Még senkivel nem csináltam hasonlót. Egyetlen mozdulatomba tellett az, hogy mássam, kit mi üldözött oda, ahol éppen tartott, de egyetlen ember jövőjét sem vetítettem még ki elé. Ennek az volt az oka, hogy nem érdekelt. A jövő ezerféleképpen alakulhatott még, minden tizedmásodperc felelt azért, hogy kikössünk valahol. Sosem lehetett az ilyesmit készpénznek venni, pedig valószínűleg befizettem volna rá, ha úgy lett volna. Nem akartam őt átverni, hitegetni, vagy biztatni arra, hogy velem csak jól járhat. Mindketten tudtuk, hogy nem az a fajta vagyok, aki nem képes rajta sebet ejteni. Már megtettem, nem is egyszer. Hiába is határoztam úgy már többször, hogy nem teszem, mindig ugyanott kötöttem ki, ő pedig mindannyiszor sérült, méghozzá egy olyan döntés miatt, amit én hoztam meg. Nem hagyhattam azt, hogy szenvedjen. Elég volt neki az, ami kijutott. Megérdemelt egy boldog második esélyt, és ha ez mégsem velem jönne el, tudtam volna, mi a feladatom. Szerettem őt legalább annyira, hogy ha fájna is mindkettőnknek, megadnám a lehetőségét arra a jobb életre, ami rá várna valahol. Lassan kinyitottam a szemem. Nem lepődtem meg azon, hogy valamelyest nem lett tisztább a kép. Amit felfogtam, az az volt, hogy Caroline a jövőjében sem lesz kevésbé talpraesett, meg fogja állni a helyét, sikeres lesz... és lesz mellette valaki. Tehát ez így működött. Semmi konkrétum. Ő magát látta, ostoba elképzelés volt, hogy talán ez az egész megsúgja, mit kellene tennem. - Ne haragudj, talán túlzásokba estem. - engedtem el lassan arcát. Kimerültséget éreztem a végtagjaimban, ez több erőt igényelt mint gondoltam, de egy halvány mosoly rajzolódott ajkaimra. - De nem láttam semmi olyat, amit ne sejtettem volna előre. - fűztem még hozzá lassan, majd lehajtott fejjel mélyesztettem kezeimet kabátom zsebeibe. - Talán itt lenne az ideje, hogy hagyjalak pihenni, nem? - emeltem fel lassan a fejem. Nem felejtettem el, hogy mit ígértem. Magammal viszem őt New Yorkba, nem gondoltam meg magamat.
Fogalmam nem volt, hogy mégis mit szeretne, de valahogy most nem is igazán érdekelt. A világ végére is elmennék vele. Őszintén fektettem bele a bizalmamat. Szükség volt erre, mert ha most sem bízom benne, ha állandóan azon kattogok, hogy mikor fog kisétálni újra az életemből egy hajszálnyit sem leszünk majd előrébb és én azt nem szeretném. Nekem szükségem van arra, hogy őt az életemben tudjam. Mert a lányokkal már olyan régóta nem találkoztam, hogy teljesen egyedül érzem magam. Mintha megszűntem volna létezni a számukra. Olyan furcsa, hogy régebben minden egyes hírt egymás között osztottunk meg. Most pedig már szinte alig beszélünk, vagy találkozunk. Mindenkinek megvan a maga világa. Naiv voltam, hogy azt hittem minket nem szakíthat szét az idő. Gyorsabban megtette, minthogy azt el mernénk ismerni és ezért is nehezebb visszacsinálni. Meglepetten nézek körbe, amikor meglátom, hogy hol is vagyunk. A ház előtt. Azonban nem értem, hogy mégis mit is csinálunk itt igazából. Azt mondta, hogy meg kell tennünk valamit, de.. Fogalmam nincs igazából, hogy mire gondolhatott. Amit a zavarodott tekintetem is jelezhet felé. Összefacsarodott a szívem, ahogyan az édesanyjáról beszélt, de igyekeztem, hogy a sajnálkozás, az együttérzés most valahogy ne üljön ki az arcomra. Mert tudom, hogy nem azért mondta el mindezt, hogy megsajnáljam. Még akkor sem, ha most így is érzem. – Mit csinálunk itt, Hayden? – Egyszerűen most már nem tudom leplezni a zavarodottságom. Nem értem, hogy mégis mit szeretne csinálni, de aztán a kezeit megérzem az arcomon és valahogy egy pillanatra nem is számít semmi más sem. Végül pedig a homlokát az enyémnek támasztja, és úgy érzem, mintha kiszakadnék egy pillanatra a saját testemből, valami messzi helyre vándorolva, ahol önmagamat látom. Egy tévénél talán? Sikeres vagyok. Van egy vőlegényem? Vajon az ő lenne? Vagy az idő közben mást rendel mellém? Bár szívem szerint csak őt tudnám elképzelni magam mellé. Azt nem mondom, hogy könnyű lesz, mert tisztában vagyok a kihívással, ami elé állítottunk magunkat. De érte, bármi megéri. Amilyen hirtelen szakadtam el önmagamtól, olyan hamar tértem is vissza, mielőtt még komolyabb válaszokhoz juthattam volna. De már ez is valami, nem? Úgy értem legalább valamit biztosra tudok. Habár a jövő mindig könnyedén változhat. A döntéseinken múlik minden. – Ez az volt, amire gondolok? – Mi más lehetne? Bár nem értem, hogyan lehetséges, hogy szinte olyan módon láttam a jövőmet, mintha éppen abban a pillanatban lettem volna. A jelenben pedig egy apró másodperc töredékéig megszűntem volna létezni, hogy megismerhessem mindazt, amit az élet tartogat a számomra.
Megannyi ötletem volt még ma délután, hogy hogyan folytatom majd az életem Caroline Forbes nélkül. Úgy vettem ki a legutóbbi találkozásunk alkalmával, hogy kettőnk dolgát igencsak lezártnak kell tekintenem, még akkor is, ha egy érzelemmentes vámpírral volt dolgom. A legrosszabb az volt, hogy én még érzelmekkel együtt is képes voltam így bánni másokkal, nem érdekelt mások gyengesége és törékenysége. Olyan voltam, mint a legrosszabb vírus egy ember szervezetében, amit nehéz elpusztítani. Nem tudtam, képes lehetek-e arra, hogy jobb emberré váljak. Mikor újra találkoztam vele, azt gondoltam, hogy igen, miért is ne menne? Érte még ezzel is megbirkóznék. Aztán jött ez az egész... mikor Liz meghalt. Ő pedig kifordult magából a gyász miatt. Soha nem éreztem magam annyira távol egy nőtől, mint akkor tőle. Azt hittem, elveszítettem. És ezzel az esélyt arra, hogy jobb ember lehessek. Nem voltam kitartó típus, nélküle pedig nem is láttam értelmét annak, hogy megváltozzak. Most egy afféle második esélynek tudtam be ezt az egészet. Vele lenni még mindig jobb, mint ezer mennyországban lubickolni, és ennél több voltaképpen nem is szükséges. Miután kimondta, hogy bízik bennem, megragadtam a kezét, és a bárból kiérve nem az autót választottam, habár az is ott parkolt a bár előtt. Miután tisztes távolságra kerültünk a többi embertől, és nem látott senki, a vámpíri képességeim egyikét kihasználva szinte villámszerűen a Forbes háznál kötöttünk ki, de a kezét még akkor sem engedtem el. - Mikor az anyám meghalt, rémesen éreztem magam. Felelősnek, mert a halála előtti órákban összevesztem fele, és otthagytam. Haragban váltunk el egymástól, és... szinte biztos voltam abban, hogy ha nem izgatom fel, még most is életben lenne. - nyeltem nagyot, majd közelebb léptem hozzá, és elengedve a kezét, ismét arcát fogtam ujjaim közé. Nem akartam, hogy sajnáljon, nem ez volt a lényeg. - Bármit megtennék azért, hogy újra láthasd a tiédet, és hogy az elmúlt heteket egy csettintéssel kitörölhessem az életedből. De ehhez nincs erőm... a múlton nem tudok változtatni. - nyeltem újabbat, majd homlokomat az övének támasztva lehunytam a szemem. Nem tudtam, van-e helyem az életében. Hogy mit hozhat a jövője, mi lesz benne... én kaphatok-e benne helyet. Hát ezért koncentráltam arra, hogy hiába is utáltam a képességeim zömét, de a mágia segítségével magunk elé vetítsem a jövőjét. Látnom kellett, ahogyan neki is, hogy mit hoz majd a jövője. Az emberek múltját már megannyiszor képes voltam "megnézni", de ezt még sosem tettem a jövőjükkel kapcsolatban. Talán azért, mert a saját jövőmbe nem kaphatok betekintést. De az övébe igen, és ha ő látja a segítségemmel a sajátját, akkor én is - rajta keresztül.
Ismét végigsimított tekintetem alakján. Nem is tudom, mit lepődöm meg. Láttam már őt ennél alulöltözöttebbnek is. Ezen már tényleg nem kellene... mindegy. Most csak csodálni akarom őt... vagyis, inkább nem. Rengeteg időt emésztene fel. És ha itt vagyok, nyilván nem azért jöttem, hogy a majdnem pucér alakját bámuljam. Igaz, nem is várhatja el tőlem, hogy a figyelmem ne terelődjön abba az irányba, hogy vajon mi van az anyag alatt.. hm. - Csak gondoltam, hogy... meglátogatlak. De talán kereshettem volna jobb időpontot is. - nyeltem egyet. Tényleg zavart érzek? Nem hiszem. Velem az szinte soha nem fordul elő. A férfiak egyik kiemelkedő alakja vagyok... legalábbis ebben a körzetben. Nincs rajtam plusz negyven kiló izom, ez minden bizonnyal - ránézéssel igazolható - tény. De a legtöbb nőnek az is elég, ami én vagyok, s ami nekem van. Akkor mit kellene változtatom? A válasz egyszerű: semmit. - Visszajöhetek máskor, ha zavarok. Most nem tudtam... máshová menni. És nem akarok öhm... egyedül lenni. - köszörültem meg a torkom, miközben elkerültem pillantását, miközben ezen szavak elhagyták ajkaimat.
Ha volt olyan személy, akinek a felbukkanására nem számítottam, hát az ő volt.. Nem, mintha nem örülnék neki, hogy itt van, mert örülök. Legalábbis az egyik részem. Az éretlen, kislány részem, amit még mindig őrzök magamban valahol mélyen. A szívem egy része mindig is szeretni fogja, hiszen tulajdonképpen ő az én első s igaz szerelmem.. Még akkor is, ha elég elcseszett egy szerelem volt a miénk. Már, ha lehet annak nevezni. Én szerettem. Tudom. Tisztán emlékszem együttlétünk minden egyes pillanatára. De ez sajnos nem következett be addig, míg vámpírrá nem váltam. Megfosztott az emlékeimtől. Habár tudom, hogy így könnyebb volt elviselni a hiányát akkor is jogom lett volna hozzájuk, de mindegy is. Ez már teljes mértékben lényegtelen. Visszacsinálni nem lehet. Ami megtörtént az megtörtént. Úgy tűnt, hogy ő maga sem tudja igazán, hogy mégis mit akar.. Szóval a kérdésemmel sem sokat segítettem rajta. – Nem.. Nem az.. Mondd csak. Miért jöttél? – Tényleg érdekelt, hogy miért jött.. Én már azzal is meg vagyok elégedve, ha csak úgy.. Ha egyszerűen gondolt rám. Na, jó tényleg egyre inkább kezdek visszaváltozni azzá a naiv kislánnyá, aki évekkel ezelőtt is voltam, mikor vele voltam. Nem mindig volt egyszerű mégis hiányzik az egész. Pár egyszerű napig gondtalan lehettem. Nem törődtem a következményekkel. Mostanában pedig csak ezekkel törődöm.
Hogy mi hozott engem ide? Ez egy rendkívül jó és lényeges kérdés! Az egyik lábam már a kapuban visszafordult volna, de a másik jött, és jött... míg meg nem álltam az ajtó előtt, és meg nem nyomtam a csengőt. Mintha nem is én tettem volna. Az egész olyan volt, mintha a testemen kívülre kerültem volna, és ott lebegve a testem felett, figyeltem, hogy miként nyomja meg a csengőt az a balfék szerencsétlen! Mert az vagyok.. főleg ami Caroline-t illeti. Sosem voltam elég jó neki. Ideje lenne végre ebben a kérdésben is felnőnöm. Esélyt kell adnom neki a boldogságra. RÉgen csak úgy jöttem, aztán olyan gyorsan mentem is.. most ismét rátörtem, szinte keresztbevágva mindent. Nem helyes.
- Öhm.. - köszörültem meg torkomat, mikor az ajtó kinyílt. Nagyokos, idejöttél, és azt se tudod, hogy mit vess oda neki, mi? Szánalmas. Még hozzád is, Hayden Greg Evans. - Asszem, hogy túl későn jöttem. És alkalmatlan az időpont. - néztem végig köntösbe burkolt testén, de a végén tekintetem belefurakodott az övébe.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ezt fogom mondani, de egy jó időre elegem van a főiskolából. Igazából nem is azzal van a baj. Vagy talán mégis.. Nem tudom. A koncentrációs képességem eléggé alacsony. Főleg most, hogy már tudom Bonnie sem tartozik az élők közé.. Mi lesz a következő? Arra fogok feleszmélni, hogy Matt, akivel már jó ideje nem beszéltem szinten holtan bukkan elő? Vagy esetleg Elena? Felfordul a gyomrom saját magamtól. Mellettük kellett volna lennem úgy, ahogy ők is mindig mellettem voltak, ha volt valami baj. Bonnie is rögtön ugrott.. Csak egy szavamba került. Stefan is. Én pedig ügyet sem vetek arra, hogy jó ideje, már nem beszélek velük. De ki gondolta volna, hogy Stefan-t bedobják egy tó fenekére, majd mikor nagy nehezen kihorgászom onnan utána egy idióta boszorkány vagy tudjam is én mi elrabolja, mert szüksége van rá. Mintha olyan sok mindenre képes lenne Stefan ilyen állapotban. S a gyomor görcsömet még az is okozza, hogy fogalmam nincs mit akar vele kezdeni vagy éppen mit tett már.. Annyira megkönnyebbülnék, ha legalább tudnám hol van. Ha nem akarta bántani miért nem mondta meg? Oké.. Nem voltam túlságosan barátságos, de senki nem az, ha úgy érzi, hogy a barátait fenyegetik. Katherine-t azóta sem láttam, ami nem tudom, hogy jó vagy rossz jel. Az ő halála engem különösebben nem érintene meg, szóval.. Azt sem bánom, ha később a fülembe jut a halálhíre. Bár ne arról híres, hogy olyan könnyen beadja a derekát. Fejemet a csempének támasztom és hagyom, hogy a vízsugár benedvesítse a hajamat is. Nem tudom, hogy mennyi ideje ácsorgok a zuhany alatt, de sikerült akkora gőzt csinálnom a fürdőszobába, hogy lassan már az orromig sem látok el. Nagyot sóhajtok és miután a hajamat is megmostam, jól megdörgölöm majd pedig belebújok a köntösömbe. Szükségem volt egy kis állandóságra és ezért hazajöttem. Hátha Stefan felbukkan az ajtóban. Bár ennek az egésznek nagyon kicsi az esélye. Nem tudok mást tenni, mint visszamenni oda, ahol az egész elkezdődött. Csak találok valamit, ami elvezethet hozzá, mert ha nem akkor meg fogok őrülni. Nincs azaz ember a világon, aki képes lenne elterelni a gondolataimat. Pedig már szinte minden próbáltam.. Tényleg mindent. Kopogtatást hallottam az ajtón és egy pillanatra felcsillant a szemem hátha teljesül a kívánságom. Szapora léptekkel siettem az ajtóhoz és hatalmas mosollyal az arcomon. Normális esetben talán le is hervad abban a pillanatban az arcomról, hogy meglátom nem Stefan az, de ez egyáltalán nem volt egyike a normális eseteknek. – Hayden. Mi szél hozott erre? – A hangom kicsit rekedtes volt s egy apró pír is megjelent az arcomon, amikor eszembe jutott, hogy a köntösön kívül nincs rajtam semmi más. Fel kellett volna öltöznöm.. Ha Stefan, ha nem. Késő bánat.
Semmi lámpa nem égett a lakásban. Remek akkor valószínűleg feleslegesen hagytam ott Tyler. De most már nem fogok visszamenni azzal, hogy csak Stefant akartam leellenőrizni és mivel nem volt otthon visszajöttem. Félek ebből is veszekedés lenne. Úgyhogy inkább egyszerűen előszedve a kulcsomat a szobám felé vettem az irányt.
Nehezemre esett észhez térni Caroline szemeinek varázsából, de valahogy sikerült aztán el is hagytuk a kórházat és a házáig megtett utat síri csendben töltöttük. Azt hiszem kapok a fejemre ha beérünk, de legalább kiadja magából a felesleges indulatokat amiből mostanában bőven volt vele. Na meg kíváncsi vagyok, hogy pontosan mire jutottak Tylerrel. Ha ennyire ráért, hogy egy kislányt babusgasson akkor valószínűleg nem volt túlságosan nagy a happy end.
Nem siettem idáig, hiszen addig is volt időm arra, hogy gondolkodjak. Nem tudom, hogy mi számít Tylernek és mi nem. Az egyik pillanatban még jól megvagyunk a következőben pedig már egymás torkának ugrunk. Most talán leginkább én voltam a hibás, de nem tudtam hogyan lereagálni. Lehet, hogy mégsem egymásnak lettünk szánva. Nem akartam mást, csak befeküdni az ágyamba és feküdni egész nap.
Nem igazán siettem idáig, ha esetleg Caroline haza akart jönni legalább ne egyedül kelljen. De azt hiszem még bőven maradt elintézni valója ezért nem is vártam rá túlzottan sokat. Szerencsére az ajtó nyitva volt nem kellett szórakoznom kulcsokkal egyszerűen besétáltam rajta egyeneset a nappaliba.
Mivel siettem ezért elég hamar is ideértem. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet az a fontos és halaszthatatlan dolog. Reméltem, hogy nincs baj.. Nem is akartam kopogással vesztegetni az időt. Tudtam, hogy hol van a pótkulcs ezért másodperceken belül be is jutottam a házba. A kiszűrődő hangok irányába indultam.
Szemeim gyorsan végigfutottak rajta és vért láttam az ingén. Nem kellett nekem ennél több oka arra, hogy beengedjem. Már megint sikerült neki letérni a helyes útról. De megígértem neki, hogy ott leszek és visszatérítem a helyes útra. Ezt teljesen komolyan gondoltam. - Inkább beszéljünk erről bent. - Mutattam a vérfoltra, majd karját megfogva behúztam a nappaliba becsukva mögötte az ajtót.
Másodpercek kérdése volt, hogy ajtót nyisson nekem. A lépései szinte a fülemben csengtek ahogy közelített az ajtó felé. Meglepődve nyitott nekem ajtót, de azon kívül nem nagyon tudtam leolvasni az arcáról, hogy szívesen lát-e vagy sem, bár most ez érdekelt a legkevésbé. -Tudod csak erre jártam és gondoltam, hogy benézek egy régi barátomhoz. Már ha még nem jutottak el hozzád is azok a pletykák arról, hogy mekkora egy szemét vagyok. -mondtam gúnyosan széttárt karokkal. Őszintén szólva látszott rajta is, hogy nincsen túlzottan jó bőrben, de ha beenged ez kiderül. Már ha beszámol róla. Mint ahogy régen is megtette jó párszor.
Azért most kicsit körültekintőbb akartam lenni, mert a múltkori eset után semmi ilyesmire nincs szükségem. De nem is kellett nagyon néznem, mert Stefan állt az ajtóban. Gyorsan ki is nyitottam, majd meglepődve szólaltam meg. - Stefan! Te mit keresel itt?
Egy ideig csak bóklásztam a vakvilágba céltalanul. Nem tudtam, hogy hová mehetnék, vagy inkább azt, hogy hová kéne mennem. A düh csak napról napra egyre jobban gyűlt bennem aminek más látta meg a kárát. Hogy bűntudatom lett volna? Nem...Semmit nem éreztem. Még ha akartam volna se ment volna. Az egész életem egy nagy katasztrófa mióta Damon és Elena együtt vannak, és ami a legjobban zavar még gyerekeik is vannak. Egy nagy boldog család...-ismételtem magamban és egy fintor futott át az arcomon. Amikor megrázva a fejemet próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat akkor jöttem rá, hogy hol is vagyok. Caroline házánál. A közös lovaglásunk óta nem láttam. Bár szerintem most még ő se kíváncsi rám. Összeszedve magamat a küszöb elé lépdeltem, hogy bizonytalanul, de bekopoghassak. Istenem mit csinálok?
Már nem voltam annyira ideges, mint amikor elindultam itthonról úgyhogy már megérte ez a kis séta féleség. De megvolt az az érzésem, hogy nem utoljára láttam ezt a nőszemélyt. Ha így is van nem is érdekel. Most sem érdekelt később sem fog. Berontottam a saját lakásomba magam sem tudom miért, de fáradtnak éreztem magam.
Viszonylag gyorsan jöttem egészen idáig, ezért hamar ide is értem. Próbáltam lenyugodni, reméltem, hogy jól van.....biztos voltam benne. Amint beléptem az ajtón nem úgy vettem észre minta bárki is lenne itt, síri csend volt, de azért jobbnak láttam ha körülnézek hátha itt van.
Miután végeztem benn az ajtót csak behajtottam, majd a vállamra kaptam a táskát amiben jól észrevehetőleg ruhák vannak és ez még kapóra is jött. A kulcsát zsebre vágtam, majd megpróbáltam elcipelni az autóig ami sikerült is, nem hiába de ha egy vámpír a barátod ilyen téren biztos, hogy megedződsz. Bedobtam a hátsó ülésre, majd gyorsan elhajtottam remélvén, hogy senkinek nem volt olyan feltűnő az akcióm.
Nem kellett sokáig erőlködnöm hamar összeesett a földön, amitől megint csak egy büszke mosoly kúszott az arcomra. Tudtam, hogy nem fog ez sokáig tartani ezért beadtam neki vénásan egy kis verbénát, hogy még egy darabig ki legyen ütve. Majd az ujján felfigyeltem egy gyémánt gyűrűre. Csak nem?! Nem is gondolkodtam tovább lehúztam az ujjáról, majd a házba rohantam, hogy egy gyors üzenetet írjak a gyűrű mellé.
Amikor a fejemben érezni kezdtem azt a lüktető fájdalmat rá akartam vetni magam. Legalábbis az ösztöneim ezt diktálták. De nem tudtam.. Egyszerűen túl erős volt. Csak a fejemhez volt időm nyúlni még mielőtt erőtlenül összeestem volna a földön.
Nem is kellett olyan sokáig várnom arra, hogy kijöjjön viszont azért még sem olyan szeleburdi, hogy ne vegyen észre nem hezitáltam minden erőmet beleadva indítottam meg azt a bizonyos fájdalmat a fejében. Nem tudom milyen érzés lehet, de remélem, hogy nekem azt soha nem kell éreznem. Másoknak jobb fájdalmat okozni.
A lépteim kifelé jövet, már kicsit gyorsabbak voltak, hiszen azért én is vágyom már Tyler társaságára és meg is van az oka a dolognak. Már épp bezártam volna az ajtót amikor valakinek a légzésére figyeltem fel az ajtó mellől.
Kocsival jöttem idáig, de a szomszéd ház előtt parkoltam le, hogy ne legyen feltűnő ha esetleg később érne haza. Viszont először meg kellett győződnöm arról, hogy itthon van-e vagy sem. Az ablak alá érve mocorgást hallottam belülről ezért úgy döntöttem, hogy megtámaszkodom az ajtó mellett és próbálok a lehető leghalkabban lenni. Bár kitudja mennyire figyel oda az ilyesmire. Más nem volt hátra, csak várni. Összeesik és jó barát módjára kórházba viszem.. Vagy nem éppen.
Nem tartott sokáig ideérnem. Vagyis azt hiszem. Egész úton a gyűrűt nézegettem és próbáltam hozzászokni a gondolathoz, hogy Tyler jegyese vagyok. Kulcsomat rögtön meg is találtam és beléptem az ajtón és gondolataim már akörül cikáztak, hogy mit is vigyek magammal.
Kezdőlap
