Mióta megtörtént az a bizonyos eset, amire még gondolni is alig mertem, mert hirtelen rosszul lettem magamtól, azóta szerettem volna megtudni, ki kárhoztatott erre a sorsra. Ami még fontosabb: miért? Tettem ellene valamit? Rosszat cselekedtem? Vagy csak jókedvében gondoskodott arról, hogy egy egész család életét és az én teljes jövőmet tönkretegye? Egyáltalán miért én? Megannyi kérdésem volt, de a férfi nem olyan típusnak tűnt, aki megválaszolná őket. Ha élt volna benne ennek a szándéknak csak a szikrája is, akkor nem tűnt volna el hosszú hónapokra, sőt, nem én lettem volna az, aki próbálja megkeresni, hanem magától dicsekedett volna a művével. Micsoda lelketlen pszichopatának kell ahhoz lennie, hogy azt művelje az emberekkel, amit velem tett? Vagy én csak egy üdítő kivétel voltam a listáján? - Te tény leg élvezed ezt? Hogy mit tettél és mi lett belőlem? – Összevontam a szemöldökeimet. A zsigerekből jövő gonoszság egy új példáját láttam magam előtt és legszívesebben visítottam volna attól a jelentés nélküli szóáradattól, amit felém dobált. Semmi értelme nem volt ennek a beszélgetésnek sem gúnyolható interakciónak. Az ördögöt láttam a szemeiben és ennyi. – Hidegen hagy a véleményed, mert ha te nem lettél volna, akkor most nem ülnék itt, hanem azt az életet folytathatnám, amit elvettél tőlem. – Összeszorítottam az ajkaimat. Düh támadt fel bennem, szinte szétfeszítette a mellkasomat, de értelmetlen lett volna, ha átadom magam neki. Tajtékozva egyetlen kérdésemre sem fogok választ kapni és úgy tűnt, ehhez a férfihoz sokkal inkább türelem kell, mint paprikás hangulat, még akkor is, ha lecsillapítani magam nehezebbnek tűnt, mint bármi más. - Nem akarok lelkizni, nem szeretnélek megismerni, én csak… meg akarom tudni, hogy mivel érdemeltem ki azt, amit tettél. – Sóhajtottam. Ha tehettem volna, a két kezemmel fojtom meg a férfit, de mivel valószínűleg erősebb volt és ő volt az egyetlen, aki kirángathatott a kérdéseim fogságából, elvetettem a gondolatot. Persze felmerült bennem, hogy miért kellene hinnem neki, ha egyáltalán mond is valamit? Lehetséges, hogy ismét egy játszmájába fogok csöppenni, semmi oka nem volt arra, hogy komolyan vegyen. Én buta, mit képzeltem? - Te igéztél meg, nem? – Kérdeztem vissza beletúrva a hajamba. Felidézni az emlékeimet soha nem volt egyszerű, főleg, hogy a részletek nem mindig rajzolódtak ki élesen. Mintha amnéziás lettem volna, pedig a vámpírokról szóló mendemondák egyértelműen állították, hogy a halál után minden emléknek kristálytisztának kellene lennie. Engem elkerült ez az áldás. Bár lehet, hogy számomra inkább átok lett volna az emlékezés. – Megmérgeztem őket. – Suttogtam nagyot nyelve. A tekintetem leemeltem a férfiról. Hiába tudtam, hogy sokkal több lehet a számláján, mint nekem, szégyelltem magam. Előtte és magam előtt is. – Hazaértem a kirándulásról és csak azt éreztem, hogy nagyon haragszom rájuk és ezért bűnhődniük kell. Nem tudom, miért voltam dühös… - Elszorult a torkom, de nem akartam sírni. Nem… nem adhatom meg ezt az örömet ennek a kegyetlen lénynek. – Aztán megöltem magam is. De te ezzel pontosan tisztában vagy. – Villantak meg a szemeim az irányába. Miért kínoz? – Most te jössz. Miért én? Miért gyilkosság? – Kérdeztem ismét. Muszáj volt választ kapnom.
Soha nem siettem el semmit. Nyilván ezért nem szerettem azt sem, amikor valaki rögtön berontott azon a bizonyos ajtón, és verte az asztalt, hogy mindent akar, méghozzzá azon nyomban. Engem nem így programoztak, és ha tőlem valaki akart valamit, kénytelen volt az én szabályaim alapján játszani. Ez a lány nem ismert fel engem, még csak emlékezni se nagyon emlékezhetett rám, erről gondoskodtam. A mai napig nem tudtam, hogyan is működik ez az igézős história, tekintve, hogy engem soha nem tudtak megigézni. Maximum a Mikaelson família lenne rá képes, de amíg nem tettem nekik keresztbe, mi okuk lenne rá? - Jobban fogod érezni magad, ha tudod, ki vagyok? - kérdeztem felvont szemöldökkel, újabbat kortyolva az italomból.- Nagyon furcsa vagy. Én azok után nem érezném jól magamat, amit tettél. Na jó, én azt nagyjából két naponta csinálom. - forgattam meg a szemeimet. De legalább már nem volt lelkiismeretfurdalásom. Az első gyilkosságom után volt. Még nem bírtam magammal, rögtön kiszipolyoztam minden csepp vért szegény párából, majd otthagytam. A következő napokban újra és újra megtörtént. Aztán már nem érdekelt. Egyre kevésbé volt lényeges ez az egész ahhoz, hogy rosszul érezzem magamat miattuk. - A nevem Cedric. És ahogy már rájöhettél, nem azért ismerlek, mert a szüleid engem választottak volna a keresztapádnak. - fordultak lefelé az ajkaim. Egy életre elegem volt a gyerekekből. Ebben valószínűleg közrejátszott Erina nevetséges előadás-sorozata is, bár amíg nem engem, hanem az anyját lepte meg a fordulataival, igazán nem panaszkodhattam. Hátradőltem, a poharat viszont nem húztam magammal. Ahogyan a tekintetétől sem szakítottam el a sajátomat. Látni akartam azt, amit teremtettem, tekintve, hogy nem gyakorta hagytam életben még senkit. Nem az volt a specialitásom. - És nyilvánvalóan az ügyvéded nem tudja, hogy egy gyilkost hagyott szabadlábon. Ha igen, vagy nagyon ostoba, vagy szimplán van annyi pénz, amiért nem érdekli, hogy ki sétálgat az utcákon. - sóhajtottam fel. Nem figyeltem az ügyét, az életét, mert nem érdekelt. Akkoriban jó szórakozásnak tűnt, amellett, hogy bosszút akartam állni a szülein, és közvetve ezáltal rajta is. - Bizonyára lelkizősebb találkozást képzeltél el a teremtőddel, de... nem tudtam gondoskodni drámai aláfestő zenéről. -húztam el a számat, ezzel téve nyilvánvalóvá a választ az egyik kérdésére. Én változtattam át, és ezen nem is volt mit titkolnom. - Ha morcos kedvemben lennék, most azt kérdezném, miért is segítenék én neked bármit? - kérdeztem költőien, majd elvigyorodtam, megragaddtam a poharamat, de nem kortyoltam bele, csak szorítottam az ujjaim között, míg be nem repedt az üveg. Sajátos szórakozás volt. Szerettem törni és zúzni. - De ehelyett inkább... áruld már el nekem, hogy mi is van a fejedben erről az egész anya-apa halálról és a saját halálodról, oké? Annyira régen volt, nem is emlékszem, mit igéztem a fejedbe. - mondtam ártatlan pislogással. De, nagyon is emlékeztem. De szerettem hergelni az embereket egyszerű dolgokkal. Például azzal, hogy ilyen semmiségként kezelem azt, ami neki a világ volt.
Nem tudom, mi esett volna jobban. Ha biztosít arról, hogy igen, őt keresem vagy ha azt mondja, hogy megőrültem, azt se tudja, miről beszélek vagy egyáltalán mit akarok tőle. Az biztos, hogy megőrültem… az agyam, a személyiségem, az érzelmeim, semmim nem volt a régi és ezt annak a szemétládának köszönhettem, aki átváltoztatott. Már abban sem voltam biztos, hogy az átváltoztatóm nem tudott a családom átkáról: aki bármilyen kapcsolatba kerül a vámpírokkal, az élete végéig szenvedni fog, ami nálam az örökkévalóságot jelentette. Vagy ismét a paranoiám kezdett előjönni és azért hittem azt, hogy minden körülöttem forog? De annak mégis mi értelme lett volna, hogy egy ismeretlen fogja magát, kiválaszt valakit a tömegből és megitatja a vérével, hogy a későbbiekben megölje a szüleit és magát is? Aztán hagyja vámpírként tovább élni. Ilyet csak egy szadista állat tesz… és ekkor jött az ütés a tarkómra, miszerint ő pontosan tudja, ki vagyok. A nevemen szólított, pedig nem mutatkoztam be neki. Ismert. Én viszont nem emlékeztem arra, hogy bármikor láttam volna… vagyis, a vonásai kezdtek körvonalazódni a fejemben, de még azzal sem tisztelt meg, hogy rám nézzem. Én pedig egyre rosszabbul voltam, szinte a hányinger kerülgetett annak ellenére, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy a mellettem ülőre koncentráljak. - Ki vagy te? – Kérdeztem meg tőle a lehető legegyszerűbb kérdést, amibe aztán minden beletartozhatott. Azt sem bántam volna, ha az életrajzát nyújtja át és abból kell előkotornom a tudnivalókat, csak adna valami támpontot… évek óta most jutottam a legközelebb ahhoz, hogy mégis mi és miért történt velem és ez nem hogy megnyugtatott volna, hanem sokkal idegesebbé tett. – Te pontosan tudod, hogy én ki vagyok és mit akarok. Akkor miért nem könnyíted meg a dolgom és emellett a második ital mellett elmondhatnád, mi történt akkor nyáron. – Nyeltem egyet. Az, hogy beszéltem, nem fogja szilárdabbá és biztosabbá tenni az emlékeimet. De végre rám nézett. És ezt a szempárt már biztosan láttam valahol. Arról nem is beszélve, hogy képben volt azzal, mit követtem el… és felemlegette a szüleimet az okokkal kapcsolatban is. Mi a fene történhetett, amit eltitkoltak előttem? - Volt egy jó ügyvédem. Ma már senki sem hiszi, hogy én voltam. – Én is belekortyoltam az italomba. Nem szoktam inni, de jelenleg úgy éreztem, hogy teljesen józanul nem fogom kibírni az elkövetkezendő perceket. – Csak én tudom az igazságot és úgy tűnik, hogy… te is. Sőt, te sokkal többet tudsz, mint én. – Teljes testtel felé fordultam és arra is felkészültem, hogy szükséges, akkor könyörögni is fogok. Nem érdekelt, mi az ára, de addig innen nem akartam felállni, míg meg nem tudtam, mi történt velem. – Te változtattál át, ugye? Miért? Mi hasznod volt belőle? Soha életemben nem láttalak, nem árthattam neked. – Nem mintha bármi esélyem lett volna ellen, sugárzott belőle, hogy nem a mostani korból való és ő is megerősítette az előbbiekben, hogy évszázadok óta él. Mi dolga lehetett egy ilyen alaknak vele?
Odaült mellém, mire elégedetten biccentettem egyet. Valamiben biztos voltam, és az az, hogy nem álltam volna fel a helyemről annak érdekében, hogy odasétáljak hozzá. Ő akart valamit, ezt már akkor tudtam, mikor megéreztem magamon a pillantását. Azt ugyan nem tudtam hirtelen összerakni magamban, mégis honnan szedte az információt, hogyan talált rám, de lehet, hogy kicsit sem érdekelt. Itt volt, és ezzel meg is találtam a dolog lényegét. Egyelőre. - Az elmúlt hatszáz évben nem nagyon fordult elő. - válaszoltam kimérten az udvariassággal kapcsolatban. Előtte még nagyjából próbálkoztam, aztán rájöttem, hogy az ég világon semmit nem érek el azzal, ha állandóan másokkal kegyeskedem. Előtte se volt szokásom az őrangyalkodás, de egy zűrös évszázad után inkább új élet mellett döntöttem. A nők egy rétegét nem érdekelte, hogy udvariaskodom-e, a többi rétegre meg szükségem sem volt. A helyzet egyértelmű volt. A hangján éreztem, hogy néha megremegett, emiatt pedig ravaszkás vigyor telepedett arcomra. - Hát, ha nem engem keresel, csalódott leszek. Mert én emlékszem rád, Ebony. - vigyorodtam el már jól láthatóan, és ugyan még mindig nem néztem rá, de érzékelhette a szavaimon, hogy remekül mulattam. Ezzel már meg is válaszoltam azt a bizonyos kérdést, amit feltett zárszóként. - Csak nem tudom, hogy a franciaországi nyári táborban láttalak-e, vagy esetleg máshol. - sóhajtottam fel. Irónia bújkált a hangomban. Elég öreg voltam a táborokhoz már úgy ezer éve. De ki hibáztatott érte? Volt egy furcsa humorom, amiről nem szerettem volna lemondani. És néha hülyén vette ki magát pár apró elszólás, de amíg én jól szórakoztam, addig nem érdekelt mások ostobasága. - Még egyet! -intettem a csaposnak, aki rögtön készségesen elém tolta az italt, én pedig rögtön ujjaim közé fogtam. - Ezért szeretem ezt a helyet. Némi szemezés után bármit eléd raknak. - jegyeztem meg teljes elégedettséggel. Vámpír volt, nyilván ismerte a vámpír trükköket. Az igézést szerettem a legjobban, örök kedvenc maradt már időtlen idők óta. - Szóval, téged mi is érdekel? -kérdeztem aztán, végre véve a fáradtságot, és ránéztem. Csak egy kicsit változott az elmúlt években, de előtte se azzal töltöttem az időmet, hogy őt bámuljam. A szülei tartozását végül is... rajta vertem el. - Ha a vámpírrá válásod... öhm... mondanám, hogy a miérteket kérdezd a szüleidtől, deee ha jól értesültem, valami orbitális gyilkosság áldozataivá váltak. - vontam fel a szemöldökömet ártatlan pofával. - A tettest pedig nem kapták el, de van egy olyan érzésem, hogy itt ül mellettem. Vagy tévedek? - kérdeztem, a vigyorom pedig aligha akart halványodni. Nyilván nem gondolta, hogy megússza ezt az egészet velem kapcsolatban. Nem az együttműködésemről voltam híres, és ha azt hitte, hogy ha megtalál, és leül mellém a nagy kérdésekkel, akkor egyszerűen majd dobálgatom neki az információkat.
Mit vártam? Mire számítottam? Az volt a legnagyobb probléma, hogy egyáltalán nem volt tervem. Persze az agyamban gyorsan leperegtek előttem képek, amelyeken találkozunk vagy éppen megszólalok és nem is tudom... talán kérdőre vonom vagy szokásomhoz híven meg sem merek szólalni, de komplett és konkrét tervem nem volt. Ez volt az én átkom, semmi nem volt nálam biztos, hogyha meg is próbáltam leképezni magamban a jövőt, úgysem jött be. Azt mondták, túlságosan pesszimista vagyok. Önsorsrontó. De az én sorsomat nem én, hanem mások rontják el... eleve ott kezdődött a mélyrepülésem, hogy ez a férfi valamilyen okból kifolyólag kipécézett magának és megátkozott azzal, hogy vámpírrá tett. Nem voltam biztos abban, hogy ő volt... nem emlékeztem, de éltem a gyanúperrel. Ismerős volt, még ha nem is tudatosan, ám biztos voltam benne, hogy láttam valahol. A tüdőmbe nem fért levegő, a mellkasom összeszorult. Egy semleges, soha nem látott személy esetében nem lenne szabad ilyen reakciókat mutatnom, arról nem is beszélve, hogy amikor megszólalt, megállt bennem az ütő. Szinte éreztem, ahogy lefagytak az arcizmaim, az ajkaim eltávolodtak egymástól és kiszáradt a torkom. Meg mertem volna esküdni arra, hogy hallottam már a hangját, viszont a végtagjaim lebénultak és szükségem volt néhány másodpercre ahhoz, hogy gyengén rámarkoljak a poharamra, felálljak az addigi helyemről és helyet foglaljak mellette. - Van olyan, amikor udvarias kedvedben vagy? - Nem néztem a szemeibe és a hangom is remegett kissé, de azon voltam, hogy megnyugtassam magam. Mély levegőt vettem. Először egyet, majd még egyet, mielőtt ismét megszólaltam volna. - Nem tudom, ki vagy. És azt sem tudom, hogy egyáltalán téged kereslek-e... - Motyogtam magam elé. Az ujjaim nem váltak le az üvegpohárról, mintegy kapaszkodónak használtam. Ennek a férfinak olyan kisugárzása volt, amit kilométerekről érezni lehetett és ha az ember éppen olyan korszakát éli, könnyen beszippanthatta volna. Ám én most válaszokat kerestem, nem ismerkedtem. - Érzem, hogy mi vagy és most még csak egy kérdésem lenne... - Rá emeltem a tekintetemet. - Te tudod, hogy én ki vagyok?
Nem neveztem volna túl nyugodtnak magamat az utóbbi napokban. Már a helyén tudtam kezelni azt a gondolatot ezer év után, hogy miért volt feleségem, és hogy miért nem szeretett soha. A legújabb találkozásom Tatiával viszont felkavarta az állóvizet a mellkasomban, és nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e, csalódott vagy elégedett azért, amit hallottam tőle. Elvégre megkaptam, amit akartam. Hallottam, amire szükségem volt. Azt hittem, ez elég lesz ahhoz, hogy tovább lapozzak, de mégsem sikerült úgy, ahogy én azt előre beterveztem. Nem is én lettem volna. A múltban ragadt vámpírok tökéletes mintapéldánya voltam, nem tudtam csak úgy elengedni valamit, ami már sosem lesz az enyém. Másé talán igen, de nem a féltékenység beszélt belőlem, miközben ezer éve ki tudja, mikor és kivel múlatta az idejét ez a nőszemély. Amúgy sincs közöm hozzá. Inkább a saját ügyeimmel kellett volna foglalkoznom, de nem tudtam kiverni a fejemből. Nem véletlenül hagytam ott az egészet, bár arra nem számítottam, hogy ezt is megbánom. - A szokásosat. -léptem oda a pulthoz, nem néztem a csaposra, csak leültem, és vártam, hogy elém tolja a poharat. Vagyis, inkább poharakat, mert sosem álltam meg egy után. Megtanulta a szokásaimat. Muszáj volt neki, elvégre második alkalommal némileg felhúzott. Akkor meg kellett igéznem, de azóta is úgy teszi a dolgát, mint valami pincsikutya. A lehető legjobb kiszolgálás. Belekortyoltam, amint elém lökte, de a szemem sarkából már figyelmes lettem valamire. Az ismerős illatra már nem kaptam fel a fejemet, az túl gyakorta fordult elő velem, és sokszor nem is tudtam hová tenni a tulajdonosát annak a bizonyos illatnak. Egy idő után meguntam, hogy én nem nézem, de ő igen. Odafordultam, miközben belekortyoltam az italomba, és ahogy megpillantottam az arcot, rögtön vigyor rándult az arcomra. Láthatóan nem mozdultam, nem tettem erőfeszítést, hogy felfedjem magam, inkább visszafordultam, és újabb körért intettem. - Ha akarsz valamit, inkább gyere ide. Nem vagyok udvarias kedvemben. - szólaltam meg jól hallhatóan, arról pedig én magam gondoskodtam, hogy hallja is, mikor vámpírrá tettem. De rajta múlott, hogy csatlakozik-e. Én nem szándékoztam felállni, ez biztos. Még emlékeztem a nevére is. Ebony.
Hétvége volt és hetek óta először úgy döntöttem, hogy hazajövök. Még mindig furcsa volt ezt a kisvárost az otthonomnak nevezni, ám nem volt más hely, amit így hívhattam volna. A főiskola kollégiuma nem otthon. Az csak egy szoba egy mesébe illő szobatárssal, de nem az a közeg, ahol teljes biztonságban érezhetném magam. Az én otthonom ott volt, ahol Léa, Chantele és Bryan voltak és ha ezt a települést Mystic Falls-nak nevezték, akkor Mytic Falls volt az otthonom. Több okom is volt arra, hogy az elkövetkezendő három napot itt töltsem: hiányzott a nagynéném és a legjobb barátom, az utóbbival pedig rengeteg megbeszélnivalóm volt. Valakinek el kellett mondanom, hogy a számomra egyik legkedvesebb embert egy hajszál választja el attól, hogy belekeveredjen a természetfeletti lények ügyeibe, ebből viszont rögtön adódott a kérdés, vajon van-e már lényeges haladás azzal a ellenszerrel kapcsolatban... eddig is szerettem volna én is magaménak tudni, ám az elmúlt napokban egyre nehezebbé vált azoknak a dolgoknak az elhallgatása, amelyeket titkoltam Bryan elől. Az igazi énemet, legalábbis egy részét... a boszorkányt és a vámpírt. A kettő közül nekem is azzal kellett megbirkóznom, hogy vérszívó voltam. Amikor kissé már tisztábban gondolkoztam, mint az átváltozásomkor és az azt követő őrült időszakomkor, megfogadtam, hogy kerüljön bármibe, megtalálom az átváltoztatómat. Semmire sem emlékeztem. Fogalmam sem volt mikor és hol változtam át, a miértek szintén kiestek, azokról talán soha nem is tudtam... Léa segített. A családunk gyűlölte a vámpírokat és a boszorkány-vérvonalunk átokkal sújtotta azokat, akik szerették volna magukhoz venni az örök életet... magával ragadó őrület, emlékezetkiesés, darabokra hullott élet volt a jussa annak, aki belekóstolt a vámpírlétbe. A tünetek rajtam tökéletesen kiütköztek, éreztem, tudtam, hogy soha nem leszek a régi... soha nem leszek normális, de ahhoz megvolt a magamhoz való eszem, hogy kutakodni kezdjek. El sem hittem, hogy ő is ebben a kisvárosban él... talán nem is ő volt a célpontom, lehet, hogy semmi köze a kálváriámhoz, ám jelenleg ez a férfi állt a legközelebb ahhoz, amit esetleges megoldásnak nevezhettem. A szívem idegességemben olyan gyorsan vert, hogy majdnem kilyukasztotta a mellkasom és képtelen voltam abbahagyni az ujjaimnak a pohár széléhez való ütögetését. Vártam rá. Ide fog jönni... törzsvendég. Nem teheti meg, hogy pont ma este nem jön, amikor szükségem lenne arra, hogy szembenézzek vele... és ha nem ő az? Honnan fogom tudni? Semmi sem biztos, csupán kósza információk miatt ültem itt és próbáltam rendezni a légvételemet, hiszen nem akartam teljesen idegroncsnak tűnni. Aztán elhaladt mellettem. Röpke pillantást vetettem rá, de nem volt ismerős. Sem az arca, sem az illata, nem volt semmi, ami emlékeket idézett volna elő bennem. A szemeim ismételten az alakjára vándoroltak és ott is ragadtak, csak akkor vettem egy mély levegőt, amikor rájöttem, hogy feltűnően bámulom. Koncentrálj, Ebony, koncentrálj!
Azután, hogy elvesztettem az anyámat nem hiszem, hogy képes lennék megbirkózni még csak a gondolattal sem, hogy talán elveszíthetem őt is. Hayden az egyetlen, aki megmaradt még nekem. Tom valószínűleg már nem akar a közelemben lenni a történtek után. Megvontam őt az életétől. Valamitől, amit szeretett. Nem csodálnám, ha az örökkévalóság végéig gyűlölne engem, amiért tönkretettem. Ostoba voltam, de nem bírtam legyűrni a bennem lerakodó gyászt, egyszerűen csak túlságosan sok volt egyszerre és úgy éreztem nincs kihez fordulnom, vagy ha lenne is, már régen túl késő lenne és felrobbannék az érzelmeim sokaságától. De bármennyire is bántjuk, vagy bántottuk egymást Hayden-nel a múltban, valahogy mindig visszatalálunk egymáshoz és ez mindennél jobban megvigasztal. Szeretek a közelében lenni. Imádom, amikor megérint. Egyszerűen szükségem van arra, hogy mellettem legyen, mert úgy érzem, ha nincs mellettem, akkor nem is akarok igazán létezni. – Tökéletes lett volna. – Kétség sem fér hozzá, hogy ugyanúgy levette volna az anyámat a lábáról, ahogyan engem is. Persze a szükséges szülői szigor nem hagyható el, de azért mégsem mondhatnám azt, hogy kilökte volna az ajtón. Csak rá kell nézni és az ember egyszerűen nem tudja elküldeni. Még akkor sem, ha erőteljesen próbálkozik. Lehunyom a szemem arra az apró pillanatra, amikor végigsimít az arcomon és egy kellemes bizsergés fut át az egész testemen. Ez már őszintén hiányzott. Ő hiányzott. – Szóval ez igazából egy kiruccanás a múltba.. Ahol lényegében minden elkezdődött. Persze, hogy veled megyek. Most nem szívesen lennék távol tőled. Nem akarok olyan mélyre süllyedni megint. – Félek, hogy nélküle pontosan ugyanott lyukadnék ki, ahol voltam. Így már pedig nem is kérdés, hogy mit akarok, vagy éppenséggel mit teszek. Elmegyek vele. Nem csak a régi idők emlékére, hanem azért is, mert szeretnék vele ténylegesen több időt tölteni, hogy felfoghassuk igazán, hogy ami kettőnk között van az most igazából merre is tart. Vagy egyáltalán tart valahová. Hiszen az is lehet, hogy hosszútávon nem működünk. Csak marni tudjuk egymást. De remélem, hogy tévedek és képesek leszünk normális pár lenni. Mindenféle komolyabb bukkanó nélkül. Mert, ami kettőnk között van az túl értékes ahhoz, hogy hagyjam csak úgy elveszni. – Igen.. Bízom benned. – Persze egy picit félek, hogy mire gondol, de ez még nem azt jelenti, hogy nem bízom benne. Csak az élénk fantáziám az, ami félelmet ébrest bennem.
Teljes egészében felé fordultam, közben mindvégig rajta tartva a szemem, de a kezemmel már intettem egy újabb kört az italból, ezúttal két személy részére. Úgy tisztességes, ha ő is velem iszik, elvégre eldöntheti, hogy ez az egész inkább az ünneplés ideje, vagy inkább rájön arra, hogy amit ismét az életébe engedett, az egy darab sötétség, amit sosem fog tudni teljes egészében megtisztítani. Sok titkunk volt még egymás előtt, de erre is hasznos lehet mindkettőnk örökkévalósága. Megismerni és rájönni, hogy mit is rejt a másik fél feje, szíve, miközben eszünkbe sem jut megijedni tőle. Bár a szerelmet sosem próbáltam megmagyarázni, valószínűleg azért, mert sosem volt részem benne igazán. A kamaszkorban átélt fellángolásokat pedig más papíron vezettem, nem soroltam volna őket a szerelmek nem létező listájára. Egy pillanatra az elénk rakott italokra tévedt pillantásom, utána néztem rá vissza. - Pár csokor virág, és két doboz bonbon után még az is megtörténhetett volna. - sóhajtottam fel eltűnődve. Ezt a fejezetet úgy tűnt, tényleg kihagytam az életemből. Elképzelni sem tudtam azt még fejben sem, hogy milyen érzésekkel fogadott volna az anyja, ha még élne. Az egyik felem azt mondta, erre már ne gondoljak, hiszen sosem kerül rá sor. A másik felem viszont azt, hogy minél többet próbálok tűnődni azon, hogy milyen lehet ebben a szerepben élni, annál több az esélye, hogy nem ijedek meg ettől az új élettől. Felemeltem a kezem, gyengéden simítva végig arcát, majd egy halvány mosoly után folytattam. Az apjáról ezek szerint szintúgy kellemes emlékei voltak, habár tudtam, hogy mi volt az oka annak, amiért a szülők elváltak. - Egy időre vissza kell mennem New Yorkba. A cég ma délután telefonált, hogy jó lenne, ha végre nemcsak távolból dolgozó tanácsadó lennék az egykori gyakornokaimnak. -A mosolyom némileg keserű lett. Délután még azért bólintottam rá, mert eszembe sem jutott, hogy Caroline-nal ma este lefolytatok majd egy ilyen beszélgetést. Úgy jött, mint váratlan nyári eső. - Két választási lehetőséged van. Velem jössz vagy nem. A főiskolád miatt célszerű lenne itt maradnod, de nem ragaszkodom diplomás barátnőhöz.- Próbáltam halvány viccel elütni a kellemetlen érzést, majd továbbra sem engedve el arcát, újra nagyot sóhajtottam. - De előtte úgy hiszem, meg kell tennünk valamit. Bízol bennem?
Hayden volt a világom közepe azóta, hogy belépett az életembe. Lehet, hogy fájdalmat okozott, ahogy kettőnk között végződtek először a dolgok és soha nem leszek képes szemet hunyni felette igazán, de nem számít, hogy mennyi fájdalommal járt az, ami kettőnk között van, mert még így is ő az, aki a világon a legboldogabb emberré tesz engem. Nélküle nem látom értelmét a napok múlásának. Ha elfelejteném őt újra nem is tudom, hogy mihez kezdenék az életemmel. Mert most már határozottan üresnek érezném. Akkor is, mikor nem emlékeztem rá úgy éreztem, hogy valami nincs rendben velem, de most már biztos vagyok benne, hogy az emlékek hiánya lenne a vesztem. Beleőrülnék abba, hogy céltalanul bolyongok egy úton, amit az életemnek nevezek. Mert nélküle tényleg nem maradt már semmim. Lehet, hogy a cérna elszakadt bennem az édesanyám elveszítésével, de sikerült visszatalálnom önmagamhoz és végre képes vagyok összeszedetten gondolkodni. Emiatt pedig rájöttem, hogy nekem nem kell senki más csak ő. Képes boldoggá tenni. Lehet, hogy ezerszer tapostunk a másik lelkébe már bele, de egy percet eltöltünk egymás szeretetében és az egésznek már nyoma sincs. – Lehet, hogy ez egy darabig így volt, de szerintem jól éreztétek volna magatokat együtt. – Őszintén el tudom képzelni, hogyha egy kicsit döcögősen is indult volna a kapcsolatuk idővel azért egész jól alakulhattak volna. Talán még össze is járhattak volna a hátam mögött, hogy rólam beszéljenek. Kár, hogy ez az egész már csak a saját képzeletemben válhat valóra. – Az apámnak vajszíve volt. Mármint mindketten kemények voltak a maguk módján, de ha valakivel könnyebb dolga lett volna az embernek, akkor az apa volt. – Talán már azért is nagyobb előnnyel indult volna, ahogyan kinéz. Nem csak engem vett volna le a lábamról, hanem velem együtt az apámat is.
- Megváltoztattuk egymást. - Mit is mondhattam volna? Ugyanazt éreztem, amit ő. Felkavart mindent, azt, amit akkoriban nem neveztem volna állóvíznek, de mégis képes monotonná válni az az élet is, amikor minden éjszaka más nő szemeit látjuk magunk alatt, majd reggel már azt sem tudtam, mi volt a nevük. Férfi voltam, aki szerette kihasználni az adottságait, azt, hogy minden nő körülölelt, és vágyott arra, hogy érintsem őket. Én pedig nem voltam ellentmondója ennek az egésznek. Miután Caroline-t megigéztem, nem váltottam életmódot. Csak már kevésbé érdekeltek azok a nők, kevésbé éreztem magamat jól, mikor hozzám értek, és okozhattak bármilyen felejthetetlen mámort, sosem vetekedtek azzal, amit Caroline mellett éreztem. Ő volt az a bizonyos Ő. Az, amiben sosem hittem, hogy létezhet. De eljött. Már majdnem lemondtam róla a legutóbbi találkozásunk után, ő mégis felbukkant. Itt, ahol nem számítottam rá. Elmosolyodtam, majd végigsimítottam selymes arcán, miután elszakadt a csókból. Az már kevésbé volt megmosolyogtató, hogy gyásza szemmel láthatóan még mindig jelen volt az életében. De ez sosem múlhat el. Ő, aki lényegében apa nélkül nőtt fel, csak az anyjára számíthatott. - Nem vagyok az anyák vágya. - suttogtam csendesen, még mindig mosolyogva, hátha ezzel elűzöm a fájó gondolatokat. - Mikor legutóbb bemutattak valakinek, még tizenhét sem voltam. És a lány apja azt ígérte, hogy lassú halálom lesz, ha nem hagyom békén a lányát. - Hirtelen vigyorodtam el, majd megráztam a fejem. Nem volt jó taktika, ezért is próbáltam minél előbb váltani. - Az anyád büszke lenne rád, hogy képes voltál venni ezt az akadályt.
Olyan érdekes, hogy valaki aki megannyi szenvedéssel ajándékozott már meg, ő az egyetlen, aki képes megjutalmazni téged a saját boldogságoddal. De nem egyszerűen csak boldog vagy mellette, hanem úgy érzed, hogy a fellegekben jársz és, hogy senki nem ránthat le a mélybe. Egyedül ő maga, de tudod, hogy ő most már nem tenné meg. Mégis benned van a félelem, hogy egyszer már megtette. Más ember lett, de tényleg képes vagyok tovább lépni és a jövőbe tekinteni, minden sötét árnyat beletuszkolni egy palackba, majd jó messzire elhajítani? Úgy érzem, hogy képes vagyok. Hiszen a világomat jelenti, amióta csak megismertem. Semmi nem egyszerű, ahogyan a kettőnk kapcsolata sem, de ha valami ilyen jól működik azt én nem akarom egyszerűen eldobni magamtól. Mert szeretem. Még mindig szeretem. Egy percre sem múlt el ez az érzés. Még akkor sem, amikor nem emlékeztem rá. Van, amitől nem tud megfosztani az igézés. Hiányzott valami, de megfoghatatlan volt a számomra, hogy mégis mi. – Tudom, Hayden. Tudom jól. Pont ezért rád van szükségem. Még akkor is, ha ezt nem vagyok hajlandó mindig elismerni.. Megváltoztattad a világomat, a felfogásomat. – Bármi is történt valahogy visszakanyarodtunk egymáshoz. Ami azért nagy szó, hiszen Tyler-rel való múltam elég komolynak indult, de rá kellett jönnöm, hogy rossz lóra tettem vele, hiszen egyszerűen nem bírt megmaradni a gatyájában. De mindketten fiatalok voltunk nem is várhattam el tőle. Most pedig már azt mondhatom, hogy az elmúlt időszaknak köszönhetően nagyon sokat érettem és korábban kellett felnőnöm, mint szerettem volna, hiszen most már egyik szülőm sincs mellettem, hogy támogasson. – Benne vagyok. – Elmosolyodom, majd pedig viszonozom a csókját, belecsempészve minden egyes csepp szeretem, és szenvedélyem. Olyan, mintha a testem feltöltődne újra élettel, de ugyanakkor egyfajta keserűség is felüti a fejét bennem. – Bárcsak bemutathatnálak az édesanyámnak. Biztos vagyok benne, hogy jól kijönnétek. – Az fáj a legjobban, hogy nem láthatott igazán boldognak. Nem láthatta, hogy az életem, avagy örökkévalóságom boldog alapjai kezdenek a helyükre csiszolódni.
Egyre távolabb került tőlem az az emlék, amiben nem volt jó, nem volt semmi szép. És az egészben én voltam a legkegyetlenebb. Az, ami most voltam, annak az eredménye, hogy őt megismertem, és ezt váltotta ki belőlem. Távl álltam attól, hogy jó emberré váljak, mert nem voltam rá képes. Régen még ennél is rosszabb voltam, mikor gondolkodás nélkül oltottam ki az életeket, csak azért, mert élveztem a vámpírságomat. A büntetés, amit ezután a nyakamba kaptam, számtalanszor rosszabb volt. Boszorkány képességeket kaptam vissza, amikre nem vágytma. Ezért akartam vámpír lenni, hogy többé ne kelljen warlocki erőt bitorolnom, de a boszorkány, aki ezt tette velem, pontosan tudta, hogy mivel okozzon nagy dilemmát és keserűséget. Ez volt az ő bosszúja, amiért játszottam vele. - Akiket te láttál, azok gyerekek voltak, Caroline. Én már nem vagyok gyerek. Más, mikor egy kamasz szeret és bánt téged... és más, mikor én szeretlek és én bántalak. - Az első szerelem mindenkinek emlékezetes. Ahogyan az is, hogy egy kamasz fiú még nem úgy szeret, ahogyan egy olyan, amilyen én lettem mára. Éveken keresztül játszottam a nők érzéseivel, mindezt azért, mert még éretlen kisfiú voltam. Talán nevetséges egy 25 éves férfira ezt mondani, de nem voltam elég érett ahhoz, hogy befejezzem ezt a szórakoztató hobbit. És azóta már benőtt a fejem lágya. Végigsimítottam lágy esésű hajtincsein, mikor karjait a nyakam köré emelte, és felsóhajtottam. Nekem nem volt miért megbocsájtanom, ezt az egész szívkitépős históriát az én vívódásom és játékom előzte meg. Itt valószínűleg nekem is éppen annyira kellett bocsánatot kérnem, mint neki, de előtte még csak végig akartam őt hallgatni. Látni a szemében azt az életet, amit ki tudja, mióta nem láttam senkiében... felülmúlhatatlan. És pont most, mikor úgy döntöttem, hogy egy időre követem a példáját, és lemondok az érzésekről... - Tiszta lap. Legyen tiszta lap. - mondtam halkan, majd a tarkójához nyúlva húztam oda magamhoz, hogy gyengéden csókot leheljek a szájára. Mintha új erőt lehelt volna belém is az a szenvedély, amit csak az ő csókjából kaptam meg, egyszerre volt az, amire a szív vágyik, és az, amire egy magamfajta férfi.
Gyűlöltem magam azért, amit vele tettem. Egyszerűen bántani akartam, amiért egykoron bántott engem. Azt hiszem ez mindig is ott lesz bennem. Hogy ott marok belé, ahol lehet, mert félek, hogyha elmegy akkor pontosan ugyanolyan ürességet hagy maga után, mint régebben. Akkor pedig már távozzon úgy, hogy tisztában legyen azzal, hogy nem akar engem ellenségének. Milyen ostoba gondolkodásmód ez már? Szinte teljesen gyerekes. Nem tudok felnőttként viselkedni pedig már tényleg itt lenne, hogy elkezdjek úgy viselkedni, mint egy felnőtt, akinek számítanak a dolgok. Mégis sokkal inkább érzem magam egy hisztis kisgyereknek, aki félti a kedvenc játékát, de fogalma nincs arról, hogyan kellene bánnia vele, hogy a lehető legjobb állapotban tarthassa közel magához. Lehetőleg mindörökre. – Tudom.. Bízom benned. Legalábbis igyekszem. Csak annyiszor láttam már az embereket tovább lépni rajtam, hogy egyszerűen nem tudom felfogni, hogy te miért vagy még mindig mellettem. – Őszintén érthetetlen a számomra, hogy mégis miért van velem. De az is lehet, hogy ez a gondolat már mindkettőnk fejébe megfordult. Bár az övében alacsonyabb eséllyel, hiszen bárkit megkaphat. Én miért lennék ez alól kivétel? Nem vagyok immunis rá. Sőt olyanok vagyunk, mint a mágnesek ellentétes pórusai. Vonzódunk a másikhoz. Akarva, akaratlanul. – Én is szeretlek, Hayden. Nagyon szeretlek. Úgy, mint eddig még soha senkit. – Nem akarom letagadni az érzéseimet az irányába, mert ezek már azóta nyilvánvalóak, hogy megismerkedtünk. Abban a pillanatban, hogy megpillantottam tudtam, hogy ő lesz az, aki megkaparint engem azon az éjszakán. Csak arra nem számítottam, hogy nem csak egy éjszakára válok a rabjává, hanem sokkal többre. – Őszintén mondhatom, hogy nem érdekel.. Én akarom ezt Hayden. – Óvatosan lépek közelebb felé és a karomat a nyaka köré fonom. – Nem akarlak elengedni, mert ha megtenném olyan lenne, mintha egy darabot szakítanék ki magamból és én azt már tényleg nem lennék képes elviselni. Képes leszel nekem megbocsájtani? Szemet hunyni a vétkeim felett? – Tudom, hogy nem kellett volna olyan kegyetlen játszmát űznöm vele, de ez is inkább azt bizonyítja, hogy az érzelmeim nélkül.. Azon érzések nélkül, amit iránta érzek egyszerűen egyenlő vagyok a semmivel.
Már nem volt kislány, és ahogyan én az övébe, úgy ő is az én tenyereimbe helyezte a szívét. Azt, amit ha egyszer elviszek magammal, már nem hozhatok vissza, nem helyezketem vissza a mellkasába úgy, mintha mi sem történt volna. Ez nem így működött, de ezt a leckét már magam sem értettem. Tanulnom kellett volna, talán pont tőle, elvégre még ennyi idősen sem volt minden tudás a birtokomban. Ha érzelmekről volt szó, ez főképp helytálló megállapítás volt, mert mindig jobban értettem ahhoz, hogy fájdalmat okozzak, semmint hogy valaki lelkét leápoljam. Talán ennek az oka az volt, hogy láttam, apám milyen eszközökkel élte az életét, milyen lekezelően bánt azzal a nővel, akit Margottal anyánkként szerettünk, és nem tett ellene semmit, csak annyi volt annak az ártatlan léleknek a bűne, hogy szerette az apámat. Milyen csalfa is az élet, bár azt tartják, hogy először mindenki saját magához lesz hűtlen, csak utána valaki máshoz. - Bíznod kell bennem, hogy nem teszem meg ismét. Elvégre mink lehet, ha bizalmunk nincsen? - kérdeztem könnyedén, de egy pillanatra sem eresztettem el a tekintetét. Nem sokan tudtak olyan közönyösen beszélni érzésekről, mint én, de aki ismert, tudhatta rólam, hogy a hangszínem nem egyenlő azzal, amit ténylegesen gondolok a szavakról. De ha valaki ilyen foglalkozást vállal, akkor előbb-utóbb meg kell tanulnia kizárni azt, hogy egy szipogó gyerek ül a harmadik padsorban, és az apját nemsokára börtönre ítélik. Ezt csak így lehetett könnyű szerrel elviselni, sehogy máshogy. Már késő volt megváltozni, és az én bűnöm már ott elkezdődött, hogy még ilyen helyzetekben sem tudtam változtatni ezen. - Én szeretlek, Caroline. -fordítottam felé ismét mindkét szememet. - Légy kétezer kilométerre, légy rám dühös, vagy akár ne is emlékezz rám... de akkor sem felejtettelek el soha. Mmegváltoztattad az életritmusom, más lettem. Azt hiszed, én nem félek? Olyan vizekre eveztem, amelyen még sosem jártam, nem tudom, mikor süllyedek el ebben a tanácstalanságban, egyáltalán lesz-e elég időm az utolsó pillanatban küzdeni az utolsó levegőért, vagy az is szertefoszlik. Nekünk ez.. csak félelemmel működhet? - kérdeztem elbizonytalanodva, bár a bennem dolgozó alkohol is tette a hatását.
Rosszul éreztem magam. Sőt, sokkal inkább rettenetesen. Mert nem érdemelte meg azt, amit kapott. Nem számít, hogy mennyire kuszák a vele kapcsolatos gondolataim. Az érzéseim mit sem változtak már azóta, hogy megismertem. Attól a pillanattól kezdve belopta magát a szívembe, hogy találkozott a tekintetünk. Lehet, hogy volt idő, amikor dühös voltam rá, amiért megfosztott az emlékeimtől, de mostanra ez sokkal inkább átalakult egyfajta félelemmé. Egyszer már kisétált az életemből, mert megrémült az érzéseitől mégis miért ne tehetné meg ezt még egyszer? – Talán igazad van. Ha kitépem a szíved, akkor azzal megfosztalak téged attól az esélytől, hogy ugyanezt megtedd velem. Mert, ha egyszer megrémülsz újra attól, amit irántam érzel, ha úgy döntesz, hogy nem bírod ezt az egészet elviselni, ha inkább másik utat választanál magadnak, valami egyszerűbbet, akkor én mégis mihez kezdenék? Félek attól, hogy bármelyik pillanatban meggondolhatod magad. Félek, hogy elveszítelek. Talán pont ezért tettem azt, amit. Könnyebb eltaszítanom magamtól téged most, mint amikor már napról-napra fontosabb lettél a számomra. – Nem akarom őt elveszíteni mégis most pontosan erre a pontra fogok eljutni. Túl sokat jelent nekem. Nem tudom, hogy mi lenen velem, ha végül hosszú hónapok után döntene úgy, hogy ez az életmód nem neki való. Vagy, ha hosszú hónapok után jönnék rá arra, hogy rég máshol keresi a vigaszt. – Hayden.. Én.. Annyira sajnálom. – Visszalépek mellé és egyik kezemet a vállára simítom, majd ha pedig nem rázza le magáról, vagy utasítja el óvatosan az arcára simítom a másikat. – Életemben először.. Félek attól, amit érzek. Úgy érzem, hogy könnyedén kiránthatnád alólam a talajt, akkor pedig nem tudom képes lennék-e visszatérni a felszínre. Megtalálni az utamat. Félek Hayden, félek. – Apró könnycsepp folyik végig az arcomon, miközben próbálom valamennyire összeszedni magam. Annyi mindent jelent számomra ez a férfi. Talán túlságosan sokat is. Ha akarnám sem tudnám megmondani pontosan, hogy mi is fogott meg benne. Egy biztos, hogy úgy játszadozhat a szívemmel, ahogyan akar. Ez pedig megrémít.
Soha nem éreztem azt, hogy ennyire kifordultam volna magamból. Volt egy jellegzetes vonala a viselkedésemnek minden egyes beszélgetésem folyamatában, mindig ahhoz tartottam magam, holott ez már jó ideje nem volt szándékos. Megtanultam kezelni mindenféle élethelyzetet, azt, hogy hogyan nézzek az emberekbe bizonyos esetekben, de a listámon még nem szerepelt az, hogy miként kezeljek valakit, akit szeretek, de közben irtózatos düh tombol a mellkasomban, ha rá gondoltam. Vagy néztem, elvégre most lehetőségem adódott egészen közelről megcsodálni az arcát, amely lássunk csodát, tényleg arról árulkodott, hogy már az a Caroline állt velem szemben, akit megismertem. Ez mondjuk közhely, mert már egyikünk sem az, akik annak idején voltunk, de némileg jobban esett nem tartani attól, hogy kitépi a szívemet egy másodperc múlva. - Azt szokás mondani, hogy kikapcsolt állapotban azt tesszük, amit előtte is meg akartunk már tenni, de nem volt hozzá elég bátorságunk. Az esetedben nem tudom eldönteni, hogy a pillanat hozta magával, hogy megfossz a szívemtől, vagy már régóta élezted rám a körmeidet, és csak akkor hágott a tetőfokára az elfojtott haragod irányomba. - Volt miért oka haragudni rám. Egyszer már cserben hagytam. Aztán megint nem álltam ki mellette, de készen álltam volna arra, hogy olyasmit tegyek, amire előtte még nem volt példa. Felsóhajtottam, mikor távozásának szándékát megláttam. Egyetlen szóval sem mondtam, hogy felejtsük el vagy hogy nincs bennem harag, vagy nincs miért bocsánatot kérnie. A nőkkel ellentétben, mi férfiak nem tudtunk olyan sokat beszélni, és voltak helyzetek, amikor nem is jött megfelelő szó a szánkra. Megráztam a fejem, majd a pultra könyököltem, és tenyereim közé temettem az arcomat, miközben halk nevetés szaladt ki belőlem. - Nem is értem az egészet. Miért kellene neked a kitépett szívem? - kérdeztem, bár inkább csak magamtól. - Hisz már régen neked adtam. - fűztem még hozzá, majd lassan elhalt a nevetésem és felemeltem a fejem.
Pusztán attól, hogy megláttam a tekintetét csak még nagyobbra nőtt bennem a bűntudat. Olyan kemény voltam vele, pedig igazán nem érdemelné meg, hogy ennyi idő után is felhozzam azt, hogy mekkora nőcsábász. Főleg, hogy képes volt miattam változni. Vagyis inkább azt mondanám, hogy megpróbálta. Ha meg is szegte azóta.. Nem számít. A lelkébe tiportam és semmivel nem tartozik nekem. Tényleg semmivel. Én azonban annál többel. Megváltoztattam az életét pusztán azzal, hogy felbukkantam benne. Fenekestül felforgattam. Mostanában pedig sokkal inkább azon vagyok, hogy rossz irányba tereljem nem, hogy tényleg valami pozitívumot tudjak elérni. Mondjuk az utóbbi időben minden területen sikerült lerombolnom magam körül dolgokat. De talán, ha érzelmeimmel is küzdenem kellett volna, akkor talán rosszabb lett volna. Vagy az is lehet, hogy akkor képes lett volna kiutat mutatni nekem a sötétségből. – Figyelj.. Én nem kérem, hogy megbocsáss.. Én csak annyit akarok mondani, hogy sajnálom. Rettenetesen sajnálom, amit tettem és tudom, hogy ezzel nem fog meg nem történté válni a dolog és nem játszom ki azt a kártyát, hogy nem voltam önmagam, hogy elvesz.. – Mély levegő. Ha nem akarod kijátszani a kártyát Caroline, ne sorold fel az indokokat miért teheted.. Ah, olyan ostoba vagyok. – Szóval.. Önmagam voltam, vagy sem, akkor sem érdemelted meg azt, ahogyan viselkedtem veled. Semmilyen körülmények között nem érdemelted volna meg. Sajnálom. Őszintén sajnálom. Még akkor is, ha akárhányszor kimondom nem segít rajtad, tényleg így van. Csak ennyit akartam, úgyhogy nem is zavarlak.. – Láthatóan nem kér a társaságomból és nem hiszem, hogy a megvető pillantásán kívül bármit is kapni fogok, amire úgy igazán szükségem van. Mert nincs szükségem arra, hogy a tekintetéhez még szavak is párosuljanak így is tudom jól, hogy mekkora ostobaságot követtem el. Pedig szeretem.
Éppen az italomba kortyoltam - már a sokadik pohárba -, mikor egy nő tekintetét magamon éreztem. Vigyoroghattam volna, de nem volt hangulatom az ilyesmihez. Lényegében tudom, hogy milyen hatást váltok ki egy-egy nőből, de vannak olyan esetek is, akik tényleg pszichiátriára valóak. Épphogy nem ugranak rá az emberre az utcán. S ez hol beteges, hol... egészen rendkívüli. Jól is érezhetném magam a sok pillantástól, mely általában körülzsong, de egy idő után unalmassá válik az egész. Vagy túl sokat gondolkodom? Egyszer sem zavartattam magam nők társaságában. Lerázom azt, akit kell, s felrázom azt, akinek szüksége van rá. Ennyire egyszerű. Ez családi vonás, mindannyiunk szükségét érzi annak, hogy jókedvűek és vidámak legyenek az emberek körülöttünk. Egy hang zökkentett ki a gondolatok alól. Meg is lepett, hogy nem kaptam fel a fejemet rögtön erre a jellegzetes illatra, amit a levegő magával hozott, pedig kellett volna. Felkészülhettem volna arra, hogy nemsokára betoppan, megjelenik a szemeim előtt. Felé fordítottam a fejemet, majd felsóhajtottam, és ismét a pohár fenekére néztem, amíg ki nem ürült az utolsó csepp is belőle. - Még egyet. - adtam parancsba a pult mögött szorgoskodó fiatal lánynak, majd fél szemmel Caroline-ra sandítottam. - Elnézed nekem, ha most nem hívlak meg egy italra? Azokat nem szoktam, akik a mellkasomban kotorászva azon tűnődnek, hogy kitépjék a szívemet. - magyaráztam teljesen higgadtan, még ha az arcom nem is ezt tükrözte. Ingerült lettem, a gyomrom minden volt, csak nyugodt nem, de próbáltam tartani magamat. Láttam az arcán azt, amit a főiskolán nem. Már vannak érzései. Hát. Jó neki.
Szörnyen éreztem magam, de igazából nem is számítottam másra. Azok után, hogy annyi ideig ignoráltam az érzéseimet egyáltalán nem kellene csodálkoznom azon, hogy mennyire felemésztenek azok az érzések, amiket eddig elnyomtam. A tetteim pedig eddig egyáltalán nem váltottak ki belőlem semmiféle érzelmet és ezek is olyan könnyedén találnak megoldást arra, hogy felemésszék az egész testemet, hogy az szinte már hihetetlen. Amit Tom-mal tettem az megbocsáthatatlan. Bár még mindig nem értem, hogyan sikerült ezt összehozni. Egy olyan dologgal játszadoztam, amivel nem lett volna szabad. Ez az egész hasonmás-vonal rengeteg meglepetéssel képes előrukkolni a számunkra. De még ha azaz apró kis baleset nem is történik meg, akkor is épp elég teher rakodott volna a lelkemre. Azt hinné az ember, hogy tanultam az első esetből, de csak még mélyebbre süllyedtem. Bizonyos értelemben tanultam. Erősebb és összeszedettebb voltam, de egy idő után, már közel sem figyeltem oda arra, hogy precíz legyek. A szórakozás volt az első a számomra és nem érdekelt, hogy hány hullát halmozok fel magam mögött, vagy éppenséggel milyen nyomokat hagyok magam után. Úgy voltam vele, hogy úgy sem tudnak mit tenni ellenem az emberek. Olyan volt, mintha a hatalmammal senki nem érhetne fel. De most már tudom, hogy soha többé nem lépek erre az útra. Soha nem sül ki belőle semmi jó. Nem akartam otthon lenni, sem pedig a Grillben. Valami új helyet kerestem, ahol egy kicsit leihatom magamat és megpróbálhatom feloldani a bűntudatomat az alkohollal. Csak, hogy egy kis időre megszűnjön. Mert rendbe hozhatom. Habár nem mindent, hiszen Tom átváltozását már nem tudom visszacsinálni bármennyire is szeretném. Bár az ő átváltoztatása egy kicsivel több volt, mint egy átlagembernél. De nem ragadhatok le ennél. Nem hagyhatom, hogy teljes mértékben felemésszen. Azzal egyáltalán nem leszek előrébb. Meg is találtam a kedvemnek való helyet még egyszer sem voltam itt, de nem sokkal azután, hogy egy kicsit volt lehetőségem körbenézni rájöttem, hogy hatalmas hiba volt ide bejönni, mert megpillantottam a bárpultnál Hayden-t. Bármennyire is szeretem volna hátat fordítani ennek az egésznek örökre nem kerülhetem. A bocsánatkérésem nem lesz elég. Ezzel nagyon is tisztában vagyok. De meg kell próbálnom. Félénken közelítek hozzá a szívem úgy ver, hogy majd kiszakad a mellkasomból, mikor helyet foglalok mellette. – Helló..
Hangulat... ez volt az, amit kétségbeesetten kerestem már napok óta, bár nem számoltam. Lehet, hogy eltelt már egy hét, vagy másfél, mióta meglátogattam a campust, és nem olyan távozásban részesítettek, mint ahogyan én arra előtte számítottam. Az idő felörölte az ítélőképességemet, nem számított már az, hogy honnan jöttem és hová tartok. Egyszerűen... mintha minden jelentéktelené vált számomra mindaddig, míg nem tudok megbékélni a helyzettel teljes egészében. Alig választ el valami a valóságtól. A nők teszik tönkre az életemet, hol a testvérem, hol a féltestvérem, hol Caroline. Az idegeimre ment már a sok válogatás. Soha nem gondolkodtam el azon, hogy vajon elég jó voltam-e másnak társnak. Nem szerettem játszani a hős szerelmest, nem is volt erősségem. Nem az a fajta voltam. Nem tűnődtem azon, hogy vajon vagyok-e elég jó, vagy egyenesen rossz lennék? Már nem mondtam volna magamra azt, hogy békés teremtés, tekintve hogy az uitóbbi napokban több feltépett torkot láttam, mint Michael Myers a Halloween-ban. Előtte tudtam, hogy milyen vagyok. A nők szemében ellenállhatatlan. Most pedig minden, amit látni tudok bennük, az az, hogy miként fogom a vérüket szívni egy kellemes éjszaka után. A sötét utcákat jártam már egy ideje. Percek óta nézem az eget. A csillagokat, melyek alig látszanak a készülődő vihar miatt. A sötétben nem látszanak a még sötétebb felhők. És ez megbélyegezte a kedvemet is. Gyászos voltam... nem volt hangulatom az égvilágon semmihez, csak egy nagy pohár hideg italhoz. Talán azt sem a torkom kéri, hanem inkább a nyakam, hogy borítsam abba, hátha felfrissülök tőle. Rögeszmék, drága rögeszmék, néha lecsitulhatnátok a fejemben, mert eléggé fáj, amit elmémben műveltek. De talán ez jár nekem. A megbolondulás. Egy ideje már a bárpult mellett üldögélhettem, a pohár újra és újra megtelt alkohollal. Régen közkedvelt szokásom volt ez az egész, de az utóbbi időben nem szorultam rá. Ez a város viszont kihozza belőlem a legrosszabbat. A telefon ismét rezgett a zsebemben, a főnököm hívott, hogy átnéztem-e a dokumentumokat, amiket átküldött. Egyre inkább közeledett az a nap, hogy visszatérjek New Yorkba. És még most kell megtennem. Margot oda is követni fog, elvégre ő ott van, ahol én is. És ez a város nem való neki sem. Ismerve a temperamentumát, az itteniek jobban járnak nélküle.
Ellép. Elhallgattat. Azt kéri ne mondjak semmit és én engedelmesen hagyom, hogy fejem előre bukjon, hogy tekintetem elnyelje a sötétség addig a pár percig még ő is hallgat. A koponyám hátuljában hallom azt az istenverte dobolást ami arra kényszerít, hogy felemeljem a fejemet, mielőtt még teljesen kidőlnék. Érzem de nem értem a forró érzést az arcomon. Könnyek? Már nem tudom mitől homályos a tekintetem. Mély levegőért kapok. Annyira fáj a mellkasom, mintha valaki kalapáccsal verte volna szét a bordáim és a csontokat a szívembe véste volna. Újra levegőért kapok. Megpróbálok válaszolni de köhögés lesz belőle. Megcsóválom a fejem. - Nem vagyok a felelőssége. Menjen a tanár úr haza. - mondom és még magam számára is borzasztóan csalódottan hangzom. Felállok. Na jó, ez így borzasztóan egyszerűen hangzik. Nekem legalább bő tíz percnek tűnik, mire abbahagyom a vergődést és sikerül talpra állnom. Nagyot nyelve rázom meg a fejem ismét. Fogalmam sincs hányadára teszem. - Én... szóval... - mintha valóban a legszégyenteljesebb dolgot vallanám be. - Én egy fiúnál voltam. - lesütöm a tekintetem. Nem vagyok jól. Valahol rettentően elveszettem magamat és mindent ami valaha ért valamit. Ért bármi is valamit? A deszkák a hátamnak simulnak, a tekintetem a füvet fixírozza. Mikor lett ilyen pokoli meleg? Mikor lettek a tincseim összefogva és felcopfozva? És mikor kerültem be az autóba? Mégis mi a franc történik? - Állj! - kiáltom hirtelen és ahogy Bryan lefékez, kinyitom az ajtót és kihányom a maradék tartalmát is a gyomromnak. Könnyek folynak végig arcomon ahogy a zsebkendőért nyúlok és kifújom az orromat. - Sajnálom. - nyögöm újra ahogy az ajtó becsukódik az oldalamon és megindulunk újra. A szél az arcomba csap. Levegőért kapok. Újra. Újra. Újra. Megtanulok levegőt venni. Megtanulom érzékelni körülöttem a teret. A leálló motort. Az éjszaka csendéjét. Érintését derekamon, ahogy támogat. Szipogásom amit elcsendesül. A szelet ami egy-egy kósza tincset az arcomba fúj. Megtanulok újra beszélni. - Megbocsát valaha?
Elég sok kellett ahhoz, hogy valaki kihozzon a sodromból. Már megannyiszor akadtak problémás diákjaim, ilyen szempontból mondhatni, Noémie nem az első és valószínűleg nem is az utolsó ilyen esetem volt. Sosem értettem azokat a szülőket, akik ennyire megnyomorították gyermekeik lelkét. A vallásosság nem egyenlő azzal a szememben, hogy vétek bármi, amit a gyerek elkövet. Nem egy olyan esetben kellett már közreműködnöm, amelyben szó volt vallási fanatizmusról, leginkább ehhez tudtam volna hasonlítani Noémie szüleinek viselkedését, ők nem zavartatták magukat, ha a lányuk nyilvános megalázásáról volt szó. Ezért is volt annyira nagy áldás számára Ebony barátsága. Akit végül sikeresen elüldözött maga mellől. Velem együtt... de amikor ismét találkoztunk, szüksége volt egy annál is nagyobb segítségre, mint előtte. Gyilkossá vált, és olyasmivé alakult át, amelynek létezését kétségbevontam. Az a fajta voltam, aki csak azt hiszi el, amit ténylegesen maga előtt lát. A tündérmesék csak könyvekben léteznek, a vérfarkasok ezek szerint közöttünk járnak. Ő pedig... pont ilyen fenevad. - Ne... ne mondj semmit inkább - bukott ki belőlem hirtelen, kidobva azt a kis szalvétát, amellyel az arcát törölgettem. Nem tudom, mire szorult, tekintve hogy azt sem sejtettem, mióta van a városban. A kifakadása pedig nem is ért váratlanul. Egyelőre nem tudtam, hogy minek is a számlájára írjam ténylegesen. Az alkoholéra, a hirtelen jövő dühére, tanácstalanságára, vagy... mire? Végül rájöttem, hogy nincs jelentősége. - Hová vihetlek? Itt egyértelmű, hogy nem maradhatsz - néztem a háta mögé, a szórakozóhelyre még mindig tömegével lépkedtek befelé a fiatalok. - Hol laktál a napokban?
Kezdőlap
