Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 17, 2016 4:51 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Mindannyian ismerjük már annak az érzését, amikor menekülni akarunk, amikor futunk valami elől, de magam sem tudtam, hogy pontosan mitől menekülök. Kolnak visszaadtam a régi testét, utána pedig… Sietve rázom meg egy pillanatra a fejemet, hiszen nem akarok erre gondolni. Ahogyan vélhetően sose fogom senkinek se elmesélni azt, hogy pontosan honnan is „szöktem” vissza minden szó nélkül. Sok veszedelmet hoztak ránk az ősiek, én pedig az egyiknek nem csak segítettem, hanem még közel is engedtem magamhoz, mintha már nem lenne elég káosz és bonyodalom az életemben. Pontosan tudom, hogy a szerelem és a kötödés lehet igazán magával ragadó, de akár olyan is, mint a földi pokol. Én pedig egyiket se akartam megtapasztalni, nem akartam újra olyanba keveredni, amivel nem csak magamnak, de akár másoknak is árthatok… Vagyis inkább csak féltem az ismeretlentől és pontosan ennek a félelemnek köszönhetően tértem haza hosszú hónapok óta. Kész csoda, hogy Elijah és Klaus nem tudták meg azt, hogy ott vagyok a városban, hiszen abban az esetben biztosan nem lettek volna olyan hihetetlennek azok a lopott órák, vagy éppen éjszakák, de szerencsére nem is kell sokáig hagynom, hogy az emlékeim még inkább összezavarjanak, vagy túl nagy teret adjak a szívemben lakozó érzéseknek, hiszen váratlan vendégem érkezik. Mintha az élet sose unná meg azt, hogy csak úgy váratlanul egymás útjába sodorja az embereket. Azoknak, akiknek találkozniuk kell időről időre, hogy utána talán örökre együtt maradjanak. Stefan a barátom volt, mindig számíthattam rá, akkor is, amikor úgy éreztem, hogy semmim se maradt már. Mindig is a barátom lesz, történt bármi is a múltban és fog a jövőben. Vigyázni fogok rá, ahogyan ő is rám. Efelől kétségem sincs. Az pedig, hogy mi van a többiekkel. Kár lenne azt mondani, hogy nem érdekelnek, mert érdekelnek, de mindenki megtalálta a saját útját, tudja, hogy mit szeretne kezdeni az életével, akkor talán itt az ideje annak is, hogy kicsit magammal foglalkozzak és én is megtaláljam. Remélem, hogy még látni fogom őket és nem csak akkor, ha esetleg szükségük van rám. Hamarosan pedig már házon belül is vagyunk. Az ajtót könnyedén csukom be, majd pedig beljebb sétálok én is. Amikor meghallom Stefan hangját, akkor elmosolyodom. - Most már itt vagyok, Stefan és ígérem nem tűnök el többé szó nélkül. – pillantottam rá barátságosan, majd ami utána következett… Azon eléggé meglepődtem, amikor pedig a fejét elfordította, akkor a kezem óvatosan siklott barátilag az arcára, hogy utána úgy fordítsam, hogy a pillantásunk találkozzon. – Mindannyian követünk el hibákat. Én is követtem el, de csak az számít, hogy megbánjuk-e őket, vagy tanulunk-e belőle. Szerintem te tanultál és többé nem fogom hagyni, hogy kikapcsolj. – komolyan gondolom, amit mondok, majd egy kisebb szünet után még hozzáteszem. – Nem haragszom rád, én már régen megbocsájtottam. – hiszen a barátainkra nem tudunk örökké haragudni. Sok minden történt amúgy is azóta. Meg én nem fogok örökké élni, így nem is akarom azzal tölteni a maradéknapjaimat, hogy a haragomat tápláljam a barátság helyett. - Az ajtóm mindig nyitva áll előtted. Akkor jössz és mész, amikor szeretnél, bár még kicsit poros ez a ház, de idővel talán visszanyeri a régi pompáját, vagy valami olyasmit. – s miközben beszéltem körbe is pillantottam a helységben, hiszen tényleg nem sikerült még teljesen rendbe szednem a hazatértem után. Egy kis portalanítás és hasonlóak ráférnének az elmúlt hónapok után. – Merre szeretnél menni? Hova vagy éppen kihez húz a szíved? – kíváncsiskodtam egy baráti mosoly keretében. Amikor pedig a keze arcomhoz ért, akkor csak mosolyogva pillantottam rá, ahogyan azt se bántam, hogy a hajammal babráljon. – Akkor talán igazán beavathatnál, hogy milyen út fogalmazódott meg a fejedben. Esetleg teát, vagy kávét? Bocsánat, de vérrel nem tudok szolgálni. – ha pedig valamelyiket kért, akkor elindultam a konyhába, hogy megcsináljam, hiszen nekem jól esett volna egy kis tea. Főleg, hogy reménykedtem abban, hogy nem New Orleansba akarna menni, de hát miért is lenne meglepő? Talán pontosan tudja, hogy Rebekah ott van és az is lehet, hogy ami egykoron volt, az még talán most is van. Én csak arra vágytam, hogy ő boldog legyen, miközben én inkább ki akartam verni a boldogság lehetőségét a fejemből, hiszen még mindig nem tudtam, hogy mihez is kellene kezdenem az elmúlt hónapok eseményeivel… S Kol is pontosan abban a városban, az a személy, akitől ismét ebbe a városba szöktem…
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Szept. 16, 2016 10:32 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
≫ YOU WON'T BE SAD FOREVER
Az utóbbi időben annyira el volt szállva a fejem, hogy képtelen voltam Bonnieval foglalkozni, aki voltaképpen az egyetlen megmaradt barátom. A többiek mind elvesztek, de azt hiszem, hogy ők tudják mindannyian, mit szeretnének kezdeni magukkal. Én már nem aggódom túl magamat, hogy velük mi lesz. Nem érdekel Elena, Caroline, Jeremy és Damon, sem pedig más. Régebben ennél sokkal jobban érdekelt, hogy nekik jó legyen, de úgy érzem, hogy ha a múltnál leragadok, akkor továbbra is megismétlődik az, amiben szenvedtem eddig. Bonnie az egyetlen, aki mindig segített rajtam, és ő sohasem hagyott cserben. Talán most eltűnt, ahogy én is tettem, de mindenkinek kell egy kis hely, ahol átgondolja mindazt, mit szeretne magával kezdeni, ezért pedig nem is fogom őt ostorozni, elvégre... én is csak ezt tudtam volna neki ajánlani, hogy menjen el valahova, ahol békésebben lehet. Neki sem maradt senkije sem, ő is ugyanazokat veszítette el, akiket én. Egymásnak maradtunk ketten, és kötelességemnek érzem, hogy gondoskodjak róla. Bonnie nyilván tud magáról gondoskodni, de úgy érzem, hogy szüksége van segítségre, baráti támogatásra, hogy ne érezze magát egyedül. Én mindig foglalkozom másokkal, de onnantól fogva én sem tudok mit tenni, ha egyedül csak engem érdekel az, hogy minden olyan lehessen mint régen. Ebbe belefáradtam, és elhatároztam végleg, hogy abbahagyom a felesleges rohangálást, és csak Bonnie az, akivel fogok foglalkozni. És itt vagyok, és itt is maradok neki örökre. Ha kell, mindenhová magammal fogom vinni, így neki sem kell itt maradnia a nagy semmiben. Ő is csak jobban élvezné, ha kicsit kikapcsolódna ebből a semmitérő közegből. Amikor egy apró csókot nyom arcomra, elvörösödöm, de persze csak azért, mert Bonnie hihetetlenül kedves velem, és ez jól esik. A pillanat alatt elállnak hulló könnyeim, és csak egy biztató, még is visszafogott mosoly rajzolódik ki arcomra. Kérésének eleget téve aztán belépek lazán, elvégre már régen behívott Bonnie a házába, így nem kell újra behívnia. Nagyon régen jártam már itt. Ezért is eléggé bizonytalanul nézek körbe, s inkább csak a magam előtti padlót bámulom. Annyi mindent mondanék, de akárhánynak nekiállnék, hirtelen egy mondat sem szivárogna ki ajkaim közül. Legalábbis, nem értelmes mondat. - Hiányzol, Bonnie. - Fordulok meg aztán óvatosan, miközben határozottabban tekintek rá, egyet aztán közelebb lépve. - Követtem el hibákat, kezdve ott, hogy kikapcsoltam, és nem bántam veled túl szépen. De, lehetett volna rosszabb is. - Bólintok halványan, miközben félretekintek. Eszembe jutott, hogy kikapcsolt állapotban Elenát is majdnem megöltem, de Bonnienak akkor sem tudtam ártani. Sőt... magammal akartam vinni New Orleansba. A szívem mélyén akkor is próbáltam vele törődni, még akkor is, ha nem voltam akkor éppen formában. De nem kellett volna akkor sem úgy történnie. - Szeretném, ha mostantól mi ketten összefognánk. Nem kérek semmi mást, csak engedd meg, hogy gyakran meglátogassalak téged. Ha netán úgy döntenél, hogy hajlandó vagy kiszakadni ebből a közegből, akár el is utazhatnánk ketten valahova. Nem érdekel hova, de engem már nem köt ide semmi sem. De persze, nem kötelező semmi sem. Talán neked még sikerül visszacsábítani magadhoz a többieket. Ki tudja. - Simítok végig óvatosan arcán, s egyik hajtincsét füle mögé tűröm, hogy látszódjon szép arca. - Nem szeretnék semmit sem erőltetni. De akkor sem fogok rólad lemondani, ahogy a többiek tették. Fontos vagy nekem, ahogy régen is. És most is. - Nézek komolyan csokoládébarna szempárába. Szeretném, ha tudná, mindent amit mondok az nem mese, sem pedig csábítgatás, hogy újra bízzon bennem.. nem kötelező, és nem is erőltetem semmire sem. Én az ő boldogságát szeretném. És ha kell, én fogom neki megtalálni.
Igazából magam sem tudom, hogy miben reménykedtem akkor, amikor úgy döntöttem, hogy pontosan olyan csendesen szökök vissza ebbe a városba, mint amilyen csendesen elhagytam. Igazából már itt se volt semmim, hiszen a szüleimet elveszítettem, ahogyan a nagymamámat is. A barátaim… Nos, ki tudja, hogy miként fogadták azt, hogy csak úgy minden szó nélkül eltűntem. Nem volt könnyű megtennem, ahogyan hazajönni se az üres és kihalt, illetve poros házba se. Azt mondják, hogy oda jó hazatérni, ahol várja valaki az embert… Itt pedig miért is várna bárki? Erős boszorkány lettem az évek alatt, de én se vagyok és sose leszek mindenható. Mondjuk nem is akarok, hiszen én már csak annak is örülnék, ha nem mindig mindenki csak azért kopogtatna az ajtómon, mert szüksége van az erőmre. A barátoknak nem ez lenne a dolga, nem?! Kár is ezen agyalnom, hiszen elhatároztam, hogy többé ezt nem fogom hagyni. A börtönvilág erősebbé tett, még ha szívtelenné nem is, de attól még nem fogom hagyni, hogy bárki kínja és kedve szerint felhasználjon. Azt se tudom, hogy mik történtek a távollétem alatt, vagy éppen mik nem, de még nem is akarok belefolyni. Inkább csak meg akarom szokni azt, hogy újra itt vagyok, de a szeretteim nélkül. Vélhetően olyan nagy baj nem történhetett, hiszen nem kutattak fel az elmúlt hónapok alatt, pedig biztosan megtették volna, ha annyira én kellettem volna, vagy talán találtak máris másik boszorkányt? Ki tudja. Egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat, miközben egy régi családi fényképet nézegettem, egészen addig, amíg meg nem hallottam valami aprócska neszt. Na jó, annyira apró nem lehetett, hiszen még én is meghallottam, akkor a vámpírok már lehet órák óta hallották volna, de én csak egy „egyszerű” boszorkány voltam. Ennél több pedig nem akartam lenni, nem akartam azt, hogy félig vámpírrá is változzak, vagy bármi. Már csak az kellene. Nem értettem, hogy mit is kereshet itt Stefan, vagy miképpen jött rá arra, hogy az éjszaka folyamán visszatértem. Kíváncsian fürkésztem őt, miközben valami válaszra vártam. Láttam a könnyeit, s kár lenne tagadni, hogy emiatt nem szorult görcsbe a gyomrom, mert megtörtént. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történhetett, mondhatni a barátaimnak hátat fordítottam, így vélhetően én se vagyok különb náluk. Amikor viszont közelebb lép és megölel, akkor egy pillanatra meglepődök, hiszen nem éppen jó volt a viszonyunk, amikor elváltunk legutóbb egymástól, de aztán én is felengedek és könnyedén viszonozom az ölelést. Mintha csak ezer szónál is többről beszélne ez a gesztus. - Nincs semmi baj! – pillantottam fel rá, majd letöröltem a könnyeit, míg végül egy baráti puszit nyomtam az arcára. – Beljebb jössz, vagy esetleg szeretnék még a teraszon ácsingózni? Bár sok mindennel nem tudlak megkínálni, mert csak pár órája tértem vissza. – pillantottam rá komolyan, majd pedig kitártam előtte az ajtót. – Mindannyian követtünk el hibákat, nemde? Csak az a fontos, hogy képesek vagyunk megbánni és megbocsájtani, vagy tévednék? – kérdeztem tőle kíváncsian, mintha ezzel is csak noszogatni akarnám, hogy nyugodtan menjen be, mert nem fogom bántani. Sose tudnám bántani, ahhoz túlzottan is fontos volt számomra. Egy barát, akit sose akartam és akarok elveszíteni.
Csak ültem ott, teljesen csendben. Tekintettem magam elé, és egyáltalán nem foglalkoztatott még az éhségem sem. Ott vártam, és talán egy évezredig is képes lettem volna ott ücsörögni, egészen addig ameddig meg nem halok. Olyan semlegesnek éreztem az egészet, még is próbáltam magamat ösztönözni arra, hogy ne adjam fel. Nehéz volt, elvégre semmi motiváció sem segített mindebben, és van egy olyan sejtésem, hogy ezzel az érzelemmel nem csak én osztozkodom. Ott van Bonnie, akit ugyanúgy elhagyott mindenki, mint ahogyan engem. Én is cserben hagytam mindenkit, de csak mert nem voltam önmagam, s bár tudtam magamról, hogy kinek lenne rám szüksége? Annyiszor megfordult már a fejemben, hogy elutazzak New Orleansbe, ahol sokkalta másabb életet találhatok, mint amilyent egykor itt is találtam. Számomra az idő itt nem ért véget, még vagy száz ennyi életem van még hátra, mint amennyit megéltem. Még is, egyedül nem igazán akarok menni. Emlékszem, hogy nagyon régen is már megfordult a fejemben, hogy elszívódjak innét, és akkor sem akartam egyedül menni. Bonniet hívtam, de őt sikerült elüldöznöm magamtól akkor, mikor odavetemültem, hogy teljesen kikapcsoljam az érzelmeimet. Én pedig most is szeretném őt magammal vinni, hogy neki is szebb legyen, hogy ne szenvedjen. Bonnie egy tisztalelkű lány, aki nem érdemli meg azt, hogy így bánjanak vele. Én megfogom őt védeni, még akkor is, ha nem fog kérni belőlem. Megérdemelném, elvégre hiába panaszkodom, sajnos én is lehettem bárminek a probléma forrása. Érthető, és én is megfogom érteni. Talán... talán... Minden szavamat csak ezzel tudnám kezdeni, elvégre még semmi sem biztos itt az életben. Még én magam sem tudom pontosan mi az amit szeretnék, először még össze kell szednem a gondolataimat, és végiggondolni mindazt, amibe belevágnék. Belevetném magamat a nagy semmibe, hidakat égetnék magam mögött, de talán leszek annyira erős, hogy viszont magam elé építeném helyette a hidakat. Az nem lehet, hogy így érjen véget minden. Míg elmélkedtem, talán mondhatni, hogy ébren álmodtam. Mindeközben magam mögött hangforrás suhogott el, mire én nem mozdultam meg egyáltalán, csak ültem ott továbbra is. Hiába próbálnám letörölni a meggyűrtséget és a bánatot, nem menne. A színészkedés soha nem ment számomra, mindig önmagamat adtam. Most sincsen másként. Bonnie előtt pedig nem szeretnék titkolózni, sem mutatni neki a szépet, elvégre ismer engem. Felesleges lenne tettetni magam. Mikor felteszi a kérdésemet, hirtelen megmoccanok, mintha akkor térnék magamhoz. De valójában csak reagálni próbáltam, hogy kezdjek is valamit magammal. Nem lehetek mindig ilyen... változnom kell, és ennek érdekében is fogok cselekedni. - Bonnie. - Ejtem ki a nevét halkan, amikor aztán óvatosan felemelkedem, még is gyengén. Könnyeimet elsepertem arcom pályájáról, majdan egészen nehezen fordulok vele szemben. Pár pillanatig úgy maradtam, s egy újabb könnycseppet engedek útjára, majd egyre többet, és többet. Néhány másodperces tétovázás után egy lépést teszek felé, éppen amennyit kell, majd gyengéden ölelem őt magamhoz, végigsimítva ekkor óvatosan a haján. Nem akartam elengedni. Szükségem volt most erre. Hirtelen úgy is éreztem, mintha minden bajom és bánatom tovament volna. - Annyira sajnálom... - rebegem halkan a könnyektől.
Azt mondják, hogy minden okkal történik, de néha úgy éreztem, hogy talán túl sok súly telepedett a vállaimra, s amikor tükörbe pillantottam, akkor néha halovány mását láttam annak, aki egykoron voltam. Sokkal erősebb lettem, miután sikerült visszatérnem a másvilágról, ami mostanra már össze is omlott. A barátaim itt voltak, de mégis úgy éreztem, hogy ideje elmennem kicsit. Szerettem volna kiszakadni a városból, ebből a zűrzavarból és csak magam lenni. Lehet, hogy önzőség volt a részemről, de úgy éreztem, hogy kivételesen én is lehetek az, kicsit csak törődhetek magamnak. Az, hogy hova megyek vagy mit fogok csinálni nem érdekelt, ahogyan nem is terveztem el. Úgy gondoltam, hogy majd sikerül oda eljutnom, ahol mindenképpen lennem kell. Kár lenne tagadni, hogy nem volt jó érzés csak magam lenni és olyan helyen lenni, ahol senki se ismer, még annak ellenére is, hogy valakivel viszont egyre közelebbről kezdtük megismerni egymást. Hogy ez megijesztet-e, vagy inkább az, ami történt? Hmm, jó kérdés, de valahogy nem is akarok erre gondolni, hiszen hozzám nem méltóan kivételesen elrohantam és magam mögött hagytam azt a személyt is, aki fontossá vált. Sose tettem ilyet, de az elmúlt időszakban úgy néz ki, hogy túl sokszor fordítottam hátat. Nem akartam többé az a személy lenni, akire csak akkor van szükség, ha nagy a baj és boszorkány kell, vagy akinek csak a válla jó, de amúgy nem érdekel senkit se, hogy mi van vele. Emiatt mentem el, s most amiatt jöttem vissza, mert nem akartam veszélyt jelenteni arra, aki talán a szívemig hatolt. Talán nem érdemlem meg ezt a fajta érzést, hiszen csak úgy lángra lobbantak azok a tárgyak, mintha az érzések hevességében elveszítettem volna az önkontrollt, vagy nem tudom mi lenne a jobb szó rá… Talán idővel ő is el fog felejteni, még ha én őt sose… Ahogyan arról se szóltam senkinek, hogy megyek, úgy az érkezésemről se szóltam. Ha akarnak valamit, akkor úgyis megtalálnak és rájönnek arra, hogy újra itt vagyok. A lakás kitakarításával már végeztem, de a pakolással nem igazán, mintha magam sem tudnám azt, hogy tényleg maradni fogok, vagy nem. Csak álltam a bőrönd fölött és egy fényképet tartottam a kezembe. Azon csak olyanok voltunk, mint két átlagos ember, a könnyet könnycseppeket sietve töröltem le az arcomról, amikor is olyan érzésem támadt, hogy valaki van itt. Sietve léptem az ablakhoz, ahonnan megpillantottam Stefan sziluettjét. Nem értettem, hogy mit keres itt, vagy miért nem jön be, ha szeretne valamit. Sietve mentem a bejárati ajtóhoz, majd ahogyan kinyitottam és kiléptem rajta meg is szólaltam. – Stefan? – pillantottam rá kicsit kérdően. – Mit csinálsz itt? – tettem fel a másik kérdést, amire hirtelen nem tudtam volna választ adni, hiszen az utolsó találkozásunk is eléggé balul sült el, de szemmel láthatóan most már nincs kikapcsolva, vagyis nagyon remélem, mert nem akarom őt bántani. Ő mindig is közel állt hozzám, még ha nem is mindig volt felhőtlen a kapcsolatunk…
Sok év után ráébredtem, hogy az érzelem igen is csak erőssé teszi az embert. A harag, a düh, a kegyetlenség csak mind visszafogja a lelkem, ami miatt képtelen vagyok olyanná lenni, mint amilyenné szerettem volna válni. A napokban jártam a temetőt, és ráébredtem arra, hogy más is mennyi mindenkit elveszített már. S talán a hozzátartozók mégsem őrültek bele, mint ahogy nekem ment el az eszem Elena miatt, és talán mindentől. Nem tudtam kezelni mindazt, amikre régen talán képes lettem volna. A gondok és a problémák egyre inkább nehezebbek lettek, és hiába tartottam a vállammal ezeket a terheket, egyszer én is csak elfáradtam, és összerogytam alattuk. Megtörtem. Szóval... jártam a temetőben. Ugyan senki sem volt ott, akit ismertem volna, még is találkoztam egy idős házaspárral, akik összesen lehettek kétszáz évesek. Menni is alig tudtak, de még is ott voltak, és ültek a padon egy sír előtt. Mélázva néztem a jelenetet, s mikor tovább mentem volna utamra tovább szemlélni, egyszer csak arra lettem akkor figyelmes, hogy az idős hölgy nagyon nehezen tud a két lábára állni, hogy megöntözze a síron lévő gyönyörű sziklakerti növényeket. Akkor odamentem, és segítettem neki, és abszolút nem bánta a dolgot. Miközben öntöztem a tarka virágokat, megmertem kérdezni, hogy ki fekszik itt. Akkor mondták, hogy a lányuk, aki balesetben meghalt nagyon fiatalon. Egy szót sem szóltam akkor, hanem illedelmesen elköszöntem. Ott ült két szülő, akik még most is élnek, holott elveszítették az egyetlen lányukat. Mégsem omlottak össze, ahogy én azt tettem. Gyenge voltam. Gyenge is leszek. De ez tesz azzá, aki vagyok. Amit eddig mutattam másoknak, az nem én voltam. Én nem vagyok gyilkos. Nem is szerettem sohasem az lenni. Tudom, az nem én vagyok. Mély levegőt veszek magamhoz, ahogy aztán gyűrötten kifújom magamból azt. Aztán feltekintek az égre, és figyelemmel követem a nagy gomolyfelhőket, mely elhalad fejem felett lassan a szellővel. Az idő is olyan, akárcsak a kedvem. Mindig egymásra hangolódnak. A bánatra túl sok okom nem lehet, elvégre visszatért az a lány, akit már annyi ideje nem láttam. Bonnie... utoljára akkor volt hozzá szerencsém, amikor a kikötőnél voltunk, és akkor is kikapcsolt állapotban lehettem csak vele. Bonnie az egyedüli, akivel még tudok szót váltani, már ha hajlandó rá. Nem érdemelném meg, hiszen nem bántam vele jól akkor. Én csak szeretnék vele beszélni, mint két jó barát, ahogy régen is tettük. Hiányzik. Miközben az égre tekintek újra, ajkaimat összehúzom, és azon pillanatban aztán könnycseppek facsaródnak ki szempáromból. Lehunyva aztán több könny zúdul le arcomon, és fáradtan hajtom le aztán a fejemet. A terasz lépcsőjén ülök, valahogy nincs erőm bekopogni. Ha kell, egy évezredet is várok, de nem tudok bekopogni. Összeomolnék és talán abban a pillanatban el is tűnnék örökre ebből a városból. Nem vagyok jól.
Kezdőlap
