Már egészen régen megtanultam, hogy vagyunk, akik vagyunk, nem leszünk mások, nem törhetünk ki az árnyékok közül, mert túl régen lettünk közéjük taszítva. Megtanultam már, hogy el kell fogadni azt, amikké lettünk, és én valahol boldog vagyok így. Amennyire lehetséges. Darby lánca a nyakamban csörömpöl, nem enged messzire, talán még annyira sem, mint amit ez a ma este kínálhat számomra, ha nem is ezzel a nővel, félig szembe velem. Ára van mindennek, meg fogom fizetni, ez a dolgok fura rendje. - Amennyiben szórakoztatja, nem venném el ezt a finom cérnaszálat. - azonban találgatni mindig nagyon veszélyes, kicsit talán jobba is, mint kérdezni. Arra lehet választ kapni, kegyeset, hazugságot, vagy éppen fájón igazat, kinek mi jön be. Én nem szeretem a hazugságokat, a játszmákat viszont annál jobban. Szeretem a talányos párbeszédeket, azt, ha valami rejtett, titkos, és édes ízt hagy a számba, imádok harcolni, jelekben olvasni. Képletesen és nem csak úgy játszani, nekem ez megy és szeretem, forralja a vérem, esélyt kecsegtet, hogy lehetnek a dolgok szebbek, hogy nem kell kötődnöm a gonosz nőalakhoz, talán elhitet a szívemmel, hogy életben maradhat, amennyire ez lehetséges. Biccentek, ahogy elhangzik a neve, talán reggelre el is felejtem. Vagy nem, ki tudja azt? Nekem ismeretlen a nő, nem tudok róla semmit, de én vak vagyok a világra, szűkösen élek, olyan mélyen eltemetve a vágyakat magamba, amitől kezdek félni. Elvetem magam, ezek szerint régen van mélyponton, ha egy évszázada tart, de lássuk be, ezt én is elmondhatom magamról, Darby ölebe vagyok, egy láncra vert vad, aki sosem lesz boldog, amíg a szerelem súlyos ketrece köré zárul. - Attól tartok, ez valóban sok italt igényel. - egy évszázadnyi szenvedést magunk mögött hagyni, akár csak egy éjszakára is... nos igen, igyunk még. Viszonzom a fürkész pillantást, ellenben vele engem nem érdekel, hogy mi zajlik le benne, mi hozta ide és mi tartja itt? Igazából nem tervezem jobban megismerni, mint egy felületes ismerőst. Néha elég, sőt a legtöbb, ami bennünk lakik. Tegezésére biccentek, jól van, legyünk hát kicsit közvetlenebbek. - Talán érdekelnek a titkok. A hosszadalmas eszmecsérek. - ki tudja? Még én sem. Imádok embereket megismerni, megtudni a sorsukat, olvasni bennük, elképzelni hova tartanak. Kicsit lemosni magamról a problémákat, amíg engem emésztenek, másokkal foglalkozni és nem hazudom, hogy egy eszement flörtbe sem lennék benne, vagy annál sokkal de sokkal többe is. Valami nagyon élvezetesbe. Nagyot kortyolok az italomból, hagyom, hogy a gyomrom melengessem, mégis elmosolyodom a szavaira. - Szomorúak lennének a szemeim? - vállat rántok, hiszen lássuk be, mindenkiben rejlik egy kis gonosz manó, ami kikönyököl a szemében és a világra sandít, hogy teleszívja magát a magánnyal. Esetleg megvigasztalhatna. Azt azonban nem tudom honnan veszi, hogy megítélném őt valamilyennek, lévén a fejembe nem lát, a gondolataim sajátom és biztonságban vannak. - Lássuk. Ha egy nő szomorú az szerelem vagy család és vagy együtt is akár. - arra gondolok, hogy elhagyta a férje, megcsalták, meghalt valakije és amit hátra hagyott az nem kedvez neki. Újabb italt rendelek mindkettőnknek. Én csak játszani vagyok itt, beszélgetni, kicsit felszabadulni. Igazság szerint magam mögött hagynám a problémákat, de ha lelkizünk, hát lelkizzünk. Az is jó, az is felszabadít.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
A tükörben figyelem, épp, mint ő engem. A vonásai egészen mások, mint enyémek. Ő is maszkot visel, amiért nem okolom. Azért vagyunk itt mindketten, mert itt akarunk lenni. Valamit, az életünk más részét háttérbe zárva, feledni próbálva. Elrejtve a kíváncsi külvilág és magunk elől is a fájdalmat, ami mardos bennünket. Elrejtve az igazi, érző énünk. Az illemet megtanultam, akárcsak ezt. Tökélyre fejlesztettem, hála anyámnak. Kihúzom magam, kissé felszegve fejem, megemelve állam, hogy tekintetem smaragdzöldje áthatóan csillogjon a kifeszített, tiszta felületen, melyből visszanéz rá. -A céljairól nem nyilatkozhatok, de éppen ez is lehetne egy. Vagy netán azt szeretné, ha folytatnám a találgatást?-érdeklődésem jele felcsillan szemembe. Vigyázz Amena, nem vagy egyedül, hiába hiszed azt! A kellemetlen érzés végigsiklik gerincem vonalán, megremegtetve bennem a félelem létezésének apró ingáját, ami most mégsem mozdul. Nem hagyok esélyt sem a családomnak sem anyámnak. Élni akarok és ennyi lázadás azt hiszem kijár az elmúlt hetek kemény munkájáért cserébe, amit a kovennek végeztem. -Serafine.-használom középső nevem, szándékosan és megszokásból. Ez egy álca volt és egy páncél is, amivel ha hallott volna rólam, azt hiszem le is lepleztem volna magam. Ha nem, nem leszek több, mint egy különlegesebb nevű vámpír, aki még hordozza az évek, évszázadok múlásának jelét a nevében. Valaki, aki nem egészen onnan jött, ahonnan a többség. És most azzal sem foglalkozom, hogy nem nyúlt a kezemért. Jobb is talán, még a végén a tulajdon családom tűzné karóra amiért jókor vagy épp rosszkor volt a hasonló helyen. -Nap?-nevetek fel harsányan és meglehetősen kínlódva.-Inkább rossz évszázad.-egyszerűsítem le, de többet nem mondok, inkább belekortyolok az italba és fürkészve figyelem a férfi arcát.-Ha tippelnem kellene, nem lennék benne, hogy neked is. Inkább más hozott ide. De gondolom, ahogy én, te sem azért vagy itt, hogy erről hosszadalmas beszélgetést kezdj.-billentem kissé oldalra fejem. Ezzel jelzem, hogy a legjobb szándékaim szerint sem fogom kimeríteni jobban a kérdésre adott válaszom és nem fogok a beszélgetés további részében sem a kelleténél több információt megosztani vele. Még nincs itt az ideje és nem is azért jöttem, mert a lelki segély vonalat nem vették fel. -Egészen biztos vagyok benne, hogy a szomorú szemek mögött megható történet lapul, de rossz nőt szemeltél ki, ha azt hiszed, nem lát át rajtad. Talán ez viszont is igaz. Akár próbára is tehetnél.-fordulok vele szembe ismét, italomba kortyolva, és a pohárra biccentek, jelezvén, ne hagyja megmelegedni az italt, s csatlakozzon hozzám egy következő körre is.
Nem kutatom, hogy mi hozott ide, mert a válasz mindig ugyanaz; menekülés. Elfutni, elrohanni, most kéne abbahagyni, vagy nem tudom, hogyan szól a nóta, de nem is érdekel. Tudom magamról, hogy örök mazó vagyok, maradok, míg a szívem mást nem diktál. Hogy miért járok ilyen helyekre? Abban bízok, hogy találok valakit, vagy valamit, ami egy kicsit kirángat, vagy jól bebaszni, az sem lenne hátrány, sőt egészen jót tudna tenni. De ínyenc vagyok, nyilván túlzottan is. Leülök a nő mellé, talán pont olyan ramaty estéje van, mint nekem, mégis mosolyba burkolódzom, a szívem fájdalma nem való a külvilágnak, oda csak a kedély való, a jóra való hajlam, kár,hogy belőlem nem ez sugárzik, de még lehetek jó is... ja, nem. Az üvegekkel tele pakolt tükörben szemlélem meg arisztokratikus vonásait, hófehér bőréből előtündöklő szempárját. Nem titkoltan fogadom be a látványt, minden apró kis mozdulat arról mesél, hogy volt gyerekszobája, tanult illemet. Tán túl sokat is. Szavaira halkan elnevetem magam, miközben italt rendelek magamnak. - Ez egy érdekes vallomás. - még mindig mosolygok, mint akinek tetszik a játék és így is van. Amúgy is szeretek ismerkedni. Izgatnak az emberek, a történetek, a maguk finomsága, a múltjukban rejlő ezernyi hiba és a jövőre kiható minden finomság, addig sem a saját kínommal érlelem a lelkem gonoszságát. Belőle elegáns energia domborodik elő, míg engem a sötét kerít hatalmába, talán ma este finomít rajtam egy kicsit. Én is felé fordulok a támlátlan széken, tekintetem végig siet karcsú alakján, hosszú combján, nem tagadom, hogy tetszetős. - Nem számolnám az italokat....- mosoly villan a szemem sarkában. Olyan ez mint az edzés, ott sem az a lényeg, hogy 30szor nyomd ki a súlyt minél gyorsabban, hanem annyit, amennyit az izmaid elbírnak. Nincs cél, nincs elvárás. Újból halkan felnevetek, belekortyolok az italomba, csettintek a nyelvemmel és megint végig pillantok rajta. - Ez lenne a célom? Leitatni egy nőt? - nem azért vagyok itt, mert ő egy vámpír, hanem mert dobban a szíve és tud beszélni, valamint nem ismerem, de oké. Nem lenne rossz az sem ha becsípne, egy "romantikus" este, egy klasszik kis flört, egy picit több, egy egyéjszakás kaland... nekem belefér. Azonban Ő nincs egyedül, olyan gyümölcs lehet, amit élvezettel szakítanék le. Intek a pincérnek, ugyanazt az italt kérem, amit az előbb ivott, ne kutyuljuk. Nem nyújtok kezet, nem akarom megérinteni, még nem, de azért nem vagyok paraszt, csak egy nagyon kicsit. - Sebastian. - ujjaimmal magam felé mutatok, éppen hogy csak rebbenőn, hogy sejtse ez nem az itala neve, ez az enyém, elengedem az etikettet, a férfinak is illik kezdeményezni. De az érintést, itt kézfogást, csak a nőnek, szerintem Ő az a típus, aki ismeri az illemkönyvet. - Szóval, nehéz nap? - magamon hagyom a mosolyt, elengedem az összes rossz előítéletet, ma nem akarom túlagyalni a dolgokat, kikapcsolni akarok.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
A jelen unalma és a felismerés, hogy szükségem vagy egy egyszerű boszorkányra... idegesített, még ha nem is mutattam azt. Vissza szerettem volna kapni, ami az enyém volt. Vissza akartam kapni. A jogos tulajdonomként tekintettem az erőmre. Anyám mégis olyan megvető nyugalommal állt a kérdéshez, amitől a hideg rázott. Mintha, amikor rám nézett volna, nem a lányát látta volna bennem, aki mindenben támogatta. Mintha én is olyan lennék, mint Ő. A húgom. Az a kis patkány, aki azt hiszi, hogy az emberek mellett boldog, békés életet élhet az örökkévalóságban. De tartozott nekem annyival, hogy még egyszer a szemébe nézhessek. Hogy a tüzes sötétséget, amit birtokolt, az én jeges világom eloltsa. Hogy felnyissam a szemét. És talán anyám... Nem, gondolataim túl messzire szárnyaltak az ital első kortyának hála. Elönt a maró düh és megvetés. A világ és magam felé. A vámpír közeledik. Talán boszorkányként most el kellett volna futnom? A koven jelen lévő tagjai megvető pillantással figyelnek, én mit sem törődök velük. Túl rövid az életük, hogy velem foglalkozzanak, mégis megteszik. Nem vágyom társaságra, mégis megkapom azt. Akár egy magányos madár a társát vonulás közben. Tollaim én is felborzolom, és próbálok rátenni még egy lapáttal amúgy is feltűnő jelenlétemre. Smaragd tekintetem éberen követi lépteit a pult, s a sorba rendezett italok mögött lévő tükörben. Nem mozdulok, csupán ajkam csücske emelkedik fel, alig láthatóan. Ez egy mosoly. Ahogy ő sem rám, én sem nézek rá. De szavaimra könnyen reagál, ami tetszik. -Valóban.-nyugtázom szavait. Nem voltam az a típus, aki nem a szavakkal csatázik. Azok épp úgy fegyverként szolgálhattak kezemben, mint a valódi tőr. A múltam rejtély számára, én pedig elmém azon részét, ami emlékeztetne rá, ki is vagyok, próbálom elrejteni, megfeledkezni ezekről a dolgokról. -Felkeltette az érdeklődésem.-nézek rá, a széken felé fordulva, oldalra simított hajam combom söpri, lábaim keresztbe fonom. Nem törődöm vele, hogy a hozzám nem passzoló, rövid, fekete szoknya mennyit mutat combomból.-Ha ez nem egy egyitalozós este, akkor milyen?-vonom fel a szemöldököm kérdőn.-Egy vámpírt elég nehéz leitatni, nem igaz?-kortyolok italomba, aminek immár az utolsó cseppjét gyűröm le torkomon, és az üres poharat a pultra teszem, inkább keze mellé, mint magam elé, de tekintetem továbbra is kíváncsian fürkészi arcát.-Most már meghívhat.-mosolyom nem tűnik el, tekintetem még sötétebben izzik fel, teli kihívással.
A ma este koronája az i-re, hogy be kéne baszni, amúgy istenesen, hogy kimossa az agyamból a nap mocskát, kicsit feloldoznám magam, elfutnék a pocsék emlékek elől. Hosszú nap volt és messze unalmas, a gyógyításba vetett hitem lassan omlik össze, akár egy kártyavár, amire jótékonyan rányitják az ablakot, és a belopózó szellő semmivé avanzsálja a munkád. Fáradok, lassan és túl biztosan fulladok ki. Talán kezdem unni a dolgokat, a hosszú élet hátránya, hogy a vágyak sosem teljesülnek be, mert nagy dolgokra vágyunk. Volt idő, nem is olyan régen, még szerettem az orvoslást, emlékszem mennyire más volt, hogy valóban az emberről szólt, a természetről. Hittük, hogy minden orvosság füvekben rejlik, mára mindez üzletág lett, a pénzről szól, hatalomról. Jól tudjuk, hogy három dolog mozgatja a világot, nekünk pedig csak kettő. Hiszen hosszú életünk során eljutottunk oda, hogy már begyűjtöttük az anyagi javakat, aki évszázadok alatt nem tud meggazdagodni, az nem alkalmas rá, hogy az legyen, ami. Nekem marad a hatalom és a szex, mint mozgatórugó. Teljesen mázli, hogy minden vámpír nemzőképtelen, bár csacsognak egy gyermekről, de engedjük el eme nemes sztorit. Pedig mozgatórugó lehetne, egy gyerek, egy saját, egy család, amiben szeretnek, és amiben szerethetsz anélkül, hogy ára lenne, nem úgy mint Darby mellett. Mert Ő nem tud szeretni és elfogadni sem azt, talán szüksége sincs rá. Mások vagyunk, én elviselném, hogy szeressenek, kicsit jó lenne nem harcolni, erőt fitogtatni, fasztméregetni, főleg, hogy kettőnk közül csak nekem van. Azt nem mondom, hogy nem tökös, talán túlságosan is. Finom nőre vágyom, amolyan kis virágszálra, emiatt térek be a bárba, meg, hogy igyak. Sokat, ha a második opció nem jönne össze, akkor marad a berúgás, bár még sosem kellett nőnek könyörögnöm. A pulthoz sétálok, a vékony, hosszú hajú, kecses alak felé, akiből sugárzik, hogy ugyanabból a fajból származik, mint én, illata betölti a teret, ahogy jelenléte is kiölel egy részt a körülötte zajongó auraáradatból. - Valóban? - elnevetem magam, miközben mellé telepszem, csak megemelem az ujjam, hogy italt rendeljek magamnak. - Ahogy én látom ez nem egy egyitalos este. - neki sem, ahogy nekem sem az, nem hiszem, hogy nem csúszik le még egy pia neki sem. Magamon hagyom a mosoly álcáját, félig felé fordulok, nem hagyok kétséget afelől, hogy beszélgethetnékem van, bár lássuk be nekem egy kicsit máshoz is bőven lenne kedvem, de egyszerre csak egy lépést kell megtenni, még az is lehet, hogy a nő egy kiállhatatlan picsa, és a poharat is lenyelem kínomban 5 perc múlva. Amerika legjobb sörét töltik a poharamba, Bourbon Barrel Aged Arrogant Bastard, avagy egy hordó bourbon az arrogáns fattyú évéből. Imádom az ízét, és a maga 8%-os alkohol tartalmával még csak nem is gyenge. Nem kétlem, hogy a nő ki tudja fizetni a saját italát, könnyed, finom illata, megjelenése azt sugározza, hogy ő aztán valaki. Kivárom, hogy elhiggye maradok, eldöntse érdeklem-e eléggé?
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
A várostól távol, a végén egyedül... Felemelő, üdítő érzés volt, most, ahogy hazaérkeztem, mégsem éreztem, hogy hiányom fájt vagy feltűnt volna bárkinek is. A férjem, nem akadt utamba, anyám, mivel végig szemmel tartott, szótlanul, szinte elvárta, hogy a házba belépve kezet csókoljak. Megtettem. Mert miben különböztem én a koven többi tagjától? Miért lettem volna én a kivétel? Mert a lánya voltam? Lehettem volna kivétel, a megaláztatást mégsem ellenzem. Tűröm, magamban forrongok, üvöltök, csapkodok, de kifelé, akár egy jégszobor, rezzenéstelenül hajolok le a kezéhez. A gyors találka épp elég, hogy éhségem fékezhetetlennek érezzem, de a város éjszakájának csendes forgatagához kevésbé volt kedvem. A törzshely, nevezzük most így, modern szóval, boszorkányok körében egészen biztos ez a bár volt. A pulthoz sétálok, rendelek egy rövidet, majd a jégkockák csillogását fürkészve próbálok visszaemlékezni az elmúlt napokra. Nem is oly soká, de vissza fogok térni a városba és visszakapom végre az erőm. Az erőt, ami engem illett, ami jogán én leszek anyám után a vezető. De egyszerűen elfáradtam. Ennek nem mutatom jelét. Magamhoz képest modern öltözetem és a körüllengő tusfürdő illata még árulkodhat érkezésem óta eltöltött időm hasznos cselkevéseiről. Hajam egyenesre szárítom, szemem erős sminkkel hangsúlyozom ki. Smaragdként izzó tekintetem üres, testtartásom feszes, mint mindig. sosem eresztek le igazán. -Ha egy italra akar meghívni, elkésett.-szólalok meg a közeledő léptek hallatán, pedig az illető még csak akkor hallhatja mindezt, ha vámpír. És az. A boszorkányok között akad olyan, aki engem tart szemmel.A gardedámokról ne feledkezzünk meg. Emlékeztetem magam az apróságra, ki nem mondva ugyan a szavakat, de pontosan tudom, ez mit jelent. Hangulatom nem fényes és a barátságos csevej messze nem az, amire ma este vágyom. Ha tudnám mire is vágyom igazán. Azt viszont nem gondolhatom komolyan. Nem kívánhatom az anyám halálát. A testvéremét szintén nem. Pedig minden erőm, ami valaha bennem volt... boszorkányként nem fortyognék ennyire?
A forró hangulat mindig garantált volt. A zene mindig hangos volt, társaság mindig akadt, de ő különösen kedves volt nekem. Fogalmam sincs miért. Talán azért, mert nem akarta megjátszani magát, tudta, hogy itt, az ördög barlangjában még a leggyámoltalanabb emberekből is elő tudjuk hozni a legrosszabbat, a legmélyebben vágyott dolgokat beteljesíthettük, de nem, nem mi voltunk a szeretetszolgálat. Mi megrontottunk másokat, legalábbis mások szerint. Szerintem csak rásegítettünk, hogy megtalálják igazi önmagukat. Hogy táplálják az igazi démonukat, aki bennük él. Az övét már nem kellett táplálni, vígan élt, akárcsak enyém. -Szeretnéd tudni, igaz?-nem válaszolok kérdésére, csak ördögi mosolyomból látszik, hogy igen, szeretem a meglepetéseket bizonyos helyzetekben. De csakis bizonyos helyzetekben. Itt, a báron belül semmiféle hirtelen helyzetnek nem örülök, ha annak a következményei megmondhatatlanok. Luciferre nem lehetett mostanában semmit sem bízni, így a helyi irányítás majdnem minden este az én kezembe került, de szerencsére mellette volt mindenkinek annyi esze, hogy engem se vegyenek semmibe. Erős boszi voltam, aki bármit elért, amit el akart érni. -Nem, az orrom a helyén van. Csupán nem mindenki mondhatja el, hogy a Pokol ura, maga Lucifer szabadította fel, és adta meg neki a második élet lehetőségét.-másokat kárhozatra ítélnek és ha egyszer oda kerülnek, ahonnan én visszajöttem, meghalnak. Onnan boszorkányok is kihozhatják, de azzal az őseik ellen mennek. Szerintem nem éri meg a fáradtságot, igaz aki oda kerül, nem véletlenül kerül oda. Én emberként tette, érte, hogy oda kerülhessek. Nem mondom, hogy megbántam volna. -Ó, ugyan már. Mintha annyira más lehetőséged lenne. Valahol fontosak vagyunk mi neked a saját nyomorult kis életedbe.-reagálok szavaira nem túl kedvesen, igazságot akart, tőlem ugyan megkaphatja, a véleményem elhallgatása ugyanis valahogy sosem volt erényeim egyike. Inkább megmagyarázhatatlan módon engem nevezhettek volna a legjobb igazmondónak. Lucifer mellett elve nem volt okom hazugságra, ő tudta volna, ha nem mondok igazat. Ez megtanult sok dologra. Megforgatom a szemeim a színjátékra, amit levág a kis szőkével, és csak elmosolyodom a kisasszony arcán. Rosszul játssza a nehezen megkaphatót, pont ettől lesz ő is egy ennek a ficsúrnak a megdöntött szukái közül. Ennél többet egy ember se kívánhatna magának, legyen büszke magára, hogy egy éjszakára ágymelegítő lesz, hacsak nem hulla. Sosem lehet tudni ugyebár... Elkapom haját szavaira, mire kést ránt, amit torkomnak szegez. Nem félek tőle, hogy elvágná a torkom, túl sok mindent úgy se tehet ellenem egy pengével. -Épp kérni akartam, hogy eme nemes pozícióra kinevezz.-engedem el fürtjeit, ahogy a kés pengéje is távozik torkomtól. A kis színjáték jó pár tekintetet ránk vonzott, de mindenki nyugtázta, hogy a mi játékunkból ebben a körben is kimaradnak. -Ne is légy dilidoki, arra a pozícióra is pályázott már más.-és itt most szintén nem magamról beszélek.-Pont te mondod, hogy ne játsszam meg magam? Ez azért vicces.-nevetem végül el magam elismerően megemelve felé a poharam, s ismét töltök egy kört. Már nem számolom hányadikat a sorban, de nem is érdekel. Ez nem az a nap, amikor érdekelnie kelljen az ilyesminek. -Nem leszek senki ágymelengetője. Az a kis csitri pedig pontosan arra jó, mint azok a libák. Mégis mit vársz te tőlem? Neked talán tetszene, ha tudnád, hogy a kisasszony nem holmi ember, és mellékesen mindenkire vadászik, aki nem olyan, mint ő. Aki nem ember?-ezt a tényt ugyanis eddig azt hiszem csak én tudtam, ha nem, akkor meg úgy is mindegy, magyarázkodni nem fogok. Pláne nem neki. Az én aggályaim maradjanak csak az enyémek.-Nem féltékeny vagyok, de Lucifer hülye, ha elhiszi, hogy egy ilyen nő a barátja, vagy ne adja az apja, barátnője legyen. Neki? Kérlek, ne szomoríts el, hogy ilyen rossz az ízlésetek, és tényleg láttok benne valamit, amitől érdekes lesz.-nem nézek rá, poharammal egyetemben a kisebb tömeg felé fordulok, ahogy egyre többen térnek be a bárba. A kiszemelt egyedek száma is nő. És azok száma is, akik próbálnak engem kiszemelni maguknak, hatástalanul, mert keresztülnézek rajtuk.
- Ohh, ki kellene írni, hogy vigyázat a kutya harap. – szólalok meg könnyedén, hiszen nem túlzottan érdekel a dolog, hogy milyen stílusban beszél velem. Lehet, hogy másnak nem néztem volna el és a fejét a pultba vertem volna, de egy ilyen csinos és ördögi nőszemélyt nem illik bántani. Nem, az ilyeneket tisztelni kell és megbecsülni, hogy még a föld hord ilyeneket is a hátán. Ritkaság, hiszen a legtöbben már egészen elferdítették az ördögiség dolgot, s másra értik. Ez a baj a mai világgal, hogy annyira buták és primitívek, hogy néha az már fájdalmas. - Sose kételkedtem abban, hogy ne lennél találékony, de azért mond, hogy néha mást is hagysz szépségem érvényesülni. – pillantottam rá pimaszul, hiszen azért nem tűnt soha se olyannak, mint aki hagyná másnak átadni a gyeplőt, pedig így elég sok fajta kalandból maradhat ki. Elhiszem, hogy szereti irányítani a dolgait, de azért néha ki is kell kapcsolni, hogy váratlan és mennyi érzések kerítsenek hatalmába. Bár abban se vagyok biztos, hogy nem szereti megkínozni az egyedit, hiszen még is ő a kicsi Sátánka. – Igaz, te már most is túlzottan fennhordod az orrodat. – lehet, hogy szemtelen vagyok, s akkor mi van? Tudta jól, hogy nem vagyok a jóság, se a kedvesség mintaképe. Meg ha lenne mitől tartanom, akkor biztosan nem utazok ennyit hozzá. Ő inkább barát, mint ellenség. Meg tudja jól, hogy milyen vagyok, így nem most fog kést szegezni a torkomban. Főleg nem ekkora tömegben, ennyire ostoba még ő se lehet, hiszen Lucifer biztosan nem örülne annak, ha kicsinálna. - Nem szeretem, ha csak úgy rángatnak, még akkor se, ha rólad van szó Mazi. – vonom fel a szemöldökömet egy kisebb színjáték után, majd újra kiürítem a poharam tartalmát, majd az ajtó hamarosan újra kinyílik és egy szőkeség jelenik meg benne. Ohh, pont nem érdekel, hogy ki ül mellettem, mert úgy mérem végig, ahogyan a fenevad tenné a prédájával. Talán annyira nem is leszek magányos ma este. Természetesen az is közrejátszik, hogy a mellettem ülő boszorkát akarom bosszantani, de az élet sose volt fair, én pedig sose voltam normális. Szeretem kísérteni a sorsomat. Hamarosan pedig az ujjai között köt ki egy-két tincsem, aminek köszönhetően a fejem kicsit hátrébb bicsaklik, de automatikusan kapom fel a pultról a kést és nyomon neki. Nem ellene irányul, de azért több, mint kétszáz év alatt belém ivódott egy-két dolog, így ne lepődjön meg rajta, hogy a bőrének nyomódik a hideg fém, de nem sértem fel. – Ha majd fodrászhoz akarok menni, akkor inkább téged kereslek fel. – nevetem el a dolgot, majd amikor végre elenged, akkor csak megrántom a vállaimat, megigazítom a felsőmet, majd a kés hangosan koppan a pulton. – Szerintem, ha ő nem tart a barátjának, akkor már rég megölt volna. Másodszor meg nem vagyok dilidoki, de a reakciódból ítélve pontosan beletrafáltam a dologba, így játszd meg magad másnak, de engem nem tudsz átverni. – fordulok felé egy unott sóhaj keretében, majd amikor meghallom a szavait, akkor elnevetem magam. – Most komolyan féltékeny vagy arra a csajra? Lucifernek is kijár a szórakozás, így mit érdekel téged, hogy liliomtipró e vagy nem? Ő maga az ördög és azt csinál, amit akar. Ezt neked is be kellene látnod, hogy nincs hatalmad felette és ha nem akarod felbosszantani, akkor nem is bántod azt an őt. Legalább csinos és jobb a modora, mint neked? – emelem fel az újra teli poharamat, majd a hajamba túrok. – Vehetnél róluk példát. – az ujjammal egy sereg liba felé mutatok, akik másra se jók, csak arra, hogy egy éjszakáig melegen tartsák az ember ágyát.
Tudtam, hogy várok valakire, míg nem érkezik meg, addig sem unatkozom. A bárban ücsörgők arcát vizsgálom, féloldalas, sejtelmes mosollyal arcomon, ahogy hol rám néznek, hol az előttük táncoló lányt. A gondolataikba ha akarnék beleleshetnék, Lucifer hasznos tanításainak egyikeként ezt megtanultam, de az egyszerű ember egyszerű gondolatai nem hoznak lázba. Igaz néha jót mulatok azon, hogy naivan azt hiszik megkaphatnak vagy bárki mást innen. Maximum akik velük egy súlycsoportba tartoznak, akik bár adnak magukra, nem olyan érdekes a történetük, mint azoknak, akik igazán ízes falatok lehetnek egy magányos "farkasnak". Apropó farkas. Itt nem élünk faji megkülönböztetéssel. Bárki betérhet, érkező vendégem maga is amolyan korcs mások szemében. Az enyémben csak egy igen vonzó, okos, még ha kicsit heves természetű fiú. Egy fiú, akivel jól el tudok szórakozni, és ha úgy adódik, mint most is, szíves örömest ugrik kérésemre. Nem szoktam én kihasználni az embereket... Én? Ugyan már, hová gondolunk? Felém igyekszik, tekintetem azonnal rá emelem, és eddig kényelmes, féloldalas mosolyom a másik felével kiegészítve, ördögien sejtelmes mosollyá változik, mikor végre mellém ér, szinte fogkrémreklámba illő módon nézek rá. -Nem is várom el. Ijedtség nélkül is tudod hol a helyed.-nem lenézően szóltam, puszta tény volt, ami kétlem, hogy a szívéhez ért volna. Ezzel egyikünknek sem volt baja, néha kellett a másik idegszálain rohangálni, hogy fenntartsuk a kapcsolatunk alapjául szolgáló kiélezett, folyton forró hangulatot. -Megeshet, hogy unatkozom, de mindig van, aki felvidítson.-nem tagadom, hogy így van, ettől még nem leszek rossz ember. Eleve az vagyok, csak nem ember. Éjszakai pillangónak nem nevezném magam, de ő is pontosan tudta, hogy az én játékszabályaim érvényesek ha valakivel összekerülök. Nem hajtok fejet senki előtt. De a városban tényleg nem értettem, hogy mi olyan vonzó. Még. A nagyobb városokat jobban szerettem. Ott az élet is jobban zajlott, mint itt.-Én?-nevetem el magam ártatlan arcot színlelve.-Sosem szállnék el magamtól.-hitetlenkedem, olyan bájos, kislányos mosolyt varázsolva arcomra, hogy annak átlátszósága már csak tüzesen, mégis sötéten izzó szemeimen nem látszik. Azokat ugyanis meghazudtolást nem tűrően tartom rajta, és vizsgálgatom arcának élét, ujjaim zavartalanul mozgatva karján. Közelségem pedig nem, hogy zavarná, elengedi magát, ahogy mindig is, közelebb hajolva hozzám, először hajammal játszik, majd nyakamba csókol, mire kicsit oldalra fordítom fejem, és alsó ajkamba harapok. A jelenlévő férfiak többsége most szembesül vele, hogy ki a kiváltságos, s ki nem az. Elkalandozó, ártatlan indokot sorakoztatok fel ellene, mire székestől magához ránt, ujjaim pedig válláról tarkójára vándorolnak. Kicsit oldalra billentem fejem, és hagyom, hogy ajkaimra visszatérjen a jól megszokott mosolyom. -Nem verlek át. Nem hazudok. Az igazságot nem kötöm az orrodra, ennyi. Nem gondoltam, hogy ez ennyire szíven üt majd.-kivételesen őszinteségem egyszerű, semmitmondó hangsúllyal mondom, míg ujjaim elveszem tarkójáról, és érzem, ahogy szemem megvillan egy pillanatra szavai hallatán. Nem túl kedvesen, de éreztetve, hogy átlépett egy határt, a tarkójára lelógó tincseket kicsit megragadom, hátrébb feszítve fejét, persze mindezt azután, hogy poharam megtöltötte. -Tudd, hogy hol a helyed. Ne próbáld átlépni a határt.-engedem el haját, majd lehúzom a poharam tartalmát.-Távol állsz te attól, hogy bárkinek a barátja legyél. Mellesleg pedig vele ellentétben nem nekem kell bébiszitter, meg egy buta tyúk, akinek még a személyiét is el kellene kérnem.-szándékosan szólom el magam? Megeshet. Sértettség szól belőlem? Szintén megeshet. Nem tetszett ez a kapcsolat, és ennek hangot is adok. Ezzel a lendülettel töltöm újra poharam. Tudom, hogy arcomról minden érzés eltűnik, még az is, ami minimálisan ott szokott létezni, helyére megvetés és undor költözik.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 26, 2016 10:09 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Miss Devil & Bastard
Mondhatni még fiatal volt az idő, így biztos voltam abban, hogy nem lesz tele a bár, de már ilyenkor megéri a magunk fajtánknak kinyitni, hiszen mindig is lesznek szomjas emberek. Olyanok, akik a bánatukat ebbe akarják fojtani, akik így akarnak felszedni nőket vagy éppen a sikerüket vagy azt, hogy egy évvel öregebbek lettek ünneplik meg. A magunkszámára, akik nem öregszenek nem sokat jelent már egy születésnap, hiszen csak annyit jelent, hogy még Lucifer nem jött elértünk, hiszen aki megállítja az időt, az már szerintem eleve elbukott az égiek szemében, meg amúgy se a jóságunkról vagyunk ismertek, de mi értelme jónak lenni, ha rosszként sokkal édesebb és izgalmasabb az élet? Főleg akkor, ha szebbnél szebb nők hajolnak meg az akaratod előtt… Nem szokásom kihasználni őket, de vétek lenne kihagyni azért az élvezeteket is, amiket ők kínálnak fel maguktól. Lazán haladok lefelé a lépcsőn és nem vagyok rest végig mérni a felhozatalt se, de semmi más nem a célom, mint egy kisebb borsot törni a házúrnőjének az orra alá, de mi ilyenek vagyunk. Kóstolgatjuk egymást, s húzzuk a másik agyát, de pontosan tudom, hogy nem a két szép szememért vagyok itt az ördög új barlangjában, ha már a régi túl kicsi lett volna, vagy unalmas? Magam sem tudom, de nem is érdekel. Nem az én dolgom ez az egész, ha éppen itt akarnak szórakozni és az emberke agyára menni. - Ebben igazad van, sose voltam olyan, aki megijedne tőled, vagy attól, hogy nem jut piához. – pillantottam végig rajta. Nem titkoltam el azt, hogy tetszik a látvány, amivel még jó pár másik férfi pillantását magára vonja, de azt is tudtam, hogy jelenleg egyikük se érdekli. Amikor a kezemmel szórakozott, akkor csak féloldalas mosollyal figyeltem őt. - Nekem aztán mindegy, eléggé messze vagyok tőletek, felőlem akár az egész várost is felgyújthatjátok, de azért valld be, hogy kicsit unalmas per pillanat az élet. – ismertem már annyira, hogy tudjam imád bajt keverni és mostanában nem túlzottan szerepelt a hírekben Seattle, így jogos volt a kíváncsiságom, hogy pontosan mit is akar tőlem. – Ha elismerném még a végén túlzottan elszállnál magadtól, életem… - miközben közelebb hajolt eltűrtem kicsit a haját a nyakáról, majd közelebb hajoltam hozzá. Játékosan végig húztam az ujjamat a nyaka vonalán, majd gyengéd csókkal hintettem azt, majd egyszerűen elhajoltam, mint aki mit sem tett az előbb és elvettem az italomat, hogy utána egyszerűen legördítsem, a szavai hallatára pedig hangosan elnevettem magamat és még a fejemet is megráztam. – Ohh, kit akarsz átverni, Mazi? – húztam fel az egyik szemöldökömet, majd a kezemmel elkaptam a derekát és közelebb rántottam székestül, miközben a kezem szórakozottan vándorolt a derekán. – Hol hagytad a pokol urát? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen Lucifer nem volt itt és ez eléggé szokatlan volt. – Mindig is úgy gondoltam, hogy sokkal inkább ördögibb vagy, mint a jó öreg barátunk… - szólaltam meg, miközben az üveget elvettem és újra töltöttem a poharunkat.
Szerettem ezt a várost. A maga gonoszságával és a paranoiás, babonás emberek tömkelegével nem különösebben voltunk feltűnőek mi. A bár jól ment, a könyvelést úgy vezettem, hogy semmiben ne találjon senki kifogást, mégis minimális, a klub fenntartásához elég pénzt jelentettünk csak be... nos, a többit igazságosan elosztottuk. Az itteni életben minimális elvárásaim voltak az életszínvonalat illetően. Nem azért jöttem fel vele a pokolból, hogy legyek egy utolsó szakadt boszi a városban. Hírnév kellett, ami akadt is. Ismeretség, ami szintén akadt, s nekem hála egyik ilyen kedvenc vendégem épp ide tartott. A pult melletti bárszéken ücsörögve iszogatom a kitöltött rövidet, a bárban halk, de ritmusos zene szól, egész sokan vagyunk ma is. Igaz, ma még fiatal volt az este, hogy minden fizető vendég betérjen, s aki jelen van egyenlőre csak iszogat és nézelődik. Mégis elégedettséggel tölt el a látvány. Keresztbe fonom lábaim, könyökömmel a pulton támaszkodom meg, fekete hajam pedig hagyom, hogy fedetlen vállamra omoljon. A testhez simuló ruha kiemeli vonalaim, s ez felhívja pár kíváncsi tekintet figyelmét, ám engem épp az érdekel, aki épp belép az ajtón, s tekintetem azonnal a lépcsőn lefelé haladó férfira vezetem. Intek az éppen pultban ácsorgó felszolgálónak, hogy töltsön egyet nekem is, neki is, és mikor mellém ér, ártatlan mosolyt villantok rá, tekintetem végigvezetve rajta. Nem sokat változott. Én sem. -Nem féltelek, feltalálnád magad, ha nem kapnál semmit, akkor is.-fordulok felé teljes testemmel, félig megtámaszkodva a pulton, hosszúra, feketére pedikűrözött körmömmel kopogni kezdek az üvegen, jelezve, hogy az italra már mindketten várunk. -Látod? Ha mi nem lennénk, még ennyi minden se történne. Emészd meg, itt vagyunk, és ha rajtam múlik maradunk is.-biztosítom a szándékainkról, amihez őszintén szólva semmi köze. Megérkezik az ital, elé csúsztatom a poharat, kérdésére vállat vonok, és lehúzom a rövidet, arcom pedig még csak meg se rezzen közben.-Ó, ugyan már.-simítok végig karján.-Legalább te ne legyél olyan, mint a többi puhatestű. Ismerd el, élvezed, hogy itt lehetsz. Velem.-hajolok hozzá egészen közel, ezzel felhívva egy keringőre, amit mi rendszerint űztünk a másikkal. De ez így volt igazán izgalmas.-Hiányzott a kiskedvencem. Ennyire hihetetlen?-szalad fel szemöldököm homlokom közepére, ártatlan szemekkel méregetve, végül mégis gonosz, sötét mosoly szökik arcomra, és a pult mögül előkapok egy üveget, ezzel egyenes célzást adva a lánynak, hogy megvagyunk hallgató fülek nélkül is.
Nem túl sok kedvem volt ekkora útat megtenni. Főleg úgy nem, hogy nem tudtam megéri-e nekem. Kár lenne tagadni, hogy mi természetfelettiek nem szeretünk hasznot húzni mindenből, hiszen minket is pontosan olyan ostoba emberi tulajdonságok vezérelnek, mint a legtöbbet. Nagyon remélem, hogy nem lesz gond a báromban, mert különben nagyon pipa leszek, ha hazamegyek és azt senki se akarhatja. Az első repülővel célba vettem Seattle-t, nem is értem, hogy mit szeretnek az emberek abban a városban. Legalább, ha már az ördög is ott él, akkor igazán lehetne kicsit forgalmasabb és nagyobb káosz, de néha már kezdek kételkedni abban, hogy Mercury bárban élő két személy csak blöffölt, de nem is érdekel. Sietve intem le az egyik taxit, miután megérkeztem és újra megszereztem a poggyászomat, hiszen nem áll szándékomban csak egy napig maradni. S Mazikeen-t ismerve nem is fogok unatkozni, ahogyan biztosan sejti, hogy nem éppen tetszik az, hogy iderángatott, ha valamit akar, akkor emelje fel a csinos popóját és jöjjön ő oda, de persze úriember létemre, ami sose vagyok mégis én jöttem. Nem siettem és még az se érdekelt, ha elkésem. Egyenesen először a hotelbe vettem, belaktam a szobát, majd felfrissültem, kerestem valami tiszta ruhát, de nem vittem túlzásba, hiszen nem bálba megyek, majd pedig jöhetett a Mercury pub. Gyalog indultam el, s közben még egy cigit is elszívtam, majd mielőtt beléptem volna sietve nyomtam el. Majd az ajtó könnyedén tárult fel ellőttem, hogy a lépcsőn lefelé haladva meglássam a démonkát. Csibészes mosoly kúszik az arcomra, majd minden köszönés nélkül telepszem le a bárpulthoz. Figyelem őt, majd pedig egy fogpiszkálóval kezdek el szórakozni. – Esetleg kapok valamit, ha már idetoltam a képemet, vagy hagysz elszáradni? – vontam fel a szemöldökömet, majd körbepillantottam a bárban. – Ez a hely semmit se változott és már kezdtem azt hinni, hogy visszamentetek oda, ahova tartoztok, hiszen semmi pokoli dolog nem történik ebben a városban. – s a végére újra Mazi-t néztem. – Szóval mi volt annyira sürgős, hogy ide kellett utaznom? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd ha kaptam italt, akkor azt egyszerre húztam le, majd intettem, hogy jöhet a következő.
Kezdőlap
|| 
