- Ez bonyolult és nem olyan egyszerű, mint tűnik. – tudtam, hogy ezzel nem javítok a helyzeten, de bármennyire is szerettem volna elmondani az igazat, de egyszerűen nem ment. Hiába volt a múlt, hiába bíztam benne, de pontosan tudtam mennyire veszélyes lehet beavatni valakit a titkaimba. Elsődlegesen nem is magamat féltettem, hanem őt, hogy netán mit szabadítanék el, ha ismerne igazán. Egykoron ismert és ki tudja miként alakultak volna a dolgok, ha nem tűnök el és hamarabb találkozunk, de azóta sok minden történt és megannyi év eltelt. 9 év sok mindent képes megváltoztatni, és az már a múlt volt.
- Nem vagyok az. – jelentettem ki elég határozottan, miközben a kezemet elhúztam kezéből és magam mellé ejtettem vissza. Kezem a falhoz simult a testem mellett.
Kérdésén elmosolyodtam és megráztam a fejemet. – Miért zavarna? Az már régen volt Harlen. Egyébként meg nem zavar, de sok idő eltelt és egy dolog biztosan nem változott. Soha nem szerettem, ha valaki sarokba próbál szorítani. – ki szeretné? Nem hiszem, hogy ő élvezné fordított helyzetben azt, ha úgy érezné, hogy ketrecbe akarják zárni. Amint arrébb lépett lassan löktem el magam a faltól és léptem el mellette a szoba közepe felé. Mosolyogva fürkésztem őt, miközben a múlt egy-két pillanata megelevenedett előttem, de aztán sietve fordultam meg, amikor meghallottam amit mond.   – Ugye sejted, ha el akarnék menni, akkor simán el tudnék menni? – billentettem oldalra a fejemet. A katonaságból is el tudtam tűnni, akkor miért gondolja azt, hogy ő képes lenne megállítani? Biztos voltam abban, hogy ezt ő is érzi, hogy ha annyi évvel korábban el tudtam tüntetni a nyomaimat, akkor most se lenne nehéz.
- Rendben, de egy dolgot meg kell ígérned. Ami itt elhangzik az köztünk marad. – pillantásomat övébe fúrtam. Békés volt a hangom és a pillantásom is, de esélyesen kisebb veszély azért megcsillant a szemeimben. Nem csak rám nézve lenne veszélyes, ha beszél, hanem magára nézve is. Akadnak nekem is ellenségeim.
Lassan fontam össze a karomat magam előtt. – Tényleg történt valami és soha nem bántam meg, hogy megtettem. Sok katonát láttam meghalni, de… - megrázom a fejemet, hiszen minek kéne folytatni? Szerintem tudja miként is fejezném be. – Csak remélni tudom, hogy nem pazaroltad el az elmúlt éveket, amiket nyertél. – mosolyodtam el újra, miközben játékosan csendült a hangom. Közöm nem volt hozzá, hogy mihez is kezdett az életével. Megmentettem, de az ő élete volt és azt tehetett, amit akart. Nem vártam érte hálát, se semmit se. A barátom volt és egyetlen egy estére túlzottan is közel kerültünk Irakban. Aztán nem sokkal később jött a baleset, majd pedig eltűntem, mint megannyiszor megtettem már az életem során. De ez mind a múlt volt, de továbbra is egy régi ismerőst láttam benne, egy barátot, akiben egykoron is megbíztam azon a helyen.
Sóhajtottam egyet, de végül leültem a kanapéra és felé fordultam. Már majdnem válaszoltam is arra, amit mondott és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy lehet beszéd helyett jobb lenne megmutatni, amikor ő is erre célzott. Alig hallhatóan elnevettem magam, majd hajamat kisimítottam arcomból. – Legyen, de cserébe kérem a fegyveredet. Akár kés, akár más van nálad. – kinyújtottam a kezemet felé. Nem akartam kockáztatni, hogy megpróbáljon utána nekem ártani, azt meg nehezen tudtam elhinni, hogy egy volt katonánál nincs valamelyik. Maximum tévedek, de attól még figyeltem minden egyes mozdulatát, ha kell, akkor időben megvédhessem magam.
- Nem olyan könnyű elmondani Harlen, a legtöbb ember nem érti meg azt, aki nem olyan, mint az átlag. Egy időben még máglyán is elégettek volna azért, ami vagyok. – esélyesen most már kezdhette sejteni mi lehetek. Bármennyire is nem lett volna szükség a kezemet kinyújtani még is megtettem, mintha azt remélném, így kevésbé kap frászt. Az orra fölé tartottam a kezemet, majd magamban elmormoltam egy varázsigét, aminek köszönhetően pillanatok alatt helyrejött az orra. Ha tudtam, akkor visszahúztam a kezemet sietve, ami csak látszat volt. – Ezt tettem Harlen azon a napon is, csak akkor több energiát szívott el belőlem a gyógyítás, hiszen haldokoltál. – s úgy pillantottam a kezemre, mintha még mindig látnám a vérét a kezeimen. -  Tennem kellett valamit, nem tehettem mást. Láttam a pillantásodban, hogy hiába tudtad vége te akkor is küzdeni akartál és valamit mondani. Barátom voltál, az emberek pedig vigyáznak a barátokra és a családra. Én csak segítettem ebben, hogy még legyen esélyed élni. Sajnálom, hogy nem mondtam el korábban, de a te érdeked volt. A bennem lakozó erőt arra használtam, hogy megmentsem az éledet, mert boszorkány vagyok. - hangom halkan csendült, egészen bársonyosan, ahogyan egy darabkát az életemből feltártam előtte. Soha nem hangoztattam azt, ami vagyok. Soha nem hittem volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök, de csak remélni tudtam, hogy nem követek el hibát. Csendbe burkolóztam és vártam, hogy valamit mondjon vagy tegyen. Ha pedig úgy éreztem, hogy támadna vagy ártani akarna nekem, akkor távolabb löktem magamtól az erőmet használva, mielőtt komolyabb bajt tehetett volna bennem.

- Veszélyes lenne, ha maradnál? - mondandóját ismételve, kérdést szegeztem felé, hisz minden mondatával összezavart, s csak jobban összekuszálta elmémben a vele kapcsolatos emlékeimet.
Ashaa nem csak egy szimpla havert testesített meg a fronton, nem csak azt a katonai orvost jelenítette meg köztünk, akire mindig számíthattunk a bajban, ő annál sokkal több volt. Barát, s vonzalom egyaránt. S azt hiszem, ha nem lett volna Callie, akkor ez ennél talán sokkal bonyolultabbá is válhatott volna számomra, számunkra.
A hangsúly azonban a barátságon van, a bizalmon, melyre mindketten építhettünk, s amely abban a percben ingott meg bennem, hogy a nő szó nélkül hagyta maga mögött a bázisunkat.
Hiába nézett ki most pontosan úgy, mint közel kilenc éve, hiába láttam magam előtt ugyanazokat az íriszeket, s hiába éreztem érintésem nyomán bőrének ugyanazon bársonyosságát, ha nem tudhattam azt, hogy vajon ez a nő ugyanaz-e, mint akire annak idején rábíztam az életemet. Vajon miféle hazugságokat őrzött, s miféle titkokat rejtegetett előlem?
- Az, hogy nem lehetsz vámpír, mert a vérem csábítana - jegyeztem meg, ahogy elkaptam a mutatóujját, mellyel felém bökött, s lassan visszavezettem a saját térfelére.
- Miért, talán zavar a közelségem? - kérdően vontam fel egyik szemöldököm, miközben orrba vágós megjegyzésére halovány mosoly szökött az arcomra. Már nem voltam olyan feldúlt, mint az érkezésem pillanatában, a célzásából viszont úgy ítéltem meg, hogy őt még mindig zavarja ez a helyzet, így végül teret engedve neki, beleegyezően léptem hátrébb, de pillantásomat továbbra sem vettem le róla, hogy ha netán el akarna iszkolni, akkor időben elállhassam az útját. Ezúttal nem szökhetett meg előlem.
- Ha hosszú, ha nem, én ráérek. Tudni akarom, hogy mi történt - határozottan ejtettem a szavakat, miközben egy zsebkendővel próbáltam megállítani orrom vérzését, mely lassacskán már csillapodott.
- Soha nem hibáztattalak ezért, de akkor is tudnom kell, hogyan tetted? Mert az én emlékeim szerint halott ügy voltam. - valójában csak derengéseim voltak azzal a nappal kapcsolatban, de szinte a zsigereimben éreztem azt, hogy ott valami egészen különleges dolog történt. Azt a robbanást nekem nem kellett volna túlélnem, valami csoda folytán ez mégis megtörtént. Ashaa tudott valamit, s talán emiatt lécelt le oly gyorsan annak idején.
- Csak utánad...- kezemmel a kanapé felé intettem, s ha ő helyet foglalt, akkor csak azután telepedtem én is mellé, testemmel felé fordulva, hogy tekintetemmel továbbra is nyomon követhessem őt.
- Erre az orra? Ugyan...nem olyan vészes - katonaként tűrtem a fájdalmat, így még ha látható jele is volt annak, hogy ráférne némi jeges pakolás, egyelőre sokkal jobban izgatott a történet vége, mint hogy szünetet tartva ott hagyjam, s jégkockák után rohanjak.
- De tudod mit? Talán nem is kell válaszolnod, inkább mutasd meg. Itt az orrom, mutasd meg rajtam, hogy mi történt akkor ott a robbanásnál, hogyan csináltad, hm? Mutasd meg - kíváncsi voltam arra, hogy mégis mi történhetett, s bár akár el is mesélhette volna, hirtelen arra gondoltam, hogy még jobb lenne, ha ezúttal látnám is, mi történt pontosan.
- Ha nem vagy vámpír, és nyilván nem vagy az, akkor az kizárva, hogy a véreddel gyógyíts meg. De ha nem vámpír vagy, akkor mégis micsoda? Tudod Ashaa, szeretnék benned bízni, de ahhoz tudnom kell, hogy mégis ki volt az, akit valójában ott Irakban megismertem? Ki vagy te valójában Ashaa? - mélyen fúrtam kékjeimet a pillantásába, tudnom kellett az igazságot.

Olyan érzésem volt, mintha a viharfelhők gyűlnének, miközben a tengeren egy ladikon himbálódzom és csak időkérdése mikor is fog elnyelni. Mikor csapnak össze a hullámok a fejem felett. Talán tényleg joggal mondja erre a városra egy-két természetfeletti, hogy elátkozott. Sok mindent tettem a múltamban, akadt olyan, amit meg is bántam, de jelenleg nagyon nem voltam felkészülve, hogy tükröt tartson elém az élet és szembe kelljen néznem a tetteim következményeivel. Megbántam-e, hogy megmentettem hajdanán az életét? Nem. Újra megtenném, jó ember és a barátom volt és nem hiszem, hogy ez sokat változott volna az elmúlt időben.
- Tudom, hogy az voltam számodra és te is nekem, hiszen barátok, bajtársak voltunk, de olykor áldozatot kell hoznunk azok érdekében, akik fontosak számunkra. Nem lehetünk mindig önzők és tudtam, hogy veszélyes lenne, ha továbbmaradnék. – sok áldozatot meghoztam már életem során, miközben megannyi tettre vett rá az önzőségem is, mert hagytam, hogy a szívem feketévé váljon, hogy az ereimben a méreg szétáradjon. Voltam jó és kegyetlen is, de ez se neki, se másnak nem kell tudnia.
Nem nyugtattak meg a szavai és már kérdésre nyitottam a számat, hogy mi történt? De nem csak arra kellett ráébrednem, hogy semmi közöm hozzá, hiszen régóta nem láttuk már egymást, hanem arra is, hogy esélyesen egyáltalán nem szeretne mesélni arról, ami visszahozta őt a frontról. Zsigereimben éreztem, hogy valami rossznak kellett történnie, de reméltem, hogy tévedek. Általában a katonákat sokszor a tragédia hozta vissza, vagy lökte őket még távolabb az otthonunktól.
Csendesen fürkésztem őt, míg végül a hátam már a falnak simult, ahogyan egyre közelebb jött. Olyan voltam, mint a vad, aki éppen a prédáját próbálja kiismerni, még ha jelenleg fordítottnak is tűnt a helyzet. Csak én nem akartam vadászni, egyszerűen csak tudni akartam, hogy mit gondol, miért reagál így és mennyit tudhat. Nem túlzottan örültem, hogy látszólag sarokba lettem szorítva újra, minden idegszálam megfeszült és figyelt, hogy egyáltalán esélyem legyen arra, hogy megvédjem magam, ha arra kerülne sor; reméltem, hogy nem lesz rá szükség.
Adtam időt arra, hogy ráébredjen arra, hogy igaza van. Tényleg semmit se változtam, vagyis nem volt látványos, hiszen alig csak 1,5 éve annak, hogy újra öregedni kezdtem. Hogy ezzel az árral kellett fizetnem azért, mert valakit visszahoztam a halálból.
- Mármint mi igaz? – néztem rá kérdőn, mert sikerült összezavarnia. Nem voltam vámpír, a vámpírokat meg vonzotta a vér. Hirtelen viszont fogalmam sem volt, hogy mit is kéne megerősítenem. Szerettem volna megszökni, szerettem volna annyira kételyeket között hagyni, mint amennyire szerettem volna elmesélni is a dolgokat, de nem voltam biztos abban, hogy képes vagyok rá. Képes vagyok arra, hogy válaszokkal szolgáljak. mikor a kezével megtámaszkodott mellette, akkor sietve pillantottam oda és megráztam kicsit a fejemet. – Nem hiszem, hogy szeretnél még több orrba vágást. – utaltam itt arra, hogy nem kellene sarokba szorítania. – Ez elég hosszú történet lenne és lehet nem ártana inkább leülnöd, ha tényleg válaszokat szeretnél kapni. Valóban a halálodon voltál, én pedig megmentettem az életedet, dacolva a halállal, ami érted jött. Nem hagyhattam, hogy meghalj és végig kelljen néznem, így arra használtam azt, ami velem együtt született, hogy egy jóembert életben tartsak. Ezért nem hibáztathatsz, hogy életben tartottak, vagy mégis? – nem vártam, hogy megértse, de én se igazán készültem fel egy ilyen beszélgetésre. Túlzottan is régóta őrizgettem a titkaimat. Aprót sóhajtottam, majd mély levegőt vettem. – Legyen, elmesélek mindent, csak üljünk le. Kérlek. – kérlelően csendült a hangom, majd mellette elnéztem a kanapé irányába. – Az orrodra se ártana jeget szerezni. – láthatta, hogy őszintén beszélek, de hogy megpróbáljam megnyugtatni. – Nem fogok eltűnni, válaszolok a kérdéseidre, vagyis igyekszem. – nem tudtam mi lesz ebből, de most nem menekülhettem. Ideje volt szembe néznem azzal, hogy ki is vagyok és egy régi ismerősnek elárulni. Pláne, ha így netán a későbbre nézve megmenthetem az életét, mert óvatosabb lesz, ha tudja milyen is a világ.

A bocsánatkérése, s ahogyan a nevemen szólított, őszintének hatott. Tekintetét fürkészve sem tűnt fel az, hogy hazug szemek néznének vissza rám, ennek ellenére még sem bízhattam benne száz százalékosan, hisz már legalább tíz éve nem találkoztunk. Az pedig nagyon sok idő ahhoz, hogy az embert átformálja, s talán ez velünk is megtörtént.

Már én sem voltam a régi önmagam, már nem élhettem a tudatlanok békés világát, és rá kellett döbbennem arra, hogy a világ sokkal sötétebb fertőt tartogat, mint amivel addig szembe kellett néznem. Már nem az ember jelentette számomra a főellenséget, hanem a természetfeletti szülöttei. Az éjszaka lényei, akik vérszívóként vették életét a családomnak.

Néhány másodperc erejéig el is kalandoztak a gondolataim, s csak Asha újbóli bocsánatkérésére tudtam visszarázódni az adott pillanatba, elszakadva a múltból, s a fronton történtektől.
- Nem haragszom Asha, de akkor sem tudom megérteni, hogy miért kellett így intézned a dolgaidat. Fontos voltál nekem, még ha ezt nem is hiszed el.- őszintén fúrtam pillantásom a tekintetébe, majd megráztam a fejemet, s ismét bizonytalanság ütötte fel fejét a mellkasomban. Mégis, mi oka lehetett arra, hogy oly gyorsan lelépjen? S ennek tán köze volt ahhoz, ami csak halványan dereng az emlékeimben?

- Ne aggódj, semmi olyan sem történt, amit te ne láttál volna a fronton. Néhány bekapott golyó, és egy családi hír visszahozott ebbe a világba - jegyeztem meg, bár utóbbit nem akartam kifejteni neki, hisz épp elég volt az, hogy napról napra újra kellett élnem a szörnyűségeket.

Amúgy is, egyre inkább azt gondoltam, hogy Asha talán nem is az, akinek mondja magát, s hogy nem véletlenül bukkant így elő a semmiből. A jelenére sem volt más magyarázat, s arra sem, hogy hogyan is menthetett volna meg odakint a fronton?

A két év alatt sikerült egy, s mást megtudnom a vámpírokról, többek közt azt is, hogy a vérük gyógyító hatással bír. S ki tudja, talán ő is éppen ezzel mentette meg az életem. A kérdés már csak az, hogy miért?

Egész közel hajolva hozzá, tüzetesebben is szemügyre vettem a vonásait, s mivel nem húzódott el, s nem lökte el a kezemet sem, volt lehetőségem arra, hogy megérintsem a bőrét.

- Ez? Igaz... - pillantásom a mutatóujjára szökött, majd vissza a tekintetére. - Félni? Nem félek én senkitől Asha...de tudnom kell, ha nem vámpír vagy, akkor mégis, mi? És ne hazudj nekem, ha tényleg a barátodnak tartottál, akkor most nem fogsz átverni. Hogy mire emlékszem? Csak villanásokra, pokoli fájdalomra, de azt tudom, hogy te hoztál vissza a halálból. Az a robbanás szétszakította a mellkasomat, ezt nem rakhattad össze csak úgy némi kötszerrel és pár szó imádsággal...mond el, hogyan csináltad? Valamiféle természetfeletti hatalommal bírsz? Hm? - nem engedtem el a közelemből, s ha netán megpróbált volna kibújni a válasz elől, úgy tenyerem a falnak támasztottam, hogy ezzel akadályozzam meg a távozását.

Kicsit sajnáltam, amiért fájdalmat okoztam neki, de muszáj volt fenntartanom az álcámat. Csak egy törékeny ember voltam és nem több. Ami részben igaz volt, hiszen olyan könnyedén meghalhattam, mint bármelyik ember. Golyó is ugyanúgy fogott rajtam, mint bárki máson, de mégis jobban megvédhettem volna magam, ha nagyobb veszélyt észlelek. Ott volt a természet ajándéka, vagyis a mágia, ami átjárt, mintha csak sok-sok láthatatlan inda venne körül.
Emlékeztem a múltra, arra, hogy miket éltünk át együtt. Milyen módon próbáltuk túlélni a front szörnyűségeit, a veszélyt, ami ránk leselkedett. Tisztán emlékeztem arra is, hogy miként védett meg egykoron a többi idióta bajtársunktól, amikor már túlmesszire mentek. A szemükben egy nő voltam, akinek megannyit kellett bizonyítani, hogy ott van a helye, de ő? Ő másabb volt és hitt bennem, mellettem állt és segített. Most meg? Hirtelen nem is tudtam, hogy ugyanazt a személyt vagy egy idegent látok benne.
- Ez részletkérdés, te is tudod. Kicsit most olyan vagy, mint azok, akiknek bemostál, mert nem akartak lekattanni rólam. - rántottam meg a vállaimat, mert esélyesen nem amiatt követett, hogy nosztalgiát megejtsük a múlt szebb, meg kevésbé szebb eseményeiről.
- Sose állítottam azt, hogy hibátlan lennék Harlen. Én így láttam helyesnek, megtettem és ezen változtatni nem fogok tudni már. Ez a múlt. Sok-sok évvel ezelőtti esemény. Sajnálom, ha ezzel megbántottalak. – őszintén csendül a hangom, mert nem akartam megbántani, de valahogy soha nem voltam jó az elköszönésekben. Mit lehetne mondani? Meg azzal beismertem volna még inkább azt, hogy kik is a fontosak számomra, ha viszont az ellenségeim láttak, akkor híhették azt, hogy az illető nem is fontos. Kihagyna hátra akár csak egy barátot is minden szó nélkül? Csak egy hamis barát. Az én életemben meg erre szükség volt. Nem hozhattam senkire se még több veszélyt csak azért, amiket elkövettem 500 év alatt.
Figyelem, ahogyan közelebb jön, de nem állítom meg.
- Tényleg sajnálom Harlen, de mindannyian mások vagyunk. Megvolt az okom arra, hogy így döntöttem és minden jelzés nélkül léptem le. Neked is jobb volt így, mintha miattam netán nagyobb bajba keveredsz. – nem vártam azt, hogy megértse a dolgokat, de ez volt az igazság, s míg pár perccel korábban tomboltunk most túlzottan is békésnek tűnt minden. Mintha a vihar elült volna, vagy csak arra vált volna, hogy igazán feltámadhasson.
- Durvábbakat? Mi történt? – kisebb aggódás is kicsendült a hangomból, mert fogalmam sem volt róla, hogy mik történtek vele miután leléptem.
Farkasszemet néztünk, nemn fordítottam el a pillantásomat. Álltam ott és csak hagytam, hogy megpróbáljon olvasni a szemeimből, de sok esélye nem volt erre. Nem sok mindenki tudott olvasni belőle, csak akkor, ha én is azt akartam.
Csendesen hallgattam a szavait, pár másodpercre futott csak át valami megmagyarázhatatlan grimasz az arcomon, ahogyan minden kezdett világossá válni. Hát erről van szó? Emlékszik, de nem teljesen? Nem mozdultam meg akkor se, amikor felemelte a kezét, majd a hajamat érintette meg, majd utána arcomra tévedt a keze. Nagyot nyeltem, de nem hagytam, hogy a múlt egy bizonyos estéje újra megjelenjen.
- Igazad van, külsőre nem változtam semmit se. Akár szerettem volna, akár nem, de ez ellen nem tehettem semmit se. – lassan ejtettem ki a szavakat, amikor viszont meghallottam a kérdését, akkor elnevettem magam. – Vámpír? Akkor ennek már rég csábítania kellett volna, nem? – megböktem a mellkasát, ott ahol a vérfolt kirajzolódott a felsőjén. – Nem vagyok vámpír, Harlen. S bántani se foglak, de ezt te is tudod, hiszen ha bántani akartalak volna, akkor nem mentettelek volna meg, nem? Vagy félsz tőlem?– néztem rá kérdőn, de még mindig nem feleltem arra, hogy mi is volnék. Csak kivártam és őt fürkésztem. – Mire emlékszel? -

- Kösz - néhány másodpercig még összeráncoltam a homlokomat, ahogy farkasszemet néztünk, közben próbáltam ujjaim közé szorítani az orromat, mintha azzal csillapíthatnám a vérzést, vagy az ütés utáni sajgást. S talán többet is érdemeltem volna, hisz ajtóstul rontottam rá, ráadásul nem a legkedvesebb módon közeledtem felé, de nem tudtam megfékezni vele szemben az indulataimat.

Pedig Ashaa-val annak idején nagyon jó viszonyban voltunk, üde színfoltja volt a tábornak, s nem csak jó kedvet hozott magával közénk, de nőiességével egy kicsit feledtetni tudta velünk a háború szörnyűségeit. Emlékeimben mosolygó, kedves nőként tűnt fel, s azt az Ashaat soha nem tudtam volna bántani. Tulajdonképp nem emeltem volna kezet amúgy sem egy nőre, ebben a helyzetben azonban kellően összezavarodtam ahhoz, hogy bizalmatlanul viszonyuljak a nőhöz. S bár az ütése magamhoz térített, még mindig rengeteg kérdés volt bennem vele kapcsolatban.

- Tudom...de azért nem szorítottam rajtad akkorát - jegyeztem meg, mintha csak így akartam volna enyhíteni a tettem súlyát. Látva dühtől szikrázó íriszeit, biztos voltam abban, hogy rettentően haragszik, de talán még annál is jobban fél tőlem. Éppen ezért meg is torpantam, s nem lépdeltem közelebb, hogy ne érezze úgy, bántani akarom.
- Eleged lett a frontból, és akkor ennek az volt a módja, hogy köszönés nélkül lelépj? - mélyen fúrtam pillantásom a tekintetébe, s ekkor döntöttem úgy, hogy közelebb lépek hozzá.
- Akkor elég rosszul ismertél meg engem, ha ezt gondolod. Soha nem akartam volna neked rosszat, a barátom voltál. A barátom voltál Asha, és igen is szarul esett, hogy csak úgy leléptél...és ez az egész dolog - nem tudtam megállni, hogy ne vonjam kérdőre a robbanás kapcsán. Engem már az egyre inkább dagadó képem sem tántorított el attól, hogy kérdezzek, s bár ő próbálta ezzel terelni a témát, én továbbra sem tágítottam.
- Nem kössz, ennél durvábbakat is bekaptam már, ne is terelj - lehet, hogy jószándékból igyekezett terelgetni, de nem tántoríthatott el attól, amiért érkeztem. Ismét közelebb léptem, s a fenyegetése ellenére sem álltam meg, ehelyett újra megálltam előtte, ezúttal azonban nem emeltem felé a kezemet, csupán csak közelebbről fürkésztem a barna szemeket.
- Ne etess ezzel a szarral, mert láttam, amit láttam. Asha...én szinte biztos vagyok abban, hogy ott sokkal több történt annál, mint hogy agyrázkódást kaptam. Éreztem...érted? És te voltál ott felettem, téged láttalak utoljára, aztán meg már csak a dokit, amikor magamhoz tértem. Hogyan mentettél meg, hm? És mi ez az egész? - ekkor nyúltam ismét felé, s ujjaimat a hajszálai közé futtattam, hogy végig simítsak a barna szálakon.
- Harminchat éves vagyok Ashaa, és te...egyszerűen semmit sem változtál...a hajad, és a bőröd..- ha nem lökte el a kezemet, ujjaimmal megérintettem az arcát - Vámpír vagy? - hirtelen nem jutott eszembe más magyarázat erre az egészre, s fel voltam készülve arra, hogy támadásba lendüljek, ha netán ez lenne az igazság. Pillantásom közelebbről is végig futtattam rajta, majd kékjeim újra megállapodtak a barna tekintetén.

- Az emberek változnak, tragédiák történnek, amik másabb irányba sodornak minket. – nem, valóban nem egyből álltam színésznőnek. Rövid időre eltűntem mindenhonnan. Leszereltem és utána megszűntem létezni. Nevet változtattam és próbáltam elfeledni a múltamat, a sok borzalmat, amit előcsalt a front. Képtelen voltam ott maradni, de ezt nehéz lett volna bárkinek is megmagyarázni. Szomorú volt látni, hogy a világ változik valami akkor is állandó marad, még pedig az, ahogyan az emberek újra és újra találnak okot arra, hogy háború legyen és vér szennyezze a földet.
- Te hallod egyáltalán, hogy miket is mondasz? Szerintem fordított esetben te is félnél, ha egy korábban barátodnak gondolt személy rád törné szinte az ajtót, majd neked esne mindenféle értelmetlen dologgal. – nem hittem abban, hogy bármivel is képes leszek hatni a józan eszére, így már nem is próbáltam megválogatni a szavaimat. Csak kimondtam, amit gondoltam, vagyis annak egy részét.
- Nem hiszed, hogy vannak véletlenek? Elég ostoba elgondolás, pláne, hogy megjártad a frontot…  Azért mert Ashaa vagyok! – a nevemet már szinte üvöltöttem, még akkor is, ha soha nem is volt az a valódi nevem, de ő azon ismert. Nem mondhattam neki azt, hogy hívjon Shiraznak. Bonyolult lett volna elmagyarázni és azt se hittem, hogy egy embert olyan jó ötlet lenne belevonni a természetfeletti dolgokba. Ahhoz túlzottan is veszélyessé vált már ez a világ. És amikor erősebben szorított rá a csuklómra és még elérte azt is, hogy pár lépést hátráljak ott szakadt el a cérna bennem és hagytam, hogy bevessem mindazt ellene, amihez még az erőmre sincs szükségem. Nem érdekelt, hogy miként tört a csont, csak az számított, hogy szabad legyek. Soha nem viseltem jól, ha valaki sarokba akart szorítani.
- Örülj, hogy csak az orrodat. – s nem térdeltem ágyékon, mert szerencsére ennyi is elég volt ahhoz, hogy távolabb kerülhessek tőle. Egy pillanatra se fordítottam el a pillantásomat róla. Nem őrültem meg, hogy esélyt adjak arra, hogy újra átverhessen és a fogságába kerüljek. A meglepettsége meg arra emlékeztetett, amikor először sikerült úgy bevinnem ezt az ütést az egyik katonának, hogy neki jobban fájt, mint nekem. Kellett idő mire megtanultam, hogy nem mindegy miként is csukod ökölbe a kezedet.
- Nem akartál? Mégis megtetted! – mutattam felé a csuklómat, amin ottmaradt a kézlenyomata. Dühösen néztem rá, miközben próbáltam a fájdalmat kizárni elmémből. – Mert szerinted ki a franc lennék? - néztem rá teljesen úgy, mint aki kételkedik a másik épelméjűségében. Hányszor kell még elmondanom, hogy én vagyok az? Kezdtem úgy érezni magam, mint egy papagáj.
- Most meg már nyugodjak meg? Úgy viselkedtél, mint egy eszement őrült, aki mindjárt megöl. – na jó, picit túloztam, de tényleg olyan volt, mint egy őrült, akinek elmentek teljesen otthonról és ki tudja, hogy mit is fog tenni a következő pillanatban. Kicsit sajnáltam, hogy betörtem az orrát, de teljesen nem tudtam. Megérdemelte.
Szavaira viszont lefagyok pár másodpercre, de arcomra nem ül ki semmi se. Hogy emlékezhet? Nem lenne szabad! Az lehetetlen, csak a trauma miatt lehet. Mennyire hinné el azt, ha azt mondanám másik katona sérüléseivel mossa össze az övét? Nem volt tényleg komolyabb sérülése? – Mert nem mindenki tud búcsúzkodni. Én soha nem tudtam és mi értelme lett volna? Marasztalni akartál volna, de én nem akartam maradni. Elegem lett a frontból és pihenésre volt szükséged. Nem tett volna jót, ha odaállítok, hogy ennyi volt és elmegyek. – ez legalább igaz volt. Nem tudtam soha se igazán búcsút inteni. Mindig is jobbnak láttam azt, ha minden jelzés nélkül megyek el. – Inkább szerintem kérj jeget az orrodra. -mutattam a telefonra, amivel a recepciót lehet hívni. - A szobaszámot már tudod, de továbbra se gyere közelebb. Nem akarok még több kárt tenni benned, mert netán nekem esel megint. – nem érdekel, hogy mennyire is fura ezeket kiejteni. Egykoron egymás mellett harcoltunk, az életük részben a kezemben volt. Most meg olyan, mintha a két teljesen ellenkező oldalon állnánk. – Nem tudom miről beszélsz Harlen. Megsérültél, elláttam a sérülésedet. Sokan sérültetek meg akkoriban, lehet csak máséval kevered össze. Lehet a sokk miatt kevered, amit akkor átéltél. Te se egy társadat láttad meghalni, talán a bűntudatod jelenik meg így, mert te élsz?  – hangom már sokkal higgadtabban csendült. Nem volt túlzottan kedvemre, hogy hazudnom kell, de más választásom nem volt. A valóság ennél bonyolultabb volt, nekem meg arról fogalmam sem volt, hogy már tud a természetfeletti világról.

Továbbra sem dőltem be annak az állításnak, miszerint csak úgy gondolt egyet és a színpadot választotta az orvoslás helyett. Emlékeimből előtűnt az alakja, amint nap, mint nap tette a dolgát a bázison, s nem egyszer, vakmerően vetette bele magát a munkába az akciók során is. Kemény nőnek tűnt, aki mindent megtenne azért, hogy másokon segítsen. Nem akartam elhinni, hogy mindez csak úgy eltűnt , s eldobta volna holmi színészkedésért. Ebben az egész sztoriban valami nagyon nem stimmelt, s mivel egyre inkább úgy éreztem, hogy egy átverés áldozata vagyok, így félretéve minden érzésemet, melyet a hasonlóság okozott, úgy kezeltem őt, mintha az ellenségem lenne.
- Azért olyan nehéz, mert jól ismertem Ashaa-t, és ő nem volt az a színésznőcske típus...nem hinném, hogy feladta volna a szakmáját, holmi bohóckodásért a színpadon - szigorúan vontam össze szemöldökeimet, ahogyan a nő arcát fürkésztem, aki a megtévesztésig hasonlított arra a nőre, akit Irakban volt szerencsém megismerni.
- Valóban? Netán van okod félni, hm? Tudod a nevemet, és ez nekem egyáltalán nem tetszik, jobb lesz, ha elmondod, hogy mi ez az egész...- nem érdekelt a kérlelése, sarokba szorítottam őt, s bár nőket soha nem bántok, ebben az esetben nem tudhattam, hogy kivel is állok szemben. Lehetett akár egy vámpír is, azokból való, akik a családommal végeztek. Vagy bármi más éjszaka szülötte...nem bíztam benne, továbbra sem. Még azok a barna szemek sem hatottak rám úgy, mint annak idején.
- Nem hiszem, hogy vannak véletlenek...tudni akarom, hogy miért nézel ki úgy, ahogyan ő. Hogy nézhetsz ki úgy, mint ő? Válaszolj! - erélyesebben szóltam rá a kelleténél, s talán ekkor szorítottam rá jobban a csuklójára, amivel rászolgáltam a következő eseményekre.
Pillanatok alatt történt minden, s annyira nem számítottam törékeny alkatából a válaszra, hogy váratlanul ért az ökle, ami telibe találta az orromat. Talán még reccsent is, felszisszentem a fájdalomtól, de mielőtt még eleredhetett volna az orrom vére, a következő pillanatban már akkorát lökött rajtam, hogy a falnak tántorodtam, s így volt elegendő ideje arra, hogy eltávolodjon tőlem.
- Aúú baszki, te eltörted az orrom.... - bosszúsan nyögtem fel, miközben balommal megtöröltem az orrom, s pillantásom a nőre emeltem. Az ütése, a félelme, s a szavai visszarántottak a valóságba, s el is gondolkodtattak. Ez a nő tényleg olyan volt, mint Ashaa, de már nem csak külsőleg éreztem annak. Ismét olyan keménynek tűnt, harciasnak, mint ott Irakban. Ráadásul ki más tudhatta volna, hogy ő mentett meg? De akkor mégis, mi nem stimmelt?
- Nem akartalak bántani...Asha, tényleg te vagy az? - talán még volt bennem némi kétség, de ahogy felegyenesedtem, s megláttam tekintetében a riadalmat, úgy éreztem, hogy tényleg ő az.
- Én csak...- ahogy közelebb léptem volna, úgy kiáltott rám, így megálltam a pult mellett, s onnan nem léptem közelebb hozzá.
- Nyugodj már meg...- tovább szorítottam az orrom, melyből még mindig folyt a vér. Ahogy a mondás is tartja, kicsi a bors, de erős. Nos, nagyjából ehhez tudtam volna hasonlítani ennek a törékeny nőnek az ütését.
- Nem akarlak bántani, érted? Csak...összezavarodtam. Mert annyira úgy nézel ki, de mégis eltelt tíz év, és mi erre a magyarázat Asha?? És ne mond nekem, hogy ez a genetika. Meg aztán...emlékszem dolgokra, érted? És ...ott történt valami a robbanás napján. Te csináltál velem valamit, és tudnom kell, hogy mi történt! A többiek azt mondták, hogy csak könnyebb sérüléseim voltak, de én nem így emlékszem. Érted? Nálad pedig csak egy rohadt felszerelés volt. Aztán meg, mire felépültem, te már nem dolgoztál ott. Még csak nem is köszöntél el tőlem...miért mentél el csak úgy? Miért? - értetlenül fürkésztem a tekintetét, s ha megnyugodott, megpróbáltam közelebb lépni hozzá.

- Ha ez megnyugtat, akkor én se hittem volna, hogy ennyire pici a világ, hogy még keresztezzük egymást útjait. Sőt, azt hittem, hogy még mindig a fronton vagy. Egykoron eléggé olyannak tűntél, mint aki azt tekinti már az otthonának. – tudom eléggé abszurd kifejezés ez a frontra, de eléggé elhívatott katona volt. Olyan, aki szolgálni akarta a hazáját és ezért bármit megtett volna. Ezért se hittem volna, hogy leszerelt volna, vagy csak éppen eltávon lett volna? Ki tudja, ennyiből ezt nehéz lett volna megállapítani.
- Igen, miért olyan nehéz elhinni, hogy van olyan, aki inkább a színpadot választja a tű és cérna helyett? – utaltam itt az orvoslásra. Éltem a filmek világában is, de már nem akartam. Jobb volt színházi élet, még ha nem is volt mindig könnyű, de akkor is jobb szerettem. Igaz, ebben a pillanatban átkoztam. Ha pár nappal később invitálnak meg, akkor esélyesen elkerülhettem volna őt, vagy ha meg se fordul az itteni színháznak a fejében, hogy meghívjanak egy szerepre. Nem értettem, hogy volt lehetséges az, hogy már az első napon ismerősbe futottam. Ez a város se volt kicsinek nevezhető.
Nem voltam ijedős fajta, de az biztos, hogy nem túlzottan tetszett, ahogyan nézett. Mintha csak azt kutatná, hogy valóban itt állok-e, vagy csak valamiféle látomás vagyok. Elég bizarr volt az utóbbira gondolni.
- Kezdesz megijeszteni Harlen. Nem tudom, hogy mibe keveredtél, vagy mi történt még a fronton, de elhiheted, hogy pontosan annyira meglepett az, hogy az ajtóm előtt álltál, mint téged az, hogy itt vagyok. Ez csak véletlen és semmi több. Munka miatt érkeztem ideiglenesen a városba. Fogalmam sem volt, hogy itt vagy. – próbáltam észérvekkel hatni rá, mert ez volt az igazság. Tényleg nem hazudtam, de akkor is úgy éreztem, mintha attól tartana, hogy ártani akarok neki. Ez kész röhejes, akkor kb. 10 évvel ezelőtt miért mentettem volna meg az életét?
- Miért szerinted csak titeket viselt meg a bajtársaink elvesztése? Orvos voltam, volt aki a kezeim között halt meg, mert nem tudtam megmenteni már!!! Igen, pályát váltottam, nem érdekel mit gondolsz. – morogtam az orrom alatt. Semmi köze nem volt hozzá. Hajdanán jóban voltunk, barátok voltunk és bajtársak is. A front senkinek se könnyű, de túléltük, vagyis ki tudja, hiszen a viselkedése egészen fura volt.
Amikor a pohár helyett a kezemet kapja el, akkor a félelem végigcikázott az egész lényemen, még ha arcomra nem is ült ki semmi se. Nem akartam bántani, de a szavai nem nyugtattak meg. Egyre inkább elfogott a pánik. – Harlen, engedj el! Ez fáj! – néztem rá kérlelően, mert nem értettem miről beszél. Senki se küldött. Nem vagyok már katona, se orvos. Amikor egyre inkább kezdett sarokba szorítani, akkor ösztönből cselekedtem. Még tőlük tanultam a fronton, hogy miként is lehet remekül betörni valakinek az orrát. Most hasznosítottam ezt a tudásomat, majd utána jöhetett a többi, hogy szabaduljak a fogságából és ha sikerült meglepnem, akkor leterítettem, hogy a földön kössön ki. – Megőrültél?! Megmentettem az életedet és ez a hála? Nekem támadsz? Megvesztél??? Tűnj el!! – kérdeztem dühösen, majd sietve hátráltam el tőle, mintha csak egy idegent látnék benne, olyat, akitől tart az ember… a pillantásom pedig olyan volt, mint aki azt lesi, hogy a másik miként akar támadni, hogy felkészülhessen a védekezésre, ha pedig közeledni próbált volna, akkor figyelmeztettem őt. – Ne gyere közelebb!! – nem kérés volt, hanem inkább figyelmeztetés tőlem, hiszen a többi dolgot se feledtem el, amit akkor sajátítottam el, amikor a fronton szolgáltam.

- Nem hogy másra, egyáltalán nem számítottam arra, hogy téged az életben még valaha látlak- mondtam teljes őszinteséggel, miközben tetőtől talpig végig mértem magamnak, s végül újra szemügyre vettem az arcvonásait. Mondhatnám, hogy semmit sem változott az elmúlt időkben, még mindig olyan hamvasnak tűnt a bőre, s a haja is épp olyan mogyoróbarna volt, mint annak idején.
- Színdarab? - már eddig is voltak kétségeim a nővel szemben, de amikor szóba hozta, hogy miért is keveredett New Orleansba, csak még nagyobb értetlenség ült ki az arcomra, mely talán még számára is feltűnt. Egyik szemöldököm a magasba emelkedett, s leplezni sem tudtam volna azt, hogy mennyire meglepett a nő kijelentése.
- Hát persze, az meglehet...- némi gúnnyal vetettem oda a szavakat, miután behajtotta mögöttem az ajtót, testemmel felé fordultam, s egyetlen másodpercig sem akartam levenni róla a szemem. Igaz, biztosan furcsállta a viselkedésem.
- Én nyugodt vagyok Ashaa, elhiheted. Csak éppen nem számítottam arra, hogy majd a semmiből csak úgy előtűnsz ennyi év után. Nem sűrűn járok New Orleansban, most is csak ideiglenesen vagyok a városban, de tudod egy kicsit furcsa ez az egész...- jegyeztem meg, s némi bizalmatlanság ült meg a mellkasomban a nővel kapcsolatban.
Az elmúlt két évben, mióta az a vámpírtámadás megtörtént, már nem lepett meg a természetfeletti létezése, viszont emiatt sokkal bizalmatlanabbá váltam mások irányába. S mivel elég furcsa volt Ashaa felbukkanása, ez az egész gyanút keltett bennem.
- Pályát változtattál? Orvosból színész? Ugyan már...ennyire azért ne nézz engem madárnak - nem tudtam türtőztetni az indulataimat, s mivel nem bíztam a nőben, gyanakvóan lépdeltem felé, egyre közelebb, s elkapva a poharat tartó csuklóját, gyengéden rászorítottam.
- Igen. Ki küldött téged ebbe a városba, hm? És hol van Ashaa? Mert hogy úgy nézel ki, ahogyan ő tíz évvel ezelőtt, az nem kétséges. De azóta eltelt tíz év! Te pedig nem lehetsz ő...tudni akarom, hogy ki küldött azért, hogy megtévesszél. - hacsak nem lökött el magától, úgy egyre közelebb lépdeltem hozzá, míg a sarokba nem szorítottam a pult mögött. Pofátlanság ugyan, de testi erőfölényemet használtam ellene, bár azért nem bántottam, s igyekeztem úgy fogni, hogy ne fájjon neki. A kérdéseimre azonban válaszokat akartam. Lehet, hogy a katonaságtól, és az elmúlt évek történéseitől teljesen becsavarodtam?

Halkan dúdoltam az ismerős dallamokat még akkor is, amikor egyre közelebb értem a hotelhez. Nem is értettem, hogy az emberek miként képesek itt is bedugni a fülüket és inkább a telefonjukon hallgatni a zenét, amikor ez a város él. Még akkor is, ha a sötétség még nappal is végig kúszik az utcákon, hiszen bármennyire is nem voltam babonás, attól még tudtam, hogy az ördög egyik fia uralja a várost. Nem akartam belefolyni a dolgokba, munka miatt jöttem a városba látszólag, valójában egy régen látott ismerőst akartam felkutatni. Ezek voltak a tervek, mit sem sejtettem arról, hogy az élet könnyedén fog az arcomba nevetni és a múltam egyik darabkáját visszatáncoltatja az életembe. Arról meg ne is beszéljünk, hogy még ezentúl még több meglepetést tartogatott számomra ez a város egy ismeretlen animágus személyében is. Igen, ekkor még csak boldog tudatlan voltam és nem tartottam attól, hogy még több bonyodalom fog érkezni az életembe. Pedig igazán számíthattam volna rá, mostanság túlzottan is nyugodt volt az életem és minden a terveim szerint haladt.
Alig csuktam be magam mögött az ajtót, szabadultam meg a kabátomból és a cipőmtől, amikor kopogásra lettem figyelmes. Nem rendeltem semmit se, csomagot se vártam, mert akkor biztosan szóltak volna. Egyelőre még senki se tudta a címet, hiszen még csak most érkeztem a városba, maximum a helyi színházban tudhatták hol szálltam meg és Alina. De utóbbiról nem gondoltam volna, hogy bármit is küldetett ide, inkább hívott volna, ha a baj lenne. Alig, hogy kinyitottam az ajtót rá kellett jönnöm, hogy nem is képzelődtem annyira az utcán és tényleg egy régi ismerős arcot szúrtam ki.
A törékeny termetnek is megvan a hátránya, úgy tolt arrébb, mintha csak egy tollpihét rakott volna odébb. Hirtelen csak pislogni tudtam az üdvözlést követően. Nem értettem, hogy mi lelhette őt, amiért meg se várta, hogy behívjam. Mi van akkor, ha nem is egyedül lennék, vagy várok valakit? Férfiak és a türelem sokszor tényleg két külön fogalom lehet, ahogyan még az illemet is idesorolnám.
- Igen, én volnék, de ezt úgy mondod, mintha másra számítottál volna. – egyáltalán honnan tudta, hogy hol kell kopognia? Csak nem követett? Remek, most már bennevagyok a slamasztikában, vagy talán még se. Lehet csak meglátott, tudni akarta, hogy én vagyok-e, aztán már megy is, de nem. A remény a következő pillanatban el is illant annak köszönhetően, amit mondott.
- Én mit keresek itt? Munka miatt érkeztem a városba, megkértek, hogy vegyek részt az egyik színdarabban. Ma érkeztem és eddig ott is voltam az egyeztetés miatt, hogy miről is lenne szó. – nem is értem, hogy miért magyarázkodom. Fáradt voltam, hosszú volt a repülőút, a megbeszélés is és most meg? Egy majdnem 10 évvel ezelőtti ismerőssel beszélgetek, aki miatt kockáztattam a harctéren.
- Levegőt azért szerintem ne felejts el venni. – tértem ki a kérdései elől, majd végül becsuktam az ajtót. Be kellett látnom, hogy nem fog egyhamar távozni. – Tudod, szerencsés gének és lehet kevesebbet stresszelem magam, mint te. – rántottam meg a vállaimat. Foghatnám a plasztikára is, de ő ismert, így egyből tudná, hogy biztosan nem. A szerencsés gének meg még mindig remek ütőkártya volt. Főleg a mai világban. – Tudod mit? Először is vegyél egy mélylevegőt és próbálj megnyugodni. Tényleg én vagyok az, csak pályát váltottam, rá kellett jönnöm, hogy nem mindenkinek való a front. – szép lassan kezdtek összeállni a helyes válaszok. A bárpulthoz sétáltam és felemeltem az egyik poharat, hogy kér-e. – Kérdéseid? Nem értem, hogy mire gondolsz.  – néztem rá teljesen tanácstalanul, mert tényleg nem értettem, hogy milyen kérdései lehetnek. Azt meg csak reméltem, hogy nem a balesettel kapcsolatos, de mi másról lehetne szó?

Ahogy véget ért az órám, és a legutolsó diákom is elhagyta a termet, fáradtan vettem be magam az öltözőbe, hogy egy gyors zuhany után magamra öltsem a ruháimat, és végre átléphessem az épület küszöbét.
Azonban, mint minden ilyen alkalommal, nem tudtam elmenni csak úgy, szó nélkül a neontábla alatt ücsörgő Roger mellett, aki vakon, kutyája társaságában kéregetett. S bár nem lehetett könnyű az élete, néha talán még irigyeltem is, amiért nem kellett olyan szörnyűségeket látnia, mint amilyeneket nekem. Ezen gondolatok gyorsan átpörögtek az elmémben, miközben Sultan - Roger kutyája - már vakkantott is, amint hozzájuk közelebb léptem.
- Mi a helyzet Harlen? - mosollyal az arcán tette fel kérdését a maga elé bámuló, ötvenes éveinek közepén járó, őszes szakállú férfi, kinek látnia sem kellett ahhoz, hogy tudja, én léptem oda hozzájuk. Fogalmam sincs arról, hogyan állapította meg az emberekről, hogy ki kicsoda, de valószínűleg figyelmesebb volt a léptek zajára, az apró neszekre, a hangokra, s talán még az illatokra is. Nem beszélve Sultan jelzéséről, aki csaholva  várta, hogy mellé guggolva végig simítsak a bundáján.
- Minden rendben Roger, ez is egy hosszú nap volt, de legalább megedzettem a csajokat - jegyeztem meg nevetve, mire az ő arcára is mosoly húzódott.
- Jó kis bigék lehetnek, igaz? Kerekek, formásak? - ugyan nem látott, de kellő tapasztalattal rendelkezett afelől, hogy milyen is lehet egy női test. Mosolyogva ráztam meg fejemet a vén kujon megjegyzésére, miközben előhúztam a tárcámból néhány dollárt, és Rog bögréjébe csúsztattam.
- Olyanok, de hozzád fiatalok Roger - nevetve veregettem vállon őt. - Itt van néhány dollár, vegyél egy jó hamburgert, meg Sultannak pár falatot. És gondold meg az ajánlatomat, mert ha akarod, segítek neked kecót találni - beszélgetés közben, hirtelen a semmiből tűnt fel egy női arc, amint elhaladt mellettünk a járdán. A vonásai rettentően ismerősnek tűntek, sőt, biztos voltam abban, hogy Ashaa-t láttam.
- Áh, nem kössz. Megszoktam már itt az utcán, és itt legalább találkozom emberekkel. Meg megvannak a jó kis alvóhelyeim, semmiért nem adnám át azokat másoknak...itt vagy? - némi szólongatás után kaptam csak vissza a fejemet Rogerre, de olyannyira felkavart Ashaa látványa, hogy nem tudtam már koncentrálni a férfire.
- Bocs, de most rohannom kell, jó éjt Rog! - sietve köszöntem el tőle, majd követtem a nőt, s figyeltem őt. Ahogy azonban felém kapta a tekintetét, egy gyors mozzanattal vetettem be magam az éppen arra haladó tömegbe, így sikerült elkerülnöm vele a szemkontaktust. Persze, odamehettem volna hozzá akár az utcán is, de mi van akkor, ha még sem ő az?
Nem is értettem, hogy nézhet ki ugyanúgy, mint Ashaa. Mégis, hogyan?
Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, ezért tovább folytattam a nő követését, bár visszavettem a tempómból, és igyekeztem úgy követni őt, hogy minél feltűnésmentesebb legyek. Szerencsére, amikor a felderítő egységnél szolgáltam, nem egyszer keveredtünk ilyen helyzetbe, így a katonai tapasztalataimat most is felhasználhattam.
Végül, egy szállodánál kötöttünk ki, ami nem volt túl impozáns ahhoz, hogy az ajtaján ne léphessek be farmer- bőrdzseki kombóban, de nem volt csóró hely sem, ahová nem szívesen teszi be az ember a lábát. Amolyan hotel volt, amit párocskák diszkrét együttlétekhez használnak, avagy turisták , akik a helyi látványosságokra kíváncsiak.

A szálló küszöbét csak néhány másodperccel később léptem át, hogy ne keltsek gyanút, s óvatosan lapultam meg  az egyik oszlop mögött, míg Ashaa - vagy bárki, aki egy az egyben hasonlít rá - felvette a recepción a kulcsát.
- Helló, Mr. Maltonnak hoztam egy üzenetet - léptem oda a portához, miután a lift ajtaja bezárult a nő mögött.
- Malton? Hm, nem emlékszem, megnézem , egy kis türelmét kérem - miközben a recepciós mindent megtett annak érdekében, hogy megkeresse nekem a nem létező Malton fakkját, addig diszkrét mozdulattal lenyúltam a pult tetején hagyott foglalást, melyen a 212-es szobaszám szerepelt. Ezt követően máris sietős léptekkel haladtam a lépcsők irányába, s még mielőtt észrevette volna hirtelen távozásomat az egyenruhás, addig én már felfelé tartottam.

Nem volt ez egy tervezett látogatás, s azt hiszem, hogy sokkal inkább az érzelmeim vezéreltek, mint sem a józan eszem. Akkoriban ugyanis történt néhány dolog Irakban, Ashaa pedig szűkszavú volt, majd váratlanul eltűnt. Állítólag áthelyezték valahová, ellenben bennem tengernyi kérdést hagyott. Még mindig magam előtt láttam azokat a képkockákat, melyek furcsa álomnak tűntek. A dokik szerint könnyebben sérültem, de nekem mégis más emlékeim voltak arról a robbanásról.

Felérve a második emeletre, egyre feszültebb lettem, de még így sem gondoltam meg magam, hogy visszaforduljak. Ha már eddig követtem a nőt, nem léphettem csak úgy le, anélkül, hogy ne tegyem fel a kérdéseimet. Tudni akartam az igazságot.

Elérve a 212-es szobát, végül egy határozott mozdulattal kopogtattam az ajtón, s amint az kinyílt előttem, úgy léptem át annak küszöbét, hogy még csak véletlenül se zárhassák be az ajtót előttem.
- Szóval ez igaz? Te vagy az Ashaa? - nagyon is meglepett az, hogy a nevemen szólított, s úgy beszélt hozzám, mintha csak tegnap találkoztunk volna. Emiatt nem is tudtam, hogy hirtelen haragudjak, vagy szimplán csak értetlenül bámuljak rá.
- Hogy engem mi szél fújt erre? Te mit keresel itt? És...ez hihetetlen - közelebb lépve, még a félhomály ellenére is úgy láttam, hogy pontosan úgy néz ki, mint annak idején.  - Hihetetlen...rajtad egyetlen kósza ránc sincs, velem ellentétben...na jó. Tényleg te vagy az? Mert rengeteg kérdésem lenne hozzád, többek közt az, hogy...hogy a viharba nézhetsz ki így? - még mindig hitetlenkedtem, hisz nagyjából tíz éve nem láttuk egymást. Mind a ketten huszonévesek voltunk, de azóta rám tapadtak az évek. Ő meg, úgy nézett ki, mint azon az éjszakán, amikor a tűz mellett összekoccintottuk a kulacsunkat.