Fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mi zajlik. Sok mindent megéltem már, sok mindent láttam, de ekkora fejbolydulást még sose. Főleg nem egy főiskolán, vagy legalábbis nem így a semmiből. Természetesen fura világban élünk, ahol egy fegyver már könnyedén eldördülhet, de ez másabb volt. Szokatlan és ismeretlen zaj, mire még én is sietve és kicsit ijedten fordultam körbe a tengelyem körül. Láttam a riadt arcokat és az emberek szívének ritmusa szinte a fülemben tombolt, mintha csak csábított volna. Talán mielőtt igent mondtam a felkérésre, hogy tartok előadást táplálkozni se ártott volna, mert idejét se tudom, hogy a magamba zuhanás óta mikor ettem utoljára. Biztosan nem az elmúlt napokban, ahogyan azt is tudtam, hogy senki se gondolná azt, hogy előadást akarnék tartani. Ahhoz túl fiatal az ábrázatom, de szerencsére legtöbb esetben sikerült a jó génekre fogni és mire tényleg túl gyanússá válhatna az, hogy nem öregszem, addigra mindig tovább álltunk, vagy nevet változtattunk és másik környékre költöztünk a városban. Idővel az ember beletanul abba, hogy miként maradjon láthatatlan és miként rejtse el azt, hogy nem öregszik és örökre 18-20 évesnek néz ki, de legalább nem 16 évesnek. Ez az egy előnye azért van a dolognak.
Az események közben felpörögtem és mire észbe kaphattam volna, addigra egy férfi rántott engem és másik két lányt magával. Nem értettem, hogy mi történhet, vagy hova megyünk, de hamarosan egy titkos ajtó nyílt, míg végül egy szobába nem értünk. Az ajtó sietve záródott be, mondhatni talán még csattant is, de lehet, hogy ez csak vámpírként tűnt annak. Kíváncsian pillantottam végig a helységben, miközben egyre beljebb sétáltam, hogy utána szembe kerüljek a többi illetővel, akik vélhetően olyan ijedtek voltak, vagy éppen nem értették, hogy mi történik, mint én. Egy darabig csak felmértem a dolgokat, volt egy egyszerű ember, s a másik kettő pedig természetfeletti volt. Valahogy ez nagyon nem tetszett. – Valaki tudja, hogy mi folyik itt? Vagy éppen pontosan hol vagyunk? - fura zaj, semmiből egy szoba… Igen, eléggé fura volt és ez még talán gyenge kifejezés is rá, miközben valami ismerős illat is az orromba kúszott. Netán vér? Bentről vagy kintről jött? Fogalmam sincs, de nagyon reménykedtem, hogy tévedek, hiszen amilyen szelíd voltam alapjáraton, olyan veszélyes is lehetek, ha elveszítem az önkontrollt.

A pánik és a kavarodás egyre nagyobb lett. Nem hittem volna, hogy idáig fajul az, hogy elkezdett esni az eső, de leginkább az a gondolat férkőzött be a fejembe, hogy ki az az elmebeteg, aki élvezi a többiek ijesztgetését? A sikoly annyira hirtelen és hideg volt, hogy egyáltalán nem tűnt kamunak: lehet, hogy az egyik becsípett egyetemista megijesztette az ismerősét, aki azóta is legyezgeti magát? De akkor az ajtó miért nem nyílik? És az ablakok? Mintha beszegelték volna őket, egyszerűen képtelenség volt kijutni az épületből, a körülöttem szaladgálók pedig elkezdték felnyomni bennem az ijedtség pumpáját. Ha káosz volt körülöttem, hajlamos voltam elveszíteni a lélekjelenlétem, normális helyzetben is hatalmas koncentrációra volt szükségem, nemhogy ilyenkor. Volt néhány srác, aki az egyik asztalnak dőlve nevetgélt, azt kívántam, bárcsak én is hozzájuk hasonlóan tudnám kezelni a helyzetet. Mintha nem szorultunk volna be az épületbe és nem lebegnének a fejünk fölött ijesztő hangok, árnyak...
Mielőtt még inkább elkezdtem volna pánikolni, egy kéz szorította meg az enyémet. Összerezzentem, nem hittem volna, hogy valaki kirángat a lefagyott állapotomból, ám oldalra nézve Bryan pillantottam meg és rögtön hatalmas kő esett le a szívemről. Jellemző, róla teljesen megfeledkeztem, de úgy tűnik, neki nem kerültem el a figyelmét, amiért nem tudtam eléggé hálát adni. Szó nélkül követtem, rá bíztam magam és útközben két másik lány is csatlakozott hozzánk. Egy szobába érkeztünk, az ajtó becsukódott, én pedig sóhajtottam egyet.
- Szerintem a legfontosabb kérdés az, hogy hagyhatnánk el az egész épületet. - Szólaltam meg. - Méghozzá nagyon gyorsan. - Összevontam a szemöldökeimet és amikor mély levegőt vettem, furcsa illat kúszott az orromba. Ismerős volt és szinte imádkoztam azért, hogy ne az legyen, amire gondoltam. A két másik lány arcára is kiült, hogy szimatot fogtak, ám az lehetetlen, hogy mindhármónkban vámpírvér csörgedezzen. Tényleg lehetetlen lenne? Ki tudja... ez az iskola is tele van vérszívókkal és a rendezvény nyitott volt, bárki bejöhetett. Lehet, hogy éppen egy vámpír szórakozott azzal a személlyel is, akitől a sikoltás jött? Mindenesetre jobbnak láttam, ha pár lépéssel eltávolodom Bryan-től, még rá sem mertem nézni, nehogy ő legyen a vér illatának forrása. Inkább a szoba egyetlen ablakához léptem és megpróbáltam kinyitni, hiába. Ugyanannyira mozdíthatatlan volt, mint a lentiek.

Az évek alatt megtanultam, milyen reflexből cselekedni. Valószínűleg azért, mert tanárként a legváratlanabb pillanatban történhet valami. Bármi. És ezekben a szituációkban nem a saját életemet voltam köteles először menteni. Talán ez az első lecke, amit megtanítanak azon a bizonyos órán az egyetemen. Senki nem mondta, hogy tanárnak lenni nem kockázatos feladat. Csak éppen nem gyakorta fordult elő, hogy veszélyeztetni kell az életünket egy esetleges tűz miatt. És szerencsére terroristák se két hetente lepték el az iskolát, így ezt is bátran kihúzhattam a listáról. Nyugodtan mondhattuk, hogy aki akart, tudott laza tanár is lenni, én éppen a középúton kecmeregtem. Annyira voltam laza, amennyire kellett, de az asztalra csaptam, ha valakin láttam, hogy nem hajlandó komolyan venni az előadásaimat. Sosem néztem a saját érdekeimet, mindig másokét tartottam szem előtt. Ennek gyakran meg is ittam a levét. De hát... előfordult az ilyen.
A sikoly után nem sok gondolkodási időm volt. Az emberek elkezdtek lökdösődni, de nekem önző módjára az első gondolatom Ebony volt. Meg is találtam, és nem lepődtem meg, mikor észrevettem, hogy még nem mozdult. Valószínűleg túl sok minden változott meg benne az elmúlt évek során, a tárgyalása óta.
Az, hogy a másik két lányt is sikerült elkapnom, csak a szerencsén múlott. Az utamba akadtak, fiatalok voltak, a szőke lány pedig még külsőleg is hasonlított a saját lányomra. Ez volt a legrosszabb az egészben. A tanításban. Elvégre bárki mondjon bármit, egy tanár is ember. Van kedvence és van olyan, akit szíve szerint a kert végébe ásna. Még ha fiatal felnőttekről is beszélünk az egyetem végett.
Még az első hetekben fedeztem fel ezt a szobát, amikor diákok lógtak meg egy óráról. Az ajtó a kezemtől csapódott be, és csak akkor kezdtem el lehiggadni, mikor vettem pár mély levegőt, és végignéztem a fiatalokon. Észre se vettem a karomból jövő fájdalmat, az ingem felszakadt, valószínűleg a folyosón ütköztem neki valami hegyesnek, ami felsértette a csuklóm körüli részt. - Az, hogy mi történik... - néztem az emelet felé, habár itt csak a mennyezetre bámulás sugallta, hogy mire is gondolok. - azt hiszem, nem akarom megtudni. Bár az ajtó belülről is nyitható, szóval mindenkinek joga eldönteni, hogy hová megy és miért - kezdtem bele, de bíztam abban, hogy van annyi eszük, hogy gyikük sem dönt a távozás mellett, amíg nem találunk más kijáratot. Nyílt ajtó a helyiségből, de azokat még nem próbáltam soha.
Elindultam a kis asztal felé, kihúztam a fiókokat, majd egy alaprajzot dobtam az asztalra, és kutatni kezdtem a pillantásommal, hogy szerepel-e egyáltalán ez a hely a térképen. Közben felemeltem a fejemet, de mindhárman meglehetősen érdekes tekintettel vizslattak hol a kijárat, hol felém. Nem tetszett a tekintetük. - Minden oké? - kérdeztem aztán, elhúzva az ujjamat a térképről. Észre se vettem ,hogy a csuklómról már az ujjaimra folyt a vérem, de hacsak nincs vérundoruk, ez nem zavarhatja őket annyira.

Ennek nagyon nem így kellene történnie, hiszen hamar megérzem azt, hogy rajtam kívül van még két vérszívó, de ők nem teljesen azok. Talán az egyikük varázsolhatna is, elrejthetné a vér jellegzetes illatát, kíváncsian fürkészem őt, hallom a beszédet, de mielőtt bármit is mondhatnék a fejünk fölött megnyikorog valami. Mintha csak járna valaki felettünk. Komolyan, mintha csak valami idióta horrorba keveredtünk volna, a fura sikoly, a menekülés és most pedig egy sose látott szobában vagyunk. Ahogy mondani szokás az élet imádja megkavarni még inkább a dolgokat.
- Mi lenne, ha használnátok esetleg azt, amihez olyan jól értetek? – pillantottam a két ismeretlen nőre, hiszen az lenne talán a legjobb, hiszen a vér csábító illata egyre inkább kezdett az orromba kúszni. Figyeltem a férfit, ahogyan a kezéről lecseppenő vércseppek is olyan jól megütötték a fülemet, mintha csak mázsás súly esett volna a térképre, vagy éppen a földre.
- Igen, vagyis nem, mert maga vérzik… - feleltem kisebb habozás után, amíg beszélünk, addig legalább eltereljük kicsit a gondolatainkat az evésről és a kísértésről. Ismét sietve pillantottam körbe. – Talált valamit? – utaltam a térképre, s reménykedtem abban, hogy valaki elfogja látni azt a sebet, ha nem így történt, akkor sietve kaptam fel egy rongyot, hogy a férfi csuklója köré tekerjem. Legalább az is idő lesz, mire újra elérne minket a friss vér illata. – Kell kijáratnak lenni. – s hamarosan meg is pillantottam egy elhagyatott szekrény mögött, sietve kezdtem el lökdösni. Nagyon remélem, hogy hamarosan valaki segíteni fog, mert semmi kedvem lebuktatni magunkat egy ember előtt és egyre nehezebb lesz, ha így haladunk…
Az ajtót óvatosan nyitottam ki, hiszen ki tudja, hogy mi rejlik mögötte, de a sötétség volt a legnagyobb úr az ajtó mögött. Sietve pillantottam a többiekre, hogy most mi legyen, de valaki megint döntött helyettünk, mert tűzropogására lettem figyelmes. A másik ajtó felé fordultam, mire csak sóhajtottam.
- Ki tört el valami tükröt, vagy kit átkoztak meg? – kérdeztem feszültségoldásaképpen. – Azt hiszem ez eldőlt, hogy megyünk. Mi lenne, ha megfognánk egymás kezét és úgy indulnánk el? Legalább, ha valami szakad, akkor a többi meg tudja tartani, ahogyan nem is szakadunk el egymástól. Mit gondoltok? – hogy mikor kezdtük el tegezni egymást? Nem tudom, de szerintem ebben az őrületes helyzetben ez lesz a legkisebb bajunk, hiszen most teljesen egymásra vagyunk utalva. Ha pedig belementek, akkor lassan indultam el, talán telefonnal lehetne világítani is kicsit, ha más fényforrást nem találunk. Szerintem az mindenkinél van, így nincs miért aggódni, legalábbis fény ügyben.

Reméltem, hogy minél hamarabb eltűnhetünk innen. A zárt helyek egyébként sem tartoztak a kedvenceim közé és a vér erősödő szaga csak feljebb srófolta a rosszullétemet. Főleg, ha arra gondoltam, hogy a vér nem másé, mint Bryan-é. Nagyon bíztam abban, hogy soha nem kell majd közvetlen közelről megéreznem a vérének illatát és most nem volt más lehetőség, minthogy a lehető leggyorsabb módon megnyugtassam magam. Mondhatni lefagytam, nem igazán tudtam mozdulni vagy csinálni semmit, nagyon úgy tűnt, hogy a hirtelen összeállt csapatban és lettem a gyenge és igazából majdnem teljesen felesleges láncszem. A szőke hajú lány egy rongyért nyúlt és ebből rögtön rájöttem, hogy az előzetes sejtésem valószínűleg igaz: rajtam kívül még legalább egy vámpír tartózkodott a szobában. Most örültem volna igazán annak, ha rendelkezem azzal a képességgel, hogy felismerem a különböző fajokat a sajátos ismertetőjegyeikről. De ez a képesség korral járt és én sok mindent elmondhattam magamról, ám azt nem, hogy régóta gyarapítanám a  vérszívók armadáját.
Szintén a szőke lány pillantott meg egy lehetséges kijáratot. Mire megszólaltam volna, hogy én inkább megvárnám, míg elül a pánik, aztán megpróbálnék kimenni a normális ajtón, mert nincs kedvem egy még szűkösebb folyosóra bepréselni magam, hangokat hallottam. tűzropogást. És benzinszagot éreztem. Ennek már a fele sem volt tréfa... ki lehetett annyira aberrált, hogy felgyújtja az épületet? Egyáltalán miért? Ez a legjobb szórakozása? Elevenen elégetni a bent lévőket? Ez csak egy rossz vicc lehet, semmi több... vagy egy rossz álom. Mégis mi a fene folyik itt?
A két lány elindult, én pedig utánuk, hiszen biztos voltam benne, hogy nem akarok elégni és abban is, hogy Bryan is követni fog minket. Elővettem a telefonomat, hogy legalább az orrom hegyéig ellássak, de fogalmam sem volt, merre tartunk vagy hol fogunk kikötni. Nem mintha a többieknek lett volna.
- Látsz valamit? - Szóltam a legelöl sétálónak. Ő volt az, aki először észrevehette, bármi is történjék vagy akármit építettek ennek az alagútnak a végére. - Csak mert ha nem találunk valamit, akkor nagy az esélye, hogy megsülünk. - Ha az előbb elhagyott szobát beterítik a lángot, valószínűleg a folyosót is befogják. Bár itt nem láttam semmit, ami éghető lett volna.