Egy ház itt a hotelben. Majdnem az arcába nevettem, de visszafogtam magam és csak egy kis köhintő nevetés jött ki.
Előkaptam a telefonomat. Bepittyegtem az érintő képernyőre a számot és a fülemhez nyomtam. -Hello Nate...úgy gondolom mégis csak kellene az a ház... Claudia Miller névre kérném a papírokat és persze a felét az enyémre írasd. - megvártam a válaszokat majd letettem...- Akkor irányt a házunk... kedves... - mondom és kilökdösöm finoman a hotelszobából őt.
Fizikai fájdalomnak bizonyult befogni a számat és túllendülni a dolgon, hogy figyelmen kívül hagyta a talán egy kicsit intim kérdédeimet. De akkor is, legalább valami elutasítot is, de kinyöghetett volna rá, hogy tudatosuljon bennem, hogy nem fogja elárulni, de így tovább furdalta az oldalam a kíváncsiság és erősnekkellett lennem, nehogy kinyögjem az újabb tolakodó kérdéseim. Úgy tűnt már jól van és túltette magát a dolgon, de én nem! Meg akartam fejteni, kíváncsi voltam. Olyan furcsának tűnt, hogy egyik pillanatban még kész, hogy megöljön egy embert, a következőben pedig majdnem elbőgi magát. Ki érti ezt?! - Van egy lakásom itt a hotelben. - motyogtam egy kicsit duzzogva. Egy kis félelem volt bennem, mikor arra gondoltam, hogy mosantól egyedül kell élnem itt, ahol naponta rengeteg ember fordul meg. Nem akarok bántani senkit, de még úgy is, hogy Nash itt volt, nehéz volt megfékeznem magam. Csak a csattanástól tértem magamhoz, amikor nekilökött az ajtónak.
Ott álldogáltunk a szoba közepén és ő elkezdett kérdezősködni. A fenébe is! Még saját magamat is megleptem egy pillanatra a nem várt érzelmi megrázkódásomért. Viszont most már jól voltam. Jó vagyok az ilyen esetek eltüntetéseben. A legegyszerűbb az lenne ha megigézném Claudiát is, de nem akartam, hogy elfelejtse milyen nehéz uralkodni önmagán és ezzel is legalább tanult valamit. Az érzelmeink túlságosan hatással vannak a cselekedeteinkre.
Felvonom a szemöldökömet miközben kérdez. Aztán mosolygok. Viszont a lelkemben még mindig ott volt az a szorongató érzés. Az az érzés, hogy borzasztóan utálom magamat. - Szívesen... bököm ki. Úgy döntöttem, hogy semmibe veszem a kérdéseit. Igencsak meg volt ijedve. Láttam, hogy önmagával küzd. Nem akartam még az én gondjaimat is a nyakába varrni. - Hát ez nem sült valami jól ki drága...nemde?... Van hova menned vagy szeretnél beköltözni hozzám? Igaz még nem igen volt időm házakat nézegetni a tőzsdepiacon... - egyenlőre bőven elég volt nekem ennyi izgalom mára. Persze ott volt Claudia. Fogalmam sem volt, hogy képes e eljutni hazáig anélkül, hogy rávetné bárkire is magát. Csak pár napja vagyok a városban és abból egy éjszakát a bálon, egyet Selenánál és a többit egy motelben töltöttem. Itt volna az ideje vásárolnom egy csinos kis kecót.
Vérengzőbbik felem átkozta Nash-t, amiért lerántott a lányról, a másik, aki pillanatnyilag vesztésre állt, pedig hálás volt neki. De nem tudtam másra gondolni, csak a lány testében lüktető, meleg ,édes, nedűre. Vadul rángatóztam, mikor Nash átkarolt, hogy ne tudjak elszabadulni. Megakartam ölni a lányt, az utolsó vércseppet is kiakartam szívni a meleg testéből.Váratlanul egy hatalmas lökést éreztem, majd nagy hanggal csapódtam neki a szárnyas ajtónak. Azonnal kitisztult a fejem, és döbbenten pillantottam körbe. Mostmár Nash állt a lány fölött, a nyakát szorította és fogait kivillantva bámult rá. Az arca teljesen megvátozott, a szeme elvörösödött és láttam rajta, hogy dühöng. Valószínűleg rám mérges. Én is az vagyok magamra, majdnem megöltem a lányt és, ha ő nem lép közbe meg is öltem volna. Undorodtam magamtól és az érzéseimtől. Kívántam a lány halálát, azt akartam, hogy a lábaim előtt heverjen a kihűlt, vértől megfosztott teste. Az agyamat elöntötte a vörös füst, csak a vérre tudtam gondolni, de most már attól rettegtem, hogy Nash mit fog tenni. A lány még rémültebb szemekkel nézett Nash-re, de még mindig mosolygott, hiszen ezt parancsolta neki. El tudtam képzelni, mit élhet át ebben a percben. Biztosan úgy érzi, hogy most meg fog, halni, de közben azt sem érti mi zajlik körülötte, miféle szörnyetegek vagyunk mi, miért tesszük ezt?! Én kitágult szemekkel bámultam őket és féltem, hogy i fog következni, arra, azonban túl gyáva voltam, hogy a közelébe menjek, vagy akár csak egy picit megmoccanjak, még levegőt sem vettem. Az én fejem már kitisztult, de ha pár lépéssel közelebb megyek, akkor biztos nem tudom megállni, hogy ne ugorjak neki megint. Nash váratlanul megszólalt, tett valami megjegyzést a lányra, ami egy kicsit furán hangzott számomra. Talán ismeri őt? Nem mindegy neki, hogy milyen csajt öl meg? Egy képtelen pillanatig az is átfutott az agyamon, hogy esetleg nem tartja finomnak a lányt. Még mindig a földön ültem, amikor Nash rám ordított, hogy maradjak, ahol vagyok, de persze nekem eszem ágában sem volt megközelíteni. Még a saját testi épségemet is féltettem, olyan ijesztően festett most. Hiába tudtam, hogy már vámpír vagyok, hiába éreztem a kezeimbe és minden testrészembe jutott erőt, gyorsaságot, valahogy éreztem, hogy egy kézmozdulattal végezni tudna velem. Egy évezredeknek tűnő pillanatig bámultam, ahogy fogja a lány nyakát és dühösen bámul rá, látszott, hogy küzd saját maga ellen, aztán az arca kisimult és a szemfogai visszahúzódtak. Remegve engedte el a lány kezét, majd mint egy megbántott kisfiú átkarolta a térdeit és szomorú szemeibe könnyek gyűltek. Most a meglepettségtől nem tudtam megmozdulni. Mi zajlott le benne, hogy ennyire megviselte? Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen határozott, emberekkel közönyös vámpír mi hat meg annyira, hogy újra abbahagyja a támadást. Engem talán a könnyeim miatt sajnált meg, de a lány csak mosolygott egyfolytában. Hosszú időn át csak ült és nézett maga elé, én pedig őt bámultam még mindig döbbent szemekkel. Végül kómásan feltápászkodott és újra megigézte a lányt. Tátott szájjal néztem, ahogy úgy tesz, mintha az előbb semmi sem történt volna. Bizonyára azt reméli, hogy nem fogok kérdezősködni. Talán jobban is járnék, de túlságosan kíváncsi alkat voltam és egy picit meg meg is sajnáltam. Valószínűleg ő is szégyenli, hogy előttem sem bírta visszatartani érzelmi kitörését, és egyébként is vacak lelki allapot ba kerülhetett. Miután kilépett a lány az ajtón, én is felpattantam és homlokráncolva lépkedtem felé. Jó érzés volt, sokkal könnyedebbnek és határozottabbnak éreztem a lépteim, így vámpírként. - Mi... Mi történt az előbb? - egyszerűen képtelen voltam megfogalmazni egy normális kérdést. Túlságosan le voltam döbbenve. - Ismerted, vagy miért baj, hogy ezt a csajt hoztad fel? - néztem rá fürkésző tekintettel. Aztán eszembe jutott, hogy talán miattam is mérgelődhetett. - Ne haragudj. Nem tudtam megállni. Köszönöm, hogy leszedtél róla. Azt hiszem, lelkileg összeomlottam volna, ha megölöm ezt a lányt. - hajtottam le a fejem búsan. Lehet, hogy miattam volt mérges kezdetnek, de, azért mert, abba hagyta a vadászatot és szomorúan leült, könnyekkel a szemében, biztosan nem én voltam a hibás. - Mi a baj? - kérdeztem csendesen. Az arcát bámultam hátha le tudok olvasni róla valamilyen érzelmet, mint az előbb.
Hirtelen rátapadt a lányra. Szinte már összeaszalódott a kezei között a csaj, mikor a vállánál fogva lerántottam róla. Tudtam, hogy nem fog tudni egyszerűen leállni, ezért a karjaim közt erősen tartottam. A száján a vér összevissza folyt lefelé. Lehet nekem is mindjárt feljön a reggeli. De aztán amire én sem számítottam az az, hogy az én szemeim is bevörösödtek és előbújtak a fogaim. A látvány volt ami megbabonázott. Óriásit löktem Claudián aki hátrarepült a hálószoba szárnyas ajtóinak. Én hátra sem nézve odateremtem a szőke lány elé és nagyra nyitottam vámpírfogaimmal telt számat. Még a nyálam is kicsordult. A szőkeség mosolyogva nézett vissza szörnyeteg arcomba. Hiszen ezt parancsoltam neki. Viszont a szemén láttam mit gondol. Megmarkoltam a nyakát mindkét kezemmel. Mérges voltam. Mérges magamra, hogy már idáig is hagytam elfajulni a dolgokat. Ha most hagyom hogy elragadjon ez a lényem és iszom a lányból, milyen példát mutatnék Claudiának?!
Egyszerűen megkísértett a vágy. -A francba is!? Miért ezt a csajt hoztam fel... amiért szoktam mondani, hogy a szőke lányok a gyengéim azt nem azért teszem mert szebbek mint a többiek...Hanem azért mert emlékeztetnek valakire. Méghozzá a lányomra. Vagyis az anyjára. Ő tejföl szőke volt. Sosem voltam belé szerelmes de ebből kifolyólag tudom, hogy a lányom is biztosan szőke volt. Ettől pedig kiráz a hideg. Akárhányszor meglátok egy szőke nőt egyszerűen vízbe folytanám magamat, hogy hagytam elmenni őket. Általában nem szoktam ennyire felmérgesedni ha ilyesmi történik. - Maradj ott! - üvöltöm hátra Claudiának le sem véve szemeimet az előttem általam fojtogatott szőkeségről. A szemeim szikráztak a méregtől. Ha egy kicsivel is erősebben szorítottam volna a nyakát már rég nem élne. Küzdöttem magammal. Küzdöttem azzal, hogy meg ne öljem. Haragudtam magamra, amiért nem tehettem semmit a saját gyermekemért. És ezt mind a lányon akartam leverni. Nem azért hátráltattam Claudiát mert féltem, hogy ő kárhoztatja majd halálra a lányt, hanem mert attól féltem én ölöm meg a saját két kezemmel. Aztán végül eltűntek a szemem körül az erek és remegve engedtem el a lány nyakát. Nyaki erei teljesen kidülledtek és belilultak a szorításomtól, de ő még mindig mosolygott. Én viszont kővé dermedve ültem előtte. A szemeim bekönnyeztek. Mióta itt vagyok túl sokszor történik ez meg velem. Ez nem tetszett. Nagyon nem. Átkaroltam a térdemet és mereven bámultam magam elé. Nem voltam hozzászokva, hogy nem tudok uralkodni önmagamon. Már amúgy is túl sok érzelmi hatás ért, mert átváltoztattam Claudiát az önös céljaimért. A rengeteg vér pedig még csak rátett egy lapáttal a dologra. Visszahozta az emlékeimet. Az emlékeket.... Mikor megtudtam, hogy ennek a kis kalandomnak emberként lettek következményei úgy gondoltam, hogy nem érdekel, hogy nem vagyok szerelmes, de vállalom a felelősséget. Kimentem az erdőbe másnap fát vágni és valaki leütött. Elsötétült a világ és egy vadállatként tértem magamhoz. Vámpírként. Akkoriban nyílt titok volt a létezésünk, így nem voltam annyira meglepve. Viszont annál inkább felháborodva. Nem akartam megölni magamat. Viszont mégsem térhettem vissza újszülött szörnyetegként. Gondolni sem mertem rá, hogy az ismerőseim közül bárkinek is a vérét vegyem. Amikor képesnek éreztem magamat, hogy visszatérjek a faluba a terhes asszonyhoz, eltűntek. Olyan mérges voltam, hogy aznap a kocsmában majdnem megöltem egy szőke lányt, a nővérét. Annyira rá emlékeztetett és nem akarta elárulni hova mentek. Valahogy innen ered minden. Tiszta kómásan az ágy szélének tápászkodva felhúztam magamat. Kissé dülöngéltem. Lehajoltam a földről rámmosolygó lányhoz. - Most szépen haza mész...azt mondod, hogy a pasid tette ezt veled, ha valaki kérdezősködik és soha többé nem látunk itt...és te se láttál itt minket...ez mind nem történt meg..kedves.. - mondom kissé remegő ajkakkal. Aztán a lány felállt és mintha mi sem történt volna kiballagott az ajtón. Kihúztam magamat és én is úgy tettem mintha nem omlottam volna lelkileg össze az előbb. Odamentem Claudiához és vártam a reakciót. Most már ő is teljes vámpír. Remélhetőleg örökké az marad.
Elszomorodott az arca, mikor azokról beszélt akiket átváltoztatott, de nem értettem miért. Eddig azt hittem nem számít neki az emberi sors, csak szeret szórakozni, de aztán végiggondoltam. Engem sem ölt meg, pedig lett volna rá alkalma, nem is egy. Viszont ő ajánlotta fel és beszélt rá, hogy legyek vámpír. Nem tudtam eldönteni, hogy ő most a rossz vagy a jó, hogy törődik vagy teljesen közönyös egy másik lény, egy ember felé. Az egyik tette az bizonyítja, hogy nem a másik, meg, hogy igen... Mindegy, hogy meddig fogom még ismerni, azt hiszem sosem fogom tudni kellőképpen kideríteni, hogy mit, miért tesz. Kész rejtély. Váratlanul felpattant mellőlem és egy "Maradj itt!" utasítással ott is hagyott a szobában. Fogalmam sem volt, hova megy, csak reméltem, hogy valami olyanért, ami egy picit segít a torkom égésén. Pár perc után megjelent az ajtóban, de nem egyedül. Egy kis csinos, szőke lányt terelt be a szobába a derekánál fogva, őt még soha életemben nem láttam. Azonban azt tudtam, hogy a lány a saját vesztébe sétált azzal, hogy belépett a küszöbön. Az ágyneműt markoltam olyan erősen, hogy félő volt, hogy elszakad, miközben kitágult szemekkel bámultam Nash-re és a lányra. Tényleg a torkomra hozta a megoldást! Kapkodva vettem a levegőt és nagyokat nyeltem. Hallottam a vér egyenletes lüktetését a lány nyakában és éreztem a vér édes illatát, a torkom még jobban fellángolt. Nash megigézte őt és hatalmas erővel elém lökte. Friss vér serkent ki a szája széléből, ahogy beverte az ágy szélébe, de mégis mosolyogva nézett fel rám. Azonnal felpattantam az ágyról és kínlódva néztem hol Nashre, hol a lányra. Csak a vérre tudtam gondolni. Az illatára, az ízére, ami talán begyógyítja az égő torkom és teljesértékű vámpírt farag belőlem. Mégis volt egy kis gond. Úgy éreztem, hogy ha rátapadnék a nyakára és megízlelném az édes vérét, akkor már nem tudnék megállni, addig, amíg meg nem ölöm. Azt pedig nem akartam, semmiképp. De ha Nash ott a kriptában meg tudta állni, hogy ne igyon belőlem annyit, hogy meghaljak, akkor én is megfogom, muszáj. Nem bírnék azzal a gondolattal élni, hogy kioltottam egy ártatlan emberi életet. Még mindig előtte álltam, kínlódva néztem, ahogy a vér végigfolyik az ajkán, az állán, majd a torkán és nem bírtam tovább. - Ne... ne hagyd, hogy megöljem. - nyögtem még oda Nash-nek, aki végig mellettem állt vigyorogva. Talán megteszi, amit kértem, talán nem. Én már nem tudok kiigazodni rajta. Jobb ha nem is próbálok. Rátapadtam a nyakára és élveztem, ahogy csillapodik az éhségem, de hiába maradt abba az égő érzés a torkomban. Én egyre többet és többet akartam. A lány teste már teljesen elernyedt a karjaim között, de nem bírtam abbahagyni.
Azt mondja hirtelen, hogy olyan színű mint a szemem. Elvörösödtem...de úgy látszik nem csak én. Bár örültem, hogy feltűnt neki. Nagyon kék mániás vagyok, ahogyan a vizet is imádom. Felnéztem rá, mélyen a szemébe és kissé elbambulva bámultam egy ideig, amíg meg nem szólalt megint.
Neki is feltűnt, hogy mennyire kényelmetlen volt a helyzet számomra. Pedig pont én vettem rá. Pont én voltam aki felajánlotta a lehetőséget. Elgondolkoztam rajta, hogy bevalljam e hogy ő volt az első. Viszont akkor oda a magasságos megjelenésem. -Az legyen az én kis titkom...Mondjuk úgy, hogy érezd magad megtisztelve..nem midennap változtatok át embereket... nyögöm magam elé kissé bús arccal. Sosem akartam személy szerint vámpír lenni.Viszont vannak embereket akiket megértek miért akarnak azok lenni.Felkaptam a fejemet a nagy elgondolkozásomból. Talán itt az ideje elvinnem egy kis vadászgatásra. - Maradj itt! - felállok és kimegyek az ajtón. Pár perccel később visszajövök az oldalamon a csinos kis szőke lánnyal a recepcióról. Már akkor is nagyon megtetszett mikor Enjivel kivettem a szobát. Úgy gondoltam talán nekem is jut belőle. Bár nem voltam annyira éhes. A lány derekán volt a kezem. A másikkal pedig magam felé fordítottam csinos kis pofiját. - Akármi történik nem sikítasz és csak mosolyogsz...tűröd a fájdalmat.. - igézem meg és visszatért ezzel együtt az ördögi jókedvem is. Megint rám ragadt a vigyor. Majd egy nagyon erős mozdulattal hátba löktem a szőke csajt, aki pont Claudia lábánál landolt az ágy szélénél. Baromira fájhatott a landolás főleg, mert a szája szélét beverte az ágy sarkába. A sebből vér kezdett folyni, de ő csak mosolygott hiszen ezt mondtam neki. Általában kedves vagyok az emberekkel, de később úgyis meggyógyítom a véremmel, vagyis inkább majd Claudiáéval... én nem sértem fel senki kedvéért magamat, ha van más lehetőség is. Aztán végigfutott az agyamon, hogy lehet hagyom hogy megölje a lányt.
Felült mellém szótlanul és a kezein lévő gyűrűkkel kezdett el babrálni. Lehúzott egy szép, kék köveset, majd az ujjamra húzta és, mivel oda nagy volt, addig formázta, amíg tökéletesen rá nem illett az ujjamra. - Ez pont olyan színű, mint a szemed. - mondtam ki mosolyogva, de meggondolatlanul és azon nyomban éreztem, ahogy lángba borul az arcom, majd gyorsan mondtam valami mást. - Sokszor csináltál már ilyet? Eléggé felkészült vagy. - néztem az ujjainlévő gyűrűgyüjteményre. Olyan érzésem támadt, mintha ez lenne az egyéni szórakozása. Átváltoztatni, dadáskodni, nevelgetni, majd útjára engedni. Még a gondolat is szórakoztató volt. De most viccen kívül, úgy éreztem, mintha ő lenne az elkésett dadám. Akinek a tanácsain csüngök és, akihez fordulhatok segítségért, mert mindent tud, erről a furcsa világról. A gyűrűmet nézegettem és így próbáltam megfeledkezni az égető torokfájásról és az éhségről, de nem ment. Kínzott. - Mikor múlik ez el? - fogtam a torkom és még a bőrt is szívesen kapartam volna le róla, ha tudnám, hogy az segítene.
Kiburkolózott az ölelésemből és kissé zavarosan a párnára dőlt a torkát szorongatva. Odaültem mellé és a combjára tettem a kezemet. Eléggé megviselten nézett ki. Szinte már sajnáltam. Viszont az aggódás nyomasztott a leginkább. Most csináltam egy emberből vámpírt! Belül alig akartam elhinni, hogy elvettem valaki életét csak úgy szórakozásból. Most már ő is közénk tartozik.
Aztán megszólalt. Teljesen kétségbe volt esve. Biztosan éhes. Hirtelen tennivalók százai futottak végig az agyamon. Annyi mindent meg kell tennem, hogy hivatalosan is vámpír legyen...egy tudatos vámpír. Először is lekaptam az ujjamról egy gyűrűt. Az ujjam amúgy is tele volt gyűrűkkel. Mindig felkészült vagyok. Mondjuk az is igaz, hogy nekem a nap már sokat nem tudna ártani, hiszen ősvámpír vagyok. Persze újszülött koromban én is simán elégtem volna. Tehát ráhúztam az ujjára a gyűrűt. Mivel kicsit nagy volt vámpírerővel pont a méretére hajlítottam a karikát. Az egész gyűrű arany volt és a közepén egy gyönyörű égszínkék kő, ami hasonlított a szemem színére. -Tessék ez megvéd a naptól....... mondom. Fura érzésem támadt. Mintha valami babacsősszé váltam volna. Viszont nem tudott érdekelni. Sokkal több célom volt ezzel a lánnyal mint hogy csak úgy feladjam egy kis babacsőszködésért. Láttam, hogy éhes. Sajnos egyenlőre meg kell szokni az érzést. Így nem vihetem emberek közé .Különben is még innia kell hogy életben maradhasson. Még mindig választhatja a halált.
Mikor láttam, hogy a keze egy kicsit remegve indul a nyakam felé, megijedtem. Remélem tudja, hogy mit csinál és csak én értelmeztem félre a mozdulatait. Végül határozottan simult a keze a nyakamra, már nem remegett, de csak kicsit vesztettem a félelmemből. Maga felé fordított és olyan közel húzódott, hogy az arcomon éreztem a lélegzetét. A szívverésem felgyorsult és elakadt a lélegzetem. Kék szemei ezer és még több érzelmet tükröztek, nem tudtam pontosan kiigazodni rajtuk. Mondott még valamit az átváltozásomról és a segítségéről, de még felfogni sem tudtam rendesen, nemhogy válaszolni neki, mert másodpercek múlva minden elsötétült. Mikor felkeltem azt sem tudtam, hol vagyok, ki vagyok. Egy ideig ki sem nyitottam a szemem és azon gondolkodtam, vajon mi történt?! Csak egy halk dúdolást hallottam és, mikor résnyire nyitottam a szeme egy égszínkék szempár vizslatott kíváncsian. Egy ágyon feküdtem, Nash karjaiban és az emlékek milliói peregtek le a szemem előtt pár pillanat alatt. Próbáltam megszólalni, de amint kinyitottam a szám egy fuldokló lélegzetet vettem. Mintha víz alatt lettem volna több órán át és levegőhöz csak most jutottam volna. Zihálva szedtem a levegőt továbbra is és hunyorognom kellett a sarokba vetődő napsugarak miatt. Kikecmeregtem az ölelő karok közül, hogy feltornásszam magam ülő helyzetbe és nekidőljek egy párnának. A tenyeremet végig a szemem elé tartottam. A kapkodó lélegzetvétel közben észrevettem, hogy a torkom ég és a gyomrom üresen tátong élelem után. Tudtam, hogy nem normális táplálékra van szüksége. Na persze kinek mi a normális... Szinte mindent hallottam és érzékeltem a szobában. Az óra ritmusos kattogásától megfájdult a fejem, és erősen ökölbe szorítottam a kezem, mert idegesített a villanykörte sercegése és legszívesebben porrá zúztam volna a nyekergő függönykarnist, amit a lágy szellő mozgatott. De a legrosszabb mégis a számban lévő fájdalom volt. Kétségbeesetten kaptam oda a kezem. Olyan volt, mintha a két szemfogam összeesküdtek volna ellenem és ki akarnának törni a helyükről. Iszonyatos volt. - Nash... - a kezemet a torkomhoz kaptam. Nehézkesen vettem levegőt, akadozva beszéltem. - A torkom... - csak ennyit bírtam kinyögni és bíztam benne, hogy érti mire célzok. - És a fogam... te jó ég, ez normális? - ostoba kérdés, de gondolkodni sem tudtam annyi kellemetlen tényező vett körül. A fejem zsongott mindentől és majd szét hasadt, a fogam ki akart törni, és rettentően éhes voltam.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 16, 2013 12:59 pm
Láttam rajta, hogy mindjárt visszajön a reggeli. Viszont lassan és kissé bátortalanul magához húzta a karomat és megitta a vérem. Nekem pedig ettől fordult fel a gyomrom. Utáltam sebet ejteni magamon. Talán ez az oka amiért nem változtattam még senkit át. Irtóztam attól ha valaki még csak fel is karcolja a fogával a bőrömet. Sosem engedtem egy vámpírnak sem, hogy igyon belőlem. Viszont ő egy ember volt és igazából megvallva most nem igazán tudott ez foglalkoztatni.
A szívem majd kiugrott a helyéről. Sosem csináltam még ilyet. Persze ezt neki nem kell tudnia. A kezemet remegve tettem a nyakára. Annál maradtam, hogy kitöröm a nyakát. Elég gyors és viszonylag fájdalommentes, tapasztalatból tudom. Mikor a kezem a nyakára ért magabiztosabb lettem és már a kezem sem remegett. Odafordítottam az arcát az enyémhez. Csak pár centire volt az ajka az enyémtől. A szempillánk szinte összeért. A kezem még mindig markolta keményen a nyakát, persze még nem okoztam neki fájdalmat, csak a nyakán pihentettem férfias kezeimet. A szememben sok minden tükröződött...Megértés, félelem, sajnálat, vágy, öröm, bosszúság. -Akkor....Sose feledd, hogy ki változtatott át és fog segíteni neked........Találkozunk a túlvilágon kedves suttogom neki majd elhajolok és kifordítom a nyakát a helyéről. Még a reccsenést is hallottam, majd a teste bágyadtan az ágyra hull. A haja az arcába omlik. Végtagjai elernyedtek mintha gumiból lett volna az egész nő. Hátradőlve lefeküdtem mellé vele szembe az ágyra. A haját hátratűrtem a füle mögé. Megfogtam a karommal a testét és odahúztam magamhoz átkarolva őt. Tapasztalatból tudtam, hogy pár órának el kell telnie míg feléled, néhány esetben napokba is. Ott feküdtem vele a karomban és csókokat nyomtam a homlokára. Nem voltam vallásos, viszont lehet hogy ő az volt. Ezért a létező összes vallás imáját a fülébe dúdoltam. Az idő csak telt és telt....Aztán egyszer csak megremegett a teste a karjaim közt. Kinyitotta a tőlem csak pár centire levő szemeit. Kíváncsian vártam a reakciót.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 16, 2013 11:07 am
Majdnem felfordult a gyomrom, mikor elém emelte a véres kezét. A gyomrom egy csomóban volt és nehéz feladatnak bizonyult egyenletesen lélegezni. Komoly tekintettel bámult rám én pedig egy pillanatig hezitáltam. Ha most megiszom nincs visszaút. Nem tudom visszífordítani, többet nem lehetek ember. Nem is akarok! Belegondoltam mennyire nem akarok hasonlítani az anyámra. Mégis majdnem azt teszem, amit ő. Csak én nem hagyok ott magam mögött szenvedő embereket, akik hiányolnak. Senki nem fog hiányolni. - Te jó ég!- a gyomrom émelygett, mégis, remegő kezekkel beletúrtam a hajamba, majd ujjaim közé fűztem a csuklóját és az ajkaimhoz vettem. Az íze borzalmas volt, de leküzdöttem néhány kortyot. Fintorogva törölgettem meg a számat, de úgy tűnt csak még jobban szétkentem rajta a vért. A szíve a torkomban dobogott. Most meg fog ölni, és nem úgy tűnt, mintha szót fogadna és fájdalommentesen tenné azt. Nagyot sóhajtottam, hogy leküzdjem a félelmem. Talán ez volt emberi életem utolsó lélegzete.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 16, 2013 10:39 am
Talán ha még most meggondolná magát elengedném. Viszont most már nem volt visszaút. Megszorítottam kis kezét. Gyorsan és fájdalommentesen. Akkor eltöröm a gerincét. Viszont még akkor is életben marad egy kicsit. Az ujjamon megtudom számolni hány embert öltem meg az ezer év során, ami eléggé különlegesnek számít. Főleg, hogy mindig az ellenkezőjének adom elő magam. Egy gyilkos, pszichopatának.
-Rendben...Akkor játszunk egy kicsit... beleharaptam a csuklómba és kiharaptam a bőrt, hogy kifolyjon a vérem. A szája elé nyomtam. Életemben először igen komoly fejjel bambultam rá. Vártam, hogy megigya a vérem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 16, 2013 10:31 am
A kérdését hallva kivert a víz. Itt ültünk az ágyon, a két kezem az övében és bizalmasan a szemembe nézve azt kérdezi, hogy szeretnék meghalni. Morbid. Némán lehajtottam a fejem, elbizonytalanodtam. Csendes harc dúlt a lelkemben, a lelkemért. De újra és újra az a felem győzött, aki azt mondogatta, hogy: Senkinek nem kellesz, ebben az életedben! Senki nem kíváncsi rád, unalmas vagy! A sanyarú sorsú, keserves arcú Miller lány, aki kétségbeesetten fut valaki után, aki önként eldobta magától! Dobd el ezt a lányt! - Csak nagyon gyorsan és fájdalommentesen. - vágtam rá és tudtam, hogy már nincs visszaút. Ne is akarok megfutamodni. Döntöttem.
Láttam rajta hogy készen áll... Hát akkor bele is kezdenék. Megfogtam a kezét és odamentem vele az ágyhoz. Jó hogy a hálóban voltunk. Leültem az ágy szélére és odaültettem őt is. A kezét nem engedtem el. Két tenyerem közé fogtam az ölemben és mélyen a szemébe néztem.
-Hogy szeretnél meghalni kedves?. legalább ezt hagy döntse el. Reméltem, hogy valami fájdalmasat választ, amiben élvezhetem a kínzását. Legalábbis ezt a legsötétebb oldalam kívánta. Azért még én sem vagyok ennyire rosszindulatú bármennyire is szeretek szórakozni az emberekkel.
Bosszúsan néztem rá, amikor kinevetett a kérdésem miatt. Csak homályosan voltam vele tisztában, hogy mi vár rám. Egy ártatlan kérdést tettem csak fel, mi ebben olyan vicces?! Abban biztos voltam, hogy nehéz lesz az az első pár nap, vagy hét. Állandó vérszomj, felerősödött érzelmek, meg ilyesmi... De nem érdekelt. Biztos voltam a dolgomban. - Igen, kezdhetjük. - sóhajtottam egy nagyot. A szívem hevesen dobogott és izzadt a tenyerem az izgalomtól, a feszültségtől és egy cseppnyi félelemtől. Vajon igazat mond? Kitart mellettem, segíteni fog? Nagyon reméltem, mert nem hiszem, hogy végig tudnám csinálni ezt is egyedül.
Kinevettem. Túlságosan nevetséges volt a kérdése. Azt hittem legalább ennyit kiderített ha már ennyire vámpírellenes.
Közelebb léptem hozzá. -Drágám...ahhoz hogy vámpír légy meg kell hogy öljelek...a halál sosem volt fájdalommentes. a vállára teszem a kezemet. Ő lesz az első akit átváltoztatok. Én csak úgy nem veszem el mások életét. De ez most értelmesnek és jó bulinak tűnt. Főleg mert a hasznomra válhat. - Kezdhetjük?-mondom közömbösen.
Bevezetett a hálószobába, ami tökéletes harmóniában volt a nappalival és nevetve fordított szembe egy egész alakos tükörrel. Hát láttam már jobban is. Futott át az agyamon hirtelen, mikor megpillantottam a tükörképem. A hajam vizes volt és kócos, a ruhám nyakán egy apró vérfolt éktelenkedett és a ruháim nedvesek, rongyosak voltak. Még nagyobb erővel robbant fel bennem a vágy: Vámpír akarok lenni! Ügyetlenül próbáltam lesimítani és elrendezgetni a hajam, miközben hátat fordítottam a tükörképemnek és Nash-re néztem. - Mit fogok pontosan érezni?
Láttam, hogy tetszik neki a szoba. Életemben most járok itt másodszor. Ezt is csak azért vettem ki, hogy idehozhassam Enjit. Igényes nő volt és én nem szeretem a porfészkeket. Szeretem a felhajtást.
Igazából én sem tudtam hol a fürdőszoba, hiszen sosem használtam. Körbepillantottam. -Valamerre arra...de ott van egy tükör ha netán azt keresel... fogom meg a vállát és egy teljes alakos tükör elé tolom a hálószobában. -Előre mondom se szebb se banyább nem leszel ha átváltozol. -mondom a tükörképemmel együtt nevetve és megveregetem a vállát.
El-elakadozó lélegzettel léptem be a luxus szobába, immár a saját lábaimon. A szoba egészen ámulatba ejtett. Gyönyörű volt. Az óriási nappali a vanília, a bordó és a fehér szín harmóniájában pompázott. Tátott szájjal néztem körbe, és alaposan szemügyre vettem a gondosan berendezett helyiséget. A nappaliban egy hatalmas szárnyas ajtó zárta el a következő szobát. - Nagyon szép. - jegyeztem meg halkan. A ruhám útközben egy kicsit megszáradt, de még mindig vizes volt és nem akartam bemocskolni ezt az igényes szobát, ráadásul hiába volt itt már meleg, azért a vizes ruhában fáztam, de persze ez hamarosan elmúlik. Egy kis izgalom és egy csipetnyi elkeseredettség volt bennem az átváltozással kapcsolatban. Ilyen messzire fajultak a dolgaim, hogy nem látok más utat? Igyekeztem nem így felfogni, hiszen az új életem itt kezdődik meg. Pozitívan kell hozzáállnom. - Merre van a mosdó?- szerettem volna megnézni magam a tükörbe alaposan, míg ember vagyok. Nevetségesen hangzik, de látni akartam magam utoljára. El akartam gyászolni a sanyarú ember életemet.
Komoly kétségek között érlelődve, megmutattam neki, amit anno én láttam. Miután elmondtam a problémáim, megfogta a kezem, és a telefonszámát a kezemre írta. Elővettem a készüléket, majd lefényképeztem a bőrfelületet, hogy külön ne kelljen azzal törődnöm, hogy ne koptassam le a kezemről a számot. -Majd gondolkodom.-mondom, de még mindig a gondolataimra figyelek, nem arra, amit csinál és mond. Ahogy láttam, ezt kihasználta, és szájon csókolt, majd távozott. Ám, mielőtt kilépett volna az ajtón, én még megakadályoztam egy gúnyos mosollyal, majd kezembe vettem a kabátom, és távoztam a szobából. Amikor a kis pultos lányhoz értem, mélyen szemeibe néztem, és halkan ennyit mondtam: -Soha nem láttál. Még ezzel a fiúval sem. Értve?-miután megigéztem, az ajtó irányába vetem az irányt, és beleolvadtam az éjszakai sötétségbe.
Lehunytam a szemeimet és ott volt előttem az amit ő látott korábban és amitől olyan ideges lett. Tudtam, hogy nem kis feladat ilyet véghez vinni, de nem érdekelt. Itt a lehetőség és ha valaki tud segíteni akkor itt az ideje, hogy megtegye.
Nem tudtam, mit mondjak. Mint aki előtt elhúzzák a mézesmadzagot. - Hát akkor hívj ha készen állsz drága... -megfogom a készfejét, előveszek egy tollat és a tenyerébe írom a telefonszámomat. -Aztán addig találd ki mit szeretnél cserébe.... Tudod az első ajánlatomat még mindig bármikor beválthatom. - csábos mosollyal megütögetem párszor az ágytakaró tetejét, majd odalépek hozzá és a kezeimet az arcára rakom. Egy ideig próbálok valamit kiolvasni a tekintetéből, aztán egy olyanfajta épphogy csókot lehellek az ajkaira, majd lassan elengedem. Megkönnyebbülésemre ez a csók nem volt olyan rideg, mint az első, hiszen én kezdeményeztem. Talán benne is olvad a jég, de még ő maga sem tudja. Gondoltam magamban kifele menet, viszont az ajtóból még felemelem a kezemet és visszaintegetek nem nézve vissza rá, majd eltűnök a sötétségbe.
Elgondolkodtam, vajon mi lenne a helyes lépés. Ha hagyom a fenébe, vagy komoly kutatómunkába kezdek, és segítek rajta. -Hát, szar ügy, ha ráunsz az örökkévalóságra.-vonok vállat elismerően, majd tovább morfondírozom a témán. Halovány emlékeim voltak arról a napról, amikor megtörtént az az eset. Már majdnem hatszáz éve volt, az igére sem emlékszem. Lehunyom a szemem, majd visszaidézem azt a napot. De semmi. Mintha süket lennék. Csak azt látom, hogy Thais beszél, a vámpír egy kőlapon fekszik, majd sötétség, és mire újra felgyúlnak a fények, a férfi eltűnik. Felhorkanok, majd az ablak felé fordulok. -Az a gonosz boszorka.-csúszik ki a számon, majd veszek egy mély, egyenletes levegőt, és visszafordulok a fiú felé. Elgondolkozom, beavassam e, vagy ne. Végül úgy döntök, beavatom, hiszen ezzel ő aligha tud valamit kezdeni. -Mutatok valamit. De, ha elmondod bárkinek...-kezdek neki, majd leülök az ágyra, és jobb kezemet homlokára teszem. Lassan, halkan kiejtek pár szót a számon, koncentrálok, majd mikor megvan a kapcsolat, rászólok a fiúra. -Csukd be a szemed, ha látni is akarsz valamit.-sziszegek, mert nem akarom kétszer elvégezni eme egyszerű gondolat avagy emlékátvitelt. Amikor újra megjelenik az előbbi kép, erősen koncentrálok, és megmutatom neki a képsort. Amikor az emlékfoszlány a végéhez ér, elengedem a homlokát, felállok, és lassan lépkedek jobbra, majd a falnál megfordulva balra. - Amit láttál, alig több, mint hatszáz éve volt. A tanárom, egy férfit emberré változtatott. De aztán azon az éjszaka, a jelek szerint, megbuherálta az emlékképet, hogy én ne tudjak ilyet elvégezni.-kezdek neki, magam elé bámulva, összevont szemöldökkel. -Nem látom a száját, nem hallom, amit mond, csak azt látom, hogy a férfi vámpírként fekszik, majd eltűnik. és közte egy pár órányi szünet, és feketeség.-újra az ablak elé lépek, és kibámulok rajta. Az éjszaka még most is sötét. -Abban viszont biztos vagyok, hogyha sikerül megidéznem a szellemét, akkor sem fogja elárulni. Valamitől védeni akart. Csak rá kell jönnöm, mitől.-gondolkodom hangosa, de nem nézek a fiúra.
Úgy láttam az hogy mit kap a markába jobban foglalkoztatja. Fogalmam sem volt mit adhatnék neki. Általában a boszorkányoknak talizmánokkal fizettem vagy egyszerűen megfenyegettem őket vagy az amit én akarok vagy az életük.
Vajon mi vinne rá? - Pont az az ezer év... -még mindig lekonyultan mondom. -Túl sok idő egy élethez és sosem lesz vége...Tudom, hogy ez nem egyórás varázslás lesz és gondolom most nem is alkalmas hiszen erre fel kell készülni, de mond meg mit akarsz cserébe és megadom. - kíváncsian vártam mit kér majd. A pénz nem gond. Viszont nem hiszem, hogy sikerülne átformálnia olyan egyszerűen. A legközelebbi história ami erről kering az uncsi Silas sztori.
Kezdőlap
