-Új dolog beszélni róla. Kevés embert érdekli, hogy ki volt. – az apám nem volt túlzottan jó ember, de soha nem tartottam velejéig romlottnak sem. Túlélt egy adott szituációban és olyanná vált, amilyenné kellett az adott életformája miatt. A halála nem lepett meg, de kétségtelen rosszul érintett. Anyám elhagyott, a családomat az apám jelentette, bármit is tett, a maga módján igyekezett gondoskodni rólam. Ezt gyermekfejjel nehezen értettem meg, de felnőttként már megtanultam, hogy nem minden fekete és fehér. A vérvonal azonban velem meg is szakad, nincs gyerekem, és nem is tervezem, hogy családot alapítanék. Vannak, akik nem valók szülőnek. -Voltak jobb napok is. Aki akartam, megtalálta a módját, hogy szórakozzon. – vontam meg a vállam. Sok bajtársam volt, és mindenki másként élte meg és tette túl magát a történteken. Egyesek magukba zárkóztak, nem beszéltek, mások igyekeztek elűzni a gondolataikat. Megint mások pedig… tudomást sem vettem róla. A kevésbé szerencsések azonban megtörtek. Nem mindenki képes arra, hogy meghúzza a ravaszt. Ettől nem lesznek kevesebbek. Bátorság kell ahhoz is, hogy ne tegyünk semmit. – Az utóbbinak minden bizonnyal jó hasznát vette a későbbiekben. – ha a pókernél nem is, de az életben valószínűleg tudta hasznosítani a verseny szellemét. Úgy gondolom nem rossz dolog az, ha az ember nem tanul meg veszteni. Helyzetfüggő, de alapvetően inkább tartom előnyös tulajdonságnak. -Köszönöm. Értékelem az őszinteségét. – bólintottam a szavait hallva. Az ember nem szívesen beszél olyan dolgokról, amiket elhibázott, elrontott. Mindenki szeretné, ha mások a legjobbját látnák meg. Nem könnyű dolog elrontani ezt időnként az igazsággal. – Szerencsés volt. Láttam, hogy milyenek a függők… nagy kár lett volna ezzel tönkre tennie az életét. – nem biztos, hogy így végződött volna, de… a közvetlen környezetemben ezt tapasztaltam. Apám időnként elvetette a sulykot, a barátai még inkább. Én nem tartottam velük ezen az úton, valakinek vigyázni kellett rájuk, ez a szerencsés szerep pedig rám hárult. Akkor nem éreztem ezt szerencsésnek, most már igen. – Utánanéztem önnek, mielőtt elfogadtam volna az állást. Nem találtam semmiféle… igazán nagy botrányt. – persze, el is tusolhatták. Kisebbeket találtam, de… jobban belegondolva, ebben a szakmában nem stimmel valami azzal az emberrel, akinek ne lenne egy-két kisebb botlása. A liftből kilépve egyből a szobája ajtaja felé vettem az irányt, majd odaérkezve megálltam, előre engedve őt. -Nem szeretnék tolakodó lenni, Ms. Monell. – hárítottam udvariasan el a lehetőséget. Őszintén szólva, kényelmetlenül éreztem magam, hogy más… ”szennyese” után érdeklődjek. – Ugyanakkor köszönöm a lehetőséget. Egyszer talán élek vele. – a terapeutám szerint fontos, hogy szokjam a mindennapi emberi interakciókat, de úgy éreztem nem túl erkölcsös dolog valakinek a múltjában vájkálni. – Későre jár, hagyom pihenni, holnap korán el kell érnie a gépét. – pillantottam az órámra, majd hálásan bólintottam felé. – Köszönöm, hogy ilyen együttműködő volt! Igazán… szép este volt. – és nem a fényűző rendezvény tette azzá. Az ilyesfajta eseményeket időbe telik majd megszoknom. – A szomszéd szobában vagyok, ha szüksége lenne valamire. Jó éjszakát! – biccentettem felé még búcsúzoul mielőtt távoztam volna a szobából. A holnapi nap nagyrésze utazással fog telni és a szállás elfoglalásával. Talán fog maradni egy kis időm, hogy elintézzek egy-két személyes dolgot.
- Azt ugye észrevette, hogy a nap végére olyan jóban lettünk, hogy az apjáról mesél nekem? – Széles, kedves mosolyt villantottam felé, miközben befelé sétáltunk az épületbe. Mondtam én, hogy elérem, hogy beszéljen, akkor is, ha csak kötelességből teszi… bár ha nekem kötelességem lenne sem mondanék két szónál többet, az biztos. Mindenesetre mókás kihívásnak ígérkezik szóra bírni azt az ember, akiről a főnöke azt mondta, hogy nem egy szószátyár alkat, ő legalábbis nem sokat hallotta beszélni. Mellettem viszont senki nem járkáljon úgy, mintha egy gyászmenet tagja lenne. - Igen, gondoltam, hogy a sereg nem az állandó és feltétlen szórakozásról szólt. – Aki mulatni és haverkodni akar a fronton, annak nem sok esze lehet, elvégre nem sokan jelentkeznek buliból katonának. Vagy aki a vér látványára, az öldöklésre és ezekhez kapcsolódó dolgokra szórakozásként tekint, az nincs rendben fejben. Persze az sem elvárható, hogy a fronton történő szörnyűségek mellett még a rövid kimenőket is maguk elé bámulva töltsék a katonák. – Az apám a seregben lett jó kártyás és mivel fia nem született, nekem próbálta átadni a tudását. Nem sok sikerrel, pedig lelkes diák voltam. Csak hát, nincs pókerarcom és nem szeretek veszíteni. – Megvontam a vállamat. Ez a két dolog elengedhetetlen volt ahhoz, hogy valakiből jó játékos legyen, úgyhogy nekem semmi esélyem sem volt, hogy azzá váljak. Nem is igazán tartozott a vágyaim közé a vegasi pókervilágbajnokság megnyerése, úgyhogy a játékom pocséksága miatti álmatlan éjszakák elkerültek. - Pontosan ezért szoktam elkerülni a játékasztalt. Nem szeretem nyilvánosságra hozni, hogy miben nem vagyok jó. – Nagy tömegek előtt nem szerettem villogni az idézőjeles defektjeimmel, nem mintha akkora szégyellnivaló lenne abban, hogy nem én voltam a szerencsejátékok királynője. Viszont arra igazán kíváncsi voltam, hogy azon kívül, amit eddig elmondott, mi mást hallott még a szakmámról és annak árnyoldalairól. - A pletykáknak általában van alapja. – Mosolyodtam el halványan és vettem egy mély levegőt. A lift ajtaja kinyílt, a lefelé jövők kiszálltak és csak mi ketten szálltunk be, úgyhogy elkezdhettem a mondandómat, amit mások előtt nem szívesen ecseteltem volna. – Másokról is tudnék nyilatkozni, de most csak magamról fogok és őszinte leszek. A miheztartás végett. – Tettem hozzá. – A drogok… annyira nem volt bajom velük, hogy elvonóra kerüljek, de már teljesen leálltam. Az első években még azt hittem, ha mindenki csinálja, akkor ciki lenne kimaradni a sorból. – Tipikus, ma már szívesen fejen csaptam volna magam, amiért buta voltam. – A céltalan magamutogatás nagyjából kéz a kézben jár azzal, ha az ember nem mindig beszámítható, de szerencsére mindig volt mellettem valaki, aki megakadályozta, hogy totálisan lejárassam magam. Persze ebből nem az következik, hogy senki nem próbált meg botrányhősnőt csinálni belőlem. – Pedig két-három évvel ezelőtt még igazán befolyásolható voltam, de igazából manapság annyi manipulatív dög jár-kel mindenhol, hogy bárkit becsaphatnak. – Ha gondolja, kérdezhet, én pedig válaszolok.
Mindig is utáltam azokat a férfiakat, akik valamilyen agresszív módon ártottak, vagy épp elnyomtak nőket. Nem tudom, hogy ennek mi a pontos oka, talán a sereg. Előtte nem volt előttem igazán jó példa, apám szabadszellemű volt, nem törődött sok mindennel, a nőkkel is csak… nos, élvezethajhász volt, ez elmond mindent. Ismertem nőket a seregben, tiszteletre méltóak voltak mindannyian. Kedvesek, kemények, ha kellett, és senki nem kezelte őket kevesebbként, csak mert nők. Mikor azt mondták nekem, hogy a sereg férfit farag belőlem, nem hittem nekik. Igazuk volt. Habár sok minden rosszat és jót fellehetne sorolni mellette, és ellene, az biztos, hogy sokat tanultam és változtam az egyenruhában eltöltött idő alatt. Nos, tapasztalataim alapján, igen sokan gondolkodnak így, sajnos. Bizonyára ezt már Ön is tapasztalta. – meglepődnék, ha eddig senki nem próbálta volna meg úgy kezelni, mint személyes vagyontárgyát. Egyes férfiak szeretik azt hinni, hogy minden az övéké. Hogy egy szép nő csak az ő szavukat ismeri el, és úgy éli azt meg, mint … isteni elrendelést. Hatalommánia, kellő hímsovinizmus, többek között. Általános, semmint ritka, sajnos, nem véletlen, hogy sok nő szenved férfiak miatt, és ez gyakran a szőnyeg alá van söpörve. Nem igazán lehet ez ellen semmit sem tenni, sajnos. Az embereknek változnia kéne, de az emberek csak ritkán változnak. A szavai kissé váratlanul érnek, néhány pillanatig csak néztem, mire válaszra szántam el magam. – Idővel minden könnyebb. Sok volt a… motiváló tényező. – igyekeztem a legjobb szót megragadni. Az életben maradás, a társaim életben tartása, a sikeres akció… mind-mind tényezők voltak, hogy öljek. Parancsra tettem, mikor meghúztam a ravaszt ezért tettem. Eleinte nehéz volt feldolgozni a történteket, az ember, ha öl, el kell számolnia magával, a tettével, akár helyes volt, akár nem. Én megtettem, az évek múltán pedig ez már fel sem tűnt. Tettem, amit kellett, hogy éljek és életben tartsak másokat. Néhány ember, szereti megkérdezni, hogy hány emberrel végzett egy katona. Van, aki számolja, van, aki nem. Én tudom mennyit, de bárcsak ne tudnám. Férfiak, nők, gyerekek… nem mindig lehet helyesen cselekedni. Bizonyára úgy gondolták, nem fontos, hogy tudjak róla. – ebben akár még igazuk is lehet. Ms Monell kezébe adták a döntést, hogy rendelkezzen ebben a kérdésben. A testőre vagyok, a feladatom az, hogy semmiféle bántódás ne érje őt, a múltja nem rám tartozik, én pedig nem is kívánok vájkálni a magánéletében, csupán csak szerettem volna tudni, hogy milyen események következtében vagyok most itt. Ha nem mondja el, nem sértődtem volna meg. – Említették, hogy igazán… kalandos természetű, hölgyem. – bólintottam a szavaira. Elmondták, hogy mit várnak, és mi az, ami végzetes hibának számít. Jól tudom, hogy sokszor fog púpnak gondolni a hátán, és nem tehetek az ellen semmit, ha nem akarja, hogy megvédjem, vagy, hogy mindenhova kísérjem őt. Oldjam meg. Ezt mondták a megbízóim. – Nos, önért vagyok. Az én dolgom, hogy megvédjem önt, akkor is, ha esetleg ezt nem igényli. Ez könnyebb úgy, ha őszinte velem, de természetesen nem várhatom ezt el. – csak védjem meg, a lehető legetikusabb módon, valami hasonlót mondtak nekem. Ehhez tartom magam. Nem kívánom a személyem ráerőszakolni, ha nem kér belőlem, kitalálom, hogy miként védhetem meg úgy, hogy távolabb vagyok. – Ahogy Ön is mondta, a lehető legjobban kell végeznem a munkámat. Ugyanakkor… azt mondták, hogy, amennyiben úgy gondolom, közvetlen veszély fenyegeti önt, bármiféle módszert bevethetek a védelme érdekében. Tehát… kérem, ne kalandozzon túl messze, ha sikerül is eltűnnie a szemem elől. – igazán meglepett, mikor tájékoztattak, szabadkezet kaptam rengeteg dologban, pedig úgy hittem, hogy a kezem végig meglesz kötve és Ms Monell óhaja szerint kell majd eljárnom. Ms Monell az ügyfelem, bizonyos mértékig a főnököm, de másokkal kötöttem szerződést. Érdekes helyzet, de kényelmesebb, mintha meglenne kötve a kezem. – Későre jár. – pillantottam az órámra, és felálltam a székemből. – Ha bármi gondja van, a 629-es szobában megtalál, állok a rendelkezésére. Jó éjszakát, Ms Monell! – biccentettem az irányába, mielőtt kiléptem volna az ajtón és a szobám felé vettem volna az irányt. Van még pár órám, mielőtt én is a lefekvés mellett döntenék, annyi idő elég lesz, hogy kidolgozzam pontosan a holnapi menetrendet biztonsági szempontból.
Furcsa volt beszélni arról, ami történt. Eleve azért, mert senkinek sem mondtam még el így töviről hegyire a történetet a rendőrségen kívül. A szüleimnek nem kellett róla beszélni, ők inkább nem akarták tudni a részleteket, a barátaimnak pedig nem említettem, hogy volt egy ilyen esetem. Akár feledésbe is merülhetett volna, de mivel a fejesek úgy döntöttek, hogy sokkal jobb lesz nekem, ha valaki folyton vigyáz rám, kevés esélyem volt a föld alá temetni, hogy megöltem valakit. És igazából a havonta felbukkanó telihold és az átváltozásom is tesz róla, hogy az emlékezetemben maradjon az eset. Minden bizonnyal ezért hívják a vérfarkaslétet átoknak: a kiváltásához ölni kell és minden hónapban megkapjuk ezért a büntetést. Kezdtem egyre inkább azt hinni, hogy akik ezt a gént hordozzák magukban, előbb-utóbb úgyis beváltják az univerzum hozzájuk fűzött reményeit. - Megérdemelte, de nem kellett volna meghalnia. De ahogy mondta, az emberek azt hiszik, hogy csak szépek vagyunk és ennyi, nekünk semmi más nem számít és bármit meg lehet velünk csinálni. Az a férfi is ezt gondolta. – Egy részeg bolond volt, aki bátornak és istennek képzelte magát és akivel szerencsére előtte nem találkoztam józanul, mert akkor a bűntudat sokkal jobban és tovább mardosott volna. Így idővel megértettem, hogy az egész egy baleset volt, történhetett volna másként, mégis így kellett alakulnia. Ám mégsem ugyanolyan volt a kedvem, amikor ez eszembe jutott, mint átlagosan. – Nekem ezt elég volt elviselnem, el sem tudom képzelni, hogy magának mit kellett kiállni a fronton. – Bukott ki belőlem. Ha valaki, akkor ő tényleg tudhatta, hogy különbség van gyilkosság és gyilkosság között, akár szerencsésnek is mondhattam volna magam, hogy csak ilyen formában tapasztaltam meg az erőszakos halált. Ki tudja, én is alulmaradhattam volna azzal a férfival szemben, ha úgy jött ki volna a lépés, hogy én esek neki annak a kukának vagy botlok meg egy kőben. Ám James ettől komolyabb mozzanatokat is átélt már. - Nem hittem volna, hogy én leszek az, aki elmondja ezt magának. – Vallottam be. Azt hittem, hogy már az első találkozásunk előtt közöltek vele mindent, de annak, aki felvette vagy nem volt kedve megosztani a sztorit, mert rossz kedve lett volna tőle vagy engem akart megóvni azzal, hogy a testőrömet tudatlanul hagyta. De az még jobban meglepett, hogy a férfi semmit sem kérdezett. Igazi katona, ezen nincs mit mellébeszélni. – Nem kell semmit megköszönnie. Kezdek beletörődni, hogy a kapcsolatunk alapja muszáj, hogy az őszinteség legyen. – Halványan elmosolyodtam. Ő megvéd, viszont ehhez nekem kell megadnom a lehetőséget. – Persze ez nem azt jelenti, hogy nem fogok megpróbálni megszökni maga elől, de ha ügyesen végzi a dolgát, akkor úgyis elkap valahol. – Az előző testőröm akár könyvet is írhatott volna a próbálkozásaimról, bár őt egyáltalán nem kedveltem. Jimmy-t egyre jobban.
Az élethez szerencse is kell, azt hiszem. Ön kihasználta a szerencséjét. – jól tette, mindenki így tett volna, és mindenki ezt is teszi, ha van rá módja. Én magam hiszek a szerencsében, volt rá példa, hogy mindössze csak ez maradt nekem, és ez mentett meg. Az élet nem ad egyenlő esélyeket az embereknek, van, aki többet kap, más kevesebbet. Apám sokszor mondogatta, hogy mindenkinek saját magának kell megcsinálnia élete nagy üzletét, nagy lehetőségét. Én nem tudtam hinni neki. Ahogy hallgattam, úgy vált egyre abszurdabbá minden, amit mondott. Néhány leckéjének hasznát vettem, párat pedig ki kellett, hogy gyomláljak, mert kiderült, hogy hibásak. A szavait hallva halvány mosolyra húztam a számat, ahogy hálásan bólintottam. Jól esett, hogy így gondolta, ugyanakkor tudtam jól, hogy ez könnyen változhat. Egyrészt, nem ismer engem, csak ebből a beszélgetésből, habár közel sem tartom magam megfejthetetlennek. A többség pedig valószínűleg unalmasnak gondol, így a megfejtésem… pofon egyszerű lehet. A… szépségért meg kell szenvedni? Erre gondol? – így tartja a mondás, és valószínűleg van is benne igazság, hiszen neki is a munkája, hogy gyönyörű legyen. Nyilvánvaló, hogy bizonyos adottságos is kellenek ehhez a szakmához, de lényegében ugyanúgy dolgozni kell, csak… másféle felfogásban és mértékben, mint az átlagember. Ez így van mindenhol, a végzett munka mindenhol más. – Az emberek inkább úgy gondolják, hogy a szépség egyfajta… adomány. Irigyek és ezért hajlamosak nem elismerni ezt, kényelmesebb a szerencsére fogni. – nem igazán értettem az emberekhez, soha nem az volt a dolgom, hogy megértsem őket, de meg van a magamhoz való eszem, letudom szűrni a következtéseket abból, amit látok és tapasztalok. Soha nem éltem olyan közegben, ahol a külső ennyire fontos. Nem is igazán volt jellemző rám korábban sem az, hogy túl sokat adnék a külsőségekre. Nem volt rá szükségem. A seregben sem, és az előtt sem a külsőm alapján ítéltek meg. Ellenben Ms Monellel, akivel valószínűleg ez igen gyakran megesik. Nem az én feladatom, hogy kérdezzek. Úgy gondoltam, ha nem mondják el, nem is fontos, hogy tudjam. Sok minden átment a fejemen. Esetleg kínosnak találják, vagy szeretnék elfelejteni… bármi, a munkaköri leírásomban pedig az van, hogy védjem meg Ms Monell-t, és nem az, hogy faggassam őt. Nem szóltam közbe, mikor beszélni kezdett, csak figyelmesen hallgattam őt. Nem kerülte a figyelmem el az sem, hogy megváltoztatta a testhelyzetét, de érthető volt. Láttam ilyet korábban, tudom, hogy miként működik. Az ember nem tud minden ellen védekezni, mégis a látszat, az érzés, biztonságtudatot adhat. Mikor az utolsó szót is kimondta, csak némán néztem őt, nem tudtam először, hogy mit is kéne mondanom. A sajnálom olyan elcsépeltnek, semmilyennek tűnt. Valami hasonlóra gondoltam, de nem hittem volna, hogy a férfi, aki erőszakoskodott vele, végül meg is halt. Ön csak megvédte magát. Ami történt az szerencsétlen dolog, de… az a férfi megérdemelte, ami történt vele. Ön viszont azt nem, hogy gyilkosnak érezze magát. Ezért szerencsétlen dolog ez. – ahogy egyesek nem érdemelnek halált, úgy mások nem érdemlik meg, hogy öljenek, mindegy, mi az indok. Megtudom érteni Ms Monell-t, a legkevésbé sem ítélem el azért, ami történt. Nem is tehetném meg, képmutató dolog lenne. – Tudom, milyen érzés. Nem szabad, hogy gyilkosnak gondolja magát. Az a férfi, megbecstelenítette, megverte volna önt, amit tett, az önvédelem volt. – éppen ezért nem lehet azt mondani, hogy ne lett volna helyes. Természetesen kegyetlenül hangzik ez, de úgy gondolom, hogy vannak emberek, akik megérdemlik azt, amit kapnak. – Van különbség gyilkosság és gyilkosság között is. – ezt apám mondogatta mindig, mikor vadászatra vitt. Azt mondta, hogy csak akkor válunk gyilkossá, ha olyat ölünk, aki nem érdemli meg. Szerinte minden természetfeletti lény a születése pillanatában bűnösnek ítéltetett. – Ha a jövőben bárki zaklatná, vagy egyéb módon inzultálná, kérem, szóljon nekem róla! – gyakran előfordul, hogy nem szólnak róla, mert félnek, vagy szégyellik azt, ami történt. Ez érthető, ugyanakkor úgy vélem nem megoldás a probléma elhallgattatása. – Köszönöm, hogy elmondta ezt nekem! – hálásan pillantottam rá, ugyanis ezzel bizalmat szavazott nekem, ami a jövőben sokat segíthet. Minden erőmmel igyekszem megvédeni őt, ha szükséges, de ezt könnyebb úgy, ha bízik bennem és hagyja azt.
Igaza volt, nem tudtam azt mondani, hogy nem voltam szerencsés, mert akkor hazudtam volna saját magamról. Számtalan pont lehetett volna, ahol egy rossz lépés vagy éppen személyiség miatt fenekestül felfordulhatott volna az életem, mégsem így történt. Hívhatjuk akár isteni gondviselésnek is. - Tényleg szerencsés vagyok, nem is tagadom. Ha nem úgy jöttek volna egymás után a dolgok az életemben, ahogy, akkor most aligha beszélgetnénk. – És ki tudja, mit csinálnék. Lehet, hogy az iskolapadban ülnék vagy egy irodában dolgoznék, esetleg valahol ellennék egy falkában. Egy dolog biztos: nem adnám oda könnyen a mostani életemet. Sok mindennek, véresen komoly történéseknek kellene végbemenniük ahhoz, hogy feladjam ezt a létet. – Szerencsém van a szüleimmel, azzal, hogy megláttak, a munkámmal és kezdem azt hinni, hogy magával is. Nagyon remélem, hogy nem is akar elhagyni ez a jó sors. – Elmosolyodtam és belekortyoltam a kitöltött borba. Miért is kérdeztem meg egyáltalán, hogy iszik-e? A nyakamat tehettem volna a nemleges válaszra és igazából csak örülhettem annak, hogy ő még most is résen van. Én is megtanultam figyelni a körülöttem lévő dolgokra, de ő volt azt, aki profin szinten űzte a szakmát, míg én mindössze annyit tettem, hogy szétnéztem az utcán. A kettő nem ugyanaz. - Az emberek legtöbbször pontosan azt látják, amit elmondott. – Helyeseltem, miközben ismét helyet foglaltam vele szemben. – Néha jó lenne, ha nem így lenne, hanem érdekelné őket, mennyit gürcölünk mi is azért, hogy a pompát adhassuk el. – De miért is tennék? Ha az ember szépet, jót, szinte tökéletesen akart látni, akkor nem azon fog gondolkozni, hogyan jött létre, kinek és mit kellett csinálnia és mit éreznek azok, akik a szereplői ennek a világnak. Őket csak a végeredmény érdekelte és bevallom, én is ugyanilyen lettem volna vagy éppen voltam egyéb más témákban. Nekem ez volt a munkám, míg a többieknek a kikapcsolódás, a szemük gyönyöködtetése. Néhány pillanatra el is hallgattam, hiszen a kérdésére való válaszomat próbáltam megfogalmazni és magamban azon tanakodtam, vajon mennyit tudhat és mennyit nem… ha már rákérdezett arra, hogy miért is kell a védelem, akkor nem hinném, hogy mindenbe beavatták. Rám hárult a feladat neheze. - Szinte semmi sem mondtak magának és nem kérdezősködött? Maga túlságosan is ritka fajta, James. – Állapítottam meg egy apró sóhaj kíséretében. Úgy éreztem, tartozom neki annyival, hogy tudja, miért van itt, miért rendelték mellém, így megpróbáltam a nélkül elkezdeni beszélni, hogy túlságosan köntörfalazóvá váltam volna. – Pár évvel ezelőtt hazafelé tartottam az egyik partiról és mivel a szálloda nem volt messze, inkább gyalogoltam, hogy kiszellőzzön a fejem. A hátsó kijáraton mentem ki a klubból, mert ugyan még nem voltam annyira sokat látott, mint most, aki akart, az felismerhetett. És fel is ismertek... vagyis, az illető tudta, hogy modell vagyok, bár nem volt nehéz kitalálni, mert a hely tele volt velünk. – Magam elé húztam a térdeimet, hogy legalább a testhelyzetem legyen kényelmes, ha a téma nem az. – A férfi taj részeg volt és követett a klubból, amikor pedig azt hittem, hogy leráztam, valahogy mégis elém került. Mint egy rossz filmben. Szerintem kitalálja, mit akart csinálni. - Kínos kacaj hagyta el a torkomat, a nyirkos hajamba túrtam és megtámasztottam a könyökömet a fotel karfáján. – Én sem voltam a helyzet magaslatán, de valahogy sikerült ellöknöm magamtól. Nekiesett egy konténernek, összecsuklott a lába és a feje nekicsapódott a betonnak. Meghalt. Úgyhogy ha őszinte akarok lenni, akkor egy gyilkost védelmez. - Csak ekkor emeltem a tekintetemet ismét a velem szemben ülő felé. Kevés embernek mondtam el így azt a történetet, ami segített abban, hogy vérfarkassá változzak. Kívülállóknak pedig még soha.
A szavait hallva szóra nyitottam a számat, de végül nem mondtam inkább semmit sem. Nem is nagyon tudtam volna semmit, úgyhogy végül csak bólintottam egyet. Mondani akartam, hogy nem olyan ritka ez, de hazudtam volna, igaz, ami igaz, nem mosolygok túl sokat. Nem azért fizetnek, és minimális barát révén inkább egyedül szoktam lenni, semmint társaságban. Bizonyára ők is önre. – nem ismertem őket, de a lányuk szép karriert futott be, és még mindig fiatal volt. Nem tudom, hogy ebben a szakmában mi számít fiatalnak, és mi nem, de az eredményeket ettől függetlenül is értékelni kell. Egyeseknek ez nehezen megy, én is ide tartozom. A katonai pályafutásom igazán jól sikerült, ugyanakkor én tragédiának élem meg, leginkább a vége miatt. Nem hinném, hogy a történtek után valaha is visszahívnának. – Én… nem igazán szeretek beszélni arról, ami történt. Az ítélkezéshez hozzászoktam, a pszichológushoz nem. – nem tartom magam mentálisan sem sérültnek, sem gyengének, hogy szükségem legyen rá, csak azért járok el, mert muszáj. Alapvetően nehezen nyílok meg, tudom magamról ezt, jó pár pszichológiai kivizsgálásnak vetettek alá, mielőtt a különleges egységbe vezéreltek volna. Én inkább magamban tartom a történteket és egyedül dolgozom fel, semmint kiöntöm a szívemet egy vadidegennek, akiben egy darab papír miatt kéne, hogy megbízzak. – A szülei viszont előrelátók voltak, ez azt mutatja, hogy törődtek önnel. Remek szülei vannak, szerencsés ember. – én kevésbé mondhatom ezt el, a családom szétszakadt, apám pedig vadászatban élte ki minden baját és vágyát. Csak idő kérdése volt, hogy engem is beavasson. Az utazások és az ”órái” miatt az iskolát nem végeztem el, a sereghez így vezettek az útjaim. Nem ismerem önt, de szerintem csak… megválogatja a barátait. – az ember ezt teszi, kevés emberben bízik meg maradéktalanul. Sokakat nevezhetünk barátnak, de csak keveseket érezhetünk igazán annak. Ezt a seregben én is megtapasztaltam, minden bajtársamat tiszteltem, kevés kivétellel kedveltem is őket, de csak kevesen voltak, akikben maradéktalanul megbíztam. Mert valószínűleg így volt, hölgyem. – bólintottam. Nem meglepő ez, egyesek így töltötték ki a magány okozta űrt, mások kivárták, hogy meglátogassa őket a feleségük, vagy a barátnőjük. Megint mások pedig kimenőt vettek ki és meglátogattak egy bordélyházat. Az mindenhol van, katonák közelében kivételesen jövedelmező. – Tehát kiszúrták magát. Jó érzés lehetett, hogy kiválasztották magát a tömegből. – én is hasonlót éreztem, mikor a különleges egységhez kerültem. Úgy éreztem, hogy a szűk elithez tartozom, a legjobbak közé, ez pedig önbizalommal töltött el, ami a teljesítményemet növelte. Az önbizalmat aláértékelik, fontos, táplálni kell, ez pedig nem a mi dolgunk kéne legyen. – Természetesen, ezért vagyok. És a védelméért. – értettem vele egyet. Az én dolgom volt, hogy távol tartsam Ms Monelltől a kamerákat, ha nem akarta, hogy a közelében legyenek. – Az emberek viszont így látják. Szép ruhák, rajongók, egy előkelő hotelszoba, szép kilátás… önt és az életét is gyönyörűnek kell lássák, hogy vágyjanak rá. – remélem nem érti félre a szavaimat, semmiképp nem akarom őt megbántani, csupán csak elmondom, amire minden bizonnyal ő is rájött már. – Nem, köszönöm! Még dolgozom. – pillantottam az órára, hogy ellenőrizzem az időt. Ami azt illeti, addig dolgozom, amíg ő is ébren van. Megint kinéztem az ablakon, és elégedetten láttam, hogy már kezdett feloszlani a fotósok tömege. – Hölgyem, kérdezhetek valami… személyeset? – csak akkor tettem fel a kérdést, ha bólintott, vagy igennel felelt, ellenkező esetben hallgattam. – A munkaadóm azt mondta, hogy védjem önt meg. Ezt kiemelték. Esetleg történt a múltban bármi… esetleg zaklatták, vagy erőszakoskodtak Önnel? Nem kell válaszolnia, ha nem szeretne. – csak szeretném tudni, hogy pontosan mire gondoltak. Felteszem nem merénylőkre céloztak, akik az életére törnek, mikor azonban erre rákérdeztem, hallgattak, és megismételték, amit elmondtak. Egyértelműek voltak: nem kérdéseket akarnak, hanem eredményt látni.
Bólintottam, ugyanakkor a mosolyom szélesebb lett, ahogyan megláttam az övét. – Csak nem egy mosoly? Megtisztelve érzem magam, hogy ki tudtam facsarni magából egyet. – Viccelődtem. Jó, a munkaköri leírásában tényleg nem az volt benne, hogy vigyorogjon, mint egy vadalma, de utáltam, ha az emberek faarccal közlekedtek körülöttem. Nekem se volt mindig jó napom, sőt, az arcomra mindig kiült, ha bajom volt, de ma este még semmi se történt, ami elronthatta volna a kedvemet. A holnapi programom sem volt annyira borzasztó, hogy sírva meneküljek aludni, úgyhogy a missziómmá vált, hogy kihúzok némi információt a testőrömből, ha már úgyis mindig össze leszünk zárva. Mintha egészen jól haladtam volna az üggyel, sőt, egyre inkább kezdtem megkedvelni. - Büszke vagyok rá. Az egész családomra az vagyok. – Igazából fogalmam sem volt, hogyan csinálták és csinálják a mai napig azt, amit. Arra tették fel az életüket, hogy nekem jó legyen és magukkal alig foglalkoztak még most is. Azóta egyengették az utamat, mióta tiniként felfedeztek, én pedig nem tudtam nekik eléggé köszönetet mondani. Éppen itt lenne az ideje, hogy a saját életükkel is foglalkozzanak, de mivel én vagyok az egyetlen gyerekük, biztosan nehezebb nekik az elszakadás. – Mindent nekik köszönhetek. Igazából azt is, hogy rávettek, beszéljek egy pszichológussal. Nem mintha kezdtem volna becsavarodni, inkább megelőzték a bajt. – Tettem hozzá, megvonva a vállam. – Maga is gondolhatna rá így. Nincs is jobb annál, mint megosztani egy olyan ismeretlennel a gondolatainkat, aki nem ítélkezhet felettünk. – Én relaxálni jártam a pszichológushoz, az a típus voltam, aki végigbeszélte az ötven percet, szünet nélkül. Néha csak azért hallgattam, hogy a dokinak legyen lehetősége megszólalni, egyébként őt traktáltam azzal, amivel sem a barátaimat, sem a szüleimet, sem senkit nem nyaggatnék. Azt nem mondhattam, hogy nem hallgat meg. - A kapcsolatteremtéssel nincs is bajom. Elmosolygok én arra is nagyon szívesen, akit a pokol fenekére kívánnék, bár egy idő után az illető úgyis észreveszi, hogy nem szívesen látom a közelemben. És manapság egyre több ilyen van. Lehet, hogy velem van a baj és csak egyszerűen elveszítettem a türelmemet. – Ki tudja, talán ezzel jár az, hogy már hosszú évek óta tevékenykedtem ebben a szakmában. Vagy csak kezdtem felnőni és jobbnak tűnt megválogatni a kapcsolataimat? Ez is bőven benne lehet a pakliban. - Miért van olyan érzésem, hogyha benne voltam azokban az újságokban, akkor a lengébb munkáimat látták? – Nem szégyelltem a fehérneműs munkáimat, két-három éve volt az első és bulinak fogtam fel, nem többnek. Vetkőzni nem vetkőztem, de az kicsit meglepett, hogy még a frontra is lehet, hogy eljutottak a képeim. Néha még ma sem tudtam csak úgy fogadni az ilyen tényeket, de arról, hogy elpiruljak már leszoktam. – Kislányként is szerettem, ha az emberek figyeltek rám. Énekelni nem tudok, színésznek pocsék lennék, de ne higgye, hogy céltudatosan modell akartam lenni. Egy véletlennek köszönhetem az egészet. Tudja, mint a filmekben. Sétáltam a plázában és a kezembe nyomtak egy névjegyet. – Felálltam a kényelmes fotelből és a kis asztalkához léptem, ahová kikészítettek nekem egy üveg bort, bármiféle kérés nélkül. A kártyán néhány kedves szó állt, nem volt nehéz rájönni, hogy azért, hátha mondok majd valahol egy kis jót a hotelről és többen is itt szállnak meg a munkájuk során. – Nem szeretnék kamerák előtt élni és ebben szerencsére Ön is segíthet nekem, de elméletileg sok lány álmát élem meg. Vannak, akik a létezésüket adnák cserébe egy percemért és ez eléggé ijesztő. Nem minden arany, ami fénylik. – Öntöttem magamnak a borból egy pohárba. Jobban alszok majd tőle. – Kér egy italt?
Ebben az esetben… köszönöm, hogy érdekesnek talált. – biccentettem felé, hálásan. Részben ezek szerint neki is köszönhetem a munkámat. Ezért hálás vagyok. Egyáltalán nem olyan, mint képzeltem volna azt. Sokkal… egyszerűbbnek gondoltam. Örülök, hogy nincs így, szeretem, ha amit teszek, az kifogásolhatatlan, a munkaadóm pedig már a legelső percben megmondta, hogy olyan embert keresnek, aki nem könnyelműsködi el Ms Monell biztonságát. Szerencsére pont ilyen ember vagyok, szeretem előre megtervezni a dolgokat, ahogy megfogom ismét, amint visszaértem a szobámba és Ms Monell nyugovóra tért. Fegyveres katonák helyett most fanatikus őrülteket kell távol tartanom, ami valamikor könnyebbnek bizonyul, máskor megtudják nehezíteni a munkámat. Az egységemet gyakran vetették be. – bólintottam. Számoltam minden egyes kiküldetést, nem nehezteltem, tettem a dolgomat. Nem vettem rossz néven, hogy mindenhova minket küldtek. Ez volt a feladatunk, parancsot kaptunk, azt pedig teljesítenünk kellett. Ennek mindannyiunk úgy tett eleget, ahogy csak tudott. Voltak veszteségeink időről-időre, de túl kellett rajta tenni magunkat. – Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy visszament. A többség, aki megjárta Irakot, soha többet nem ment vissza. Büszke lehet az apjára. – sok olyan társam volt, akinek vissza kellett volna térnie, de soha többet nem láttam. Kihúzták magukat valahogy, lefizették az orvosokat, hogy alkalmatlannak találja őket… nem tudom, én soha nem próbáltam. Nekem nem volt miért visszamennem, így maradtam, ameddig máshova nem vezényeltek. – Én is örülök, hogy így döntöttem. – bólintottam, és igyekeztem viszonozni a mosolyát. Nem szerettem volna, ha valami megcsömörlött embernek tartana, aki képtelen mosolyogni, vagy jól érezni magát. Nem erről van szó. Rég volt, az ember elszokik dolgoktól. Nem tudhatta, nincs semmi gond. – csóváltam meg a fejemet. A családom akkor is haldoklott, mikor kicsi voltam. Anyám és a húgom nem éltek velünk, sőt, a húgomról is csak utólag szereztem tudomást. Apám pedig keményebbnek hitte magát, mint amilyen volt. Mondhatni, akaratlanul is felkészített a katona életre. Talán sejtette, hogy nem marad majd más választásom, mint egyenruhát húzni. – A hadsereg kötelezett, hogy beszéljek egy szakemberrel. – bólintottam. – Én személy szerint nem látom sok értelmét. – vallottam be. Ami azt illeti, segítséget is nehezen fogadtam el, és kissé zavart, hogy valaki ennyire beleakart az életem legapróbb részébe is folyni. Azt mondta Dr. Mullins, hogy ez az én érdekemben van, ennek ellenére továbbra is furcsállom. – Nem tűnik olyannak, mint akinek nehezére esne a barátkozás és a kapcsolatteremtés. – persze, gondjai mindenkinek lehetnek, de én az eddigiek alapján egy közvetlen, nem túl gátlásos nőt láttam benne. A munkája miatt gondolom a gátlásait egyébként is le kell vetkőznie, szó szerint. A képeit láttam már. Átérzem,bár… nem tudom teljesen. – őszinte voltam. Én nem éltem felszínes világban. Olyan világban éltem, ahol sok hozzám hasonló volt, könnyebben találtam meg a közös hangot, mint mióta leszereltem. – Tudja, a táborban sok bajtársamnak volt… magazinja. Sokféle. – mindenki másként dolgozta fel az egyedüllétet, általában ritkán kaptunk kimenőt, így valamit kezdeniük kellett magukkal. – Mindig is nehezen értettem meg, hogy valaki miért szeretné ezt. Címlapokon lenni, vörösszőnyegen végig vonulni… kamerák előtt élni. Nem ítélkezem, én csak… furcsállom. – persze, meg volt a véleménye a seregben is mindenkinek erről, én azonban ilyenkor inkább csendben maradtam. Nem szeretek ítélkezni, és Ms Monell sem szeretném, ha így érezne. Más világban nőttem fel, mondhatni a szöges ellentéte vagyok. Nem szeretem, ha fotóznak, nem szeretek a középpontban lenni. Én inkább a csendet szeretem.
Látszott, hogy még csak éppenhogy kezdtük megismerni egymást. Sőt, ezt is elég nagy túlzás lett volna állítani, tekintve, hogy elméletileg az ismerkedés nem lett volna sem az ő kötelessége és nekem sem lett volna muszáj, hogy egyáltalán érdeklődjek felőle, de az vesse rám az első követ, akiben nem bujkálna a kisördög a helyemben. Szerette volna tudni néhány információt arról az emberről, aki az életem védelmezésével bíztak meg és akit a nap huszonnégy órájából minimum tizennyolcban látnom kellett. Nem hiszem, hogy túlságosan nagy kérés lett volna, bár tény, hogy talán túlságosan is makacs voltam. Sőt, biztosan és ezt nem is tagadtam, leszokni pedig végképp nem terveztem erről a tulajdonságomról. Az ég szerelmére, egy kis jogom hadd legyen már annak a beleszólásába, hogy mi történik körülöttem. - Ha nem lett volna szimpatikus, akkor a munkaadója felőlem fejen is állhatott volna. Van, amiben nem engedek és az egyik ilyen dolog, hogy érdekesnek tűnő emberekkel vegyem körül magam. – Osztotta meg vele a nézeteimet. Persze tíz ugyanolyan, standard önéletrajzból az ég legyen olyan okos, hogy ki tudjon választani egyet és a szakmai tapasztalat nem is az én asztalom volt, de ha első ránézésre nem szimpatikus valaki, akkor általában megpróbálom elkerülni a vele való kontaktust. Szerencsére olyan helyzetben voltam, amikor ezt megengedhettem magamnak, előítélet ide vagy oda. Ki kellett vetkőznöm abból a szerepből, amikor azt néztem, hogy mindenkinek jó legyen akár annak az arán is, hogy én majd feszengeni fogok a kialakuló helyzetben. A legtöbbször felettébb jó ötletnek tűnt a sarkamra állni. - Harminckétszer? – Lehet, hogy még a számat is eltátottam, de mivel ez a gesztus a csodálatomat hivatott kimutatni, nem bántam. Tiszteltem azokat, akik minden nap a halállal néztek szembe és nem is futamodtak meg a feladatuk elő, hanem addig csinálták a dolgukat, míg muszáj volt. Elképesztő lélekjelenlét kellhet hozzá, én elképzelni sem tudtam, mit élhetnek át. – Az apám háromszor járt Irakban, de én csak arra emlékszem, hogy elsírtam magam, amikor jött az újabb behívó és beült a kocsiba. – Fogalmam sem volt, miért bukott ki belőlem ez az emlékem, ám kislányként meghatározó élmény volt számomra az apám katonasága. Pedig miután én megszülettem már csak egyszer ment ki, viszont nekem ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy attól féljek, az apám többé nem jön vissza. – Viszont az felettébb kedves, hogy engem választott a McDonald’s padlójának takarítása helyett. – Ismét mosoly húzódott a számra. Tisztában voltam azzal, hogy csak egy ostoba kezdené el sikálni a követ, ha hozzá hasonló múlttal rendelkezne. Nem volt azzal baj, ha valaki ezt csinálta, de ha adódott más lehetőség, miért ne ragadta volna meg az ember? Nem mindenki lehetett olyan szerencsés, hogy bejött neki, amit eltervezett, a saját álmát élhette meg. - Néha túl nyersen és közvetlenül tudok fogalmazni, nézze el nekem. – Aprót sóhajtottam, amikor közölte, hogy a családtagjai halottak és a barátai még mindig szolgálnak. Néha tényleg vissza kellett volna vennem a számból, de erre mindig utólag jöttem rá. Bár ismertem tőlem sokkal rosszabbakat. – Úgy hangzik, mintha egy pszichológus adta volna a szájába ezeket a szavakat… hogy megpróbál új barátságokra és kapcsolatokra szert tenni. Az enyém ezzel a tanáccsal látott el. – Avattam be a nem túl nagy titokba. A karrierem elején volt egy mélypontom, amikor fogalmam sem volt arról, hogyan fogok tájékozódni, sőt egyáltalán életben maradni ebben a világban, akkor jött a tanács, miszerint próbálkozzak, biztosan fogok találni valakit, aki hozzám hasonló. Azóta is próbálkozom és már az alapvető törvényszerűségeket is ismertem, úgyhogy könnyebb dolgom volt. - A munkám az életem, úgyhogy mindenre hatással van, amit csinálok. Arra, hogy milyen társaságból választhatom a barátaimat, arra, hogy egyáltalán kikkel ismerkedhetek meg, de ez akkor is így lenne, ha az iskolapadban ülnék vagy egy íróasztal mögött. Annyival könnyebb, hogy rengeteg helyen ismerkedhetek. Csakhogy nehéz bármilyen komoly kapcsolatot létesíteni egy felszínes világban. – Megvontam a vállam és mély levegőt vettem. Nem azért, mert nem érdekelt a dolog, hanem azért, mert nem tudtam ellene mit tenni. Próbáltam megtartani magam mellett azokat, akik régebben is a barátaim és az életem részei voltak és… nagyjából ennyi.
A seregben tanultam meg csendben lenni. Fiatalként nagy volt a szám, azonban ezt letörték bennem, és magamtól is rájöttem arra, hogy felesleges folyton beszélnem. Voltak álmatlan éjszakáim, mikor nem tudtam aludni, nem tudtam kihez beszélni, a csend pedig akkor már nem zavart, sőt, szükségem volt rá, miután egész nap körülvett a robbanás zaja, a halál sikolyok, a fegverropogás. Az, hogy szimpatikusnak tart-e, vagy sem, másodlagos kérdés csak a biztonsága után, vélhetően így gondolta a munkaadóm. – és ez teljesen rendben is van így. A seregben jó pár olyan ember volt, akit nem kedveltem, de elviseltük egymást, mert sokkal fontosabb dolgunk volt. Félretettük a nézeteltéréseinket. – Az önéletrajzom pedig… nem túl olvasmányos, mint ezek szerint olvashatta ön is. – nem sok mindent tudtam beleírni. Az iskolát nem fejeztem be, mert kirúgtak, így kerültem a sereghez, mint amolyan második lehetőséget, úgy kaptam ezt. Ott pedig jól ment a sorom, sikeresen vettem az akadályokat egészen az utolsó küldetésemig. Ugyan ott is elvégeztem a dolgom, de… az más volt. – Harminckettőn, ami nem közvetlen háborús területen volt. Irakban mindennap volt dolgom. – az háború volt, előtte azonban nem voltam háborús övezetben, csak kis időre. A különleges egységhez osztottak be, így volt bőven dolgom, harminckétszer küldtek ki hivatalosan, plusz még hatszor nem hivatalosan. Ha akkor meghalunk a társaimmal, nem hoztak volna ki minket. Ezt mi is tudtuk, de vállaltuk ezt a kockázatot. – Nincsen végzettségem, hölgyem, így nehéz volt munkát találnom. Az ehhez hasonló munkakörökben pedig kifejezetten olyan embert kerestek, akinek van harci tapasztalata. Vagy ez, vagy takaríthatnám most valamelyik McDonald’s padlóját. – nem akartam tanulni, az én koromban másnak már betonbiztos munkája van. Takarítani pedig… megalázónak éreztem volna a dolgot, miután annyi időt eltöltöttem seregben. Olyan munkát szerettem volna, ahol megbecsülnek, és itt ez meg is történt. A munkaadóm látta az önéletrajzomat, és azt is, hogy alkalmas vagyok fontos személyek védelmének ellátására. Nyelek egy nagyot, mikor Jimmy-nek hív, de végül nem mondok semmit. A munkaköri leírásomban nincsen benne, hogy csakis Mr. Madsen-nek, vagy James-nek lehetne szólítani. A seregben hívtak Jimmy-nek, nem idegen, de senki nem hívott azóta így. Gondolkodom rajta, hogy mit mondhatnék, mikor beszél, megvédve magamat és legalább fenntartani a látszatát annak, hogy van magánéletem. – Nem tudom őket meglátogatni, meghaltak. – vagy nem tartom velük a kapcsolatot, és ennek oka van. Gyerekkoromban nem számíthattam rájuk, most pedig már felnőtt vagyok, egyedül is megtudom oldani a dolgaimat. Megan-t pedig csak látásból és egy nagyon rövid beszélgetésből ismerem még. – A legtöbb barátom pedig még nem szerelt le. – vagy ők is meghaltak. Akik élnek, nem igazán tudok velük beszélni, egyrészt az idő eltolódás miatt másrészről pedig alapvetően nem lehet őket elérni, ahogy engem sem lehetett nagyrészt, mikor még katona voltam. – De… igyekszem új barátokra és kapcsolatokra szert tenni. – ahogy azt Dr. Mullins is mondta. Ez persze nehéz úgy, ha az ember ennyit dolgozik, de… ilyen vagyok. Nem tudok csak úgy leülni egy ismeretlen mellé a kávézóba, hogy megismerkedjek vele. Az eddigi barátaimat is a munkámnak köszönhetem. A magánéletem egyelőre valóban magán, engem fedd csak le. – Köszönöm, majd igyekszem a lehető legjobban érezni magam, miközben teszem a dolgomat. – bólintottam, valami mosolyfélével az arcomon. Utoljára talán kamasz lehettem, mikor buliban voltam. Nem hinném, hogy ez lesz az a parti, amin majd újra kamasznak érzem magam, de ettől függetlenük kedves a felajánlás Ms Monelltől. – Aminek nem szeretném, ha célpontjává válna. – bólintottam a szavaira. A feladatom ugyan az, hogy a testi épségét biztosítsam, ugyanúgy feladatomnak érzem azt is, hogy általam elkerülje azokat az egyéneket, akik nem adják meg a kellő tiszteletet és kevesebbre tartják azért, amiből él. Ez is csak egy munka, nem más, mint a többi, ezért épp úgy kijár számára a tisztelet, mint bárki másnak. Ráadásul, egy férfinak alapvetően tisztelnie kell a nőket, ahogy tapasztaltam, Ms Monell világában a férfiak ezt nem igazán tudják, és inkább csak eszközként, díszként tekintenek a gyengébbik nemre. – Bocsásson meg, azt hittem… nem fejezem be a mondatot, nem egészen tudom, hogyan kéne. Nem akarok felszínesnek tűnni. Nem feltételeztem semmit, csupán csak azt hittem, hogy van valaki az életében. A hozzá hasonló nőknek általában van partnerük. – A… magánéletére, ez nincsen kihatással? Úgy értem, hogy a munkája. – nagyot nyelek, kissé lassan beszélek, meggondolom, hogy mit mondjak. Dr. Mullins valami ilyesmire gondolhatott, mikor azt mondta nyissák mások felé, és ne féljek kezdeményezni.
Széles mosollyal az ajkaimon csóváltam meg a fejemet. Hihetetlen, ez a férfi megrendíthetetlennek tűnt, bár jobban belegondolva nem is lett volna túlságosan ideális, ha pár perces rávezetéssel rögtön azt kezdte volna kántálni, amit én szerettem volna hallani. A munkaadóim, a menedzserem, a szüleim szerint kellett mellém valaki, akit egy atomtámadás sem tud ledönteni a lábáról és James éppen ilyennek tűnt. Semmi külön út, ezer százalékosan a munkára koncentrálás, nem kereste a kiskapukat és lefogadom, hogy jelenleg is csak azért beszélt, mert én szóval tartottam. Ha nem lett volna szükségem arra, hogy adott időközönként megszólaljak, különben becsavarodok, akkor ő már régen a szobájában ücsöröghetne és én is a plafont bámulhatnám. Fáradt voltam, de úgy éreztem, még nem tudnék aludni, meg kellett semmisítenem a feleslegesen felhalmozódott energiáimat és ha ezt megtehetem a csevegésnek kinéző, de sokkal inkább burkolt vallatásnak beillő beszélgetéssel, akkor legyen így. - Olvastam az életrajzát. Nem mintha engem megkérdeztek volna, hogy szimpatikus-e, de… - Megvontam a vállamat. Ha annyira nem akarták volna kikérni a véleményemet, jobban elrejtették volna előlem a jelöltek előéletét tartalmazó dokumentumokat. Bevallom, James volt az összes jelölt közül a legjobb első ránézésre is. Sokkal rosszabbul is járhattam volna. – Hány kiküldetésen volt? Nem is gondolt arra, hogy magam mögött hagyja a katonasághoz még csak kicsit is közel álló foglalkozásokat és teljesen új életet kezdjen? – Kényelmesen hátradőltem a fotelemben, ám a tekintetemet nem vettem le a férfiról. Az apám is volt katona, ő ahogy hazajött rögtön más dologba kezdett bele… új hobbit, munkát keresett, csak a családja maradt neki a régiben, még a baráti körét is felszámolta, nehogy azok a srácok emlékeztessék a kint töltött időre. Talán túlságosan is elmenekült az emlékei elől, de legalább nem volt meg a lehetőség arra, hogy hasonló helyzetekbe keveredve rémálmok és rossz érzések gyötörjék. - Miből gondolom, hogy nincs magánélete? – Kérdeztem vissza az ő szavaival. Ugyan már, ennyire nem vagyok rossz emberismerő, szinte lesütött róla, hogy nem az a típus, aki hétvégenként kerti partikat ad és ha hazaér, akkor szerető feleség és gyerekek várják otthon. – Ugyan már, Jimmy! Mióta mellettem van még telefonálni sem láttam. És mondhatná azt, hogy azért, mert nem az ügyfele előtt rendezi a magánügyeit, de soha, egyetlen szabadnapot, sőt, szabad órát sem kért, ami alatt meglátogathatta volna a hozzátartozóit vagy azokat, akik fontosak lennének magának. – Még egyszer sem vártak úgy reggel, hogy másvalaki helyettesíti a testőrömet, ez pedig azt jelentette, hogy nem tűnt el hosszabb időkre. – Hát, ha gondolja az ajánlatom változatlan. Ha úgy dönt, hogy mégis szeretne lazítani, ne fogja vissza magát… maga is emberből van vagy nem? – Kérdeztem szarkasztikusan, mégsem pofátlanul, sokkal inkább mókázva. – De igaza van, én sem bízok azokban az emberekben, akik közé mennem kell. Mindegyiknek megvan a maga diliflepnije. – Aprót sóhajtottam. Nekem is fel kellett készülnöm a holnap estére lelkiekben, mert ugyan nem volt előttem a teljes vendéglista, de terjengtek a pletykák arról, hogy kik fognak megjelenni. – És ne aggódjon, nincs mit tiszteletben tartania. Önhöz hasonlóan én is a munkámnak élek. – Közöltem vele mellékesen.
Soha nem voltam olyan, amilyennek Ms. Monell-nek lennie kell. Soha nem volt sok barátom, nem beszélgettem sokat, nem keresték a társaságomat, és én sem másokét. Nem voltam szem előtt, jobban szerettem inkább a háttérben meghúzódni és nézni, mi történik. A feltűnő szó soha nem illet rám. A bajos már annál inkább. Soha nem voltam jó tanuló, ki is buktam, így lettem végül katona, ott pedig nem csak az életem, de a hozzáállásom is megváltozott. Muszáj volt, csak így maradhattam életben. Most pedig minden idegennek hat, ami azelőtt ismerős volt. Nemcsak az a világ, amiben Ms. Monell él, de az… kényelmetlen is olykor, hiába nem vagyok kereszttűzben. Azokat elintézem, ha adódik szabadidőm. A munkám jelen pillanatban előrébb való, mint az, hogy mihez lenne kedvem. Kötelezettségem van, maga irányába is. – elvégre az ő védelme a feladatom, a munkaadóim pedig megkötötték már velem a szerződést, így az is köt. Jó munkát várnak el, én pedig magamtól úgyszintén. A kérdése hallatán néhány pillanatra meglepettség ül ki az arcomra, nem igazán számítottam ilyen kérdésre. Nem is nagyon beszéltem eddig Ms Monell-lel, ez pedig még személyes kérdésnek is elmehetett volna, így felkészületlenül ért. – Az ember nem mindig azt a munkát választja, amelyiket a legjobban szeretné csinálni. – válaszoltam pár pillanatnyi töprengés után, majd folytattam. – A hadsereg után adódott, hogy a biztonsági szférában próbáljak meg elhelyezkedni. Van tapasztalatom, és nem ez az első esett, hogy ellátom valakinek a védelmét, így logikusnak tűnt. Egész jól keresek, kapok saját szobát is, tehetem, amihez értek, ez nekem elég. – az igazság az, hogy nem sok lehetőségem volt. A legtöbb ajánlat, amit kaptam, mind kapcsolatban állt valahogy az előéletemmel, leszerelt katonaként nem olyan könnyű munkát találni. A rendőrség nálam nem jöhetett szóba a fiatalkori dolgaim miatt, a magasabb szerveknél pedig több kellett, mint, amit én feltudtam mutatni. Lehettem akármilyen jó katona, ha még csak a középiskolát sem fejeztem be. – Honnan gondolja, hogy nincs magánéletem? – kérdeztem vissza kíváncsian. Ennyire az arcomra lenne írva? Nincs ezen mit tagadni, való igaz, hogy nem élek valami túl aktív társasági életet, kevés barátom van, ők pedig még a seregben szolgálnak. A visszailleszkedés sem olyan könnyű ennyi év után, erre figyelmeztettek. –Ez… igazán kedves gesztus, hölgyem, köszönöm. – bólintok, egy halovány mosollyal. – De nem ismerem magam ki a köriben. Más körülmények közt nőtem fel és éltem utána, számomra az ön világa… nem akartam túlerősen megfogalmazni a dolgot, így muszáj volt megtalálnom a megfelelő szót. … furcsa és idegen. A nyakkendőmet viszont kibonthatom, ha ragaszkodik hozzá. – nem a humorérzékemről vagyok híres, ez elmondható rólam. – Az én felelősségem az ön biztonsága, és… ha megbocsátja, hogy ezt mondom, nem igazán bízom azokban, akikkel együtt van. – gazdag, gátlástalan férfiak. Ez amúgy is rosszul hangzik, de az ember hall dolgokat, főleg miután testőrnek áll. Keringenek pletykák, és ha azoknak csak a fele igaz, akkor nem engedhetem, hogy lankadjon a figyelmem. – A magánéletét persze tiszteletben tartom, nem fogok átlépni semmilyen határt. – nem vagyok tisztában azzal, hogy a magánélete milyen, de ha esetleg a barátja ott lesz ezen a partin, természetesen nem fogok végig mellette maradni. Felettébb kényelmetlen szituáció lenne.
Ha akartam volna sem hagyhattam volna figyelmen kívül azt, amire már a szakmám elején megtanított, vagyis próbált tanítani jó pár illető: minden reklám reklám, minden szó szó, de azért igyekezzek mindig jó színben feltüntetni magam. Eleinte azt hittem, könnyű lesz jópofiskodni, mosolyogni, az összes létező emberhez szólni egy jó szót, aztán rájöttem, hogy ez a fajta viselkedés fárasztóbb, mintha napi tizenkét órában követ törtem volna. Össze sem lehetett hasonlítani a két világot, de néha így éreztem… egy időre besokalltam, elegem lett a jókislány szerepből és belevetettem magam abba az életbe, amit a köreimben „igazinak” neveztek. Hajnalig tartó, minden este megrendezésre kerülő partik, alkohol, egyéb hangulatfokozó szerek és túlságosan sok olyan dolog, ami normális embereknél nem kellene, hogy előforduljon. Eszemnél voltam, soha nem kerültem a címlapokra azzal, hogy züllött életű, elkényeztetett kislány lennék, az viszont észhez térített, hogy az én felelőtlenségem miatt halt meg valaki az egyik bulin. Azóta visszafogottabb voltam, de nem voltam hajlandó a totális önsajnálatra és arra, hogy beleőrüljek a vétkeimbe, a saját életembe. Persze, elértem, hogy őrség vigyázzon rám, ám szerettem volna, ha az a személy, aki a nap huszonnégy órájában velem van, jó, hogy velem nem alszik, egy kicsit rám hangolódik. Nem azt vártam el, hogy olyanná váljon, mint én: egyszerűen szerettem volna megismerni, akkor is, ha pontosan tudtam, hogy neki az a munkája, hogy tartózkodjon, érzelemmentes legyen és ne adjon ki magáról semmi személyes információt. Így tudott a legjobb lenni. - Van egy olyan érzésem, hogy lenne néhány dolog, amit sokkal szívesebben csinálna, minthogy a reggelimet ellenőrizze, aztán csúnyán nézzen a lesifotósokra. – Elhelyezkedtem egy egyik fotelban, így pillantottam ismét felé. Beszélhetnékem volt. Ma még az anyámmal sem társalogtam, hiányzott, hogy jártassam a számat és mivel a mai napomnak programilag már csak a vége látszódott, semmi más teendőm nem volt, minthogy a testőrömet faggassam. Ha gyerek lennék, biztosan arra játszanék, vajon mennyire idő alatt tudom felidegesíteni annyira, hogy inkább hátat fordítson és elátkozza a napot, amikor elvállalta az állást, de nem voltam az… azt akartam, hogy beszéljen, információkat adjon ki magáról, olvadjon fel egy kicsit. Olyan volt, mint egy jégszobor, abból a fajtából, ami ellen, ha lángvágóval megy az ember sem ér el semmit. – Miért lett testőr? Nem az enyém, hanem általánosságban. Tényleg élvezi, hogy körülrajongott idiótákat és kevésbé idiótákat kísérget és ez annyira megköti a kezét, hogy magánélete sincs? – Talán kicsit nyers voltam. Sőt, biztosan, viszont fogalmam sem volt arról, milyen stílussal érhetem el a célomat. Voltam már aranyos, érdeklődő, csak a teljesen érdektelen maradt még le eddig a listámról, de ha a jelenlegi kérdéssorozataim sem válnak be, az lesz a következő lépésem. – És mi van akkor, ha én kérem meg arra, hogy lazítson? Én aztán senkinek nem mondanám el, hogy kibontotta a nyakkendőjén lévő csomót. Ki tudja, talán még jól is érezné magát közöttünk, ha megpróbálna beolvadni.
Akkor ezek szerint már a kezdetekkor megedzették önt. Tudja, hogy mit kell mondani nekik, mit akarnak hallani. – én ehhez nem értettem, és szerencsére nem is az én feladatom volt az, hogy nyilatkozzak. Bárkit eltávolítok a közeléből, aki nem kívánatos személy, de nem szeretnék annyira konfrontálódni valamelyikkel, hogy a holnapi újság címlapján végezzem. Nem tartom magam túl kamera barátnak amúgy sem. – Sajnálom. Megértem, hogy zavarja, én is voltam hasonló helyzetben már. Csak azt tudom javasolni, hogy próbálja megszokni a helyzetet. Igyekszem minél szabad légkört teremteni az ön számára, de azt az utasítást kaptam, hogy minél inkább vigyázzak önre. – nem tudom, hogy pontosan mitől is kéne megvédeni. Nem politikus, nem olyan személy, aki egy támadás célpontjában lehetne. Modell, rajongói vannak, de általában a legrosszabb fanatikusok sem mennek el odáig, hogy elrabolnák csodálatuk alanyát. Így hát, rejtély előttem, hogy miért ilyen fontos Ms. Monell biztonsága. Azonban, a feladat az feladat, minél jobban el kell látni, főleg, ha megfizetik érte az embert. Elsőre összevontam a szemöldökömet a veszély szó hallatán, de aztán csak sóhajtottam egyet, mikor elmosolyodott, és számomra is nyilvánvalóvá vált az, hogy nem beszél komolyan. Habár, számítottam erre, saját bőrömön tapasztaltam én is meg a seregben azt, hogy mennyire utálja az ember, ha van egy árnyéka. Nekem ez a kiképzőtisztem volt, mivel újoncként kilógtam a sorból, úgy gondolták ”másféle” módszerre van szükség az esetemben. Nem szólok közbe, míg beszél, nem erre tanítottak és nem is látom értelmét. Kissé elhúzom a számat azonban, nem ehhez vagyok szokva. Katonaként jobban megbecsülték azt, amit csinálok. Az emberek kedvesebbek voltak, elismerő pillantásokkal díjaztak, és bár csak a felszínt látták abból, amit hittek rólam, jólesett az, hogy komolyan vesznek. Ebben a szituációban ezt a legkevésbé sem éreztem. Ehhez lesz igazán nehéz hozzászokni, ezt már előre láttam. – Kérem, szóljon be hozzám, mielőtt elindulna reggelizni. – jobb, ha tudom, hogy mikor hagyja el a szobát. – Az ételekre pedig… majd gondom lesz. – nem mintha ettől tartanék, de amúgy is korábban kelek, mint ő, így hát a konyha ellenőrzése nem számít felesleges időpazarlásnak. Addig is gyorsabban megy az idő, mintha az ágyamban feküdnék. Idő kell, míg hozzászokok, hogy normális matracon alszom. – Valószínűleg csak perverz. – tudom jól, hogy csak szórakozik, de igyekeztem tartani magam a szabályokhoz. Nem tudom, hogy milyen fotózása lesz holnap pontosan, de azt hiszem a perverz szó tökéletesen jellemzi a modellekkel dolgoz fotósokat. Dolgozom, nem szerencsés, ha iszom. Ráadásul, nem ismerek senkit sem a köreiből. – nem mondom ki, de szerintem ő is tudja mire gondolok. Én csak a testőre vagyok, azok, akik a partit adják, aligha foglalkoznak velem, az eddigi tapasztalataim alapján inkább egy kutyát látnak bennem, semmint vendéget. – Nem ön az első, aki ezt megjegyezte. – bólintottam, és elmosolyodtam néhány pillanatra, már csak azért is, hogy ő is lássa: képes vagyok rá. – Igyekszem majd, hogy ne vessek önre rossz fényt. Nincsen nagy tapasztalatom az ilyen… partikban, de amúgy is olyanokról szól, akiknek igen, úgyhogy teszem majd, amihez a legjobban értek. – meghúzom magamat. A sok gazdag ,elkényeztett nő és férfi között aligha tudnám magam jól érezni. És nem hinném, hogy a testőrök számára külön partit rendeznének a szomszéd épületben. – Ön úgyszintén. Ott biztosan megkapja a szabadteret, amit szeretne. – egy ilyen partin ugyanis nem tehetem meg, hogy végig a nyomában vagyok. Rossz fényt vetnék rá, ráadásul, a munkaadóm is hangsúlyozta, hogy én nem vendégként vagyok jelen az ilyen estkénként. Ez pedig sokat elárul.
Bólogatni kezdtem. Igen, ismerem az újságírójukat, a fajtájukat és annak összes válfaját. Igen, tudom, hogy Jimmy csak a munkáját végzi és azzal is tisztában voltam, hogy próbált a legkevésbé belefolyni az életembe, nehogy túlságosan akadályozzon valamivel. Mégis, itt volt. És nem a személye ellen volt problémám, hanem maga az ellen, hogy valakinek a gondjaira kellett bízni… a munkaadóm és a szüleim karöltve gondolták úgy, hogy sokkal biztonságosabb az, ha valaki vigyáz rám és megakadályozza, hogy az esetlegesen túlbuzgó újságírók túlságosan nyomuljanak vagy a rajongók átlépjenek egy határt, de én még mindig nem tudtam megbékélni az intézkedéssel. - Néhány újságírót már névről és arcról is ismerek. Szinte azóta velem vannak, hogy modellkedni kezdtem. – Megforgattam a szemeimet, hiszen nem jófajta ismeretségről volt szó attól függetlenül, hogy egy-kettő normálisnak volt nevezhető. A legtöbbjük ugyanis pióca volt és bármilyen információért a kisujjukat adták volna, hogy aztán kifacsarják a szavaimat vagy azokat a mondatokat, amiket mások mondtak rólam. – És nem Önnel van bajom, Jimmy. Hanem azzal, hogy még kisbabakoromban sem volt bébiszitterem, de most, hogy azt hiszem, képes lennék két lépést megtenni anélkül, hogy eltörjem a bokám vagy akárki el akarjon rabolni, itt van mellettem maga. – Hozzá hasonlóan én sem kiabáltam, nem volt szokásom, csak akkor, ha nagyon kihoztak a sodromból és jelenleg nem így állt a helyzet. Ezt az egészet sokkal inkább az értelmi szerzőkkel kellett volna megbeszélnem, de ők eddig sem hallgattak rám, tehát jobbnak láttam magával a testőrömmel közölni, hogyan is viszonyulok a helyzethez. Nincs régóta mellettem, de talán már észrevehette, hogy nem rajongok az őrizetért. - Holnap? Csupa veszélyes dolgot fogok csinálni. – Néztem rá jelentőségteljesen, hogy aztán halvány mosolyra húzzam az ajkaimat és mély levegőt vegyek. Képzelem, őt mennyire leköti, hogy utánam kell szaladgálnia és muszáj azzal foglalkoznia, hogy tiszta legyen az út előttem, bármerre megyek. Meg mertem volna kockáztatni, hogy elitista, elkényeztetett kislányként könyvelt el, akinek semmi se jó és mindig keresi az okot a nyavalygásra, mert a nélkül nem igazán érzi jól magát. – Lássuk csak. Felkelek, letusolok és elindulok reggelizni, úgyhogy kérem ha lehet az összes ételt ellenőrizze majd a hotel konyháján, nehogy véletlenül mérget csempésszenek az egyik fogásba. Délelőtt lesz egy fotózásom, ahol a fotós egy szemét, dolgoztam vele már egyszer és szerintem hajlamos a pszichopátiára. - Vontam fel a szemöldökömet, mintha komolyan beszélnék, de az összes szavamból csöpögött az irónia. - Este pedig egy partira vagyok hivatalos, ahová gondolom szintén elkísér. Ott talán maga is lazíthatna egy kicsit vagy nem is tudom... esetleg elmosolyodhatna. - Megvontam a vállam és én magam széles mosolyt villantottam. Volt egy olyan érzésem, hogy az se vágná padlóhoz, hogyha egész nap rajta élcelődnék, mintha hiányzott volna belőle valami, ami az átlagos emberekben megvolt: az életkedv.
Csak a feladatomat végeztem el. Nem beszéltek nekem arról, hogy kit alkalmaztak előttem, nem mondták el azt sem, hogy miért váltak meg tőle. Nem kérdeztem, és ők sem mondták. Nem is számít, mások hibája, úgy is csak a sajátjából a tanul az ember. Én pedig mindig alapos munkát végzek, megtanultam a harctéren az, hogy egyetlen apró hiba is képes a legnagyobb terveket romba dönteni. Ez is egyfajta harctér, csak nem golyók repkednek, hanem szavak. Állítólag azok is vannak olyan fájdalmasak, de én ebben nem hiszek. A szavak csak szavak, elillannak. A tettek viszont következményekkel járnak, olyanokkal, amit nem lehet kiradírozni. A szavaira csak bólintottam és elindultam lefelé. Én magam nem ettem a repülőn. Nem túlzottan szeretek a levegőben közlekedni, így hát nem kockáztattam meg azt,hogy eszek is. A seregben voltak olyan bevetéseim, mikor repülőgéppel kellett menni, azokat sem kedveltem különösebben. Már korán eldöntöttem, úgy akarok meghalni, hogy szilárd talaj van a lábam alatt. A megvető pillantásokat és a szitkozódást már megszoktam. Apám kritikus ember volt, megtanultam, hogy akkor hibázunk, ha ezeket hagyjuk hatni is. A szavak csak akkor ártanak, ha hagyjuk is azt. Nincs kedvemre persze, hogy így viselkednek velem, de megtanultam elviselni az ilyen embereket is. Újságírók között pedig ez a viselkedés szokványosnak mondható. Bizonyára jól ismeri már a fajtájukat, mert szóról szóra így volt. – ez persze csak természetes. A munkaadóim valamilyen szinten beszéltek arról, hogy Ms. Monell minek köszönheti a nevét, de nem néztem alaposabban utána, megelégedtem azzal, amit hallottam. Bizonyára annyit mondtak, amennyit tudnom kell. Ahogy a parancs sem tartalmaz több információt, mint szükséges. – Az elnök csak egy sikeres politikus, öltönyben és előre megtervezett mozdulatokkal. Ellentétje annak, amivel Ön foglalkozik. – ezért is szeretnek jobban foglalkozni vele. Az elnök nem dobja le a ruháit, nem mosolyog szépen, kevesebb körülötte a kirobbantható botrány. A politikusok amúgy sem a kedvenceink. – Megértem, hogy nincsen ínyére a helyzet, de csak a munkámat végzem. Azt mondták, hogy óvjam önt meg, ezt úgy a legkönnyebb, ha a közelben vagyok. – tényleg képes voltam átérezni azt, hogy mennyire kényelmetlen ez a helyzet. Minden bizonnyal nem ehhez szokott eddigi munkája során. – Igyekszem a legkevésbé… az útjában lenni. Azonban valamennyire szükséges ez, a védelme érdekében. – volt már ehhez hasonló feladatom. Mikor egy fontosabb személy érkezett meg, általában én és az egységem kaptuk meg azt a feladatot, hogy biztosítsuk a biztonságát. Volt, hogy ez könnyen ment, és az is előfordult, hogy vér folyt a védelméért. Nem lehet az ember soha sem elég óvatos. – Ön is azt csinálja, amihez ért, és én is. A munkaadómnak szólhat, ha nincsen velem megelégedve, biztosan orvosolni fogja a problémát. – nem emelem fel a hangomat, nem beszélek úgy, mint aki féltené az állását. Persze, nem azért van, mert érinthetetlennek hiszem magam. Egy szavába kerülne valószínűleg, hogy kirúgjanak. De, ha így is tesz, mit tudnék tenni ellene? Semmit. Nincs értelme ezen idegeskednem. – Kérem, mesélne a holnapi napirendjéről? Elkezdeném a biztonsági teendők előkészítését, amennyiben azok szükségesek. – az út megszervezését, az esemény biztonságának garantálását. Nem mondom, hogy nem idegen számomra a környezet és a munka, de bizonyos tekintetekben pont olyan, mint amit csináltam ezelőtt is.
Már hozzászoktam, hogy amint kinyitom az újdonsült szobám ajtaját szinte meg is kell torpannom a küszöbön, mert addig nem mehetek beljebb, amíg az újdonsült testőröm át nem nézi négyzetcentiméterenként a helyiséget. Újdonsült... végül is az, hiszen alig egy hónapja volt mellettem. Nem örültem neki, ahogy az előzőnek sem, bár akár nyilvánosan is bevallottam volna, hogy ő az előzőhöz képest egy csoda volt. Nem tudom, hogy a Cornell névre hallgatót honnan szalasztották, mert ugyan én tényleg nem értetem a biztonsági felügyelethez, de szemeim vannak és a százhatvanöt centis, öregedő, eszméletlenül klisés módon a napi fánkadagját akár még vénásan is bevivő embert a legnagyobb jóindulattal sem nevezhettem életbiztosítéknak. Még én is jobban meg tudtam volna védeni saját magamat, ha egyáltalán fenyegetve lettem volna. Hozzászoktam az újságírók kérdéseihez, ahhoz, hogy fotóznak akkor is, ha csak átsétálok az utcán. Volt időm rá, szépen lassan, fokozatosan kaparintottam meg a hírnevemet, nem egyik percről a másikra lettem kiskedvenc. És hol van még a vége... ha rajtam múlik, nem itt, az biztos. - Menjen csak. Nem kérek semmit. - Ettem a repülőn és mivel nem madárnak teremtettek a gyomrom sem bírta túl jól a landolást, ilyenkor tökéletesen megvoltam azzal, ha egy kis vizet kortyolgattam. Akkor pedig még jobbá vált a hangulatom, ha lehetőségem adódott letusolni, így amint Jimmy (ugyan látszott rajta, hogy nem éppen kedveli, ha így hívják, de én csak azért is így tettem) kilépett az ajtón, a fürdőszoba felé vettem az irányt. Szerencsére ma sehová sem kellett mennem, holnaptól várt rám a munka, a mai délutánomat a viszonylagos pihenésnek szentelhettem és ennek tökéletes kezdete volt az izmaimnak a forró víztől való ellazulása. Pár perccel azután, hogy felöltöztem és némileg megszárítottam a hajamat a folyosóról hallottam, hogy az árnyékom elővette az egyetlen általam ismert, tehát a szigorú hangját és melegebb éghajlatra küld valakit. Halvány mosollyal léptem az ablakhoz, de a szám le is konyult és sóhajtottam egyet látva az embereket a bejáratnál. Álljanak csak ott, ma biztosan ki sem teszem innen a lábam. - Hallottam. Miért van olyan érzésem, hogy nem volt felhőtlenül boldog, amiért kiküldte, miután nagy nehezen bejutott? - Kérdeztem ironikusan megforgatva a szemeimet, ismét egy pillantást vetettem a lentiekre és láttam, hogy a valószínűleg előbb kiküldött személy lép a többiekhez és kezd magyarázni nekik valamit. - Akkor sem kellene, hogy ennyire kíváncsiak legyenek rám, ha én lennék az elnök. - A fülem mögé tűrtem néhány a víztől rakoncátlanná és hullámossá vált hajtincsemet és a mellém lépett férfi felé fordultam. - Tudom, hogy csak a munkáját végzi, de feltétlenül szükséges, hogy mindenhová velem jöjjön és mindig mellettem legyen? - Kérdeztem ismételten hangot adva a nemtetszésemnek, miszerint bébiszittert rendeltek mellém. - Nehezemre esik elképzelni, hogy Önt ez teszi elégedetté. - Kissé felvontam a szemöldökömet és megpróbáltam felvenni a pókerarcot, amit ő gyakorolt, de nem bírtam három másodpercnél tovább, a mimikám át is váltott az "inkább hagyjuk" stílusomra.
A szoba ellenőrzése gyorsan ment. Muszáj volt, mostanában az újságírók egyre vadabb dolgokra voltak képesek, csakhogy megírhassanak egy-egy szaftosabb sztorit. Világosan megmondták már az első alkalommal a munkaadóim, hogy az én feladatom ezt megakadályozni. Hacsak persze Ms. Monell direkt nem akarja felkorbácsolni a kedélyeket. Ehhez még hozzátartozik persze a személyes védelme is, azonban ez volt a kisebbik gond. Megszállott fanatikusokon és túlbuzgó riportereken kívül általában nem kellett senkit sem lekapcsolnom. Ennek ellenére a figyelmem nem lankadt egyszer sem. A seregben a saját bőrömön tapasztaltam meg azt, hogy mi történik, ha hanyag vagyok. Az ember a saját hibájából tanul csak igazán. Láttam egy pékséget a közelben, lemegyek, mielőtt elkérném a kulcsomat. Hozzak esetleg valamit önnek? – pillantottam kérdőn Ms. Monell-re az ajtóból. Ha nemet mond, akkor maximum a recepcióst megkérem, hogy szóljon a konyhának, mert a 628-asban a vendég éhes. Azt pedig nem igazán merik egy ilyen hotelnél megtenni, hogy megváratják az embert. Hosszú volt ide az út, a bőröndöket már felhoztam a londiner segítségével. A hátsó kijáraton keresztül mentem, a főbejáratnál a vendégek és az újságírók miatt nem lehetett elférni, tolakodni pedig nem igazán volt kedvem. A kapott választól függ, hogy milyen gyorsan járom meg az utat a pékségbe, illetve, hogy mivel térek vissza. Megtehetném én is, hogy a szállodai konyhából rendelek, de soha nem voltam oda a… felső tízezer konyhájáért. Gyerekkoromban apám egyszer sem főzött, általában gyorséttermekben ettünk, az egyszerű ételhez vagyok szokva. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen helyeken gyakorta szeretnek spórolni az adagokkal, én pedig jó étvágyú ember vagyok, még ha ez nem is mutatkozik meg szembetűnően. A 629-es kulcsát, ha kérhetném. – a szobám közvetlenül Ms. Monell-é mellett lett kifizetve. Nem tudom, hogy ez számára kényelmetlenséget okoz-e, de az én részemről ez mindenképpen könnyebbség. Ha bármi is történne, a közelben vagyok, így gyorsabban tudok reagálni. Amúgy is, a szobák jól hangszigeteltek, nem hinném, hogy zavarnám őt. Nem mintha az a hangoskodó típus lennék. A lifttel gyorsan megteszem az utat az emeletekre, a folyosóra érkezve azonban morogva konstatálom, hogy nem vagyok egyedül. Ez nem lenne gond, de a férfiről lerí, hogy fotóriporter. Nem lenne ez máshogy akkor sem, ha nem tartaná a kezében az igencsak drágának látszó kamerát. – Uram, megkérem, hogy szálljon be a liftbe, és távozzon erről a szintről! – a férfi nem menekült, mikor meghallotta a hangomat, de bosszúsan fordult az irányomba, és mikor végigmért, kelletlenül kullogott el mellettem, meg sem állva a liftig. Közben persze végig szitkozódott, de nem vettem magamra a dolgot. Megvártam, míg a lift ajtaja bezárult, és csak azután nyitottam be a 628-ba. Ha kért valamit a pékségből, azt átnyújtom neki, majd az ablakhoz sétálva vetettem egy pillantást a bejárat előtt összegyűlt tömegre. – Eddig még nem jutottak be sokan,eggyel futottam csak össze az épületben. – ez nem fog így maradni, legalábbis az eddigi tapasztalataim ezt mondatják velem. Az újságíróknak roppant jó érzékük van ahhoz, hogy bejussanak oda, ahol semmi keresnivalójuk sincsen.
Kezdőlap
//
|| 
|| 
