- A te főnököd is annyira imádnivaló, hogy legszívesebben megütnéd? Mesélj csak, hallgatlak. – Akár egyfajta farkasgén-velejárónak is betudhattam volna ezt a közös pontot vagy a neveltetésünkre is ráfoghattam volna, de tény, hogy a legtöbb főnök szemét és ezért az alkalmazottaik szívesen nekik vágnának alkalomadtán egy-egy széket. Az én szakmámban is voltak olyan emberek, akik jelenlétében fokozottan figyelnem kellett arra, nehogy véletlenül a tudtukra adjam, mit gondolok róluk, ám miután megtanultam a nyelvem megharapása nélkül visszafogni magam, már észre sem vettem a negatív érzéseim visszafojtását. Olyan volt ez, mint a biciklizés: ha egyszer rájött az ember a helyes módszerre, akkor örökre beleivódik az életébe. - Ha szadista lenne, hozzá sem szólnék, bár igaz, hogy eléggé keménykezű. Ha nem lenne az, akkor simán ellógnám az edzéseket, ha nem lenne hozzájuk kedvem. – Kinek nincsenek olyan napjai, amikor még az ágyból sem szívesen szállna ki, nemhogy bármilyen más tevékenységet végezzen? Persze, hogy nekem is voltak ilyen periódusaim, de ezeken hamar túl lehetett lendülni akkor, amikor megláttam a telefonom kijelzőjén az anyukám vagy az edzőm nevét, akik arra is képesek lettek volna, hogy a hátukra vegyenek és úgy győzzenek meg. – Tény, hogy nagyon jól összehoztak a szüleim. Nem mintha te panaszkodhatnál. Vagy lehet, hogy a gyerekkori jó levegő faragott minket ilyennek? – Kérdeztem vigyorogva. Hogy is felejthetném el a Miami-ban töltött gyerekkori éveimet? 10 éves voltam, amikor elköltöztünk, mégis úgy emlékeztem minden napra, mintha csak tegnap lett volna. Kár lett volna tagadni, hogy Chad volt a legjobb barátom, akivel elválaszthatatlanok voltunk és akiről azt hittem, soha nem fog elkerülni mellőlem. Sajnos ez a vágyam nem teljesült. - Ez így akkor sem jó. – Megcsóváltam a fejemet. Nem akartam, hogy azt higgye sajnálom őt, mert nem így volt, egyszerűen csak nem szerettem volna elkönyvelni magamban, hogy neki az életnek ez az oldala jutott, míg nekem a másik. – Mi az, amit tényleg csinálni szeretnél legalább addig, amíg egyenesbe nem jössz? – Kérdeztem rá rögtön. – Nem fogom hagyni, hogy egy olyan környéken lakj, ahol az emberek még a korlátot is ellopják. – Jézusom, távol álljon tőlem, hogy sznobnak tűnjek, mert ugyan sok rossznak kellene ahhoz történnie, hogy én is ilyen helyzetbe keveredjek, de azért sose lehet tudni… és innen addig biztos nem állok fel, amíg ki nem egyezek Chad-el abban az ügyben, hogy ha más nem, legalább cinkostársak legyünk egy időre. Addig, míg összeszedi magát. – Tényleg nem panaszkodhatom, de igazából hiányzik valaki, aki a normális életben tart. Néha szívesen kiszakadnék a saját környezetemből. Van, hogy már nagyon elegem van belőle annak ellenére, hogy szeretem a munkámat és úgy… mindent. – Megvontam a vállamat, reméltem értette, miről beszélek. Jobban nem tudtam volna leírni.
Ne is mondd, szar egy dolog, hogy nem üthetek meg valakit, csak mert a főnököm. – tudom milyen érzés az, mikor legszívesebben a falba építenénk valakit, de nem tehetjük azt meg. Akármi is legyen az oka, ezt elfojtani rossz érzés. Nem rossz dolog, de rossz érzés. A volt főnökömet meg sem kellett látnom, hogy felakarjam akasztani, de kénytelen voltam jópofizni, elvégre ő fizetett meg, már amikor megfizetett az a barom. Legalább valami szadista állat a személyi edződ? – pillantottam rá mosolyogva. Gondolom, hogy van személyi edzője, a modelleknek általában van, nem? Én nekem nincs, pénzem se lenne rá, és annyira nem is kell. Tudom, mit hogyan kell, és jobb szeretek egyedül lenni ilyenkor, ha végig hallgatnom kell valakit, vagy beszélnem hozzá, az csak még inkább kimerítő. – Hát, ha nem lenne jó a genetikád, valószínűleg el sem kezdhetted volna ezt az egész modellkedést, nem? A szüleid valamit nagyon tudnak. – vontam meg a vállamat már-már vigyorogva. Elvégre tőlük örökölt mindent, nem? Én nem igazán hasonlítok egyik szülőmre se, régen azt hittem, hogy lehetett egy postás és esetleg úgy, de… hozzánk nem járt postás. Akárhogy is, ez szerencse, van, aki degeszre zabálhatja magát és meg sem látszik rajta, más pedig szenved minden falat után. Szívás, de ez van. Lehetne sokkal rosszabb is. Ha nem ezt csinálná, akkor az hiányozna. Az anyák már csak ilyenek. – erről én is tudtam volna mesélni. Anyám egyben tartott ezer dolgot, odafigyelt még ezer dologra és tett róla, hogy mi is odafigyeljünk még ezer dologra. Kisebb-nagyobb sikerrel, ami engem illett. Apám szerint a nő egyenlő a főnökkel. Akkor ez nagyon igaznak tűnt. Beszerzek majd egyet, de… tudod, igazából felesleg, nem nagyon használnám. – mivel nem ismerek senkit, nem keresnének, ahogy én sem másokat. A szüleim talán hívogatnának, de inkább ne. Van egy vezetékes, de hol működik, hol nem, a technika úgy viselkedik nálam, ahogy kedve tartja. – Dolgozok, ami azt illeti… majdnem mindig, úgyhogy ott leszek. – mosolyogtam rá. Elég ganén állok anyagiak terén, úgyhogy most sokat kell melóznom, meg amúgy is… mit tehetnék? Üljek otthon egyedül és unjam halálra magam? Nem ismerem a várost, sem az embereket, otthon ülni meg rühellek. Akkor már keressek plusz pénzt, nem igaz? – Már egyre ritkábban fordul elő… alig maradt korlát. – rántottam meg a vállamat, és én sem tudtam hirtelen eldönteni, hogy ez vicces, vagy szomorú inkább. – Nem egy jó környék, de olcsó, addig jó lesz, amíg egyenesbe nem jövök. – nyilván nem valami jó, de megtudom magam védeni, ha kell, így nem igazán parázom. Ha be is törnek, aligha találnak bármit is, mivel alig van valamim, bankban rejtegetem azt, ami igazán fontos. A kacatoknak meg bérellek egy kisebb raktárt. – Igazából az én hibám, ha tanultam volna, akkor most biztos jobb sorom lenne. Meg az sem ártott volna, ha megmaradok simán farkasnak. – akkor most valószínűleg a falkában lennék, kaptam volna valami egyszerű, de normális melót és kész. Ehelyett ez lett. Biztos lehetne rosszabb is, de akárhányszor mondom ezt, jobb nem lesz, úgyhogy… teszem, amit tennem kell, hogy jó legyen. – De legalább neked bejött az élet. Ennek örülök, jó látni, hogy… érted, ilyen jól megy minden neked. Többnyire. – teszem még hozzá. Gondolom azért nem minden tökéletes, de, a legtöbb dolog azért ott van a szeren.
- Nem vagyok az a szemkikaparós típus. Vagyis csak akkor, ha tényleg felidegesítenek, de mivel meg kellett tanulnom nyelni, ez már nem sokszor fordul elő. – Megvontam a vállamat. Ugyebár a vérmérsékletem adott volt, arra a kellemetlen szituációk sokkalta inkább rátehettek volna egy lapáttal, ám ha már a karrierem elején nem lettem volna képes visszafogni az indulataimat, akkor megnézhettem volna magam. Azóta pedig akár azt is mondhatjuk, hogy felnőttem a kellemetlen szituációk kezeléséhez, bár néha nagy késztetést éreztem egyes személyek megfojtására… csakhogy a narancssárga tényleg nem az én színem volt. - Te leszel az első a vendéglistámon. – Nyugtattam meg. – De csak akkor, ha többet nem emlegeted fel az edzőtermeket. Lusta dögnek érzem magam, ha rágondolok, hogy ma még vár rám egy edzés, de semmi kedvem nincs hozzá. – Sóhajtottam egyet. Mindenkinek lehetnek napjai, amikor elveszíti a motivációját, a mai egy ilyen volt, akkor is, ha egyébként a rendszeres mozgás már a napi rutinom része volt. Mostanra olyannak kellett volna lennie, mint a levegővételnek, de úgy tűnik, hogy az emberi lustaság sokkal nagyobb húzóerő. – A diéta pedig még rosszabb. Ha nem lenne jó a genetikám, akkor már biztosan hátrahagytam volna az egész modellkedést, mert már a sírban feküdnék éhhalál miatt. – Tényleg áldhattam az eget az alkatom miatt és ugyan kicsit figyelnem kellett a táplálkozásomra is, viszont leginkább azért, hogy a megfelelő tápanyagokat juttassam a szervezetembe minden vitaminnal és nyomelemmel együtt. Beleőrülnék, ha nem ehetnék meg akkor egy pizzát, amikor akarok. Rosszabb lenne, mint az inkvizíció. - Miért, mit gondoltál, ki más? – Tettem fel a költői kérdést. – Anya nem sokat változott, mióta utoljára láttad, maximum annyiban, hogy kicsit szőkébb lett a haja. Azt nem lehet kinőni, hogy mindent szeret a kezében tartani. – Ehhez pedig hozzácsapódott az, hogy aggódott a lányáért, talán túlságosan is. De én megértettem, ki más vigyázzon rám, ha nem az anyám? Csakhogy én is törődtem vele annyira, hogy észrevegyem, mikor lépett át egy határt és kényszerpihenőre küldjem… talán annyira rá fog kapni a semmittevés ízére, hogy a végén nem is akar majd kiszabadulni az általa fogságnak nevezett állapotból. - Hát, ha nincs mobilod, akkor kénytelenek leszünk füstjeleket küldeni egymásnak. Még nem próbáltam, de biztos jó móka lehet. – Rápillantottam a szalvétára felfirkantott címre. Nem mintha ismerném a város bárjait, sőt, ha jobban belegondolok, ennek az utcának is elfelejtettem a nevét. Ha itt élnék, biztosan jobban figyelnék az ilyen apróságokra. – Még itt leszek két napig, lehet, hogy holnapután beugrok, ha dolgozol. – A fotózáson és a jótékonysági esten kívül más programom nem volt, igazán megengedhettem magamnak egy estét, amikor oda mozdulok ki, ahová akarok. – De nem mondod komolyan, hogy olyan környéken laksz, ahonnan korlátostól lopják a motorokat? – Eltátottam a számat. Kicsit sznobnak tűnhettem a hirtelen megszólalásommal, a tekintetemmel rögtön bocsánatot kértem tőle. Csak… abszurd, hogy ennyire elölről kellett kezdenie mindent. – Tényleg magammal foglak rángatni.
Azért próbáld meg ne kikaparni a szemüket. – mosolyogtam rá. Mikor elkezdtem dolgozni, elég hamar megértettem, hogy milyen is az, mikor olyanokkal vagy körülvéve, akiket legszívesebben hozzákötöznél egy rakétához. Sok a seggfej, és elég nehéz őket elviselni, de mostanra könnyebben megy. Nincs olyan hely a világon, ahol ne lenne egy barom. Ezt kőbe kéne vésni. Reméld, hogy ne derüljön ki, ha isten adta tehetségem van ehhez is. – adódik a kérdés, hogy mihez máshoz. Semmi olyanhoz, amit komolyan lehetne venni és vígan megélni belőle. Ez van, az én fejemben is volt egy kép, hogy mihez kezdek magammal. Nem lett belőle semmi, úgyhogy most kénytelen vagyok menet közben kitalálni valamit. Ha megkapod, gyere majd el értem is! – még nekem is volt szabadságom. Nem sok, de igazából nincs is miért kivennem. Kifogom, mert azt mondták, hogy eltűnik, ha nem használom ki. Rohadtul nem értek én ehhez, a fő szempont az volt, hogy kapjak pénzt, és lehetőleg valami olyat csinálhassak, amihez megközelítőleg értek. Férfi prostinak kissé túl büszke vagyok. – Szóval… diéták és edzőtermek. Én nem tudnék koplalni, kész kínzás. – szerencsére nem is kell és soha nem is kellett. Sőt, pont ellenkezőleg, ami azt illeti. A világnak van egy kialakított képe a tökéletesről, a fura az, hogy az emberek mégis mindig másra vágynak. Tökéletesnek lenni is egyre nehezebb. – Ez nem volt szép. – csóváltam meg a fejemet nevetve. Nem minden rossz, ami komoly, ez tény, ugyanakkor… tud szar lenni, ha rosszul döntesz. Sok lány van a világon, honnan tudhatnám, melyik kell? Most épp egyik se, nem érzem, hogy felkötném magam, csak mert egyedül vagyok. Szóval anyád a kisfőnök? – ha igen, én teljesen megtudom érteni. Nálunk is anyám volt az, aki döntött, apám pontosan tudta, hogy mit jelent az, ha leáll egy nővel vitatkozni, főleg, ha az a nő felesége és a gyermekei anyja. Vannak csaták, amiket nem kell megvívni. – Nem rossz ötlet, ha van időd rá. – fogalmam sincsen, hogy mennyi szabadidője van, az eddigiek alapján nem sok, szóval… nem hinném, hogy a legjobb ötlet egy kutya lenne. Emlékszem, hogy én is akartam, de aztán rájöttem, hogy értelmetlen lenne. A körülöttem lévőkel se foglalkoztam jószerével, a kutya nem lett volna szerencsés. Most már igen. – mutattam fel mosolyogva a névjegykártyáját, amit az előbb adott át, majd eltettem a tárcámba. – Megadnám az enyémet is, de… épp nincsen telefonom, úgyhogy… itt dolgozom, ha esetleg inni támad kedved és a városban vagy. – kölcsönkértem a tollát és jobb híján egy szalvétára fel is írtam a címet. – Ha jó napod van, akkor ott leszek, ha mégsem, akkor… akkor is ott leszek előbb-utóbb. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Elég sokat kell melóznom, hogy egyenesbe jöjjek. Kéne egy normális lakás, néhány bútor, poharak és a többi. Egyszóval minden szar. – Megadnám a címem, de nem akarom, hogy lásd hol lakom. Szörnyű egy hely, komolyan, múltkor elloptak egy motort. A korláttal együtt, amihez hozzá láncolták. – milyen tolvaj az, akinél van egy fűrész, hogy a korlát se jelentsen akadályt? Mondanom sem kell, nem fogadok sok vendéget. Részben, mert nincs is sok ismerősöm a városban, a szüleim valószínűleg majd elakarnak jönni, de … jót teszek a vérnyomásuknak azzal, ha halasztgatom a dolgot.
- Persze, hogy van. Próbálom is kerülni, de van egy olyan érzésem, hogyha az ügynökségnél valamiért bököm valaki csőrét, akkor direkt elintézi, hogy vele kelljen dolgoznom. Azt gondolom nem kell ecsetelnem, milyen hangulat tud lenni abban a teremben, ahol két ember nem csípi egymást. - Megforgattam a szemeimet. Szerencsére erre még nem került sor sokszor, senkire nem foghattam rá, hogy rosszindulatú akart volna lenni, ez már inkább az én hülyeségem volt. - Dehogynem! Minden vonulás kihívás. - Sokan azt hitték, nincs abban művészet, hogy valaki végigtipegjen egy hosszú színpadon, én is sokági éltem ebben a hitben. Aztán rájöttem, hogy ennek is megvan a maga művelete, ami ugyan nem ért fel az agy szerkezetének kutatásával, de nekünk ez volt a munkánk. Rengeteg modell bármit megtett azért, hogy csak egyetlen fokkal jobban nézzen ki, mint addig, még akkor is, ha az önsanyargatással- és ostorozással semmi mást nem ért el, csupán azt, hogy ijesztővé váljon. Az én első kérésem a családtagjaim és szakmabeli barátaim felé az volt, hogyha kezdenék átesni a ló másik oldalára, akkor vágjanak hozzám valamit, hogy észhez térjek. - Pihenő? De, persze, egyszer majd elkérem Hefner-től is a villa kulcsát, hogy napozhassak a medenceparton. - Vigyorodtam el. - Egyébként ha egy jó kis helyre kell utazni, akkor mindig megpróbálok kiharcolni egy-két napot, miután vége van a munkának. Bolond lennék nem eltölteni egy kis időt olyan helyeken, ahová amúgy nem jutnék el. - Tökéletes pihenésnek nem nevezném, de huszonnégy óra semmittevés felér egy három hónapos nyaralással. Aztán kezdődhet minden elölről. - Egy év kiesés a világot jelentené. Tudod, hogy van ez. A testünk és az arcunk pár nap alatt is képes változni, most kell kihozni belőlük a legtöbbet. - Nem volt mit mellébeszélni, nekem ezek voltak a munkaeszközeim. Ráérek majd akkor pihenni ténylegesen, ha úgy döntök, hogy családot akarok vagy éppen kiöregszem a szakmából. Addig inkább azon törtem a fejem, hogy lehetne előrébb és előrébb jutni. - Szóval ez a honvágy-dolog is csak néha rám jön, aztán kiverem a fejemből. Pont mint te a komoly kapcsolatokat. - Motyogtam kissé kötekedve, ugyanakkor töretlen jókedvvel. Előttem egyáltalán nem volt rejtett információ, hogy szerencsés lány lesz, aki meg tudja fogni magának Chad-et, az idő pedig minden bizonnyal meg fogja oldani ezt a... hát, problémának nem nevezném, inkább állapotot. Addig is csak egy pacsit tudtam adni az előttem ülőnek, az övéhez hasonló cipőben jártam. - Nem egy kamionnyi embert kell elképzelni, néhány személyről van szó, akikben megbízok. - Megvontam a vállamat. - Egy sminkes, egy fodrász, a menedzserem, a testőröm és az egész csapat feje, az anyám. Bár őt már leszoktattam arról, hogy mindenhová velünk jöjjön és idegeskedjen, nem szeretném, ha megint szélütést kapna. - Aprót sóhajtottam. Inkább gondolni sem akartam arra, mi lenne velem az anyukám nélkül. - Most pedig azon gondolkozok, hogy beszerzek egy kutyust, akit tudok babusgatni. - Szegénykére nem lenne időm, de ha egyszer nagyon magam alatt leszek, tuti magam mellé veszek egy szőrmókot. - Te tudod. Ha meggondolod magad és nem csak a modellkedéssel kapcsolatban, akkor egy hívásodba kerül. Tényleg, megvan a számom? - Költői kérdés volt, a privát számom kevés embernek volt meg és mivel Chad-el már régen találkoztunk, nem adhattam meg neki. Bele is nyúltam a táskámba és az egyik névjegyem hátuljára felfirkantottam annak a mobilnak a számát, ami mindig a zsebemben volt.
Szóval van olyan fotós, aki nem bír téged? Biztos csak irigy. Elvégre… csak azok fotóznak modelleket, akik nem voltak elég jók annak, igaz? – valójában fogalmam sincsen, nem értek hozzá, de ennek így lenne értelme. Én mondjuk biztos imádnék szép nőket fotózni, de semmi érzékem nincsen a fotózáshoz, már, ha egyáltalán művészetnek lehet ezt hívni. Igazából csak elég egy drága kamera kell hozzá és már minden meg is van a művészethez, nem? Nem kihívás, ha tudod, hogy győzni fogsz. – vontam meg a vállamat vigyorogva a kérdésére. A tapasztalat persze mellette szólt, bár fogalmam sincs, hogy ebben az egészben az mennyit számít. Nézhet ki valaki attól jobban, mert többször ment végig egy emelvényen? Az emelvény talán igen, de az ember aligha. De biztos van ennek is valami jelentősége, csak én nem tudok róla, mert nem értek hozzá. Minden szakma más, főleg a laikus embernek, néhányat jobban értékelnek, néhányat pedig kevésbé, ennyi a különbség igazából. Igaz, ahhoz legalább öt plasztikai sebész kellett volna, hogy lásson. Csak azért, hogy egyszer elmehess oda. – aki megteheti, hogy ilyen kritériumok szerint válogat, hát… szerencsés ember. Még akkor is, ha szerintem nem is volt nővel. Mármint, igazival, és nem olyannal, akit feltöltöttek, mint valami ugrálóvárat. Mondjuk, kötve hinném, hogy panaszkodik. – Na és… nálatok nincs ilyen… tudod, egy év pihenő, hogy felkészüljetek meg ihletet nyerjetek? – minden híresebb valaki csinál ilyet, nem színészkedik egy ideig, nem sportol, mert éppen nincs hozzá kedve, vagy mert elég sokat csinálta már így is. – Néhány hotelben olyan szobát kapsz, hogy leesik az állad. De elég rossz lehet ez így, semmi állandóság, kipakolsz és már csomagolhatsz is. – sokan biztos cinikusak lennének, de főleg az irigység miatt. Szar az, ha az embernek nincs otthona. Nem az, amit annak hív, hanem ahol lehet, ahová hazamegy minden nap, ami tényleg az övé. Ezt egy luxus hotelszoba sem tudja visszaadni. – Hát… előfordulhat. – vontam meg a vállamat mosolyogva. – Nem keresek semmit, csak élek minden adódó lehetőséggel. Majd megállapodok, ha itt az ideje. Amíg nincs az a lány, addig az ideje sincsen itt. – én nem értek egyet azokkal, akik szerint a fél világot fel kell csinálni, mert csak így lehet kiélvezni az életet. Kilehet azt sokféleképpen, ezt most már én is tudom, csak kellett hozzá pár év, mire megértettem. Nem zárkózom el semmi elől, régen ezt tettem, nem akartam lekötni magam. Most sem, csak, ha tényleg érdemes. Lesz, ami lesz, a munka, a törlesztő részletek és az a sok egyéb baromság miatt amúgy is kevés időm van másra. Mindig is akartam egy címlapot. – vigyorogtam rá. Ez így nem igaz, de … végül is, ki kell mindent próbálni, igaz? Elég jóban vagyok magammal, nem igazán zavarna a dolog, de biztos elég fura lenne viszontlátni magamat. De inkább így, mint egy szexvideóval, igaz? – Szóval komolyan egész csapatod van? – mindig azt hittem, hogy ez el van túlozva, hogy csak filmekben és sorozatokban van ilyen. Saját sminkes, meg a többi…. fura. – Csak most kezdtem, elég szánalmas alak lennék, ha már kirúgnának. – szánalmasabb, pontosabban. Sok helyről rúgtak már ki, most már megértem, hogy miért nem kellemes a dolog. – Amúgy is, én nem vagyok olyan jó modell alapanyag. Jól nézek ki, de hosszútávon én hülyét kapnék ettől. Én… egyszerűbb eset vagyok, mint te. – nekem az is jó, amim most van. Eleve azért csinálom, hogy valamit magamtól érjek el. Nem sok, de ez van. Ideje felnőni, megkongatták a harangokat.
- De legalább a kamerával nem lehet összeveszni. Az már más kérdés, hogy ki áll mögötte, abból lehetnek problémák, ha a fotós nem szívlel, de kezdek elgondolkozni azon, hogy beszerzek saját magamnak is egy gépet. – Hátradőltem a székemen. Igencsak elkeseredettnek kell lenni ahhoz, hogy valaki tényleg arra szánja rá magát, hogy kizárja magát az emberi világból. Én még nem jártam itt, a siralmasság tetőfoka lett volna, ha 24 évesen kiégek és mindenben elveszítem a hitem. Nem volt nekem olyan rossz életem, hogy így tegyek. Sőt. Csak még mindig volt pár dolog, amikhez az évek során se tudtam hozzászokni. - Hm, ez kihívás akart lenni? Mert ha igen, én benne vagyok, csak mondd, hogy hol és mikor szeretnél vonulni. – Mondhattam volna, hogy a kifutóra születni kell, de ez a kijelentés eléggé álszent lett volna tőlem. Engem sem oda pottyantott le az anyukám és ha nem lett volna a szerencsém, ki tudja, mihez vagy mihez nem kezdtem volna magammal. Jó, gyerekként is szerettem, ha figyeltek rám vagy fotóztak, de az nem ugyanaz. A legtöbb gyerek szeret a középpontban lenni. - Most őszintén, úgy nézek ki, mint aki egy limitált Hefner-palotában él? – Kérdeztem felvonva a szemöldökeimet. – Összespóroltam annyi pénzt a munkáimból, hogy vegyek magamnak egy lakást New York-ban, erre az elmúlt négy hónapban összesen három éjszakát töltöttem ott. Fáj érte a szívem, de nem vihetem magammal abba a városba, ahová éppen utaznom kell. Konkrétan hotelekben élek. – Sóhajtottam. Jó volt, hogy nem nekem kellett aggódnom az ágynemű, a rend és a kaja miatt, de néha szerettem volna a saját lakásom teraszán elszürcsölgetni a reggeli kávémat. Mint a nyugdíjasok. Csak néha, nem mindig, elég lett volna egy hónapban négyszer-ötször. – Azt viszont senki sem mondta, hogy ne használd ki a legértékesebb éveidet. – Nevettem fel szívből, közben a pohárban lévő szívószállal kezdtem el szórakozni. – De arra azért kíváncsi lennék, milyen változásra gondoltál, mert csak akkor él az ajánlatom, ha nincs egyetlen lány sem, akinek összetörhetné a szívét a tivornyázásod. Nem vállalok felelősséget semmiért. – Tettem magam elé a kezeimet szórakozottan. Végülis igaza volt, még nem jártunk abban a korban, amikor feltétlenül szükség lett volna a megállapodáson és az ehhez kapcsolódó dolgokon gondolkoznunk. Engem is ezért nem zavart, hogy nem volt mellettem senki. Az életvitelem egyébként is megnehezítette a normális ismerkedést és hogy őszinte legyek, jó volt egy kicsit önző módon csak magammal foglalkozni. - Ha holnap címlapon hoznak le, nekem el ne kezdj nyávogni. – Figyelmeztettem viccelődve. A közelében nem tudtam véresen komolyan venni semmit, egyszerűen jókedvem volt és a napjára sem emlékeztem, mikor nevettem, vigyorogtam ennyit, mint az elmúlt percekben. – Mondom én, hogy csapj fel modellnek! Vagy szolgálj ki egy kiskorút, hogy kirúgjanak és gyere világot látni. Rendezek neked valami munkát a csapatban. – Kacsintottam rá. Nem tartott volna sokáig, hogy segítsek neki, csupán annyit kellett volna megemlítenem, hogy gyerekkori barátom.
Oké, ezt aláírom, de… ez így felszínes kapcsolatnak hangzana. Nem mintha a felszíneséggel bajaim lennének, abból állt az életem. – nevettem fel. Ha valaki nem papolhat arról, hogy mennyire undorító a felszíneség, és kihalóban vannak a régi értékek, az én vagyok. Nincs ezzel baj, én tudom milyen vagyok. Nekem semmi bajom nincs azzal, ha egy lány gyönyörű, de olyan hülye, hogy háttal ül a moziban. Kellenek ilyen lányok is. Velük hazamész, lehetőleg nem csak neked, de nekik is szép este lesz az, majd elköszöntök és soha többet nem látjátok egymást. A prostik is valahogy így működnek, ezek a lányok legalább nem kérnek pénzt. Éljen Amerika! – Ugyan már, mindketten tudjuk, hogyha egyszer végig megyek rajta, akkor kitúrlak a szakmából! Nem akarom a karriered végét jelenteni. – vontam meg a vállamat nagy szerényen, de aztán pillanatok múlva már vigyorogtam. Nekem nem való a kifutó amúgy sem. Olyan hülye érzésem van már csak akkor is, mikor nézem. Mintha valami boltban lennék, ahol szép nők – legalábbis többnyire azok – mutatják be a ruhákat. Csak hát, amit ők felvesznek, nem valószínű, hogy az én gardróbómban fog kikötni. Nem én mondtam! – emeltem fel a kezemet mosolyogva. – Szóval még, ha ritkán is, de létezik hűség nálatok is. Ez vicces. Mindig azt hittem, hogy a legtöbb modell amolyan… limitált Hefner palotában él. – előítélet, meg sok egyéb más. Én nem mondom, hogy nem irigylem az öreget, de nem akarok tudni arról, amit csinál. Sok szép nő veszi őt körbe, ez meg van a modell csávóknál is, nem? Nem lenne olyan meglepő, ha átcsapnának Hefnerbe, legalábbis szerintem. – Ezek a legszebb éveim, gondoltam kihasználom őket. De… igazából, ráuntam erre az aranyifjú életérzésre. Ezért jöttem ide is. Gondoltam, ideje beújítani. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Szerettem az életemet, de egy idő után minden unalmas lesz, a végén már csak megszokás és nem az élvezet az, ami hajt. Én pedig az élvezetet mindennél többre tartom. – Lehet ilyen ajánlatra nemet mondani? – vigyorogtam rá. Bár nem igazán voltam az az érzelgős, romantikus fajta, aki minden bokor mögött a szerelmet kereste, soha nem mondtam, hogy nem hiszek benne. Apám és anyám is szerelmesek, a maguk beteges módján. Volt előttem jó példa, én csak… a szerelem hosszú távú dolog, ez a mondás tartja, én meg minden voltam eddig csak nem hosszú távú. Semmi elől nem zárkózom el, de semmit nem is keresem. Ez a mottóm, azt hiszem. A szavait hallva csak vontam a vállaimon egyet. Nem akartam elégedetlenkedni. Nem vagyok telhetetlen, tudom, hogy az életben nem a fán nő a pénz. Dolgozom, hogy eltarthassam magam, hogy legyen hol laknom… de azért jobb lenne egy nagyobb lakás, egy jobb munka, ami többet fizet. Ehhez viszont valami végzettség kéne, diploma, vagy más papír, nekem meg ilyenem nincs. Kissé meglepődtem, mikor mondta, hogy még erre is van emberre, bár azt hiszem ez evidens. Az elnöknek is van szakácsa testőrje, neki miért ne lehetne… valami hasonlója, akármi is annak a neve, aki elállja a kamerák útját. – Hát… oké, hadd irigykedjenek! – próbálom eljátszani az embert, akinek ez komoly fejtörést okoz, de nem megy valami hitelesen. – Mármint rád. – vigyorogtam rá. Csak viccelek persze, azért ekkora főnyereménynek nem gondolom magamat. – Ez állati fura. Azt hittem, mire ennyi leszek, már tartok valahol. Te híres modell vagy, szó szerint ölnek érted, én meg… pultos vagyok. Utálnak a kiskorúak. – húztam el a számat. Nem lenne bajom azzal, hogy piálnak, én is ittam az ő korkban, de meg lett mondva, hogy tilos kiszolgálni őket, hacsak nem akarok új munkát. Egy hozzám hasonlónak nem könnyű normális munkát találni, így inkább nem szórakozom ezzel.
- Pedig jó érzés, amikor kattog a kamera és utána láthatod, hogy végül is egész jól néztél ki előtte. – Vigyorodtam el. Nem hiszem, hogy el lettem volna szállva magamtól és egyáltalán nem hangoztattam, hogy saját magamról az a véleményem, mennyire tökéletes vagyok, mert nem így van. Egyáltalán nem ezt gondoltam magamról, próbáltam elkerülni, hogy beszippantson magával az a fertő, miszerint a modellek hajlamosak azt hinni, hogy mert kinéznek valahogy, különbek a többi embernél. Volt nekem ilyen korszakom is és nem voltam rá büszke… szerencsére kinőttem. – És a kifutó se rossz. Ha szépen nézel rám, egyszer felviszlek és végigvonulhatsz rajta. – Kacsintottam rá jókedvűen. Ez az ígéret leginkább azoknak a rokonoknak szokott jutni, akiket régen láttam és a kisgyerekeik éppen azt a korszakukat élték, amikor sztárok akartak lenni. A színfalak mögött egyébként nem rohangálhattak civilek, legalábbis elméletileg, de mindig volt egy vagy két kivétel, ami erősítette a szabály. Vagy éppen gyengítette. - Álompasi kategória? Ugye csak viccelsz? – Sóhajtottam. – Addig azok, amíg az újságban látja őket az ember, de egyébként… persze tisztelet a kivételnek, de a normálisabbját hamar elkapkodták vagy van annyi eszük, hogy nem engedték el a földhözragadt barátnőik kezét. – Felüdülés volt néha olyan lányokkal beszélgetni, akik csak közvetetten voltak érintettek a bizniszben. Teljesen máshogy látták a világunkat és elraktároztam némi véleményt és hozzáállást az övékből. Nem mintha az összes modellcsaj borzasztó lett volna. Nem. Kitartás és szorgalom kellett ahhoz, hogy valaki sok ideig bírja a szakmát, csak volt, akinek közben kissé megbomlott az agya. – De téged nem hiszlek el! – Csóváltam meg a fejem. – Ugyanaz a nóta, mint akkor, amikor legutoljára beszélgettünk. Hát soha nem fog benőni a fejed lágya? – Jó, nem voltunk még annyira idősek, hogy létfeltétel legyen a komolya kapcsolat és igazából mivel én is megvoltam nélküle, mástól miért vártam volna el, hogy kézen fogva járkáljon a párjával, de… Chad jó parti volt, ezen nem volt mit mellébeszélni. – Ha hagyod, egyszer bedoblak a lányok közé. Velük jól elszórakozhatnál és ki tudja, talán a normálisabbja között megtalálod életed szerelmét is. – Nem hittem én ebben az „szerelem első látásra” és „míg a halál el nem választ” dologban, de abban igen, hogy van arra esély, hogy az ember találhat maga mellé valakit, akivel jó az élet és ezt a valakit bárhol megtalálhatja. A véletlenek hatalmas erőt képviselnek. - Szóval kirepültél és félig vámpírként éled az életet. Járod a világot és lesz, ami lesz. Kívánhattál volna jobbat? – Húztam fel a vállaimat szórakozottan, közben ismét ettem egy falatot. El fog húzódni ez az ebéd, ám egyáltalán nem bántam, ennyi lazítás nekem is kijárt. – Az életviteled pontosan az enyém ellentéte. A lesifotósoktól óvó emberem is csak azért nincs most itt, mert leráztam valahol a hotelban. Néha szeretnék egy kicsit egyedül lenni és azt csinálni, amihez kedvem tartja akkor, amikor akarom. – Vallottam be. Nem panaszkodásképp, csupán kijött belőlem. – Beszéljük meg, ha lekapnak minket a fotósok, mondhatom, hogy te vagy a pasim vagy tagadjak? – Kérdeztem ismét mosolyra húzva a számat.
Ja, hát ezzel nem vagy egyedül. – vigyorogtam rá, mikor az apámról beszélt. – Kissé talán túlzottan is megszállta az ihlet. – vontam meg a vállamat továbbra is mosolyogva. Nem nehezteltem soha apámra emiatt. Elég fura volt, sokan röhögtek is rajta, de a maga módján azért okos fickó, még, ha nem is szereti reklámozni. Kissé olyan, mint valami modern, buddhista hippi, de jobb, mintha egy unalmas, öltönyös, életunt sznob lenne, aki csak a tőzsdei árfolyamokról képes beszélni. Apámmal majdnem mindenről lehet beszélni, alig múltam tíz, de már elmagyarázta mit kell csinálnom egy nővel. Nem volt soha rossz apa, csak kissé…flúgos, de mindenki az valahol mélyen. Nem tudna az a kamera elég boldoggá tenni, hidd csak el nekem. – mosolyogtam rá. Valahol persze megtudtam érteni, még, ha csak vicceltünk is. Abban a világban, ami ő mozog, elégé sok lehet a felszínes ember. Amúgy sem kevés, de … a szép emberek között valószínűleg még több van belőlük. Ő pedig a szép emberek közé tartozik, és az ő életüket is éli. – Nem biztos, hogy kifutó kell az, hogy mindenki téged nézzen. De értelek, biztos jó érzés. – én valahogy soha nem voltam odáig érte. Mármint, nem azért, hogy mindenki engem nézzen. Nézzenek csak, szeretem, ha néznek. De a kifutó… én úgy érezném magam, mint egy sétáló próbaba. – Pedig azt mondják ők az álompasi kategória. Gondolom egyedül csak a pénztárcájuk vastag. – az ilyen barmok mindig kompezálnak valamit a pénzzel. Azt, hogy rondák, taplók, vagy épp kicsi a farkuk. Amíg van pénzük, addig társaságuk is akadni fog, valaki ráharap majd a sokaságból. – Én… tudod… nem igazán vagyok senkivel se. Mármint… lehetnék, gondolom, de nem igazán van olyan, akivel akarnék, tudod? Beszélgetni, komoly helyekre járni, vitatkozni… akivel ezt akarnám, az eddig elkerült. – vontam meg a vállamat. Vagy én őt, de igazából mindegy. Mióta magam mögött hagytam Miamit, kissé visszavettem amúgy is, voltak kapcsolataim, de nem éltek túl sokáig. Nem tettem sokat értük, de a másik sem. Egy kapcsolatban beszélni is kell. Későn szóltak erről. Én mondtam nekik, hogy maradjanak. Egész életükben falkában éltek, nekem meg amúgy is ideje volt már kirepülni a családi fészekből. – legalább megtanulok gondoskodni magamról. Aztán, talán, egyszer, majd csatlakozom a falkához, attól függ. – Igen, meg… megtudok igézni embereket, a verbénától én is vért hugyozok, és… engem is be kell hívni. Szóval, azt hiszem betörő már nem lehetek. ¬– próbáltam elviccelni, de nyilván azért ennyire nem vettem könnyen a dolgot. Viszont, mi mást tehetnék? Beletörődtem már a dologba, visszacsinálnám, ha tudnám, mert semmi szükségem erre, a halhatatlanság meg az összes többi… nem nekem való. Igen, a társaságod az tényleg jó. – értettem vele egyet vigyorogva. Nem lepett meg igazán, hogy nem sokat hallotta ezt a kérdést mostanában. Mióta egyedül vagyok, én is rájöttem arra, hogy valójában nem érdeklem az embereket. Ők sem engem, ha őszinte akarok lenni. – Mi van akkor, ha mondjuk lekapnak velem a lesifotósok? Holnap akkor már én leszek az új pasid, vagy van valami ember erre is, aki szétrúgja az újságírók seggét, hogy olyat írjanak, ami kevésbé… személyes? – hú de utálnám én ezt. Alapvetően egész békés vagyok, de mikor valaki belepofátlankodik a személyes terembe… na akkor azért nálam is elszakad a cérna.
- Most már bevallhatom, hogy már kiskorunkban sem mindig értettem az apádat. – A hajamba túrtam. Nem volt nehéz visszaemlékeznem az apja bölcsességeire. Hiába voltam akkor csak egy kislány, néhány még most is a fejemben csengtek azok a mondatok, amiket mondott, bár soha nem néztem és gondoltam rá rosszallóan. Sőt, most már inkább szórakoztatott Chad apjának világnézete. - A kamerához hozzámenni jelenleg még mindig a legjobb opció. – Vontam meg a vállam jókedvűen, miközben belekortyoltam a hideg innivalómba. Ha más nem, a gép minden egyes tartozékával szeret és azon sem kellene agyalnom, hogy biztosan összeillünk-e, bírná-e az életvitelemet és az ilyenkor felmerülő több ezer kérdésen sem lenne muszáj végigmennem. Meglehetősen jó ötletnek tűnt örök hűséget fogadni a munkámnak. – Egy esést talán megbocsájtanak, de azért nem mutat túl jól az életrajzodban, ha felnyaltad valamelyik kifutót. Ezért nem is vagyok odáig a bemutatókért… amikor olyan hangulatom van, akkor persze jólesik, hogy mindenki engem néz, de hát melyik lány ne szeretne egy kis csillogást maga köré? – Kérdeztem költőien. Chad beletalált, sokkal jobban éreztem magam a kamera előtt, kissé családiasabb légkörben, ám volt, amikor én kerestem a lehetőséget arra, hogy több száz ember előtt vonulhassak. Az ég sem lelte a kedvemet. – Ezzel viszont az jár, hogy kissé felszínes a világom. És azokkal a pasikkal, akik ebben léteznek inkább nem keresnék semmiféle kapcsolatot. Mondjuk azt, hogy nem a típusom a talpig lakk. – Mosolyodtam el szélesen, viszont közben a hideg is kirázott, ahogy a kulisszák mögötti, eléggé férfiatlan viselkedésekre gondoltam. Két véglet volt: az egyiktől a nyuszik is komolyabbak voltak, a másik pedig azt hitte, hogy csöpög belőle a tesztoszteron, pedig nem. Sajnos normális szakmabeli férfival eddig nem találkoztam és jobban belegondolva nem is akarok. Sokkal jobban kedveltem a normális, tipikusabb férfiakat. – De azt ne mondd nekem, hogy neked problémád van barátnő-fronton. Ha most bejelented, hogy egyedül vagy, akkor hazugsággal foglak megvádolni. – Nem volt miről beszélni, Chad jó pasi volt, olyasvalaki, aki mellett bármelyik lány szívesen ébredt volna. Ugyan nem voltam az életének része már hosszú ideje, gyerekkorunkban sem volt más, bár ki tudja, azóta mennyit változhatott. Az eddigiek alapján nem sokat, de elég dolog történt ahhoz az életében, hogy az gyökeres fordulatot vegyen. Elég volt csak meghallgatnom, hogyan vált félig vámpírrá, rögtön fejcsóválásba kezdtem. Egyszerűen nem értettem a szüleit. - Szóval a szüleidnek elég volt annyi, hogy a falkának nem tetszel? Ha annyira imádnak, akkor talán majd elnézik, ha kiosztom őket. – Teljesen elhaltam. Nem igazán akartam elhinni, amit hallottam, pedig biztosan igaz volt, ha egyszer Chad itt ült velem szemben és nem a családjával rótta a völgyeket teliholdkor. – És akkor azon kívül, hogy akkor változol át, amikor akarsz, mi van még? Vérivás, halhatatlanság, szupererő? – Kíváncsiskodtam. Sokáig azt se tudtam, hogy egyáltalán ez a két faj kereszteződhet, nemhogy találkoztam volna egy példánnyal, így elképzelni is nehezemre esett a tulajdonságait. Főleg, hogy egyébként nem igazán foglalkoztam a természetfeletti részemmel és magával ezzel a világgal. Egy pillanatra viszont lefagytam a kérdését hallva. – Ugye azzal tisztában vagy, hogy hosszú idő óta te vagy az első, aki megkérdezte, hogy jól vagyok-e? – Őszinte voltam, idejét sem tudtam volna megmondani, mikor hallottam utoljára ezt a kérdést. És most jöttem rá, hogy mennyire hiányzott. – Köszönöm, jól. Mikor hogy. Igazából tényleg nincs okom panaszra, most pedig főleg nem, hogy végre nyugodtan ebédelhetek és a társaságom is jó. – Mosolyodtam el újból.
Apám mondta folyton. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Nem túlzok, egyfolytában, mert bármennyire is jól meg voltak anyámmal, úgy kétnaponta valamin folyton összevesztek. Apróságokon és hülyeségeken, de a legtöbb ember amúgy is ilyen semmilyen dolgokon szeret vitatkozni, ezt már én is megtapasztaltam. – Szeretjük a nőket, és, ha ők elviselnek minket, nekünk is muszáj őket. Azt mondta ezt ő találta ki, de szerintem csak valami motiváló képeslapon volt rajta. – a szüleim mindig imádtak idézetekkel meg bölcsességekkel pedálozni, mert azt hitték, hogy ettől sokkal bölcsebbnek tűnnek. Az a baj a legtöbb ilyen bölcsességgel, hogy a gyakorlatban az összes megbukik. Ahogy láttam, a kamera legszívesebben feleségül venne. – mosolyogtam rá. Azt szokták mondani, hogy általában csak azok igazán szépek a kamerának, akik természetesek. Ebben volt is valami. A legtöbben, ha előkerül egy kamera, görcsölni kezdenek, hogy milyenek rajta, jól áll-e a hajuk, a sminkjük… ahelyett, hogy nem tudomást sem vennének róla. A magabiztosság már önmagában szebbé teszi az embert. – Ennyire szigorú ott minden? Lehetsz akármilyen gyönyörű, elég elesned és vége is az álomnak? – fura, én nem így képzeltem el. Az én fejemben egy olyan kép volt, hogy ha elég jól nézel ki, akkor egyenes út áll előtted. Elvégre, én is csak ennyit látok az egészből. – Ti vagytok, akikért mindenki csorgatja a nyálát a magazinokban. Valahol törvényszerű sajnos, hogy nem ott alakulnak a legerősebb kapcsolatok. – együtt tudtam vele érezni. Csak én a saját hibámból nem voltam komoly kapcsolatban. Nem tudom miért, talán félek tőle, passz, régen volt, most már azért felnőttem, csak… most meg van elég bajom anélkül is, hogy idegen csajokkal ismerkedjek. Az idegen csajok furák. – De, ha nem is lennél modell, akkor se lenne könnyebb, hidd el! – akkor annyiban változna a dolog, hogy nagyjából minden második embert le kéne koptatnia, így pedig… szerintem kevés ember jut el hozzá, hogy meghívja egy kávére. Igen, a többiek pedig nem igazán rajonganak az ötletért, hogy betegyem oda a lábamat. Láttak már olyat, mint én, nincsenek jó emlékeik. kénytelen voltam tehát elkezdeni önállósodni, pedig soha életemben nem akartam igazán. Nem tudom mi járt a fejemben, valamiért úgy gondoltam, hogy majd örökre Miami-ben fogok élni a tengerparton. Kicsit későn nőttem fel. – Nem egészen. Tudod, elég sok bajom volt a telihold miatt, utáltam, és akkor találkoztam a fickóval. Azt mondta, hogy így akkor változom át, amikor akarok. Szóval… szóval belementem. Hülye voltam, nem gondoltam bele abba, hogy mivel jár ez ténylegesen. Most pedig már késő, nincsen visszacsináló gomb. Legalábbis én nem tudok róla. – Tényleg akkor változok át, ha akarok, de… ezen kívül igazából semmi jó nincsen benne. – a halhatatlanság nem nekem való, halálra unnám magam. Nem akartam, és nem akarok halhatatlan lenni, de csináltam egy nagy hülyeséget. A szüleim nem meséltek vámpírokról, már azt is utálták, hogy véletlen kiváltottam az átkomat. Egy rohadt közúti baleset. Most meg… talán így adja vissza az élet. – Beírtam a Google-be, de nem írják, hogy lehet ezt visszacsinálni, ha visszalehet. – úgy tűnhetett, hogy csak el akarom viccelni a helyzetet, de valójában tényleg megnéztem. A Google mindenki barátja. – De mindegy is, hülye voltam! – csóváltam meg a fejemet. Nem akarom sajnáltatni magamat, a saját hibám ez az egész. – A szüleim imádnak amúgy, odáig lesznek, ha majd megtudják, hogy találkoztam veled. – folyton mondták, hogy Sallie hol tűnt fel éppen, hogy mennyire bejött neki az élet, hogy megtette, amit megakart és vegyek róla példát. Amúgy is kedvelték őt. – Na és te? – pillantottam kíváncsian rá. Inkább beszéljünk róla, mint rólam. – Jól vagy? Mosolyogsz, de… biztos megtanultál mosolyogni akkor is, ha legszívesebben mindenkit elküldenél a francba. – az a munkája, hogy szép legyen, hogy az emberek ránézzenek és azt lássák, akit a tükörben akarnának látni. Ez pedig akkor is érvényes, ha éppen utál mindent és mindenkit.
Vissza se akartam emlékezni arra az időre, amikor az egész modellkarrierem elkezdődött. Senkit sem ismertem és hamar rá kellett jönnöm, hogy az emberek nagy része nem a jóakaróm szerepében fog tetszelegni, sokkal inkább a saját hasznukat fogják lesni és ott fognak kihasználni, ahol tudnak tekintve, hogy kezdő voltam az ő világukban. Ha nem lett volna mögöttem egy erős támasz, ami sokkal inkább előre tolt, mint visszafogott, akkor nem sikerült volna végigvinnem azt, amit szerettem volna. Szerencsém volt, hogy túlzottan nagy törések nélkül túléltem az első, legnehezebb időket is. Azóta csak felfelé ívelt a munkásságom, bár igyekeztem betartani azt a tanácsot, amit anyám adott: csak lassan, óvatosan, a hirtelen jött siker soha nem jó. Igaza volt, még egyáltalán nem tartottam ott, hogy kifussak az időből. - Mi ez a szexista duma? – Kérdeztem elnevetve magamat a kijelentésén, miszerint én nő vagyok, ezért megengedhetem magamnak a hisztit vagy azt, hogy csak úgy minden ok nélkül elviselhetetlen legyek. Persze tudtam én, hogy Chad-nek semmi ilyesmi hajlama nincs. Mindketten Miami-ban nevelkedtünk, ha az ember ott nem tanulja meg elfogadni, hogy vannak tőle vagy éppen az egész társadalomtól különböző egyének, akkor sehol. Az a város egy hatalmas olvasztótégely, ahol akkor is másba futsz az utcán, ha nem szeretnél. És ez így van rendjén. - Persze, hogy volt. Minden eshetőségre fel kellett készülni. Mi van, ha egyébként még véletlenül sem szeret a kamera? Vagy éppen orra bukok azok előtt az emberek előtt, akik kiválogatják a modelleket a bemutatókra? Folyamatosan ebben a félelemben éltem. – Sóhajtottam. Ma már sokkal magabiztosabb voltam, a kezdeti sikerek biztosítottak arról, hogy jó úton haladok és nem csak egy múló hobbi lesz a modellkedés. Megrekedhettem volna egy adott szinten, de nem tettem, tovább tudtam lépni. Elég rossz napokat, heteket kellett hozzá megélnem és volt, hogy nem ismertem magamra, de mostanában mintha ismét kezdenék visszatalálni ahhoz, aki voltam és aki lenni akarok. Az olyan véletlen találkozások régi ismerősökkel, mint a mostani, csak segítettek ezen az úton. – De igazad van, tényleg nem egyszerű. A komoly kapcsolatok messzire elkerülnek és néha már eléggé untató az a felszínesség, ami a világomban működik. – Belegondoltam, az elmúlt időben a leghosszabb kapcsolatom a testőrömmel volt. És ez felettébb elszomorított, de nem annyira, mint amit Chad mesélt. Először nevethetnékem támadt, mert tipikusan őt mutatta az a kép, ahogy elkésik a családi költözés indulásáról, aztán csak mély levegőt vettem meghallva, hogy a szülei és a falka nem is nagyon szerették volna, hogy csatlakozzon hozzájuk. - Azért nem mehetsz haza, mert… félig vámpír vagy? – Halkítottam a hangomon. Egyébként sem voltam hozzászokva, hogy a természetfelettiről beszéljek és nem is akartam magunkra vonni a figyelmet, csakhogy felettébb szemét dolognak tartottam, hogy emiatt konkrétan kitagadták. Elvégre nem hinném, hogy ő akarta ezt a változást. – Egyáltalán hogy történt ez az egész… átváltozásod? A véletlen műve? - Kérdeztem. Fogalmam sem volt, mikor és hogyan lehetett belőle hibrid, de nem úgy tűnt, mintha felettébb élvezné a dolgot.
Akkor tényleg az vagy. Én a leginkább seggfejekkel voltam körülvéve. – főleg a régi melóban, ott majdnem mindenki egy pöcs volt. Valószínűleg csak azért, mert hozzájuk képest olyan voltam, mint egy görög félisten. Nincs ezen mit szépíteni, ez a pizzás dolog leginkább azoknak való, akik lecsúsztak már mindenről, közülük elégé kitüntem, és most már dobbantottam is. – Hát… erre most mondjak? – nevettem fel halkan. – Néha mindenki, ráadásul te… nőből vagy, neked szabad, meg van engedve, hogy idegesítő legyél néha. – vontam meg mosolyogva a vállamat. Apám mondta ezt mindig anyámnak, mikor veszekedtek és kibékültek. ”Nő vagy, szerencséd, hogy neked szabad hülyének lenned”. Inkább apámnak volt szerencséje, de ez már részletkérdés. Őt aztán tényleg kevesen tudták volna anyámon kívül elviselni. Miért, volt olyan forgatókönyv, hogy nem jön össze? – kérdeztem kissé meglepetten. Már régen is elég jól nézett ki, szerintem meg volt írva, hogy mi lesz belőle. Vannak olyanok, akikre ránézel, vagy beszélsz velük két szót, és már is tudod, hogy belőlük az lesz, amit megálmodtak. – Addig még bőven van időd, talán találsz is majd valami normális csávót. Bár, az életed gondolom nem a komoly kapcsolatokból áll. – csak később esik le ,hogy ezt veheti akár sértésnek is. – Mármint, nem úgy értem. Igazából… mindegy, akárhogy is, én aztán nem ítélkezem. – ráztam meg mosolyogva a fejemet. Nekem se éppen a komoly kapcsolatokból állt az életem eddig sem, most még annyira se, mint azelőtt. Úgy vagyok vele, ha valaminek történnie kell, meg is történik, nem lehet siettetni. Addig viszont vannak szükségletei az embernek, amit nem bűn kielégíteni. – Hát, ha nem marad már semmi másom, akkor jössz majd te. – vigyorodtam el. Nem hinném, hogy vele fogok majd villogni, soha nem bírtam, mikor másokkal pedálozik valaki. Ez… nem is tudom, nem szánalmas, egyszerűen csak… sajnálom az ilyet. Vagy nem elég érdekes ő maga, vagy csak brutális önértékelési zavarai vannak. Nekem ezekkel soha nem kellett megküzdenem szerencsére. Akartam, de… nem, nem emiatt. – csóváltam meg a fejemet. – Tudod, egy falkához mentek, akikkel régen együtt utaztak. Én meg lekéstem az indulást, az odafele úton pedig volt egy kis problémám. – nem is olyan kicsi, beszéltem velük, ők is úgy látták a legjobbnak, ha nem megyek utánuk. – Nem lenne jó, ha én most odatolnám a képem. Tudod milyen a legtöbbünk, nem bírják, ha valaki a másik csapatban játszik. Én… mindkettőben játszom. – nem mintha kihasználnám ezt. Jó, néha, ha hiányzik pár dolcsi, megigézem az eladót, hogy engedje el a dolgot, de amúgy úgy viselkedek, mint minden más ember. Viszont már csak a tény kiborítaná az ottaniakat, így felesleges odamennem. - És nem, nem vagyok meleg. - rázom meg a fejemet vigyorogva, miután leesik, hogy félreérthetően fogalmaztam. Ő is a falka része volt régen, de azért nem szeretném, ha félreérteném. Nem mintha előítéleteim lennének, a világ egyik legszabadabb felfogású városában nőttem fel, én csak szeretem, ha tudják, hogy heteró vagyok.– Szóval, most kipróbálom milyen ez a csak magadra számíthatsz, magadról gondoskodsz dolog. Eddig, elégé csalódás az egész. – húztam a számat keserű mosolyra. Több, mint csalódás. Mindig úgy gondoltam, hogy eddigre már előrébb fogok tartani, de francokat, semmit nem tudok felmutatni jóformán. Azt hittem majd utánam dobálják a lehetőségeket. Én vadászok az összes után.
Bólintottam. Mindenhol voltak olyan emberek, akiket először én, majd ő is leírt. A maguktól elszállt, talpnyalásra váró, magukat felsőbbrendűnek tekintő, de megerősítésre szoruló csőcselék volt a világ legidegesítőbb faja. A velük való foglalkozás volt a munkám legnehezebb része az első időkben, aztán szépen, lassan hozzászoktam, mára pedig már szórakoztató is figyelni az arcukat, hogyan jutnak kielégüléshez vagy éppen hogyan csapnak hatalmas balhét, mert valami nem úgy sikerült, ahogy eltervezték. Általában ezek az összejövetelek legjobb részei, a kontroll elvesztésén csak nevetni lehetett. - Mostanában szerencsére megtehetem, hogy figyelmen kívül hagyjam azokat, akik körülbelül két perc alatt el tudják érni, hogy lekaparjam a bőrt az arcomról. - Megkönnyebbülten sóhajtottam. Mozogtam már annyira jártasan a saját köreimben, hogy képes legyek megválogatni azokat, akikkel dolgozni szerettem volna, bár voltak olyan lehetőségek, amiket semmi esetre sem hagyhattam ki és ezért számolnom kellett a hárpiákkal is. - De egyesek szerint néha én is elviselhetetlen vagyok, úgyhogy lakat a számon. - Szórakozottan megvontam a vállamat és kortyoltam egyet a hideg innivalómba. Tényleg borzasztóan éhes voltam, nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ennyire elfeledkezzek az étkezésekről. Hiába volt sok dolgom, a hasamra nem tudtam nem figyelni, irigyeltem azokat, akik figyelmen kívül tudták hagyni az éhségüket. - Ezt akartam. Nem is cserélném el semmiért, igazából... fogalmam sincs, mit csinálnék, ha nem jött volna össze a modellkedés. Persze muszáj lesz kitalálnom valamit azokra az időkre, amikor már nem lesznek rám kíváncsiak, mert nem szeretném, ha annyiból állna az életem, hogy modell voltam, aztán hozzámentem valakihez, aki eltartott. Nem mutatna jól a sírkövemen. - Vigyorodtam el. Attól, mert modell voltam, nem szerettem volna, ha beskatulyáznak vagy ami rosszabb, saját magam tagadom meg magamtól a lehetőséget, hogy több legyek. Ki tudja, talán indítok egy céget. Az iskolapadba akkor is visszaülök, ha belepusztulok, ez nem kérdés. - És nyugodtan felvághatsz velem, ha úgy tartja kedved. - Biztosítottam viccelődve. Nem tartottam magam akkora hírességnek, hogy mindenki megforduljon utánam az utcán, de azt én sem tagadhattam, hogy voltak elegen, akik ismertek. - De te miért nem tartottál a családoddal? Nem hiszem, hogy kidobtak volna a kocsiból, ha bejelented, hogy kicsit még velük laknál. Vagy már nagyon önállósodni akartál? - Érdeklődtem. Nem csodálkoznék, ha igen lenne a válasza, a helyzet az, hogy kiskorunkban is mindketten elég szabadelvűek és önállóságra törekvőek voltunk, valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy hamar megtaláltuk a közös hangot.
Szóval ezek olyan… gazdag, befolyásos ismerősök, akik bókokat meg hízelgést akarnak hallani, mert az nem vehetik meg. – igyekeztem minél inkább leszűrni a dolgokat, de a szavaiból, meg abból, amit láttam abban a buliban, ez jött le. Valahogy soha nem tudtam kedvelni az ilyen embereket. Talán, csak mert én nem a köreikben nőttem fel. Kitudja, ha így lett volna, lehet én is ilyen pöcs lennék. – Nem, szeretem a bulikat, a sors akarta úgy, hogy még Miaimi-ba is szülessek. – mosolyodtam el. Igaz, kissé máshoz vagyok szokva, de nem lehet minden városnak tengerpartja. A tenger az, ami igazán hiányzik. Meg az egész hely egyszerűsége. – Ne aggódj, ismerek én is néhány hasonló arcot, szóval tudom, hogy milyen a fajtájuk. Akkor jó neked, ha ők elégedettek, szar ügy, de ez van. – vontam meg a vállamat. Az egyszerű főnökök is hasonlóak. A volt főnököm is egy barom volt, bár általában nem engem cseszegetett szerencsére. Első osztályú pizzafutár voltam, a krémek krémje. Akkor az életed nem unalmas. Ez… elég jó, nem? Ezt akartad. – legalábbis én erre emlékszem. Folyton pörgött, ez a fajta életmód biztosan fekszik neki. Én nem hinném, hogy kibírnám, vannak helyek, amiket imádok, más helyeket kevésbé, ott csak szenvedek. Mystic Falls ilyen volt. Kisváros, az ízlésemnek túlzottan is. – Szóval folyamatosan utazol és nevesebbnél nevesebb magazinokban vagy benne. Úgy hangzik, mint egy valóra vált álom. – a lány, akit én ismertem, szerette volna ezt. Nem mondhatom, hogy ismerem őt most, eltelt jó pár é v, nem tudom, hogy mi változott azóta, de… abból, amit mond, nem tűnik ez olyan szörnyűnek. – Hát… dőltem hátra a kérdésénél. … muszáj volt. Jó volt, amíg felelőtlen lehettem. A szüleim és a testvéreim elköltöztek, eladták a házat, szóval nem nagyon tudtam hova menni. Miami amúgy is nyáron az igazi, az pedig csak 3 hónap. Azóta… voltam egy-két helyen. Mystic Falls-ban kezdtem, de nem nagyon jött be, utána Seattle egy darabig, de az túl sok volt, és most Atlanta. Bérlek egy kis lakást a külvárosban, még ki se pakoltam rendesen, csak pár napja jöttem a városba. Ha bejön, lehet, hogy maradok. Ha nem… talán én is kipróbálom magam New Yorkban. – ha neki bejött, talán nekem is be fog. Állítólag lehet ott érvényesülni, bár erősen kétlem, hogy olyan könnyű lenne, ahogy mondják azt. – Mikor először megláttalak az újságokban, nem ismertelek fel. Aztán láttam a neved, és ugrott be, hogy ismerek egy hírességet. Nem semmi. – pillantottam rá elismerően. Véghez vitt valami nagyot, ezt csak díjazni tudom, főleg, mert nekem a legnagyobb tettem eddig az volt, hogy csalás nélkül szereztem kicsivel több borravalót. A kettő között azért van különbség.
Mosolyom még inkább jókedvű lett, amikor elfogadta a meghívásomat. A múltkor is azért invitáltam meg abba a buliba, ahová ő a munkája miatt érkezett, mert szerettem volna váltani vele pár szót, úgyhogy eléggé lehangolt volna, ha tovább sétál. Most legalább nincs senki, aki megzavarjon minket, maximum csak ha őt nem szólítja el valamilyen teendője vagy rám nem talál Jimmy, aki úgy dönt, hogy szoborként fog álldogálni mellettem. Na, akkor kiakadnék. - Nehogy már te szabadkozz. Arra kértelek, hogy maradj, én pedig eltűntem. Eléggé pofátlan voltam, de muszáj volt, azok a vendégeim, akik elhívtak... nem szívesen vagyok a közelükben, ha megsértődnek és ha nem foglalkoztam volna velük, akkor bedurcáztak volna. - Sóhajtottam kissé megforgatva a szemeimet. Elviselhetetlen, hogy néhányan mennyire érzékenyek és akkor is a saját egójuk simogatására van szükségük, hogyha egyébként senkinek sem lenne kötelessége velük foglalkozni. Csak hát befolyásosak és ez elég ahhoz, hogy rögtön a törődési lista elejére ugorjanak. - És mire elszabadultam tőlük, addigra nem találtalak. De most, hogy már tudom, hogy melód volt, nem aggódom amiatt, hogy másért tűntél el. - Nem mintha bármi közöm vagy egyáltalán jogom lett volna őt arra kérni, hogy beszélgessünk. Hosszú, hosszú évek óta nem láttam, pedig tíz évesen milyen könnyű volt azt gondolni, hogy ha valaki, akkor Chad mindig velem lesz, történjen bármi? A gyerekek igenis ragaszkodnak a legjobb barátjukhoz és nekem a Miami-ból való elköltözésnek az volt a legnehezebb része, hogy Chad nem jöhetett velünk. Soha nem sikerült hozzá hasonló barátot találnom és mire ismét eszembe juthatott volna, hogy felvegyem vele a kapcsolatot, addigra egy teljesen másik életet kezdtem el élni. - Munka miatt jöttem ide, lakni jelenleg egy hotelban lakok nem messze innen. Hivatalosan pedig New York-ban élek, de ha jobban utánaszámolok, körülbelül fél éve nem voltam otthon. - Vontam meg a vállam. Ez egy ilyen vállalkozás, nem tudok vele mit csinálni és igazából nem is akarok. Hiába fárasztó, még mindig azt a korszakot éltem, amelyikben élvezet volt a világjárás és hogy hetente más városokat járhattam be. - És te? Eljöttél Miami-ból?
Kis híján elkéstem a melóból. Nem szoktam még meg az új helyet, hozzászoktam, hogy általában esti műszakban dolgozom, úgyhogy simán aludtam délig, csak aztán ugrott be, hogy nem rég munkát váltottam. Várost is, szóval így azért ez kínosabbá vált. Az a szerencsém, hogy még nem kaptam semmiféle idő beosztást, úgyhogy végül csak ezért kellett bemennem. Mákom van, nem hiszem, hogy sokáig alkalmaztak volna, ha már az első nap több órás késésben vagyok. A mai napom viszont szabad, úgyhogy úgy döntöttem ideje az első ebédemnek. Én ezzel avatom fel Atlantát. Első ránézésre nem tűnt másnak, mint amilyen Mystic Falls volt. Jó, persze, nagyobb volt, ez azért lényeges különbség, de… nem egy Miami. Egy kislakást vettem ki, másra nem igazán volt pénzem. Megtehetném, hogy minden további nélkül csak úgy kölcsönkérek valakitől akár több ezer dollárt is, de… minek? Ez egy dolog, ha mondjuk megigézem az embert plusz borravalóért, az már más tészta, ha mondjuk egy lakás árát kérem el tőle. Amúgy is, épp elégé éreztem magam eddig is hülyén a munkám miatt, jobb érzés az, ha magamnak köszönhetem, amim van. Még akkor is, ha ez mindössze csak egy szoba, meg egy mosdó. Egyedül vagyok, szóval nem foglalok sok helyet, ha pedig mégsem, akkor is elférünk egy ágyban. Habár ilyen még itt nem volt, nem élek itt azért olyan régóta, talán két napja, hogy minden cuccomat kipakoltam. Nem volt azért olyan sok, mindig készen állok arra, hogy lelépjek. A dolgok nagy része Miami-ból van. Például a szörfdeszkám, ami bár sehol nem fér el, de nem lenne szívem kidobni. A nevem elhangozta után csak egy pillanattal álltam meg és kíváncsian pillantottam magam mögé. Meglepődtem, alig voltam a városban néhány napja és már is ismert valaki? Nem valószínű, bár így volt. Sallie-t megpillantva mosolyra görbült a szám. – Sokkal kisebb, mint hittem volna. – már az is meglepett, hogy a múltkor összefutottam vele, hát még az, hogy most. – Öhm… de, miért is ne? Amúgy is kajálni akartam. – pillantottam kezemben szorongatót tányérra, majd követtem őt az asztalához, és vele szemben leültem. – Hogyhogy itt vagy? Csak nem Atlantában laksz? – pillantottam rá kíváncsian. Nem hiszem, hogy nekem ekkora szerencsém van. Szép is lenne, ha nem lenne egyből teljesen idegen a város. – A múltkoriért pedig bocs, de… volt még egy fuvarom. – mondom ki kissé kelletlenül. Ott tudatosult bennem, hogy mennyire kéne egy új munka.. Egy cseppet kínos volt, mikor ajtót nyitott én pedig abba a hülye egyenpólóban álltam, mint valami szobor.
A munkám Atlantába szólított, de hallani sem akartam arról, hogy a stúdióban ebédeljek. Egy fotózásra és egy bemutatóra jöttem, hajnal óta fenn voltam, hogy a szokásos reggeli futás és jóga után elindulhassak a műterembe, ahol szalonképessé varázsoltak. Nincs mellébeszéd, most a szokásosnál sokkal ramatyabbul néztem ki és nem a hiúság beszélt belőlem, hanem a rút valóság. Napok óta nem aludtam jól. Majdnem ráfogtam az öregedésre, de huszonnégy évesen elég korán lenne ezzel a kifogással takarózni, így maradt az időeltolódás, mint magyarázat. Hongkongból repültem ide, tegnap délután érkeztem és azt éreztem, hogy legszívesebben bebújnék az ágyba, hogy jó egy hétig fel se keljek. Csakhogy erőt kellett vennem magamon, jöhettek a szokásos női szépségtrükkök és a kávé literszámra, ami segítette az ébren maradásomat. És az ebéd! Végre! Reggel egy falatot sem tudtam leerőltetni a torkomon és most, hogy az adrenalinszintem is megnövekedett, mivel suttyomban ráztam le magamról azt a volt katonát, tényleg megéheztem. Gyalog vettem nyakamba a várost és meg sem álltam addig, míg az egyik étteremből isteni illatok kúsztak az orromba. Szinte becsalogatott a hely, rögtön leadtam a rendelésemet sültkrumplira, húsra, salátára és mindenre, ami a gyomromba fért. Jelenleg az sem lett volna elég, ha egy fél disznót raknak elém. Kiültem a teraszra, élveztem, ahogy a beköszöntött tavasz első napsugarai simogatták az arcomat. Hátradőltem a széken, míg vártam és lehunytam a szemeimet pár pillanatra, majd mély levegőt véve az étlapot kezdtem böngészni. Amikor meguntam, az utcán sétálókat vettem szemügyre, kortyolgattam a kikapott italomat és mosoly húzódott a számra. Nyugalom. Végre. Szerettem a pörgést, abban éltem, de most túlságosan eltelítődtem a saját életvitelemmel, tudtam, hogy kicsit meg kell állnom. Ahogy ez a gondolat beférkőzött a fejembe láttam, hogyan halad el mellettem valaki, aki túlságosan ismerős volt. Csak fél szemmel pillantottam meg, egy másodperccel később már háttal is volt nekem, de a pár hónappal ezelőtti találkozásunknak köszönhetően rájöttem, ki került a látókörömbe. - Chad! - Kiáltottam utána. A legkevésbé sem érdekelt, hogy a körülöttem lévők összerezzentem és voltak, akik a homlokukat ráncolták. Egészségükre, én addig is felpattantam és a régi ismerősömhöz siettem. - Szia! - Húztam széles mosolyra az ajkaimat. - Kicsi a világ, mi? - A tenyeremet a szemeim fölé emeltem, a nap elemi erővel kezdte égetni a retinámat. Hirtelen nem jutott más eszembe, rögtön az otthagyott asztalom felé biccentettem a fejemmel. - Múltkor nem sok lehetőségünk volt beszélgetni. Nem ebédelsz velem? - Kérdeztem rá gyorsan. Talán túl hirtelen és vehemens voltam, de mire azon a partin megkerestem volna, addigra eltűnt.
Kezdőlap
• 