-Pedig azt hittem ti minden hétvégén Ibizán lazultok. – vonom meg a vállam mosolyogva. Kövezzen meg, aki másképp hinné laikusként. Az ember csak annyit lát, hogy folyton mosolyognak, szépek és fiatalok és … ennyi, aztán a bulvárlapok címlapján virítanak, hogy ezzel és azzal találkoztak Ibizán, most akkor kivel vannak együtt … Habár valószínűleg Sallie így is sokkal világlátottabb, mint mondjuk én. Sőt, az országon kívül még egyszer sem láttam, de igazából csak már államban voltam eddig is, szóval … a világutazó rám annyira azért nem áll meg. Voltak terveim nekem is, csak elfelejtettem, hogy … tenni is kell értük. – Miért nem? – kérdeztem meglepetten. – A világ bekaphatja, senki nem robot. Még. – teszem hozzá mosolyogva. Tudom, túl sok Terminátort néztem. Én soha nem voltam az a keményen dolgozó munkás arc, akiről szobrot emelnek a munkahelyén. Én mindig kerestem a lehetőséget, hogy lazsáljak, valahogy bennem ez soha nem volt meg. Én mindig is inkább a kalandot akartam, csakhogy az magában nem megy.
-Soha nem késő, mi? – pillantottam fel rá mosolyogva. Nekem az nem menne, ami neki. Bele is őrülnék, ha folyamatosan azt néznék, hogy mit eszek, hol vagyok, arról nem is beszélve, hogy én szeretek … nos, a saját törvényeim szerint meglenni, nem jönnék ki túl jól sem egy testőrrel, sem egy ügynökkel, de megkockáztatom, hogy még a büféssel is lennének problémáim. – Az a kutya tudta pörgetni a labdát az orrán. – köröztem az orrom előtt vigyorogva. Még én is rá akartam szavazni. – Galey elnök úr. Nem hangzik rosszul. De túl nagy lenne a felelősség, na meg … szeretek gombokat nyomkodni, elnökként az nem túl szerencsés. – nevetek fel halkan. Hát nem, elnökként, ha egy valamit nem kell csinálnod, az épp a gomb nyomkodás. Békén kell hagyni a fenébe és el is felejteni, hogy van. A végén még egy óvatlan pillanatomban atomháborút indítanék Kína ellen, mert megcsúszott a kezem.
-Gondolom akkor elfogyasztottál pár ügynököt, meg hasonlót. – akármik is vannak nekik. Gondolom van külön ember mindenre, nem? Legalábbis, ez lenne a logikus. Nekem jellen pillanatban úgy néz ki, hogy még postásom sincsen, pedig arról még csak nem is nekem kéne gondoskodnom.
-Katonaság? Hát, nem is tudom. Az egyernuha biztos jó állna, de … szerintem hamar elpatkolnék. Na meg, zavarna a tesztoszteron túltengés. – floridai gyerek vagyok, én ahhoz vagyok szokva, hogy a csajok vagy lengén, vagy még lengébben fekszenek a parton, úsznak a vízben, táncolnak a parketten. Szerintem egy élet is kevés lenne, mire megszoknám a sereget. – Valami beleszólásod biztos van. Elvégre, te sem vagy kishal, nem? Na meg, tuti van valami fejes, aki annyire beléd van esve, hogy mindent megtenne, amit kérsz. – vagy csak túl sok sorozatot nézek. – Sőt, kitudja, lehet naponta egyre többen vannak beléd esve … kissé ijesztően hangzik. – vonom meg a vállam mosolyogva. Ez lenne a hírnév és a szépség ára, nem? Azért nem egy olyan borzasztóan megnyugtató gondolat, hogy az embereknek veled van kitapétázva a fala.

- Ha olyan a nyaralás, mint a munkám, akkor inkább nem megyek nyaralni. – Jelentettem ki félig-meddig viccelődve. – Csodás helyeken jártam már, de ha dolgozni megyek, akkor szinte csak a kamerák vakuját látom, a városokból semmit. Tizenkét órányi mosolygás és pózolás után pedig csak arra vágyom, hogy aludhassak egy kicsit. Lehet, hogy öregszem. – Megvontam a vállamat. Pár éve még volt bennem annyi, hogy a munka után a lányokkal nekiinduljak és felfedezzem a környéket, de egyhamar el lehet fáradni a soha nem-alvásban. Arról nem is beszélve, hogy a bőrön is meglátszik, ha az ember lánya nem piheni ki magát, így volt, hogy választás elé állítottak: bulizom vagy elveszítem a szerződést, amiért annyit gürcöltem, ezért felhagytam a kimerülés után beiktatott partikkal. – Ha nyaralok, akkor szó sem lehet munkáról, az a pár nap tényleg a kikapcsolódásról szól… de nem tehetem meg, hogy az év bármelyik szakaszában gépre üljek és elbújjak a világ elől. – Jó lenne ekkora szabadság és a kívülállók hajlamosak azt hinni, hogy a modellszakma egyáltalán nem jár kötöttségekkel, ám messze nincs így. Sokkal beszabályozottabban élünk, mint a normális emberek, keretek közé vagyunk szorítva és amikor megpróbálunk kitörni belőlük, akkor jön a botrány és a súlyos címlapok.
- Még nem késő modellkarrierbe kezdeni. – Kacsintottam rá. Chad jóképű srác, bármi megtörténhet. – De ki tudja, még az Államok elnöke is lehetsz. Ki mondta, hogy nem lehet belőled semmi? Ha egy kutyát majdnem képviselőnek választottak, azt ne mondd nekem, hogy te nem tudnád megcsinálni. – Nevettem el magam. Ismertem őt, legalábbis kölyökkorunkban és nem szerettem volna elhinni, hogy elégedett a lébecolással. Szerencsére nem is mutatta annak jelét, hogy annak állandó félelmében élni, hogy ellopják a bicaját, elég lenne neki.
- Most már nem vagyok annyira nehezen kezelhető, mint voltam. Volt idő, amikor élveztem, hogy kiakaszthatok másokat. Nem vagyok rá büszke… csak egy kicsit. – Tettem hozzá somolyogva. Vicces volt látni, hogy képtelenek túltenni magukat a viselkedésemen és a testőreim vagy az ügynököm minél idegesebb lett, én annál jobban szórakoztam. – A mostani testőrömet próbálom kímélgetni. Kedvelem a pasast, nem akarom, hogy felmondjon, úgyhogy csak alig feltűnően piszkáltam. – Lehet, neked is valami ilyesmi szakma kellene. Esetleg a katonaság… látod, micsoda karrierlehetőségeket ajánlok neked! – Szórakozottan felvontam a szemöldökömet. – Aztán mire engem nyugdíjaznak, te is kitalálod, mit kezdj magaddal. Bár, remélem, hogy az még nem most lesz, legalábbis a nyugdíjba vonulásom… de nálunk sohasem lehet tudni. Bármikor jöhet egy baleset, egy betegség, akár egy veszekedés is elég ahhoz, hogy a nagykutyák úgy döntsenek, itt a vége. Pont olyan helyzetben vagyunk, mint a többi dolgozó ember, csak nekünk még jobban kell vigyáznunk magunkra. – Emiatt a lehetőségeink is korlátozottak voltak ahhoz képest, hogy könnyen hihettük volna, miénk az egész világ.

Sallie & Chad

- Azt hittem, hogy akkor mész nyaralni, amikor csak akarsz … sőt, azt hittem te munka közben is nyaralsz. – vontam meg a vállam mosolyogva. Elvégre, mikor az ember látja a képeket és videókat, amiket készítenek a modellekről, egyből arra gondol, hogy pózolnak majd mennek a tengerpartra és … csinálják, amit az emberek ott csinálnak. És, lehet, hogy néhányan ezt is csinálják, kitudja. Én szerintem Miami óta nem voltam tengerparton … talán Hawaii-ra kéne mennem, ott pedig lehetnék pultos. Tengerpart, pia … igazából minden meglenne, ami csak kell. Kár, hogy ez a valóságban ennyire nem egyszerű, mint amilyennek elképzelve kinéz.
- Hát … nem éppen előkelő helyeken. Így jár az, aki nem tanul, nincs szakmája és nem futott be modellként se. – vigyorodtam. el. Habár, én nem is próbálkoztam modellként, és az egyébként is … a csajok szakmája, nem? Legalábbis, nekem kissé fura a ”férfi modell” csengése. Apám mindig azt mondogatta, hogy a férfi modell nem is férfi … sokféle álláspont létezik.
- Nem tudom erre mi lenne a jó válasz. – mosolyodok el. Nem csoda, hogy van testőre, elvégre … gondolom sok a nehezen kezelhető rajongó, a sok őrült pervez, aki nem hagyja békén. – Szóval nehezen kezelhető vagy? Ezt kevésbé nézném már ki belőled. – persze, mindenkinek vannak rosszabb napjai, és valószínűleg úgy még nehezebb mindig mosolyogni és jókedvűnek lenni, ha az ember minden lépését kamerák figyelik. – Nem lehet könnyű a testőrödnek lenni. – habár, minek könnyű lenni? Azt hinné az ember, hogy pizzákkal száguldozni is egyszerű, de igazából még az is szörnyen fárasztó. Akadnak, akiknek bejön az élet, míg mások vegetálnak. Ez utóbbi vagyok azt hiszem én, előbbi pedig Sallie.
- Amint megtudom én is, úgy lesz. – mosolygok rá. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy mi lenne, ha csak úgy … fognám a cuccom és szerencsét próbálnék anélkül, hogy bármi komolyabb tervem legyen. Ettől visszatart az, hogy ezt csináltam életem első 18 évében is, és emiatt vagyok most ott, ahol vagyok. – Nem is tudom valahogy … nem feküdt nekem. A művészet sem igazán érdekelt. – vontam meg a vállam. Nehéz lenne így szavakba önteni, hogy mi is volt az oka annak, hogy végül nem tanultam tovább. Valamiért azt hittem, hogy egyről a kettőre egy ugrással oda érek, nem kell hozzá éveken keresztül tanulni, szerencsétlenkedni. Most pedig ezt csinálom, csak jóval kisebb a siker esélye. – Ha nyugdíjaznak? Úgy mondod, mintha ez lassan bekövetkezne … -  értetlenül ráncoltam a homlokom. Persze, ebben a szakmában az állandóság ritka, de azért … kétlem, hogy Sallie a visszavonulás határán billegne.

- Lehet, hogy oda megyek nyaralni, ha végre eljutok odáig, hogy kivegyem az éves szabadságomat. A belső béke megtalálása nem lehet rossz. – Volt idő, amikor nagyon nagy szükségem lett volna arra, hogy minél hamarabb megtaláljam magamban ezt a bizonyos nyugalmat, ám mostanában már nem érzem annyira sürgetőnek. Jól éreztem magam a bőrömben, jobban, mint néhány hónappal ezelőtt, csak a szokásos fáradtságot tudtam volna felhánytorgatni. Bár, a zsenik szerint elég idő lesz pihenni a sírban.
- Tényleg kezdelek félteni. Milyen helyeken dolgozol te? – Megrökönyödéssel vegyített, halk kacaj tört elő belőlem. Ezer százalék, hogy mindent eldobva magamtól szaladtam volna ki abból a házból, ami tele van kitömött állatokkal: soha nem tudtam megérteni, mi lehet a vadászatban, ami annyi embernek tetszik. Ebben talán az is közrejátszott, hogy havonta egyszer farkassá változtam és ne értékeltem volna, ha esetleg egy erdőbe kiszabadulva puskával kezdenének lövöldözni rám. Egy ilyen szituációból nehezen jönnék ki jól.
- Miért, úgy tűnik, hogy nincs? – Nem volt veszélyesnek kinéző alkatom és az arcom sem olyan berendezésű volt, amitől meg lehetett ijedni. Ha megpróbáltam csúnyán nézni, inkább tűntem nevetségesnek, mint ijesztőnek, amivel nem is volt baj, hiszen nem pankrátorként dolgoztam. – Arra még nem volt példa, hogy kiráncigáltak valahonnan, de arra igen, amikor megérdemeltem volna. Úgyhogy ne csodálkozz, ha azt mondom, hogy eddig két testőr is feladta. – Jegyeztem meg. Félig-meddig vicces volt, hogy el tudtam kergetni magam mellől olyan hatalmas izompacsirtákat, akiknek az idegrendszerét elméletileg arra edzették hosszú ideje, hogy ne vegyenek tudomást, ha ki akarják készíteni őket. Aztán, valahol szomorú is volt, hogy olyan mélységeket megütött a viselkedésem, amely a harcedzett embereket is kikergette a világból.
- Akkor majd értesíts, hova menjek. – Figyelmeztettem, mert nem szerettem volna újra szem elől téveszteni. – Miért hagytad ott? A művészeti suli nem lehetett annyira beszabályozott, hogy ne bírd elviselni. – Úgy általánosságban a főiskolák nem arról híresek, hogy merev szabályrendszerük legyen és a diákok emiatt otthagyják őket. Éppen ellenkezőleg, nagy szabadság mellett lehet arról tanulni, ami érdekli az embert, miközben mindent kipróbálhat és nyugodtan ráfoghatja a ballépéseit a fiatalságra. – Én is szeretnék majd egyszer fősulira járni. Ha nyugdíjaznak, mindenképp kipróbálom, de hogy mit fogok tanulni, azt ne kérdezd, mert fogalmam sincs.

Sallie & Chad

Meg mások hibájából. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Vagy másokéból sem, de ezt is szokták  mondani, igaz? Én tipikusan az vagyok, aki csak a sajátjaiból okul, láttam a körülöttemlévőket, azt is, hogy mit hibáztak és mit csináltak jól, mégsem követtem őket, hanem úgy voltam vele, hogy majd én … megoldom. Ez pedig az esetek nagyrészében nem úgy jött össze, ahogy terveztem, ezt mutatja az is, amilyen élethelyzetben most vagyok. Mondjuk ki, csóró vagyok.
- Azért még ne vedd meg a repjegyet. – mosolyodtam el. – De elmehetnél hozzájuk egy ilyen … baráti látogatásra, divattippeket adni, meg ilyenek. Ők pedig megmutatják, hogy találd meg a belső békéd. – persze, kétlem, hogy ez így működne, de sok film van, ahol befogadják a kívülállót és végül belőle képezik a legjobb szamurájt a világon. Itt most nem szamurájokról lenne szó, de a lényeg igazából ugyanaz. A valamit valamiért elv a világ majdnem minden pontján létezik és bevett szokás, nem? Ha a smink, szép ruhák  nem is, de ez biztosan.
- Volt egyszer egy alkalmi melóm, takarítás egy sznob barom palotájában. Ott megmerek esküdni, hogy ember is volt kitömve. – a hideg is kirázott a gondolatra. A fickó nagy vadász volt, mindenhol fegyverek voltak, kitömött állatok, amiket levadászott, díjak és trófeák, eléggé … beteges hangulata volt az egésznek. Az sem lepett volna meg, ha az előttem lévő takarítót találom meg kitömve egy szekrényben. Lehet nem volt elég alapos, a ház ura pedig úgy döntött, hogy neki szó szerint lőttek.
- Szóval létezik nálad nagyobb, félelmetesebb és erősebb? – kérdeztem vigyorogva. Sallie alighanem megtudná magát védeni, legalábbis gondolom, hogy erre is bőven fordított időt, na meg, van egy nagy előnye másokkal szemben. Ő nem egészen ember. – Na és, volt már rá példa, hogy a hajadnál ráncigáltak? – elég szürreális volt ezt el képzelni és van egy olyan érzésem, hogyha ilyen történne, akkor nem Sallie, hanem a testőr húzná a rövidebbet. A nagy erővel nagy felelősség is jár, ugyebár. – Kettőt? Van étvágyad. – mosolyodtam el. Én el nem tudnám képzelni azt, hogy testőrök vigyázzanak rám. Ugyan mire vigyáznának? A limitált szériás Mickey egeres órámra? Ráadásul, munkájuk se lenne, akinek az az ötlet merülne fel a fejében, hogy engem kirabol, az hülye, nem sok mindent találna, ami egy kicsit is értékes.
- Lehet, hogy Atlantába se fogsz. – vontam meg a vállam mosolyogva. Nem mondom azt, hogy itt akarok letelepedni, mert nem. Elég rugalmas vagyok, ami azt illeti, nincs sok cuccom, nem köt ide semmi, ha nem jön be az élet, akkor … hát, tovább állhatok minden következmény nélkül. – Aha, egyetlen félévet. Művészetire, de … hát nem igazán voltam kompatibilis ezzel az egész főiskolai kultúrával. – ez finoman annyit jelent,hogy nem voltam elég érett hozzá. Inkább buliztam és szórakoztam, mint tanultam. Ez Miami hátránya, ha az ember olyan hülye és felelőtlen fiatal, mint amilyen én is voltam. – Te nem próbáltad ki? Habár … gondolom nem nagyon érnél rá. – javítom aztán ki magamat. Folyton a világot járja, nem igazán hinném, hogy ez így … járható út lenne neki. De kitudja, ismert diák lenne, hogy egy kicsit kivételeznének vele.

- A hibáiból tanul az ember. – Eszembe jutott, hogy én hányfajta diétát próbáltam ki még kezdő koromban, amikor fogalmam sem volt arról, mit is csinálok pontosan, de a lehető legjobban akartam kinézni. Kimondhatatlan nevű fogyókúrák, amelyek a horoszkóptól kezdve a vércsoporton keresztül a hajszínig voltak csoportosíthatóak és amik miatt sokszor a hányinger kerülgetett, sőt… azóta sokat fejlődtem, pontosan tudom mire van és mire nincs szükségem és szerencsére megengedhetem magamnak, hogy egy igazán hozzáértő dietetikus és személyi edző is a csapatomat erősítse. Hiába, minden kezdet nehéz, de végül a szenvedés kifizetődővé válik.
- Kezdem úgy érezni, hogy köztük a helyem. – Dőltem hátra, mintha elmerengtem volna azon az életen, amelyet a hegyekben, hóban, fagyban, csendben és meditálva. Egy ideig talán bírtam volna: bár, nagy valószínűséggel egy nap után sírva rohantam volna lefelé a hegyoldalon azért imádkozva, hogy valaki vigyen haza. Szerettem egyedül lenni, igényeltem is, de ha huzamosabb ideig nem szólt hozzám senki, akkor abba hajlamos voltam beleőrülni.
- És vannak emberek, akik a házukat dekorálják kitömött állatokkal. – Megforgattam a szemeimet, még a hideg is kirázott egy pillanatra. Hogy lehet végigmenni egy otthon folyosóján úgy, hogy a falon lógva hatalmas szemekkel bámul az illetőre a kitömött vaddisznó, szarvas, ne adj’ isten kisállat. Miért? Nem értettem a logikáját, szerencsére kevés ismerősöm látta örömét abban, hogy halott állatokkal díszítse a lakását vagy éppen a lenyúzott szőrüket kapja magára egy hidegebb napon.
- Első körben azért lett testőröm, mert a kupaktanács úgy döntött, hogyha van mellettem valaki, aki nagyobb, erősebb és félelmetesebb, mint én és meg van neki engedve, hogy akár a hajamnál fogva is kirángasson azokból a szituációkból, amelyek nem tetszenek neki, akkor normálisabban fogok viselkedni. – Más téma, hogy nem a fenyegetettségtől jött meg az eszem, hanem mert benőtt a fejem lágya. Legalábbis… szerettem volna ezt hinni, az egy évvel ezelőtti önmagamhoz képest teljesen kikupálódtam, ami a felelős döntéseket és élethez való hozzáállást jelenti. – Elfogyasztottam két testőrt, a mostani nemrég szegődött mellém, de remélem, tovább fogja bírni, mint az előzőek. – A határfeszegetésről nem voltam hajlandó lemondani, kíváncsi voltam, meddig bírják velem a körülöttem lévők és mikor adják fel… nem mintha annyira borzasztó lennék mostanában és egyébként is, próbálok finoman tapogatózni eleinte. Nem szeretek túlzottan pofátlan lenni.
- Remélem, ha legközelebb Atlantába jövök nem a telefonfülkében foglak megtalálni, ha bejön a fősuli, ha nem. – Figyelmeztettem szórakozottan. - Lehet, hogy nem neked találták ki, de meg lehet próbálni. Tényleg, jártál már fősulira? – Kérdeztem rá kíváncsian. Én nagyon szívesen kipróbáltam volna, a nyugdíjas éveimben az első dolgok között lesz, amit le fogok húzni a bakancslistámról. Visszaülni az iskolapadba úgy, hogy rajtam van minden felelősség és olyan ismereteket sajátíthatok el, amiket máshol nem, nagyon érdekesnek tűnt.

Sallie & Chad

- Gyorsabban világosodott meg, minthogy leessen neki a dolog. Jó sok pénzt kidobott a biokajákra, hogy aztán kidobhassa őket. – egyedül nem tudta az összeset megenni, és nem csak azért, mert sok volt, hanem, mert … ő is utálta. Mondjon bárki bármit is, a biokolbász egy természetellenes dolog, amit az ember szervezete nem kéne, hogy bevegyen. Szerencsére nem is történt meg.
- Ez jó kérdés, de biztos vagyok benne, hogy nekik is van valami saját … ki varrta a legszebb csuhát versenyük, ahol tervezőként és modellként is helytállhatnak. Valamivel nekik is el kell ütni az időt két … éhenhalás között. – vontam meg a vállam. Nem sok mindent tudok ugyan a buddhistákról, de egy dokumentumfilmben azt hallottam, hogy azok az öreg, ráncos kínai – vagy indiai, fene se tudja – fazonok képesek akár évekig ülni egy kövön és meditálni, miközben egy-egy levelet esznek csak. Nem csoda, hogy olyan nyugodtak, egy kis adrenalin és a szívroham vinné el őket.
- Kitömött állatok? Elég beteges. Azokat a bundákat se értem, elég hülyén néznek ki. – ráadásul elég sok állatot ki is nyírnak miatta. Nem mondanám, hogy hatalmas állatvédő lennék, mert … nem, de nem hinném, hogy tudnék állatok lenyúzott bőréből készült cuccokban járni. Nem mondanám még magamat különösebben divatosnak sem, azt illeti. Arról nem is beszélve, hogy éppen nem halok éhen, ilyenkor nem költekezik hülyeségekre az ember.
- Az embere furák és hülyék, kitudja, hogy melyik szeretne elrabolni és elvinni magához … teázni. Furcsa dolgokat hall az ember, ha bekapcsolja a tévét. – ezért is nagyon szoktam, azóta pedig végképp nem, hogy nincs is tévém. Miami-ban sem voltam az a tévé előtt ülős fickó, bár kétlem, hogy ott a tengerpart mellett bárki is az lenne. – Gondolom ezért is van testőröd, nem? Jobb felkészülni a legrosszabbra. Ráadásul, a te szakmádban a perverz is elég sok lehet. – ha nem is a modellek, de a fotósok, ügynökök és a társaik biztos perverz állatok. Bár, állítólag a legtöbb fotós meleg. Kitudja mi igaz ebből, a filmekben minden második az.
- Áh, nem kell, majd … veszek egyet.  Egyébként is, a lakás melletti utcai telefonban már egész jól berendezkedtem. – vontam meg a vállamat. Van ott még egy saját székem is, vagyis … volt. Erősen kétlem, hogy ott lenne egy éjszaka után. Nem épp a legbarátságosabb környéken lakom. – Nem lesz könnyű. Soha nem voltam a rend és a szervezettség mintaképe. Könnyen lehet, hogy a fősulit nem nekem találták ki. – benne van. Egy rövid ideig jártam, inkább a szüleim, mint magam miatt, de nem szeretem és még bőven idő előtt otthagytam. Aztán azóta végül itt kötöttem ki. Kitudja, talán jobban járok, ha akkor maradok a seggemen és nem döntök úgy, hogy … van még idő. Idő az mindig van, a baj csak az, hogy sosem elég.

- Van egy olyan érzésem, hogy anyukád nem gondolta át eléggé alaposan. – Két férfit biokolbásszal etetni? Nem voltam egy családanya-beállítottságú nő, de erről még én is tudtam, hogy hamvába holt ötlet. Ha valami bio, az legyen zöldség, a húst ne akarják már eladni annak. A disznó az disznó, pont. Éppen az benne a legjobb és ezért volt kvázi tiltott gyümölcs.
- Buddhista papnak kellene állnom, úgy legalább nem kellene a ráncok miatt aggódom. Vajon lehet egyszerre csinálni a modellkedéssel? Lefogadom, hogy kevés csuhás vonult eddig végig a kifutókon. – Vigyorodtam el. Néha őszintén csodáltam és irigyeltem azokat az embereket, nőket és férfiakat, akik ezer méteres magasságokban a kolostorok falai között ülnek és semmi sem számít nekik, csak a csend, a nyugalom és a saját békéjük megtalálása. Nincs rohanás, a materiális javak hajszolása, siker utáni vágyakozás, szinte idilli a kép. Az már másik téma, hogy pár nap után biztosan leugranék a hegy tetejétől a semmittevés miatt.
- A legelső munkám… már alig emlékszem. – Vallottam be őszintén, összevonva a szemöldökömet a nagy gondolkodásban. Az elsőkre általában emlékszünk, nem? Akkor az én agyam miért nem akar úgy működni, ahogy kellene? – A kifutón egy kisebb divatház darabjait viseltem, a fotózás pedig… egy ékszerkollekció volt. Semmi kitömött állat, nincs cég, aki megkockáztatná, hogy rájuk menjenek az állatvédők. Már bundát és kígyóbőrt se lehet lefotózni, legalábbis igazit nem. – Ezzel a mozgalommal teljes mértékben egyetértettem, egy nyomorult ruhadarabért egyetlen állatnak sem lenne szabad meghalnia. A nagy ellenállástól függetlenül a mai napig nyúznak meg védtelen állatokat csak azért, hogy a dúsgazdagok egy új táskával villoghassanak. Nem is vállalnék el ilyen munkát. Bár, az elején mondhatni mindenbe belementem, a karrierépítgetés első lépcsőfokain ácsorogni elég nagy szívás.
- Komolyan a frászt akarod hozni rám? – Kérdeztem viccelődve. Nem vagyok az a paranoiás-típus, félni sem igen szoktam, de ha jobban belegondoltam, igaza van. Ki tudja, kinek mi játszódhat le a fejében. – Reménykedem abban, hogy a testőröm majd észreveszi, ha valaki bemászna az ágyam alá. De… eddig tényleg nem volt senki, akitől megijedtem volna. Vannak rámenősebb rajongók, mégis… azt mondod, ideje lenne felkészülnöm a legrosszabbra? – Remélem nem, egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy az emberek megőrüljenek körülöttem. A rajongóim cukik voltak, az utálóim pedig utáltak, de hát… valakinek azt is kell.
- Tényleg nem, viszont ma már mértékletes vagyok. Éljen a tudatosságra épülő életmód. – Nem sírom vissza azt a korszakot, sőt, inkább elásnám jó mélyre, ha tehetném. Ettől függetlenül hozzám tartozott. – Majd ha már fősulira jársz, te is megtanulod megszervezni az életedet és talán egy telefont is beszerzel. Küldjek neked azt a hűtőmágnes helyett? – Kortyoltam bele az innivalómba.

Sallie & Chad

- Egy időben anyám mindennél fontosabbnak tartotta az egészséges táplálkozást. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Anyám egy eléggé … érdekes nő volt. Sok allűrje volt, az egyik például az, hogy mindig kiakart próbálni minden új és fura dolgot. Ha a tudósok azt mondták, hogy a növényekből készült kolbász jobb, mint a normális, akkor ő addig nem vetette el és bélyegezte meg az ötletet, amíg ki nem próbálta.
- Hé, a chi-áramoltatás nem olyan rossz. Azok a buddhista papok száz évesen is olyanok, mint a húsz évesek … biztos tudnak valamit. – nem vagyok benne egészen biztos, hogy a buddhisták a chi mániások, de … ez rémlik. Láttam pár műsort, ahol elmentek a tévések egy buddhista templomba, ahol az idős papok úgy mozogtak, mintha fiatalok volnának. Ezt pedig mind azzal magyarázták, hogy a testük energiáját képesek … áramoltatni, vagy mi. Elég nagy hülyeségnek hangzik, de talán van benne valami. Vagy csak túl sok red bull-t itattak a szerencsétlen csuhásokkal.
- Milyenek voltak az első munkáid? Gondolom nem kitömött állatok mellett kellett pózolnod. A múltkor láttam néhány olyan képet, ahol kitömött lovakon ült az egyik modell … elég betegek ezek a fotósok. – és valószínűleg mostanra már keresztre is feszítették emiatt az illetőt az állatvédők. De úgy alapvetően igaz az, hogy fura és beteges egy világ ez, furcsamód pedig azok a legbetegesebbek, akiknek a legtöbb pénzük van. Ott van például Heff, a fickó legalább száz éves, de még most is húsz évesekkel mulatja az idejét. Kétlem, hogy a lehengerlő sármja miatt van ez így.
- Hát, lehet, hogy volt is már rá példa … honnan tudhatnád, ha még nem néztél be egyszer sem az ágyad alá? – vontam fel kérdőn a szemöldököm, de aztán pillanatok múlva csak mosolyogtam. Kissé abszurdnak tűnik már ennek a gondolata is, hogy egyáltalán megforduljon valakinek a fejében, hogy ilyen történhet. De abban biztos vagyok, hogy nem hagyják őt csak úgy békén a fotósok és újságírók. – Huh, képzelem milyen irigyek lehetnek, ha azt nézik, hogy velük csak pár szót beszélnél, míg velem hosszú perceket. Lehet a végén még nekem kell az ágyam alá nézni …   húztam el a szám, de persze komolytalanok voltak a szavaim. – Na és mi van a perverzekkel? Biztos volt már szerencséd találkozni párral. – ha nem is az utcán azok között, akik fotót szerettek volna, hanem mondjuk az ő köreiben. Lemerném fogadni, hogy tucatnyi perverz alak van a modellek körül. A fotósokban szinte biztos vagyok, bár állítólag sokuk meleg. Elég fura, hogy mégis félmeztelen nőket fotóznak főként. – Tudod, hogy megy ez, a te korodban már …   rántottam meg a vállamat vigyorogva, de aztán csak megráztam a fejemet. – És akik kezdenek kiöregedni, azoknak már csak a ránctalanító krém reklámok maradnak? – elég méltatlan egy dolog, de hát … gondolom valahogy így működik a szépségipar. Hiába vagy szép, a kor senkit nem kímél, és mindig jön egy fiatalabb valaki, aki átveheti az ember helyét … nem örökre szóló állás ez, az biztos.
- Gondolom nem sok mindenre emlékszel azokból a bulikból … de az ilyenekkel lehet bevágódni a nagyobb neveknél, nem? – gondolom a legtöbb ügynökség, vagy … akármik is ezek, szeretik az olyan csajokat, akik bevállalósak. Erre mondják azt hiszem azt, hogy ára van a hírnévnek.
- Hát, én itt leszek még egy darabig, te pedig … kitudja melyik földrészen éppen. – vontam meg a vállam, ahogy kortyoltam egyet a poharamból. – De, amint lesz telefonom, megadom majd a számom. Vagy … ad meg a tied, felhívlak egy ilyen utcai telefonfülkéből. – nem vagyok benne biztos, hogy lehet-e azzal ilyen messze is hívni, de … próba szerencse. – És küldhetnél pár képeslapot is, meg … hűtőmágnest. A hűtöm elég ütött-kopott, eltakarnám velük a foltokat. – mosolyogtam ugyan, de … szívesen loptam volna magamnak egy új hűtőt. Nem Atlanta krémje közt éltem sajna, sokkal inkább a … penésze között, így hát örültem már annak is, ha a hűtő egyáltalán működött.

- Mégis ki akart téged bio kajával tömni? És miért engedted? Biokolbászt biztos, hogy soha nem ennék. – A bio jó dolog, de csak akkor, ha valamire azért írják rá, hogy bio, mert foglalkoztak a növényekkel és állatokkal, nem tömték őket vegyszerekkel és nem tocsognak az ízfokozóktól… ha tehetném, lehet, hogy kipróbálnám, milyen egy gazdaságban élni, ahol saját magamnak termelhetem meg a kajámat és a természet közelében élhetnék. A nagyvárosok forgatagából nehéz lenne átszokni egy farmra, de szívesen tennék egy nagyobb összeget arra, hogy imádnám ezt az életformát.
- Ha hülye embereket nézünk a tévében, könnyen azt hihetjük magunkról, hogy normálisak vagyunk. Néha még a chi-áramoltatós műsorok sem rosszak, főleg akkor nem, ha egyszerűen csak szerencsétlennek érzed magad. – Kevés szabadidőm volt és annak még kisebb részét töltöttem tévézéssel, arról nem is beszélve, hogy a napnak annak a szakaszában, amikor a készülék elé jutnék, mikor már tényleg csak a selejt műsorok mennek. Nem hittem az élő adásban történő szerencsecsinálásban, a pénzmágiákban és a holtakkal való csevegésben és néha nem tudtam eldönteni, hogy röhögjek rajtuk vagy sajnáljam azokat, akik benyelték a kuruzslók szavait. Általában a kettőt egyszerre éreztem.
- Már vagyok olyan helyzetben, hogy nemet mondhassak, ha egy munkát a hátam közepére sem kívánnék. Persze, eleinte nem volt ennyire kiváltságos a helyzetem, de… minden kezdet nehéz. – Ha átugrottam volna a gürcölősebb időszakot, most mindent magától értetődőnek vagy éppen félvállról vennék. Megtanultam értékelni azt, amim van, amit elértem, bár bele tellett egy kis időbe, míg benőtt a fejem lágya. Nyugodtabban, összpontosítva, koncentrálva sokkal könnyebb dolog volt irányítani az életemet, mintha légből kapott döntéseket hoznék.
- Nagyon remélem, hogy senki sem lesz annyira elvetemült, hogy be akarjon bújni az ágyam alá. – Pillanatnyi döbbenet ült ki az arcomra. Megvolt bennem a hit, hogy az emberek alapvetően jók és nem őrültek, nem gondolkoztam azon, mikor eshet bajom. Ezért éreztem túlzásnak a testőrt is, mondjuk, igazából jól jött, hogy volt mellettem valaki, akire rábízhattam az életemet. – Mindenhol ügyelnek a biztonságomra és a legtöbb ember csak egy képet akar, esetleg beszélni pár szót. Láthatod, lehet, hogy valaki most is ide szeretne jönni, mégsem teszi, mert tapintatos. – És én ennek nagyon örültem. – Én is fogok figyelni rád annyira, hogy teljesítsem a temetéseddel kapcsolatos kívánságaidat. – Széles mosolyra húzódott a szám. – Főleg, mert én magam foglak megölni, ha még egyszer azt mondod, hogy ráncos vagyok. – Viccelődve szűkültek össze a szemeim, örültem, hogy kiengedhettem magamból a komolytalan énemet valakinek, aki kölyökkorom óta ismert. Ezalatt a beszélgetés alatt szabadabbnak éreztem magam, mint az elmúlt napokban bármikor.
- Sok buliban volt részem, néhány elég durva is volt, bár persze tiltottak tőle… aki lázadni akar, úgyis megtalálja a módját, a modellek pedig így tudják a leginkább áthágni a szabályokat. – Volt egy rövid időszak, amire nem is emlékeztem kristálytisztán, de ezt inkább nem hirdettem. Szerencsére, arra volt eszem nekem és az ügynökömnek is, hogy ne legyen nyilvános a gyertya két végének égetése.
- Akkor… ha nem hálálkodhatok, kérek valamit. – A poharához koccintottam az enyémet. – Ne veszítsük egymást szem elől.

Sallie & Chad

-Igen, de … már akkor sem látszott meg rajtad. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Jó genetikája volt akkor is, most pedig végképp az, gondolom, hogy lassan fotoszintetizálni fog az élelemért. – Régen engem is sok bio kajával próbáltak tömni, de … nem igazán jött be egyik sem. Ettél már biokolbászt? Garantálom, hogy megfulladsz, ahogy eszel belőle.    még a hideg is kirázott, ahogy visszagondoltam azokra a családi étkezésekre. Anyám akkor nagyon megszállottja volt az egészséges életmódnak, de csak ő. Próbáltunk persze jóképet vágni hozzá, de mikor megláttuk a húsok megcsúfolását, a biokolbász, egyszerűen kiborult a bili és nem bírtunk már magunkban tovább tartani ezt. Rég hánytam már annyit, mint akkor.
-Néha kedvem támad hülye embereket nézni a tévében … na meg, igazából csak egyetlen normális adó van a tévén, a többi a csídből próbálnak jósolni neked. – ami kissé átverés szagú, de … már maga a tévé adó is az, de sok hülye van, aki hisz benne, legalábbis gondolom, ha még most is csinálják ezt.
-Oh, szóval … megválogathatod, hogy mit vállalsz el. Ez jó. De azért gondolom úgy zaklatnak, ahogy csak tudnak. Törtek már be hozzád, vagy bújtak el az ágyad alatt? – pillantottam rá mosolyogva. Én ugyan nem vagyok otthon sem a modell, sem a média világban, de eltudom képzelni, hogy akad olyan újságíró, aki egy jó szaftos sztoriért, vagy épp képért képes lenne még az ember ágya alá is bebújni, csakhogy álmában fotózhassa le a gyanútlan áldozatot. Ilyenkor mindig megfordul a fejemben az, hogy miféle emberek dolgoznak újságoknak és tévéknek.
-Sortüzet kérek, egy hawaii mintás strandtörülközőt terítsenek a koporsóra és … tudod, mint a vikingeket, egy csónakban lökjenek a végső útra! – mosolyogtam rá. Tudom, hogy ez valószínűleg nem fog megtörténni, főleg azért, mert anyám úgy döntött, hogy jó ötlet megkeresztelni egy két éves gyereket, aki még a saját nevét sem tudja. Így majd kapok egy béna temetést, ahol mindenki feketében lesz egy kihalt, szomorú templomban. Nem túl szívderítő.
-Most, hogy mondod … az ott nem egy ránc? – döntöttem oldalra a fejemet az arcát figyelve, de csak elvigyorodtam a végén. – Kibuliztad magad. Nem rossz, csak elképzelni tudom milyen bulikon lehettél …   modellként biztos kijutott neki néhány igazán nagy és fényűző parti. Ami azt illeti, már annyira én sem igénylem ezeket, mint régen, de … elmennék, ha ismernék valakit a városban és nem lennék egyedül, mint a kisujjam. – Szóval értenek hozzá, hogyan kell. Gondolom … csak így bírják az állandó pörgést és a folytonos rivalizálást. Téged is biztosan többen utálnak, mint szeretnek. – legalábbis ott, a modellek között. Én valahogy úgy képzelem el az egészet, mint valami modernizált gladiátor viadalt. Csak itt nők küzdenek, hogy szebbek legyenek a másiknál, és ez ügyben bevetnek mindent. A tömeg, aki nézi, ugyanúgy megvannak, és a döntőbírák is megmaradtak.
-Ugyan, profi vagy! Biztos láttál már ennél furábbat is. – vontam meg a vállam mosolyogva. Én is, de én …  nem épp abban a környezetben élek és dolgozom, mint ő, és még elég finoman fejeztem akkor ki magamat. Az ő világa más volt, mint az enyém, sokkal másabb. – Már megháláltad. – mondtam, ahogy felé emeltem a poharam. Elvégre, azt mondta segít a tovább tanulásban, hogy legyen is valamim, amivel … tudok kezdeni valamit. – Az nekem bőven elég, hálás vagyok érte. – nem vagyok telhetetlen, vagyis … már nem. Mióta megtudtam, hogy milyen az, mikor egyedül tartod el magad, elkezdtem értékelni az apró dolgokat. Jót tett nekem.

- Jogilag nem. El sem hiszem, hogy a zöldségdiéta ajánlását nem sorolják a bűntényekhez. Biztos azért, mert így az egészséges életmódot hirdetők kiszorítanák a sorozatgyilkosokat a börtönökből. – Színpadiasan megforgattam a szemeimet, majd megvontam a vállaimat. – Az elején tényleg olyan, mint egy büntetés, egészséges életem első napján csak azért imádkoztam, hogy minden pillanatban legyen a közelemben egy hely, ahol szabadon kidobhatom a taccsot, ha rám jön a rosszullét. Ismertél gyerekként, sok mindent csináltunk, de a kajára való odafigyelés nem volt köztük. – Elvigyorodtam. Akkoriban az volt a lényeg, hogy minél gyorsabban belapátoljunk valamit a gyomrunkba, aztán mehessünk, amerre látunk. Így belegondolva még inkább amondó voltam, hogy felnőni szívás.
- Nocsak, nézed a Topmodell leszek-et? Nem is hittem volna. – Az a műsor egyszerűen borzasztó, a lányok helyében már az első nap a többiekre borítanám az asztalt. A valóságshow-k számomra elítélendőek, állatokat csinálnak az emberekből: de legalább azt remekül reprezentálják, mi jöhet ki azokból, akikben tombol a versenyszellem, össze vannak zárva és ne adj isten nincs egy kanál eszük sem.
- Ilyenkor? Délben? Dehogyis, tiszteletben tartják az ebédidőmet. – Legyintettem egyet. – A némító gomb az egyik legnagyobb találmány a telefonokon, ahogy az is, hogy te döntheted el, kinek veszed fel. – A privát számomat nagyon kevesen tudták, magántelefonból is kettőt tartottam. Egyet a családnak és a nem szakmai barátoknak, másikat a munkának. Ennyi magánélet nekem is járt, a többit az ügynököm intézte, magára vállalta, hogy zaklassák. Végül is, ez a munkája.
- Persze, hogy értékelem. Majd közös temetést kérek. – Nem volt ennyire drasztikus a helyzet, de azt nem titkolhattam, hogy muszáj volt keményen fognom magam, ha meg akartam őrizni a munkámat és ugyanazon a színvonalon szerettem volna művelni, mint eddig. Huszonöt éves vagyok, közel sincs még a vége és nem is szerettem volna, ha istenhozzádot mondanának nekem, ettől függetlenül néha jólesett volna a lazítás. Ki ne vágyna néhány csellengős, semmittevős napra? – Ott majd ihat a család helyettem is… amúgy, ma már nem hiányoznak azok a nagy bulik, amikben eleinte részem volt. Lehet, hogy öregszem? – Kérdeztem költőien. Az túlzás, hogy volt időm kitombolnom magam, de volt egy korszak, amire nem voltak büszke, és amit csoda, hogy minden munkám elvesztése nélkül úsztam meg. – Akik drogoznak, csak keveset használnak és tudják, hogyan rejtsék el a nyomokat… mondjuk, a szabadságuk alatt rúgnak ki a hámból és mire újra munkába állnak, összeszedik magukat. Nagyjából. Akinek van hozzá szeme, rögtön kiszúrja, ha valakinek porcukros volt az orra. – Beesett, szürke hullaarc, hatalmas szemek és egy-két kilóval kevesebb testsúly. Kicsit szomorú, hogy pontosan tudom, ezek minek a tünetei. Én magam sohasem éltem kokainnal, de van egy-két ismerősöm, aki nem vetette meg. Őket jobbnak láttam elkerülni.
- Nem szabad kitekintgetnem a kifutóról, de ha fél szemmel látok a levegőben repkedni egy pompont, tudni fogom, hogy ott vagy. Aztán jöhet a második temetésünk, ha elnevetem magam. – Megköszöntem a pincérnek a közben kiérkező sört és Chad felé nyújtottam egy koccintásra. – Akkor igyunk arra, hogy mától te leszel a legnagyobb támogatóm és feloldozóm a babonáim alól. Hogy hálálhatnám meg? – Mosolyogtam rá.

Sallie & Chad

- Inkább bele se képzelek! – rázom meg a fejemet mosolyogva az arckifejezését látva. – Egyébként, nem néztél még utána, hogy nem számít-e ez kínzásnak? – viccelek persze, de én nagyjából valahogy így élném meg azt, ha folyton megszabnák, hogy mit egyek. Főleg úgy, ha csupa zöld, egészséges, de mégiscsak undorító étel sorakozik az étlapon. – Szóval, a szépségért nemcsak szenvedni, de izzadni is kell, és csupa olyat enni, amitől hányni akar az ember. Nem tudom csodáljalak vagy sajnáljak. – a tanácstalan arckifejezésem helyét pillanatok múlva széles mosoly vette át. Kicsit mind a kettő. Biztos van ennek valami szakmai, tudományos része, én azonban nem értek ehhez, és így hallva mindezt olyan, mintha … kihajtanák a legelőre, majd vissza a karámba.
- Pedig úgy képzeltem, mint valami valóság show-t. Éltek tízen egy hatalmas házban és mindenkinek az a dolga, hogy te szenvedj, amíg eljutsz a kameráig. – talán el kéne adnom ezt a remek ötletemet is egy országos tévének, ha bejön, pillanatok alatt meggazdagszom. – Tényleg, téged ilyenkor nem szoktak hívni a tévék? – nem mintha reggeltől estig tévéznék. A tévémet sem nevezném igazából tévének. Nem merem bekapcsolni, amilyen hangokat kiad, félek, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat. A lyuk, ahol élek, pedig már csak egy ajtó méretű hasadékkal a falon lehetne ennél is elszomorítóbb.
- Akkor remélem értékeled, hogy az életemet kockáztatom, hogy lazíthass! – vigyorodtam el. Habár az biztos, hogy nem szívesen kerültem volna össze az ügynökével. Vannak nevetségesnek tűnő dolgok, amikre egy normális ember csak legyint, míg másoknak munkahelyi kötelesség. Én például soha nem gondoltam jobban bele, hogy a magazinokban lévő modellek micsoda szadista állatoknak vannak kitéve. – Igen, még csak jól le se ihatod magad a sárgaföldig … miféle élet az ilyen? – költői kérdésnek szántam persze, mostanra azért én is felnőttem, valamelyest. A Miami-ban eltöltött időben mást sem csináltam, mint a saját szervezetem próbáltam halálra ítélni. Kitudja, tíz év múlva talán úgy fogok miatta kinézni, mint Heff mostanában. Nem valami szép jövőkép. – Na és a drogok? Gondolom a többség annyira azt sem veti meg. – ez persze csak egy erős feltételezés, de … ha az életük csupa kínzás és rohanás, könnyen lehet. Az mondjuk biztos jobban meglátszik, mint az alkohol vagy a dohány.
- Még szép! Szerzek olyan … izét, ami a szurkolólányoknak van és ott fogom nyomni a győzelemtáncod a kifutó mellett! – vigyorogtam rá. Amennyit én látok az ilyen eseményekből, aligha kerülnék a kifutó közvetlen közelébe. Ott olyan emberek ülnek, akik másodpercek alatt keresik meg az éves béremet, szerintem a vesémet sem lenne elég eladnom egy jegy áráért oda. -
Majd … kihúzom a szőnyeget a lábuk alól. – bár kétlem, hogy szőnyegen mennének az egy … másik esemény, nem – Babonás vagy? Kiküszöbölhetjük úgy, hogy … én kívánom a bukásukat, nem te. Na, mit szólsz? – így majd az én bokám törik ki, ha esetleg otthon kedvem támadna végigvonulni a szoba egyik sarkától a másikba. Nem mintha valami nagy távolságot jelentene az, de semmi sem lehetetlen, ha elég béna az ember.

- Néha nekem is jól jönne. Főleg, amikor azt akarják rám erőltetni, hogy mindenféle zöldet egyek. – Ki az, aki szívesebben rágcsálna spárgát, mint tömne sajtburgert magába és inná literszámra a cukros üdítőket? A chips helyett általában almaszirmot rágcsálhatok, szigorúan a cukor-és tartósítószermentes változatot és több vizet iszok, mint egy jól kifejlett kacsa. Néha tényleg a pokolba kívántam az összes dietetikust és fotózást, aztán tudatosítottam magamban, hogy míg mások egy asztal mögött ülnek egy irodában, tanítanak, bűnözőket ítélnek el, embert gyógyítanak, addig az én munkám az, hogy jól nézzek ki. Ez önmagában mostanában egyre kevesebbszer volt jó motiváció. Többre vágytam. – A ma reggelt éppen egy zöld turmixszal indítottam, volt benne uborka, spenót és répalé. El sem hinnéd, mennyire finom volt. – Kinyújtottam a nyelvem, hogy jelezzem, mennyire ízlett. Mára már megszoktam, nem hányom el magam, ha ilyen vitaminbombákat kell leöntenem a torkomon, de az első idők borzalmasak voltak. Úgy éreztem magam, mint egy kecske, akit kiraktak a legelőre, azzal a különbséggel, hogy egy kecske még élvezte is volna, ha így tesznek vele. Szépen lassan ráéreztem annak az ízére, hogyan ne hányjam el magam, a gyümölcsturmixok pedig nagy kedvenceimmé váltak. Azokon akár el is tudnék élni huzamosabb ideig.
- Dehogyis. Mindenkinek megvan a maga élete és otthona. Például az edzőmmel a teremben szoktunk találkozni, a dietetikusommal konzultálok. Ha bemutató vagy fotózás van, akkor a megszokott sminkes és fodrászcsapattal dolgozok, őket az ügynökségen keresztül ismertem meg évekkel ezelőtt és összeszoktunk, annyira, hogy mindig jönnek velem, ha szükség van rájuk, nem hagyom, hogy mások kísérletezzenek rajtam. – Szerettem az újdonságokat, de a munkám ezen részében inkább a megszokotthoz ragaszkodtam. Semmi más nem hiányzott, minthogy mellém szegődjön valaki, aki nem ismeri a hajam, a bőrömet, nem tudja, mi áll jól nekem és még kísérletezős kedvében is van.
- Nagyon körültekintően válaszd meg azt a párnahuzatot, mert ha az ügynököm rájön, hogy sört iszok az ebédhez, kegyesebb lesz, ha te fojtod meg magad. – Nevettem el magam. Az idejét sem tudom, mikor ittam utoljára sört, ezért nem is ellenkeztem. Egy jó barátommal csevegtem, nehogy már ne engedhessek meg magamnak egy kis lazítást! – A divatbulikon nem visszük túlzásba a bulizást. Legalábbis a hivatalosokon nem, mert a legtöbb ügynökség nem szereti, ha a modelljeik dorbézolnak és nem vigyáznak magukra. Ha pedig iszunk, akkor általában cigizünk is, ami rögtön meglátszik a bőrön, az alkoholtól vízhiányosak leszünk, a fekete karikákról nem is beszélve. Nincs könnyű életem. – Színpadiasan sóhajtottam. Ez nem jelentette, hogy nekem ne lettek volna meg a rossz korszakaim, amikor egy este alatt többet ártottam a szervezetemnek, mint más hosszú évek munkája során, de mára benőtt a fejem lágya. Nagyjából. Nem kerestem mellékutakat, ha bulizásról volt szó, elég volt az összes rendezvény, amin részt vettem.
- Te leszel az elsőszámú rajongóm? Miért nem ezzel kezdted? Máris belevágok a jegy megszerzésébe! – Összecsaptam a kezeimet. – Viszont nem hinném, hogy elnéznék neked, ha paradicsommal dobálóznál. Pedig én örülnék neki! Van egy-két személy, akit szívesen látnék felbukni, de hát… nem kívánok semmi rosszat, mert a végén én fogok hasra esni. Félek a karmától. – Vallottam be kénytelen-kelletlen. Biztosan vannak, akik azért imádkoztak, hogy törjem ki a bokám a kifutó kellős közepén és ez így van jól, de hittem a gondolatok erejében és nem akartam a saját balszerencsém kovácsa lenni.

Sallie & Chad

-Hát nem egy túlzottan családbarát látvány, abban igazad van … - kénytelen voltam vele egyetérteni. Nem mintha olyan sokszor mutatkoznék így, de az a kevés is bőven elég volt, hogy ráhozzam a frászt, akire rá kellett. Ettől függetlenül a falkában már nem láttak szívesen, amit megtudok érteni valahol, de segíteni rajta nem tudok.
-Neked azt nem lehetne, nem? Mindig úgy képzeltem, hogy ti … füvet, salátát esztek, tudod mindent, ami … zöld és undorítóan egészséges. – én is próbáltam odafigyelni arra, hogy mit eszek, de ez lényegében kimerül annyiban, hogy nem tömöm magam, ha nem vagyok éhes. Amúgy meg … megeszem, amit éppen megkívánok, nekem nincsenek dietetikusaim, hogy megmondják mit lehet, és mit nem. Igaz, én nem is szereplek címlapokon, sem tévéműsorokban. Azt viszont nem lehet mondani, hogy a csapata ne végezne vele jó munkát, a szépségért szenvedni kell, és ezt senki nem szokta elhinni, de be kell látni, hogy van benne valami.
-És akkor ti … együtt éltek, mint egy nagy család? Mármint, te, az edződ, a … séfek, a sminkes, meg a többiek? – azt mondta, hogy nem igazán van állandó otthona, de ezek szerint azoknak sincs, akik vele dolgoznak. Ha pedig együtt utaznak mindenhova, akkor gondolom egy helyen is szállnak meg. – Mikor szoktál egyedül lenni? – az emberek általában nem szeretnek egyedül lenni, de … igazából szükségünk van rá, hogy egyedül legyünk. A társaság jó, de bele lehet őrülni, ha az embernek nincs egy kis ideje magára úgy, hogy ne legyen körülötte egy csomó ember. Neki meg egyébként is nyilvánosság előtt zajlik az életének egy jó része. – Szóval párnahuzatot is körültekintően kell választanom? Végül is… nem mindegy, melyikkel akarom megfojtani majd magam. – vontam meg a vállam vigyorogva. Ennyire azért nem folytam bele az ügyekbe, ahol dolgoztam, én inkább csak a … könnyebb részéből tapasztaltam, nem én voltam az az ember, akinek elsírta mindenki a bánatát.
-Lenne még két sör! – mondtam az éppen mögöttem elhaladó férfinak, aki a pincér szerepét tölthette itt be. – Ugye ezért nem fog keresztre feszíteni a csapatod? – kérdeztem mosolyogva. Se őt, se engem. – Nézz rám, a két lábon járó divat vagyok. – vigyorogva mutattam magamon végig, de egy másodpercig sem gondoltam komolyan azt, amit mondtam. Úgy nézek ki, mint mindenki más. Nem viszem túlzásba az öltözködést, felkapok valami farmert, egy pólót, vagy inget, semmi extra. – Az ilyen divatheteken vannak ilyen … divatbulik is, igaz? – biztos nem így hívják őket, de az olyan egyszerű halandók, mint én, így gondolnak rá. – Ha tudsz szerezni egyet, akkor ott fogok végig állva tapsolni, mikor végig vonulsz. Mondd, hogy ki az, akit nem bírsz, azt meg végig paradicsommal dobálom majd. – őszintén szólva, nem tudom, hogyan zajlanak ezek a divathetek, soha nem voltam egyen se, és ami azt illeti soha nem is láttam egyet sem. Tévét nem nagyon nézek, úgyhogy nekem csak annyi van meg, hogy ilyenkor mindig nagy a tömeg.

Sallie & Chad

-Lehet, de… szerintem menten szívrohamot kapott volna. – egyébként is olyan embernek tűnt, akinél ez nagy eséllyel bekövetkezhet. Én pedig, mint jólelkű ember, nem akartam, hogy bekövetkezzen a tragédia… nem, ez így nem igaz. Igazából, néhány csontját szívesen eltörtem volna annak a seggfejnek, de bármilyen vonzó is volt az elképzelés, végül meghagytam annak. Azért jöttem ide, hogy újrakezdjek. Tudom, kissé szánalmas, de én csak… olyan akarok lenni, mint mindenki más. Átlagos. Az átlagos ember pedig nem használja ki azt, hogy két faj ötvözete.
-Szeretem a Mekit. De nem szeretném tudni mivel tömnek. – csóváltam meg a fejem mosolyogva. Volt ott is állás lehetőség, de… valahogy azt még inkább megalázónak éreztem volna. Plusz, soha többet nem mennék el oda, ha megtudnám mi van abban, amit megeszek. Úgyhogy ezt fedje jótékony homály, ezzel senkinek nem ártok, sőt, inkább csak segítek. – Nem hittem volna, hogy ilyen … problémás lehet szépnek maradni. – pedig ezek szerint mégis. Habár, nyilván más, ha egy embernek nem ez a munkája. Egy bizonyos mértékben mindenki foglalkozik azzal, hogy miként is néz ki, de akinek ez a munkája, annak ezt a mértéket legalább megkétszereznie kell. Legalábbis gondolom én, de laikusként egyáltalán nem biztos, hogy jót mondok. Apám mondta mindig, hogy ne mondjak semmit, ha nem értek valamihez. Erős egy vélemény.
-Fogjuk rá. Dolgoztam egy-két hotelben Miami-ban. Láttam, hogy mennek a dolgok. – vontam meg a vállam. Tudom, nem egy nagy tapasztalat, de… igazából, testközelből láttam, hogy megy. Miami-ban nőtem fel, az egy igazi turista paradicsom, nem? Szóval, mondhatni a véremben van. Közvetlen vagyok, ha nagyon megerőltetem magam, akkor tudok szervezni is. Talán, ha tanulnám is a dolgot… talán, lenne esélyem kezdeni vele valamit. – Azért… viszonzásképpen meghívlak majd egy sörre. Vagy amit iszol. – tettem hozzá, mert közben eszembe jutott, amit az előbb mondott a dietetikusokról. Azt hiszem ők azok, akik odafigyelnek mit eszel meg iszol. Nem biztos, hogy neki lehet sörözni. Lehet nem is egy sörös típus.
-Azt hiszem, igen. – nem igazán tudtam erre teljes magabiztosággal válaszolni. Nem olyan rég kezdtem el én is csak dolgozni, mármint úgy igazából. Szabadságot nem is nagyon engedhetek meg magamnak, nem dúskálok a pénzben és akad adósságom is úgyhogy… kénytelen vagyok passzolni a szabadságokat. – Divathetek… az Milánó meg hasonlók, nem? – nem vagyok valami jártas a divat világban, de azért hallok dolgokat. De Milánó rémlik, meg New York is. Nem tudom, hogy mit is takar pontosan a divathét, de biztos valami nagy dolgot. – Majd szólj és bekapcsolom a tévét. – addigra remélhetőleg lesz tévém. – Még nem is láttalak kifutón vonulni. – csak néhány újságban láttam róla képeket, úgymond élőben, a saját szemmel még nem láttam munka közben.

Sallie & chad

I can't believe my eyes.

- Igazából csak kicsit ráijesztettem. – vontam meg a vállam mosolyogva. Megmutattam milyen is lennék, ha éppen darabokra akarnám tépni. Az eredménye az lett, hogy valamivel többet is kaptam, cserébe, csak annyit kért, hogy soha többet ne lássuk egymást. Nem szeretek senkit sem megfenyegetni, mindig is próbáltam kerülni az ilyesfajta konfliktusokat, de sajnos nem szokott összejönni.
-Igen, ez … pont olyan szörnyű lehet, ahogy hangzik. – bólogattam vigyorogva. Nem voltam irigy rá. Bejött neki az élet, meg is érdemli, amióta ismerem, ezt akarta. Az egy dolog, hogy szép valaki, de kötve hinném, hogy ennyi elég is. Biztos több van e mögött is, csak nem látják az emberek, vagy nem akarják látni. Ha valakinek istenadta adottsága van, miért is ne használhatná ki? Az mindegy, hogy ez kinézet vagy intellektus, azzal kell boldogulnunk, amink van, neki pedig ez összejött. Vannak persze kivételek, de általában a sikeres emberek meg is dolgoztak azért, hogy sikeresek legyenek.
-Na igen, nem hagyhatod el magad. – értettem vele egyet. Abból élt meg, ahogy kinéz, érthető, ha nagy gondot fordít a külsejére.  - A szépségért meg amúgy is szenvedni kell, nem igaz? – azt hiszem ezt így szokás mondani, és talán van is benne valami. Én azon szerencsések közé tartozom, akiknek nincs különösebb gond a külsejével, habár olyan borzasztóan sok figyelmet soha nem szenteltem annak, hogy nézek ki. Nem is kell, én vagyok úgy vele, hogy a mindennapokban nem kell tökéletesnek lenned, olyan amúgy sincs. Elég, ha van önbizalmad, sokat tud az dobni az emberen.
-A turizmus érdekelne. Ahhoz még konyítok is. – Miami-n nőttem fel, mondhatni ebben van egy kis… tapasztalatom. Lényegében a diákéveimben is turizmussal foglalkozó cégeknél dolgoztam, csak aztán jött a szülői elhatározás, hogy valakinek vinnie kell a céget, ha már mindegyik testvérem passzolta a lehetőséget. – Köszönöm. – tettem még hozzá mosolyogva. Régen még mindenki másban láttam a hibát, hogy így végeztem, most már belátom, hogy velem volt a gond. Nem akartam eléggé, későn nőtten fel, azt hittem csak úgy az ölembe hullik minden.
- Na és, ha mondjuk… szabadságot vennél ki? Nem tudom, nálatok ez, hogy működik, de nem lehet mindig a maximumon pörögni. Néha kell egy kis pihenés. – nem vagyok benne a divat világban, de gondolom a modellek nagyrésze nincs ott minden eseményen. Főleg nem azok, akik már befutottak. Ez amúgy is így van. Az ember beleöli minden idejét a melóba, amíg az eredményeket nem hoz, utána már lehet lazítani.

Sallie & chad

I can't believe my eyes.

Igen, de a végére azért megoldottuk, hogy kifizessen. Alig kellett megfenyegetnem. – rántottam meg a vállam mosolyogva. Nem is igazán fenyegettem, csak megmondtam neki, hogy egy olyan girnyó fickónak, mint ő, jobban kéne ügyelnie arra, hogy mit csinál, mert szarul is járhat. Ezután kicsit még játszotta a sértetett, de végül csak kifizetett rendesen. – Hát, annyiban szerencséd van, hogy van, aki helyetted járjon bíróságra, amíg neked nem muszáj. – szerencsére soha nem volt még komoly bírósági ügyem, még évekkel ezelőtt kaptam párszor közmunkát és pénzbírságot, amit persze a szüleimnek kellett kifizetni, de azóta… mintapolgár vagyok. Kénytelen lennék magamat képviselni, abban pedig szerintem nem jeleskednék. – Nehéz az élet, ha ilyen jól nézel ki. – vontam meg a vállamat vigyorogva. Nem tartom magamat igazából nagyképűnek, van egy egészséges önbizalmam és kész, nem abból áll a napom, hogy magamat bámuljon 0-24-ben a tükörben. Egészen eddig egy rendes tükröm sem volt, a múltkor sikerült végre venni egyet.
A jóga? Hát nem is tudom, nekem az… érted, ilyen lassú. – nem is tudom pontosan, hogy mi a jó szó erre. Én nem mondom, hogy nincs semmi értelme, biztosan van, mert sokan csinálják, de én intenzíven szeretek dolgozni ilyenkor, egy szörnyű nap után a lelkemet is kidolgozom és úgy dőlök le aludni, mintha életem legjobb napjától búcsúznék. – Ne aggódj, a szíve mélyén mindenki lusta, ezzel nem vagy egyedül. – ha tehetném, akkor én sem edzenék, vagy dolgoznék, de sajnos muszáj. Az egyik miatt jól nézek ki, a másik miatt meg nem halok éhen, szóval nem árt, ha csinálok valamit. Egy tökéletes világban mindkettő meglenne a kapanén üléssel.
Csak az vigyáz a dolgaira, akinél érték is van.  vontam meg a vállamat. Nekem nem igazán van semmim, főleg személyes dolgok ezek, amiért egy tolvaj néhány centet is alig kapna. Azért szerencsére a betörések ritkák, de kint hagyni valamit… na az veszélyes dolog, én is leszoktam róla. Ez nem Florida.
Hát… talán. Ha nem lesz belőle gondja és… nem mástól veszik így el. Nem igazán van mire ösztöndíjat kapnom sajnos. – lemondó mosoly suhant át az arcomon. Tanulni kellett volna, én nem tanultam, mástól meg nem szívesen venném el, ha megérdemelné. Én megvagyok nélküle is valahogy, de más meg erre teszi fel az életét. – Köszi, nagyra értékelem, de tényleg csak akkor, ha nincs vele gáz. ¬– mióta egyedül élek, megtanultam, hogy az számít nekem is a legtöbbet, amit saját magamtól értem el. Nem lenne valami jó érzés úgy, ha tudom, hogy nem tettem semmit, míg más igen, csak éppen ő nem ismert olyat, aki segíthetett volna neki.
Szóval mások megmondják. Ne aggódj, én majd rád szavazok. – mosolyogtam rá. Én nem hinném, hogy eltudnám viselni azt, ha az életemet ennyire meghatározná a külsőm. Eddig jórészében meghatározta, de megélni belőle, vagy hasonló… nem tudom, nem tudok magamra így tekinteni, ráadásul, én utálnám a felhajtást is. – Biztos van egy naptárosember, aki eszedbe juttatja ezeket. Na és ilyenkor egész nap egy kamera előtt állsz? Nincs kissé… tudod, olyan érzésed, hogy szeretnél emberekkel lenni? – nem akarok túl szélsőséges lenni, de én a helyében biztosan megőrülnék attól, hogy beszéd helyett csak a gép kattogását hallom.

Sallie & chad

I can't believe my eyes.

Igen, elég sóher alak a fickó. – vontam meg a vállamat. Megtehettem volna, hogy megigézem és akkor minden meg van oldva, de nem tettem. Nem igazán használom ki amúgy sem a képességeimet, elég új ez még mindig nekem, jobban örültem, mikor egyszerűen csak farkas voltam. Meg amúgy is, elég volt párszor szólnom és már tejelte is a bérem. – Szóval ilyen sokat pereskedsz? Nem irigyellek, én utálnék bíróságra járni. – nekem egyszerűen nincs türelmem ahhoz, hogy éveket vegyen el egy ügy az életemből. Én a gyors megoldások híve vagyok. Ráadásul, nem is nagyon lenne pénzem ügyvédre. Mivel fizetnék neki? Feltudnám ajánlani neki, hogy héderezhet a kanapémon. – Nem, dehogy is! Csak rendes volt velem, szóval én is vele, ennyi. – nincsen anyakomplexusom, nem izgatott a felesége, egyszerűen csak a férjével ellentétben ő jófej volt, szóval cserébe én se voltam seggfej. Megértem, hogy a csávó irigy volt, minden szempontból nézve egy csődtömeg, csoda, hogy a kutyája még nem futott világgá.
Mindig akkor a legjobb, ha stresszes vagy. Nem azt mondom, hogy stresszelj egész nap. Én mindig akkor járok lel, ha kedvem van, ha rendszeresen kéne az… elvenne belőle valamit. Igaz, neked ez végül is a munkádhoz tartozik, nem? – a munkahelyére pedig az ember mindennap bejár, akár van kedve, akár nem. Az ő dolga az, hogy jól nézen ki, ezért pedig tenni kell. Én nem tudnék adott nap, adott időben minden héten lejárni hosszú távon, oda lenne az a jóleső érzés, ami miatt kedvet kapok hozzá egyáltalán. Habár most a munka és a költözés miatt felesleges időm, mikor nem vagyok halál fáradt, kevés van.
A régi korlátommal van, amit elloptak tőlem. – nevettem fel jókedvűen. – Amúgy meg korlátot azért nem árulnak minden sarkon. Gondoltam, hogy visszalopom, de… tudod, csak oda törnek be, ahol van korlát, vagy rács. Vicc, de ez komolyan. – abban van kihívás, ha van rejtegetni valód, akkor azt rejtegetni fogod, korláttal, vagy épp ráccsal. Nekem nincs, csak egy masszív ajtó, amit a tűzoltók nem tudnának kinyitni. Ennyi jó volt az előző tulajban, nem akarta elvinni az ajtót, mert nem bírta volna el. Az ajtó a legdrágább az egész lakásban, de kívülről úgy néz ki, mintha lehányták volna. – De, csak ahhoz pénz kéne, én meg most szűkösen vagyok. Előbb kissé egyenesbe akarok jönni, aztán haladok lépésről lépésre. – ezért is vállaltam el csomó plusz munkát, hogy minél hamarabb egyenesbe jöhessek. A tartozásaim nagyrészét már kifizettem, szóval jobban állok, mint pár hónappal ezelőtt. Nem olyan rossz a helyzet, csak lehetne jobb is.
Nem vagytok ti ott kicsit… tudod, irigyek egymásra? Hogy döntitek el azt, hogy ki néz ki a legjobban? – biztos van, akit nem izgat, de elvégre azért fizetik meg őket, hogy jól nézzenek ki, nem? Tehát, biztos van valami házon belüli versengés. – Ki az unalmas hétköznapjaidból, az én unalmas hétköznapjaimba. Imádni fogod! – vigyorogtam rá. – Na és, öhm… meddig maradsz a városban? – gondolom munkája van itt, valószínűleg, amint végez, jön egy új város, talán új ország, talán új földrész. A modelleknél gondolom Európa a legkedveltebb úti cél.

Sallie & chad

I can't believe my eyes.

Hát, tudod, pizzákat szállítottam. Motorral voltam, ha baja volt, soha nem javíttatta meg, szóval az én pénzem ment rá, már, ha volt, mert gyakran késett a fizetésemmel. A kisebbik baj az volt, hogy egyfolytában ugráltatott, rühellte a képemet. Biztos, mert a felesége kedves volt velem. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Láttam már tükröt, tisztában vagyok magammal. Igen, néha talán kissé nagy a pofám, de végül is van mire. Nem mintha rámozdultam volna a nőre, csak köszöntem, kérdezett és válaszoltam. A férje egy kövér, alacsony, büdös seggfej volt, nem csoda, ha környezet változásra vágyott. Én is megkaptam, a szabadidőm helyett jöhettem be takarítani. Minden rohadt nap szinte.
Kitartást kell minden mozgáshoz. Ha éppen nincs, olyan kell, aki rád kényszeríti. – vontam meg a vállamat. Nekem ezzel nem volt bajom. A mozgás mindig is szórakozás és feszültséglevezető volt nálam. Amikor van időm lemegyek, olyankor magam vagyok, benyomom a zenét és csak el kell fáradnom. A legjobb terápia. Ha legszívesebben feldarabolnál magad, addig kell futni, amíg olyan fáradt nem leszel, hogy bedőlsz az ágyba. Akkor már nem lesz kedved idegeskedni sem. Na persze… néha azért nem árt egy-két baromnak beverni a képét. Jó lenne egy olyan élet, ahol nem ugrasz neki senkinek, de az túl tökéletes lenne. – Miami-ben nem ülsz egész nap otthon, várva, hogy történjen valami. – adtam neki igazat. Mostanában mindenki azt csinálja, nem? Utálok egyhelyben ülni, van egyfajta szuperképességem. Képes vagyok magamat halálra unni. Ha nincs dolgom, csinálok valamit. Most éppen plusz műszakokat vállalok. Nincsenek olyankor sokan, és még pénzt is kapok érte.
Annyira nem rossz. Csak meg kell szokni. – már rég nem sajnáltatom magamat. Senkivel, magammal sem. Eleinte utáltam az egészet, úgy éreztem, hogy nekem több jár, de aztán rájöttem, hogy nem. Nem tettem semmit azért, hogy fényűző és könnyed életem legyen. Nekem maradt a nehezebbik út, de mostanra már ez sem olyan vészes. Sokat dolgozom, de mivel nincs más helyette, egy szavam sem lehet. – Tőlem nem lopják, nekem nincs korlátom. – már. De ezt inkább csak magamban teszem hozzá. Az előző tulaj elvitte, az isten tudja, hogy miért kell az embernek az új házába egy korlát. Biztos szép emlékek kötik hozzá. – Jó kérdés. Most pultos vagyok, az egész jó. Nem olyan könnyű ez, semmi végzettségem nincsen. – vakartam meg a fejemet tanácstalanul. Kidobónak elmehettem volna még, de annyira jól nem fizet, ráadásul inkább gorillákat vesznek fel oda. Ez a csapos meló eddig bejön, ismerős is. Csak most a pult másik oldalán vagyok. – Jóból is megárt a sok, azt mondják. – bólintottam a szavaira. Én telhetetlenebb voltam. Képes lettem volna még simán eltölteni 20 évet Miami-ban, akkor se unom meg szerintem. – Csak a modell világból vannak ismerőseid? Mármint… én is szívesen megmutatom a világomat, de nincs benne semmi igazán izgalmas. – rántottam egyet a vállamon. Bár, magamban néha szoktam fogadni arra, hogy mi fog eltűnni az épületből, mikor hazaérek. Ma éppen a szomszéd postaládájára tettem le a voksomat.