Nevetni támadt kedvem az arckifejezésén. A szemei mindent elárultak. Gondolom nem ezt szerette volna hallani, de hát feleslegesnek tartom a kertelést. Aztán most jön a faggatás arról, hogy tervez-e valamit Katherine ellenük. Kicsit beteges lenne, ha még mindig rajtuk lenne fennakadva. Bár azért azon sem csodálkoznék, ha egy kicsit megszívatná őket. Mondjuk, ha így is lenne nem hiszem, hogy beavatna. Főleg miután már együtt látott Elena-val. De nem is mennék bele.
– Szerintem bőven van elég baja. Nem igazán ér rá terveket szőni. – Legalábbis, mikor utoljára beszéltem vele nem éppen ugrált örömében. Minden a nyakába zúdult.

  Olyan nagyra nyíltak a szemeim, hogy szerintem még egy Jupiter is belefért volna a pupillámba... jó ég, ezek megint kezdik... vagyis... OKÉ! Nincs jogom beleszólni, hogy Stefan kivel kavar, mert mégis hogyan tehetném, de mégis... mégiscsak bízom benne, és ki tudja, Katherine mire tudja rávenni őt az én hátam mögött, vagy akár Damon háta mögött! Nem érdekel, hogy ki ellen irányul, akkor is irányul valaki ellen, szóval... nem, nem szabad ezekben megbízni.
- Megint tervez... valamit? - kérdeztem rekedten. Nem mertem már mást kérdezni. Jobb, ha inkább... erre válaszol előbb.

Valószínűleg, ha Katherine-nel vagyok, akkor valamit tervezek is. Ez mondjuk így logikus lenne. Szóval nem hibáztathatom, hogy felőle érdeklődik. Mondjuk még igazából beszélgetni sem volt komolyabban időnk.. Inkább cselekedtünk. Avagy csendben élveztük a másik közelségét. Meg amúgy is.. Már bőven itt az ideje, hogy magam mögött hagyjam a múltamat. Nem fogok minden egyes rossz pillanatáért bosszút állni.
– Ha szövetségnek nevezed azt, hogy lefeküdtünk egymással párszor.. – Felesleges volt tovább kertelni. Amúgy is.. Nem fog ez a végtelenségig folytatódni. Egyszer ezt is magunk mögött hagyjuk, mint annyi mindent.

  Magam sem tudom, mi szülte a kíváncsiságomat, ami Katherine-t illeti, de nagyon az volt az érzésem, hogy ezeknek megint van valami közös ügyletük. És ha így van, akkor... nem bízhatom meg Stefanban. Egyszerűen csak... nem szabad. Mert ha Katherine ott van valahol, akkor onnan nem fog szabadulni a jelenléte, és... mindenkire befolyással van.
- Öhm... ezek szerint... kettőtöknek nincs ilyen hülye szövetsége, vagy valami...? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

Hogy én meg a bátyám? Nem igazán tudom, hogy hogyan is lehetne rendbe hozni kettőnk között a dolgokat. Már, ha ő képes lenne még úgy tekinteni rám, mint a testvérére. Egykoron mindennél fontosabb volt számunkra a testvéri kapcsolatunk. Aztán jött Elena. Ja, de majdnem elfelejtettem. Előtte még ott volt Katherine, aki széthúzott minket. – Ez nem csak rajtam áll, Elena. – Válaszoltam egyszerűen, miközben megráztam a fejemet. Nem tudom megváltani a világot egyes egyedül.. Hiszen egy normális emberi kapcsolat két félen múlik. Ha az egyik nem kívánja látni a másikat akkor nincs mit tenni.
– Katherine? – Meg kell mondjam, hogy meglepett Katherine iránti érdeklődése.. Azt hiszem jobb, ha ebbe a témába nem igazán folyunk bele. – Nagyon jól megvan azt hiszem. – Feleltem egy halvány mosoly kíséretében.

  - Nem, most nem vagytok. De még lehettek, vagy nem? - kérdeztem megköszörülve a torkomat, kérdő tekintettel nézve rá, de ezúttal már inkább kerültem minden testi kontaktust. - Tudom, hogy sok ideig nem is néztünk egymás felé, de... szeretném, ha mostantól ez is változna. szeretném, ha a gyerekeink téged is ismernének. Vagy te... nem vágysz erre? - kérdeztem rekedten, majd valami eszembe jutott.

 - Mi a helyzet Katherine-nel? Mikor legutóbb láttam, nagyon bukott rád... - nyeltem egyet.  

Halkan felkuncogtam, de egyértelműen ott maradt a tekintetemben az együttérzés. Hiszen mondhatni, tönkretettem az életét, és olyan mély nyomot hagytam benne, amiből talán soha nem fog felépülni. Bár ez hülyeség egy vámpír esetében. Vagy mégsem... a fizikai sebek ugyan gyorsan gyógyulnak... de a lelki sebeket ők is csak ritkán tudják orvosolni. Hacsak nem volt olyan jelentős az az érzelem, VAGY... nem kapcsolnak ki. Márpedig az éppen nem hiányzik ide. Mikor legutóbb Stefan kikapcsolt, olyan dolgokat művelt, amit kis szerencsével meg tudtunk neki bocsájtani, de... csakis annak köszönhető, hogy mégiscsak Damon testvére... és hiába, valahol midnig is szeretni fogom. Még ha nem is úgy, mint Damont.
- Figyelj, én... valamit meg akarok köszönni neked. Tudod, az utóbbi időben... olyan barátságos voltál a testvéreddel... mikor előtte legutóbb találkoztunk, elfajultak a dolgok... - nyeltem egyet, ahogy felrémlett a szemem előtt Stefan álszent képe, majd Damon teste, karóval a mellkasában. - De az jó, hogy... nem tőlem függ a kapcsolatotok. Hiszen nekem el kellene süllyednem azok után, amit veletek és a kapcsolatotokkal műveltem. És azt akarom, hogy... ti ketten maradjatok jó testvérek. Hogy... Damon életében legyen valami, ami a múltra emlékeztetheti... az emberi korára... - vált lággyá a tekintetem, ahogy halványan elmosolyodtam.

– Igen, eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam nagy lovat akarsz keríteni ebből az egészből. De nem kell nem történt semmi. Főleg nem olyasmi, ami miatt aggódnod kellene. – Magyaráztam egyszerűen. Teljesen feleslegesnek tartom, hogy most ezen kezdjük el beszélgetni. Nem történt semmi akkor nem történt semmi nem kell felhánytorgatni.
Továbblépni? Párszor már megfordult a fejemben, de semerre nem jutottam az egésszel. Most mondjam el neki, hogy konkrétan mióta vele voltam összeakadtam egy picit Erin-nel.. Aztán még ott van Katherine is.. Nem.. Egyértelműen jobb lesz, ha ezt nem kötöm az orrára.
– Próbálkozom. – Fűztem a lehető legrövidebbre, majd megkapartam a torkomat.

- Ismersz engem, Stefan. Tudod, hogy bűntudatom van. Azok után, ami történt, főleg. És egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy... hogyan sodródhattam bele abba a mély árokba. Felfoghatatlan számomra, hiszen... ha nem teszem, már régen továbbléptél volna... - suttogtam halkan, majd megköszörültem a torkomat és elengedtem a kezét, miközben ismét megkerestem a tekintetét.
- Vagy már továbbléptél? - kérdeztem rekedten. Kíváncsi voltam a válaszára. Vajon már továbblépett kettőnk kapcsolatán, és más nőkkel keresi a boldogságot, vagy....? Égek a kíváncsiságtól.

– Hát nem. – Kapartam meg a torkomat. Most jön pedig az elkerülhetetlen. Mivel egyikünknek sem kell gyorsan távoznia, így hát kénytelenek vagyunk megvitatni a múltkori történteket. Részemről az lenne a legjobb, ha nem is hoznánk fel, mert már tényleg a múlt.. Meg hát nem igazán volt önmaga. Szóval.. Nem számít. De ahogy Elena-t ismerem nem fogja kibírni, hogy ne hozza fel. Aztán, mintha valami jós lennék rögtön fel is hozta..
– Semmi miatt nem kell elnézést kérned. Nem történt semmi. Szóval nem kell magyarázkodnod, hogy miért voltál olyan, amilyen. Nem voltál önmagad én ezzel teljesen tisztában voltam. Mert más esetben még csak eszedbe sem jutott volna ilyesmi. – Nem akartam túlságosan kivesézni ezt a témát, csak le akartam zárni. Mosolyogva simítottam meg a kezét, mikor megfogta az enyémet. Barátok vagyunk.. Ennyi. Majdnem sikerült egy oltári nagy hülyeséget csinálnunk, de szerencsére én még észnél voltam.. Valamennyire.

- Na jó, ennek így nem sok értelme van... - sóhajtottam fel, de nem kettőnk dolgára utalva, hanem arra, amit Caroline művelt itt az imént... hogy lehet ilyen bolond? Egyáltalán nem gondol másra, csak saját magára. És csoda, hogy majdenm felképeltem?! Miért kellett neki érzéketlenné válnia? Bár... talán az ok nagyon is reális... én is megtettem volna, ha akkor már vámpír lettem volna.
- Figyelj, Stefan... tudom, hogy kínos ez az egész, tekintve, hogy múltkor mi történt köztünk a bál előtt, és majdnem utána... - köszörültem meg a torkomat eléggé zavarban, és lesütöttem a tekintetemet. - De akkor nem voltam... magamnál... nagyon kibuktam Damon viselkedése miatt... és... rád számíthattam. Bocsánatot akarok kérni. Nem érdemelted meg, ahogy viselkedtem veled - fogtam meg a kezét óvatosan.

Oké.. Ez az egész rosszabbul is elsülhetett volna. Nem fogok jelentett rendezni a Grill kellős közepén, de az egyszer biztos, hogy nem hagyom ennyiben. Valamivel észhez kell térítenem Caroline-t. Egyenlőre még nem tudom, hogy hogyan, de meg fogom oldani.
Aztán az utolsó mondata egyfolytában ismétlődött a fejemben. Mégis miből veszi ezt az egészet? Még, hogyha úgy néztünk volna egymásra.. Vagy valami. De nem is igazán néztem rá.. Hanem Caroline-ra összpontosítottam. Oké, egyszer végigfutott az agyamon az a pillanat, mikor rám akart mászni, de az egy röpke pillanat volt. Nem tartott olyan sokáig, hogy különösképpen észrevegye. Bár lehet, hogy ezek szerint igen.. Na mindegy. Jobb, ha nem hánytorgatjuk.
– Az egyszer biztos.. Remélem azért hamar észhez tér. – Még egy fél percig körülbelül a kijáratot bámultam hátha visszajön még valamit hozzáfűzni a dolgokhoz vagy most már csak kettesben folytatjuk ezt a beszélgetést. De mivel semmi ilyesmi nem történt Elena felé fordultam.

Készültem szóvá tenni, hogy innentől kezdve én feladom... mára legalábbis mindenképpen, hiszen úgy tűnik, Caroline-t még a jó isten se tudná észhez téríteni, és... úgy éreztem, ezzel együtt valaki kikaparta a szívem egy részét is... elveszítettem Bonnie-t... és most Caroline-t is... mi marad még?
- Hát... - jegyeztem meg, ekkor már Stefan felé fordulva, hiszen Caroline úgy viharzott el, mintha ott se lett volna. Bár az utolsó szavait megjegyeztem. - Azt hiszem, kissé... megzakkant... - jegyeztem meg. Félő, hogy itt jövök zavarba, ezért inkább nem is próbálok rájönni, hogy mi olyat látott Caroline, ami arra ad okot, hogy azt higgye, köztem és Stefan között lehet akármi is.

Nem értem, hogy miért erőlködnek annyira. Felesleges próbálkozás az egész. Egyáltalán nem érdekel, hogy mit mondanak. Gyereket sem akarok. Pocsék anya lennék az egyszer már biztos. Már ebből a szempontból is. Különösebben nem érdekelne, ha a saját gyerekem utálna.. De eleve nem akarok megszülni egy púpot a hátamra. Tökéletesen megvagyok anélkül is. Viszont akkor lenne ez a legjobb, ha nem kötekednének velem állandóan. Most miért bajuk, hogy úgy döntöttem nem akarok érezni? Igazából nem az én konkrét döntésem volt, de sokkal jobb így. Legalábbis azt hiszem. Semmivel nem kell törődnöm, hogy kit bántok meg vagy éppenséggel kit nem. Ha valakinek nem tetszik az új énem, hát így járt. Hozzá lehet szokni, mert az egyszer biztos, hogy nem tervezem, hogy visszatérek a jó öreg önmagamhoz.
– Mi lenne, ha végre befognád a szádat és abbahagynád a hülye fenyegetéseket? Rohadtul nem érdekel, hogy mit mondasz. – Pattantam fel, majd pár lépéssel arrébb mentem tőlük.
– Tudjátok, hogy mi a vicces? Az, hogy képesek lennétek lezavarni egy menetet a mosdóban. Csak utána felemésztene titeket a fránya bűntudat. – A mondatom végére valami szomorkás arcot vágtam lekonyult ajkakkal, majd elvigyorodtam és hátat fordítva nekik sietve távoztam.

// Középiskola

Miután a tudatomig is eljutottak a szavainak a súlya legszívesebben felképeltem volna Caroline-t, hogy térjen valamennyire észhez. A saját gyerekét megölte volna, akiért annyit sírt és annyi fájdalmat élt át.. Nem veszik el ez csak úgy.. Hiába is próbálja ezt a látszatot fenn tartani. Talán azzal kicsit visszazökkenthetném a régi önmagához, ha valahogyan veszélybe sodornánk az életét. Ha mást nem ezt talán félti. Legalábbis fél attól, hogy meghalhat. Normális esetekben így van. Nem jó kedvemből tenném, de most mi mást csináljak, hogy észhez térítsem? A szép szóra nem hallgat. Sőt még keményebben vissza is vág. Még, hogy ő maga ölné meg a babáját.. Soha nem tenne ilyet.. Istenem hova lett az a lány, akihez valamilyen szinten vonzódtam?
– Mi lenne akkor, ha az a karó nem csak a hasadba szúródna, hanem egyenest a szívedbe? Nem félsz attól, hogy valami ilyesmi fog történni? – Kérdeztem teljesen rezzenéstelen arccal. Ha erre sem hallgat azt hiszem cselekednem kell. Annyira távol áll tőlem a nők bántalmazása. Főleg, ha olyan személyről van szó, mint Caroline.. De az istenit is valamit tennem kell.

Egyik döbbenetből estem a másikba. Ekkor éreztem azt igazán, hogy nem voltam ott Caroline mellett, pedig úgy ahogy van, kellett volna. Akkor talán nem jut el idáig. Bár ha az a Peter, vagy ki a csuda ilyen szinten bolonddá tette, akkor... talán még akkor sem történt volna más, ha én vele vagyok. Tehát mondhatni... ez elkerülhetetlen volt. Attól a perctől fogva, hogy Caroline babáját megölték, és Tyler... szépszóval is egy p*cs.
De mikor felemelve a fejemet azt hallottam, hogy Caroline ezúttal önként szúrna tőrt vagy karót a hasába, szinte éreztem ökölbe szorulni az ujjaimat, és nagyot nyeltem, de a fogaim máris összekoccantak.
- Hogy beszélhetsz így egy életről? Ő a TE gyereked volt! A tiéd lenne, mégis hogy lennél képes bántani a saját kezeddel? Hová tűnt a régi lány, aki... még soha csak gondolni sem gondolt ilyenekre? - kérdeztem remegő hangon, és azt hittem, itt rögtön felképelem megint, ha ilyenekre gondol. De... nem tehetem. Azzal Stefan "munkáját" cseszném el.

Oké rájöttem, hogy hatalmas hülyeség volt a hasamhoz nyúlni. Ezzel már egyfajta jelet küldtem feléjük. Ki a francot érdekel egy gyerek. Csak púp az ember hátán. Főleg, ha az illető olyan fiatal, mint én. Nem akarom én ezt.. Semmit nem akarok. Csak a szabadságomat és azt tenni, amit én akarok és helyesnek látok. Miért olyan nehéz ezt felfogni.
– És, ha igen? Mit számítana? Azon kívül, hogy engem egyáltalán nem érdekel és teljes nyugodtsággal szúrnék most én karót a hasamba. – Jó.. Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Azért ha belegondolok ezzel magamnak is ártanék. Meg az sem biztos, hogy visszakaptam.. Úgy érzem, hogy igen, de ettől még nem bízhatom el magam. Lehet, hogy csak képzelődtem.

Figyeltem Caroline minden egyes mozdulatát. Azt is, hogy kicsit elsápadt. Talán valami olyan történt, ami neki nem nyerte el a tetszését. Aztán a hasához kapott. Csak nem? Talán Tyler intézkedett volna valamit az ügyben? Mi másért nyúlna a hasához? Már nem érdekli. De viszont egy igazán jó kulcs ahhoz, hogy rávegyük, hogy érezzen.
– Van az érzésem, hogy már vissza is kapta. Vagy tévednék? – Kérdeztem miközben kicsit oldalra döntöttem a fejemet. Ez által kell közelednünk az emberi oldalához. Nem látok rá más megoldást.. Csak ezt az egyet. Nem erre leszek a legbüszkébb, de ha ez kell ahhoz, hogy visszakapjuk a régi Caroline-t.. Hát legyen.

Egyszerűen emberi fejjel képtelen voltam felfogni, hogy miről beszélhetnek. Csak... azt akartam, hogy legyen végre vége. Mert ez így nem állapot. Az, hogy mindjárt megölik egymást az indulatok, azzal nem megyünk sokra. És Caroline-nak sem lesz attól jobb a kedélyállapota, ha itt ezen ordítunk, vagy hangoskodunk éppen.
Stefan szavaira felkaptam a fejemet, és érdeklődve nyeltem egyet.
- Visszakaphatná a babáját? - kérdeztem teljesen meglepődve, majd nagyot nyeltem, és hirtelen Caroline-ra kaptam a tekintetemet.