† Megjegyzés: Hello, Little Salvatore / Zene: [You must be registered and logged in to see this link.]   [You must be registered and logged in to see this link.]

Tényleg nincsenek nagy céljaim azzal, hogy ma este itt vagyok. Ez még csak az első estém itt Mystic Fallsban és bár annyira nem nagy város, kizárt, hogy rögtön, csakúgy találomra összefussak Gabriellával. De most nem is ez számomra a lényeg. Ideje egy kicsit kiereszteni a fáradt gőzt, na meg „feltankolni” az utazás után. Leginkább egy bájos fiatal hölgyike vérével. Olyanéval, mint amilyen ez a lány itt, akit a Sors mintegy aranytálcán kínál fel nekem. Vagy úgyis mondhatjuk, hogy az ő balsorsa vezette ide, hogy éppen most, éppen az én italomat borítsa ki. Erről ő persze még nem tudhat és ez így van jól. Nem mondhatnám, hogy önmagamat adom, mikor egészen kedvesen reagálom le a helyzetet. De a jó vadász már csak ilyen. Nem fogom elijeszteni a prédámat.
- Ugyan, ismerem az ilyet. Mindenkinek lehet rossz napja. – Gabriella szerintem már visítva röhögne, ha ezt hallaná. Annyira nem én vagyok. Pedig szoktam én efféle alakoskodásba belemenni máskor is, nem idegen számomra a terep. Másképp hogyan is ölhettem volna meg ennyi nőt mostanáig? Nem mindig célravezető, ha az ember rögtön kimutatja a foga fehérjét. Mint ahogy most sem volna az. Csak elriasztanám vele ezt a kis szépséget, ami nagy kár lenne. Nagyon nagy kár. Látszólag tiltakozom ugyan kicsit, az udvariasságnak megfelelő mértékig, mikor új italt akar rendelni számomra, de valójában örülök neki, végül is ezzel talán pár percre még biztosítom magamnak a társaságát. De teszek is még érte azzal, hogy igyekszem tovább fenntartani a lényegében kényszerűségből megkezdett társalgást. Ezzel egyúttal, feltűnésmentesen puhatolózok is, mennyire kell elővigyázatosnak lennem és a Madárka készségesen dalol is. Amit mond, az pedig módfelett tetszik. Merőben egyszerűsíti a helyzetet. Egyedül van, teljesen. Ráadásul ismerősei sincsenek, akik kereshetnék. Nem mintha érdekelne, hogy ki fedezi fel utólag, amit művelek, de a ma estére ez igencsak jó kilátásokkal kecsegtet. Legalábbis számomra. Számára már nem biztos.
- Egy ilyen szép lány teljesen egyedül ebben az idegen városban? Magányos lehet. Mondjuk valahol egy cipőben járunk. Én is csak nemrég érkeztem – ügyelek rá, hogy az elejtett bókom ne legyen tolakodó, vagy törleszkedő, inkább csakúgy eleresztem a szövegkörnyezetbe ágyazva. Ezt általában nem szokták a hölgyek rossz néven venni. Végtére is melyik nő ne szeretné, ha megdicsérik a külsejét?
- Nem lehet könnyű neked. Szerintem egy sört vagy egy enyhébb koktélt nyugodtan megengedhetnél magadnak, nem tudom, honnan jöttél és ott mik a szabályok, de tudtommal ennek az államnak a törvényei ekkora alkoholszinttel való vezetést még nem büntetnek. És talán segítene egy kicsit feloldódni ebben az idegen környezetben. Sőt, tudod mit, ha már így mint új jövevények egymásra találtunk, ha elfogadod, a kólád után a vendégem vagy valami efféle italra, amire csak szeretnéd. Mit szólsz? – mosolygok rá, miközben a legmegnyerőbb nézésemet használva keresem a tekintetét. Igyekszem kellően meggyőző lenni anélkül, hogy tolakodó lennék. Végül is, ha elfogadja a meghívásomat, azzal a társaságomat is. Nekem pedig pont erre van szükségem a tervem kivitelezéséhez.

Sok érzés kavarog bennem, és nem mindegyiket tudom megmagyarázni. A legerősebb amit jelen pillanatban érzek a fájdalom, a keserűség, szomorúság. Fáj, hogy évekig nem ismerhettem az igazi családomat, pedig hozzájuk tartozok. Mindvégig úgy éltem, hogy eltemettem magamban a tudatot, hogy a vérszerinti családomnak nem voltam elég jó, nem feleltem meg nekik, nem akartak engem, mert nem volt rám szükségem. Legalábbis a fejembe ez a gondolat fúrta be magát. Még is mi más magyarázná meg azt, hogy örökbe adtak másoknak? Ki tenne ilyet? Természetesen jó családban nőttem fel, ehhez kétség sem fér hozzá, csak néha rám jött a hiányérzet. Hiányzott a másik felem, amit a másik családom jelentett.
Az pedig, hogy most találkoztam itt Stefannal... Újra felkavarták az érzéseimet, újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem és egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy melyikkel kezdhetném. Nem fogom őt letámadni a kérdés áradatommal, mert azzal nem sokra jutnék, viszont azt tudnom kell, hogy miért nem kellettem nekik. Ennyire rossz lennék...? Mert szerintem nem, nem vagyok egy lázadó típus, a szüleimnek sosem volt gondjuk velem, szóval ésszerű magyarázatot már nem tudok kitalálni, hogy mire véljem ezt az egészet.
Kérdőn felvonom a szemöldökömet mikor meghallom a szavait, miszerint sajnálja ezt az egészet. Nem szólalok meg, csak hallgatom figyelmesen a következő szavait. Tekintetemmel követem a kezét, amint megfogja az enyémet.
A következő szavak hallatán teljesen ledöbbenek. Először nem akarok hinni a fülemnek, mintha ez csak valami hazugság lenne. Folyamatosan Stefan szemeibe nézek és nem látom a hazugság jeleit. Szép lassan leesik az imént hallottak súlya, és pár pillanatig meg sem bírok szólalni. Nem tudom, hogy mit mondhatnék.
- Igen, megértelek... Megértem, hogy miért csináltad, csak... - nem bírok többet kinyögni. Nem tudok normálisan fogalmazni, teljesen megvagyok döbbenve azon, amit az előbb Stefan mondott.

† Megjegyzés: Hello, Little Salvatore / Zene: [You must be registered and logged in to see this link.]   [You must be registered and logged in to see this link.]

Hát íme Mystic Falls. Merőben más, mint New York vagy Seattle. Mi a fenét akarhat itt Gabriella? Mondjuk a természetfölötti jelenléte erősebben érezhető, mint bárhol máshol, ahol eddigi nem is olyan rövid életem során jártam, ezt meg kell állapítanom. De mégis mi vihette rá arra, hogy ide jöjjön? Kétlem, hogy pusztán előlem akart volna meglépni. Azt egyébként is tudhatja, hogy értelmetlen vállalkozás. Bár én sem értem, mit keresek itt, minek kajtatok utána? De mindegy. Egyszerűen csak idegesít, hogy szó nélkül lelépett életem megkeserítője és el akarom látni a baját miatta. Kész. Hogy megéri-e nekem ezért ennyit szaglászni utána? A helyzet az, hogy az időmbe belefér. A kedvenc hobbimnak, a boszorkány és halandó-gyilkolászásnak közben is eleget tudok tenni. Igazából Seattle-ből is ezért indultam útnak később egy nappal, mint terveztem, hiába tudtam már, nem az az úti célom. Az a helyi uszodába éjszaka beszökő tinilány csapat egyszerűen túl csábító préda volt. Ha már vakvágányra futottam, legalább ennyi élvezete legyen a dolognak.
De most már itt vagyok Mystic Fallsban. Rövidesen elkaplak, Gabriella Ross! Első utam azonban, miután meghúztam magam egy elhagyatott fészerben a napos órákra, egy népesebb, láthatóan felkapott szórakozóhelyre vitt. Egyrészt mert itt erős természetfeletti jelenlétet is éreztem, másrészt mert csak ki kell valahogy eresztenem a gőzt, az utazás fáradalmait fel kell oldanom. Ehhez pedig egy boszorkány-ölés vagy csak egy sima, finom vacsi az élvezethez szükséges brutalitással körítve valami finom, hamvas halandó hölgyike véréből pont tökéletes lenne. Ehhez viszont préda kell. Egy zsúfolt bárban nem hinném, hogy nehéz dolog lesz becserkészni egyet.
A pulthoz lépek, lehajtom sötét, kapucnis pulóveremet és helyet foglalok. Rendelek egy sört, majd miután megkapom, féloldalt fordulok és pásztázom a tömeget. Nincsenek illúzióm, Gabriella azért nem olyan egyszerű eset, hogy csakúgy véletlenszerűen belefussak rögtön az első helyen, ahová találomra belépek. Kutatnom kell majd utána. De előbb a móka, csak aztán a szórakozás. Már csak a játékomat kell megtalálnom hozzá. Ezért pásztázom a tömeget az ideális jelölt után kutatva.
Hirtelen azonban valami hideget érzek a pulóverem ujján végigfolyni. Felkapom a kezem és láthatom a pulton lecsorogni a sörömet. Illetve azt, ami a söröm volt. Szabadkozó női hangot hallok és mikor odafordulok egy nagy, kék szemű, formásan vékony fekete szépséget látok magam mellett állni, ahogy zsebkendővel kezdi itatgatni a pultot. Pontosan úgy néz ki, ahogy én abból a régi meséből Hófehérkét elképzelném. Milyen ellenállhatatlanul gyönyörű látvány lenne, ahogy a vörös vér színezné ezt a porcelánfehér bőrt, miközben ezek a hihetetlenül kék szemek, melyek most esdekelve néznek rám, üvegesen merednének a semmibe. Már csak maga a fantáziakép is elég arra, hogy felkeltse az érdeklődésem ez iránt a fiatal lány iránt.
- Ugyan, semmiség. Mindenkivel előfordul - válaszolom szabadkozására és még rá is mosolygok a hölgyikére. Mert ilyet is tudok ám, ha a helyzet és a céljaim ezt kívánják meg tőlem. Végül is, valamikor még a tizenkilencedik század elején én egy igazi úriember voltam. Tudom, hogy kell bánni a nőkkel. Az már más kérdés, hogy egy részét annak, amit én szeretek csinálni velük, ők nem értékelik. De ha nem sikoltoznának, ellenkeznének, mikor megkínzom őket és vérüket veszem, nem is lenne az egész olyan izgalmas. Közben ledobom magamról az átázott fekete pulcsit, ami alatt egy feszülős, szürke pólót viselek. Úgyis ráfér már, hogy kidobjam, majd szerzek egy másikat. - Igazán semmi szükség rá, de ha neked ettől jobb lesz a lelkiismereted - tényleg kedves hangszínt ütök meg, ha Gabriella hallaná, biztosan hangosan felröhögne. Bár gyilkoltunk sokat együtt, a csábításaimban, érthető okokból nem vett részt.- Sört iszom - teszem még hozzá, mikor látom, hogy a kis Hófehérke várakozón pislog rám a nagy kék szemeivel és hosszú fekete szempilláival. Édes kis bogaram, pedig egész értelmes a tekinteted! Vajon nem ugyanazt akarnám inni, amit levertél az előbb? De persze nem teszem szóvá. Az értelmi képességei nekem végső soron nem számítanak, bár ez alighanem csak szórakozottság a részéről most és nem alapvető ostobaság. Látom a szemén egy másik lény értelmi képességeit, ez a lány nem buta. Én szeretem az okos áldozatokat. Nagyobb kihívást jelentenek. Szép és okos. A legjobb kombó.
- Köszönöm - még egy mosolyt megeresztek felé, mikor lerakja elém az italt.
- Idejössz egy ilyen menő helyre kirúgni a hámból, és még csak alkoholt sem iszol? Meggyőződéses alapon teszed? Vagy nem akarod elkezdeni, míg a barátnőid, barátod ide nem érnek?- érdeklődöm, mikor látom, hogy ő csak egy kólát rendelt. Egyrészt, hogy beszélgetést kezdeményezzek és ne hagyjon itt, másrészt, hogy kipuhatoljam, hányan figyelhetnek rá, kiktől kellene elszeparálnom.

Elég gyorsan leakadt a húgát érintő témáról, aminek kissé talán még örültem is, hiszen tudtam, hogy soha nem leszünk egy véleményen és hiába fogom jártatni a számat, a jó ég nem fogja eltüntetni innen addig, míg meg nem csinálja a balhét, ami szerinte nem lesz az. Henry egy féreg, de legalább nem hagyja magát, ami máskor talán szórakoztató is lett volna, csakhogy amíg Chantele-ről volt szó, nem sok mindenen volt nevetgélnivaló. Féltettem a lányt, a bátyja hiába védekezett a kamaszkor állatságaival, soha nem volt jó hatással rá. Mióta felnőtt sem kereste, húsz évbe tartott, míg összekaparta magát és megváltást talált? Nem hamarkodta el a dolgot.
- Jó lenne ha felfognád, hogy nem mindenki olyan, mint az a mocsok, aki ezt teszi. – Lehúztam a rövidet, tudtam, hogy nem lesz belőle semmi bajom, a levegőt sem fogom másképpen venni, de nem gyakran hall az ember fia ilyen történeteket. Mit kell ahhoz érezni és gondolni, hogy több, mint fél tucat kislány lemészároljanak? Szörnyetegnek lenni nem nehéz, mégis meglepő, hogy egyeseknek ez a természetes. Teljesen megértettem, Henry miért vágta neki a pultnak a korsóját, hasonlóképpen a két kezem közé kapva téptem volna ki a szívét egy ilyen aljadéknak, mint akit keresett, ha megtaláltam volna.
- Nem hallottam arról, hogy ez megy a városban. Nem vagyok itt régóta, egy hete jöttem és nem tájékozódtam a természetfeletti bulvárból. – Vallottam be. Kedvemre való volt látni, hogy feszült és ideges, csak ne amiatt lenne, hogy gyerekeket gyilkoltak a határban. – Itt bonyolultabb a hierarchia, mint az elsőre tűnik. Ahogy hallottam vannak olyan boszorkányok, akik nem ismerik a félelmet, őket kellene megkeresned. A helyedben azokkal kezdeném, akik idősek. Egy idős boszinál nincs rosszabb. – Sóhajtottam. Nem voltam a boszorkányokkal kekeckedős fajta, viszont volt, hogy meggyűlt a bajom eggyel, akit feldühítettem kiscsikó koromban. Akkoriban nem igazán vettem figyelembe, hogy rajtam kívül más lények is járkálnak az utcákon. – A vámpírok itt nem húzzák meg magukat, szinte kiplakátolják, hogy micsodák és a legtöbbjük szeret tudni a többiekről. Ha valaki már hétszer ölt, annak híre megy közöttük is… igazi pletykafészkek istenkomplexussal és ha itt van a gyilkosod, nem fog eltűnni. Ez egy kincsesbánya az ilyen barmoknak. – Néztem rá komoly tekintettel. Nem folytam bele a helyi ügyekbe, a saját lakhelyemen sem igazán voltam a vámpírok politikai és egyéb elitjeinek a tagja tekintve, hogy csupán félig voltam vérszívó, ezért nem is akartam nagyon belefolyni a történésekbe, attól függetlenül, hogy azért a körvonalakkal és a hírekkel nekem is jólesett tisztában lenni.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Eleinte felvontam a szemöldökömet hallgatva, mégis mit akar elérni a rólam tartott kiselőadása, de később rájöttem, hogy valószínűleg a hatalmas kapcsolatainak jelentőségét akarta fitogtatni az életrajzom elbeszélésével, így inkább fogtam magam és hátradőlve a széken viseltem el a kibontakozását, aminek azt hittem, soha nem lesz vége, de nem voltam annyira bunkó, hogy közbevágjak. Ha neki jólesett ecsetelni, hogy mennyi mindent tud rólam és mennyi mindenre képes, akkor rajta, egészségére. Még arra is képes volt, hogy bevallja, mekkora paraszt volt, ami a viselkedését illette, de hogy a kamaszkorra fogja az egészet… amikor Chantele lelépett a velem szemben ülő már régen nem volt kamasz, maximum fiatal nyikhaj, akinek elkezdhetett volna benőni a feje lágya néhány hónappal, esetleg egy évvel korábban és akkor nem utólag kellene mosnia a kezeit, hanem megkímélhetné magát is attól, hogy fel-alá rohangálva és fontosnak tettetve magát szambázzon be ismét a testvére életébe. Nem mintha az én dolgom lett volna, mit hogyan kellett volna csinálnia, nem voltam az apja, ám az, hogy mindenhatónak képzelve magát önkényesen megjelenjen ott, ahol nem volt rá szükség, mert nem voltak rá felkészülve… nem lett volna ínyemre, ha Chantele emiatt süllyedt volna még mélyebbre, mint most volt.
- Lenyűgöző, Sherlock. - Elismerést tettetve rántottam meg a számat. - Lehet, hogy minden tudsz róla, viszont nem ismered. Ha ismernéd, belátnád, hogy most tényleg pocsékul időzítettél és nem csak az érdekelne, hogy most volt időd ideérni. – A szövegem túlságosan is védelmezőnek hathatott, viszont ezért voltam itt. Segítenem kellett annak, akit a szárnyaim alá vettem és akinek megígértem, hogy bármi van, hozzám fordulhat és nem terveztem végignézni, ahogy a bátyja akarva-akaratlanul tönkreteszi. Akkor sem, ha jó szándékai voltak. Ismerve ezt a szemetet soha nem lehetett tudni, mikor gondolja meg magát vagy jön rá az ötperc.
- Milyen nyomozás? – Annyira nem érdekelt, de egy rákérdezésből nem lehetett semmi baj, legfeljebb ismét végighallgathattam, milyen tényeket és időpontokat rakott egymás mellé, hogy kapjon egy kissé egészebb képet attól, amije eddig volt. – Nem bírsz magaddal, mi? – Bukott ki belőlem és most az én hangomban sem volt sem lenézés, sem semmi ehhez hasonló, csupán hétköznapiasság.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Őszintén szólva semmit sem tudok a családomról, vagy is de, azt a pár információt amit sikerült megtudnom. Ismerem Stefant, legalábbis látásból, meg amennyit hallottam róla, de még nem találkoztam vele. A Duke-on volt egyszer egy kiállítás, ott volt, láttam őt, emlékszem is rá, de nem beszélgettem még vele, pedig mostanra lenne jó pár kérdésem hozzá. A legelső az lenne, hogy miért tartotta titokban a létezésemet? Nem hiszem, hogy lenne ebben az esetben olyan indok, ami megfelelő lenne. Nem arról van szó, hogy nem volt jó felnőni ebben a mostani családban, jó volt, és szeretem őket nagyon, de még is azért jobb lett volna úgy élni az életemet, ha tudom a miértek okát. Sokszor volt már bennem az, az elmúlt napokban, hogy felkeresem Stefant és megkérdezem tőle, hogy mit miért tett, de végül nem bírtam rávenni magamat, hogy  meg is tegyem. Féltem az első találkozástól, hogy milyen lesz, hogyan fog viselkedni, és, hogy elmondja-e nekem az igazat, vagy a szemembe hazudik.
Hazugságban éltem eddig, most már viszont szükségem van az igazságra, tudnom kell a kérdéseimre a válaszokat. Pont ezért is örülök annak, hogy össze futottam Stefannal a Grillben. Ha ez nem történik meg, akkor szerintem kerültem volna még őt egy darabig, halogattam volna még a beszélgetést, de ez most pont kapóra jött nekem, már csak abban kell reménykednem, hogy válaszokat is kapok tőle.
- Semmi. - mondom miközben őt figyelem. - Sokat gondolkodok azon, hogy miért tartottad titokban a létezésemet, hogy miért nem ismerhettem az igazi családomat. Még is mi lehet olyan rossz, hogy ezt tetted? - teszem fel neki a kérdést, mikor sikerül magamban viszonylag normálisan megfogalmazni azt, ami most a fejemben jár.

Kevés ember tudta kiváltani belőlem azt a reakciót egy másodperc alatt, hogy legszívesebben képen töröltem volna, de Henry-nek sikerült, díjnyertesen tudta felforralni az agyvizemet. Valószínűleg azért, mert ismertem a testvérét, akihez nem fűzte mindig szép viszony és aki a világ legtöbb dolgánál is jelentősebb volt számomra attól függetlenül, hogy nem hangoztattam ezt a tényt. Egyébként meg nem azok idegesítenek minket a legjobban, akik hasonlítanak ránk? Remek, mintha eddig nem lettem volna tisztában azzal, hogy több közös van bennünk, mint azt akármelyikünk szerette volna.
- Hamar beilleszkedtél, ha már szar napod van. – Én is intettem a pultos lánynak, hogy hozzon valami szíverősítőt, amivel három percél tovább képes leszek elviselni a társaságát. Miért gondoltam, hogy menni fog józanul? Van, akiket csak kis adagokban lehet elviselni, ez a tenyérbemászó figura nálam ebbe a kategóriába tartozott. Nem mondom, hogy nem voltak jó napjaim, amikor még normálisnak is tartottam, de jelenleg nem ezen volt a hangsúly, hanem sokkal inkább azon, miért tolakodott be a városba. Én nem terveztem sokáig maradni, de a felbukkanása sok mindent elkezdett átvariálni a fejemben: nem bíztam benne annyira, hogy felügyelet nélkül hagyjam mellette Chantele-t. Húsz éve a húga felé sem bagózott, azelőtt is néha voltak jó pillanatai, de nem ezek tették ki a kapcsolatuk nagy részét. Minek másnak lennék itt, ha nem azért, hogy szemmel tartsam, mi a jó a lánynak, aki a segítségemet kérte? Persze szívesen beolvastam volna már ismét egyet a mellettem ücsörgő ficsúrnak is, ez teljesen mellékes vágyálom volt.
- A húgod arra pont nem áll készen, amit te tenni akarsz vele. – Jelentettem ki rá sem pillantva a pincérlányra, aki letette a pultra az italomat. – Eddig sem állt készen, ezután sem fog, most pedig végképp nem. Nincsenek jó napjai. – Honnan is tudhatná, miről beszélek? Biztos nem én fogom a szemére olvasni a bűneit, miszerint nem pátyolgatta eleget a testvére lelkét, de én is báty voltam, tudtam, hogyan kell bánni egy kishúggal ahhoz, hogy ha mást nem legalább azt higgye el, hogy van valaki, aki ténylegesen mellette áll és fog akkor is, ha kést szorítanak a torkához.
- Úgyhogy tegyél meg egy szívességet és vonszold vissza magad oda, ahonnan jöttél, mert itt semmi szükség nincs rád. Ne most kezdd el játszani a védelmezőt. – Szó sem volt itt fenyegetésről, sőt, inkább szépen kértem meg arra, hogy akármit is forgatott a fejében, tegyen le róla. Máshol is tudná játszani a zsarut, nem kell ahhoz egy eldugott kisvárosba költöznie, Chantele pedig nem volt a helyzet magaslatán, akárhogy is néztem.

[You must be registered and logged in to see this link.]