- Talán könnyebb lenne mindenki számára, vagyis talán ezt hiszed, de ha így lenne, akkor most nem lennél itt, akkor nem kerestél volna meg. – utaltam arra, ha tényleg annyira könnyedén el tudna felejteni, vagy azt, amint volt egykoron, akkor meg se keresett volna. A távolból megnézte volna, hogy miként vagyok, majd pedig elsétált volna. Magam sem tudom, hogy miként cselekedett volna, csak azt tudtam, hogy okkal van itt. S ezt már nem lehet a sors számlájára se írni.
Figyelem a reakcióját, de én meg se mozdulok. Szeretnék közelebb menni hozzá, de látom rajta, hogy felesleges lenne, mert vélhetően még inkább csak távolodni akarna. Türelmesen várok arra, hogy mondjon valamit. Úgysincs semmi eget rengető dolgom.
- Itt leszek, s várni fogom. – szólalok meg komolyan, hiszen mégis hova mehetnék? Rendben van, korábban már kicsit magam mögött hagytam a várost, de nem bántam meg, mert így találkoztam véletlene az egyik legjobb barátnőmmel, a testvéremmel. Farkas, így ellentétek vagyunk Sallievel, de mégis kitartunk mindig egymás mellett.



Napok szinte teltek, de még mindig nem volt hír róla, viszont annyira ismertem már Natet, ha valamit mond, akkor úgyis lesz. Akár jó hírekkel, akár nem azokkal állít be, de jönni fog. Könnyedén dobtam le a kabátomat, bújtam ki a cipőmből, hogy a kosárban lévő zöldségeket és ételt a konyhába vigye, hogy később feldolgozzam őket. Alig, hogy elpakoltam és neki kezdtem volna a vacsorának léptekre lettem figyeltem. Az illatát könnyedén felismertem, de amikor megfordultam… Sok mindenre számítottam, de erre nem, hiszen még a régi gyűrűt se vettem le. Egy-két könnycsepp végig gördült az arcomon, majd bólintottam. Szavak nélkül is értettük egymást. Persze, hogy igen volt a válasz, hiszen mindennél jobban szerettem és szeretem még mindig őt. Ha a gyűrű felkerült a helyére, akkor könnyedén fontam a karomat köré, hogy utána egy csókkal ajándékozzam meg. – Remélem tudod, hogy nem lesz könnyű… - szólaltam meg suttogva az ajkai felett, mert mind a ketten szerettünk volna még egy esélyt kapni és adni a másiknak, hogy megpróbáljuk az eltört szilánkokat a helyére igazítani, de vélhetően nem lesz könnyű. De végül csak ismét megtaláltam az ajkait, hiszen oly régóta nem érezhettem már, jobban hiányzott, mint gondoltam volna. – Éppen vacsorát készülök csinálni. – szólaltam meg egy félszeg mosoly kíséretében és őt figyeltem. Szerettem volna hinni abban, hogy én még nem veszett el minden és van remény számunkra.

Minden okkal történik… Mintha ezt nem tudtam volna magam is. De, ha az ok, amiért egy szerettünk hal meg, mi vagyunk, akkor máris nem olyan könnyű ezzel példálózni. Ha hülye lennék is tudnám, hogy a lányunk halála az én hülyeségeim miatt történt meg. Elvakított a bosszúvágy, és meg is lett az eredménye. A legfontosabb személyek az életemben már mind alulról szagolják az ibolyát, és ezt kurvára nem szeretem… Először a húgom, aztán a lányom. Valahogy úgy érzem, hogy mind a kettő az én hibám. De az egyik biztosan.
- Kitalálunk valamit… Ja, mert mintha erre lenne bármilyen megoldás is. A házunk is romokban áll, az életünk nemkevésbé. Elég sokat elmond rólunk… de inkább rólam, hogy mennyire önző vagyok még mindig.
A szívem egy részét Shan kapta meg, a másikat a kislányunk… Az ő halálával pedig egy részem is meghalt. Túl sokat viszont már nem tudok ezen kívül tenni. Ami történt, megtörtént, változtatni meg nem tudok úgy, hogy közbe a maradék önmagamat ne adjam el valakinek. Nem tudom, merre lehet Shan apja, hogy mi a fenéket csinálhat ahelyett, hogy erre keresne megoldást. Bár meg is kérdezhetném Shannától, hogy vele mi van. De igazából nem érdekel. Most semmi sem érdekel.
- Ha valamire, arra már rájöttem ebben a világban, hogy semmi sem lehetetlen…
Mondok csak ennyit, majd egy újabb sóhajt követően folytatom.
- Sokkal könnyebbé tennéd a dolgom, ha azt mondanád, hogy tűnjek el, látni sem akarsz többet. Úgy is tennék, biztosíthatnálak róla, hogy többet a szemed elé se kerüljek, hogy ne is hallj rólam. Te mégis marasztalni akarsz...
Túrok bele a hajamba, aztán hátat is fordítok Shannak.
- Te tudod, mit akarsz. Nekem viszont még mindig nincs fogalmam róla. Itt fogsz maradni, igaz? Néhány nap múlva majd visszajövök, remélhetőleg már egy válasszal…

És így is történt. Néhány napig elvonultam a természetbe, ahol egyedül maradhattam a gondolataimmal. Nem volt hülyeség, amiket mondott, és noha még mindig nem értek teljesen egyet mindennel, ő volt az utolsó olyan személy az életemben, aki a világnál is többet jelenti nekem. Meg is kerestem őt a nyaralónkban. Amint pedig megláttam, akár állt, akár ült, akár feküdt, féltérdre ereszkedtem a közvetlen közelében, és kinyitottam a gyűrűs dobozt. Szerettem volna mindent a legelejéről kezdeni.

- Semmi se könnyű az életben Nate! – csattantam fel végül kissé ingerülten, majd végül lassan kifújtam a levegőt, a poharat pedig a korlátra tettem le, mielőtt még szétroppantanám. Majd őt figyeltem. – Tudod, sose volt semmi egyszerű. Sok olyat láttam már, amit legszívesebben elfelejtenék, sok olyant éltem át, amit nem akartam és sose kívánnék másnak se. Láttam azt, ahogyan meghal. Sose fogom tudni elfeledni, de nem is akarom. Minden okkal történik és rajtunk áll, hogy erősebbek vagy pedig gyengébbek leszünk-e az élet sodrásában. – pillantottam rá komolyan. Nem érdekelt hirtelen még az se, ha emiatt esetleg kegyetlennek gondol, mert láthatta a szememben a fájdalmat és azt, hogy saját magamat okolom a történtek miatt, de nem tudom visszafordítani az idő kerekét. Sose lehetett volna gyerekem, de aztán mégis megadatott, majd az élet egyszerűen elvette tőlem. S talán pontosan azért, mert úgy érezte, hogy még se érdemeljük meg, hogy nem vagyunk rá méltóak, hiszen egymásnak fordítottunk hátat, a család kettészakadt, aminek valójában egyben kellett volna maradnia.
- Eleinte tényleg gyűlöltelek, amiért egyszerűen csak elsétáltál, mintha mit sem jelentenénk neked, majd még hírt se adtál magadról, de idővel a gyűlölet alább hagyott, azért, mert szeretlek és ez sose fog változni. Én szerinted nem látom a szemeidben a fájdalmat, vagy őt? – kérdeztem vissza, miközben egy hitetlenkedő nevetés hagyta el az ajkaimat és még kicsit meg is ráztam a fejemet. – De már nem rajtam múlik az, hogy tovább állsz-e megint és hátat fordítasz mindannak, ami megmaradt vagy inkább küzdesz, megpróbálsz lecsillapodni, hagyod azt, hogy segítsek és ha tisztán látunk mind a ketten, akkor kitalálunk valamit. – érezhette, hogy nem viccelek. Ha el akar menni, akkor menjen, de utána nem leszek kíváncsi arra, hogy mennyire rossz volt látni azt, ahogyan újra megtört. Megtörhet amennyiszer akar, de nem csak bennem fog sebeket ejteni, hanem saját magában is. Ezt már jól tudom, ismerem annyira, hogy ha nekem okoz fájdalmat, akkor magának is.
- Szerinted már nem próbáltam megtörni milliószor ezt az átkot? Nem tudsz megszabadulni a vámpírságodtól, nincs rá gyógyír. – alig hallható, amit mondok, majd teszek felé egy lépést. – Egyedül a halál képes megszabadítani minket az örök élettől.

- Tudod, hogy ez közelről sem elég.
Ki tudja, talán, mikor még fiatalabb voltam, tapasztalatlanabb az élettel kapcsolatban, el is hittem volna. Mondjuk, mikor találkoztam Shannal. De azóta már sok víz lefolyt, és mindketten változtunk. Shan inkább a jobbik, én pedig pont az ellenkező irányba. Még ha ilyen egyszerű is lenne a képlet. Még én sem tudom elmondani magamról, hogy én csak egy jó ember vagyok, aki rossz dolgokat cselekszik, vagy pedig egy rossz ember, aki néha tesz egy-két jót is a saját és mások életében. Shannát sem fogom megkérdezni erről, mert szerintem tudnám a válaszát, ami pedig az előbbi lenne. Ez a baj, hogy ő csak a jót látja bennem. Ha nem is mindig, de az esetek többségében.
- Lehiggadni, aha… Mintha az olyan könnyű lenne.
Pláne mindezek tudatában. Lenyugszok én, idővel biztosan. Akármennyire is van már néhány hónapja, hogy tudok a dologról, még mindig ugyanúgy fel tud zaklatni. Talán egyszer megbékélek, és akkor minden visszatérhet a régi kerékvágásba, vagy legalábbis… valami hasonlóba. De ez az „egyszer” nem most lesz. Az biztos.
- Nem. Kétlem, hogy lenne annyi lelki erőm, hogy véget vessek a saját életemnek. Valamint… Én nem akarlak elhagyni téged. Korábban sem akartalak. De egyszerűen nem tudok a szemedbe nézni úgy, hogy ne lássam viszont a lányunkat. Vagy azt, hogy mennyire gyűlölsz azért, amiért cserben hagytalak minket. Lehet, hogy nem mondod ki ezt, vagy úgy véled, már megbékéltél vele, de… ez hülyeség. Ha én nem tudok megbocsátani magamnak, neked pláne nem lenne szabad.
Ez itt most nem sajnáltatás, hanem csak kimondom az igazságot. Vagy legalábbis az én igazságomat. Cáfoljon meg, ahogy akar. Viszont az biztos, hogy ilyen szétszórt már régen voltam. Nem tudván, hogy mihez fogok kezdeni.
- Ha én legközelebb boszorkányhoz megyek, nem ezért fogok. Sokkal inkább azért, hogy végre le tudjak mondani erről a hos… halhatatlanságról. Elegem van már abból, hogy vámpír vagyok.
Ha nem érti meg, mire akarok kilyukadni, akkor viszont tényleg hagyjuk is ezt a témát. Én nem fogom tovább fejtegetni. Szemeimen viszont láthatja, hogy nem viccelek, és nem is részegít meg semmi. Tömör elhatározás, azt leveheti az arcomról.

- Nem elég bizonyíték rá, hogy több boszorkány se tudta őt visszahozni? Vagy az, hogy többen is erről suttognak? – kérdeztem tőle habozás nélkül, hiszen még Mia is megpróbált segíteni, de mind hiába. Sok kört futottam már, amíg úgy gondolta, hogy inkább csak a saját bajával foglakozik és nem törődik azzal, hogy esetleg milyen bajba sodor minket. Továbbra se mozdultam meg, ott álltam a korlátnak dőlve és nem mentem közelebb. Úgy éreztem, hogy egy kisebb távolság jelenleg nem árthat, meg a végén még az öklöm megtalálná az orrát.
Túl sokáig volt távol és fogalmam sem volt arról, hogy mi mennyire változott meg, hiszen a fájdalmunk is inkább egyre távolabb sodort minket, de az is lehet, hogy megérzéseim csalnak és rosszul gondolom. Fogalmam sincs, hiszen túl sokszor gondoltam már végig a történteket, az eseményeket és azt, ami utána következett, de sose tudtam igazán megfejteni a miérteket és talán sose fogom.
- Talán csak meg kellene állnod és lehiggadni…. – kezdtem bele a dologba, de inkább nem fejeztem be. Tudom, hogy örökké fogunk reménykedni, de szép lassan az emberi szív képes megbékélni azzal, hogy elveszítettük a gyermekünket. Örökké velem lesz és sose fogom elfelejteni, de azt is tudom, hogy nem akarná azt, hogy ostobaságot csináljunk miatta.
Szavaira megrázom a fejemet és még egy keserű nevetés hagyja el az ajkaimat. A pokrócot még inkább magam köré csavarom, majd lesütöm a szemeimet és habozok, mintha csak nem találnám a megfelelő szavakat.
- S akkor mi lesz? Tovább kockáztatod az életed? Újra elsétálsz önző módon, hogy a saját érzéseid alapján cselekedj? Figyelmen kívül hagysz még engem is, vagy azt, amit ő szeretne? Esetleg megölöd magad? – halmoztam el végül megannyi kérdéssel, de jogosak voltak a kérdéseim, s inkább mondja a szemembe a dolgot, hogy többé nem akar látni, vagy éppen mi a terve, hiszen hiába akarnék harcolni érte, ha ő már eldöntötte, hogy nincs értelme és inkább a könnyebbik utat választja.
- Beszélj Zafira-val, a városban megtalálod. Ő talán tud segíteni neked. Ha nem is visszahozni, de legalább megidézni, ha az segít. – tettem hozzá alig hallhatóan, majd alsó ajkamba harapva nyomtam el a fájdalmamat és a könnyeimet is. Nem akartam gyengének tűnni.

- Tudod, hogy nem hiszek az ilyen pletykákban. Hiszem, ha látom.
Ez pedig az elmúlt idők történései után csak még inkább igaz rám. Addig nem hiszek el semmit, míg nem látok a két szép szememmel. Régen is ilyen voltam már, de azóta pedig csak megerősödött bennem ez az egész érzet. Nincs ezen mit túlragozni.
Csendben hallgatom csak, amit mond. És elhiszem, hogy eleinte így gondolhatta a lányunk, de idővel akármennyire sem mutatta ki, nem kizárt, hogy azért megingott. Nem feltétlen nagy mértékben. Még mindig szánalmasnak tartom, hogy nem bírtam legalább esetenként egy üzenetet küldeni. Ez lett volna a legkevesebb. A lányommal nem beszéltem már több hónapja, megszámolni sem merem, és belegondolni is rossz, hogy ez még hosszabb távon hogy fog alakulni… Hogy mennyire fog megviselni. Mert, hogy elfelejtsem… azt biztos nem fogom.
- Az nem számít, hogy mit akarok, ha egyszerűen képtelen vagyok rá.
Szeretnék én mindent. Ha élne a húgom… Ha élne a lányom… és a listát folytathatnám. De mindezek már bezárt kapuk, amikhez nincs meg a kulcsom. Egyelőre legalábbis semmiképpen.
- Megpróbálhatsz meggyőzni arról, hogy el kell engednem őt, és hasonlók… De ismerem magam. És az biztos, hogy ezt soha nem bocsátom meg magamnak. A lelkiismeret pedig állandóan emészteni fog, akárhányszor is rád nézek. Megesküdtem, hogy megvédelek titeket. Nem sikerült. Ezt nem kell szerintem tovább ragoznom. Cserben hagytalak mind a kettőtöket. Főként a lányunkat.
Mit meg nem adnék azért, hogy még egyszer legalább magamhoz ölelhetném, hogy elmondhatnám neki, mennyire szeretem, milyen sokat köszönhetek neki, és mennyire hiányozni fog. Biztos erre is van valami varázslat, de… már igazából rohadtul elegem van ebből az egész hókusz pókuszból. Örülnék, ha én is visszatérhetnék oda, hogy nem vagyok vámpír, hanem csak egy halandó. Egy tapasztalt ugyan, de akkor is halandó. Ha hasba szúrnak, akkor ne csak annyi legyen, hogy egy kisebb pihenő. Egyszer már meghaltam, és akkor is egyfajta békés érzet töltött el. Megnyugvás, talán az jobb szó rá. Közel sem azt mondom, hogy a halált kívánom, de tényleg elegem van ebből az egész világból már.

Az élet tele van váratlan fordulatokkal, amik néha fájdalmasak, míg máskor örömtelik. Ez most inkább az előbbi volt, mintsem az utóbbi, hiszen a fájdalmon mind a ketten osztoztunk, egyszerűen én már kezdtem hozzászokni és megpróbáltam tovább élni az életemet, amennyire lehetséges volt, mielőtt még bekattannék és ártatlanokat bántanék.
- Egyesek azt suttogják, hogy a túlvilág megsemmisült… Talán nekik van igazuk, s ezért nem lehet visszahozni már senkit se onnét. – jegyzem meg alig hallhatóan, de biztos vagyok abban, hogy hallja, amit mondok. Figyelem őt a havas táj közepén, majd picit felé fordulok, miközben a könyvet gondosan elhelyezem az asztalon. Megpróbáltam már sok mindent, de még se működött semmi se, pedig sok barátra tettem szert ennyi évszázad alatt, s talán ezért se reménykedtem már a csodában.
Nem erőltetem a dolgot, hogy közelebb jöjjön, míg végül magam köré tekerem a plédet és úgy sétálok el egészen a lépcsőig, hogy ott neki dőljek a korlátnak. Egy halk és fájdalmas sóhaj hagyja el az ajkaimat.
- Nem szenvedet és szerinted ő tényleg ezt hitte? Azt hitte, hogy elhagytál minket, hogy nem szeretsz minket? Ha ezt gondolod, akkor nem ismerted őt. – majd ajkamba harapok, hogy visszafogjam a dühömet, ami az utolsó szavainak köszönhetően kezdett el éledni újra. – Jobban hitt abban, hogy szereted, mint bármi másban. Nem volt már gyerek. Tudta jól, hogy indokkal mentél el, ahogyan azt is, hogy egy szép napon vissza fogsz jönni. Lehet, hogy hónapok vagy évek múlva, de vissza fogsz jönni. Mindig mondta, hogy semmit se dobjunk ki, ami a tiéd, hiszen egyszer kelleni fog. – s egy halvány mosoly kúszott az arcomra. – Azt kérte, ha találkozom veled, akkor mondjam meg, hogy mindig is szeretet és enged el, mert minden okkal történik… - pillantok rá komolyan. Sokszor érettebb volt a lányunk, mint mi, de ezt sose bántam. Imádtam a tündérkémet, s mindig is a szívemben fogom őrizni az emlékét.
- S ha követed azzal jobb lesz? Azzal nem fogsz még több szenvedést magad után hagyni? – tettem fel a kérdést kíváncsian, majd megráztam a fejemet. Nem akartam arról a napról beszélni, hiszen már válaszoltam arra, hogy nem szenvedett. – A fájdalom sose fog elmúlni, de attól még a nap kelhet ugyanúgy, s a csillagok még ragyoghatnak ugyanúgy, ahogyan előtte. Már csak az a kérdés, hogy te akarod-e látni a ragyogást….

Teljesen tanácstalan vagyok. Nem tudom, mit kellene tennem. Az már nem számít, mi a helyes, és mi nem. Én már nem az az ember vagyok, aki húsz éve voltam. Sok mindent megéltem azóta, egyszer meg is haltam, két számomra nagyon is fontos személy szintén elhunyt... nem, közel sem vagyok már ugyanaz. Mikor Shan közelében vagyok, akkor talán tudom azt mondani, hogy kicsit a régi énem is előköszön, de egyébként? Nem nagyon.
- Nem csak vele, hanem temérdek másik személlyel. Régi kollégákkal, megbízókkal, még ellenségekkel is. Eredmény nem lett...
Egyesek azért nem segítettek, mert a nekromanciának a közelébe sem akarnak menni. Mások puszta régi nézeteltérés miatt, dacból nem. Egyesek pedig nem tudták, hogy kellene. Valamint ott voltak azok, akiknek nem volt elég nagy hatalmuk, de segítettek volna ingyen, bérmentesen. Na meg említésre szorulnak még azok is, akik, mint Maybelle, valamit valamiért akartak. De az a "valamit" nem éppen tetszett nekem.
Megrázom a fejemet a kérdésére. Jelenleg tényleg nem tudom, mit kellene csinálnom. A szavai is ott keringenek még a fejemben. Engedjem el őt... Hogyne.
- Elengedném én őt, ha tudnám. Ha nem úgy halt volna meg, hogy azt hitte, elhagytalak titeket. Hogy már nem is szeretlek titeket. Hogy nem akarlak többet megvédeni titeket. Cserben hagytalak mindkettőtöket, meg is fizettük az árát... Addig nem fogok nyugodni, míg nem kapok valamiféle lezárást. Vagy ez... vagy pedig követem a túlvilágra.
Lehet nyersek a szavaim, és az is esélyes, hogy most talán rám sem ismer már Shan, de ez van. Megváltoztam. Az a régi mosolygós, mindenből viccet csináló férfi, akibe beleszeretett, aki mellett olyan sok évet lehúzott... Ő már rendesen visszahúzódott.
- Mi történt? Úgy értem, akkor, mikor rád támadtak. Hogy... halt meg? Szenvedett?
Ha igen, én nyomban ledöntöm az egyik falat.

Jó ideje nem hallottam már felőle, de már meg se lepődtem ezen, hiszen múltkor is eltűnt már, mintha a gyűrű semmit se jelentene, ami még mindig úgy ölelte körbe az ujjamat, mintha valami egyedi bilincs lenne. De ez segített még reménykedni és hinni abban, hogy létezhet szebb jövő. Lehet, hogy a régi házunk romokban hevert, de nem is akartam felújítani, nem akartam oda visszamenni és ez a nyaraló tökéletes volt arra, hogy meghúzzam magamat. Beszélnem kell majd Mia-val is, de az még ráér. A bögrének a tartalma a kinti hideg levegőhöz képest forró volt, így gőzölgött és a forralt bor illata töltötte be a környező területet. A hó és a hideg ellenére szerettem itt lenni, mindig egy pléddel és valami forró itallal, esetleg forrócsokoládé, vagy éppen tea, vagy most a forralt borhoz volt kedvem, miközben egy könyvet tartottam a kezemben és ha éppen nem a tájban, a gondolataimban vagy éppen a lelkem bugyraiban vesztem el, akkor annak a fejezeteit olvastam és próbáltam kiszakadni a szürke és magányos hétköznapokból.
Nem engedtem többé senkit se közel, nem akartam. Elég volt az, ha Mia néha kijött ide, vagy én látogattam meg őt, de másnak a társaságára nem vágytam. Ősszel a falevelek zenéltek, míg ilyenkor a környezős erdő terület és a benne élő állatok nyújtottak csodálatos látványt. Hallottam a közeledő lépteket és elég hamar ki is szúrtam az ismerős illatot, de még se mozdultam meg. Kortyoltam egyet a poharamból, majd visszaraktam a poharat és folytattam tovább az olvasást, majd pedig lapoztam. Fel kellett volna emelnem a fejemet, de nem tettem. Még akkor se, amikor beszélni kezdett, pedig akkor már nem olvastam, de még se mozdultam meg, csak hagytam, hogy a szavai az elmémbe telepedjenek. – Mégis mit vártál? Ha az alvilágba mész, akkor a lelkedet akarják, de a szavaid alapján nem először találkoztál vele. – szólalok meg higgadtan, majd végül fel emelem a fejemet és megkeresem őt a pillantásommal. – Elment, s nem tehetsz se te, se ők semmit se. Engedd el, még ha nehéz is, de neki jobb ott. – talán ridegen hangozhattak a szavain, de mégis ott lappangott minden szó mögött a szeretet és a fájdalom. Nehéz volt elfogadnom, de megtanultam azt már ennyi évszázad alatt, hogy a holtakat nem szabad bolygatni, ha könnyedén nem lehet őket visszahozni és a lányunkat valami miatt nem lehetett csak úgy visszahozni, talán ez volt a mi büntetésünk. – Ott fogsz végig állni, vagy esetleg közelebb jössz és megmelegedsz? – pillantottam rá kíváncsian, miközben a fejemet egy picit oldalra billentettem. Még mindig haragudtam, de nem élhetek örökké gyűlöletben. Nem, az nem én voltam.

Az elmúlt hónapok mással sem teltek, minthogy megoldást próbáltam keresni. Megoldást, amivel egy szörnyű hibámat tudnám jóvátenni. Maybelle egyértelműen nem bizonyult jó megoldásnak. Remélhetőleg, békén is fog hagyni minket ezek után. Nincs nekem semmmi szükségem arra, hogy a nyakunkra szálljon. Meg basszus, csak van jobb dolga egy ilyen boszorkánynak, mint egy hozzám hasonló életét megkeseríteni, vagy megkönnyíteni. Szerencsére eddig nem jött utánam, pedig megvolt rá az esélye. Az elmúlt két-három hónapban csak vándoroltam, kerestem, próbáltam valami megoldást találni arra, hogy a lányunkat visszahozhassam. Vagy legalább beszélhessek vele... Próbálkoztam, de nem jártam sikerrel. Megint elbuktam, ahogy annyi mindenben az életben. Úgy akartam Shan elé állni, hogy van valami fejleményem, hogy megoldást találtam a problémára, de... nem sikerült. Mégis, megöl a tudat, hogy nem láttam már olyan régóta. Vagyis láttam, december végén, de akkor is eléggé... furára sikerült a találkozásunk. Remélhetőleg azóta már lenyugodott. Nem várom el tőle a megbocsátást, de örülnék, ha legalább tudnék vele beszélni. Mert, ha olyat mond, hogy nem akar többet látni, de úgy egyáltalán... akkor tiszteletben fogom tartani. De ha van rá esély, hogy visszafogad, megbocsát, akkor meg kell próbálnom.
Mindketten vétettünk hibákat az élet során, mégis, úgy érzem, én vétettem a legnagyobbat. Magukra hagytam őket, nem voltam ott, hogy megvédjem őket, ennek pedig meg is lett az eredménye. A lányunk az életével fizetett, egy teljesen ártatlan teremtés... Én pedig itt vagyok még mindig, és eléggé evidens, hogy a Pokolba is megvan már a jegyem, de egyelőre még nem lett beváltva. És nem is tervezem egyhamar. De az biztos, hogy mostantól nem fogom magára hagyni Shant. Kivéve... ha ő azt akarja. Akkor nem igazán lesz választásom. Szeretem őt, és tiszteletben is fogom tartani a döntését, ha így határoz.
Délután 2-3 óra környékén érkezek meg a nyaralónkhoz, amit viszonylag régen vettünk már, mégsem használtuk olyan gyakran. Együtt, családként. És már nem is fogjuk. Legalábbis egyelőre semmiképp. Shant pedig meglátom a teraszon, ahogy a tavat nézi. Odasétálok hozzá, de tisztes távolságot tartok ettől függetlenül, ergo olyan 10-15 métert. A legutóbbinál is túl közel voltunk, az is szépen alakult.
- Sajnálom... Nem tudtam... nem tudtam megtalálni a megoldást, amivel visszahozhatnánk. Olyat nem, amivel mindenki nyer. És a lelkemet sem akartam eladni ezért. Pedig lehet, hogy megérdemelné.
Mármint Bells, hogy ekkora áldozatot hozzak érte. De egyszerűen nem ment. Hogy valaki rabszolgája legyek... nem!