Túl fáradt, részeg, és immár lázas vagyok ahhoz, hogy ellenálljak neki. Tehát azt teszem, amit mond, oda megyek, és ott maradok, ahova visz. Majd holnap ráérek vele hadakozni, ha addigra visszatér az erőm. Ha meg nem... hát élvezze, hogy feltétel nélkül uralkodhat rajtam. Mert tudom, hogy élvezi, hülye is lenne, ha nem élvezné. Vagy csak én gondolom így? Lehet, hogy nem is élvezi. Nem így. Mert legyen Hopkins bármekkora seggfej, Ő igazi férfi, olyan valaki, aki empatikus, csak éppen kurva jól titkolja, és temeti el, mélyen magában.
Végül az ágyban kötünk ki. Mióta itt vagyok – na, nem mintha olyan régóta tartózkodnék a házában – nem voltam a szobájában. Nem hogy az ágyában. Azt kell mondanom, ha a láz miatt nem akarna kiugrani a szívem a helyéről – meg amúgy is, ha bármikor a közelében vagyok -, akkor megnyugtató lenne. Persze, akkor is ugyanígy dobogna a szívem, hiszen Shane ezt váltja ki belőlem, magam sem tudom, miért.
Miközben itt fekszek mellette, neki simulva, préselődve, azon kattognak agyam fogaskerekei, hogy mennyire nem érdekelte a silány vallomásom. Hogy kaptam belőle egy kis darabot, és nem akarok megválni tőle. Olyan sok mindent adott ez a pár nap, mint amit évek, sőt évtizedek nem tudtak nyújtani nekem, hogy most annyira belekapaszkodtam ebbe az egészbe, és természetesen Shane-be is, hogy képtelen lennék elereszteni. És ez... rémes.
Kijelentésemre felmordul, én pedig elmosolyodok, belemosolygok mellkasába, aminek arcomat nyomom. A takarót lerúgom magamról, mert melegem van. Nem érdekel, hogy rajtam kellene lennie, és hogy Shane ezt akarja. Én meg akarok vakulni, mégsem engedi. Részeg vagyok, és szemmel láthatóan lázadok.
Gyűlölök aludni, és álmodni. Most, hogy elnyomott az álom, már megint rémképek izzasztnak és rémítenek halálra a lidérces, szürke világba, ahova minden éjszaka el kell mennem, minimum egyszer, és újraélni a saját halálomat, és végignézni Shane-ét. Természetesen nem a saját halálom borít ki, hiszen én mindezt már túléltem egyszer. Shane halála azonban megvisel. Alapvetően én is a férfiféléket lövöm le, és vadászom le, ez lenne a feladatom, de valahogy elképzelhetetlennek tartom, hogy a férfire lőjek. Nem, ha még egyszer meg kellene halnom, akkor sem tenném meg, ha ezzel ő életben maradna. És gyűlölöm, amiért ezt megtenném érte, és rettegek, hogy egy ilyen áldozat neki nem jelentene semmit. Vajon mi lenne, ha mindez megtörténne?
Annak ellenére, hogy ébreszthetetlen-, ám cseppet sem mély álomba zuhantam, mindent felfogok, ami körülöttem zajlik, de összeforr az álommal, valamiféle hálót alkotva, amibe most úgy belegabalyodtam, hogy azt sem tudom, mi valódi, s mi álombéli. Érzem például a férfit, magam mellett. De azt nem érzem, hogy mennyire ijedt vagyok. Csupán azt a félelmet érzem, amit mindig. Hogy ez ilyen hevesen tör felszínre, azt soha nem gondoltam volna.
Ahogy az álombéli farkas elé állok, melynek szeme Shane-é, elzárva őt a főnökömtől, hallom a szavakat, de nem tudom hova tenni. Ezt többé ne csinálja! – ahogy azt sem tudom, hogy mi folyik most Hopkins szobájában-, avagy benne mi játszódik le. Ahogy a test elhúzódik tőlem, a meleg is tovalibben, a vér azonban nem. Shane után nyúlok, de csak a levegőbe kapok.
Felriadok a felszínes, véres, rémes álomból, amit újra, és újra, és újra élek, minden egyes éjszaka. Aztán, mintha puskából lőnének, ugrok ki az ágyból, Hopkins mellől, hogy a fürdőbe menjek. Nem akarom, hogy lássa, ezért bevágom magam mögött az ajtót; nem mintha ez megállíthatná őt attól, hogy bejöjjön, ha be akar jönni.
Végezvén kellemetlen dolgommal visszamegyek Hopkins szobájába. Nem hiszem, hogy épületes látvány lehetek. Nem is érzem magam annak. Szerencsétlennek és idiótának érzem magamat. Iszok pár kortyot a hideg vízből, hogy kissé megnyugodjak, és alábbhagyjon a reszketés, ami a rosszullét miatt rám tört. Érzem a hátamon, de inkább a fenekemen, Shane pillantását, de nem jövök zavarba tőle.
Attól sokkal jobban zavarba jönnék, ha most azonnal meg kellene fordulnom, és rá kellene néznem. Így kihasználom ezt a pár másodperces, rövid időintervallumot, hogy erőt gyűjtsek, és a szemébe tudjak nézni. Megtörlöm számat, még egyszer, ujjaimat tincseim között húzom végig, vonásaimat rendezem és megkeményítem őket, akár csak a tekintetemet.
Aztán, amikor végre elég erőt és bátorságot gyűjtöttem össze magamban, ilyen rövid idő alatt, elnyúlok az ágy szélén. A férfit figyelem, vonásait fürkészem, és próbálok olvasni a tekintetéből. Ez mindig is, rövid ismeretségünk alatt, nehéz volt. És nehéz is. Olyan sok mindent szeretnék mondani, de nem igazán jönnek ki szavak ajkaim között.
Hopkins éles hangjára rásiklik pillantásom. Máshol sem lennék szívesebben, csak a közelében. Annak ellenére, hogy így gondolom, csupán hanyag eleganciával vonom meg vállamat, majd, még mindig a takaróba burkolózva közel húzódok hozzá.
Aztán máris kezdődik a kérdőre vonás és a lebaszás.
Először is: én is szeretném tudni, hogy mit miért teszek, és aztán most miért kérek elnézést. Némán hallgatom szavait, mindaddig, amíg rá nem kerül a sor, már, ami a beszédet illeti.
- Nem erről van szó – tiltakozok, szinte azonnal. – Nem azt sajnálom, hogy mindez megtörtént, és ennek ön is a részese volt. Azt sajnálom, hogy olyan állapotban tettem mindezt, amilyenben – sütöm le egy pillanatra tekintetemet, de aztán újra a férfire nézek. – Közönséges voltam – vallom be, magamnak is, felidézve azt a képet, amire én emlékszem, és ahogyan arra én emlékszem. – És sajnálom, hogy dohányoztam a házában – gonosz kis vigyorra görbül ajkam.
Több és mélyebb? – gondolatban teszem fel csupán a kérdést, de kérdőn vonom fel egyik szemöldökömet. Reszketek, ahogy fölém magasodik, szívem majd’ kiugrik a helyéről, úgy dobog, mint egy időzített bomba a madárkalitkában. Bele akarok túrni a hajába, amin végigfut az arany csillogás a gyér fényben, de mégsem érek hozzá. Azonban a figyelmem nem lankad, még így sem, sápadtan, üres gyomorral, láztól fűtötten sem. Látom, hogy mennyire élvezi ezt az egészet, hogy mennyire imád a dolgok magaslatán lenni. Akár csak én. Vagyis, eddig azt hittem, de úgy tűnik, hogy nem is én vagyok az uralkodó, hanem sokkal inkább az alárendelt szerepében kell pózolnom. Itt, és most, Shane-nel szemben biztosan.
Az viszont, hogy milyen tervei vannak, velem kapcsolatban, beképzelt, kéjes kis mosolyra késztetnek. A szemébe nézek, amiben szikrázik az élet, és amiben úgy szeretek elmerülni. Aztán elereszt, és mellém fekszik. A baj csak az, hogy igaza van: mindezt józanul nem tudnám megcsinálni. Itt, és most, teljes tudatomban, nem tudnám megtenni.
- Nem szégyenkezek – sziszegek a férfire -, csak nem szeretem kimutatni az érzelmeimet – vonom meg a vállamat. Mert, hogy ez igenis az érzelmek kimutatása. Még akkor is, ha csak a kémia munkálkodik az ember bensőjében. Az is egyfajta érzelem, a vágy. És sokszor erősebb bármi másnál.
Még most is érzem, hogy reszketek, a láztól, vagy a félelemtől, nem tudom. Mindkettőtől. Shane pedig a farkas ösztön miatt kívánja ennyire a félelmet. A bestia vágyik rá, nem ő. Viszont nem tudok nem rettegni. Már próbáltam, és ezt ő is tudja, de nem tudom elcsitítani szívemet, vagy csupán lassítani a szapora tempón, amit diktál. Ezt váltja ki belőlem Hopkins közelsége. Ez van.
Hagyom, hogy felhúzzon magához, és módfelett hálás vagyok neki, hogy nem akar megszabadítani egyetlen mentsváramtól, melybe most elrejtőzhetek bármikor, ha egy bizonyos szintig fajul a beszélgetésünk. Én hülye, barom, felszólítom, hogy beszélgessünk.
Hideg futkos gerincemen, egyszerre ráz a hideg, és ver a víz, reszketek a félelemtől és a láztól. Rémes.
- Bátor és gyönyörű? – kérdezek vissza hitetlenül, tekintetemet Shane-re villantva. – Ne nevettessen. Minden voltam, csak gyönyörű nem – a bátort direkt nem kérdőjelezem meg. Az voltam, ehhez kétség sem fér. – Nem magamról akarok beszélni. Ezt a szörnyeteget már ismerem – bújok a férfihez, mint valamiféle macska, magamra célozva közben szavaimmal. – Szívesebben beszélnék önről – gyanítom, sokkal érdekesebb, mint én valaha voltam, vagy leszek. Lehunyom a szememet, ahogy a hajammal játszik, imádom, ha ezt csinálja.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Azt hittem, hogy ezt akarja, hogy erre vágyik. Abban bíztam, hogy, ha megkapom azt, amit Shane adni képes, akkor majd megváltozik valami. Valami, a testemben, a lelkemben, az idegeimben, a szöveteimben. Az egész világomban. Nem azért, mert olyan érzelmek fűznek hozzá, hanem azért, mert az első pillanattól kezdve, mikor először megláttam, vonz, valamilyen formában. Talán csak testiségről van szó, kémiáról, de az eszméletlenül erős.
Hozzá akarok érni, magamban akarom tudni. Soha nem éreztem ilyesmit, és most, részegen, bortól mámorosan elég bátor vagyok ahhoz, hogy ezt be is ismerjem magamnak, és megtegyem mindazt, amit eddig megtettem. Holnap valószínűleg viszolyogni fogok a kiszolgáltatottságom gondolatától is, és rosszul leszek mindattól, amit ma tettem, vagy mondtam a férfinek. Szánalmas vagyok. Szánalmas leszek, holnap. De ma még bátor vagyok. Az agyam ködös és nem úgy funkcionál, ahogy kellene, nem tudok logikus döntéseket hozni, ésszel cselekedni. Itt és most szívből, és érzéssel cselekszem. Hülyeség. Holnap bánni fogom mindezt. Nem Shane miatt, hanem magam miatt. Dühös leszek magamra. De ez, momentán, meg sem fordul a fejemben. Ehelyett úgy hempergek a padlón, Shane előtt, két ujjammal magamban, mint kurva a sezlonyon.
Aztán, mondhatni, legnagyobb meglepetésemre, Shane fogja magát, és lelép. Magamra hagy, a kusza gondolataimmal, és a bizarr, rám nem valló cselekvésem kellős közepén. Ezért még számolok vele, ha még emlékezni fogok erre, vagy, ha lesz elég bátorságom hozzá, hogy felhozzam ezt a témát holnap.
Próbálok gondolkodni, de ez nem megy úgy, hogy saját magam kergetem a boldogságot, egyedül. Kihúzódok magamból, és próbálok gondolkodni. Próbálok valami értelmeset megfogalmazni magamban, saját magamban, arról, hogy mit érzek, vagy mit nem kellene éreznem. És egyszerűen botrányos, hogy semmi épeszű dolog nem jut eszembe. Csak Shane körül forognak a gondolataim, csak az kattog az agyamban, hogy utána kell mennem, lehunyom a szememet, és lelki szemeim előtt látom az acélos szempárt, Shane szemét, melyben vad élet szikrája játszik. És, ami a legbosszantóbb az egészben, hogy amikor kinyitom a szememet, nem látom ezt a szempárt. Csak a vadul forgó plafont, és a fények cikázását.
Hirtelen mozdulok meg, bele is szédülök, az asztal nyújt biztos támaszt. Még eléggé józan vagyok ahhoz, hogy legalább a férfi ingjét magamra húzzam, habár már úgyis mindent látott. Lényegében mindegy.
Nem érdekel senki és semmi. Nem foglalkozok a következményekkel. Most nem. Túl bátor vagyok a bor miatt. Nem érzek semmit, csak vágyat. És ez hajt Shane-hez, egyenesen a karjaiba. Oda tartok, ez a tervem. Más szóba sem jöhet, nem fogok tágítani. Ilyen lennék akkor, ha romantikus alkat lennék, de nem vagyok. Alapvetően-, a hétköznapokon nem ilyen vagyok. Félelmetes, most mikre vagyok képes! De nem lehetek részeg minden nap, minden percében...
Pillantása szinte valósággal éget. Tudom, hogy nem szereti, ha az emberek – különösen a nők – kiborulnak, vagy ’hisztiznek’. Látom rajta, hogy nem tetszik neki, amit lát. Egy részeg nő nem csinos – apám mindig ezt mondta. És milyen igaza volt... De részeg vagyok, és most kiborultam. Ritkán, de megesik, hogy mindez megtörténik velem. Az ivás vonja maga után a másikat. Ezért, ha iszok is, azt mértékkel teszem. De ezen az estén annyira eszméletlenül üresnek és szerencsétlennek éreztem magam, annyira sóvárogtam valami után, amiről akkor még nem tudtam, mi az, hogy kétségbeesetten inni kezdtem.
Aztán rájöttem. Shane az. Shane hiányzott. De erről neki nem szabadna tudnia.
Összefüggéstelenül beszélek, magam ellen, a cselekedeteim ellen, a saját szavaim ütik a tetteimet.
- A kettőnek semmi köze egymáshoz – értem ezt arra, hogy nem kellene szeretnem ahhoz, hogy lefeküdjek vele. – Az csak a kémia, testi vágy – adom tudtára. Majd a medencébe lépek, és hagyom, hogy a víz kezdje ellepni testemet, s közben az ő tekintetében is fürdök.
Nem. Határozottan nem ezt kértem tőle. Nem akartam, és nem akarok érzelmeket, mert csak összezavarnak. De határozottan vannak érzéseim. És ez, leginkább rám nézve, nem éppen jótékony hatással bír. Nem szabadna éreznem, éppen ez lenne a cél. Ehhez képest most is úgy dobog a szívem, olyan hévvel, mintha ki akarna szakadni mellkasomból.
Nem néz a szemembe, a testemet nézi, miközben beszélek. Azt nem mondom meg neki, hogy nem ezt akartam, mert akkor elárulnám magamat, még sokkal jobban, mint hevesen zakatoló szívem.
Aztán rám néz. Összevillan a tekintetünk, és nem eresztem. Vagy ő kapott el engem – megint.
- Inkább vakulnék meg, semmint, hogy soha többé ne érezzem ezt – nem tudom nevén nevezni a dolgot, ami most bennem, egész lényemben, kettőnk között, vagy az egész világban lejátszódik most. Soha nem éltem át ilyesmit.
Nem érdekel a hideg hangneme, és a tartózkodása, a villogó tekintete sem. Semmi sem érdekel.
Megcsókolom.
Ő pedig kisvártatva elhúzódik. Ne, kérlek, ne menj. Maradj – csukva van még a szemem, mikor megszólal, és esélyem sincs tiltakozni ellene – nem, mintha bármit is használna.
Mire újból észbe kapok már átszelte velem az udvart, és a fürdőben ácsorgok, miközben az ing gombjait bujtatja ki a lyukakon, és a kádba tessékel. Hideg víz mossa a bőrömet, s mint ezer tű, egyszerre szúrnak bőrömbe a vízcseppek. Felszisszenek, és összegömbölyödök ültömben.
Vadul reszketek, mire Shane elzárja a vizet, majd kisegít a kádból, és törölközőbe csavar. Jót tett ez fülledt, bormámoros ködben úszó elmémnek is, mi kezd erőteljesen tisztulni, a kép pedig élesedik.
- Semmi bajom – suttogom, mikor egy pohár vizet ad a kezembe, de úgy néz rám, olyan parancsolón, hogy képtelen vagyok nem inni, aztán a félig üres pohár az éjjeliszekrényre kerül.
Keményen húz magához. A testéhez préselődök. Annyi hatás ér egyszerre; a puha ágy, Shane forró teste, az erdő illata az orromban, izmai tökéletesen kivehető sziluettje.
Újabb parancsszavak ütik meg a fülemet.
- Nem tudok aludni – közlöm szárazon, rekedtes hangon. Rémálmok gyötörnek arról, hogy lelövik a farkasomat. Hogy lelövik Shane-t. Hogyan is tudnék így aludni?
A láz miatt ráz a hideg és reszketek, belülről. Kívülről Shane forró teste fűt. Arcomat mellkasának simítom, testemmel az övének préselődök.
Végül mégis elalszok. De rettentő éber vagyok, még most is. Hallom a szívverését és tökéletesen érzem az illatát. Pontosan tudom, hogy hol vagyok. És emlékszem rá, hogy mi történt.
A szürke, felszínes álomban újra lelövik a farkast. Újabb, véres kivégzés, újabb lövés a két szeme közé, újabb lövés a szívembe. Én pedig felriadok, és ezzel együtt a takarót markolva ugrok ki Shane karjai közül, hogy tántorogva, de gyors léptekkel a fürdőbe menjek, és a vécé elé térdelve, fölé görnyedve kiadjam magamból a tegnap esti vacsorát, valamint a bort. Remélem, ennek Shane nem szemtanúja. Gyorsan el is tüntetem, majd kezet- és arcot mosok és visszamegyek az ágyba. A szélére ülök le, és iszok pár kortyot. Az órára nézek, alig egy óra telt el.
- Sajnálom – suttogom magam elé. – Mindent – jut eszembe a tegnap - vagy ma? - éjjel. Csak akkor bújok hozzá, ha újra magához húz. – Beszélgessünk – vetem fel, bár inkább hangzik egyfajta parancsnak, semmint kérésnek.

Fel sem fogtam az imént feltett kérdését. Nem. Mert annyira el vagyok foglalva saját magammal, bormámoros állapotomban, hogy egyszerűen csupán hallom azt, amit mond, de nem értem. Azt pláne nem, hogy mit takar a kérdés. Hirtelen távozása meglep. Eddig tekintetében fürödtem, most eltávolodik tőlem, majd ledobja ruháit. Azt hiszem, most keményen megbasz - fut át az agyamon. Aztán elhagyja a helyiséget. Fogalmam sincs, hogy hova megy, vagy mikor jön vissza. Annyi biztos, hogy magával vitt valamit. Valamit, ami miatt a szoba szürke és kihűlt. Üres, fakó és hideg. Pedig semmi sem változott. Mégis... valahogy minden más. Nem tudom, ez mit jelent.
Ujjaimat kihúzom nedves nőiességemből, miközben a folyamatosan, szinte megállíthatatlannak tűnő, forgó plafont bámulom. Mikor leszek jobban? Mikor fog elmúlni? Nem tudom, miről beszélek: a részegségről, vagy Shane-ről. Mit tett velem ez a lenyűgöző rohadék? Ez a csodás, vérmes bestia ellopott valamit, megragadott bennem valamit, és most nem ereszt. Nem tehetek ellene semmit. Valamiért úgy érzem, hogy egy volt valamim, valami különleges, és most elvették tőlem. Faszt. Maga ment el. Itt hagyott. Magamra hagyott. Miért? Miért teszi ezt velem? Miért tép szét, miért akar szétszakítani? Bele fogok őrülni. Teljesen, mélyen, igazán.
Rohadék - fordulok az oldalamra, hogy mégis csak kezdjek magammal valamit, mert ez így nem állapot, így nem maradhatok, itt nem maradhatok. Halántékomat a hűvös padlónak támasztom, érzem, ahogy a vérem végigperzseli az ereimet, és szinte lángra lobbanok belülről. A dühtől. A haragtól. Szétfeszítenek a kérdések, csak úgy cikáznak a fejemben, egymást kergetve, tolonganak és széthasítják a koponyámat.
Szédelegve ülök fel és nyúlok az első ruhadarabért, ami a kezem ügyébe kerül. Amint bőrömhöz simul, megérzem az erdő illatát. Fenyő, gyanta, fű és a lehullott levelek füstös aromájának bódító aromája. Megveszek tőle, de nem feledteti el a dühömet.
Feltápászkodok, az asztalba markolva, majd nagy lendülettel az ajtó felé indulok. Nekiesek a fának, nekipréselődök, homlokomat ennek a fának is nekitámasztom. Nem tudom, hogy sírjak-e, vagy röhögjek. Szerencsétlen vagyok. Egy idióta.
Erőteljes, határozott mozdulattal nyitom az ajtót, és botorkálok le a lépcsőn. Kétségbe vagyok esve, de közben korholom saját magamat, amiért legszívesebben pofán vágnám-, majd körberöhögném magamat, az ostoba viselkedésem miatt. A józan énem tiltakozik, azonban a részeg nem hallgat rá; túl erős.
Nem találom az alsó szinten, kimegyek a hátsó ajtón, és vízbe csapódó testet hallok. Mielőtt közelebb megyek, nagy levegőt veszek, és megpróbálok megnyugodni. Lehetetlen. Irtózatosan dühös vagyok, és közben rettegek, vágyódok, menekülnék. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent képes vagyok érezni. Amúgy is, nem hogy egyszerre.
Magam elé meredek, a fodrozódó hullámok előtt állok. Észre sem vettem, hogy idáig jutottam. Kezeimbe temetem arcomat, hajamba túrok. A vizet nézem, Shane testét a hullámok ölelésében.
- Gyűlöllek - rivallok rá, mintha én is valamiféle bestia lennék. - Gyűlöllek, amiért ezt teszed velem! Gyűlöllek, amiért így érzek miattad! Gyűlöllek, Shane, minden idegszálammal gyűlöllek! - hangom késként vágja át az éjszaka csöndjét, mely a házára és annak területére telepedett. Reszketek és borzongok. Szét vagyok csúszva. Össze vagyok zilálva. Fel vagyok tépve.
Amikor rám figyel, amikor nekem szenteli teljes figyelmét, akkor folytatom csak, miközben lelépek a lépcsőn, a medencébe, így most a térdemig ér a víz.
- Miért teszed ezt velem? - ezúttal higgadtan teszem fel a kérdést, de tökéletesen ki lehet hallani hangomból, hogy nem vagyok teljesen önmagam, hogy nem vagyok józan. A szívem úgy kalapál, mintha lefutottam volna a maratont, hideg ujjaim reszketnek, és nem kívánok egyebet, csak hogy bronzszínű hajába túrhassak velük. Érezni akarom. Kívül-belül. Az övé akarok lenni. - Lenyűgözöl - közlöm vele -, és megőrjítesz, minden nap. És ezért gyűlöllek. Mert, ha itt vagy, ha egy karnyújtásnyira vagy tőlem, nem tudok tisztán gondolkodni. Ezt teszed velem! És, ha nem vagy velem, rettegek, hogy megfagyok-, hogy megvakulok a fényed hiányától. És ez félelmetes, és rettegek. Beleborzongok, ha belegondolok, hogy ha megszerezlek, ha megszerzel, eldobsz majd. És gyűlöllek érte! - közelebb mentem, miközben beszélek, már a csípőmig ér a víz. - Nem azt mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok - nézek egyenesen rá, tekintetébe vájom az enyémet. - Csak nem akarok. Hát nem látod? Hát nem érted? Válassz engem. Maradj velem - rontok most a medence hűvösen fodrozódó, jeges kék vizébe.
Megcsókolom. Nem érdekel semmi. Most, ebben a pillanatban az sem érdekel, ha holnap eldob. Egy pillanatra azonban mégis visszakozok. Kinyitom szemeimet, és rá nézek egy röpke pillanatra, el is távolodok tőle, de a vibráló, részegítő élet újra magához von. És én nem tehetek-, és nem is akarok tenni ellene. Ujjaim derekán táncolnak, simítanak végig, egészen a hátáig, végigsimítok gerincén, és érzem, amint teste heve szinte égeti hideg bőrömet; nem is beszélve fagyos lelkemről. Testemmel hozzá simulok, nyelvem utat nyit magának ajkai résén, az övével lejt táncot. Balommal kezét magamhoz vonom: a mellemhez, a derekamhoz, a fenekemhez, a combomhoz, hogy végül nőiességemnél állapodjon meg.
Megállíthatatlan, elemi vágy hajtott Shane-hez, amit most, bortól mámorosan engedtem csak szabadjára. Csak most tört ki béklyóiból, de most megállíthatatlan ostromot indított a vérfarkas ellen. A bestia ellen. A szörnyetegem ellen.
A bestiám, a szörnyetegem. A gyönyörű, élettől lüktető, baljós, csodálatos lenyűgöző bestiám.

Nem látom a mozdulatot. Fogalmam sincs, mire készül. Illuminált gondolataim akörül forognak, hogy vajon miért nem néz rám. Miért nem fürödhetek a tekintetében? Miért nem érezhetem teste hevét? Miért nem táncolhatok a farkassal? Miért?
Érzem és a hallom a lökést, ahogy csípőmbe éles fájdalom hasít, amint az az asztallap peremének koppan. Shane nekem préselődik, én pedig hozzá simulok, arca felé fordítom arcomat, álla élén gyors, heves kis csók csattan. Nem érdekel a fájdalom, teste neheze is kellemes nyomást gyakorol rám, amint orrommal cirógatom arcát. Kettőnk közül most én vagyok az, aki mosolyog és nem ő. Komoly, fagyos viselkedése nem riaszt el, teste melege azonban egyszerűen vonzz, és nem akarok elszakadni tőle.
A pillanat azonban hamar kettőbe törik, amint elhúzódik, hogy aztán a karosszékbe ereszkedjen vissza. Egy hosszúnak tűnő percig állom fagyos tekintetét, melyet az enyémbe fúr, előtte állok, az asztallapon támaszkodom. Végül eleget teszek neki. Leguggolok, még mindig a tölgybe kapaszkodva, hogy aztán térdre ereszkedjek le, csontjaim koppannak a parkettán.
Teljesen tisztában vagyok vele, hogy ezt a bor teszi velem. Tudom, hogy részeg vagyok, tudom, hogy ostobán viselkedem, és optimális esetben nem tenném meg ezt. Nem... de most, kifordulva önmagamból, az alkohol hatására a felszínre tört minden. Korábban a könnyek, a kétségbeesés, a tagadás, most pedig az elismerés. Nekem kell ez, szükségem van rá.
Fuldoklok. Minden egyes nap. Körülöttem pedig mindenki lélegzik.
És most itt vagyok. Akarok valamit. Akarom Shane-t. Shane-t akarom, aki olyan, mint egy palackba zárt villám. Mint egy szikra, amire szükségem van, hogy a szívem egyszerre nyugodjon meg, és dobbanjon végre az élettől, ne csupán, mint egy gép, amit erre állítottak be.
Nem tudom elmagyarázni, hogy mit érzek. Elmondhatatlan.
Mikor már stabilan ülök a földön, könnyed mozdulattal nyúlok el Shane előtt. Hátam íve nem éri a parkettát, sötét hajam, mint kifolyt tinta, terül el fejem alatt. Térdeimet behajlítva teljesen kitárulkozok a férfi előtt, s most nem nézem őt, a plafont figyelem, ahogy az körbeforog fejem fölött. Körbe, körbe, körbe... le kell hunynom a szememet. Hallgatok. Hallgat. Én a lélegzetvételét. Ő a szívemet. A szívemet, amely úgy kalapál, mintha nem jutnék levegőhöz. És ez lényegében így is van... egy életen át fuldokoltam a saját, sötét óceánom mélyében, melyet nem csak a világ, az élet-, de én magam is kreáltam, saját magamnak.
Közel jön. Nagyon közel. A padlón fekvő jobb tenyerem kisujja megrándul. A világ csukott szemmel is forog, de a szememet leszámítva minden érzékem éles. Érzem az illatát, bőrömön az apró fuvallatot, ami akkor ér, amikor mellém telepszik. Számban bor és cigaretta íze keveredik, édeskés-kesernyésen. Hallom őt, hallom saját magamat, érzem saját testem rezdüléseit, amit ő vált ki gyenge kis porhüvelyemből. Nem látok semmit, csak azt a sötétséget, amivé váltam, és ami ilyenné formált.
Szavaira nyelek egyet.
- Már megint itt tartunk? - nem nyitom ki a szememet, hangom halk, de határozottan cseng. - Nem fáradt még bele? - hangom karcos, az éjszaka csöndje, a csupasz falak visszaverik visszhangját.
Nem adja fel. Csöndben vár, két percig. Nem mozdulok, nem mozdul. Vár. Várok. Vissza kell fognom magam, hogy ne érjek hozzá. Hozzá akarok érni. Akarom. Csukott szemmel fantáziálok a csöndben, a sötétben, Shane mellett, Shane-ról, egy centire tőle.
Újra megszólal.
- Már megint a bilincs... - kopogok idegesen a parkettán körmeimmel. - Hogyne - vonom meg szépen ívelt vállamat. Szemeim csukva. Érzem a fuvallatot, mit magával hoz. Az a kevés fény, ami a talajszintet beragyogta, megszűnik létezni. Kissé megemelem a fejemet, orrommal érzem a testéből áradó meleget és a lüktető energiát.
Jobbom ujjaim kínzó lassúsággal csúsznak combomra, hogy bejárják azt, majd csípőmnél irányt váltson. Mintha önkéntelen mozdulna testem, reagálna a férfi közelségére. Lefelé indulok. Le, le, le...
Duzzadt, forró nőiességemen állapodnak meg hideg ujjaim. Felsóhajtok...
- Ezt akarta - suttogásom nem kérdés, kijelentés. Szilárd és határozott. Szemeim csukva. Nem akarom kinyitni őket, de muszáj. Látom őt, látom Shane-t, látom önmagamat szeme tükrében. És ez a szempár, mintha csak lelkembe látna. Saját, hideg tekintetemet is látom. Fejem emelkedik, kezem mozdul. Széttárt combjaim közé nyomulok, két ujjam elmerül a síkos barlangban. Ajkam Shane-éhez ér, de nem csókolom meg, helyette ajkai közé nyögök.
- Megkapta - hangom elhaló, nyögésbe forduló suttogás.

Szavaira nevetnem kell. Nem őszintén, nem jókedvemben, vagy, mert a férfi olyan vicces volt. Inkább kínomban, szarkasztikus nevetést hallatok.
- Hívja, aminek akarja - ingatom meg a fejem, és fordulok el Shane-től. Mert nekem végül is már mindegy. Nem tudok hazudni neki, itt tart, magánál, megalázott délután, most pedig le akarja rombolni a falat, amit az évek során gondosan a szívem köré építettem. Na, azt már nem. Az első, pár pohár bor közben még nem vagyok olyan állapotban, hogy ne tudnék tisztán gondolkodni.
Akkor fogadtam meg, hogy az a legésszerűbb, és a legjobb döntés, ha nem törődök vele. Ha azt teszem, amit mond, úgy, ahogy mondja. Nem gondolkodok többet ezen, mert azzal fog az őrületbe kergetni. Megiszom ezt az üveg bort, mert azt mondta. Hogy miért? Természetesen meg akar dugni. És akkor mi van? A gondolatra vállat rándítok, és újabb pohár bort töltök. Hát basszon meg, nem érdekel, nem hat meg. Használjon ki, ahogy csak akar, játssza a kis játékait. Úgy sem tud belőlem normális embert faragni, nem is értem, miért erősködik ennyire. Nem látom, hogy mit lát bennem, hogy miért nem tépett szét azonnal, amikor megjelentem itt. Mennyivel egyszerűbb lenne!
A borral végezve az emelet felé veszem az irányt. Úgy érzem, mindjárt szétmegy a fejem. Szédülök, a szívem, ha lehet, még hevesebben kalapál, mint korábban bármikor. Hajamból cigarettafüst szaga árad, ahogy az ingemből is.
Az, hogy Shane hol van, nem tudom. Az emeleten több ajtó is van, ami mögött nem tudom, mi rejtőzik. Míg a lépcsőn haladok lassú, kimért léptekkel, lepörgetem a fejemben, hogy a férfi mivel büntet majd meg, amiért a házban dohányoztam. Hogy vajon hallotta-e zokogásom, mely szinte nesztelen volt? Remélem, hogy nem.
A következő felmerülő kérdés a következő: félsz? A válaszom igen, határozottan. Rettegek. Hogy miért megyek mégis Shane után, miért teszem azt, amit kér, vagy amit csupán akar, de nem mondja ki, nem tudom. Fogjam a részegségre? Kíváncsiság? Arra, hogy mennyire rohadtul nem érdekel már ez az egész?
Felérve a lépcsőn, Shane szobájának ajtajában álldogálva, miután a levegőbe szagoltam, mint egy farkas, halkan nevetek, és csak arra tudok gondolni, hogy mennyire elegem van már. Elegem van belőle, hogy nem kapom meg azt, amit akarok. És Shane-t akarom, de most, egész életemben talán először, nem tudom megszerezni azt, amire a legnagyobb szükségem lenne. Shane-re van szükségem, a benne feszülő életre, a tűzre, minek parazsa íriszeiben pattog és kel életre, a farkasra, ami olyan szabad, amilyen én soha nem lehetek. Fáj, hogy soha nem fogom szeretni, és az még jobban fáj, hogy ő sem fog szeretni engem. És ezt, az egészet Shane nem tudhatja meg.
A dolgozóban lelem meg a férfit. Erélyes mozdulattal nyitom az ajtót, és egyenes vonalban haladva közelítem meg, bármilyen piszkosul nehéz is ez. A fejem nehéz, szédülök, a gyomrom liftezik és ég, a szívem pedig még mindig hevesen kalapál. Ajkam mosolyra görbül, szemem hidegen fürkészi a férfit. Shane pedig rám sem néz. Beszélek hozzá, szavaim fülemben visszhangoznak, de úgy tesz, mintha nem is hallana.
Rám néz. Nincs időm elmerülni a pillantásában. Már beszél.
- Tudtam, hogy ezt akarod - ingatom meg a fejem, elvigyorodva. Túl részeg vagyok ahhoz, hogy magázzam. Azonban még mindig az asztalon támaszkodom, mellette állok, és kivételesen én magasodom fölé.
- Igen, uram - bólintok, még mindig gúnyos a hangom és a mosolyom.
Karcsú ujjaim a fekete farmer gombjára siklanak, kibújtatom azt a lyukból, majd a cipzárt is lehúzom. Egyelőre így hagyom, helyette ingem apró, kék gombjaival vacakolok. A baj csak az, hogy mindegyikből legalább kettőt látok, ha nem hármat. A francba - sziszegem magam elé a negyedik gombnál. Végül a többivel mit sem törődve, mint egy egyszerű pólót, húzom le magamról a tengerkék, könnyű darabot, és nemtörődöm mozdulattal ejtem a földre, melyen tompán koppannak az apró gombok. A mellettem lévő íróasztalnak kell támaszkodnom, hogy levegyem a farmert, különben felborulnék. Ez annyira kínos.
Szóval... itt állok, pár centire Shane-től, épphogy csak megszabadultam a ruháimtól. Mindent - visszhangzik a parancs a fülemben. Már úgyis mindent látott... - fut át az agyamon. Szívem szinte fáj, ahogy dübörög a bordáim alatt, s mintha ki akarna szakadni mellkasomból.
Egyszerre menekülnék, és maradnék.
Nagy levegőt veszek, és elmosolyodom.
- Legyen, ahogy akarja, uram - vonom fel egyik szemöldökömet, és lesütve szempilláimat, hideg ujjaim a hátamra siklanak, és kikapcsolják a fekete melltartót. Vállaimról lesöpröm a pántot, és megszabadulok ettől is. Ezalatt a pár pillanat alatt a két mellem közét figyelem, ahol a lámpa gyér fényében egy nem is túl régi, ám gyógyult, már rózsaszín, kör alakú sebhely fénylik, s mely ezernyi emléket és hatalmas csalódást, meg talán még nagyobb leckét hordoz magában.
Végig Shane-t nézem, a pillantását keresem, szinte vágyok rá, hogy a heve felmelegítse jéggé fagyott szívemet.
A fekete francia bugyit is épp oly' ügyetlenül veszem le, mint nem is olyan régen a farmert. Gátlástalan vagyok, nem érdekel most semmi, azt hiszem, azt csinál velem, amit akar. Képtelen vagyok a józan gondolkodásra.
Le kell ülnöm. Nem is találhatnék jobb helyet magamnak, mint a férfi íróasztalán. A laptop mellett akad hely számomra is.
- Te jössz - villantok a férfire egy pimasz vigyort, ám szememben nincs efféle életnek még csak szikrája sem.

Titkon mindenben kételkedek. Ezt persze nem kötöm az orrára. Egyelőre. Hogy benne kételkedek-e? Egyértelműen igen. Tény, hogy megragadott bennem valamit, valami emberit, egy eltitkolt vágyat, egy emberi vonást, de nem bízok benne. Nem feltétlenül. Hogy félek-e tőle? Jobban, mint valaha. Szadista. Én meg mazochista vagyok. Egy mazochista vadász, és egy szadista farkas... hát nem vicces?
Nem nyugodtam meg, szívem hevesen kalapál a mellkasomban.
- Nem - ingatom meg mégis a fejemet, és ejtem ki a szót olyan könnyedén ajkaim közül, mintha valóban komolyan gondolnám. Tudom, hogy tudja, hogy hazudok. Mégis magamra hagy. Talán ez a legnagyobb büntetés. Egyedül, csöndben, a gondolataimmal, a vágyaimmal, emberi mivoltommal, melyeket nem tudok hova tenni, melyek még nekem is újak és ijesztők.
Még visszafordul egyetlen mondatra. Nem reagálok rá. Magam elé meredek csupán, a szokásos, hideg tekintettel.
Teljesen üres vagyok. Az ember, akit ismertem, akit azt hittem, ismerek, akiről azt gondoltam, én vagyok, eltűnt. Az érzések édeskés-kesernyés elegye lassan terjed szét testemben és elmémben egyaránt. Össze vagyok zavarodva. A vízbe csúszok, hogy teljesen ellepjen, szemeimet lehunyom, és csak hallgatom, amint szívem hevesen kalapálva pulzálja a vért, ami a fülemig is eljut, hogy ott lüktethessen. Egy szív. Egy emberi szív... miért dobog még? Rég halottnak kellene lennem. Nem tudtam túltenni magam rajta, hogy a legjobb barátom, a társam, a férfi, akivel szinte együtt nőttem fel nemes egyszerűséggel belém repített egy golyót, mintha én is csak valamiféle leölésre szánt vad volnék. Ezt soha nem mondtam ki hangosan. Valószínűleg nem is fogom. A lövés után megváltoztam. Ha ez lehetséges, még hidegebb, kimértebb és robotszerűbb lettem, mint korábban voltam. Soha nem tartoztam az egyszerű esetek közé, de most... egyenesen vérfagyasztó vagyok és rémisztő. Embertelen. És, azt hiszem, ez így van jól. Azt hittem, egészen idáig, hogy ez így van jól. De ez a férfi, ez a farkas, Shane most azt kéri - s szinte parancsolja -, hogy legyek ember. Fogalma sincs róla, hogy ez milyen nehéz nekem.
A fürdő után a szobámba megyek, megszárítom fekete hajamat, melyből víz csöpög, majd sötétkék inget veszek fel és fekete farmert. Mezítláb megyek a konyhába, lépéseim nesztelenek, ahogy lesietek a lépcsőn. Leülök, miközben már rám is parancsol – megint. Szótlanul tűröm. Az akadémián és a rendőrségen már hozzászoktam, hogy parancsolgatnak nekem és megtanultam nem visszabeszélni, hanem csöndben tűrni és megtenni azt, amihez egyébként semmi kedvem.
A borospoharat veszem a kezembe és kortyolnék az italba, miközben könnyeimmel küzdök, mint egy szerencsétlenség, mikor kikapja ujjaim közül a poharat. Gyors mozdulattal söpröm le a könnyet, persze már késő; látta.
Annak ellenére, hogy valóban ennem kellene, képtelen vagyok rá. Gyomrom öklömnyire szorult, mégis magamba erőltetek némi élelmet. Csöndben eszünk, nem beszélünk igazán. Pedig lenne miről, de egyszerűen lehetetlennek érzem, hogy megszólaljak. Félek, hogy elcsuklana a hangom. Gyűlölök gyengének tűnni. Kérdésére csak bólintok.
Miközben a desszertet fogyasztom, újabb parancsszavak hagyják el Shane száját.
- Azt akarja, hogy teljesen lerészegedjek - nem kérdésnek szántam, hiszen egyértelmű. - És annak mégis mi értelme volna? - vonom kecses ívbe egyik szemöldökömet. Mostanra megnyugodtam annyira, hogy értelmesen és határozottan tudjak beszélni. Szívem hevesen kalapál, tekintetem metsző és fagyos.
Mielőtt bármit is kérdezhetnék, vagy közölhetném vele, hogy ez marhaság, és kapja be, már el is tűnik. Én pedig újra egyedül maradok az üveg és a félig telt pohár társaságában. A kabátomhoz megyek először és zsebéből előveszek egy doboz, piros Marlborot. Szükségem van rá. Higgadt, kimért mozdulatsorral veszek ki a dobozból egy szálat, emelem számhoz, veszem ajkaim közé és gyújtom meg, majd tüdőzöm le. Tisztában vagyok vele, hogy ezért Shane nagyon ki fog készülni, és még jobban büntet majd, mint korábban, de... a francba is! Nekem már úgyis mindegy.
És ezzel egy időben borítom meg az üveget, hogy a fehérbor a pohárba folyjon. A cigibe szívok, kétszer, hogy aztán kifújhassam a szürkés füstöt, majd a cselekvést megkoronázandó a pohárba kortyolok. Megiszom. Isteni.
Az elején még nem értettem, miért csinálom ezt, amit kér. Mert hülyeség, faszság, értelmetlen és logikátlan. Leitatni egy nőt? Egy férfi csak egyetlen dolog miatt tenné ezt. Mind tudjuk, miért...
Az üveg felénél, három szál cigarettával később már nem érdekelt. Helyette halkan, nesztelen hagytam, hogy az érzelmek felszínre törjenek. Most megtehetem, egyedül vagyok. Halkan zokogok, testem nesztelen rázkódik, a könnyek megállás nélkül potyognak a fehér abroszra. Újratöltöm a poharat.
Vége. Az üveg üres. Hét szál cigaretta, fél óra sírás és egy üveg, tökéletes fehérbor után jól vagyok. Szédülök. Kezeim remegnek. Shane konyhájának színei és fényei összemosódnak. A faliórára pillantok, és próbálom leolvasni az időt. Tizenegy múlt.
Felállok a székről, megtántorodok. Az asztal lapjába kell kapaszkodnom. Fejemet lehajtom, hajam függönyként rejti arcom. Mosolygok.
A lépcső felé támolygok. Nekimegyek az egyik szekrénynek, melyről élettelen zuhan a földre egy könyv. Vagy kettő. Három. Nem tudom. A falnak támaszkodok, majd ellököm magam, hogy a lépcső korlátjába kapaszkodjak és elinduljak az emelet felé. Megállok. Fülelek. Shane-t keresem. Ha emlékeim nem csalnak, először a fürdőbe ment. Aztán máshova. Halványan emlékszem, hogy még egy ajtó zárult. A falnak simulva nyitok be a hálószobájába. Az ablak nyitva, hűvös szellő tör be az ablakon, mely a függönyökkel játszadozik. Érzem az illatát. Mint egy farkas, emelem arcom a plafon felé és szagolok a levegőbe. Nevetek a saját hülyeségemen. Úgy viselkedem, mint egy idióta.
Nyitva hagyom az ajtót, és a saját szobám mellett elhaladva nyitok be egy másik helyiségbe. Itt még nem jártam korábban. Gyanítom, itt dolgozik.
És most is itt találom. Az asztalhoz támolygok. Megtámaszkodok a lapon, lenézek rá.
- Parancs teljesítve, uram - hangom kissé karcos, ajkam gúnyosan formálja az utolsó szót, ajkam szegletében mosoly játszik. - Mi a teendő most? Ön a főnök, uram - kíváncsiskodok, szarkasztikus hangnemben, üres, kopár tekintetemmel az övét keresve, válaszra, netán újabb parancsra várva.

Puha, finom csók ér a homlokomon, miközben felnézve rá emelve arcomat beszélek Shane-hez. Egy röpke pillanatra lehunyom a szemem, de nem hallgatok el. Csak beszélek, és beszélek, közben kattan a bilincs, én pedig elhúzom hátam mögül a kezemet. Felemel, én pedig hagyom. Nem szól semmit. És én sem mondok többet. Elmondtam mindent... kivéve azt nem, amit tudni akart. Nem mondtam el, hogy mire vágyik a testem. Hogy mi az, amit fizikailag kívánok. Vagyis, nem konkrétan. Nem tudom az ilyesmit szavakba önteni, az is kész csoda volt, hogy ezt a pár soros monológot képes voltam elmondani.
A fürdőbe visz, a kádba fektet, vizet enged. Tarkómat a kád hideg szélének támasztom, fejem a peremén pihen. A plafont bámulom, mintha olyan érdekes lenne. Pedig fele olyan izgalmas és kívánatos sincs, mint Shane. Karjaim a kád peremén pihennek, vállamat súrolja a férfi keze, amint egy tincsemhez nyúl, hogy ezúttal azzal játsszon. Minden egyes hajszálammal érzem őt, fejbőrömön pedig kellemes bizsergés fut végig. Imádom, ha a hajammal játszanak, vagy éppen erővel markolnak bele, mint ahogyan azt a férfi is tette, pár órája. Ez persze sokkal kellemesebb, mint utóbbi.
Amikor megszólal, felé fordítom arcomat, arcát fürkészem, irigykedve szemlélve a pillantásában lángoló vad tüzet. Szavaira negédesen elmosolyodom.
- Egész életemben az ellen küzdöttem, hogy emberi legyek - ingatom meg a fejem -, most pedig ön azt mondja, hogy legyek az? Legyek ember? - szalad fel szemöldököm a homlokomon, ahogy kezébe hajtom a fejem. - A bátorság pedig nem több, csak a veszélyhez való makacs ragaszkodásom, és annak nyughatatlan keresése. Na meg... a bátorság önmagában nem elég - simítom tenyerébe arcom, és lehelek csókot csuklójára, de szavaira ráemelem tekintetemet. Ő pedig finoman csúsztatja testem alá kezét.
- Szóval azt mondja - szűkítem réssé szemeimet, mint aki a hibát keresi a helyzetben -, hogy jó kezekben vagyok? Hozzáértőkben? - kezdem magam is elhinni. Bár azt feszülten várom, hogy milyen rögös út vár rám a célig. És Shane-re. Mert rá is kemény napok, vagy akár hetek, s tán hónapok várnak. Nehéz ember vagyok, aki nem csak önmagának, hanem a környezetének - ebben az esetben Shane-nek - is legalább annyi fejfájást okoz, mint önmagának. Ha nem többet. Szerintem tudja a férfi. Nem értem, mit lát bennem. Nem vagyok nagyszám, csak egy mezei kopó, egy nő a tömegből, üres szempárral. Semmi több.
Elhúzódik. Én pedig meg sem mozdulok, pedig szinte fáj, ahogy a lüktető élet elszakad az üres porhüvelyemtől.
- Rendben - bólintok mindenre egyszerre. Aztán elhagyja a helyiséget, én pedig a víz alá merülök. Addig vagyok lent, addig nézem a víz felszíne alól a plafont, míg úgy nem érzem, hogy a tüdőm szét akar szakadni a bordáim alatt.
Hamarosan nyitom a fürdőajtót. Felfrissültnek érzem magam, megcsap a frissen főtt, vagy sült étel illata, minek hatására csak még éhesebb leszek. Idő közben megérkeztek a cuccaim, ugyanis a vendégszobában már vár egy sporttáskányi holmi. Ruhák, nem sok, csak amennyi kell, a telefontöltőm, a laptopom. Nem sok minden. Kissé elkeserítő, hogy a legfontosabb holmijaim beférnek egy fekete sporttáskába. A fegyvereimet nem látom. Fehér inget és fekete farmert húzok fel, úgy veszem az irányt a konyha felé, hogy beléphessek.
- Eddig is jól voltam - válaszolok, hasonlóan kellemes hangnemben. - Finom az illata - lépek közelebb hozzá, Shane-hez, a pulthoz, majd, ahogy ténykedik, fordulok utána. Bár tudnám, mi jár a fejében, amikor így méreget – fut végig a gondolat elmémen, ahogy az asztalhoz indulok, és leülök a férfivel szemben. Először a borba kortyolok, de őt nézem.

A tízedik csattanás. Egyszerre fáj és élvezem, egyszerre akarom, hogy hagyja abba, és vágyok rá, hogy folytassa. Legszívesebben elmenekülnék, a realista énem is ezt sulykolja belém, de a másik, az ösztönösen cselekvő maradásra kényszerít. Nem is tudnék elmenekülni. Nem is akarok.
- Tíz - suttogom magam elé. Meghallja. Persze, hogy meghallja. Hogy ne hallaná?! Mit is képzeltem... de nem tehetek róla, kibukott belőlem. Szinte csak az ajkaimmal formáltam a szót. És hallotta. És mozdul.
Kegyetlen dög - gondolom, miközben kéjesen felnyögök és vonaglok, ahogy vadul ér hozzám, és dörzsöl, de mielőtt a csúcsra juthatnék, elhúzza a kezét. Gyorsan veszem a levegőt, ahogy még hátrébb, és hátrébb húz, feszíti az izmaimat, vágyaim a testemben rekedtek, és bármennyire is szeretném, hogy kitörjenek belőlem, nem teszik. Befészkelték magukat a méhembe, és ott is rekedtek.
A házba visz, a szobámba. A táskámhoz lök. Ezt most nem gondolhatja komolyan? - kérdezem, de csak magamtól, míg a táskámban kutatok. Rövidesen előveszem a bilincset. Magam sem tudom, hogy a vágytól fűtött állapot az oka, hogy nem gondolkodok, csak csöndben tűrök, és azt teszem, amit kér. Dehogy kéri... parancsolja. Én pedig megteszem. Akkor miért nem beszélek arról, hogy mit akarok? Miért olyan nehéz beszélnem a vágyaimról?
Kifelé menet azért még megpróbálom kihúzni vékony, csontos csuklómat ujjai bilincséből, de lehetetlen. Sokkal erősebb, mint én vagyok. És kifejezetten tetszik is neki az erőlködésem, és az ellenállásom.
- Shane, ezt maga sem gondolhatja komolyan - húzódnék el, hogy ne tudjon a korláthoz bilincselni, de nincs menekvés, mondhatni, a vadászból lett a láncra vert vad. Sóhaj szalad ki ajkaim között, amint ajkát végighúzza mellemen, lehunyom a szememet, és csak a marásra nyitom ki. Felnyögök. Újra, és újra. Látom, amint a tekintetemet keresi, vagy legalábbis abban valamit. Valamit, ami már rég nincs ott, és kétlem, hogy valaha is újra ott ragyogna a hideg íriszekben.
Nem is figyelek másra, a szemébe nézek, váratlanul ér tehát az érzés. Csípőmet kissé felé tolom, fejemet hátravetem, ő pedig... itt hagy. Megcsókol. És csak aztán hagy itt.
- Ezt nem teheti - szólok utána -, Shane, azonnal jöjjön vissza! - kiáltok utána, de a férfi füle botját sem mozdítja erélyes kérésem hallatán. Hamarosan pedig valóban magamra hagy, hallom, amint a kocsi kigördül a garázsból, majd Hopkins elhajt vele.
Ez nem lehet igaz... - dőlök a korlátnak, megrántva kezemet, inkább dühömben, semmint abban bízva, hogy így majd kiszabadulok. Piszkosul ideges vagyok, fortyogok is magamban. Pár óra múlva, miután Shane-t elküldtem vagy ezerszer melegebb éghajlatra, kezdem el magamat okolni. Kifogásokat keresek, hogy nem az én hibám, hogy ide kerültem. Hogy nem kényszeríthet... dolgokra. Olyanokra, amiket elvárt volna. De aztán felidézem lelki szemeim előtt, amint közel úszok hozzá, amint ujjaim kutatón, fürkészőn futják be testét, amint mutatóujjamat a nadrágja szegélyébe akasztom... rohadtul kiprovokáltam ezt az egészet. Így, vagy úgy.
Telik az idő, késődélután lehet már, a Nap narancsos korongja már lefelé ereszkedik, egyre közeledve a horizonthoz. Shane ekkor befut. Hallom az autót, amint a motor leáll. Össze kell szednem magam.
Mire a medencéhez ér, már egyenes gerinccel ülök, továbbra is bilincsben, szinte meztelenül. Pont, ahogy hagyott - másodszorra is. Vízzel kínál, de elfordítom a fejemet, úgy hallgatom, amint beszél. A mondat végén nézek csak rá, makacsul összevont szemöldökkel, hidegen villogó és szikrázó, üres tekintettel. A keze mozdul. Akár pofon is vághatna, meg sem rezdülnék. Ehelyett azonban finom érintés szalad végig bőrömön, miközben az üveg szája ajkamhoz ér.
- Én... - megköszörülöm a torkomat. Tudom, hogy mit akarok, de ezt sokkal nehezebb szavakba önteni, mint azt bárki gondolná. - Azt akarom, hogy valaki megragadjon. Olyan erősen, hogy tudjam, soha nem enged el. Érezni akarok valamit, de nem csak fizikailag, hanem lelkileg is, de ez nem megy. Nem érzek semmit. És ez ijesztő. De nem akarok félni, mert az elárul, és, ha emiatt nem lehetnék vadász, kiváló vadász, a legjobb, az megölne - a szemébe nézek, és nem beszélek hangosan, de szavaim magabiztosan csengenek. - Tudja, mit... nem ön akar megtörni. Én akarok megtörni. Hogy azt érezzem, hogy élek - egy pillanatra sütöm csak le a tekintetem, majd újra ráemelem. - Ne nézzen így rám, ön akarta hallani. Szánalmas vagyok - nevetek halkan, megingatva a fejemet. - Egy érzéketlen, hideg nőszemély. Renegát. És minden jel arra utal, hogy mazochista is - felvonva szemöldökömet húzom félmosolyra ajkaimat.

Látom az arcán, hogy nem hiszi el. Pedig tényleg megütném, tényleg behúznék neki egyet. De igazat kell adnom neki. Én élvezem. Ezt, az egészet, Vele. Élvezem, hogy nem finomkodik, hogy egy barbár gazfickó. Ugyanakkor gyűlölöm is érte. Gyűlölöm, mert elvár tőlem olyan dolgokat, amiket soha, senki kedvéért nem mondanék, vagy nem tennék meg. Az övéért sem. Annyira azért még nem vagyunk bizalmas viszonyban...
Szavait eleresztem a fülem mellett, a kérdéseire azonban szándékozok válaszolni:
- De, de igen, van - vallom be. - De ilyen módszerekkel? - ingatom meg a fejem, összevont szemöldökkel. - Mert ilyenekkel velem nem sokra megy... - mosolyodok el gúnyos, pimasz mód. Bosszantani akarom, magam sem tudom, miért. Talán kíváncsiságból, talán bennem van valami. Az a kis hang, ami arra buzdít, hogy piszkáljam meg a veszélyforrást, az izzó parazsat a hamu alatt. Azt hiszem, ebben vagyok a legjobb: másokból kihozni a legrosszabbat. Ok nélkül, csak úgy, mert miért ne-alapon.
Elkap, magához ránt. Szinte érzem, ahogy a csontjaimig hatol a reszketés. Érzem a bőrét, ahogy az enyémnek simul, ahogy hozzá préselődöm. Megragad, magához von. Meg sem próbálok szabadulni, hagyom, hogy szorítson és erővel tartson magánál. Elmosolyodok, ahogy szavait kimondja, s ahogy lehelete selyme cirógatja ajkaimat.
- Meg fogom tenni - biztosítom e felől -, újra, és újra, és újra - nézek a szemébe, bármilyen jellegű érzelem nélkül. Nem félek. Vágyódásom pedig fizikai úton mutatkozik meg, és tör a felszínre.
Eltaszít magától. Egy hosszúnak tűnő pillanatig a színek és a fények egyetlen kavalkáddá minősülnek, beláthatatlan, átláthatatlan káosszá. Az egyetlen, biztos pont a lépcsőkorlát. Ujjaim kutatón nyúlnak a hideg fémért, és markolnak bele szorosan, és el sem engedik. Látom Shane-t, a szemem sarkából, majd érzem ujját a gerincemen, és a jóleső érzést, ami utána maradt. Ujjai hajamba rútnak, hogy aztán erővel markolhasson bele a férfi, és húzhassa hátra fejemet.
Kérdésére nem reagálok, hallgatásba burkolózom. Látom a mozdulatot, de nem mozdulok, össze sem rezzenek. Tenyere a fenekemen csattan.
A felszólításra sem válaszolok. Megingatom a fejemet. Nem, nem fogok számolni.
De aztán mégis számolok.
A harmadiknál felszisszenek.
Az ötödiknél kissé elfordítom a fejemet, hogy lássam Shane arcát.
A kilencediknél felnyögök. Először. Nem fájdalmasan. Nem gyötrődőn. Kéjesen.
A tízediknél lehunyom a szememet, és ajkam szegletében alig észrevehető mosoly bujkál.
Érintésére egy röpke pillanatra elakad a lélegzetem, ajkaim szétnyílnak. Szavaira elmosolyodok.
- Meglehet, farkas - vonok vállat, mire szinte azonnal jobban kezd el feszíteni. A fülemet érő csipkedés hatására végigfut a gerincemen az a bizonyos jóleső hideg. Aztán hirtelen lök vissza a korlátra. Ujjaim újra a fémre fonódnak, de aztán Shane-re nézek. A férfire nézek azokkal a gyönyörű, semmitmondó szemekkel, amik úgy felbosszantják őt...
- Nincs - ingatom meg a fejemet, a szemébe nézve. - Folytassa. Törjön meg - kaján mosolyra görbül ajkam. - Ha tud - vonom kecses ívbe egyik szemöldökömet, és várom a következő csapást.

Hagyom, hogy játszadozzon velem. Ki is szakadhatnék karjai közül, el is menekülhetnék, de miért tenném? Miért, ha élvezem? Mert élvezem. Túlságosan is, és ez ijesztő. Az, hogy fizikailag még érzek, ékes bizonyítéka annak, hogy élek. A lelkem azonban üres és érzéketlen, az ereimben is fagyott vér csörgedezik, és olyan vagyok, mint egy robot. Hideg, tökéletes, érzéketlen és abszolút embertelen. Ami megkülönböztet engem egy géptől, az az, hogy testileg érzek dolgokat. Érzem Shane ujjait, amint a mellbimbómmal játszadozik, s ebbe próbálok kapaszkodni. A fizikai, a materialista világba. Hiszen... nekem csak ez maradt.
Amikor Shane szemébe nézek, és látom benne a tüzet, azt kívánom, bár az én tekintetem is ilyen lenne. De nem kell hozzá tükör, amiben láthatom, hogy, mint mindig, most is üres, kopár, hideg és élettelen kék pillantások függenek a férfi arcán.
- Jó - mondom én is, dacosan, és nagy levegőt veszek, hogy aztán reszketegen fújhassam ki. - Büntessen, ahogy akar - mondom, tartva a szemkontaktust. Nem fogok behódolni - gondolom, de ezt már nem mondom ki hangosan. Úgy gondolom, hogy a szabályai nélkül is vagyok elég jó. Tudom, hogy megígértem, hogy betartom őket, de ezt ő sem gondolhatja komolyan... megmondtam: hazug dög vagyok. Szabályszegő, renegát. És ráadásul a büszke fajtából, abból, amelyik már túl messze került az emberektől, amelyik már annyira elhatárolódott tőlük, hogy vissza sem vágyik közéjük. Ha az életed csupa harc és vérontás, akkor csak vékony szálak kötnek másokhoz, és ezeket a szálakat könnyű elszakítani. Így nem kötődök. Senkihez sem, mert az csak fájdalmat okozna; így, vagy úgy. De Shane elkapott. Engem, vagy jelentéktelen lényemben valami apró, emberi foszlányt. Ami a régi önmagamból megmaradt. Mert nem voltam mindig ilyen, én nem voltam mindig robot. És Shane ezt pontosan tudja, és a felszínen túlra akar jutni. De én nem akarom. Mert... mi van, ha kötődni kezdek? Mint Kingsley-vel, aki egykor a legjobb barátom volt, mára pedig úgy vadászik rám, mint egy szarvasra, a vadászidény kellős közepén. Nem, nem szabad kötődnöm, még csak nem is gondolhatok ilyesmire.
- De igen - reszket a hangom az idegességtől, a megalázottságtól. A haragtól. De magamba fojtom az érzelmeimet, és nem hagyom, hogy kiszakadjanak belőlem. - Tudok uralkodni magamon. És ez az ön egyetlen, piszkosul nagy szerencséje - hevesen veszem a levegőt, és közben hallgatok, feje mozdulatára észbe kapok. Kínzó, gyötrő lassúsággal húzom el a kezemet, hogy a medence szélébe kapaszkodhassak. - Ennek különben sincs semmi értelme. Ettől, ha nem is leszek jobb ember, jobb vadász sem válik majd belőlem - tényleg nem látom a dolog értelmét, keresem, de hiába. Azt gondoltam, hogy majd... nem is tudom, edzünk, vagy vadászni megyünk, az erdőbe, szarvasokra, vagy fekvőtámaszoznom kell, míg ő egy széken kényelmesen üldögélve, hátamon pihenteti lábát, vagy valami, de ez?! Nem, ez nonszensz.
- Tudja mit, Shane? - villantom rá acél színű szemeimet. - Inkább azt mondom el, hogy mit csinálnék önnel - vonom kecses ívbe szemöldökömet, kissé jobbra biccentve fejemet. - Behúznék egyet. Meg még egyet. Itt és most - és ezzel a témát lezártnak tekintem. Én... hogy ő minek tekinti, azt nem tudom. A medence szélére támaszkodom, hogy izmaimat megfeszítve kimásszak a vízből. Törölközőért indulok, hogy vizes, meztelen felsőtestem köré tekerhessem.

Az ellentmondás a lételemem. Főleg, ha tudom, hogy a másik téved. És Shane most téved. Nem vagyok jó, nem vagyok engedelmes. Még, ha neki úgy is tűnik. Ha az lennék, már lehet, rég nem élne, és lám: még mindig itt van, hogy a képembe vigyoroghasson, én pedig visszamosolyoghassak rá. Azért, mert mosolygok, vágy fűti a testemet és az ösztöneimet hajszolom, tekintetem még mindig metsző és fagyos.
- Szokjon hozzá, Mr. Hopkins... dohányzok és renegát vagyok. És ez valószínűleg nem fog változni - halkan beszélek, és hagyom, hogy karcolja a puha bőrt a nyakamon. - Gyakran szegem meg a szabályokat, vagy keresek kiskapukat - alig fejezem be a rövid félmondatot, hátrahúzza a fejemet, halkan nyögök fel, alig halhatón. Ő persze biztosan hallotta, hiszen remek érzékei vannak. Ehhez, az ilyen jellegű hangokhoz, vagy hozzám kiváltképp. Egyértelműen játék ez az egész, amit módfelett élvezek is. Én játszok a férfiak szívével, olykor kihasználom őket, vagy ők engem - egy a lényeg: valaki kihasznál valakit. Shane is kihasznál, szerintem. Lehet, hogy meg fog ölni. Lehet, hogy még ma. Talán félnem kellene, de nem teszem... félig már úgyis halott vagyok, megváltás lenne, egyenesen szép halál.
Nem tudom figyelmen kívül hagyni, ahogy tekintete szinte lángra lobban, majd hirtelen elsötétül. Büntetni fog. Én ostoba pedig hagyom, és tűröm. Sőt... élvezem. Talán. Ezt azonban a világ minden kincséért sem fogom az orrára kötni. Persze, hogy kíváncsi vagyok, hogy mire készül, ezt viszont jól leplezem. Az izgatottságot kevésbé; még mindig érzem, ahogy a vér az arcomba szökött az imént.
- Igen, tudok - vonom fel én is a szemöldökömet, kaján mosolyra görbítve ajkaimat. Mellemen végigsimító ujjai mentén borzongás marad csak utána, majd enyhe fájdalom. Nem adok hangot az érzéseimnek, csak némán nyitom ki ajkaimat az apró fájdalom jeleként. Jeges tekintetemet rá szegezem, és próbálok olvasni kissé kegyetlen vonásairól, a tekintetéből, a vigyorából, és próbálom megjósolni a következő lépését. Rá kell jönnöm, szinte azonnal, hogy ez lehetetlen. Shane kiszámíthatatlan.
Kérdésére megrebbennek szempilláim, mintha csak pofonnal ijesztgetne, dacos pillantást küldök felé, majd egy pillanatra elkapom a tekintetemet. Mögé nézek, a válla fölött pillantok a távolba, majd újra rá vonom fagyos pillantásom.
- Ha az utálatom boldoggá teszi... - nem fejezem be a mondatot, hagyom, hogy lebegjen köztünk, megválaszolatlan. Ujjait bilincsként fonja az enyémekre, és a felszínre húzza őket, lágyan csókolva mindet, majd újra a víz alá kerülnek. Sejtem, hogy hova vezeti őket.
Vagyis, azt hiszem, hogy sejtem. Igazából nem tudok semmit sem, és igazat kell adnom saját magamnak. Shane kiszámíthatatlan.
Ahogy saját magamra kényszeríti tenyeremet, izmaim megfeszülnek, és próbálom kihúzni ujjai közül a kézfejemet, makacsmód ellenkezek.
- Mint mondtam: tudok uralkodni magamon - még, ha ez így is van, a szívem továbbra is hevesen kalapál, mintha csak lefutottam volna a maratont, lányos zavaromban arcomat elborítja a vágy vöröses rózsája és reszketek, ahányszor hozzám ér. Kár tagadni a nyilvánvalót.
Ujja az ajkaim közt, mire ráharapok, s ahogy mozdítja ujjaimat orrom megrándul, szemeimet egy pillanattal tovább tartom lehunyva, mint kellene, ha csak pislogtam volna. Fejemet kissé hátra vetem, úgy nézek rá, Shane-re, szemeim keskeny résén; nagyot sóhajtok, majd kéjes nyögés szalad ki ajkaim résén.
Aztán elenged. Én pedig legszívesebben utána kapnék, de nem teszem; úgy maradok, ahogy hagyott, mint egyfajta tökéletesen faragott márványszobor - csak épp nem süllyedek le a medence fenekére. Reszketek, miközben érintésére vágyódva, felajzva magamra hagyott. Legszívesebben pofon vágnám, még, ha perpillanat nem is erre vágyom a legjobban.
- Ennek semmi értelme - suttogom magam elé, hiszen hallja. Tudom. - Ettől nem leszek jobb, nem leszek más ember - szívem mellkasomban dübörög, a vérem a fülemben zúg, hevesen veszem a levegőt. Rohadék - gondolom, de nem mondom ki; bár biztosra veszem, hogy le tudja olvasni az arcomról eme nemes jelzőt, amivel cseppet sem szerény személyét illetem.

Bárhogy is terveztem, mit teszek majd, teljesen máshogy cselekszem. Nem a hideg logika irányít, hanem az ösztönök. Vagy vágy, ha úgy tetszik. Talán a mélyen elrejtett érzelmeim? - kérdezem magamtól, miközben megkapaszkodom a medence peremében. Nem, biztosan nem, az nem lehet... - hessegetem el szinte azonnal a gondolatot. Vicces dolog ez. A negyedik gombnál jut eszembe, hogy a fekete francia is lekerülhetett volna rólam. De úgy érzem, már késő visszatáncolni. Meg különben sem vagyok gyáva; választottam, ezt választottam és nem futamodok meg. Azt hiszi, nem vállalom be? Nem ismer. Eléggé bevállalós vagyok, ennél durvább dolgokat is tettem már életemben, olyat is, amihez még csak kedvem sem volt. Ez? Azt hiszem, nem is lehetnék sehol máshol, itt a helyem, itt kell lennem, itt és most. Olyan egyszerű ez, olyan természetes és elemi, hogy másképp nem is történhetnének a dolgok. Rendkívülinek érzem ezt a helyzetet. A vadász és az ő prédája. Felemészt a gondolat, hogy nem tudom, hogy ki-kicsoda ebben a szituációban.
A szívem hevesen pumpálja a véremet, érzem, hogy az arcomba is szökik belőle, a kellemesen hűvös víz ellenére is.
- Nem vagyok jó - búgom halkan, és érintésére egy halvány mosollyal reagálok csak, miközben elérek az utolsó gombig, és kiszabadítom azt a helyéről. Shane kapva kap a lehetőségen, és magához von, én pedig nem ellenkezek. Miért tenném? Már rég megtehettem volna, már rég le kellett volna állnom, ha ezt akarnám. Ahogy hozzám bújik és kérdez, fejemet felszegem.
- Igen - hunyom le egy pillanatra a szemeimet -, valóban. Utálom - jobbommal izmos vállába kapaszkodok, miközben balom fáradhatatlanul a medence szélét fogom. Élvezem a puha csókokat, melyek végigszaladnak nyakam bőrén, egyre lejjebb. Ahogy eltávolodik, nyitom csak ki a szememet, úgy nézek rá metszőn.
Szavaira összerándul a gyomrom. Nem tudom eldönteni, hogy jólesőn-e, avagy sem.
- Tudok uralkodni magamon - sziszegem, de ajkam szegletében kéjes kis mosoly bujkál. Az, hogy így a testének préselődök, félmeztelen, azt hiszem, arra ad következtetést, hogy nem. Határozottan nem tudok, vagy nem akarok uralkodni magamon. Itt és most nem. De érzem, hogy valami, legbelül visszarántana. Az a kicsinyes hang a fejemben azt suttogja, hogy abba kell hagynom, de nem engedek neki. Most az egyszer nem. Akkor sem engedtem neki, amikor le kellett volna mészárolnom Shane családját. Igaz, akkor is egy golyóval a mellkasomban végeztem, majdnem meghaltam és lelkileg örökre nyomorékká tett az eset, a család is halott... de Shane itt van. Én pedig a karjaiban.
Szinte ajkaira suttogom a szavakat, de a szemébe nézek: utálom is, ha ez ilyen boldoggá teszi. Szavaira megütközve nézek rá egy rövid pillanatig. Nem tudom, mit mondjak. Soha nem kérdezték meg tőlem, hogy akarom-e. Ez soha nem volt kérdés. Ez válasz volt. Válasz, egy fel nem tett kérdésre.
Jobbommal végigsimítom mellkasát, ujjaimat végighúzom az izmokon, néha körmömmel karcolva a felszínt. Le, egészen az oldalán végig, a csípőjéig. De nem szabadítom meg a nadrágtól, noha ujjamat az anyagba akasztottam már.
- Most a legkevésbé sem érdekelnek a cuccaim, nem sietek sehová sem - vonom meg hasonlóképpen a vállamat, mint ő. Hirtelen az sem érdekel, hogy ma valamikor munkába kell mennem, egy tárgyalás miatt. Vagyok elég nagykutya az irodában, hogy késhessek, vagy ne jelenjek meg a tárgyaláson. És ezt piszokmód ki is használom... mint mondtam Shane-nek is, nem vagyok jó.