to Shane Hopkins

Soha nem gondoltam volna azt, hogy egyszer ezt fogom tenni. Talán a képzeletemben már jártam hasonló helyzetben, helyen de az se ilyen volt, mint ez. Ehhez foghatót még soha se tapasztaltam, pedig azért jó pár férfival hozott össze a sors, de annál kevesebb kapta meg azt, amit akart. Soha nem szerettem azokat a nőket, akik oly könnyen oda adják magukat minden jöttmentnek és talán ebben a pillanatban most én kissé közéjük tartozhattam, hiszen egyszerűen csak megváltam a ruháimtól és élveztem azt, ahogyan a szél cirógatja a bőrömet és táncra kél a hajammal. Volt valami ebben a férfiban, ami egyszerre vonzott felé, ahogyan a mágnes két ellentétes pólusa vonzza egymást, de ugyanakkor valami talán kissé óva is intett tőle, de még se az utóbbira hallgattam. Egy pillanatra át akartam adni magamat a természetnek és esetlegesen annak, amit ez a férfi nyújthat számomra. Éreztem a testemen a perzselő pillantását, mire egy röpke pillanatra újra megnéztem magamnak, majd pedig nem sokkal később az erdő mélyében tűntem el úgy, mintha mindig is odatartoztam volna és csak a hívószóra vártam volna eddig.
Amint betettem a lábamat az erdőbe nincs menekvés. Ezt pontosan tudom, de még se zavar, hanem sokkal inkább tetszik ez a gondolat. Úgy érzem végre hosszú idő után haza találtam, hogy mindig is idetartoztam és a szívem talán néha egy-egy ütem erejéig gyorsabban is ver, amikor eszembe jut Shane, hiszen biztos vagyok abban, hogy hamarosan ő is utánam veti magát. Már csak az a kérdés, hogy mikor és miként? Egyre gyorsabban haladok, s az se zavar, hogy egy-két ágat letörök, vagy az, hogy néha egy-két dolog a lábamba szúr, mert a vágyaim a félelmeimmel összeolvadnak szinte, de ugyanakkor ott van az a tény is, hogy kíváncsi vagyok. Tudni akarom, hogy miként fog meglepni és mit tervez velem. Soha nem találkoztam még egy olyan erős alfával, mint amilyen ő. Amikor viszont megpillantok egy tavat, akkor abba az irányba haladok, lassan a lábamat belemártom és hamarosan pedig teljes testemmel elmerülök benne. Egy pillanatra nem marad már semmi se csak a hideg víz cirógatása és annak a hatása a testemmel, de még ez se segít abban, hogy az izzó és vágyakkal teli testemet lehűtse. Sokkal inkább még ez is inkább csak növeli a vágyaimat. Nem sokkal később viszont kiemelkedek a vízből és ekkor meghallom egy farkas vonyítását. Odapillantok és felismerem őt. Shane... A bennem lakozó nőstény válaszolni akar, de nem tud szabadulni, hiszen a hold fogságában van. Figyelem őt, nem engedem el a tekintetemmel és egyre inkább szenvedek, hogy nem szabadulhat a nőstény és ebbe a fránya emberi alakba van zárva, végül lassan végig érintem a testemen, mintha csak a vízet szeretném letörölni magamról. Úgy mozdulok minden egyes alkalommal, hogy tökéletesen láthassa a testemet és azt, hogy a víz és ő is milyen hatással volt rá, hiszen egyre jobban vágyom utána.. De ennek ellenére hamarosan újra a "habok" közé vetem magamat ezzel is elrejtve előle a testemet és közelebb úszom hozzá, de nem megyek ki, nem sétálok oda hozzá. Azt akarom, hogy ő jöjjön utánam, kapjon el, kebelezzen be és tegyen velem azt, amit szinte csak akar, hiszen már így is a fogságába estem és biztos vagyok abban, hogy egy darabig nem is fogok tudni szabadulni onnét.


credit by lena

to Elsa Cipriano

Bólintok. – Nem, nem véletlenül ül itt. Felkelhetett volna már akkor, amikor pofátlanul a melleihez beszéltem. Eljátszhatta volna a dámát, pofon vághatott volna de nem tette. Lázba hozta, ahogy bámulom, mert tudta, hogy az jár a fejemben, hogy megdugnám a csinos kis testét. Mégsem kelt fel. Nem csak azért, mert szívesen ágyba bújna velem, hanem mert tudja jól, hogy van valami, valamim ami kellhet, ami égetően piszkálja odabent. – összecsapom tenyerem és elhajolok – és persze mert van tartása. Ha nem lenne már elküldtem volna. – Tudom, hogy nem fog felállni és távozni. Nem, ahhoz ez a nő túl kíváncsi, tudnia kell, hogy mi az amit felajánlok neki, mi az amitől olyan rohadtul levakarhatatlan vigyor ül a képemen miközben azt ecsetelem, hogy legszívesebben meghúznám. – Nem téved. – vezetem a nőt magam mellett nyugodt, ráérős tempóban, miközben tekintetem már a jól ismert fákat fürkészi. Elégedett vigyorra húzom ajkaimat. – Helyes Miss. Cipriano. Lepjen meg. – kacsintok rá és még szélesebb lesz a vigyorom, mikor végre megérzem benne a nőstényt, a vadat, ami elégedetlenül nyújtózik meg és nyalja meg pofáját, mikor végre magához tér. Ó, igen, már érzem is amit karmai a húsbörtönnek feszülnek, mikor megérzi az otthonát, az erdőt, az avartakarót meztelen lábai alatt, a magas északi szélben pihenő fákat, a fenyők és moha édesen keserű illatát és persze a vadászat keltette emlékeket. – Nem szoktam megismételni magam Miss. Cipriano. – mondom nyugodtan miközben végignézek lemeztelenített testén. Apró de gömbölyded mellei csodásan merednek előre, ahogy a szél megcirógatja őket; a vékony derékra és a széles csípőre mi tökéletesen prezentálja, hogy a nőstény alkalmas arra, hogy kölyköket hozzon a világra. Aztán jön a formás fenék, ami elviselné a tenyeremet ha úgy adódna, a combok mik megfeszülnek, az izmos vádli és a tökéletesre lakkozott lábak. Nem mondom, tetszik a látvány. Elégedetten morranok fel a pézsmaillattól amit a szél kap fel lábai közül. Aztán Piroska cipellői lehullnak, a nő pedig ösztöneit követve veti magát a fák közé. Végre. Oldom a nyakkendőt és ledobom magamról. Azt követi a mellény, az ing, a nadrág és a boxer is. A cipőkből már rég kibújtam. Most már én is meztelen vagyok. A nővel ellentétben azonban, nekem nincs szükségem a holdra ahhoz, hogy ledobjam emberi bőrömet. Ja, hogy ezt elfelejtettem volna neki megemlíteni? Nahát. Fáj, rohadtul, mocskosul fáj. Végül azonban Piroskát már egy igazi farkas űzi az erdőben és nem kell sokáig kutatnom, hogy nyomra leljek. A nő letört faágakat, felzavart avart és félelmet hagy maga után. Pontosabban; vággyal telített félelmének szaga mágnesként vonz. El fogom kapni és akkor az enyém lesz. Elveszek tőle mindent ami valaha hozzá tartozott, hogy megtanítsam arra, minden az övé lehet… hogy senki sem taszíthatja félelembe a múltjával… részben mert az sem lesz már többé az övé. Tudok róla mindent; tudom kit űz, tudom, hogy ki akar annyira meggyötörni, ki az aki felett uradalmat akar nyerni. Ismerem a félelmeit és a vágyait… amik épp hozzá vezetnek. Ő azonban nem tudja, hogy én nem egy mezei farkas vagyok. Lassú, ráérős léptekkel, halkan, nesztelenül követem alakját. A víz elmossa a nyomait, ügyes, nagyon ügyes. A hegygerinc mögül figyelem, ahogy karcsú alakja kiemelkedik a tóból. Előre meredő bimbói tökéletesen hetykévé varázsolják kebleit. Vicsorogva nyalom meg pofámat. Nem hagyok neki időt. Felvonyítok. Csapdába ejtem. Vonításom tudom, hogy csak még jobban feltüzeli a nőstényt, aki képtelen lesz ellenállni a gondolatnak, hogy reagáljon a fajtársának.

credit by lena

to Shane Hopkins

Talán azt kellene éreznem, hogy vegyem fel a nyúlcipőt és szaladjak olyan messzire ettől a férfitől, amennyire csak tudok. Hagyjam a munkát és mindet, amit a közelébeb érzek, de nem tettem. Egyszerűen ha akartam volna se tudtam volna elfutni, mert úgy éreztem, hogy egy láthatatlan bilincs, lánc ide köt és nem enged el. Ez már többről szólt, mint holmi gyermeki kíváncsiságról. Sokkal több lappangott minden ki mondott és minden kimondatlan szó mögött. Nem értettem, hogy miként lehet ekkora önuralma és miként képes leplezni mindent, ami esetlegesen fájdalmat okozhatna neki. Talán igaza van, talán nem lehetetlen dolog az amiről beszélni. Bár az igazat megvallva néha igazán nehéz volt arra koncentrálni, amit mond. Főleg akkor, amikor szinte le se vette rólam a tekintetét. Éreztem perzselően mámorító tekintetét, amint a mellkasomat figyelni. Ha akartam volna már akkor se tudtam volna leplezni azt, hogy milyen hatással is van rám, illetve a múltam foszlányani, démonai miként hatnak rám. De valami megfoghatatlan dolognak köszönhetően úgy éreztem, hogy nem is kell. Mintha részben akarna valami új dolgot mutatni és részben pedig megtanítani arra, hogy miként  tudok a múltam démonaimból erőt kovácsolni. - És mi van akkor, ha már most készen vagyok? - kérdezem tőle kíváncsian és egy kicsit közelebb hajolok. - Talán nem véletlenül ülők itt és ezt szerintem maga is pontosan tudja. - mondom neki komoly és közben a lényem minden apró darabkája szinte megperzselődik a tekintetének köszönhetően. Az egész olyan, mintha a lényem szép lassan pernyévé változna, majd újra összeállni csakis azért, hogy újra képes legyen megperzselődni neki köszönhetően. Fura volt az egész dolog, hiszen nem éreztem azt, hogy tartanom kellene tőle. Sőt, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy végre valaki talán megérti, hogy mire vágyom és talán még olyan dolgokat képes meglátni, amiket még én magam sem vettem észre, hogy pontosan mit is akarok, mire is vágyom, illetve mire van úgymond szükségem. Egy pillanatra meglepetten pillantok rá, miután hirtelen megrázta a vállaimat. Figyelem őt és nem eresztem el a tekintetemmel t, de ennek köszönhetően a vérem még inkább forrni kezd, mintha fel akarna forrni és végre a bennem lakozó nőstény felszínre szeretne törni. Kereshetnék okokat, hogy miért tette és hogyan volt képes nálam ezt elérni, de nem akarok okokat. Bólintok arra, amit mond, de nem mondok már semmit se. Túl sok talán erről a beszéd, hiszen mindig is úgy gondoltam, hogy a tettek sokkal többet képesek kifejezni, mint egy-egy szó. Majd kiderül idővel, hogy valóban igaza volt ezzel kapcsolatban vagy nem. De már most is tudom, hogy úgy lesz, ahogyan mondja. Érzem, amint a lehelete cirógatja a nyakamat és a fülemet, aminek következtében egy jól eső bizsergés fut végig a testemen. Egy pillanatra még a szemeim is lecsukodnak, mintha ezzel próbálnám az önuralmamat is visszanyerni, hiszen már egyre inkább  biztosan vagyok abban, hogy minden egyes apró nézését, esetleges érintését és közelségét direkt csinálta, hogy újra és újra megperzseljen és előhozzam belőle azt, amit annyira mélyen eltemettem. A nőstényt, a bestiát. - Talán még tudok meglepetést okozni Mr. Hopkins. - mondom neki egy féloldalas mosoly kíséretében és ahelyett, hogy fent tartanám a távolságot újra közelebb lépek és mintha a belőle áradó ösztön, birtoklási vágy képes lenne újra és újra megperzselni, a lángjaival bekebelezni. - Vadászni? - Nézek rá kíváncsian, majd figyelem, amit csinál, majd a tekintetem újra az előttünk elterülő birtokra vándorol. Pillanatok alatt kilépek a cipőmből, majd hamarosan a blézerem a földön landol. Egy pillanatra habozok és figyelem őt. De látom rajta, hogy nem viccel és bennem pedig egyre inkább pezsegni kezd a vérem és az ismeretlen utáni áhítozás. Teszek egy- két lépést, de közben nem veszem le róla a tekintetemet. Végül pedig a cipőm hangos koppanással ér földet, de közben pedig én már réges-régen az erdő felé indulok vagy talán futok. Magam sem tudom, de minél közelebb érek az erdőhöz, annál inkább kezdem úgy érezni, hogy szabad vagyok és annál jobban kezd megjelenni az igazi énem.....


|| Lesz még jobb is
credit by lena

to Elsa Cipriano

Elvenni mindent, megtörni az akaratot, uralni, hatalmat gyakorolni. Sok-sok csábító gondolat de nem, ez a nő még nem kész rá, még túl dacos és vad és talán ez a vadul táncoló láng a tekintete mélyén ami felkeltette az érdeklődésemet, aminek köszönhetően tudni akarom mire és miképp reagál, hallani akarom szívének heves szinte már fájóan tomboló dobbanásait, érezni testének rezdülését, látni ahogy elnyílnak ajkai, látni amint menekül, pulzusa fellendül és az egekbe szökik. Egyelőre azonban a velem szemben ülő nővel ellentétben, én tökéletesen uralom a testemet, a szívemet, a bennem élő vadat. Vele ellentétben nekem nincs félnivalóm. Az én múltam keserű, de nem rejt olyan titkokat, melyeket elő kell vagy amiket elő lehet ásni. Tudom, hogy vágyik rám, de ez nem azért van, mert olyan különlegesen jóképű lennék vagy mert csábítaná a gondolat, hogy az ördög ágyában kössön ki ma éjjel. Azért vonzom, amiért ő is vonz engem. Azért, amik vagyunk. Vérfarkasok. Élettől, szikráktól duzzadó és robbanó teremtmények, akik úgy vonzzák az embereket, mint az éjszakai fény a pillangókat. Mi megégetjük őket, de még ezt is olyan édes-keserűn, hogy újra és újra visszatérnek, mert meg akarnak égni. Ilyenek vagyunk. Nem véletlen, hogy nem akarom elemelni a pillantásomat a hízelgően szaporán emelkedő mellkasról. Tagadhatatlanul megégetném magamat vele és én is felperzselném őt. Jobb lesz hát figyelni. Az ördöghöz küldték anélkül, hogy tudták volna, az ördög cimborájaként érkezik. Megrezzen az arcom, amikor a titok eltemetéséről beszél. Egy félmosolyra húzódik az ajkaim, de tekintetem hideg marad. – Nehéz, pokoli nehéz. – bólintok, de nem hallgatok el. – És bizony meg kell fizetni az árát, de nem lehetetlen. A kérdés inkább az, hogy kész-e megfizetni az árát. Ha így van Elsa, jöjjön hozzám bátran. – nem tartom sarokban, nem akarom, hogy úgy érezze zsarolom. Eszemben sincs. Már megmondtam. Aki nekem dolgozik, arról többé nem lehet következmények nélkül beszélni. A kicsi Elsa csoda országba csöppenhet ha kész lesz befogadni, mindazt amit nyújthatok. Bár ez az ország egy kicsit más, mint amit a mesében láthatott a nő. Ebben a nyúl már halott, a macskának nincs feje és a hernyó… na, abba ne is menjünk inkább bele. – Ne okolja magát. – rántom meg a vállamat, mielőtt még a nő nekem elsüppedne itt az önsajnálat, depresszió meg ki tudja még minek a világában. Arra semmi szükség. – Ha készen áll, ez az álca egybeolvad majd magával Elsa. Fegyverként használhatja majd és pajzsként. – kérdi miért őt választottam. Visszagondolok a kettő másikra. Az ostoba szőkére, akinek hosszú ujjai hamar megtalálták a farkamat, amiért már mehetett is, vagy a kis vörösre, aki még háromszor látta a hálómat a találka után de semmi többet. Persze, mindkettő azért jött, mert jól fizetek. Egyik sem kapott többet annál, amit megérdemelt. Gondolataim visszaterelem Elsara és elégedetten nevetek fel a szavaira. Miért nem teszem próbára… vigyorogva csóválom meg a fejemet. Pontosan erre készülök. Nem ok nélkül hergeltem fel és azt akarom, hogy minden érzékét, minden vágyát és félelmét, minden szívdobbanását és lélegzetvételét a következő óráknak áldozza. Magamhoz rántom, teste az enyémnek feszül, ujjam álla alá fut és megemelem fejét, a tekintetét akarom. – Valóban ezt akarja? – kérdem halkan és pofátlanul hajolok füléhez. Leheletem fültövét cirógatja, mikor ismét megszólalok. – Kíváncsi vagyok, mennyire akar megfelelni ma nekem… és arra is mennyire fog. – mondom már elhúzódva és el is eresztem, de meglepetésemre közelebb lép és kimondja, amit gondol. Újabb piros pont. Bólintok. – Tudtam. Ettől azonban még nem vettem biztosra. Nem mindenki képes rá. Maga igen. Helyes. – kacsintok és végignézek a nőn. – Ez magánterület. Vegye le a cipőit, nem lesz rájuk szüksége. Vadászni fogunk. – bújok ki a zakómból és oldom meg kissé a nyakkendőmet. A mellény az ingen marad, csak a fehér anyag ujjait tűröm fel. – Jobb lesz, ha elindul Piroska. Én vagyok a farkas. – nem, nem viccelek és még a tekintetem sem rezdül meg kijelentésemre. Halálosan komolyan gondoltam, amit mondtam. A kérdés csak az a nő képes-e rá. Képes-e megfizetni az árat.

credit by lena

to Shane Hopkins

Fogalmam nem volt arról, hogy mi fog történni ma, hiszen túl sok mindent lehetett hallani erről a férfiről, de mindegyik mesében volt egy közös dolog. Mindenki úgy gondolta, hogy maga az ördög. Talán igazuk van és csak én nem látom benne meg az ördögöket, de az is lehet, hogy ők tévednek és teljesen más miatt képzelik ezt róla. Hiszen az ember, ha találkozik vele, akkor szembesül azokkal a dologgal, ami árad a lényéből. Tiszteletet parancsoló a megjelenése, ugyanakkor valami ott bujkál a tekintetében, valami rossz fiús, ami még vonzóbbá teszi őt. Mintha egy láthatatlan kéz, árny itt tartana. Ez már nem csak a puszta kíváncsiságról, hanem annál sokkal többről. Érzem, amint minden egyes porcikám reagál a közelségére. Érzem az egyre nagyobb gombócot a gyomromban, majd pedig azt ahogyan lent is egyre inkább kezdek utána vágyakozni, végül elég két szó és mintha minden vágyakozásom szerte foszlana. Elég egyetlen dolog ahhoz, hogy a bennem lakozó sötét énemet, a bestiát elkezdje felszínre hozni. Talán mégis magával az ördöggel kezdtem üzletbe.. Érzem, ahogyan a szívem egyre inkább dobogni kezd és azt is, ahogyan a bennem lakozó nőstény egyre jobban ki akarna törni és elpusztítani mindent. Megmutatni neki, hogy nem tehet velem azt, amit akar. Nem elég ide az mély és babonázó hangja, nem elegendő az a szempár. De még se teszem. Visszafojtom magamba a dolgot és próbálom minél mélyebbre temetni. Pontosan tudom, hogy mi az a félelem. Sokáig éltem abban, s még mindig abban élek. Egy olyan dolog van, amitől nagyon félek, az pedig a múltam. Érzem a tekintetét magamon, illetve azt ahogyan a mellkasom egyre szaporábban emelkedik le és föl. Mintha pontosan tudná azt, hogy mi az egyetlen olyan dolog, amitől leginkább tartok és ezt a tudtomra akarná adni. Mintha ezzel is csak a hatalmát akarná bizonyítani, hogy ő mindenre képes. Képes lenne úgymond a benne rejlő alfa uralni engem, talán még félelemben vagy sakkban is tartani. Már magam sem tudom és egyre inkább nem értem őt, egyre jobban össze zavar... Figyelem ahogy végignyalja az ajkait és érzem, amint a lábam köze is görcsbe rándul és kicsit megborzongok attól, amit hirtelen a lelki szemeim előtt látok. Összébb húzom magamat. Vágyok arra, hogy érezhessem a testének a melegét, nyelvének, ajkainak az érintését. Egyszerre vagyok kicsit felizgult és dühös. Egyszerre akarok távol lenni tőle és a közelében lenni. Mintha pontosan tudná, hogy milyen hatással van rá, de én akkor se fogom neki megadni azt, amire vágyik. Nem és nem! - Pontosan tudom. - mondom neki magam elé bámulva, hiszen ennél nagyobb titkom talán nincs is, mint az, hogy mit tettem. Megöltem egy embert, az apámat, illetve ott vannak azok a piszkos dolgok is aminek köszönhetően ide jutottam. Pontosan tudom az, hogy félnem kellene és félek is attól, hogy egy nap arra ébredek, hogy mindennek vége szakadt és kiderülnek a múltam dolgai. De nem szeretem gyengének mutatni magamat, nem akarok sebezhető pontot adni senkinek se, ezért teszek úgy, mintha semmitől se félnék. Óvatosan rápillantok és figyelem őt. - Vannak olyan titkok amiket nehéz oly mélyre rejteni, hogy még a szívünk se reagáljon rá. - mondom neki komolyan és közben a tekintetét figyelem. Olyan, mintha az íriszei kicsit sötétebbek lennének. Nem ijesztenek meg, sőt egyre inkább kíváncsibbá tesznek, hogy vajon mit rejtegethet eme férfi. Mi az, ami őt ilyenné tette... mi az amitől esetleg ő tart, fél.. - Talán eddig egyedül maga látott át az álcámon. - mondom úgy, mintha az egész csak egy feltételezés lenne. - Ohh, szóval tényleg nem véletlenül lehetek itt és élvezhetem az Ön társaságát. - mondom neki komolyan, majd mire a mondat végére érek, addigra egy apró mosoly is megjelenik az ajkaim szélén és a szemeimben újra az az ismerős tűz jelenik. Mindig is úgy gondoltam, hogy okkal történnek a dolgok és az se véletlen, hogy pont engem választott. Főleg, azok után, amit mondott még inkább biztosabb vagyok ebben. Lettek volna önkéntes jelentkezők is. Ehhez kevés lenne egy csinos popó, hogy ide bejuttasson. Kell még valaminek lennie és meg fogom tudni... Érzem a pillantását magamon, majd lent a lábamon is, ahol a szoknya a felcsúszott. Látom a szemtelen mosolyát, de a perzselő tekintetének köszönhetően a vérem még inkább forrni kezd. Figyelem őt, de nem válaszolok a kérdésre, hiszen úgy érzem hamarosan megadja a választ rá. Ördögi mosoly jelenik meg az ajkaim szélén a válaszát hallva, majd halkan, mint aki csak megerősíteni szeretné a dolgokat. - Ebben igaza van. A móka is fontos. - Egy pillanatra habozok, de végül elfogadom a felém nyújtott kezét és felállok. Érzem a belőle áradó illatot és egyre inkább kezdek megveszni. Egyre inkább felszínre akarna törni a bennem rejlő bestia,a mi legszívesebben leterítené őt. Egyik énem érezni akarja a közelségét, de a másik felem meg pontosan ez a dolog ellen küzd. Követem őt  és próbálok lépést tartani, de egy ilyen helyen magas sarkúban nem egyszerű. Kíváncsian pillantok rá, majd elmosolyodom. - Miért nem tesz próbára és akkor meg tudja Mr. Hopkins. - mondom neki kicsit talán kihívóan és figyelem őt, hogy pontosan mit is tervez. Egyik énem azt mondja, hogy forduljak meg, tipegjek el és hagyjam itt őt. De a másik énem többet akar még annál is, amit eddig kapott. Lassan bólintok arra, amit mond, hiszen maradni fogok, vagy ne legyen a nevem Elsa Cipriano. Nem most fogok megfutamodni. Teszek felé egy lépést és továbbra se eresztem el a tekintetemmel őt. - Szerintem pontosan tudta már az előtt a válaszomat erre, mielőtt megszólalt volna. Tudja jól, hogy nem fogok hátat fordítani, nem fogok elmenni, hanem maradni fogok legyen bármi is az amire most készül. - mondtam neki komolyan, hiszen úgy éreztem szép lassan előtte is talán nyitott könyv leszek, még ha ő számomra továbbra is rejtélyekkel teli könyv.

credit by lena

to Elsa Cipriano

Egyre jobban tetszik ez a nő. Okos, könnyedén és ügyesen forgatja a szavakat és az esze is gyorsan vág. Tekintete is csillog, élettől és szenvedélytől ragyog, van benne valami, valami amit annyira veszettül keresek Juliaban, ami lassan ébred a vadászban akit addig nem eresztek, amíg meg nem tanul élni és élvezni az életet. Ahogy azonban a vadászomban, úgy ebben a nőben is van valami plusz amire a farkasom is felkapja a fejét, ami miatt már most tudom, hogy a markomban fogom tartani, hogy ráfér egy lecke amivel aztán úgy engedhetem el, hogy tudom, már nem kell senkitől és semmitől sem megriadnia. Lassan hajolok hozzá és jól sejtem, hogy mindössze két szó kell, nem több, hogy megtörjem őt. Persze az arca rezzenéstelen marad, amiért ismét piros pont jár a nőnek a láthatatlan ellenőrzőjébe… pontosan, mint Julia. A szíve ezt a nőt is elárulja. Hevesen kezd dobolni mellkasában és a nőstény is vicsorogni kezd az őt bekerítő hím felé. Tőlem aztán acsarkodhat, annál nagyobb számomra az élvezet, amikor magam alá kényszerítem. Ez nem azt jelenti, hogy, mint férfi uralkodom felette. Nem, ez nálunk jóval többet takar. A hím meg akarja hágni a nőstényt és ezt úgy teszi meg, ahogy csak kedve tartja. Persze most még nem engedek a bennem élő szörnyeteg vágyainak, nem hagyom, hogy kiszakítsa a nőstényt a nőből. Nincs rá szükség. A nő vágyának pézsmaillata anélkül is az orromba tolakodik, hogy megerőltetném magam. Helyes, nagyon helyes és egy pillanatra elképzelem, ahogy reszkető testéből kéjes sóhajok szakadnak fel, miközben alattam nyögdécsel. Végignyalom az ajkam és visszatérek a szavakhoz, mielőtt még átvennék a tettek az irányítást… ami ritkán fordul elő. Szeretek az irányításom alatt tartani mindent és nagyon nehezen vesztem el a türelmemet. Igazi ragadozó vagyok. Türelmes a végsőkig és ahelyett, hogy lecsapnék, magamhoz édesgetem az áldozatot. A bárányt. – Akinek titkolnia valója van, annak félnivalója is Elsa. – jegyzem meg szinte már félvállról de anélkül, hogy nagyképű seggfejnek tűntetném fel magam. Legalább húsz évvel lehetek idősebb nála, van bőven tapasztalatom. Én nem dédelgetem őt, nem fogom selyempapírba csomagolni a szavaimat, hogy elbírja a súlyukat. – New York. A szíve majd kiszakad, úgy dobog Elsa. A titkok, ha nem rejti rohadt mélyre őket csak sebezhetővé teszik. – Nem véletlen keringenek rólam pletykák. Igen, maga vagyok az ördög vagy legalább egy hűséges messiása. Miért? Nálam mindennek ára van. S nem voltam mindig ilyen. A feleségem és a gyermekem halála viszont sok mindent megváltoztatott. – Két munkatársát hallgattam meg ön előtt. Mindketten önként jelentkeztek, meghallgatást kérve. Magát azért választottam, mert van esze és nem kellett eddig csalódnom. – keretet, börtönt teremtek teste köré. Eddig nem kellett. De ha a nő így lebecsüli a félelmet és annak erejét, el kell gondolkodnom, hogy érdemes-e tanítanom. Végül csak biccentek. – Azt elhiszem. Csak aztán nehogy elrontsa a gyomrát. – aztán szóba kerül a bárányhús, na meg az ördög és a megtévesztő angyali külső. Elvigyorodok és leplezetlen, szemtelen pillantással időzök el dekoltázsa felett és a combjain, ahol kicsit felcsúszott a szoknya mikor a nő mocorogni kezdett. – Erre én is figyelmeztethetném. Mégsem teszem. Mit gondol miért, Elsa? - hagyom, had szabaduljon fel, had lélegezzen fel. Elhúzódva válaszolom meg a saját kérdésemet. – Eltűnne belőle a móka. – Kezemet nyújtom felé és ha elfogadja, könnyed mozdulattal emelem meg és indulok meg vele az erdő felé, miközben elégedetten hümmögve lelem élvezetemet a fenekének látványában. – Mit gondol Elsa, képes átlépni a saját korlátait? – állok meg hirtelen, de nem nyúlok felé, csak oldalasan pillantok rá – Ha igen, akkor csatlakozzon hozzám és megmutatom, mit ad a félelem. Mit ébreszt fel, mit nyerhet vele. – kacsintok és kihívom őt. Kíváncsi vagyok mennyit ér meg neki ez a kaland, meddig merészel elmenni a kihívás, a titkok kedvéért.

credit by lena

to Shane Hopkins

Elmosolyodom a szavai hallatára, de nem felelek. Pontosan tudom, hogy az emberek szeretik a precizitás ilyen téren. Én pedig szeretek az emberek kedvére tenni ezzel kapcsolatban, de azért én se viszem túlzásba. Nem nagyon szoktak érdekelni az emberek gondjai, de ha az ember ilyenkor legalább azt nyújtja, amit elvárnak tőle, akkor egyre többen fogják őt alkalmazni, egyre több titkot tudhat meg és a titkok mindig is többet fognak érni, mint a pénz. Én pedig szeretem a hatalmat és szeretek másokat sakkban tartani. Talán emiatt kegyetlen lennék? Esetleg az ördöggel cimborálnék? Lehet, de legalább olyan dolgokat tehetek meg, amiről mások csak álmodni mernek, vagy még azt se. Kíváncsi lettem volna arra, hogy mi jár a fejében. Örültem annak, hogy nem bánja azt, hogy még sokszor fogom betenni ide a lábamat. Soha nem azok a nők közé tartoztam, akik csak kacéran mosolyognak vagy beszélnek, de semmi tett nem párosul mellé. Mindig is úgy gondoltam, hogy a tettek néha fontosabbak, mint egy-egy pillantás, mosoly vagy szó. Talán nem kellett volna bele mennem a játékába, de a bennem rejlő bestia nem bírt magával, így ajkaimmal körül öleltem a szőlő szemet, majd pedig lassan elfogyasztottam miközben figyeltem a csibészes mosolyát. Továbbra is őt néztem és egyre inkább kezdett az őrületbe kergetni az, hogy semmit se tudok róla leolvasni, de ugyanakkor éreztem azt az erőt, magabiztosságot, ami belőle áradt. Olyan volt, mintha szép lassan az árnyéka elkezdene bekebelezni miközben minden egyes pillantásától a gyomrom görcsbe rándult, s éreztem, amint a vérem szinte forrni kezd. Nem akarom azt, hogy a  bőröm alá furakodjon, nem akarok újra csapdába esni. Egyszer már elkövettem ezt a hatalmas hibát, de most nem szabad. Minden erőmmel azon vagyok, hogy kizárjam őt, de tekintete nem enged el. Fogva tart, magához láncol és a közben a mosolya pedig szinte felemészt. Gondolataimból szavai térítenek vissza a valóságba, s kíváncsian pillantok rá, hogy miként fogja befejezni ezt a dolgot. Majd, amikor meghallom a New York szót, akkor egyszerre önt el a düh és egyszerre szeretnék eltűnni. Az arcom továbbra se árulja el azt, hogy éppen vihar tombol bennem. Csöndesen ülök, figyelem őt. Nem engedem el őt a pillantásommal, állom a pillantását, nem fordulok el tőle. Érzem a közelségét. Kicsit közelebb hajolok hozzá és mélyen a szemébe nézek miközben ajkaimat elhagyják a szavak. - Soha nem tartottam a pletykáktól, se a pletyka keltöktől, hiszen őket gyorsan el lehet csitítani. - mondom neki még mindig komolyan, majd egy kisebb szünet után folytatom. - Sokkal inkább azoktól kell tartani, akik a titkokat őrzik. - mondom neki minden érzelem nélkül. Pontosan tudom, hogy miről beszélek, hiszen én is sok titkot őrzök másokról. A pletykálókat hamar el lehet tenni láb alól, de akiknél van a titkok nyitja azzal óvatosnak kell lenni. Éreztem a perzselő pillantását miután helyet foglalt, illetve testének közelségét. Nem értettem, hogy lehet rám ilyen hatással. Régóta nem történt már ilyen, hiszen én voltam az, aki mások fölé tudott kerekedni. Nem voltam ártatlan, inkább egy női testbe költözött ördög, egy bestia, aki semmitől se retten vissza. Talán pontosan emiatt jöttem ide, mert az akartam, hogy végre valaki fölöttem álljon, végre valaki képes legyen megtörni. Kíváncsi voltam, hogy mi igaz abból a sok dologból, amit mondanak róla. Éreztem szinte a leheltét, ahogyan a fülemet csiklandozza, illetve ahogyan a gyomrom újra görcsbe rándul, majd amikor államhoz ért, akkor egy pillanatra úgy érzem, mintha a testem lángokba borulna és minden egyes porcikámmal csakis arra vágynék, hogy mindenhol érezhessem az érintését. De nem lehet! Nem fogok újra meghajolni egyetlen férfi előtt se! Nem engedem, hogy a testem újra átvegye az uralmat fölötte, az meg még inkább nem, hogy ennyitől megadjam neki azt, amire vágyik. Szavaira elmosolyodtam, s  egy ártatlan mosollyal az arcomon néztem rá. Közelebb hajoltam hozzá, majd végül megszólaltam. - Talán igaza van, talán nincs. A félelmeink sok gátat szabhatnak nekünk és ennek köszönhetően sok jóból kimaradhatunk. Én viszont semmi jóból nem szeretnék kimaradni. - mondtam szinte suttogva a szavakat, hiszen nem voltunk egymástól távol. - S akkor inkább nem Önnek kellene félnie? Lehet ebbe a bárányba bújt maga az ördög. - mondtam neki szemrebbenés nélkül. S közben álltam azt a perzselő és igéző tekintetét. Már éppen elfordultam volna, amikor éreztem a kezét a két oldalam mellett, majd szép lassan rájöttem, hogy a csapdájába estem. Érzem a közelségét. Nem zavar. Sokkal inkább az zavar engem, amit emiatt érzek, ami emiatt járja át az egész lényemet. Elmosolyodom a szavai hallatára, majd közelebb hajolok hozzá. Alig választ el minket pár centi. Hol a szemére, hol pedig az ajkára pillantok, majd végül még közelebb hajolok, már szinte alig pár milliméter választja el az ajkainkat, mire megszólalok. - Akkor jól nézze meg Mr. Hopkins, mert ennél jobban nem fogja látni. - Szinte az ajkai fölött suttogom el ezeket a szavakat, majd pedig újra hátrébb dőlök és ördögi mosollyal pillantok fel rá. Majd az utolsó szavaira még szélesebb lett a mosolyom. - Talán olyan vagyok, de az is lehet, hogy másabb vagyok és a végén bele fog bukni ebbe a kihívásba. - mondom neki egy sejtelmes mosollyal az arcomon és közben minden erőmmel azon vagyok, hogy ne mutassam ki azt, hogy milyen hatással is van rám.

credit by lena

to Elsa Cipriano

Elég elégedetten bólintok. – Precíz. – ismerem el a kérdését hallva – Ez tetszik. – mondom neki kertelés nélkül. Igen, értékelem, ha valaki jól végzi a munkáját és azt is, hogy a nő házhoz jön, bár úgy sejtem e mögött több lapul, mint csupán precizitás. No nem mintha bánnám a megjelenését. Addig nem még ugyan ebben a magas sarkúban érkezik hozzám. Ja és a szoknya sem utolsó darab, ami elfedi amit kell de amit szükséges azt láttatja. Elmerengésem közepette nyúltam hát a szőlőszemért, hogy felderítsem a nő határait, hogy kacér pillantásnál többet merészel-e s mennyit enged meg a nagy és gonosz farkasnak, az ördögnek? Csibészes mosolyra húzódnak ajkaim, mikor az övéi a szőlőszemet ölelik körbe és tagadhatatlan elégedettség csillan tekintetemben. Szeretem ha egy nő nem csak a szavaiban merész, ha tudja mit akar és el is veszi… arról nem is beszélve, mennyire rohadtul vonzó, ahogy apró ajkait harapdálja zavarában, miközben én újra és újra felfalom őt a tekintetemmel. Gerincre vágnám-e? Mindenféle hezitálás nélkül. Aztán felraknám a falra, majd az asztalra taszítanám és még sorolhatnám, miket tennék vele. Ezt azonban nem árulja el tekintetem. Hallgatom a válaszát, türelmesen és mosolyom kiszélesedik. Tetszik az okfejtése, hogy nyíltan kimondja amit gondol, hogy mer felelni nekem és ami még fontosabb, maga is mer kérdezni. – Ahogy mondja Elsa. – hívom ahogy kéri – Utána nézek annak, akit alkalmazok. Ezért tudhatom azt is, hogy eddig New Yorkban dolgozott és azt is, hogy valaki miatt érkezett. De ne aggódjon Elsa… - hajolok közel - … amíg az én alkalmazásomban áll, nincs senki, aki pletykákat merne terjeszteni magáról. – Rántom meg könnyedén a vállamat, miközben helyet foglalva hajolok ismét közel hozzá, hogy kifaggathassam a magam kénye kedvére. Nem érdekel ha zavarba hozza a pillantásom és nem érdekel, hogy ördögi mosollyal az ajkain is mocskosul vonzó. Az ellenben annál inkább, hogy miért vállalt el, miért jött el a nagy és gonosz farkashoz. Persze, én tudom amit mások nem… én tudom, hogy ő nem olyan ártatlan kislány, mint amilyennek tűnik, hogy sokkal de sokkal nagyobb ragadozó él benne, mint azt a férfiak először feltételezik. – Szóval nem fél? – széles vigyor kerül arcomra. – Jobban tenné. Tanuljon meg félni Elsa. – Mielőtt felelhetne, megérintem állát – Ugyan, nem tőlem. De ne becsülje alá az ördögöt, ami bármikor báránybőrt ölthet. – hirtelen eltűnik a vigyorom és hideggé válik a tekintetem. Aztán a nő folytatja, én pedig elégedetten mordulok fel. Két kezem a nő két oldalához fekszik, börtönbe zárva őt. Közel hajolok. Szemtelenül közel. Zavarja? Nem érdekel. – Szeretem a kihívásokat. – mondom neki megnyalva ajkamat - Mocskosul jó a segge. – rántom meg a vállamat de nem eresztem. – S persze a végzettsége és az elvállalt ügyei is sokat dobtak a lapján. – nem kenyerem elfedni az igazat. Először a nő külleme fogott meg. Szeretem a törékeny virágszálnak tűnő vadmacskákat. Bár ebben az esetben inkább farkast mondhatnék. - Az már csak pont az I betűre, hogy kiskegyed is olyan, mint én.

credit by lena

to Shane Hopkins

Akkor legalább ebben hasonlítunk és kérem szólítson Elsa-nak. - mondtam neki úgy, mintha csak az időjárás lenne a téma. Soha nem tartottam sokra a pénzt, hiszen nekem is bővem volt. Én sokkal inkább mindig a kihívások miatt vállaltam el egy-egy ehhez hasonló dolgot, nem pedig azért, amit érte kapok. Sokan bármire képesek a pénzért, én pedig az izgalomért és a kihívásokért. Nem hiszem, hogy ez akkora bűn lenne. Mosolyogva figyelem őt és egy aprót az ajkamba haraptam, amikor magamon éreztem a tekintetét. -Rendben, várni fogom. - Biztos vagyok abban, hogy más esetben már régen megtanítottam volna a velem szemben ülő férfinak azt, ha egy nővel beszél, akkor ne a testéhez beszéljen, hanem a nő szemébe nézzen. Legyen szó üzletről vagy bármiről, de most valami miatt még se tettem... Figyeltem miközben felállt és folytattam.- De ha nem bánja, akkor szívesebben jönnék el érte. Nem szeretném, ha illetéktelenek kezébe kerülne. - mondtam még mindig barátságos hangnemben. Reménykedtem, hogy nem fogja tolakodásnak venni azt amit mondtam, de szeretem magam intézni ezeket , illetve nem vágytam kotnyeleskedő kollégákra. Elnézve őt, ő is messze járhatott a gondolataiban, így nem is mondtam semmit se egy darabig.
A következő dolgon egy pillanatra meglepődtem, illetve a hangja is annyira más volt, mint korábban. Talán tényleg igazuk volt, hogy Ő nem tűr ellentmondást, de még nem ismer. Ritka pillanat az, amikor hallgatok másokra. Legyen szó bármilyen hangnemről, vagy tekintélyt parancsoló megjelenésről. Álltam a tekintetét, majd pedig ajkaimmal elvettem tőle a zamatos gyümölcsöt és elkezdtem megízlelni. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy egy másik világba kerültem, mert ennyire finom szőlőt se ettem még. - Úgy gondolja, hogy nem lennék képes rá? Tudtommal maga kért engem a cégnél. Biztos vagyok abban, hogy utánam nézett, s ha nem talált volna alkalmasnak a feladatra, akkor most nem lennék itt és nem élvezhetném az elém táruló látványt. -  szólaltam meg miután lenyeltem a gyümölcsöt és ördögi mosolyra húzódtak az ajkaim. A látvány alatt is elég sok mindent lehetne érteni, lehetne a birtok szépségét, vagy akár Őrá is gondoltam ezzel az egésszel. Pontosan tudtam azt, hogy nem véletlen lehet az, hogy én most itt ülök. Kell valami okának lennie, de azt még én magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért pont engem kért. - Mennyei volt.- mondom neki suttogva, mintha valami titkot árulnék el. - Szeretem a kihívásokat és én magam szerettem volna látni a nagy és félelmetes farkast. - mondtam neki még mindig rezzenéstelen arccal és közben álltam a tekintetét. Akaratlanul is egy aprót az alsó ajkamba haraptam, amikor ajkaimra siklott a tekintete. Megszoktam már azt, hogy az emberek megbámulnak, de talán ennyire nyilvánosan még soha senki se tette, mint ő. - Nem félek az ördögtől, illetve soha nem adtam az emberek szóbeszédére. Szeretem magam megtapasztalni a dolgokat. - folytattam tovább a beszédet és egy kósza tincset a fülem mögé tűrtem, miközben egy sejtelmes mosoly jelent meg az arcomon. Hazudhattam volna, de fölösleges lenne, hiszen biztosan egyből rájönne, illetve szerettem az egyenes beszédet, minden mellébeszélés nélkül.- Miért engem akart? Miért pont engem választott a cégtől? - kérdeztem vissza automatikusan, hiszen tudni szerettem volna, illetve a tekintetemmel továbbra is őt fürkésztem, mintha képes lennék megfejteni, hogy mi is az igazság.

|| Bocsánat a hosszúsága miatt

credit by lena

to Elsa Cipriano

Bólintok. – Jól gondolja. Nem szeretem ha valaki kifogásokat keres és kertel. – sőt, rühellem. Mint az ostoba szőkéket. Nem rendít meg amit mond, többek között azért nem, mert tudom, hogy Peter mennyi pénzt sikkasztott el. Na meg, mert van elég ember aki tartozik nekem. Nincs különösebb okom az aggodalomra. Arról nem is beszélve, hogy a feleségem vagyona is rám szállt, mikor megölték őt. Bőven van biztosítékom. – Szedje rendbe. A pénz nem érdekes. Holnap elküldöm magának a számlaszámot amiről leveheti a pénzt amire szüksége van. – mondom újra a nő testében gyönyörködve egy percig majd pedig megemelkedve az asztaltól lépek a terasz lépcsőjére. A feleségem álma volt ez a hely. A birtok, amit csak neki vettem. A szőlőt még ő választotta és a bor is az ő nevét viseli. Céline. Francia földről érkezett, a provanci mezőkről hozták át. Kiváló fajta, bő termésű, lédús, óriás szemű szőlő. A terasz is körbe van futtatva vele. Leszakítok egy darabot és a nő arcához emelem. – Kóstolja meg. – mondom ellenkezést nem tűrve és ajkához emelem a szemet, miközben tekintetébe mélyesztem sajátomat. – Nem érdekel az ára. Azt akarom, hogy hozza rendbe. Ha nem képes rá, inkább mondja meg most és akkor csak arra használom amire a többit is. Könyvelni.  – mondom hidegen és nemes egyszerűséggel fordulok el tőle, miután így vagy úgy de elvette a szőlőt és visszaülök. – Hogy ízlik? – kérdem tőle és közelebb hajolva húzom szemtelen mosolyra ajkaimat. – Miért van itt? – kérdem hirtelen – Biztos vagyok benne, hogy figyelmeztették velem kapcsolatban. Elmondták, hogy vigyázzon velem, hogy maga vagyok az ördög… hogy jobb ha vigyáz magára, különben felfalja a nagy és gonosz farkas. – hajolok még közelebb és egyetlen pillantással illetve ajkait húzódom el tőle. – Szóval miért van itt? – kérdezem ismét és érezheti a nő; tudni fogom ha hazudik és ha ez történik, a szépen induló kapcsolatunknak máris vége van.

credit by lena

to Shane Hopkins

Tisztán emlékszem arra, amit egykor a kollégáim mondtak nekem. Nehogy elfogadjam az ajánlatát, mert az olyan, mintha az ördögnek mondanék igent egy soha véget nem érő keringőre. Alig csak pár nap telt el, de valójában egyből igent mondtam a felkérésnek. Egyedül bent játszottam a naiv és ártatlan kislányt, aki nem tud dönteni. Mindig is utáltam azt, amikor megpróbálták megmondani, hogy mit tegyek és mit ne. Magam sem tudnám megmondani azt, hogy miért vállaltam el. Talán azért, mert mindig is vágytam arra, hogy méltó "ellenfelem" legyen. Nem voltam könnyű esett, na meg ártatlan se. Minél többet hallottam róla, annál inkább úgy éreztem, hogy muszáj vele találkoznom és megtapasztalnom azt, hogy milyen is. Legyen szó akár magáról az ördögről vagy bárki másról. Talán butaság, lehet életem legnagyobb baklövése ez az egész, de az is lehet, hogy életem legjobb döntését hoztam meg. Lassan végig pillantottam rajta és az első pillantástól kezdve éreztem rajta, hogy farkas. Ez egyre érdekesebb lesz, majd ahogyan végig mértem a birtokát, meg persze a tulajdonost is, egyre inkább kezdtem feloldódni és kezdtek elszállni azok a dolgok amikre figyelmeztettek. Hatalmas birtok volt és biztos voltam abban, hogy rengeteg titkok őriznek ezek a falak, s rengetek titok lappang a föld alatt is. Egy apró ördögi fél mosoly jelent meg az arcomon, amikor magamon éreztem a pillantását. Illetve a szemeim is izzottak már attól is, hogy ha arra gondoltam, hogy esélyem lehet megfejteni a titkait.
-Kertelhetnék Mr. Hopkins, de úgy gondolom Ön is jobban szereti az egyenes beszédet. - mondtam neki komolyan és hol rá, hol pedig a birtokot pásztáztam. - Nincs túl sok vagyona. Annyi nincs, hogy ez a hely újra régi fényében pompázzon. - mondtam neki komolyan, majd kíváncsian figyeltem őt, miközben a szemeim továbbra is izzódtak. - Több száz milliárdra lenne szüksége ahhoz, hogy ebből a legjobbat kihozzam. - mondtam szinte szemrebbenés nélkül, majd egy apró sóhaj kíséretében folytattam.- Talán mondja meg Ön, hogy mennyit kíván rá költeni és megpróbálom a legjobbat kihozni a helyből. - s közben kicsit fel is húztam a szemöldökömet, mert bíztam abban, hogy nem tévedek vele kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy nem menne bele a második dologba, hiszen nem olyannak tűnt, aki a könnyebbik utat választja. Sokkal inkább olyannak, aki szereti maga irányítani a dolgokat és ha valamit egyszer a fejébe vesz, akkor arról soha se mond le.


credit by lena

to Elsa Cipriano

Szép darab. Elégedetten bólintok a szavai hallatán de még nem nyűgözött le bár azzal már eléggé felkeltette a figyelmemet, hogy épp olyan, mint én. Azt nem tudom ő is érzi-e, hogy ismerős élet, szikra és energia lengi körbe. Ha nem, akkor nem fogok sokkal több időt és figyelmet szánni rá, mint amennyit az előzőre pazaroltam. Aki halott. Maradjunk annyiban, hogy nem fogadta jól, amikor rábukkant a birtokomon heverő kurvák szétmarcangolt testeire. Nekem is vannak szükségleteim. Ha a szörnyeteg felébred és kidugja vérmes pofáját vadásznia kell. Űznie a vadat, addig amíg teheti. A félelmük szaga, a rettegésük mocskos pézsmaillata, a vágyaik rothadóig vérmes sikolyaik… űzöm, hajtom őket, épp úgy, ahogy ők hajtják vágyaikat amikor ágyba bújnak velem… mármint azok kevés nők, akiknek van elég sütnivalójuk. A buta nőktől a hideg is kiráz, a szőkékről nem is beszélve. Kevés visszataszítóbb dolog van számomra, mint egy ostoba szőke. Tekintetem szemtelenül fut végig alakján majd ismét megállapodok tekintetén. Szemei izzanak és fél füllel arra is figyelek, amit a birtok jelenlegi állapotáról mond. – Foglaljuk össze Mss. Cipriano. – mondom csöndesen – Peter elszórta a pénzemet. Már amit rábíztam. – mondom összegezve a tényeket és előrehajolva támaszkodom könyökömre. – Mondja ki kereken, mennyire lenne szüksége ahhoz, hogy rendbe tegye a földet és a szőlő ismét borként végezze? – kérdem majd belekortyolok az előttem pihenő kávéba.

credit by lena