[Fürdő]

Soha nem volt a kedvencem az öltöny meg a kiöltözés, de már ebben nőttem fel. Minden évben részt kellett vennem minden ilyen eseményen. Már csak azért is, mert nagy része nálunk zajlik.
Miután felhúztam magamra az öltönyömet kimentem a nappaliba, hogy a kanapén megvárjam míg Caroline is elkészül.

[Nappali]

Nem tudom mennyi ideig aludhattam, de Caroline ébresztgetésére nyitottam ki a szememet. Azt hiszem fáradtam voltabb, mint amikor lefeküdtem. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges de így volt.
Egy ideig még az ágyban lustálkodtam, majd ahogy ő már szinte, majdnem kész volt úgy döntöttem én is nekiállok készülődni. Nem akartam, hogy rám kelljen várni. Bár van az az érzésem, hogy még így is ő lesz az akire várni kell. A tökéletességre törekszik és mintha teljesen megfeledkezett volna a tegnapiról. De azt hiszem ez még mindig jobb, mintha kisírt szemekkel mászkálna.
Kimásztam az ágyból, majd elindultam lezuhanyozni.

[Fürdő]

(Fürdő)

Törölközőt magam köré csavarva huppantam be mellé az ágyba. - Tyler kelj fel. Hasadra süt a nap. - Suttogtam a fülébe. Furcsa, de olyan volt, mintha teljesült volna a kívánságom. Az egész fájdalmat kizártam magamból. Mintha nem történt volna semmi.
Mikor nyitogatni kezdte a szemét én nekiálltam összekészülni a bálra. Elsőnek a hajammal kezdtem el foglalatoskodni, utána pedig megnéztem a ruhámat és legutolsó sorban a sminkemnek álltam neki mielőtt magamra húztam volna a ruhámat.

Nem álmodtam semmit. És jelenleg ez a legjobb dolog ami történhetett velem. Nem akartam megint átélni az a szörnyűséget még ha csak a fejemben zajlik is.
Mikor felébredtem a nap már javában fenn volt az égen, de Tyler még mélyen aludt. Kibújtam az öleléséből, hogy nekiálljak a készülődésemnek. Első a zuhany. Hamar meggyőződtem arról, hogy egyedül vagyunk hiszen már egyáltalán nem hallottam Stefant. Valószínűleg ő már elment.
Lábujjhegyen kiindultam a fürdőszobába, hogy egy forró fürdőt vegyek.

(Fürdő)

Reméltem, hogy valamiféleképpen megúszhatjuk a bált. Hiszen lenne mire hivatkoznunk, de igaza volt. Akkor talán csak ülnénk egy helyben és önmagunkat marcangolnánk és keresnénk magunkban a hibát, hogy miért történt ez. Mindketten felelősek voltunk érte. Mindegyikünk saját magát okolja. De talán jobb lesz, ha elmegyünk erre az egészre addig sem gondolunk.
Segített levetkőzni, majd hozzám bújva megcsókolt és nem sokkal később el is ragadta az álom. - Jó éjt. - Suttogtam és én még egy ideig gondolataimba merültem. Ha itt lettem volna lehet ez az egész nem történik meg. De felesleges olyan dolgokon gondolkodni amit már nem változtathat meg az ember.
Talán fél órával később engem is elragadott az álom.

- Aludjunk. - Egyeztem bele, majd megszabadítottam a felesleges ruhadaraboktól. Máskor sokkal nagyobb kedvvel csináltam ezt, de valahogy most semmihez nem volt kedvem.. Egyszerűen semmihez nem volt.
- Azt hiszem muszáj lesz. Valamivel el kell terelni a figyelmem. Meg hát azt hiszem már egyfajta elvárás, hogy ott legyek. Nem megszokott, hogy Caroline Forbes kihagyna valami ilyesmit. - Hát igen az úgymond nem én lennék. De a kislányom elvesztése azt hiszem gyökeresen megváltoztat, majd mindent.
A nappaliból hallottam Stefan halk szuszogását. Gondolom ő is ott lesz. Mivel nem hoztam nyilvánosságra a baba dolgot nem igazán kérdezhet rá senki. Így nem lesz okom a kiakadásra.
- Jó éjt. - Húztam magunkra a takarót és egy gyors csókot nyomtam az ajkaira mielőtt még mellkasára hajtottam volna a fejemet és elragadott volna magával az álom.

Éreztem, hogy ki fog akadni ha még próbálja visszafogni magát akkor is. Hiszen majdnem lefeküdtem vele. De tudtam, hogy ami most megállítja a kiakadástól az az, hogy elveszítettük Heather-t. Ha itt lettem volna talán megakadályozhattam volna.. Annyira idiótának éreztem magam. Egy pillanatra se szabadott volna magára hagynom ilyen állapotban. De, mint mindent ez is jól elcsesztem. Csak lenne egyetlen dolog amit nem cseszek el. Azt hiszem lehetetlen kérek.
Hiába mondta, hogy nem az én hibám én mégis úgy éreztem. - Együtt. - Suttogtam miközben hátát kezdtem simogatni.
- Annak én is örülnék. - Azt hiszem nekem kell az erős félnek lennem és átsegítenem őt rajta. De nekem is szükségem van rá. Meg most már nem igazán akarom, hogy távol legyen tőlem.. A történtek után nem. - De most már aludj, aludjunk. Holnap lesz ez a hülye bál is.. Van még kedved elmenni?

- Erin.. - Ízlelgettem a nevét, majd beugrott egyfajta emlékkép és a düh és a fájdalom egyszerre tomboltak bennem. Tudom, hogy az ő kapcsolatuk olyan körülbelül, mint az enyém Stefannal, de azért ez mégis más. Én soha nem csókoltam volna meg Stefant ha nem látom, hogy ő megcsókolja.. Ez az egész is annyira hülyén jött ki hiszen utána meg ő többet akartak de addigra kibékültünk. Csak egyetlen nyugis normális évet szeretnék. De azt hiszem túl sokat kérek.
- Persze, hogy emlékszem amikor utoljára vele láttalak igazán közelről "beszélgetettek". - Forgattam meg a szemeimet. Nem is akartam ezzel foglalkozni. Nem fogok ezen vitatkozni. Megtörtént és túl vagyunk rajta. Felesleges vitázni rajta. - Nem a te hibád. - Mondtam el szépen lassan minden egyes szót. - Csak barátként viselkedtél. Én pedig nem vigyáztam eléggé magamra.. Magunkra. Valahogy túltesszük magunkat rajta.. Muszáj lesz. - Bújtam hozzá szorosan mielőtt még veszekedést szítanék ezzel az egész Erin témával. Most végképp nem éri meg. - Bárcsak mindent visszacsinálhatnék és visszakaphatnánk.. Bárcsak lenne rá egy megoldás.. - Suttogtam.

-Nem vagy az, és ne is gondolj erre.. -simítottam végig az arcán- Megértem.. -válaszoltam rá csak ennyit. Rühelltem Stefant, ezért is nem tudtam erre túl sok mindent mondani..
-Tudom, hogy nehéz.. Mindkettőnknek, de minden rendben lesz. Itt vagyunk egymásnak még egy jó darabig, és majd csak lesz valami... -sóhajtottam és a plafont kezdtem el bámulni.
Amikor rákérdezett, hogy hol voltam nem igazán akartam elmondani..Nem akartam ezzel is felidegesíteni. Hazudjak neki?? Nem, erre nem lennék képes, rosszabb lenne neki ha utólag derül ki ez az egész. Bár azt hiszem ebben nincs semmi rossz.
-Gondolom ismered Erint...-kezdtem bele- A pszichopata exférje egy koporsóba juttatta és elvitte Bulgáriába. Erin megjelent nekem szellemként és ezért mentem el, hogy újra élhessen... Ezért is az én hibám ez az egész. Miattam halt meg Heather... Én sajnálom.. -halkultam el a monológom végére.

- Egyszerűen úgy érzem, hogy hibás vagyok. - Sóhajtottam egyet. - Sajnálom, hogy itt találtál Stefannal.. De ne haragudj rá. Gondolom nem lehetett kellemes érzés.. csak.. egyszerűen szükségem volt valakire. Nem akartam egyedül aludni, de gondolom érted miért.. - Utaltam a rémálmomra. Azt hiszem soha nem leszek képes elégszer köszönetet mondani Stefannak azért amit tett értem.. Jól esett, hogy itt volt velem.. Vigyázott rám.
- Még.. még.. csak nem is élt, de már most hiányzik. Egyszerűen nem tudom elképzelni az életem nélküle.. Annyira beleéltem magam az egész anya szerepbe és azt hittem készen állok, de ezek szerint mások nem így gondolják. - Kezemmel a hasamat kezdtem simogatni aminek még tegnap sokkal több értelme volt, mint most. De azt hiszem a fájdalmam soha nem fog igazán elmúlni. Hiszen egy olyan dolgot veszítettem el ami nem is igazán volt az enyém.. De mégis őrületesen szerettem.
Szenvedélyes csókját készséggel viszonoztam és ez egy kicsit enyhített a fájdalmamon. - Tényleg... hol voltál? Mi volt olyan fontos, hogy elhalaszthatatlanul el kellett hagynod a várost? - Kérdeztem tőle szemeimet megtörölve. Nem akartam vádaskodni egyszerűen csak a kíváncsiság hajtott.

-Nem, nem rontottál el semmit.. Gondolom, hogy te mindent megpróbáltál, de akkor is... -nyeltem egyet- ..nagy részben az én hibám, és a tudat, hogy nem lehet többé gyerekünk megőrjít. -hunytam le egy pillanatra a szememet és kifújtam a levegőt ami már eléggé nyomta a mellkasomat.. Nem számít mit mond Caroline, ez túlnyomórészt az én hibám. Istenem, akkora egy szemétnek érzem magam emiatt.
A csókja némiképp megnyugvást adott, még ha csak egy pillanatra is, de akkor is.
-A lényeg az, hogy te rendben vagy és élsz. -mondtam még mindig eléggé feszült tekintettel, de próbáltam emberelni magamat és lenyugodni.
Egy lágy csókot nyomtam Caroline homlokára, majd őszintén a szemeibe néztem. - Én is szeretlek, és most ez a legfontosabb. Mostantól nem fogok még egyszer egy ekkora hibát elkövetni. Itt leszek neked bármikor amikor szükséged van rám, és a végsőkig kitartok melletted bármi is történjék, ezt jegyezd meg. -vettem az arcát a két kezem közé egy szenvedélyes csókot leheltem ajkaira.

Láttam , hogy mennyire fáj neki ez az egész. De nem csak láttam át is éreztem. Hiszen én sem éreztem magam még ennyire pocsékul. Bármit megadnék azért, hogy visszakapjam az én kicsi lányomat.
Ahogyan visszamászott az ágyba és óvatosan magához húzott, én puszilgatni kezdtem az arcát. Tudom, hogy ez az egész mindkettőnk számára nehéz, de úgy éreztem, hogy neki most nagyobb szüksége van rám.. Magát okolja..
- Nem ez egyáltalán nem a te hibád. Egy pillanatra se hidd azt, hogy te tehetsz róla.. Én rontottam el. - Csókoltam meg röviden, majd könnyáztatta szemekkel néztem rá. - Szeretlek.. és valahogy túl jutunk rajta.. együtt. - Nem tudom, hogy őt vagy magamat akartam meggyőzni, de ez most nem is fontos. El akartam hinni, hogy jobb lesz. Egyszer muszáj lesz..

Caroline szavaira némiképp sikerült visszatérnem a valóságba, de rohadtul fájt. Fájt, hogy nem voltam itt és nem tettem semmit.
Lassan visszasétáltam hozzá már-már a szemeimet dörzsölve. Erős akartam maradni, de nem ment, nagyon nem. Ilyen helyzetben szerintem nem is lehetnék az.
Odamásztam mellé az ágyba és nekitámaszkodva a támlájának, óvatosan magamhoz húztam Caroline-t és az arcát kezdtem el cirógatni. Egyszerűen nem sikerült semmit mondanom ami megnyugtathatná helyette csak bámultam magam elé és azon gondolkodtam, hogy mit mondhatnék neki most.
-Az egész az én hibám.. Ha itt lettem volna ez nem történik meg, vagy legalábbis minden erőmmel azon lettem volna, hogy megakadályozzam, de nem tettem. Egy igazi barom vagyok.. - nem tudtam a szemeibe nézni. Olyan hatalmas bűntudatot éreztem, hogy szinte már a szívem hasogatott tőle.

Nem is tudom mi fájt jelenleg jobban. A tudat, hogy elvesztettem Heather-t vagy, hogy Tyler nem tart már a karjaiban. Azt hiszem egyszerre mindkettő. Megértem, hogy ez neki is nehéz. Egyikőnk számára sem könnyű ez az egész. Vissza akartam pörgetni az időt.. El kellett volna menekülnöm amíg tehettem volna. Egyszerűen ez lett volna a helyes. Védeni az ő életét.. De az sem biztos, hogy még ha menekülni is akartam volna, hogy kijutok. De meg kellett volna próbálnom. Akkor talán még ő is élne.. Akkora egy idióta liba vagyok, hogy ilyen még nincs a világon.
- Kérlek ne távolodj el tőlem.. Tyler. Szükségem van rád. - Mondtam szipogva miközben az ágy szélére kúsztam. - Együtt valahogyan átvészeljük. De egyedül.. Egyszerűen képtelen vagyok és szerintem te is. - Nem akartam, hogy kizárjon hiszen én sem tettem. Szükségem volt ölelő karjaira. Eddig Stefan nyújtotta nekem ezt, de ő nem igazán hasonlítható hozzá. Mert Tylert szeretem teljes szívemből. Rá van most szükségem.. Mint még életem soha senkire.

Először fel sem tudtam fogni a szavait, vagy csak simán nem akartam.. De mire ténylegesen is eljutott a tudatomig amit mondott legszívesebben kifutottam volna világból, vagy belevágtam volna magamba egy karót vagy tudom is én.
-Ez.. ez...-fagyott belém a szó- Ez, hogy történhetett? ...Uram isten. -temettem a tenyerembe az arcomat- Ez mind az én hibám. Itt kellett volna lennem. Én..én annyira sajnálom Caroline.. A rohadt életbe... -mondtam kisebb időközökkel kibökve a mondatokat..Teljesen lesokkoltam.
Heather, te jó ég... Meghalt és nem voltam itt. Kimondhatatlanul nagy baromnak éreztem magamat. A világ legszerencsétlenebb alakja vagyok... Mindent elrontok úgy ahogy van. Még férjnek sem vagyok jó.
Felálltam az ágyról és a fal mellé sétáltam, hogy megtámaszkodhassak vele szemben. Kellett egy kis idő, hogy normálisan felfogjam a dolgokat.. Miket beszélek? Kis idő? Ehhez egy élet is kevés, nemhogy egy örökkévalóság.
Nekitámasztottam a fejemet a falnak, legszívesebben most rögtön fejbe lőttem volna magamat, és még Caroline, hogy érezheti magát.

Miután felriadtam nem igazán voltam tisztában a dolgokkal, hogy mi is történik ki is van itt velem.. Azt hittem, hogy Stefan de nem az ő karja vett körül.. Ez valaki más volt. Tyler. De hogyan? Talán már véget ért az a nagyon fontos halaszthatatlan dolga amiért engem itt hagyott.. De nem is érdekelt. Csak, hogy itt van. Most mindennél jobban szükségem volt rá.. És tudom, hogy vele is közölnöm kell.
- Elvesztettem.. Elvesztettem a babánkat. - Mondtam eléggé szaggatottan és olyan szorosan bújtam hozzá, mint még soha. Tudtam, hogy ez neki is nehéz lesz. De én egyszerűen képtelen voltam jelenleg másra.. Csak sírni tudtam.. Eddig csak Stefanra számíthattam.. De most már ő is itt van. Ez valahogy megnyugtatott. Együtt túl leszünk rajta.. Valamikor.. valahogyan.. Talán.

Nem sokkal Tyler betoppanása után Carolinera rátört amitől tartottam.. Álmodik erről az egészről.. Azt hiszem a rémálmokra már ki kellene találni valami más kifejezést.
- Majd ő elmondja. - Mondtam komoran, majd inkább kimásztam az ágyból és kimentem a szobából. Most már nincs rám szüksége tényleg jobb lesz ha a kanapén alszom vagy valami. De azt még megvárom, hogy mit hoznak ki ebből az egészből. Mert bármennyire is utálom Tylert.. Carolineért attól függetlenül aggódom. Mégis csak elvesztette a gyerekét.
Minden további nélkül becsuktam magam mögött az ajtót és a nappaliba sétáltam.

[Nappali]

Ügyet sem vetettem Stefan szavaira, mivel megláttam, hogy Caroline-ra rátör a sírógörcs és kínjában üvöltözik, de nem volt ébren.. Nem is érdekelt, hogy mit láttam az előbb. Odasiettem hozzá és leülve az ágy szélére az arcát kezdtem el simogatni hátha megnyugszik. -Caroline...-suttogtam hátha magához tér vagy legalább megnyugszik.
Hirtelen kipattantak a szemei és felült az ágyon. Ösztönösen magamhoz húztam és szorosan megöleltem.
-Nyugodj meg! Mi történt? -engedtem el magamtól lassan. Nem értettem, hogy most mi van. Könnyben úsztak a szemei és eléggé meggyötörtnek nézett ki. Miről maradtam le?
Egy pillanatra Stefanra tévedt a tekintetem aki eléggé komoly képet vágott amikor feltettem ezt a kérdést. Itt valami nagyon nem stimmelt.

Hangokat hallottam.. Legalábbis azt hiszem. Talán Tylerét. Nem az nem lehet. Ő nincs a városban. Aztán visszaragadott magába a sötétség.
Egyedül álltam a semmi közepén egy kisbabát szorongatva. Rám mosolygott amitől hatalmas melegség öntötte el a szívemet. Viszont a következő pillanatban feltűnt az a szemét előttem. Kitépte a kezemből a babámat és köddé vált vele. A következő pillanatban egy sötét mégis ismerős helyen voltam. Itt történt az egész. Itt vesztettem el őt is. Sikítani akartam, de egy hang sem hagyta el a számat. Mozdulni sem bírtam. Csak a könnyeim folytak megállíthatatlanul.
Aztán egy karót éreztem a hasamban újra és újra. Mintha teljesen valóságos lett volna. De nem volt az.. azt hiszem. Bár most legszívesebben azt kívánnám, hogy az legyen. De nem a hasamba.. A szívembe kellene valakinek egy karót döfnie. Akkor talán véget érne ez a fájdalom ami már szinte az egész testemre kiterjedt.
Zokogva estem össze, majd mikor újból kinyitottam a szemeimet egy kislány rohant felém. - Anya.. - Mondta és boldogságtól elvakulva szorosan magamhoz öleltem. Annyira szorítottam, hogy észre se vettem teste egyre gyengébb és gyengébb lesz. És végül észrevettem. Az egész ruhája csupa vér volt.. A kezeim között halt meg... Ezt már nem bírtam fel akartam ébredni amilyen gyorsan csak bírtam. Bármennyire is akartam egyre csak ez a kép villant be az elmémbe. Ebbe fogok belebolondulni.
- Nee...... - Ébredtem fel ordítva és felülve az ágyon ismét zokogásban törtem ki. Az egész mellkasomra kiterjedő űr egyszerűen megőrjít.. Azt akarom, hogy vége legyen.

Ha akartam volna se lettem volna képes mélyen aludni. Félig próbáltam fennmaradni, hogy gyorsan tudjak reagálni arra ha Carolinenak szüksége lenne valami. Mikor lépteket hallottam közeledni rögtön kipattantak a szemeim és halványan elmosolyodtam Caroline-on. Szinte úgy bújt hozzám, mintha az élete múlna rajta.
Megcirógattam a haját, majd az ajtó felé kaptam a fejem. Nem tartottam betörőtől meg semmi ilyesmitől mert ha mégis jönne akkor elég rossz helyen kopogtat másrészt nem pont ide jönne.
- Maradj már csendben. Hadd aludjon. - Próbáltam halkan mondani. Szüksége van az alvásra és nem arra, hogy ordibálásra ébredjen.

(Petrova birtok)

Lehet, hogy meg kellett volna várnom a holnapi napot, hisz elég későre járt már és lehet, hogy Caroline is alszik, de most úgyis kiderül. Tudtam, hogy hol van a pótkulcs ezért könnyedén bejutottam. Szinte lentről tisztán hallottam Care szuszogását, de sajnos nem csak az övét hanem másét is.
Már kissé bizonytalanul lépdeltem fel a lépcsőn. Nem tudtam, hogy mire számíthatnék, de remélem nem az lesz amire most leginkább gondolni tudok.
Lassan lenyomtam a kilincset, de amit akkor láttam számomra elég furcsa volt. Caroline Stefan mellkasán. Most mégis mit kéne hinnem?
-Stefan...Caroline.. -keltem ki magamból és odasétáltam az ágy elé.

Kicsit furcsán néztem rá mikor lehúzta magáról a nadrágját és ezt szóvá is tette és most valahogy őszintébben mosolyogtam. Jó kedvre derített a puszta őszinteségével. Meg ez az egész helyzet olyan vicces volt. Amint bebújt mellém odahúzott magához én pedig engedelmesen odabújtam és mellkasára hajtottam a fejemet. Fura, de így általában Tylerrel vagyok. Viszont most szükségem volt valaki közelségére.
- Igen is. És még egyszer köszönök mindent. Tényleg. - Néztem fel rá tele hálával. Sok mindent köszönhetek neki. A mai napért meg főleg. Remélem senki nem akar a holnapi nap folyamán benézni, mert akkor eléggé félreérhető lesz egyes emberek számára ez az egész.

Egy ideig csak néztem magam elé, mert ha behunytam a szememet mindig ugyanazt láttam. Egy idő után már kezdtem elálmosodni és akaratlanul is lehunytam a szememet és elaludtam. Teljesen álommentesen. Csak a puszta sötétség.

- Rendben. - Lerúgtam magamról a cipőmet, majd a nadrágomat is lehúztam. - Ne nézz így rám. - Mondtam vigyorogva. - Nem fogok gatyában aludni. - Másztam be mellé az ágyba, majd odahúztam magamhoz, hogy fejét a mellkasomra tudja hajtani.
- Most pedig aludj. Nem lesz semmi baj. Erős vagy. Átvészeled. Itt leszek veled és segítek benne. - Nyomtam egy csókot a homlokára közben karját simogattam. Aki nem tudná, hogy nem vagyunk együtt valószínűleg teljesen más véleménnyel lenne rólunk. De csak barátok vagyunk semmi több. Ahogy ezt már tisztáztuk is.

Lehunytam a szemem, majd pár perccel később el is ragadott az álom. Hosszú nap volt és már igazán rám fért a pihenés.

- Köszönök mindent. - Vettem ki egy maréknyit a chipsből, majd meg is ettem szépen lassan. Elkapott egy érzés, hogy ezzel akarom betölteni a bennem lévő űrt. Na meg egy kis fagyival. Azt hiszem erről a napról mindent gondoltam csak ezt nem. Nem hittem volna, hogy így fog végződni. Bár erre azt hiszem senki nem gondolt volna.
- Ne.. Kérlek. Ne hagyj itt egyedül. Aludj velem. - Nyúltam a keze után. Nem bírtam volna ha most egyedül kellene itt aludnom. Egyszerűen nem ment volna. Attól félek, hogy valami rosszat álmodok vagy valami ilyesmi.. És akkor szeretném ha itt lenne mellettem valaki. Tudom, hogy ő meg tud vigasztalni és másra jelenleg nem is számíthatok.

(Konyha)

Kicsit zsonglőrködtem a tállal, a teával meg a pohárral de végül mindennel együtt épségben megérkeztem a szobájába ahol egy halvány mosollyal az arcán várt habár látszott rajta, hogy nem volt túl őszinte. Egy idegennek nem tűnne fel a különbség, de én nem vagyok az.
- Hoztam egy kis chipset ha esetleg azt kívánnád. - Pakoltam le mindent mellé az éjjeli szekrényére. - De a legjobb lenne, ha most pihennél egyet. Ha bármi más kellene akkor csak sikíts én kinn alszom majd a kanapén. - Adtam egy puszit az arcára, majd felálltam az ágyról.