Életemben talán legelőször mondhatom azt, hogy tényleg boldog vagyok. Nincs semmilyen rossz érzés a gyomromban, egyszerűen csak élvezem, hogy Hayden-nel lehetek. Mintha minden a helyére került volna végre. Olyan hihetetlennek tűnik mindez, de most mégis itt van. Nem akarom már, hogy az életem visszafogjon, egyszerűen csak előre akarok haladni. Tudom jól, hogy lesznek még megpróbáltatásaink, de abban is biztos vagyok, hogy én nem fogok elrohanni sehova. Az pedig, hogy ő most mellettem van éppen azt sugallja, hogy ő is nagyon komolyan gondolja ezt az egészet. Tőle pedig ez igazán nagy szó, hiszen egy igazi szoknyapecérről beszélünk. De nem bánom, hogy az. Vagyis hát csak volt, de a lényeg igazából ugyanaz. Ha nem lenne az, aki akkor soha nem találkoztunk volna és, soha nem ismertem volna őt meg. De az is lehet, hogy a sors így is, úgy is egymás karjaiba sodort volna bennünket, hiszen az, hogy évek múltával találkozunk ez kell, hogy jelentsen valamit. Találkozhattunk volna és elsétálhattam volna mellette, mert nem emlékszem rá, de hála az égnek nem így történt. Végre egy jó ok a vámpírlét mellett. Az emlékek, amelyektől egyszer megfosztottak bennünket többé nem elveszettek, hanem szépen, lassan visszatalálnak hozzánk. Egyes emlékek később, mint a többi, de mindegyikre megéri várni. Az éjszakánk csodálatosan telt és, ahogy egyre közelebb kerülök az ébredésem pillanatához érzem, hogy kávéillat cirógatja az orromat. - Hmm.. Csak nem kávéillatot érzek? - Motyogom még csukott szemekkel, majd nagy nehezen ráveszem magam, hogy nagyokat pislogva kinyissam őket és megkeressem vele álmaim férfiát. - Jó reggelt. - Kisebb nyújtózkodás után pedig fel is ülök az ágyban és akkor veszem észre a tálcán pihenő szendvicseket a kávék mellett. - Csak nem szorgoskodtál már korán reggel? Ehhez hozzá tudnék szokni. - Odakúszok hozzá, hogy egy csókot lehelhessek ajkaira, majd pedig elveszem az egyik szendvicset. Nem hiszem, hogy túlságosan sok tapasztalata lenne ebben, de jelen pillanatban a szándék a lényeg. S, ez a szándék most sokkal többet ér, mint bármi más.
Neki köszönhetően megkívántam a muffint. Nem voltam egy nagy édesség-párti, nem lehetett az ilyesmivel lekenyerezni. Inkább ugrottam rá egy üveg jó minőségű bourbon-ra, semmint holmi krémes csodára. Vágtam én már jó képet pocsék kísérletezés után, még jó, hogy a családom egyetlen női tagja sem megszállott cukrász. Csak az hiányzott volna a fejem búbjára. Oldalra néztem, Caroline meg sem mozdult, békésen aludt. Szőke haja szétterült a párnán, mire elmosolyodtam. A szuszogása furcsamód megnyugtatott, pedig általában idegesített az ilyemi. Túl sok régi szokást változtatott meg bennem a jelenlétével. Bár ki tudja. Talán ha nem ő lenne itt, hanem valaki más, ugyanúgy idegesített volna most is. Kezdtem rácáfolni arra, hogy engem egyetlen nő sem változtathat meg. Neki sikerült. Évekkel ezelőtt történt, mégsem tudtam rájönni, milyen varázslattal ejtett foglyul. Főleg úgy, hogy kettőnk közül én voltam félig boszorkány, nem pedig ő. A szépsége csak egy volt azon a bizonyos listán. Mindannyian tudtuk, hogy ez még nem vesz meg senkit. Több kellett, mégsem határozhattam meg, hogy mit foglalt magába az a "több". Ő rendelkezett vele, és ennyi bőven elég volt. Felkeltem, magamra rángattam a nadrágomat, közben ügyelve arra, hogy ne csapjak nagy neszt. A tegnap éjszaka után még volt némi álom a fejemben, kifárasztott. Ez szintúgy nem szokványos jelenség... de kellemes fáradtság volt. Annak tükrében főleg, hogy délután még készültem elhagyni a várost, és csak egy búcsú-italra ültem be a Grillbe. Majdnem elmentem. Időben talált rám... magam sem tudtam, honnan jött nála az az isteni sugallat. Nem esett nehezemre megtalálni a konyhát, a kávéfőző még annál is egyszerűbb szerkentyűnek tűnt - még nekem is, aki soha nem szokott magának kávét főzni. Főleg nem reggel hét órakor. Bizonyára elkaptam valami betegséget. Visszafelé már két bögre kávéval indultam, a gőzölgő koffein mellett pedig helyet kapott valami szendvics-féleség is, amit sebtében dobáltam össze. Ehhez sem értettem. Nem voltam megrögzött hímsoviniszta, nem vallottam, hogy a nők helye a konyhában volt, de annyiban azért biztos voltam, hogy tehetségesebben raknak össze egy szendvicset, mint én. Egy mosolyt varázsoltam az arcomra, miközben letettem a tálcát az ágy közepére, és visszafeküdtem. A romantikát nekem még gyakorolnom kellene.
Azt hiszem most először álltunk a kettőnk helyzetéhez úgy, mint két felnőtt. Annyiszor indultunk már el egy közös úton, de valahogy mindig megragadtunk valahol. Most azonban eldöntöttem, hogy nem fogom elengedni ezt az egészet. Harcolni fogunk érte, értünk. Legyen szó bármiről. Nem számít, hogy merre sodor minket az élet én mellette akarok maradni, mert nekem már tényleg csak ő számít. Az sem bánom, ha a világ végére kell majd elmennünk, mert amíg vele vagyok nem igazán számít semmi sem. Hogy meg fogom-e bánni? Kétlem. Annyiszor megbántam már, hogy elengedtem és, akárhányszor megtettem valahogy újra visszatáncoltunk egymáshoz. Mi ez, ha nem egy jel arra, hogy nekünk nem csak együtt kell lennünk, de valahogy mindig együtt leszünk? Szeretem. Dühös voltam rá, amiért elvette tőlem életem talán legszebb napjainak az emlékeit. De magamra is dühös voltam, hogy az évek során egyszer sem küzdöttem azért, hogy felidézzem őket. Egészen addig nem, míg meg nem pillantottam őt. Talán túl fájdalmas lett volna szembesülni a ténnyel, hogy valaki lemondott rólam. Valakinek nem kellettem. Épp elég pofont kaptam már az élettől, hogy ezzel szembesüljek. Talán így volt a legjobb. Az időzítésen múlott minden. Akkor még én sem álltam készen arra, hogy kijelentsem mellette akarok maradni és még ő sem állt készen arra, hogy elszánja magát egy olyan lépésre, ami nem is állhatott volna távolabb tőle. - Az attól függ.. Szereted a muffint? - Játékos mosoly kúszik az arcomra, hiszen most tényleg nem arra gondoltam, de azt hiszem az ünneplés után még bőven akad alkalmam arra, hogy muffinnal a kezemben várjam majd. Egek.. Olyan hihetetlen, hogy most tényleg, komolyan megpróbálunk együtt élni a másikkal. Szinte felfoghatatlan. Talán pontosan ezért tesz ilyen boldoggá már a gondolata is. Felkacagok, ahogyan lehúzza rólam a felsőmet, de én sem tétlenkedem. Most nem akarok finomkodni, mert felesleges. Már nem ugyanaz a kislány vagyok, aki legelőször becsempészte őt ide. Sokat változtam. De egy valami nem változott. Hogy csak őt akarom. Őt és senki mást. A kezeim a vámpírlét előnyeinek köszönhetően olyan gyorsan mozognak rajta, hogy szinte egy másodperc alatt fosztom meg a ruháitól és, ha ő még nem tette meg akkor magamról is lefejtem a felesleges ruhadarabokat, majd pedig nemes egyszerűséggel az ágyamra lököm és felette helyezkedem el, ahogyan lecsapok az ajkaira.
Nem azt a szerepet akartam betölteni az életében, ami szerint összetöröm a szívét. Vagy éppen az álmait. Egyszer már megtettem, akkor teljes egészében kitöröltem a fejéből mindent. Ki tudja, talán ha nem változott volna vámpírrá, sosem alakult volna így a történetünk. Kemény, domináns férfi voltam, de küzdeni gyenge lettem volna. És titkon reméltem, hogy ha már meghoztam azt az áldozatot évekkel ezelőtt, akkor egy olyan férfi mellett találja majd meg a boldogságot, aki meg is érdemli a szívét. Erre a szerepre sem akkor, sem most nem tartottam magamat alkalmasnak, a félelem ott időzött az agyam minden zugában, azt sugallva, hogy csalódást fogok okozni neki. Hiába küzdöttem a hang ellen, mondogatva magamnak, hogy nem, be fogom bizonyítani, hogy méltó lehetek valakinek a szerelmére, akkor is ott volt. Minden pillanatban ott lapult, arra várva, hogy bizonyítsa, nem lehet elfojtani az ösztönt. Én viszont nem mondtam le a küzdelemről, bízva abban, hogy ha eddig mást nem is, ezt végig tudom majd csinálni. - Gondolom ünneplés alatt nem muffinsütésre gondolsz. -vigyorodtam el, végigsimítva egy szőke hajtincsen, miközben gyengéden viszonoztam a csókját. Az idő sürgetett, és tudtam, hogy napokon belül vissza kell majd mennem New Yorkba, különben a főnököm, az az álnok bestia leszedi a fejemet. Próbáltam meglógni a felelősség alól, de ugyanúgy fontos volt a munkám, mint előtte. És nem tudtam még, milyen hatással lesz az életünkre az, hogy új fejezetbe lép az életünk. Nem jeleskedtünk a nehézségeink megoldásában, pontosabban eleinte mindig rosszul reagáltunk rájuk, de eddig mindig megtaláltuk az arany középutat. De New York nem Mystic Falls. Átkaroltam a derekát, majd mit sem törődve azzal, hogy eddig a verandán dekkoltunk, a vámpíri képességeimnek köszönhetően egy pillanaton belül már a szobája ajtaját csuktam be magunk mögött.- Tehát. Valami ünneplésről szólt a történet. -ejtettem ki a szavakat halkan, ezúttal több mohósággal, mint eddig bármikor, és anélkül, hogy időt hagytam volna neki, szinte rögtön a felsője alját kaptam el, hogy egy mozdulattal a földre hajítsam. Az utóbbi időben nem voltam az a romantikus alkat, bár belőlem ez mindig is hiányzott, de ezúttal nem bántam. És reméltem, hogy ő sem bánja.
Stefan számomra is fontos volt, de Caroline még inkább. Egyszerűen rossz volt látni, hogy ennyire rosszul van. Tudtam jól, hogy Stefan közel áll hozzá és szereti őt, még annak ellenére is, hogy senkinek nem vallotta be. Egyszerűen annyira hihetetlen volt ez az egész, hiszen Stef sok jót cselekedett már mostanában, de mégis őt érte a baj. Nem tudom, hogy ki bántotta vagy miért tették, de sokszor nem értjük meg elsőre a dolgokat, hogy mi miért történik. Lehet azért kellett így történnie, hogy végre a barátnőm is észrevegye azt, amit mindenki más már szinte tud, hogy több van köztük, mint barátság. Jobban szeretik egymást, mint bárki más és tökéletesen kiegészítik egymást. Szorosan magamhoz öleltem a szőkeséget, s próbáltam megnyugtatni őt, hiszen soha nem szerettem azt, amikor szomorú. Csupa kedvesség ez volt mindig, nem számított az se, hogy ki mikor és hogyan rúgott belé, hiszen ő mindig ott volt mindenkinek és mindig erősnek mutatta magát. Nem akarom azt se, hogy magát hibáztassa, esetleg feleméssze őt a fájdalom, mert tudom, hogy kitalálunk majd valamit rá. Meg fogjuk ezt is oldani és minden a legnagyobb rendben lesz. Figyeltem őt és letöröltem a könnyeit, majd amikor meghallottam a szavait, akkor sietve ráztam meg a fejemet. Nem értem, hogy miért mondja ezt, hiszen mindenki elfoglalt lett az utóbbi időben, illetve én soha nem voltam az a személy, aki emiatt haragudott volna rájuk. Megtanultam magányos „farkasként” élni, illetve ott lenni nekik, amikor szükségük volt rám. Shh, semmi baj nincs Caroline. Tudom jól, hogy sok minden történt és nem értél rá. Emiatt ne emésztd magad. – mondom neki sietve, majd újra szorosan megölelem őt, de még előtte letörlöm a könnyeit. Helyeslően bólintok, hiszen Stefannak tényleg élnie kell. Nélküle minden annyira másabb lenne és talán ő miatta és Care miatt békéltem meg azzal is, hogy vannak jó vámpírok is. – Mindent meg fogunk tenni, de most el kell mennem valahova. Te pedig jobb lenne, ha esetleg velem jönnél vagy felkeresnél valakit addig. Nem szeretném azt, ha itt lennél minden egyes percben. Stefan nem fog elfutni, de hamarosan újra köztünk lesz, csak bízz bennem. – mondom neki egy biztató mosoly keretében, majd egy baráti puszit nyomok az arcára és még mielőtt elhagynám a szobát, illetve a házat még megölelem őt.
A lelkem belesajdult a történtekbe, de leginkább abba, hogy cserben hagytam őt ismételten, mikor a bányatónak a fenekén kínlódott hónapokig nem kerestem, mert nem voltunk annyira közel egymáshoz, mint egykoron és nem igazán kívántam a társaságát, mert kellemetlen volt a közelében lenni. Tekintve az érzéseit és az érzéseimet. Talán együtt képesek lennénk tovább lépni. Egymás mellett. De lehet, hogy ő képes volt elengedni Elena-t és tovább lépni, hiszen annak már jó pár éve, de én nem tudom elengedni Hayden-t. Minden egyes lélegzetvételével közelebb von magához és nem tudom, hogy miért van ekkora hatással rám. Nem lehet csak azért, mert az első igaz szerelem varázsa. Stefan-nak is ez volt Elena-val. Tudom jól, hogy mennyire szerették egymást most mégis külön utakon járnak, vagyis inkább jártak, mert Stefan számára véget ért az élet, de én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Muszáj valami módot találnunk arra, hogy visszahozzuk őt, mert ha nem tesszük én fogalmam nincs, hogy mihez kezdek. Most is hagytam, hogy a sértettségem győzedelmeskedjen és azért nem találkoztam vele, de ha találkozok, akkor talán megmenthettem volna őt. Segíthettem volna rajta. De most még azt sem tudom, hogy ki miatt halt meg, hogy kin kellene számon kérnem, hogy mégis mit ártott neki Stefan. Hiszen soha nem tett semmi rosszat. Na, jó lehet, hogy ez így elsőre most egy kis túlzás, de ha jobban megnézzük Stefan jó. Nélküle most nem lehetnék itt. Talán még mindig nem tudnék uralkodni a vérszomjamon. Neki köszönhetek, hogy jó vagyok ebben az egész vámpír dologban, ha ő nem lenne elvesztem volna. Most pedig elveszítettem és ezzel úgy érzem, hogy egy darabot is elveszítettem magamból. Egy pillanatra nem figyelek oda a barátaimra és köddé vállnak. Bonnie most újra itt van, de őt sem becsültem meg eléggé. Most is csak azért hívom, mert bajban vagyok. Ez az egész helyzet annyira elfuserált. Nem is érdemlem meg őket. Bonnie is mindig feláldozza önmagát és a segítségünkre siet, amikor csak kell én pedig még csak oda sem figyelek rá. Össze kellene tartanunk, ahogyan régen tettük. Nem pedig csak akkor venni észre a másikat, ha valamilyen baj közeledik felénk, vagy éppenséggel be is csapott, mint a villám. – Annyira sajnálom, hogy téged is csak most kerestelek fel.. Nem ezt érdemelnéd, Bonnie. Sajnálom, hogy neked is borzalmas barátod voltam azelőtt, hogy elveszítettelek és azóta is, hogy visszakaptalak. Tudom, hogy megígértem neked minden megváltozik, de nem tartottam magam dologhoz és ezt sajnálom.. De ha van valami megoldás arra, hogy visszakapjuk meg kell tennünk.. Muszáj.. Én nem lennék képes elveszíteni őt. – Megrázom a fejemet, majd egy nagyot nyelek és szorosan magamhoz ölelem a barátnőmet, ahogyan régen. Soha nem szabadna ekkora résnek lenni közöttünk. Szükségünk van a másikra és nem csak akkor, mikor már megtörtént a baj. Előtte is.. Mindig.
Az ember, ha ilyen üzenet kap, akkor egyből a legrosszabbra gondol, de én most nem akartam, vagyis próbáltam ezt az ostoba emberi tulajdonságot kizárni. Nem szerettem volna arra gondolni, hogy esetleg valakinek baja esett, vagy netalántán valaki elkapta őket és én vagyok az alkutárgya. Elég bajt hoztam már így is a fejükre. Elég csak arra gondolnom, hogy nem olyan régen egy eléggé kellemetlen személy jött vissza rajtam. Komolyan kezdem úgy érezni, mintha a testem valamiféle ajtó lenne. Nem csak be, hanem kifelé is lehet távozni. Pedig én nem akartam, de ha elég volt egyetlen egy pillanatra kiütve feküdni és egy ilyen személy máris vissza tudott jönni, akkor inkább nem is akarok belegondolni arra, hogy néhány ember mire lenne képes azért, hogy bárkit visszahozzon. Sietve rohantam fel a lépcsőn, mert amint meghallottam Care hangját, hogy merre van már tudtam jól, hogy itt nagyon nagy gáz van. Caroline nem az a személy, aki csak úgy elsírja magát. Legtöbbször ő is akkor sír, amikor azt hiszi, hogy senki se láthatja. Régóta ismerem már, hanem is volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, attól még fontos személy számomra és legszívesebben mindig boldognak látnám őt. Szorosan magamhoz öleltem őt és próbáltam a könnyeimet visszatartani. Ne szabad hagynom azt, hogy az érzéseim teljes mértékben leterítsenek. Egyikünknek erősnek kell lennie, mert ha mind a ketten átadjuk magunkat a fájdalomnak, akkor abból sok jó nem fog származni. Gyengéden simogattam a haját neki és nem engedtem el. Tudom jól, hogy mennyire fontos számára Stefan a civakodások ellenére is. Mindig is úgy gondoltam, hogy olyankor olyanok, mint egy pár, de ezt inkább megtartottam magamnak. Csendesen hallgatom amit mond, majd néha kissé bólintok, végül elengedem őt és letörlöm a könnyeit. Akkor az is lehetne, hogy mind a ketten meghaltatok volna. - mondom neki sietve, hogy megnyugodjon kicsit. -Shh, nem szabad most a bosszúra gondolnod, hiszen tudod, hogy az soha nem vezet sehova. Meg az is lehet, hogy baleset volt. - mondom neki még mindig barátságosan, mert annyira már ismerem őt, hogy tudjam soha nem lenne képes megbocsájtani magának azt, ha a dühében megölne valakit. - Nézz rám Caroline! - mondom neki kissé parancsolóan, majd újra barátságos hangon szólalok meg.- Ismersz és tudod, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy visszatérjen. - mondom neki sietve és megrázom nem legesen a fejemet. - Nem kelt még át rajtam, de nem tudom, hogy még mennyi ideje lehet hátha addig, de pár napja olyat láttam, ami esélyt ad arra is, hogyha elmenne, akkor visszahozzuk. - mondom neki komolyan és pontosan arra gondolok, hogy ha Markos-nak sikerült, akkor őt is vissza tudnánk valahogyan hozni. Lehet, hogy belehalnék, de nekik nagyobb szükségük vagy egymásra, mint rám bármelyiküknek, hiszen szemmel láthatóan mostanában csak a bajt hozom rájuk...
Azzal, hogy elveszítettem a legjobb barátomat olyan volt, mintha belőlem szakítottak volna ki egy darabot. Lehet, hogy az utóbbi időben nem volt túlságosan rózsás a kapcsolatuk és elküldött melegebb éghajlatra, de ettől függetlenül a szeretet, amit iránta éreztem nem tűnt el csak úgy. Ezt senki nem képes olyan könnyedén kiirtani magából. Mikor őszintén szeret valakit azt lehetetlen egyszerűen csak elengedni. Én sem állok még készen arra, hogy búcsút intsek a legjobb barátomnak. Kell lennie valami megoldásnak. Muszáj. Tudom, hogy Bonnie-t mindig akkor hívjuk, mikor szükségünk van valamire, de nekem most leginkább rá volt szükségem. A támogató barátnőmre, akivel biztosan kitalálunk valamit, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Persze nem egy apró csettintés alatt, ahogyan az élete véget ért Stefan-nak, de igyekezni fogunk. Legszívesebben a mellkasára hajtanám a fejemet és lehunynám a szemet, hogy el tudjam képzelni, ahogy a szíve ver és, hogy életben van csak éppen alszik, de a legrosszabb az egészben, hogy utána kikászálódni a képzelet adta boldogságból fájdalmasabb, mint most jelen pillanatban szembenézni vele. Simogatom tökéletes arcvonásait és élettelen kezét szorongatom abban reménykedve, ha elég erősen szorítom sikerül egy kis életerőt préselnem belé és talán újra kinyitja a szemét. Nem tudom ki tette ezt vele, de biztos vagyok benne, hogy meg fogom bosszulni. Életemben talán először éreztem olyan dühöt, amit nem akarok kontrollálni nem akarom visszafogni magam. Bárki is volt az megérdemli, hogy szenvedjen. Pontosan úgy, ahogy én érzem magam jelen pillanatban. Rendkívül nyomorultnak. Minta nélküle a levegő sem lenne már ugyanolyan. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor meghallom, hogy Bonnie megérkezett. Vele minden sokkal egyszerűbb. Soha nem értettem, hogy lehet valaki ennyire erős és önzetlen. A világ legjobb barátja Bonnie Bennett. Ezzel szerintem mindenki tisztában lehet. Szorosan öleltem magamhoz a barátnőmet és együtt sírtunk a közös barátunk felett. Azonban Stefan kezét még mindig nem eresztettem el. Úgy éreztem, hogy azzal őt is elengedném. Azt pedig nem élném túl. – Nem tudom. – Mondom szipogva. – Hagyott egy üzenetet a telefonomon, hogy az erdőben van. Először ki sem akartam menni, de aztán meggondoltam magam és ott találtam rá holtan.. Nem tudom, hogy ki volt az, de esküszöm, hogy nem ússza meg szárazon. Ha előbb mentem volna.. – Őszinte fájdalom keveredik a haragommal és a dühömmel, ami egyértelműen bosszúért kiállt. –Mit tehetünk, hogy visszakapjuk? Nem engedhetjük el. Ezek szerint még nem.. Ment át rajtad vagyis érted.. – Nem igazán vagyok tisztában ezzel az egész horgony dologgal. Legalábbis még nem teljesen. Azt viszont tudom már, hogy nem éppen kellemes, de ha nem ment rajta keresztül a túlvilágra, akkor most merre kószálhat?
Olyan volt, mintha még csak most tértem volna vissza a halálból és váltam volna a horgonnyá, de amikor eszembe jutott minden dolog, ami történt velünk azóta, akkor rájöttem, hogy már nagyon régóta itt vagyok újra. Egyszerűen csak szinte még nem volt időm kicsit megállni és levegőt venni. Nem panaszkodni akarok, de azért kicsit tényleg hiányzik az az idő, amikor még kicsi voltunk és természetfeletti mentes volt az életünk. Akkor olyanok voltunk, mint egy átlagos amerikai gyerekek, de egyszer csak minden a feje-tetejére állt és féltem attól, hogy esetleg olyan vége lesz ennek a felbolydulásnak, amilyet senkinek se kívánnék soha. Nem bírtam volna elviselni azt, ha még egy személyt el kell veszíteni az életemből és amikor Care felhívott, akkor egyáltalán nem tudtam megnyugodni. Sőt ez a fura rossz érzés egyre jobban nőni kezdett bennem. Nem vagyok pesszimista, meg mindig itt vagyok a barátaim számára, mert úgy érzem, hogy ott kell lennem és segíteni szeretnék rajtuk. A hívás után sietve kaptam magamra a kabátomat, felkaptam a táskámat, felhúztam a cipőmet is persze és gyorsan az asztalról a kocsikulcsot is felkaptam. Ideges voltam és ahogy egyre közelebb értem Care házához még inkább idegesebb lettem. Nem értetem, hogy mi történhetett, mert nem árult el semmit se. Lassan leparkoltam, majd próbáltam lehiggadni és felkészülni a legrosszabbra, de fogalmam sem volt, hogy erre lehetetlen felkészülni. Szinte csigalassúsággal értem el az ajtóig, lenyomva a kilincset, kinyitva az ajtót beléptem az előszobába. Hallottam Care hangját, de annyira fura volt. Rendben. - mondtam neki sietve, majd ledobtam a cuccaimat és sietve, mondhatni már futva mentem fel az emeletre. Lassan nyitottam ki az ajtót, majd amikor megpillantottam Stefan testét, akkor egy pillanatra lefagytam. Mond, hogy nem...? - kezdtem bele a kérdésbe, de végig mondani már nem tudtam, hiszen elég volt Care-re néztem és máris mindent tudtam. Lassan odasétáltam hozzá és szorosan magamhoz öleltem. - Itt vagyok. Minden rendben lesz. - mondtam neki komolyan és éreztem, amint szép lassan az én könnyeim is hullani kezdenek, ahogyan egyre tovább láttam élettelen testét a legjobb barátunknak. Fogalmam nem volt arról, hogy miként fogom ezt helyre hozni, de megfogjuk oldani. Stefan még nem keresett fel, vagyis még nem kelt át a túlvilágra, így ennek köszönhetően van esélyünk. Próbáltam összeszedni közben a gondolataimat, hogy valami értelmeset is tudjak mondani Care-nek, de nem ment. Egyszerűen lefagytam és úgy éreztem, hogy a szívem darabokra hullik. Stefan mindig is fontos része volt a mi kis "csapatunknak" és nagyon jó barát is volt, ezért alig tudtam elhinni, hogy ez igaz. Lassan kicsit eltávolodtam Care-től és letöröltem a könnyeit. Helyre fogjuk hozni. Ígérem. - mondtam neki komolyan, majd újra Stefan testére pillantottam. - Mi történt? Ki tette? - kérdeztem tőle kíváncsian és próbáltam visszatartani a könnyeimet, ami egyre nehezebben ment.
Stefan hangüzenetét meghallgattam párszor. Többször átgondoltam, hogy akarok-e vele találkozni, de ezt már úgy tettem, hogy az erdő mélyében kószáltam. Mégis mit várt, hogy itt megtalálom valami bugyuta játék alapján? Tiszta bújócska hangulata volt az egésznek csakhogy én ezt egyáltalán nem élveztem. Semmi jelét nem láttam annak, hogy valaki is itt lett volna. Aztán eszembe jutott, hogy talán még nála van a telefonja úgyhogy csörgetni kezdtem. Eleinte ez sem vezetett különösebb nyomhoz végül pedig hallani kezdtem, ahogyan rezeg. Persze miért is hangosítaná fel? De, ha rezeg akkor mégis miért nem veszi fel? Rossz érzés kerített a hatalmába így folyamatosan csörgettem telefonját és követtem a hangot, amikor a hang forrásához értem azt kívántam bárcsak ne értem volna oda. Nem akartam hinni a szemeimnek. A teste mellett összeestem ölembe húztam a fejét és zokogni kezdtem. Megint cserbenhagytam. Az egész az én hibám.
Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltöttem el így de szabadjára engedtem a könnyeimet, amik a barátom elveszítését jelezték.
Nem volt egyszerű, de végül hazahoztam. Élettelen teste az ágyamon fekszik én pedig mellette görnyedten ücsörgök és le sem veszem róla a szemem. Ez az egész csak egy rossz vicc és mindjárt felébred. Muszáj így lennie. Szorongatom a kezét és a telefonra pillantok csak két perce hívtam fel Bonnie-t, de jelen pillanatban annyira türelmetlen vagyok. Nem tudok várni. Ha van valami megoldás, amivel újra visszaszerezhetnénk őt, akkor meg kell tennünk, mert én bármire képes lennék azért, hogy életben tartsam Stefan-t. Lehet, hogy ellökött magától, de most már ez sem érdekel csak annyit akarok, hogy életben legyen. Mikor meghallom, hogy nyílik a bejárati ajtó felkapom a fejemet és egy kicsit megtörlöm a könnyáztatta arcomat, de egy pillanatra sem mozdulok el Stefan mellől. Nincs az a pénz, amiért itt hagynám. –Itt vagyunk a szobában.– Kiáltok ki Bonnie-nak kissé szipogva.
– Ugye nem szeretnéd ezt a témát még tovább kifejteni.. Mert, ha nem tűnt volna fel nem éppen ez a legalkalmasabb pillanat. – Mondtam zavart mosollyal az arcomon. Tudom jól, hogy kettőnknek múltja van, de mégis.. Most nem akarok erről beszélni.. Még csak gondolni sem akarok rá.. Egyszerűen nem akarok gondolkodni.. Csak cselekedni. Ilyen egyszerű. Akarom őt és ezen nincs olyan dolog, ami változtathatna. Mondjuk, ha az anyám besétálna az eléggé kínos lenne, de szerintem szokásához híven a munkába temetkezik.. De nem hibáztatom érte.. Viszont most nem olyan dolgokon kellene gondolkoznom, hogy mi tehetne nekünk keresztbe.. Ezeket ki kell zárnom.. Muszáj.
– Lehet igen, lehet nem. – Válaszoltam halkan kuncogva, majd újból közelebb vontam magamhoz és megcsókoltam.
- Örülök, hogy végül is... mi ketten jól elvoltunk... amíg nem kellett végetvetni a kapcsolatunknak. - sóhajtottam fel keservesen, de aztán a helyzet azt sugallta, hogy nem most van itt az ideje a sírásnak. Nem... most szeretnem kell ezt a nőt... ahogyan eddig talán sose szerettem...
Teste minden rezdülését éreztem magam alatt, miközben nem engedtem tekintetét, közben agyamon millió gondolat cikázott át, miszerint milyen férfi hagy futni egy ilyen nőt?! Végül csak befogták a szájukat ezek a hangok, s hagyták, hogy törődjek azzal, amivel most kell...
- még mindig irányításmániás vagy? - kérdeztem vigyorogva.
Ahogy itt feküdtünk ilyen közel egymáshoz a fejemben képek ezrei kezdtek felvillanni. Az első emlékeimtől kezdve egészen az utolsóig. Most már emlékszem arra, mikor elmondta mi is ő.. Nem rettegtem tőle. Rosszul esett azonban, hogy elfeledtette velem.. Hogy minden emlékemet vele kapcsolatban képes lett volna önző módon csak magának megtartani, hiszen nem számolhatott azzal a következménnyel, hogy egy napon vámpír leszek..
- Hmm.. Ha tudta volna, hogy mi vagy... Biztos használta volna gondolkodás nélkül abban a pillanatban, hogy meglát.. - Mondtam halkan nevetve, majd alsó ajkamba harapva halkan felsóhajtottam. Minden egyes érintése.. Olyan tökéletes volt. Hiányzott. Hiába haragszom rá azért, hogy elvette az emlékeimet. A vágy, ami felé hajt sokkal erősebb és szépen, lassan tépi darabokra a haragomat.
Keze nyoma végigbizsergette felsőtestemet, és úgy hittem, ennél szebb halál nem is létezik.. no persze nem mintha ebbe szeretnék belehalni, de mégis.. mily' mennyei mód lenne arra, hogy az emberek életét elvegye.. milyen édes lenne így a megsemmisülés.
- Emlékszem még, hogy.. - simítottam végig domborulatain vigyorogva. - mikor évekkel ezelőtt itt jártam a házatok előtt, mennyire paráztam az anyádtól. És a pisztolyától. - kacsintottam rá, de kezem ekkor már lábai közé vándorolt, s gyengéden megérintettem legforróbb pontját.
Nem gondolkozhatok.. Mert tudom meghátrálnék, ha megteszem. Múltunk van, ami ha úgy nézzük, akkor csodálatos, ha pedig másképpen akkor szörnyű. Legbelül még mindig haragszom rá, amiért csak úgy elengedett.. Fontosabb volt számomra mindennél és habár elég éretlen voltam - nem, mintha most én lennék az érettség mintaszobra - ahhoz, hogy felfogjam mire lettem volna képes érte. De mégis ki voltam én? Egy gyenge, törékeny ember, akit úgy befolyásolt, ahogy akart.. Mégis szerettem és még most is.. A szívem utána vágyik, de senki nem mondta, hogy ez egészséges.
Halkan felkuncogtam, mikor én kerültem alulra. Egyáltalán nem bántam. Sőt.. Nagyon is tetszett. Úgy faltam ajkait, mintha az életem múlna rajta közben végigsimítottam immár meztelen felsőtestén. Még mindig ugyanolyan tökéletes..
Sóhajok sorozata hagyta el ajkaimat. Ez a nő mindig is annyira értett ahhoz, hogyan vegyen le a lábaimról.. szó szerint. De nem is tudom, milyen ritka tulajdonsággal van megáldva.. nem sikerült még rájönnöm. Pedig én aztán remek emberismerő hírében állok, főleg nők terén. De ideje nekem is felkötnöm a gatyaszárat.
Ujjaim végigkalandoztak nyakán. Annak idején ember volt.. most nem. Már nem sebezhető. Úgy van itt velem, mint vámpír a vámpírral, s ilyen tekintetből felesleges a tény, hogy boszorkány is vagyok. Nem jelent senkinek semmit.
- Te gyönyörű... nő.. - túrtam hajába, így rántva magamhoz ismét, s helyet cserélve vele kerültem én felülre, rögtön lerántva róla nadrágját.
Nem tudom, hogy mégis mi vezérelt jelen pillanatban, de nem is érdekelt. Olyan volt, mintha nem lennék több, mint egy külső szemlélő. A testem, szinte irányíthatatlanná vált.. Nem bántam.. Nagyon is tudtam, hogy akarom ezt az egészet, de mégsem értem honnan jött ez a hirtelen bátorság, hogy meg is tegyem, amit szeretnék.. Viszont, már nem is számít, mert nem fogok meghátrálni.. Csak ne veszítsem el a bátorságomat.
Mikor megéreztem, hogy belemarkol a fenekembe elvigyorodtam, majd a lehető leggyorsabban kezdtem el lefejteni róla a ruhákat. Nem bírtam volna még egy percet várni.. Egyszerűen nem.
Ez a ház szinte sosem látott még vendégül eddig.. teljesen olyan volt, mint valami isteni csoda.. nem remélhettem hogy valaha kapok egy új esélyt Caroline-tól. Igaz, most sem tudom hogy.. miért van ez. Nem akarok egy pótlék lenni. Milyen hülyeség már! Én, aki mindenkin átgyalogol, azon aggódik hogy pótlékká válik.. de ilyen, ha visszanyal a fagyi..
A szobába szinte észrevétlenül jutottunk be együtt.. még egy mozdulat, és kikötöttem az ágyon, ő meg fölém hajolt, kezeim végigsimultak csípőjén, belemarkolva fenekébe.
Ez a viselkedés valahogy egyáltalán nem volt rám jellemező, de mikor Hayden a közelemben van olyan, mintha teljesen elveszíteném a fejem. Magam sem vagyok tisztában azzal, hogy mit miért teszek egyszerűen csak megteszem, mert úgy érzem, hogy így helyes. Vágyom rá.. Ez még mindig nem változott.. Azt hiszem a múlt egy picivel nagyobb hatással van rám, mint azt először gondoltam. Szerettem.. S talán még mindig szeretem.. Nem tudom.. Vagyis inkább nem akarom tudni.. A szerelemmel túlságosan is meggyűlt a bajom.. Most csak a vágyaim irányítanak.. Legalábbis szeretném elhinni, hogy így van. A házba, majdnem ajtóstul rontottam be, majd miután egy picit beljebb értünk bevágtam magunk mögött az ajtót és karomat a nyaka köré fontam úgy kezdtem el a szobám felé tolni. Mikor megérkeztünk egy határozott mozdulattál rálöktem, majd a következő pillanatban, már felette helyezkedtem el újra birtokba véve ajkait.
Egy hatalmasat nyújtózkodtam, mikor felébredtem, majd mikor az óra felé sandítottam ki is ugrottam az ágyból. Ha össze akarom kaparni magam a bulira akkor pont itt az ideje, hogy elkészüljek. Ilyen gyorsan még soha nem készülődtem.. Általában mindig órákkal azelőtt, hogy szükséges lenne tusolok le és állítom be a hajamat. De ez most valahogy jobb volt. Olyankor mindig tűkön ülve kell várnom, hogy végre elindulhassak úgy, hogy nem én leszek az első. Nem mondhatnám, hogy kapkodtam, mert abból nem sülne ki semmi. De azért nem is a szokásos csigatempómban mozgolódtam. Ez az alvás, mintha elszívta volna az emlékemet arról a levélről.. Megtettem.. Tovább kell lépni és élni. Mielőtt kilépnék az ajtón egy hatalmasat sóhajtok, majd bezárva magam mögött indultam el.
Útközben próbáltam visszatartani a könnyeimet kisebb-nagyobb sikerrel. Amint beértem a házba ledobtam magamról a cipőmet, majd a szobám felé vettem az irányt és rávetettem magam az ágyamra. Legszívesebben elbújtam volna a világ elől, de ezzel csak megragadnék. Megragadnék annál, hogy megírtam a levelet.. Semmit sem tennék azért, hogy tovább lépjek. Ennek pedig nincs értelme. Úgy is azt hiszem holnap lesz valami buli.. Azt hiszem tökéletes gondolat elterelő. Az ilyen dolgokat mostanában elég gyakran használom erre.. Az egész napot szinte az ágyamban töltöttem. Talán fél órát töltöttem azzal, hogy összekészítsem azt, amit a bulin fogok viselni.. Ezután újra visszadőltem és nem sokkal később elragadott az álom.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 11, 2013 12:06 pm
Egy újabb unalmas napra ébredünk. Talán valamivel feldobhatnám.. Attól még, hogy nincsenek érzéseim a szórakozás ugyanúgy az én asztalom. Habár már nem igazán vált ki belőlem semmiféle érzést, de azért tudom, hogy régebben jó érzésekkel töltött el szóval miért is ne. Főleg most, hogy nem érezhetek semmi negatívat mellette. Begöndörítettem a hajamat, mert valljuk be azért ez egy picivel jobban áll nekem, mint az egyenes. Mindenhogyan jól nézek ki, de ha már választanom kell akkor inkább a göndör fürtökre szavazok. Miután végeztem a hajammal már tudtam is, hogy hova fogok menni. Oda, ahol a legtöbb ismerősöm tanyázik. Ez pedig nem más, mint a Grill.
Nem is akartam mást csak valahogy kiverni a fejemből ezt az estét. Gondolkozni akartam, de úgy néz ki nekem már ez is megárt.. Megtámadtam azt a szerencsétlen lányt. Talán képes lettem volna megölni, ha nincs verbéna a szervezetében. Annyira feldühített azzal, amit mondott. Egyszerűen átvette felettem az irányítást a düh. Ledobtam a ruháimat, majd bebújva az ágyamba fejemre húztam a takarót és próbáltam valami alvás félét csinálni. Jó pár óráig csak forgolódtam, mert bűntudatom volt, de végül sikerült elaludnom.
A sminkemmel jó ideig elszórakoztam azt akartam, hogy tökéletes legyen. Mindent tökéletesre akartam. Egyfajta álarcot akartam ma estére felfesteni magamra. Azt akartam, hogy mindenki azt higgye minden a legnagyobb rendben van. Habár tudtam ez közel sincsen így. Miután nagy nehezen, de végeztem a sminkemmel felhúztam magamra a ruhámat is és hosszabb igazgatás után kimentem a nappaliban várakozó Tyler-hez készen az indulásra.
Kezdőlap
& Köszönöm a játékot! 
|| szószám || 
• 