- Azt hiszem, te vagy az első, akit érdekel, hogy miért vagyunk allergiásak a fára - mondtam ki a véleményemet lecsupaszítás nélkül. Végül is, elég sok meredek dolgot mondott már, miért azon lepődöm meg, hogy érdekli ez a biológiai dolog? Már ha egyáltalán az. Én nem vagyok jártas az ilyesmiben, nem tehetek róla, hogy kicsit sem érdekelt a téma. Csak akkor, mikor éppen belém vágtak egy fából faragott karót. Akkor éppen nagyon érdekelt, és nemcsak az, hogy kibelezzem az illetőt. Mindig is szerettem volna azt gondolni, hogy mi csak vagyunk, nem kell rá magyarázat, és a miérteknek sincs értelme... de az efféle tudóspalánták rám hozták a frászt. Ahelyett, hogy élvezné, tényleg azon gondolkodik, hogy mi miért van. Még csak az hiányzik, hogy mindent feltérképezzen, ezzel pedig támadási felületet biztosítson a vámpírok ellenségeinek. - Esetleg egyszer próbáljuk ki. Utána többé nem lesz kedved fák közé menni - vigyorodtam el. Na jó, ez enyhe túlzás volt. Én szerettem az erdőket. A legtöbb ostoba ember ott tanyázott, mikor éppen rámjött a vacsorázhatnék. Persze tudtam én kulturáltan is enni, csak nem mindig volt hozzá kedvem. Nálam alapvetően minden kedv kérdése. Talán csak rá akartam döbbenteni, hogy nincs mit kutatgatnia. Se most, se évtizedek múlva. Az ilyen elvont, rögeszmés fickók csak veszélyt jelentenek ránk nézve. Talán nem szórakozásra kéne tanítani, hanem egyszerűen ellene fordítani a saját fegyverét.
- Nulladik beteg? - vontam fel a szemöldökömet. - Mégis milyen jelmezt vettél fel? - kérdeztem. Ez tényleg érdekelt. Valahogy nem tudtam elképzelni. Gyereknek már könnyebben, hisz most sem állt távol tőle. Úgy beszélt, mint egy akaratos gyerek, akibe több tudás szorult, mint a legtöbb felnőttbe, de amúgy nem hiszem, hogy valaha is felnőtt volna agyban. Persze lehet, hogy tévedek. - Őket nem kell felöltöztetned semminek. Észre se veszik, és már... ők az elsők abban a bizonyos sorban - vontam meg a vállamat. Rengeteg megkeresedett lélek kóborolt az interneten. Csak az ilyen ragadozókra vártak, mint az előttem álló delikvens. Tényleg furcsán aberrált volt, sosem hittem, hogy találkozhatok hozzá hasonlóval. Én sem voltam könnyű eset, de én egészen máshogy mutattam ki a pszichopataságot. Na jó, az sosem voltam, mert mindig is voltak érzéseim. Ezek nélkül kevés gyilkosságot élveztem volna annyira. - Emberként öltél már meg valakit? - tettem fel spontán a nagykérdést. Kíváncsi voltam. Vámpírként biztosan tett már el láb alól valakit, de mi a helyzet az emberi Noellel?
Egyik pillanatról a másikra futott fel a szemöldököm, egészen a homlokomig. - Óh. A te eseted az elsőszámű példa arra, miért nem érdemes családot tartani. Elvégre téged a testvéred ölt meg, nem? - Ezt elég nyilvánvalóvá tette nem is olyan régen. Családot pedig még rabszolgákból is felesleges tartani. Senki nem lehet elég hűséges, hisz önzőek voltunk. Mindannyian. Ez volt az új társadalmi berendezkedés alapja. Mindenki magára gondolt. Én miért lennék más? Sok dologban nem egyeztem másokkal, de az önzőség alapvetően... egységes. Ennyi a história. - Te túl sok mindenhez értesz - sóhajtottam fel, mikor a darabját említette. - De azt hiszem, már nincs, aki megtiltaná neked. Vagy már kinőttél az ilyenekből? Tarthatnál egy... teltházas előadást. Úgy hiszem, remek eszközöd van arra, hgogy kordában tartsd a színészeket - vált a vigyorom kissé veszélyessé, egyértelműen az igézés képességére utalva. Kinéztem belőle, hogy miközben valamelyik elbénáz valamit, egyszerűen odasétál hozzá, és kioperálja a tüdejét egyetlen mozdulattal.
Az ijesztőnek titulálst mosolyától nevetés bukott ki belőlem, de nem a gonoszkodó, "engem nem tudsz megijeszteni"-féle volt, sokkal inkább jól mutattam rajta. - Hát még akkor milyen engedelmesek, ha kitéped a nyelvüket. Igaz, kicsit véres meló, de... ne vegyél fel fehéret - rántottam meg a vállamat, mintha nem is emberi életről beszéltem volna. De engem ez már régen nem érdekelt.
Egy pár pillanatig belém szorult a levegő, hisz nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e az agy-dologgal, vagy sem. De úgy tűnt, pont ebben a helyzetben nem kellett volna azt feltételeznem, hogy viccel. Ez pedig egyre jobban tetszett. - A két kezeddel bármilyen csontot eltörhetsz. Ezt is - léptem a lány mögé én is, és a mutatóujjamat a halántékához nyomtam, a körmöm nyomán pedig pár másodpercen belül kibuggyant néhány csepp vér. - Ha ügyesen csinálod, még az agy is egyben marad.

A helyzet fordítottját már remekül ismertem. Voltam már a helyében. Amikor Tatia átváltoztatott, egyedül rá számíthattam. Sokáig azt hittem, erősebb, veszélyesebb vagyok minden földi lénynél. Aztán rájöttem, hogy a vámpírok nem egyedüli természetfelettiek, ez kicsit lelombozott. Utáltam osztozkodni abban, amiről előtte azt hittem, hogy teljesen egyedi. Nagyjából itt ért véget az a korszakom, amikor még hajlandó voltam hinni valamiben. Történetesen a halhatatlanságban, az erősségben, a legyőzhetetlenségben. Persze mindannyian így kezdjük. Aztán rájövünk, hogy már az erősebb nálunk, aki megteremtett. Hacsak nem mókusevő vámpírról van szó, de Tatiától ez mindig is távol állt. - A karó eléggé halálos. Főleg a szívedben - bólintottam, majd megvontam a vállam. - De igazából az is nagyon fáj, ha simán fából készült tárgyat vágnak a gyomrodba. Tudja a franc, érzékenyek vagyunk a fára - vigyorodtam el. Igazából sok babona tényleg hülyeség volt, sokat a szájhagyomány tartott fenn, de közülük egyedül a nap és a karó volt az, ami veszélyt jelentett. Sem a hagyma, sem a szentelt víz, sem a feszület nem váltott ki belőlünk... igazából semmit.
Érett bennem a kérdés, hogy pontosan hány évesen is halt meg, majd vált vámpírrá. Azt tudtam, hogy még nagyon friss, nem is ezért érdekelt, hanem mert... diploma? Olyan kis kölyökképű, képtelen, hogy már lenne neki olyanja. De ki tudja? Ma már túl sok meglepetést okozott. És amikor el akartam érni, hogy kövessen idáig, még azt hittem, hogy én leszek az, aki bevezeti valami új világba... inkább én jöttem rá arra, hogy a világon élnek olyan elcseszett elmével rendelkező lények is, mint ő. Vagyis, talán inkább ezt nevezzük brilliáns elmének. Már annyira brilliáns, hogy ijesztő és a hátamon is végigfut tőle a hideg.
- Már amúgy is régen látott a világ egy olyan gyilkost, aki randikon gyilkol - sóhajtottam fel lemondóan. Bár a huszadik század meglehetősen furcsa sorozatgyilkosokat hozott magával, akadt közöttük prostigyilkos, és gyerekbántalmazó bohóc, de fogadni mertem volna rá, hogy ő egyedüálló lenne ezen a téren is. Már csak azért is, mert sosem kapnák el. A vámpírok nem szeretnek börtönben lenni. És nem is lennének olyan hülyék, hogy szorult helyzetben ne használják ki a képességeiket. - Talán találhatnál alanyokat így is, nem? Az internetes társkeresőknek állítólag sokan bedőlnek - mondtam teljesen szimplán. Én már haladtam a korral, a munkámhoz muszáj is volt, hogy naprakész legyek. Bár sosem ismerkedtem a neten.
Rántottam egyet a vállaimon. - Légy kreatív. Bár gondolom neked ezzel nincsenek gondjaid - mondtam egyszerű tágyilagossággal, mikor szó került arra, hogy mit csinálok, amikor már unom a gyilkolást. - Néha elengedem őket... néha buta dolgokat igézek a fejükbe, hogy jól szórakozzam - vigyorodtam el. Hát, igen. Akadtak olyan trükkök, amiket vétek lett volna a szőnyeg alá söprögetni. Főleg ha végig is nézhettem, hogy milyen pusztítást végez az, amit az emberek fejébe igéztem.
- Azt tanuld meg, hogy... sosem kell bizonyítanod, hogy nem vagy őrült. Másokat addig tudsz sakkban tartani, amíg azt hiszik, hogy van okuk félni tőled. És bár tény, hogy tőled így is, úgy is van okuk, de... - megráztam a fejem. Igazából próbáltam elképzelni, ahogyan rendes vámpír módjára öl meg valakit, és nem csalódtam magamban, egyszerűen nenm ment. Azok után, amit tőle láttam, csak meredekebbnél meredekebb módszerek lebegtek a szemem előtt. És sejtésem sem volt arról, hogy ezt vajon direkt csinálja, vagy tényleg ilyen személyiség?
Lenyalta az ujjamról a vért, de nem is ő lett volna, ha nem tesz megjegyzést rá. Ezek szerint mindennek volt tudományos magyarázata. Bár tény, hogy engem aztán soha nem érdekelt a tudomány. Hátrébb léptem egyet, miután ismét a lányt vette célkeresztbe, az agyba kerülő fém pedig már tényleg hab volt a tortán. Sem egy nyikkanás, se egy mozdulat. - Hm. Ezt tanítanod kellene - mondtam némi elismeréssel a hangomban, majd félrebillent fejjel tettem csípőre mindkét kezem. - Ő a te jutalmad. Ehetsz is belőle, ha akarsz, de ha tovább akarod folytatni a testrész-töréseket, hát... én nem állítalak meg - haraptam bele az alsó ajkamba. Furcsa dolgokra képes beindulni az ember fantáziája, bár tény, mindig szerettem a beteges dolgokat. Talán a drogos múlt miatt nem is voltam képes másban látni az élet értelmét. Sosem szerettem a finomságot, a gyengédséget. Mindig a vad dolgokra vágytam, csak mert ahhoz szoktam hozzá. Az élet nem bánt kesztyűs kézzel akkoriban sem velem, sem más kiszolgáltatott drogosokkal.

Rövid időre elnevettem magam, majd megráztam a fejem. - Nem vagy halhatatlan, egyikünk sem az - emeltem fel a kezem, hogy a mellkasához érve kitapintsam azt a részt, ahol a szívét sejtettem. - Ha kitépném a szívedet, azonnal meghalnál. Vagy letépném a fejedet... vagy felgyújtanálak - vontam meg a vállamat. Elég sok alternatíva létezett, pedig sokan úgy gondolták, hogy elég kevés módszer van egy vámpír eltűntetésére. Hát, már többször is a közelébe kerültem annak, hogy rájöjjek, az emberek nagyon leleményesek, és képesek újabb és újabb egyszerűnek tűnő módszereket tökéletesre fejleszteni. Persze lehet valaki egész életében óvatos... a mi esetünkben pedig maga az élet egy borzalmasan hosszú időre vonatkozó fogalom. Amit viszont egyesek elfelejtenek, hogy az élet azért élet, mert élni is kell benne, nemcsak menekülni valami elől, ami talán nincs is a nyomunkban. Az ilyeneknek már megváltás a halál. Én viszont még nem akartam felkerülni arra a bizonyos névsorra, elég hosszú volt még előtte a bakancs-listám.
Ismét vontam egyet a vállamon. - Ahogy nekem is, úgy neked is van még pár éved eldönteni, hogy mit akarsz kezdeni magaddal. A Nobel díjad után - forgattam meg a szemeimet. Jó, nem tehettem róla, kicsit sem tudtam díjazni az ilyesmit, főleg hogy... ha felhívja magára a figyelmet, könnyedén veszélybe sodorhatja minden hasonló fajtársát. Köztük engem is. Az előbb meggyőzőtt arról, hogy lenne esze elrejtőzni, de mindannyian tudjuk, milyen az az ember, aki a siker mámorában úszik... nem érdekli más. Főleg nem az fogja éltetni, hogy elbújjon. - Remélem már megtaláltad a helyét a polcodon - tettem hozzá. Irigy éppen nem voltam, mert nem tartoztam azok közé, akik mások sütnivalóját akarták birtokolni. Nekem megvolt a sajátom, és ugyan nem arra használtam, hogy kiderítsem, mi történik, ha nitrogént oxigénnel párosítunk, de mégsem vallottam magam sikertelennek.
Hirtelen jelent meg egy vigyor az arcomon. - Óh, ez a kavicsos hasonlat... ha legközelebb randira mész, ezzel kezdd a beszélgetést, kérlek - mosolyogtam még mindig. Nem tehettem róla. Valószínűleg az volt az oka, hogy még csak nem is találkoztam hozzá hasonló vámpírral. Ilyen korban még a vér iránti vágyuk érdekelte őket, jobb esetekben az, hogy miként tudják kontrolállni az ösztöneiket, ha meglátnak egy formás nyakat. De ő ezen már mind túlmutatott. Ha nem mesélte volna el, bizonyára ráfogtam volna, hogy egy kísérlet miatt változtatta magát vámpírrá, és szándékosan ölette meg magát a nővérével.
- Nem olyan nehéz - utaltam az igézéssel kapcsolatban. Nem mindenkinek adatik meg, hogy segítsége legyen a kezdeti időkben, pedig talán akkor lenne rá a legnagyobb szükség... csak hát a vámpírok nem azért változtatnak át gyanútlan embereket, hogy mentorokká váljanak. - A gyilkolás egy idő után unalmassá válik. Mindig ugyanazokat mondogatják az utolsó másodpercekben, és rájössz arra, hogy... már nem élvezed - vontam egyet a vállamon lebiggyesztett ajkakkal. Persze ettőol függetlenül nem vetettem meg a vérontást, és továbbra sem a kegyelmemről voltam híres, de leginkább a munkám kapcsán gyilkoltam, nem pedig táplálkozáskor. Az elején rengeteg vér folyt miattam, eléggé vehemens voltam, de megtanultam uralkodni rajta. Jó tanárom volt.
- Hm - gondolkodtam el. Vagyis, úgy tettem, mintha gondolkodtam volna, mert elég egyértelmű volt a válasz a kérdésre. - Azt hiszem, még soha senkit nem daraboltam fel a fogaimmal, eléggé... merész gondolat. Bár belőled kinézem, eléggé árulkodik rólad a filozófiád, szóval... - sóhajtottam fel. Tényleg elvont volt, és olyanokat tudott mondani, amikre normális ember nem gondolna. Bár hol volt itt ember? Sem én, sem ő nem volt már halandó.
Kicsit háttérbe vonultam, míg ő kezelésbe vette a lányt. Láttam már érdekes dolgokat életem során, de hogy valaki ilyen élvezettel és odafigyeléssel gondoskodjon más fájdalmáról, hát... ilyet még nem. Kicsit morbidnak is tartottam volna még magamtól is, ha bevallom, hogy tetszett, amit csinált. - Ritka szadista állat vagy - néztem Noelre egy éles váltással, miután felsorolta, mi mindent nem tud csinálni a lány... de hogy még mindig érezte, ami történik, hát meglepett. Vagy inkább az, hogy még ennyi minden után is életben volt. A vére elég nagy tócsában folydogált alatta, már az illat miatt sem bírtam volna ki ezt a sok szöszmötölést. - Bár gondolom nem tanították meg, hogy ne játssz ennyit az étellel. Ebben az esetben viszont... - mosolyodtam el, mint valami lelkes kisgyerek, és közelebb sétáltam, majd lehajoltam, és az ujjaimmal felfogtam némi vért, hogy megízleljem. - Rendkívül finom. Érezni rajta a félelmet... a fájdalmat... - sóhajtottam fel. Olyan volt, mintha ambróziát kósoltam volna, bár régóta tudtam, hogy ha egy ember félt, az a vérére is hatással volt.
Ismét a nyakához értem, hogy újabb adag vér folyjon az ujjamra, aztán felálltam, és Noelhez sétálva felé tartottam a vöröslő nedűt. - Kóstold meg. Azt hiszem, tetszeni fog - mondtam. Magam sem tudom, mikor maradt ki belőlem az emberiség néhány alapvető tulajdonsága, kicsit sem tudtam sajnálni azt, ami a lányból maradt. - Mennyi idő, míg meghal? - kérdeztem. Az egy dolog, hogy hosszú idő kellett, míg elvérzik, de mindvégig életben is lesz?

 

Kenzi & Noel

- Attól, hogy halhatatlan vagy, még vigyáznod kell erre a szép kis pofira - vontam fel a szemöldököm. Betudtam annak, hogy eléggé frissnek tűnt ebben az egészben. Egy ideig én is hajlamos voltam összekeverni a halhatatlanságot az örökléttel. Addig élek, amíg nem hagyom, hogy megöljenek. Talán nem vagyok minden emberi eszközzel eltüntethető, de a vadászok egyre erősődő vérszomja megnehezíti a létezést. Főleg ebben a városban, ahol minden utcasarkon egy vámpírra két vadász jut. A falat tudtam volna kaparni tőlük, már ha a szemüket nem sikerütl, és ők értelemszerűen nem lennének tekintettel arra, hogy valaki újonc vagy sem. Szegény fiú, vajon akad az életében olyan, aki figyel arra, hogy ne csináljon ostobaságot? Bár már az is valami csodával határos, hogy eddig kihúzta élve. Ezzel a beszélőkével. És ezzel az aggyal. Ez olyan volt, mint a mai iskolákban. Az okos diákot elnyomják az ostobák. Okosnak lenni gáz, és ez az elv élt a vámpíroknál is. Talán azért, mert a legtöbbjük rosszabb volt pár idióta kamasznál.
- Mármint arra, hogy mit akarok? - mosolyodtam el hirtelen. Még senki nem szegezte nekem ennyire nyíltan a kérdést, nyilván ez volt az oka annak is, hogy nem gondolkodtam el rajta túlzottan. Mit is akarok az élettől... rájönni arra, hogy mi éltessen, nem ment egyik pillanatról a másikra. Bár már száz éve azzal nyugtatom magam, hogy nem vagyok elkésve semmivel. - Mindig mást - vontam egyet a vállamon. - De még nem vagyok annyira öreg, hogy temetnem kelljen a még meg nem álmodott életcélomat - tettem még hozzá. Nyilván előnnyel indult, mert már emberként is tudta, mihez akar kezdeni. Az én életemből ez kimaradt. A legnagyobb életcélom az volt, hogy megéljem a másnapot túladagolás nélkül. - És hihetetlen, hogy tényleg a tiéd a világ összes ideje. A besavanyodott emberek szerint nem lenne értelme az öröklétnek, megunjuk azt a sok időt. De hidd el, sosem fogsz unatkozni - villantottam ismét egy mosolyt. Bár ezt sem a saját esetemből tudtam, inkább Tatiáéból. Egyszer sem mondott olyat, hogy unná az élete egyetlen percét is. - Főleg te meg az a sosem nyugvó agyad - tettem aztán hozzá. Ritka, hogy egy lángész még ilyen arccal is van megáldva, de ő tudja, mire akarja elpazarolni az életét.
- Meg is ölheted őket. De az, hogy megigézd őket, és magadra irasd a birtokukat vagy azt, hogy elkotyogják neked a banki számlaszámokat, egyszerűbb. Nem kell őket elásnod, eltüntetned... bár sokaknak nincs szíve kisemmizve hagyni másokat, de... azt hiszem, én nem a jó szívemről voltam híres - fejeztem be nagy levegővétellel. Ez van, engem ilyennek teremtettek, így tudtam leginkább ellátni a feladataimat. Ha visszahúzódó, mimózalelkű lennék, nyilván nem jutottam volna el idáig sem, és nem maradhattam volna Tatia egyik bizalmasa. Nem éltem soha azzal a közhellyel, hogy az  élet volt a tanítom, mert nem. Tatia volt. - Igéztél már meg valakit? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Talán kimaradtak az életéből a vámpíros fortélyok. Azok nélkül pedig nehéz boldogulni.
Alig láthatóan az alsó ajkamba haraptam. Nem állt szándékomban tovább ecsetelni a drogos múltam részleteit, és azt, hogy miért nem kezdem előlről az egészet. Nem láttam értelmét belemenni ebbe az okfejtésbe, főképpen úgy, hogy ez még számomra sem volt rendezett ügy.
- Mindenkinek vannak álmai. Bármilyen nyomorult is legyen - billent oldalra a fejem. Elég szívtelennek kell lenni ahhoz, hogy valaki megölje a saját testvérét, de engem tényleg nem azért kedveltek, mert akkora szívem volt, hogy mindenkinek jutott belőle. És nem is azért, mert annyira érdekeltek a testvérgyilkosságok. Inkább láttam a lehetőséget egy még bosszúra buzdíható, szemmel láthatóan bolond újszülött vámpírban. És remek szórakozási lehetőségnek tűnt felhevíteni az indulatokat benne. - Hm - nyúltam a saját állam alá, mintha gondolkodnék. - Van egy éles fegyvered, amivel bármikor darabolhatsz - néztem a szája irányába, és ha kivillantotta volna a fogait, rájöhetett volna, hogy azokra a momentán még érzékeny, tűhegyes fogakra gondolok. Egyesket nyilván rázott volna a hideg a ténytől, de tényleg úgy lehetett velük szabdalni, mint a legjobb fejszékkel.
Megálltam a lány mellett, feltáltva figyelve annak az arcát, majd Noelre pillantottam. - Rendkívül elvont vagy - jegyeztem meg, mintha mellékes tényező lenne. Az egész kádas meg vegyszeres téma eleinte nevetést akart kiváltani belőlem, de aztán próbáltam moderálni magam, csak hogy komolyabbnak tűnjek, mint amilyen általában voltam. - Ő itt a testvéred. Megölt téged - sóhajtottam fel, miközben a lány arcából félrehúztam egy hajtincset, és a füle mögé söpörtem. - Nem érdemel gyors és kíméletes halált - fűztem tovább a gondolatokat. Persze ehhez szükség lett volna ahhoz is, hogy vevő legyen az efféle játékra, hisz aki mellettem állt, nem a gyilkos testvére volt. - És... - szimatoltam a nyaka irányába, majd odahajoltam. - Rendkívül édes a vére - mosolyodtam el, mielőtt a fogaimmal felsértettem volna a bőrét, hogy kifolyjon pár csepp vére. Nem tudtam, mikor evett utoljára, de ha olyanok a táplálkozási szokásai, mint a furcsa beszélőkéje, akkor kosz lesz. De még okozhat meglepetést.

 

Kenzi & Noel

Csak nagy levegőt vettem. Ehhez még szükségem lett volna egy pohár italra. Vagy kettőre. Valószínűleg úgysem vette volna észre, lefoglalta az, hogy megvitassa magával ezt az egész gyógyírkérdést. Bár inkább ellenszert, amit szívem szerint még félkész állapotban kivágtam volna az ablakon. Nem volt ínyemre egy efféle lehetőség. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy eléggé lojális voltam a saját fajtámhoz, sosem emeltem kezet olyanra, akivel ugyanazon az átkon - vagy áldáson - osztoztunk. Főleg nem öltem őket.
- Hm. Nem valaki, mindenki - vontam egyet a vállamon. Még jó, hogy meg akarnák ölni. Bár a verés az szebb fokozata a dolognak, de nincs sok esélye. Vagyis, pontosítsunk. Ha ember lenne, nem lenne sok lehetőség a keze között. Most már jóval erősebb, így ki tudja, mire lenne képes, ha bedühödik. - Az emberek alapvetően... ostobák. Irigyek. Féltékenyek. Néha egy szép cipőre... egy partmenti kis villára... vagy egyszerűen csak némi tudást irigyelnek el másoktól. Te pedig úgy tűnik, nem vagy híján észnek, szóval ha nem mutatod ki a fogad fehérjét, öhm... könnyű prédának tűnhetsz - vált ártatlanná a pislogásom. Nem fenyegettem, inkább felvilágosítottam arról, hogyan is működött már száz éve is, és most is ez az átkozott élet. Nem kellett ahhoz túlmenni hétköznapi dolgokon, elég volt átsétálni egy sötét sikátoron akár fényes nappal is, hogy pár izomagy megpróbáljon erőfitoktatással nagyfiút játszani. Neki már megvolt a képessége arra, hogy egyenként csavarja le a kisujjait minden kötözködőnek, a kérdés még mindig az volt, képes lenne-e kihasználni az adottságait, vagy inkább elbújik valami laborban, és várja az isteni sugallatot. Mondjuk igaz, én eleve bajkeverő voltam, és kerestem magamnak az ilyesfajta lehetőségeket, ő pont nem ilyennek tűnt.
Megint jött a pillanat, amikor nem tudtam eldönteni, hogy nevessek vagy vegyem komolyan, amit beszél. Kevesen tudtak összezavarni, ő tökéletesen értett hozzá három perc ismeretség után is. Máris megérdemelt egy piros pontot. - Izgalmas kaland rájönni, mit is akarsz. De addig sem unod meg az öröklétet - sóhajtottam fel. Igazából én minden nap mást akartam. Volt, hogy csak túlélni az egészet, mert olyasmibe kevertem magam, ami végett kétséges volt az, hogy végignézhetem a naplementét. De szükségem volt az ilyesmire. Szerettem a bennem dolgozó adrenalint, azt, amire késztetett... képes voltam ostobaságokat tenni, ez nem azt jelentette, hogy nincs meg a kellő józaneszem, csak ritkábban használtam.
Félrebillent fejjel hallgattam tovább, végiggondolva, amit beszélt, de nem tudtam vele azonosulni. Sosem volt testvérem. Nem tudtam, milyen az, mikor a tulajdon vérünk szúr bennünket szíven. Ráadásul elhibázva, mintha direkt azt akarta volna, hogy szenvedjen. Márpedig úgy gondolom, olyan rosszat csak nem követhetett el, ami végett ezt érdemelte. Vagy mégis? Talán nem kellett volna elkönyvelnem ártatlan, kölyökképű tudósnak, mert így túl könnyedén lephet meg. Rólam legalább nagyjából megállapítható volt, milyen szándékok vezérelnek egy-egy esetben, ő teljesen sötét folt volt. Kiszámíthatatlan. Talán őrült is. - Akkor nincs mit tenni, pénzt kell szerezni. Bár gondolom még nem tanultad meg ennek a legegyszerűbb módját. Vámpírként nem hagyhatod ki. - Szóvá sem tettem, hogy még nem láttam nélkülőző vámpírt. Olyat már igen, aki normális nmunkával megkereste a magára valót, de én nem ezt az utat választottam. Megvoltak a magam módszerei a pénzkeresésre, sok helyen jártam, sok helyen laktam, mindig ragadt rám valami.
Vontam egyet a vállamon, eléggé nemtörődöm stílusban. - A drognak akkor vannak előnyei, ha nem akarsz emlékezni arra, hová születtél vagy hová tartozol. De igazad van, vámpírokra nincs hatással - mosolyodtam el végül, bár nem jókedvemben. Nem szerettem erről beszélni, még Tatia előtt sem szívesen emlegettem fel az okokat, amik elvezettek a heroin világába.
Ám eljött a pillanata annak is, hogy végre ravasz, kissé ördögi mosoly jelenjen meg az arcomon, és szinte nem is pislogtam, úgy néztem rá. - Valamit valamiért. Ő megfosztott az álmodtól, te megfoszthatod őt az övéitől. Tulajdonképpen az életétől is - rántottam meg a vállamat nem is törődve azzal, hogy igazából egy életről van szó. Engem ez már nem hatott meg. - Talán ideje változtatni a szokásaidon - mondtam. Táplálkozni is lehet emberből, de jót szórakozni is velük, ezt viszont betudtam annak, hogy még túl fiatal ebben a... "szakmában". - Fejszét? - nevettem el magam. - Ennyire véresen szereted? Bár mindannyiunknak vannak védjegyei - tettem aztán hozzá, még mindig vigyorogva. Elképzelni sem tudtam, mit akar azzal a fejszével. - Tulajdonképpen bármivel ölhetsz, ha vámípr vagy - indultam el az ajtó felé, majd kinyitottam, és amikor megláttam a közelben egy fiatal, huszas évei elején járó, éppen táncoló lányt, csak intettem neki, hogy jöjjön közelebb. Tudtam, hogy kíváncsivá teszem, és nem is tévedtem. Nem kellett csak egy másodperc, hogy a szemeibe nézve megigézzem, hogy jöjjön beljebb, majd becsuktam magunk mögött az ajtót, és ezúttal a lány társaságában álltam meg Noel előtt. - Vele hogyan végeznél? - kérdeztem kíváncsian, magam is végigmérve a lányt. Ez nem hidegvérűség, inkább szórakozás. Bár lehet, a beteges szokásaimat nem kellene másra erőltetnem.

 

Kenzi & Noel

- Hm. Nem te vagy az első, és valószínűleg nem is az utolsó, aki arra szeretne rájönni, van-e visszaút. De tudod mit? Hajrá! - jegyeztem meg némi szemforgatás után. Persze, tudósok. Mindannyian annyira ragaszkodnak egy elképzeléshez, aztán ők maguk menekülnek a halálba, csak mert nem kettővel szoroztak egy képletben, hanem hárommal. Szóval sosem volt túl vonzó ez az egész. És ha fel is találnák azt a bizonyos ellenszert... nagy eséllyel én magam sosem lennék képes alkalmazni magamon. Emlékeztem, milyen nyomorult embernek lenni. Eltévelyedni. Kihasztnáltnak lenni. Csak tizenhét éves koromig minden szarságot megcsináltak velem, amit egy fiatal lánnyal meglehet, és ha nem jön Tatia, rég elföldeltek volna. Hálás lehettem neki. Nekem ez jelentette a gyógyírt. Nem az, hogy ezt valaki elvegye tőlem. Vagy kísérletet tegyen rá. De egyelőre ez a srác nem tűnt túl veszélyesnek. Vagy a szája nagy, vagy éppen annyira bolond, mint én. Néhány mondata alapján amúgy is megkérdőjeleztem a józan ítélőképességének meglétét, de utána elgondolkodva ezen rájöttem, hogy esetükben ez teljesen normális.
- Hidd el, még néhányszor elmeséled másoknak, hogy mi a pí, és nem kell fájnia a fejednek amiatt, hogy feltámadtál - rajzolódott negédes mosoly az ajkaimra. Felfoghatta egy rossz köntösbe bújtatott viccnek is. Engem személy szerint nem zavart, láttam már ennél vészesebbet is. Ő szórakoztatóan volt furcsa, míg mások totál kretének, és még csak jól sem áll nekik. Van különbség.
Beletúrtam a hajamba, majd rögtön nevetés bukott ki belőlem, mikor titkosügynökhöz hasonlított. - Érdekes feltevés. Csak akkor kell megölnöm, ha veszélyt jelentesz a... munkaadómra nézve - billent oldalra a fejem. Egyelőre nem ő volt az elsőszámú veszélyforrás, habár tényleg elgondolkodik azon, hogy létrehozzon valami gyógymódot, hát... lehet, hogy előbb-utóbb az ő nevét is fel kell vésnem arra a listára. Nem mintha az utóbbi időben olyan szorgalmasan végeztem volna a munkámat, és ezzel Tatia is tisztában volt. Van az a pont, amikor a tanítvány is többre kezd vágyni... hát mi is eljutottunk erre a lépcsőfokra.
Kíváncsian hallgattam a történetet, amely kapcsán annyira felvillanyozódtam. Valóban igaza volt. Egészen más, ha velünk történik. De én még a saját katasztrófámon is jóízűen mosolyogtam. Kár, hogy még senki nem vitte filmre. Összekulcsolódtak az ujjaim magam előtt, majd nagyjából mintha a drámatagozatról szalajtottak volna, sajnálkozás bontakozott ki az arcomon. - Ó, te szegény! - bukott ki belőlem hirtelen. Percekig szenvedett? A testvére nyilván nem tapasztalt ilyen téren. Egyszerű eltalálni azokat a pontokat, amelynél biztos a halál. De mit várunk egyesektől? - Szegény, ám okos - fűztem aztán hozzá. Legalább volt annyi esze, hogy ha megjelent az újságokban, egy ideig nem akart nyilvánosság elé kerülni. Rólam senki nem írt, ezért sem féltem. Nem mintha sok lett volna azon tárgyak vagy személyek listáján, amitől nekem félnem kellett volna. Bár ez a Nobel-díjas rész ismét felidézte azt, amit az előbb már megfogalmaztam. Meredek és furcsa a fickó.
Végül megvontam a vállam. - Már nem drogozom - sóhajtottam fel az ajánlatát meghallva. Bár tény, annak idején kaptam volna az alkalmon, de ma már egészen más szenvedélyeknek hódoltam. Példul cipőknek. Nem annyira drágák, mint a drog volt annak idején, nem visz anyagi csődbe, és még szépek is.
Némileg közelebb léptem hozzá, miközben a testvéréről beszélt, és arról, mégis hogyan juthattak el idáig. Ott álltam előtte, a cipőmnek hála nem volt közöttünk, csak pár centi fejmagasság különbség, így néztem a szemeibe, eltüntetve azt az ártatlan kislányt, aki eddig vadul sajnálta amiért rossz helyre vágták azt a kést. - Akkor miért nem ölöd meg? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

 

Kenzi & Noel

- Ó, csak azért ne maradj halott, mert szerintem így remek illatod van. Bár tény, más választásod nincs, ebből az állapotból pedig... nem lehet csak úgy felébredni. - Mondhatjuk úgy is, hogy a vámpírlétből nincs kiút. Esetleg egy jól kihegyezett karó még mentheti a menthetőt, de a legtöbbünk olyan gyáva, hogy inkább megvárja, hogy valaki keresztül döfje eggyel. Én nem voltam gyáva, nem is féltem semmitől, a lehető legjobbtól tanultam, de ez a tanulás nem várható el egy olyantól, mint ő. Azoktól, akik még olyan újak ebben a világban, mint elsős kisgyerek az iskolapadban. Tőlük maximum azt várhatjuk el, hogy ne ordítsák világgá, hogy jaj, vámpírok márpedig igenis léteznek, és ha nem hiszik el, hát majd bebizonyítják. Nem egy ilyen kis aprósággal futottam már össze, zavartalanul törtem ki a nyakukat, hogy aztán megtanítsam nekik, hogyan is viselkedik egy jólnevelt vámpírhölgy. Bár néha ez a kettő is kizárta egymást, furcsa világban kezdtünk élni.
- Szóval a pí pontos értéke... úgy érzem, te nem vagy közénk való - billent oldalra a fejem, de szavaim komoly csengésének ellenére is elmosolyodtam. Még hogy a pí pontos értéke... hát őt meg mégis honnan szalajtották? Biztos, hogy teljesen százas? Jó, a kerekeivel nyilván nincs gond, megvan mind a négy, mert nem úgy mutatkozott be, hogy ő az amerikai elnök, ami már felfogható annak, hogy nincs baj az elméjével. Talán csak egy kis tudós palánta, akinek korán ért véget a pályafutása. - Informátor vagyok - mondtam, mikor megkérdezte, hogy mi az én foglalkozásom. - Annyit utazom egy év alatt, mint más egész életében... mert tudod, elég problémás a munkaadóm. És sokaknak problémája van vele. Az én dolgom, hogy kiszimatoljam, ki feni rá a fogát. Vagy azt kell közölnöm, hogy milyen nagy események történtek a természetfeletti világban. Ilyenek - vontam meg a vállamat. Szerintem érdekesnek tűnt, de neki nem dobálóztam azzal, hogy az egyik hasonmás a munkaadóm, mert azt hiszem, kitérne a hitéből, ha elkezdenék neki előadást tartani arról, honnan is szalajtották a vámpírokat. Vagy lehet, régóta tudja, elvégre tudja azt is, hogy mennyi a pí. Már semmi nincs kizárva.
Félrebillent a fejem, mikor mesélni kezdett. - Óh. Imádom a tragéidákat és a drámát! - villyanyozódtam fel, mikor közölte, hogy a testvére ölte meg. Hm. Ez egyre érdekesebb, talán még nem bánom meg, hogy ránéztem ma este. Majd ő megbánja, hogy bejött utánam. Előbb vagy utóbb. - És fájt, mikor meghaltál? Vagy mikor rájöttél, hogy ebből a kísérletből nincs visszaút? Tudtam én, hogy valami tudós lehetsz. - Igen, valami lelkességet csiholt belém ezzel az egész témával. Annyira drámai volt, és annyira más, mint az én halálom... más, mint sok ember halála. - Én ehhez képest csak drogos voltam még a szesztilalom előtt - vontam egyet a vállamon. - És miért ölt meg a nővéred? Csak nem közvesélyes voltál? - kérdeztem, de egy apró kis nevetés kibukott belőlem. Nem azért, mert nem néztem ki belőle... az is. De azok közé tartoztam, aki tényleg imádta a halált. Legyőzni is.

 

Kenzi & Noel

- Azt meghiszem - néztem végig rajta egyetlen másodperc erejéig, mikor az oklevelét említette. Tipikusan olyan úrigyereknek tűnt. Olyannak, akit a szülei sokáig egyengettek. Ezt a típust sosem kedveltem, tekintve, hogy én már anyám arcára sem emlékszem, nem még hogy elvárjam, hogy iskoláztassanak. Valójában még a középiskola négy osztályát sem fejeztem be, mert még idő előtt elragadott az a bizonyos sötét korszak, de ezt sosem bántam. És soha nem éreztem azt, hogy hátrányom lenne abból, hogy nem jutottam el a nagy szenzációjú tavaszi bálig. Nem voltam bálkirálynő, pedig minden bájom megvan hozzá, és mi több, egyértelmű, hogy már akkor sem vetekedett volna senki azzal a szépséggel, amivel a jó isten engem már régen megáldott. A különbség annyiban volt, hogy akkoriban már drogoztam... nem volt jobb szórakozása a földön futóknak, és én nem a nemesebb fajtából származtam. Csoda hát, hogy idáig jutottam? Egy ősi vámpír örökbefogadott gyereke lettem... képletesen értve persze.
- Sajnos az emberek számára a halálnak egészen addig nincs illata, míg az ő torkukat nem markolássza. Én viszont egész nap ezt az illatot érzem, és... tetszik - bukott ki belőlem lazán, mintha arról meséltem volna neki, hogy éppen tegnap milyen teát próbáltam ki, és hogy mennyire olcsón lehet kapni a sarki boltban. Valójában soha nem okozott problémát arról beszélni, hogy miként öltem meg valakit, vagy azt, hogy mennyire szeretem, ha a magassarkúm talpa vérben gázol. Minden egyes elvett életben azokat látom, akik az én életemet tették tönkre annak idején... nem fogyott el a dühöm, sőt. Minden torokharapás után egyre sötétebb és sötétebb lett az a bizonyos lélek, amely állítólag bennünk lakozik. De én nem hiszek ilyesmiben, ahogyan a Biblia tanításait is meredek ívben dobom ki az ablakon. - Kenzi, ha kérhetem - fűztem még aztán hozzá. Valójában az egész név-kérdés felesleges kör, tekintve, hogy felőlem aztán úgy hív, ahogy akar. A fajtársaim kiírtásával még nem hozakodtam elő, és nem is nagyon akarom bevezetni azt a szokást, hogy saját bajtársaimat öljem meg. Abban nem lenne semmi móka. Így hát, az élete biztonságban van. Amíg nem húz ujjat velem.
Elhúztam a kezem, mikor azt mondta, nem dohányzik, és a táskámba süllyesztettem a tasakot. Végül is, ő tudja. Az én tüdőm még elbírja, és nem hiszem, hogy egyhamar rákban meghalnék, úgyhogy addig sem vagyok fakír módon önmagam sanyargatója. - Az előbb mondtad. Noel - vigyorodtam el, és egy halk nevetés burjánzott elő a torkomból. Valójában minden volt, ami én nem, és általában ki nem állhatom azt, akivel semmi közösben nem osztozom, de az, hogy már meg tudott nevettetni, még ha ilyen eszközzel is, egy jó pontot már érdemel. Nem is tudtam volna jelenleg mit mondani, csak vártam, hogy elcsituljon a saját nevetésem, majd megráztam a fejem, és mivel láttam, hogy ő meghátrált, hát én sem erőltettem tovább azt, hogy közelebb menjek hozzá. Elnyomtam a saját cigarettámat. Igaz, még felénél sem jártam, de úgy tűnt, az italom már vár. - Kevés vámpír ismerősöm van. A munka állandóan leköt... pedig úgy érzem, sokuknak hasznára lennék - sóhajtottam fel lemondóan. - Az én vámpírságom már egészen régre nyúlik vissza. De sokakkal ellentétben ugyanezt az utat választanám - vontam egyet a vállamon. Talán már az alkohol dolgozott bennem, hogy efféle elmélkedő stílusra váltottam. Egyáltalán nem hiányzott ez ide. - Hogyan történt? Hogyan lettél vámpír?

 

Kenzi & Noel

Csak egy mosoly rajzolódott ajkaim köré, amikor kívül már hallottam a lépteket, ám mire számítottam volna arra, hogy a kilincs elmozdul, és belép valaki, még egy kopogás becsusszant a két lépés közé. Kicsit bántam, hogy letettem a koktélomat, tekintve, hogy egy ilyen jelenet után talán nem ártott volna belekortyolnom az alkohollal felöntött italba. Nem mintha esetemben annyira nagy szükség lenne lazításra, már régóta nem az a gátlásos kislány vagyok, aki... hát, körülbelül tíz évesen voltam utoljára. Aztán a drogos élet már sok mindent kihozott belőlem. Túl korán kezdtem, beleestem ebbe az életbe, és megindultam a lejtőn. Valójában még most sem álltam meg, annyi különbség azonban még mindig van, hogy tökéletesen tudok egyensúlyozni a meredek szakaszokon, még a tűsarkú cipőmben is. Soha nem estem kétségbe, régóta kiléptem már ebből a szerepkörből, sőt. Mostanság inkább azt tartom szem előtt, hogy én tudjak kétségbe ejteni másokat. És szó mi szó, remekeltem ebben a feladatkörben. Talán mindannyain így képzelik el az ördögöt... még ha úgy is gondolom magamról, hogy én maximum az ördög előszele lehetnék, mintsem maga a szőke démon, aki megeszi a lelkeket, és végigvisz a pokol hét bugyrán.  
Ahogy intett, majd elmondta a nevét, végigszaladt arca különböző részein a tekintetem. - Etikettből jeles - mértem végig ismét, habár odakint már volt szerencsém hozzá némileg. De nem voltam az a fajta, aki szemmel megesz bárkit, éppen ellenkezőleg. Vámpír mivoltomhoz teljesen hű voltam, nem táplálkoztam zacskókból és mókusokból, bár talán ezt köszönhettem annak is, hogy amikor vérszívóként belekóstoltam az életbe, Tatia embervért itatiott velem. Azóta is tudom, hogy erről lemondani nem is tudnék, hát miért próbálkoznék hasonlóval? - Ezek szerint ugyanazon parfümöt viseljük - mondtam, miután szóvá tette, hogy halottak vagyunk. Vontam egyet a vállamon ártalmatlanul, mintha tényleg olyan törékeny kislány lennék, mint amire a külsőm enged következtetni. Sokan esnek ebbe a hibába, észre sem véve, hogy általában báránybőrbe bújnak a valódi farkasok, és ez rám abszolút igaz. - Mackenzy - közöltem vele, és eleinte meg akartam kérni arra, hogy lehetőleg jegyezze meg, mert téptem már le valaki ujját csak azért, mert eltévesztette a nevemet. De valószínűleg ráhoztam volna a frászt, legalábbis úgy ítéltem meg, hogy van némi különbség kettőnk között.
Felé nyújtottam a cigarettás dobozomat, miközben a számban lévő füstöt kifújtam. Tökéletesen hidegen hagyott, hogy szabad-e a dohányzás. - Nem vagy olyan régóta vámpír... igaz, Noel? - kérdeztem, mosolyomba pedig megjátszott nyájasság került, miközben közelebb léptem hozzá. Tatia mellett már megtanultam, milyen illata van azoknak, akik már fejből fújják a történelmet.

 

Kenzi & Noel

Elégedetten léptem be a helyiségbe. Időm nagy részében mondjuk ez a jellemző rám; mi okom lenne egyáltalán elégedetlennek lenni? Nézzen rám bárki, és tudni fogja, hogy nem vagyok azonos azokkal a lányokkal vagy fiatal nőkkel, akik sorban állnak a plázában, csak hogy valami akciós cipőt vihessenek haza. Nem. Adok a külsőmre, a sminkem jószerével már hozzám nőtt, de nem voltam hétköznapi, nem is voltam hajlandó annak tűnni sem. Ha valaki másra figyelt, miközben azt akartam, hogy én legyek fókusazban, hát tettem arról, hogy én legyek a rivaldafényben. Folyt-e már vér emiatt? Hogy a francba ne folyt volna! A legártatlanabb lelkekkel is történnek balesetek. De elég merész azt állítani, hogy én balesetből okozom mások halálát. Ahhoz túl nagy örömet okoz a gyilkolás, és mások lelkének kilehelése. Túl extatikus élmény, túl... mennyei. Mindennél fennköltebb.
Mystic Falls mindig is az én terepem volt. Itt a vámpírok szabadon járkálhatnak, nem kell ostoba boszorkányokkal és otromba vérfarkasokkal egy levegőt szívni. Ennél tökéletesebb hely nem hiányzik az életembe, nem? Bár meggondoltam már kétszer, hogy mit is tegyek, tekintve, hogy nem akarok részt venni Tatia saját harcaiban. Azokat neki kell megvívni az illetékesekkel, és nem nekem. Sőt, ha tehetném, első sorból nézném végig a csatákat, majd a háborút, és kíváncsian várnám, ki kerül ki győztesen. Csalódnék, ha nem Tatia, de az örömöm akkor lenne igazi, ha ő veszítene. Gonosz gondolat, tekintve, hogy neki köszönhetem az életem. De tudja, legalábbis sejti, hogy immáron nem egyszerű növendék, mondhatni, mentorált vagyok, hanem egy vámpír, aki képes lenne hasonló babérokra törni.
Olyan ártatlan arckifejezéssel sétáltam a pulthoz, mintha itt készülnék örök nyugalomra térni, habár a zene kétségtelen, hogy nem lenne barátom ebben az esetben. Őrjítő zsongás, a kiszolgáló srác csak úgy repül a poharakkal... és még nem is szippantottam fel semmit. Jó, már nyolcvan éve tiszta vagyok. Miután egy túladagolás majdnem végzett velem, jobbnak láttam messziről elkerülni a drogokat, nem mintha túl nagy kárt tennének bennem.
- Kérek egy koktélt. Mindegy, hogy mit. Csak legyen benne alkohol. Jó sok... alkohol - mosolyogtam bájosan, majd tekintetemet egy érkező felé fordítottam. Elém tették az italt, de még ez sem zökkentett ki, helyette csak kézbe fogtam a poharat, a szívószál segítségével belekortyoltam, miközben a tekintetem továbbra is éhes fenevadként tartotta fogva a fiút. Férfit. Nem mindegy? Az egész addig tartott, míg meg nem fordult, és az illata ezzel egyidejűleg ért el hozzám. Már tudtam, hogy vámpír, hát nem gondolkodtam abban, hogy vacsorára remek lesz. Pedig mi mindent tudtam volna vele kezdeni evés előtt.
Felálltam, szinte kirugva magam alól a széket, és elindultam felé. Mikor odaértem, oldalazva haladtam el, szándékosan elérve, hogy felsőtestem az övét súrolja. Lehengerlő tekintetem pár másodpercre összeakadt az övével, és volt egy nagyon nagy hibám. Nem érdekelt, hogy ki kinek a prédája, az sem érdekelt, ha egy vámpír örök életre szerelmet esküdött valakinek, számomra nem volt szent és sérthetetlen a szerelem erős köteléke. Már ha nevezhetjük ezt erős köteléknek, szerintem inkább csak függőség. De amíg én a drogból képes voltam kigyógyulni, erre a függőségre  nincs orvosság.
Bíztam abban, hogy követni fog. Magam sem tudom, hogy miért. Talán mert vagyok olyan elegáns és szemrevaló jelenség, hogy ezt tegye, így mikor bejutottam a privát szektorba, csak letettem a koktélomat, elővettem egy cigarettát, és fél szemmel azt figyeltem, nyílik-e az ajtó.  

Nem vagyok féltékeny. Mégis miért lennék? Christian csak egy a sokkból. Nem vagyok az a típus, aki leköti magát egyetlen egy férfi mellett. Na, meg persze azt sem szabad figyelmen kívül hagynom, hogy engem nem lehet olyan könnyedén helyettesíteni, mint az elsőre gondolnák. Én ennél sokkal több vagyok. Kinek örömére, kinek bánatára. Azért kicsit mellbe vágott, hogy ilyen kis semmirekellő nőcskékkel próbálja elütni az idejét és bepótolni az én hiányom által keletkezett űrt. Szinte már elszomorít, hogy ennyire leengedte az elvárásait. De, hát nincs jogom beleszólni abba, hogy mit akar és, mikor akarja. Ahogyan neki sincsen sok beleszólása abba, hogy én mit csinálok. Itt sem kellene lennem. Magam sem tudom mi vonzott ide. Talán kíváncsi voltam, hogy mégis mit hozott ki ebből a bárból.. Vagy, hogy kivel hozta ki. Megint csak a felesleges gondolatok. Ide se kellett volna jönnöm. De most már nem fordulhatok sarkon és mondhatom azt, hogy bocsi rossz ajtón kopogtattam és teljesen kiment a fejemből, hogy én nem is ide akartam jönni. Nem. Ez túlságosan gyáva lépés lenne tőlem. Na, meg.. Kicsit hiányzott.. Mert, ami köztünk volt a levegőben az más volt, mint amit eddig éreztem a férfiaknál és a lelkem visszavágyott hozzá. Akár tetszik nekem, akár nem. Szabad lelkem sóvárgott az ő kegyetlen, sötét lelkéhez.
Tekintetemmel végig követem a lányokat, ahogyan elsétálnak, majd végre eltűnnek, amiért hálás vagyok. Legszívesebben átharaptam volna a torkukat és kiszívtam volna belőlük az utolsó csepp vért is. Hmm. Talán elfelejtettem volna táplálkozni? Remek.
Könnyedén passzíroz a falhoz és nem is próbálok meg ellenkezni, mert ha még táplálkoztam volna se lennék képes őt leküzdeni. Maximum csak akkor, hogyha mocskos eszközökhöz folyamodom. - Nekem egyáltalán nem úgy tűnik, mintha hiányoztam volna. - A szám sarka halványan felfelé kunkorodik és a hangom is eléggé játékosra sikerül. Nem tudom megütni azt a komolyságot, amire most szükségem lenne, de nem hiszem, hogy ez akkora probléma lenne. - Szóval egy bár.. Akarom tudni, hogyan ütötte fel magát a fejedben? - Mind a ketten egy időben lettünk az elkötelezettség mintaszobrai. Bár.. Az én elvonatkoztatásom a testi kapcsolatoktól.. Nem sikerült a legjobban.

Amikor Lzzy a szerethető csipkelődőből agyvizet forrasztó idegronccsá kovácsolódik a munka terhe alatt, és görcsösen utasítgat üveget ropogtató magaslataival, mondvacsinált mentségemmel karöltve hagyom el a terepet, a tornyosuló problémákat, és térek be a privát szekcióba... nyugalomért és csendért, többnyire nem magányosan.
A légkonditól kellemesen csípős tér szűkölködik látogatóktól így késő délután, úgyhogy ha egy kis egyedüllétre vágyom vagy kupaktanácsra néhány finom hölggyel, roppant ideális lehetőségeket nyújt. Ki is használom, ahogy lehet. Christina és Gaby ezúttal is igen vállalkozó szelleműnek bizonyult, egy kacsintásomért eresztették el férjük vállát, és követtek az emeletre. - Hölgyeim... - Simítok végig a barna és a szőke csipetnyi, ceruzavastag derekán, majd átfogva őket, kalauzolom el magunkat a kör alakúra szabott, párnázott ülőalkalmatosságra. - Ma is istenien festetek... - Bókolok hörögve, ahogy megérzem sürgető csókjukat az érzékeny tájakon. - Hogy van Bertold? - címzem a szöszihez, majd egy gyors feltérképezésre hívom ajkait. - Még mindig megvan az a kis... veseproblémája, hm? Majd szólj rám, ismerek egy orvost.... - Gaby belém fojtotta a szót, de nem is bántam, a bizalmaskodás csak amolyan velejárója a mi kis kapcsolatunknak, nem létszükség.
A lépcsőn meghallottam egy jövevény terhelő lépteit, de a lent nyüzsgő tömegtől és kavarodó illatoktól nem tudtam kivenni, hogy ezúttal szabályokhoz igazodó féllel van-e dolgunk, nem mint múltkor, mikor egy boszi kívánt feljutni vézna kísérőjével. Ha a nagynénje nem lett volna körünkben, talán azóta is a plafonra kenve függök. Most nem tudott lázba hozni, gondolván, ha felér, lerendezzük.
Csakhogy arra nem voltam felkészülve, hogy nem akárki, Ana somfordál fel társaságomba, áll meg előttem, és szól hozzám. Megrendülve fürkészem őt, és veszem tudomásul, hogy bizony tényleg ő. Kerestem. Akartam látni. Érezni. De. Vele nem könnyű, őt akkor látod, ha ő akarja. És ez a dominancia fogást talált rajtam, kifacsar. - Ana - tátogom lesápadva, majd letörlöm arcomról a bárgyú elképedést, és néhány szép, suttogó szóval invitálom le a hölgyeket a többiek társaságába. - Majd legközelebb, szépségeim - Fenekükre csapok, zavartan, vihogva megugranak, majd kelletlenül learaszolnak a földszintre. Később kárpótolom őket. - Lám-lám, kit sodort elém a szél? - kacagok fel nemtörődöm módon, majd hirtelen váltásként kapom el csuklóját, és passzírozom a falhoz őt, Anát, ahogy első találkánk kapcsán. - Hiányoztál...

Meg kell mondanom, hogy nagyon élveztem a kiruccanásomat Seattle-ben és ezek után már mondhatjuk azt, hogy boldogan térek vissza egy újabb kis kitérőre Mystic Falls-ba. Még mindig nem vágyódom vissza New Orleans utcáira. Meg amúgy is. Így talán egy kicsit többen fognak hiányolni, mint ahogyan azt jelen pillanatban teszik. Bár mondjuk kétlem, hogy annyira hiányolnának. Egyszerűen csak nem értik, hogy hova tűntem, mikor mindig ott szoktam lenni éjszakánként az utcákat járom, nappal pedig azok társaságát élvezem, akiket éjszakánként magamhoz gyűjtöttem. Sosem unatkoztam és most sem mondhatom azt, hogy annyira sok okom lett volna keseregni. Jól éreztem magam a bőrömben. Napról-napra egyre jobban. Lehet, hogy nem voltam még a város közelében sem, de a fülembe jutott, hogy Christian nyitott magának egy bárt, de ha jól tudom, akkor nem egyedül. Féltékeny lennék? Nem tudom. Mindketten belevágtunk valamibe, amibe eddig nem. Külön váltak az útjaink nem tartozunk egymásnak beszámolóval mégsem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat úgy éreztem, hogy oda kell mennem hozzá. Ezért sem siettem vissza annyira New Orleans szívébe, hiszen volt valami, ami egy icipicit jobban érdekelt.  
Magabiztosan léptem át a küszöböt és nem zavartatva magam kerestem a tekintetemmel és minden egyéb érzékemmel Christian jelenlétét és, amikor végre meghallottam a hangját, ami alapján azonosítani tudtam a helyzetét nem volt senki, aki megállíthatott volna. Látnom kell. Eldöntöttem magamban innentől kezdve tényleg nincs olyan akadály, amit elém görgethetnének. Még akkor sem, ha ezek ember méretűek. Könnyedén löktem félre azt, aki az utamba akart állni, merthogy elméletben nem kellene ide bejönnöm, de engem aztán hol érdekel, hogy hova kellene és hova nem mennem. Azt teszek, amit akarok.
Ahogy végre megpillantottam észrevettem, hogy két idétlen lányka csüng az oldalán és megforgattam a szemeimet. - Ez is egy módja annak, hogy valaki egy bárt vezessen. Vagy ez egyszerűen csak a velejárója?  - Oldalra döntöm a fejemet picit, de nem veszem le róla a szememet. Oda sem figyelek a két lánykára, csak őt figyelem. Szinte kizárok minden mást a látóteremből.