is eléggé balul sült el. Nem szeretném, ha még egyszer úgy alakulna. Most már felkészültebb vagyok. Azt hiszem a pincér srác megfeledkezett rólam. Már körülbelül fél órája ücsörögtem a helyemen és mindenhova ki bírta vinni a rendelést csak hozzám nem. Mikor már meguntam felálltam a boxból és a pulthoz mentem. A pult szélén csak egy idősebb férfi volt úgyhogy nem zavartattam magam. Távolságot fenntartottam ezért kihagytam kettőnk között egy széket. Soha nem tudhatja az ember, hogy mégis ki fogja hátba támadni ezért is láttam jobbnak, ha minimum egy széket kihagyok közte és köztem. – Megkaphatnám végre az italomat? – Nem akartam jelenetet rendezni, de eléggé ki tudok akadni, ha valamit nem kapok meg. Elkényeztetett kislánynak is lehet mondani, de a várakozás soha nem volt az én asztalom. Főleg, hogy nem igazán engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Meg nem is szeretem, ha megvárakoztatnak vagy irányítani próbálnak. Mikor végre elém helyezték az üvegemet odamotyogtam egy köszönömöt, majd a poharat félretolva az üvegből kezdtem el inni. Nem érdekelt, hogy marta a torkomat nem álltam le két kortynál. Mikor már nem igazán bírta feldolgozni a szervezetem letettem az üveget és éreztem magamon az emberek tekintetét. Szerintem épp elég nő issza le magát errefelé senki nem fogja gondolni, hogy én voltam az. Legalábbis merem remélni. Hosszú idő óta először vágyom egy görbe estére, amikor senki nem szabja meg, hogy mit csinálhatok és mit nem. Nem akarok senkinek megfelelni.. Nem akarom, hogy mindig a hátam mögé kelljen néznem, hátha követ valaki. Egyszerűen csak szabad akarok lenni végre. Ez pedig csak akkor fog eljönni, ha az apám halott. Erre pedig elég kicsi az esély, mert én mostanában a közelébe se tudok férkőzni. Csak akkor, ha úgymond megadom magam. Viszont azzal aláírnám a saját halálos ítéletemet. Észrevettem, hogy a mellettem ülő alak talán még jobban bámul engem, mint bárki más ebben az elcseszett bárféleségben. – Valami gond van? – Kérdeztem, miközben felé fordultam és belekortyoltam újból az üvegbe.
Mystic Falls… Rég jártam itt, legutóbb is mikor itt jártam, éppen a megölésemre készültek. Sebaj, régi idők már. Akkor még romban volt az egész életem, emlékszem rá. Azonban jó néhány hónappal ezelőtt elkezdett végre rendeződni. Shan feltűnt újra az életemben, hála égnek Ren nélkül. Annyi viszont kicsit szemet szúrt, hogy egy vadásszal jelent meg a házunk ajtaja előtt. Méghozzá terhesen. Fuhh, egy napra elég döbbenet volt akkor is már. Nate, vőlegénye, mára általam már férje épp azon a napon halt meg… Vagyis, részben csak, mert Shan a vérének köszönhetően visszahozta. Terjedelmes nap volt, főleg hogy a hullákat is nekem kellett mind eltakarítanom, végighallgatnom a veszekedésüket, majd nekem kellett volna a lányomat is vigasztalnom. Sikerült is, de nem kellett sokáig, mert újra visszajött, szinte a bocsánatáért esedezve. Jó fiú ez a gyerek, csak meg kell ismerni rendesen. Sőt, inkább azt az egész hetet mondanám úgy egészében hosszúnak. Főleg, hogy másnap hajnalában jött is Nate, hogy kellene valaki aki összeadja őket. Nem teljesen hivatalosan sikerült is összeadnom őket, elvégre nem vagyok „Isten embere”, meg ilyen hülyeségek. Egyszerűen csak anno egy barátnak teljesítettem egy kívánságát, majd pedig rám ragadt. Egyedül mondjuk csak ezt a két párost adtam össze, elég is volt. Nem nekem való ez. Koromhoz, és külsőmhöz képest ugyanúgy gyakran eljárok futni, most, hogy végre jó irányba fordult az életem. Néhol egy-egy gyilkolás is belefér. Nem engedem, hogy a prédáimat mások cserkésszék be, nem bizony. Estére járt, nagyon is, mikor betértem valami kocsma, vagy bár féleségbe. Semmi különösebb hangzavarra nem volt szükségem jelen pillanatban, csak egy jó kis piára, és nyugalomra. Leültem minél távolabb az ajtótól a pult legvégébe. Néztem az ajtón bejövő fiatalokat, akik eltekintve nem emberek voltak. Többségük. Majd pedig a pultos nő felé fordultam. - Whiskyt kérnék. - Majd hozta is már az üveget, és a poharat. Kiöntötte, majd vitte is volna el az üveget, mire megfogtam a kezét, és megráztam a fejemet. Le is rakta, majd vállat vonva arrébb állt. Bontatlan volt egészen 10 másodperccel ezelőttig, és hála égnek nem azt az olcsó szart rakta elém. Rendes, skót whiskyt. Jóízűen folyt végig a nedű a torkomon, majd leraktam a poharat, és körbenéztem az egész helyiségen. Mindenki csoportokba rendeződve, beszélgetnek vihorásznak, egyedül egy lányt láttam egy távoli sarokban, aki egyedül ült, komoran. Nem tudom mi konkrétabb problémája lehet, de ha ennyire nem keresi más társaságát, hogy egy fegyvert is tart a nadrágjában, akkor hagyom is. Pedig de szívesen megosztanám ezt a whiskyt mással is. Nem is időztem el különösebben hosszabb időt egyik csoportot sem nézve, így őt sem „stíröltem” tovább. Visszafordultam a pulthoz, és újra töltöttem magamnak. Lassan kortyolgattam.
Ennyit arról, hogy végre találtam egy helyet, ahol lepihenhetek. Ez mind szép és jó lenne, ha rögtön az első pillanatban, amikor egy nyilvános helyre keveredek nem futnék bele abba az emberbe, akit én öltem meg! Halottnak kellene lennie még sem az. Zavaros, ugye? Még talán pár pillanatig ez az egész felül is múlta azt, hogy a saját apám ellen kell menekülnöm. Apám haragját csak a kísérletem táplálja. Azonban Hayden-ét az, hogy ténylegesen megöltem. Nincs mit szépíteni ezen az egészen. Megöltem és kész. Nem volt szándékos, mert tényleg nem akartam. Miatta határoztam el magam leginkább, hogy véget vetek apám idióta akaratának. S ezzel csak nagyobb bajba sodortam magam, mint eleve voltam. Pedig mindent olyan szépen megterveztem, hogy szinte lehetetlen volt, hogy valami balul süljön el. Nem számoltam azzal, hogy Hayden fog besétálni azon az ajtón. Még lehetőséget sem adtam, hogy szóljon. Csak lelőttem. Tudtam apám képes lett volna közelebb férkőzni hozzám pár másodperc alatt és lefegyverezni. Akkor talán, már lezárhattuk volna ezt az egészet és most ott lennék, ahol lennem kellene apám markában. Ehelyett folyamatosan menekülök. A legutóbbi alkalommal is sikerült megszöknöm, mikor a nyomomra bukkantak. A sebeim már begyógyultak, de vannak olyan dolgok, amiket soha nem fogok elfelejteni. Például az, hogy azaz állat megerőszakolt. Én pedig megadtam neki azt, amit megérdemelt. Megöltem. Egyáltalán nem érzek bűntudatot. Hayden után éreztem nem akartam bántani.. De ezt a rohadékot bármikor újra meg újra megölném és egyszer sem bánnám meg egy apró pillanat töredékére sem. Természetesen álmomban kísért még így is a halála, mert a lelkem még nincs hozzászokva ehhez a sötétséghez, de azt hiszem itt az ideje, hogy hozzászokjon. Feleslegesen nem ontok ki életet, de ha úgy adódik, hogy valaki vagy én még szép, hogy magamat fogom választani. A legutóbbi alkalomból tanulva egy pisztollyal a nadrágomban léptem ki az utcára. Nem fogom bezárkózni sem Hayden miatt sem pedig az apám miatt. Itt remélhetőleg az apám egy darabig még nem talál meg.. Hayden-t meg remélhetőleg tudom kezelni. Szükségem volt egy italra. Vagyis nem is egyre, de ez részletkérdés. Lehajtott fejjel mentem végig az utcákon nehogy valaki észrevegyen, mikor beértem a helyiségbe rögtön az eldugottabb helyek közé vettem magam és be is ültem az első teljesen üres boxba. Leadtam a rendelésemet a pincérnek, majd óvatosan körbenéztem.
Mikor a szüleim azt mondták, hogy olyan életet éljek amilyet én szeretnék szerintem nem ilyenre gondoltak. Nem arra gondoltak, hogy a lányuk vérfarkas lesz és egy vámpírral fog járni. Hah... Mikor belegondolok a mostani életembe egyből nevethetnékem támad, csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy ilyen sorsot fogok ki magamnak. De mindegy is, meg kell szokni és bele kell törődni, hogy ez van és ezen nem tudunk változtatni. Hisz az átkomat kiváltottam amit nem lehet vissza csinálni. Gondolataimból Katherine szavai ébresztenek fel. - Jobb mintha whiskeyt innék, nemde? - mondom neki cinikus hangon, egy halvány mosoly kíséretében. Szoktuk húzni egymás agyát és szívatjuk a másikat, de ha jót akar akkor nem húzza fel az agyamat nagyon, mert ő jár rosszabbul. - Ma még nem csapolta meg a véremet.. - mondom érzéstelen hangon. Ha használja az eszét akkor ebből a mondatomból rájön arra, hogy kezd elegem lenni abból, hogy nem bír uralkodni a vérszomja felett és néha-néha engem csapol meg. Persze nem akarom, hogy baja essen és szívesen adok neki a véremből, de már kezd túl sok lenni az ami velem történik. - És te hogy bírod az emberi életet? - pillantok rá, miközben belekortyolok a hideg italomba.
Barát. Egy apró szó, mely alig néhányszor hangzott csak el a cirka 500 éves életem alatt. Hogy zavar-e? Nem. Nem túl szerény véleményem szerint a barátok, arra valók, hogy kihasználjuk, szövetségesünkké tegyük, majd cserben hagyjuk őket, amikor a saját érdekünket kell néznünk. Ez van és kész. Az emberek olyan naivak, mikor azt hiszik köthetnek egy életre, ostobák, amikor megbíznak az emberben, aki hűségével hitetgeti és képmutatóak, amikor azt állítják, hogy ők mások. Persze jól jön egy kedves ember, aki nem szapul a többi barom között és az sem hátrány, ha egy picit hasonlít rád. Én az őrült és manipulatív barátokat gyűjtöm magam köré, akik hasonló talpraesettséggel intézik ügyeiket. Nem mondanám igaz barátnak magam, mert addig állok és mindig is addig álltam az illető mellett, míg az a napfényben úszott, majd rögtön továbbléptem, amikor a problémák alkotta sűrű erdő árnyékába léptek. Úgy vallom, hogy a baj fertőző és nekem mindig is megvolt a saját magam problémája, nem kellett még plusszba más nyűgje. Azonban beszélgetnem kell valakivel. Én is jó társaság vagyok, de őrült vagyok és nem dilis. Oké, szögezzük le, nem beszélgetek magammal. És ahhoz, hogy ezt az állapotot fenntartsam, találkoznom kell valakivel, aki legalább pár mondat erejéig képes társalogni velem anélkül, hogy ki akarná tépni a szívem. A kis vérfarkas Serena ehhez elég jó választásnak bizonyult. A Grillbe belépve rögtön a hátsó boxok felé vettem az utam, de útközben megállítottam egy pincérfiút és kértem egy pohár whiskey-t. - Kóla? Ez most komoly? - húztam fel gúnyosan szépen ívelt szemöldököm. - Vigyázz, Ser, mert meleg időben nagyon üt. - gúnyolódtam tovább, de kivételesen nem abban a hangnemben, amilyenben az ellenségeimmel társalgok. Ez amolyan viccelődős rosszallás volt. Nem megvető gyűlölködés. Időközben megérkezett az italom, de mielőtt még elszabadulhatott volna pincérfiú, elkaptam a karját és még egy pohár italt rendeltem. Belekortyoltam a már kiszállított italomba, mire egyből megéreztem az alkohol zsibbasztó hatását. Még mindig ember vagyok, még mindig öregszem, még mindig gyenge és lassú vagyok. Ide sokkal, de sokkal több szesz kell. - Mond csak, mi újság, kisfarkas? Hogy van az éhes vámpírod? - érdeklődtem, majd megint belekortyoltam az italba.
Ismét túl éltem egy teliholdat, bár még eléggé feszült vagyok, hisz tegnap volt az átváltozás. Az pedig, hogy Eyallal szinte mindennap össze veszünk csak még jobban rányomja a napomra a bélyeget... Szeretem őt, ne arról van szó csak kezdek kikészülni már attól, hogy nem töltünk együtt olyan napot amikor nem veszekednénk. Az más tészta, hogy néha megharapja a nyakamat és nem bír leállni, majd az élet-halál közt lévő vékony részen táncolok. Sokkal egyszerűbb lenne szakítani, de nem vagyok rá képes, hisz a szívem azt súgja, hogy maradjak vele. Gondolataimból felébredve elindultam a Grillbe, mivel kedvenc hasonmásommal, Katherinevel lesz egy találkozóm. A minap hívott fel, hogy beszéljünk, én meg mivel nincs programom mondtam, hogy persze, miért ne?! Mikor oda értem a Grillbe, egyből a hátsó boxokhoz sétálok, mert oda beszéltük meg a beszélgetést. Gondolom nem akarja, hogy felismerjék, hisz nem könnyű az élete mióta a Gilbert lány lenyomta a torkán a gyógyírt. Katherine még nincs itt, úgy hogy kérek magamnak egy pohár kólát, majd mikor kihozzák iszok belőle pár kortyot.
- Igazán hálás vagyok, mert tudod, ha nem viselkedsz jól, kénytelen lennék kidobni innen. - szélesedik ki a mosolyom. Mindketten tudjuk, hogy nem tenném meg, azt pedig főleg, hogy képes se lennék rá, hiszen jóval erősebb nálam, ami még mindig úgy vélem, hogy igazságtalan előny a vámpírok kezében. Ők bármikor, ha akarnak simán lenyomnak egy vérfarkast, simán levadászhatnak minket, ha épp úgy tartja kedvük, sokkal nehezebb a dolgunk, és mindezt csak azért, mert van egyetlen nap egy hónapban, amikor a harapásunk veszélyes lehet... Nem fair! Igazából már önmagában az sem, hogy én is ilyen vagyok, de azt hiszem legalább már nagyjából sikerült megbékélnem a sorsommal. - Én se ismertelek emberként. - rántom meg finoman a vállamat. Tudom én, hogy mikor akar egy témának véget vetni, annak ellenére, hogy ő hozta fel, nekem pedig eszem ágában sincs erőltetni a dolgot. Úgy gondolom, hogy a lánya majd idővel megbékél, csak tényleg idő kell neki. Én se ismerem még őt túl régen és tudom, hogy van benne jó, hiszen nekem is segített, pedig nem volt rá semmi oka - legalábbis tudtommal, akkor pedig biztosan Gretel is rájön erre, csak kell még pár hét... hónap. Végülis idejük az van bőven, szóval ezzel nem lesz gond. Bár remélem, hogy olyan sokáig nem fog tartani, hogy teszem azt én lemaradjak róla és már ne láthassam. Elmosolyodom a szavai hallatára, főleg amikor még csuklik is mellé. Igen, azt hiszem tényleg egy kicsit talán túlzásba esett, de a lezáró nevetés ellenére is jól esnek a szavai. Csak egyetlen apró bökkenő van, ami azt hiszem nem is annyira apró. Kicsit közelebb hajolok és a hangomat is lehalkítom. - Csak tudod... én nem vagyok ember. - a könnyed vállrántás hiteltelenségét csak az a talán fáradt és szomorkás mosoly mutatja, ami aztán egy pillanatra az arcomra kúszik, majd el is tűnik onnan. Tény, nem vagyok ember, innentől pedig minden sokkal-sokkal bonyolultabb. Minden hónapban egyetlen nap kínszenvedéssel és fájdalommal telik, amikor csak abban reménykedhetek, hogy semmi sem sikerül félre, hogy nem lesz a vége valami oltári nagy katasztrófa, mert azt nem viselném el. Bőven elég együtt élnem a ténnyel, hogy akaratomon kívül megöltem a nevelőapámat, és a miatt lett ez belőlem, nem akarok semmi mást, amit emésztgetnem kell napról-napra. - Vonzó nő? Tényleg kezdesz túlzásba enni, és lehet hogy lassítani kéne az ivászat terén. - persze elmosolyodom és persze nem mondhatom, hogy ne esne jól bármi amit mond, bár az persze kissé megrémiszt, amit közben mond, hogy valaki utánam jöhet. Igen, erre is sajnos meg van az esély, de nem akarok számolni vele. Ha folyton ettől tartanék, akkor esélytelen lenne a normális élet, vagy... valami olyasmi legalább. - Hát persze, hogy nem hagysz... bár nem mintha zavarna. - mondjuk nagy tömeg sincs, az az egy-egy ital nem olyan nagy munka, amit ilyenkor ki kell adni. Az a jó abban, ha a pultban dolgozol, hogy nem kell kimászkálni feltétlenül az asztalokhoz, és mivel aránylag kevesen vannak itt sincs sok teendő. - Szerinted... lenne értelme elkezdenem a főiskolát? - pillantok fel bizonytalanul. Még mindig erősen hezitálok, hogy mi legyen, hogy egyáltalán van-e értelme.
Egy pimasz mosoly rajzolódott ki az ajkamon, miközben ujjaim ismét rámarkoltak az üveg nyakára. - Jól van... tiszteletben tartom a munkádat. Nem molesztálok senkit. - sóhajtottam fel. Teljesen tudatában voltam még annak, hogy mit csinálok. Ilyen gond sosem akadt. Elvégre ha nem tudnék kontrolt tartani, milyen vámpír lennék? Egyértelműen nem lennék méltó a képzeletbéli címhez, amelyet én birtoklok. A komolyabb témát előrehaladtával próbáltam én magam is komoly képet vágni. Bár Constance biztosan látta, hogy ezek jelenleg túl nagy erőfeszítést okoznak. Lehet, hogy tudtam, mit csinálok, de az alkohol már tökéletes munkát végeztek az arcizmaimmal.. vigyáznom kellett, hogy milyen pofát vágok, nehogy fintorogjak a mosoly helyett, vagy fordítva. Főleg mikor a lányomról és az egész közös helyzetünkről beszélt. Nem kellett volna ennyire kifakadnom! Ezt jól elintéztem magamnak. Ezáltal.. oké, ő már többször is betekintést kapott az érzelmi világomba, még ha csak néhány kifakadásom során is.De vigyáznom kell.. itt idegenek is vannak. Besúgók... de paranoiás vagyok, szentséges ég! - Ha olyan, mint az anyja, amit mellesleg elég erősen tagad, akkor.. soha nem fog rájönni a lényegre. És sosem fog megbocsájtani. Erin egy igazán vehemens, temperamentumos nő volt emberként is.. - vált az arckifejezésem keserűvé, és inkább félretoltam az üveget. Nem hiszem, hogy többet kellene innom. - Ha Gretel csak egy kicsit is örökölt ezekből...sosem fogja látni bennem a jót. Mert nem ismerte az emberi oldalamat... mit várhatnék tőle el? Talán miközben halott volt, mindvégig látta onnan a "felhők mögül" - fintorogtam, miközben a levegőbe macskakörmöztem. -, hogy milyen tapló vagyok. - sóhajtottam fel lemondóan, majd úgy döntöttem, egy kézmozdulattal jelzem, hogy ennek a témának legyen itt vége. - Hát.. - köszörültem meg aztán a torkom, és beletúrtam a hajamba, miközben a tenyerem az arcom alá siklott, és így támasztottam meg a fejem. - Te egy jó ember vagy, Connie. Közel a legjobb, annak ellenére, hogy a hely, ahonnan jössz... közel sem egy Disney Land. Ismerlek már egy ideje, szóval... hikk. - csuklottam fel hirtelen, majd röhögés bukott ki belőlem, és összeszorítottam a szemem. - Okééé, ez már túlzás. - ráztam meg a fejem, majd visszakanyarodtam a témához. - szóval tudom, hogy aki majd segít neked, az látni fogja, hogy a lelked tiszta. Legyen a te embered akár egy boszorkány, aki képes megmondani neked a múltadat... vagy legyen az egy férfi, aki csak úgy... utánad jön, vagy csak most ismered meg... vonzó nő vagy. Ha nem ismernélek ennyire, lehet, hogy sok rossz dolog megfordulna a fejemben, bár... nem is annyira rosszak azok a dolgok. - röhögtem el magam. Tudtam, mit beszélek, és tudtam, hogy ezzel azt érem el, hogy bosszantsam, de mégis előre éreztem, hogy azért ezen ő is mosolyogni fog. - És nem. Nem kell taxi. Csak akkor, ha majd velem tartasz. Addig... én elvagyok itt. Nem hagylak dolgozni? - biggyesztettem le a számat, mint valami kisgyerek. Egyértelmű: alkohol befolyása alatt jobb, ha megszokja, hogy pótmamává válik.
Figyelmesen hallgattam a velem szemben ülőt és próbáltam a tekintetéből és az arcmimikájából valami gyanúsat, esetleg mást kiolvasni, de kudarcot vallottam. Lehet már berozsdásodtak a képességeim, de általában meg tudtam mondani az emberekről, hogy a jók, vagy a rosszak táborát erősítik-e. Valahogyan Hope, - mint alig két perccel ezelőtt kiderült, - így hívták az asztalvendégemet. - Nem a nevek alapján ítélem meg az embereket, hanem ismeretség alapján. Valójában igenis szép neved van. – mondtam egy mosoly kíséretében és a hajamat kicsit kiigazítottam a homlokomból, mert állandóan belelógott, és már nagyon idegesített. - New Orleans nincs is annyira messze, de még soha nem voltam a jazz és a tánc hazájában, bár ami késik, az nem múlik… - emeltem fel a poharamat és kiittam a maradékot is belőle. Talán megint intenem kellene annak a kékszemű pincérfiúnak, de most úgy láttam, hogy sokan feltartják, ahogyan egy pillanatra a pult felé tekintettem. Már csak akkor fordítottam a figyelmemet ismét a velem szemben ülő lány felé, amikor az apjáról mesélt. - Sajnálom az apádat. Egy ilyen tragédia után mindenki menekül. Nem csoda, ha leléptél. – egy kicsit talán erősebben csaptam le az asztalra a poharat, mint kellett volna. Sajnos az emlékeknek nem parancsolhatok, és azok úgy szívtak magukba, mintha most történt volna meg. Anyám és apám élettelen arcát, ahogyan üveges tekintettel merednek a semmibe, és már nem tudják elmondani nekem, hogy mennyire szeretnek. A szerelemért olykor nagy árat kell fizetnünk, és én meg is fizettem ezt. - Ennek örömére meghívlak még egy italra. – két ujjamat az ajkaim közé szorítottam és egy jó erős füttyentéssel jeleztem a srácnak, hogy jöhet a következő kör. - Két whiskey lesz Szépszemű. – kacsintottam rá, majd megint Hope-ra néztem. - Nem lenne kedved egy dartsjátékhoz? – az asztallapra támaszkodva álltam fel és várakozóan néztem a szemébe. Kicsit nem árt elvegyülni az itteni társaság között, és úgy tűnt sokan hasonló programot találtak maguknak is, csak éppen a biliárdasztalnál.
Egyszerűen csak nincs okom rá, hogy rosszat akarjak neki, hiszen segített rajtam. Ha nem lenne, akkor valószínűleg képtelen lettem volna kezelni ezt az egészet, azt is hogy megöltem a nevelőapámat, ha nem is direkt, és azt is, hogy... ez lettem, ami vagyok. Nélküle sejtelmem sincs, hogy élnék-e még, vagy nem roppantam volna-e teljesen bele ebbe az egészbe. Persze, hogy jót akarok neki, még akkor is, amikor időnként kicsit csipkelődünk, de ez csak egyszerű játék, semmi több, azt hiszem mindketten tisztában vagyunk vele. - Szerencséd, hogy előbb néztél rám és utána az üvegre, mert akkor most morcos lennék. - könyökölök fel a pultra szórakozott mosollyal. Tudom én, hogy megint csak szimplán viccelődünk, de én pont ezt élvezem, egy kicsit könnyebbé teszi a munkát is, meg úgy általában a hétköznapokat, még akkor is, ha tudom, látom rajta, hogy kellőképpen feszült. Ez így neki is segít legalább. - Az nem is hagynám, hogy a vendégeket molesztáld, még a végén én ütném meg a bokámat miattad. - mosolyodom el. Igazából tényleg nem ismerem a történetüket, de attól még igenis úgy gondolom, hogy rendes fickó. A lánya haragszik rá, ami szintén érthető, de biztos idővel megbocsát majd. Az tuti, hogy én is ki lennék bukva, ha egyszer beállítana az apám, vagy bármelyik szülőm, hogy "bocs, hogy elhagytalak, nem volt szándékos". Szerintem ezt azért állati nehéz megemészteni. - Sajnálom Chris, tudod... mind követünk el hibákat, de az a lényeg, hogy megpróbáljuk őket jóvá tenni és te most ezen vagy, ezt idővel neki is be kell majd látnia. - persze mindig sokkal könnyebb ilyesmit mondani, ha nincs részed a történetben, ha nem ellened követtek el hibákat, ha csak a külső szemlélő vagy. Egyszerű másnak azt mondani, hogy bocsáss meg, amíg nem neked kell ezt tenned, de barátként eleve az a dolgom, hogy ezt mondjam igaz? Halványan elmosolyodom, vagy talán inkább biztatóan, amikor megszorítja a kezemet. - Az én emberemet? Úgy érted, hogy... valakit aki passzol hozzám? Nem tudom Chris, mindig sokkal könnyebb más dolgaival foglalkoznom, a tiéddel pl, de a sajátom... - megrázom a fejem, és csak halkan sóhajtok egyet. - Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom mi volt régen, mi van, ha túlságosan fájdalmas, ha okkal nyomja el az elmém? És attól félek, túl bonyolult az életem ahhoz, hogy ebbe bárki is beleférjen, bármilyen értelmes kapcsolat. - vérfarkas vagyok, egy olyan vérfarkas, aki nem emlékszik a gyerekkorára. Egy olyan vérfarkas, akit bármikor elővehet a maffia, hogy el akarja tenni láb alól csupán a bosszú ürügyén. Egy olyan vérfarkas, akinek fogalma sincs, hogy mit kezdjen az életével. - Lehet, hogy lassan kellene neked az a taxi. - jegyzem meg végül halkan, hiszen már most is látszik, hogy eléggé kezd szétcsúszni.
- Köszönöm! - biccentettem felé, mikor megengedte, hogy helyet foglaljak. Már kezdett unalmassá válni az álldogálás, és ami azt illeti, a torkom is kezdett kiszáradni, így jobbnak láttam, ha rögtön rendelek egy italt. Méghozzá azt, amely a vámpírok számára olyan értékes. Jóleső. Kellemes. - Nem vagyok új. - foglaltam helyet végül, és halványan elmosolyodtam. - Már jártam itt. De néhány hónapja kitérőt tettem New Orleans városába, ezáltal... eltűntem ebből a kisvárosból. - sóhajtottam fel, majd elmosolyodtam, ahogy a pincér máris meghozta az italomat. Nem tétováztam, rögtön belekortyoltam, majd a tekintetem ismét a partnerem felé fordult, még ha nem is szándékosan érkeztünk együtt. - És... akkor üdv, Blanche. - nyújtottam felé a kezem mosolyogva, miután bemutatkozott. - A nevem Hope. Bár állítólag közel sem vagyok olyan reményteljes személyiség, ahogyan azt a nevem sugallná, de... ez van. - vigyorodtam el szélesen, majd félrebillentettem a fejemet. - Az újaknak általában nincs nehéz dolga itt. Tudod, mindig akad egy partner, aki hol ilyen, hol olyan lehetőséggel, de kiszakít minket a magányból. Én is így voltam vele néhány hónapja, mikor először léptem át a város határait. Azután... miután az apám ebben a városban veszítette életét, jobbnak láttam elmenni innen, de most... ideje volt visszatérnem. - mosolyodtam el picit kínlódva. Nehezemre esett apám haláláról beszélnem.
[You must be registered and logged in to see this link.] | MEGJEGYZÉS: ideért ^^
Nem volt képes arra, hogy mosolyomat akár egy percre is eltűntesse az arcomról. Bár úgy gondolom, hogy nem is ez volt a fő célja. Hiszen ő... soha nem akarta azt, hogy bánatos legyek. Ebbe a hitbe ringatom magam legalábbis. Miért akarná azt, ami ellenem szolgál? Tudja, hogy érzelmileg hiába vagyok egy kiegyensúlyozott személyiség, és nehezen megrendíthető, de én is emberből voltam... bármiokr képes vagyok meginogni. Nyilván tisztában van azzal, hogy mivel járhat ez. Vagy... nem is tudom. Talán felesleges olyasmin gondolkodi, amiről szó sincs. Nevetése jólesően jutott el a fülemig. Annak ellenére, hogy én voltam az, aki a legnagyobb titkokat rejtegette előle. Mégis, a barátom. És talán már nem lennék képes úgy összetörni a szívét, ahogyan azt egykoron gondoltam. Ha egyszer megtudja a valóságot, bizonyára össze fog törni, vagy... hát nem tudom. Nagyon zavaros ügyek ezek. - Akkor elkapok egy taxit. Nem probléma! Semmi hangulatom józannak maradni. Egy jó társaság... és még egy. - néztem először Connie-ra, majd az üveg alkoholra, amelyből ismét töltöttem a poharamba. - Minden el van intézve. És tudod, hogy én amúgy sem az a molesztálós részeg vagyok. A kezem a pulton marad - viccelődtem fele, miközben rákacsintottam, és próbáltam oldani a feszültséget, melyet önmagamban éreztem. Majdnem szétrobbantam a dühtől, melyet Erin irányába éreztem. Gretel ártatlan, de Erin... áh... gondolkodni is fáj. Tényleg az alkohol a legjobb megoldás. - Rendes fickó vagyok. - vigyorodtam el gunyorosan, az ő szavait ismételve. A szavai ugyan melengették bizalmamat a lányom irányába, de tudtam azt, hogy közel sem ismeri a teljes történetet. És ha nem ismeri, talán rossz képet állít fel magában rólam. Bár a fejében már eleve rossz kép van rólam, nem a valóságot látja. Csak egy képet, amit én táplálok beléje. Amíg fel nem készülök arra, hogy elveszítsem Őt... azt, akire a legjobb barátomként tekintek. - Mert... - akadt bennem a gondolat. Ezerszer kérdezték már, hogy miért hagytam el. És Constance szemeibe nézve nem hozhattam a sablon szöveget. Nem mondhattam, hogy azért, mert vámpírként veszélyben lett volna mellettem egy újszülött gyermek... hiszen olyan apró volt még... az én vérem. És Erin vére. S milyen szörnyű szülők voltunk. - Nem tudom. Kérdezz egy okosabbat. Egy Petrovát. - suttogtam, fogaim között úgy szűrve ki a hangokat, hogy az ujjaim majdhogynem összeroppantották a poharamat. - Ostoba voltam. Ha újrakezdhetném, nem így tenném. De... én vágya voltam. Gyáva voltam apa lenni! - bukott ki belőlem hevesen, s már talán ő is tudta, hogy az alkohol máris elérte kivált hatását. Tudta, ismert. Az alkohol őszintévé tesz minket. Aztán lassan a pultra csúszott kezem, hogy megszorítsam hosszú ujjait. - Minden rendben lesz... a te ügyeddel is. A városban annyi lehetőség nyílik a múltad megismerésére. És tudom, hogy... meg fogjuk találni a te emberedet is. - küldtem felé egy bizakodó mosolyt, bár eléggé szétcsúszott a képem, valószínűleg a pia miatt.
Az italomat a pohár egyik szélétől a másikig lötyögtettem, és arra vártam, hogy történjen már valami, mert az unalomba fogok belehalni. Kortyoltam még egy keveset, de nem akartam, hogy túl hamar kelljen egy újat rendelnem, bár a szépfiú szívesen kisegített volna. Egy női hangra kaptam fel a fejemet és néztem fel. - Éppenséggel nem várok senkit, és.. - kihajoltam és körülnéztem mögötte. Zsúfoltig volt a hely, és egy normális ülőhely sem volt már. - Igen leülhetsz. Elég népszerű ez a Grill. Új vagy erre? - érdeklődően néztem a szemébe. Hozzám képest fiatalnak tűnt, azt mondanám, hogy talán még a 18-at sem töltötte be. Mondjuk meglepődnöm nem kellett volna ezen, mert a legtöbb vendég éppenséggel 16 és 18 között lehetett. Kicsit talán öregnek is tartottam magam ehhez már, de mivel máshol nem lehetett ismerkedni, és a híres vérszívók nyomára sem bukkanni, így megmaradtam ennél a tervemnél. A ma estét itt fogom tölteni, és akkor is összefutok egy vámpírral. Lehörpintettem a whiskey felét, és letettem az asztalra a poharat. - Az én nevem Blanche. Most költöztem a városba. - kicsit közelebb hajoltam hozzá és kedvesen suttogtam neki valamit. - Azt mondták, hogy erre könnyebben lehet ismerkedni, mint bármerre a városban. Tehát éltem a lehetőséggel. - kényelmesen hátradőltem ezután, és a kristálypohár szélén írtam le egy kört a mutatóujjammal. - Te mi járatban vagy errefelé? - fürkészően figyeltem a velem szemben helyet foglaló lányt. Nem kell rágörcsölni erre a vámpírkeresésre, ha akarnak úgyis jönnek majd. Új hús vagyok, emiatt előbb-utóbb rám fognak lelni, vagy én őrájuk.
Kezdőlap
