Nem vakarom le elégedett vigyoromat. A nő közel kúszik hozzám s bár igyekszik türtőztetni magát, elnyomni vágyait, hatalmat szerezni teste felett, tudom, hogy vágyik az érintésemre. Farkas vagyok, a legélőbb lény ezen a földön és a halandók, különösen azok, akik olyan üres tekintettel rendelkeznek, mint ez a nő, különösen vágynak arra, hogy az energia, mi körülöttem szikrázik, körbeölelje testüket. Nincs ebben semmi új számomra. Ez nem testi vágy. A nő élni akar és ezért vonzza olyan ellenállhatatlanul az ami szikrázik az élettől. Ettől azonban én még nem élvezem kevésbé a hatást, amit viszont személyem gyakorol rá.. Teste az enyémnek feszül és én vagyok olyan rohadék, hogy kiélvezzem a műsort amit nekem tart, habár én csak annyit mondtam, dobjon le magáról valamit. Lehetett volna a bugyi is, hisz az ingem hossza kellő takarást biztosít, még így, a vízben is. Ő választott. Én pedig elégedetten morranok fel, ahogy megpillantom izgatottságtól kipirult arcát. - Jó kislány. - tekintetét figyelem. Élvezem a zavart, ami miattam kúszik bőrére és azt akarom, hogy tudja, élvezem engedelmességét. Végül egyik kezemet derekára fogom és mikor kibújtatja az utolsó gombot is piszkos kis zárjából, magamhoz vonom, hogy teljes és immáron mezítelen mellkasa, az enyémhez simuljon. - Valóban? Utál? - Nyakához hajolok és belecsókolok a kecses vonalba, még kezem könnyedén söpri le az inget az egyik vállról, hogy ajkaim tovább vándoroljak. Szíve eszeveszetten kalapál és én érzem, ahogy izmai megfeszülnek a várakozástól. Elhúzódom. Igazán édes, ahogy állát felszegi és tekintetében düh villan. - Mást mond de a teste meghazudtolja. Például az ujjai, amik mindjárt elfehérednek, olyan erővel szorítja a medence szélét... elbűvölően felszegi az állát de libabőr fut testére mikor megérintem... - még mindig a hideg, élettelen szemeket vizsgálom. Nem kerüli el figyelmemet, ahogy teste reagál rám. Lassan megkeményedő mellbimbói nekem feszülnek de ujjaimmal nem érintem őket. Helyette lesöpröm az inget a nőről, eltávolodom és félmosolyra húzva ajakit jegyzem meg kegyetlenül korbácsolva tovább vágyait, hogy nem is vágyom másra többé, mint, hogy utáljon ha így teszi. - Ha akarja én is ledobhatom a gatyám. - ki akarom léptetni őt komfortzónájából. Át akarom vele lépetni korlátait, mik fogságban tartják. Azt akarom, hogy ismerje el a vágyait, mert ha elismeri őket, képes lesz megtanulni irányítani azokat. Képes lesz arra, hogy megtanuljon nyugalmat kényszeríteni magára. Megtanulja, miképp rendezheti légzését, miképp kontrollálja szívének dobbanásait. Miért? Egyrészt mert a farkasom legszívesebben addig kergetné a nőt, még össze nem esik a fáradtságtól, csupán azért, hogy érezze, milyen küzdeni az életéért... és azért, mert nemet mondott. Nem volt hajlandó kiirtani a családomat egy olyan bűnért, melynek soha nem voltak részesei. Ezt a tisztességet pedig baromi sokra tartom. - Ami pedig a cuccait illeti. Két óra múlva itt lesznek, szóval nem kell sehova sem sietnie. - megrántom vállamat. Még az éjjel elintéztem a hívást, hogy összeszedjék amire szüksége lehet a nőnek. Most arra van szüksége, hogy leteperjem... legalábbis a testének de ez nem fog megtörténni. Nem, nem játszom vele, tanítom, még ha most úgy is érzi, hogy játékszerként tekintek rá. Én megmondtam neki, hogy ha azt akarja, hogy tanítsam, el kell viselnie a módszereimet és ő maradt.
Nem vagyok vak, és ostoba sem, látom, ahogy végig mér. De hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem. Mert de, igenis élvezem. - Ez esetben élvezze ki, amíg még teheti - vonom fel egyik szemöldökömet, és próbálom visszafogni azt a csábos kis mosolyt, ami az arcomra kúszik. Belekortyolok a kávéba, de amikor már teljes testtel kiemelkedik a vízből, felé nyújtom a bögrét. Vajon tudja, hogy ez a fürkésző szempár, és ez a morranás mennyire rohadtul vonzóvá teszik számomra? Igen, biztos tudja... különben nem csinálná. Márpedig azt akarja, hogy így érezzek. Pontosabban: hogy érezzek. - Ezt örömmel hallom - mosolyodok el halványan, ahogy a kezembe nyomja a bögrét. Képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni azt a rövid pillanatig tartó érintést, amit még hosszú percekig érzek hideg bőrömön; és ami úgy szaladt végig kezemen, mint valamiféle apró, borzongató áramütés. Nem a rossz fajtából, nem, határozottan nem. Abból a fajtából, ami összeszorítja az ember szívét, és mintha egész, sötét lelkem köré csavarodott volna, egyfajta éltető lepelként betakargatva üres lényemet. Folyton azt kérdezgetem magamtól, hogy miért. Miért nem ölt meg? Miért tart itt? Miért csinálja ezt velem? Miért kellek neki az után is, hogy elmondtam a neki kellő információkat? Miért? És rettentő mód zavar, és bosszant, hogy nem kapok válaszokat a feltett kérdésimre, és, hogy ennyire eszméletlenül kiszámíthatatlan ez a férfi, és nem látok a fejébe és a szívébe. Általában előre meg tudom jósolni az emberi döntéseket, és viselkedéseket, de az ő esetében ez nem ilyen egyszerű. Ő bonyolult és érdekes. És ez egyben kíváncsivá tesz, rémiszt meg, vonzz és taszít. Miért félek? Miért álmodok vele? - újabb kérdések, amelyek válaszra várnak. Ki tudja, meddig... Vízcseppek tucatjai borítja be az inget, és szabadon maradt testfelületemet, ahogy a vízbe ugrik. Látom a testet. Shane testét, amint az izmok megfeszülnek, és a korareggeli napsütésben tökéletesen kivehető minden csoportjuk. Egyszerre látom benne az embert és a farkast. Látom az álombéli farkast, látom az embert, itt és most. Egyszerre látom mindkét énjét. Kiiszom az utolsó korty kávét is a bögréből, és magam mögé teszem. Egyetlen percre fordulok el a víztől, s pont akkor érzem meg a szelíd erőszakkal átitatott szorítást a lábamon, majd egy pillanat sem telik el, és már a vízben vagyok. Esélyem sem volt kitérni előle, és elrántani vékony lábamat, mielőtt Shane a medencébe ránthatott volna. A felszín alatt minden csöndes. Egy rövid ideig vagyok lent, a víz alatt, még hallom a csobbanás hangját, amivel ide kerültem és nézem a kékes víztömeget magam előtt, és Shane testének fakó, elmosódott sziluettjét. A felszínre evezek, megtörlöm a szemeimet. Villogó, szikrázó tekintettel nézek a férfire, miközben egészen közel húz magához az inget markolva. - Hála önnek - suttogom én is a szavakat. Megválni valamitől? Rögtön tudom, hogy mire céloz, összevont szemöldökkel gyors pillantást vetek az ingre. Na, azt már nem - tiltakozok magamban, és fordulok utána. Kár volt, az a levakarhatatlan, gúnyos mosoly, amivel szemben találom magam, teljesen másra sarkall, mint, amit egyébként tennék. Fejben eltervezem. Vállat vonok, a medence szélére úszok, gúnyosan elmosolyodok és kimászok a vízből, hogy átöltözhessek és mehessek a dolgomra. Ezt tervezem. Ehhez képest teljesen másképpen cselekszem. Miért teszem ezt, miért járok a kedvében, vagy ezt én is pontosan így akarom? - újabb meg nem válaszolt kérdés merül fel bennem, ahogy egészen közel úszok hozzá. - Utálom - suttogom rezzenéstelen arccal, higgadt hangnemben, ahogy balommal megkapaszkodok karja mellett a medence peremében. - Utálom magát - nézek a szemébe, tekintetem tiszta és nyugodt. Jobbommal az ing gombjaival vacakolok, testem szinte az övéhez simul, bőröm néha az övéhez ér. Szívem hevesen kalapál, szinte kiszakad a mellkasomból. Kegyetlenül lassú, kimért mozdulattal gombolom ki az első három gombot az ingen, miközben le sem veszem a férfiről hideg tekintetemet, és nem mozdulok mellőle.
Elégedetten mérem végig a nőt, tetőtől talpig, miközben kiemelkedem a vízből. - És? Ki mondta, hogy nem élvezem az újabbakat? - kérdem piszkos vigyorral az ajkaimon, miközben szemrebbenés nélkül nézek végig formás lábain és elégedetten morranok fel. Tetszik, hogy az ingemen kívül egyedül egy aprócska franciát visel. Átnyújtja a kávét én pedig nagyot kortyolok belőle. - Tökéletes. - bólintok kérdésére, hiszen magam is épp ily feketén iszom. Újra kortyolok és kezei közé tolom a bögrét, ügyelve, hogy forró érintésem még percekig piszkálja tudatát. Az éjjel majdnem teljesen megőrjített ennek a nőnek a félelme, mi ragadós mázként tapadt az én bőrömre, mi pokoli vonzóvá tette számomra, mit be akartam kebelezni. Mégsem tettem meg. Helyette a már jól ismert dokkok közé vetettem magam és darabokra téptem egy drogdílert. Még reggeli, halk lépteiben is éreztem a félelmét, szíve a torkában dobogott, alakja valószínűleg újra és újra megreszketett a takarók alatt, mire rájött, hogy biztonságban van. Jó, valami olyasmiben. Elvégre is megkapta a vendégszobát, az ingemet és még tisztes vacsorát is diktáltam belé. Mi kellhet meg ahhoz, hogy egy vadász viszonylagos biztonságban érezze magát? Ha ismerne, alaposabban átgondolná, mit fog mondani. Beugrom a vízbe és élvezem, ahogy a hullámok elnyelnek. Ezúttal azonban nem úszok le újabb hosszokat. Helyette elkapom a nő lábait és már be is rántom őt, persze, ügyelve arra, hogy feje ne koppanjon a medence szélének. Ahogy felbukkan a víz felszínén, megrántom a vállamat. - Most már teljesen benne van. - megragadom az ingnél fogva és még a víz súlya ellenére is könnyedén húzom magamhoz. - Szóval ideje megválni valamitől. - suttogom és ajkam mintegy véletlen érinti fülcimpáját, hogy aztán elhúzódjak és a medence széléig hátráljak. Ott kényelmesen megtámasztom karjaimat és a nőre pillantok. - Én ráérek. - mocsok mosolyra húzom ajkaim. Nem vetem meg a szép nőket és mi a frászért vagyunk az én medencémben és teszek tönkre egy rohadt drága inget, ha még csak nem is kérek érte cserébe semmit? Plusz ráfér a nőre a lazítás, főleg ami a tegnap este után történt. Tudom, hogy játszottam vele, hogy érzékeit felhergeltem, hogy felszítottam benne a vágyait és mégsem kapott semmit cserébe. Én azonban nem csak remek vadászt akarok belőle faragni, hanem egy élő, lélegző embert is. Borzasztóan irritál az üres tekintete és ha már nem legalább harag robbanjon abban a szép szempárban. S ki tudja? Könnyedén el tudom képzelni, hogy olyan helyekre terelem a nőt, érzéseit és vágyait, melyekről azt sem tudta, hogy benne lüktetnek vagy ha tudta, hát inkább elnyomta őket, mintsem szembenézzen velük.
Rezzenéstelen arccal fürkészem, ahogy közel hajol. Szavaira nem azonnal reagálok, csak vonásait fürkészem először, és hallgatásba burkolózom. Élvezem a kis játékunkat. Persze, hogy tudom, hogy ez csak játék. Hogy ne tudnám? Nem hiszem, hogy bármit is akarna tőlem. Ahogy azt sem hiszem, hogy én akarnék bármit is tőle. Nem... hasonlóak vagyunk, vannak közös vonásaink, de semmi több. Egyébként is, alig ismerem. Amit tudok róla, azt is csak egy koszlott-foszlott, véráztatta, sárgulásnak indult aktából tudom. Az, hogy Shane milyen ember, nincs egy mondat sem ebben a bizonyos aktában, amit már annyiszor olvastam újra, és újra, és újra. Amikor Kingsley felkért a feladatra, tudni akartam, hogy mivel állok szemben. Hogy mire mondok igent. És végül, az akta, és a körülmények vizsgálata után nemet mondtam. Ezért kaptam az örök emlékeztetőt, a golyót a mellkasomba. És ezért él még most is a férfi, hogy ilyen eszméletlenül közel hajolhasson hozzám, hogy úgy érezzem, átlát rajtam, látja azt, amit mások nem. Látja a rejtett félelmeimet, és látja azt az embert, akinek nem engedem láttatni magamat. És ez megrémiszt. El sem tudom mondani, mennyire. - Rajta, próbáljon elkapni - vonom kecses ívbe egyik szemöldökömet, és úgy nézem, ahogy visszahuppan a helyére. Aztán, amikor már ő is neki állt a vacsorának, én is hasonlóképpen teszek. Nem ilyen ételekhez szoktam. Nagyon ritkán eszek meleg ételt, pláne ilyen finomat. Néha a borba kortyolok. Szavaira felkapom a fejem, az asztalra helyezem a poharat. Egy rövid pillanatig nézem a mélyvörös italt, majd újra a férfire pillantok. - Igen - bólintok. Persze, hogy félnie kell. Miért ne kellene? Nekem is félnem kellene. Én félek is, még, ha ezt nem is árulom el senkinek, akkor is. Az egyedüli ember, aki tud a rettegésről, ami bennem motoszkál, sőt egyenesen szaggat és tép, az Shane. És ezt a tudást ő is csak az ösztöneinek köszönheti, amik a fülébe duruzsolták a féltve őrzött titkomat.
A vacsora végeztével aludni térünk. Mindketten. Majdnem elfelejtem a mosogatást, de amint meghallom, hogy a víz ömleni kezd a csapból, maradok. Aztán elbúcsúzok tőle, jó éjszakát kívánok, és magam mögött becsukva az ajtót, az ágyhoz lépek. Egyelőre semmi ruha nincs nálam, tehát jobb híján leveszem a farmeromat, ami idő közben teljesen megszáradt és hanyag mozdulattal a földre ejtem. Mielőtt ledőlnék, elszívok még egy szál cigarettát, az ablakban, és hallgatom, amint a vihar csendesedni látszik. A kövér esőcseppek az eltelt idő alatt jócskán lefogytak, összementek, és a szél sem fúj annyira, és mintha a felhők is szakadozni látszanak. Kényelmesen elnyúlok az ágyon, az oldalamra fordulok, és a sötétbe bámulok. Furcsa, ismeretlen és új illatok és sziluettek fogadnak. Nem otthon vagyok, hanem egy vérfarkasnál. És ez egy merőben új és más szituáció. Lassan mély álomba merülök, hogy megint újraéljem a borzalmat. Vér. Mindenhol vér. A fehér talajon a lábam alatt, a kezemen, a blúzomon, a nadrágomon. Még a tincseim végét is összetapasztja a vöröslő folyadék. A mellkasi sebből patakként ömlik a vér, és bárhogy szorítom oda a kezem, a friss, kör alakú, mély sebre, mintha csak jobban dőlne belőle a vér. Ahogy felpillantok, ott áll Kingsley. Az ember, aki meg akar ölni. Aki egykor a barátom volt. Akiben bíztam. Felé indulnék, de meleg valami kúszik a lábamhoz. Nekem préselődik, felnéz rám. Ismerem ezt a szempárt. Shane. Lerogyok mellé, átölelem. Újabb fegyverdörrenés hasít a fehér, üres csöndbe. Felsikítok.
Átölel a fény. Minden világos, tiszta és vér-mentes. Belém hasít a felismerés, hogy valójában hol is vagyok. A farkas házában. A vendégszoba ágyában üldögélek, kétségbeesetten markolva a takarót, mintha csak az életem függene tőle. Egy pillanatig, az álmomban, úgy is éreztem, hogy attól függ az életem, amit - vagy akit - magamhoz ölelek. De erről Shane soha nem fog megtudni semmit sem. Hallgatózok. Semmi. Csönd. Feltápászkodok és halkan kinyitom az ajtót, kínosan ügyelve rá, hogy néma maradjon. Miért lopakodom? Fölösleges, hiszen teljesen üres a ház. Kávé kell. Most. Tehát a konyhába megyek, és főzök egy jó erős feketét, és amíg várok rá, kipillantok az ablakon. A viharnak nyoma sincs, az esőcseppek és a harmat ezernyi kristályként ragyognak és élik tiszavirág életüket. Arra gondolok, hogy körül kellene néznem, és szimatolni, de mivel nem tudom, hogy hol van a férfi, és mikor jön vissza - már, ha egyáltalán elment innen -, nem kockáztatom, hogy 'lebukjak'. A lebukás csúnya szó, nem buknék le, mert semmi olyat nem tennék, ami miatt lelepleződnék. Egyszerűen tartok tőle, hogy elvesztem azt az aprócska, belém öntött bizalmát, amit megnyertem. Mert megnyertem egy keveset belőle, de azt is érzem, hogy ezt rettentő könnyen el tudom veszíteni. Így tehát maradok a kávéfőző mellett, ami hamarosan végez a dolgával, hogy aztán én egy bögrébe önthessem a feketét. Belekortyolok, majd bejárom a házat. Pontosabban: be akarom járni a házat, hogy megtaláljam Shane-t, de az egyik ablakon kipillantva, ami a hátsó kertre néz, megpillantom őt a medencében. Tehát a szabadba megyek, és hagyom, hogy a Nap első sugarai megvilágítsák és simogassák halvány bőrömet. Nem törődök vele, hogy a farmert ott hagytam, ahova előző este dobtam. Ha látott már női mellet, nyilván női lábakat is látott. Különben is, az ingje elég hosszú hozzá, hogy combközépig érjen, mint valamiféle ruha. Neki nem hoztam kávét, de szinte automatikusan felé nyújtom az enyémet, miután kimászott a vízből, ahogy ő nyújtja a kezét a bögre felé. Miközben belekortyol, óvatosan, szinte láthatatlanul, mégis minden apró részletre figyelve mérem végig, amint izmos testén végigcsordogálnak az apró, ezüstösen csillogó cseppek. Ahogy eltávolodik a porcelán a szájától, a szemébe nézek. - Remélem ízlik - kortyolok bele én is. Mielőtt még annyit mondhatnék, hogy nem hiszem, hogy hozok fürdőruhát, már vissza is vonja az afféle 'edzésre' tett megjegyzését. - Csak szeretné - mosolyodok el. - Egyébként is azt mondta, hogy látott már női mellet korábban - nevetek halkan. Azt persze nem mondom ki, hogy akár meztelenül is beugranék, ha olyan kedvem lenne, nem kell tudnia. Így egyszerűen leülök a medence partjára, hogy egyik lábamat felhúzzam, a másikat pedig a kellemes vízbe lógassam. - Csak félig vagyok benne, tehát elég, ha félmeztelen vagyok – világosítom fel, rá sem pillantva, csupasz lábaimra célozva, a medence vizének fodrozódó, áttetsző hullámait fürkészve. - Ma valamikor elmegyek a cuccaimért. Nem tudom, mikor lesz tárgyalásom, még meg kell néznem, de vagy előtte, vagy utána rögtön haza megyek, majd ide vissza - magyarázom, hátha tudni akarja.
span style="color: #846048;; text-shadow: 1px 1px 1px black;">- Én pedig nem leszek rest, hogy rajtakapjam és megbüntessem érte. - másolva mozdulatát hajolok én is közel és ismét eljátszom vele, amit nem rég. Mikor ajkain majdnem összeérnek, visszahuppanok székem kényelmébe. A vacsora remek, mint mindig és jól tudom, hogy mire a nő a pohár tartalmát is kivégzi, addigra már vihetem is az ágyba, hogy kialudja magát. Hosszú percekig nem felelek kijelentésére. - Maga szerint, félnem kellene. - elmosolyodom. Nekem nincs mit vesztenem így nincs is mitől félnem. Amiért én élek, az nem maga az élet, nem a változás vagy az idő, ami állítólag előbb vagy utóbb de helyrepofozza az embert. Amiért én élek, az az, hogy az a rohadék elpusztuljon. Nekem nincs miért félnem. A nőnek ellenben, rengeteg oka lesz rá, mire végzek vele, mert meg fogom tanítani élni. Lángra lobbantom azt az irritálóan hideg szempárt, miközben az egyik legjobb vadászt fogom faragni belőle. Megtanítom használni érzékeit, hogy miképp uralja testét, miképp űzze ez a félelmet, mielőtt az testére csavarodva árulná őt el.
Egyetlen éjszaka telik el. Hallom, ahogy nyögései felszakadnak testéből, hallom, amint újra és újra fordul. Nem tudom mi űzi ezt a nőt álmában de félelme rohadtul kívánatossá teszi szemeimben. Alig bírom megállni, hogy ne robbanjak neki. Testem megfeszül az ágyban még ő bortól mámoros álmában sóhajt. Még ő alszik, addig én eltakarodom a házból, mielőtt feltépném a torkát. A kertvárosi utcák csendjét járom és egészen a külváros dokkjai közé rohanok. Ledobom magamról a felesleges cuccokat és fájdalmak árán de alakot váltok. Megtörtem már a holdat, az már nem ural engem. Vadásznom kell. S a férfi, aki épp a lányokat fenyegeti, amiért azok keveset hoztak ma a házhoz, megfelelő áldozat. Elkapom és finomkodás nélkül ragadom el. Nem vonszolom az erdőbe, nem érdekel ha nyoma marad, ha rábukkannak. Egyenesen kettétépem. Lustán nyalom körbe vérétől nedves pofámat s elégedetten marok bele a megfeketedett, kegyetlen szívbe, hogy aztán felzabáljam azt. A többit meghagyom a rendőröknek, a kurváknak, akik magukra maradtak addig, még meg nem érkezik a következő önjelölt strici aki folytatja majd az üzletet testükkel. Korán reggel van. A hajnal épp csak kettétörte az éjszakát, én viszont már a huszadik hosszt úszom le. Vérfarkas vagyok. Másom sincs csak energiám, melyet vétek lenne csak gyilkolással levezetni. Alakom kiemelkedik a vízből, ahogy meghallom lépteit, szívét és elégedetten morranok fel, amikor orromba kúszik az édes fekete illata. - Remélem nekem is hozott. - támaszkodom a medence szélére és emelkedem ki könnyedén a vízből. - Ha van kedve, nyugodtan, élvezze ki... amennyiben meztelenül ugrik be. - kacsintok rá reggeli üdvözlés gyanánt és ha hozott kávét, elégedetten veszem át a bögrét és kortyolok bele. Ha nem hozott, akkor az övéből kortyolok, majd vissza is nyomom kezébe.
Válaszára kaján mosoly kúszik arcomra. - Csak nehogy komolyan vegyem, és a szaván fogjam - vonom fel egyik szemöldökömet, miközben ajkam szegletében mosoly játszik. Nyilván nem tennék ilyesmit, és ezt ő is tudja. Tudja. Látja az arcomon, hallja a hangomon, hogy nem gondolom komolyan. Nem bántanám. Legalábbis, mint farkast, biztosan nem. Máskor, más helyzetben talán, ha tett volna valamit, amiért úgy érezném, hogy kijár neki. De nem tett semmit. És nem érdemli meg, hogy vadásszanak rá. Nem tett semmit, ő csak... egy áldozat. Még, ha nem is annak mutatja magát, akkor is. Én is az vagyok, és ezt be is vallom. Magamnak, és senki másnak nem mondom. De én is áldozat vagyok. Ez közös bennünk, az biztos. Hogy másban hasonlítunk-e...? Nem tudom. Nem ismerem. De, az igazat megvallva, kezdi felkelteni az érdeklődésemet. - Apám szerette a borokat, volt egy kis gyűjteménye, a régi házunkban. Szóval igen, otthon vagyok a témában - mosolyodok el, újra belekortyolva a borba. Apa nem szenvedélyesen gyűjtött borokat, nem vett meg mindent, ami bor volt. Csak az igazán értékes, érdekes, különleges borokat volt hajlandó megvenni. Ezekből szinte soha nem ittunk, csak, ha tényleg valami óriási dolog történt, valami rendkívüli. És nekem ez kész kínszenvedés volt. Olyan borkülönlegességek voltak a kis pincében, mint például egy 1956-os, olasz Castello Di Verrazzano Chianti Classico, ami például soha nem lett felbontva. Figyelem a férfit, ahogy tesz-vesz a konyhában, az intésre reagálok, és már nyúlok is a konyhafiók felé, hogy kihúzzam azt, és késeket és villákat vegyek elő. Az nem kérdés, hogy Shane szeret főzni, szeret a konyhában lenni. Ez újdonság, bár nem meglepő. Sok férfi szeret a konyhában tevékenykedni. Én, annak ellenére, hogy nő vagyok, nem tartom magam éppen egy konyhatündérnek, vagy egy született feleségnek. Többnyire kávét iszok, de azt sokszor egy nap, és gyümölcsön vagy szendvicsen élek. Néha összeütök valamit a konyhában, és néha nem ég oda, vagy nem marad ehetetlenül nyers. Többnyire viszont ezek történnek, és ilyenkor elmegy a kedvem az egésztől - főleg azért, mert éhen maradok és még mosogatni is kell. Megterítünk, és hellyel kínál, majd betolja a székemet, és, mikor legközelebb visszatér, már az étel is nála van. Eszméletlenül jó az illata. - Jól néz ki - közlöm vele, miközben szed nekem. - Jó étvágyat - mondom én is neki, de nem állunk neki. Először értetlenül nézek rá. Nem értem, hogy ezt most miért mondja el nekem, de aztán rövid időn belül megértem. - Figyelmeztetem, hogy szörnyű társaság vagyok - mondom, a szemébe nézve, kissé előrehajolva ültömben -, korán kelek és későn fekszek le - már, ha lefekszek -, néha rendetlenséget hagyok magam után és dohányzok. A lakásban. Akár a fürdőben is, ha olyan kedvem van. Ki fog készülni - mosolyodok el, kissé talán gonoszan, egyik szemöldökömet felvonva. - De, ha ezt vállalja, akkor minden rendben, magára vessen - dőlök hátra. Aztán szóba kerül közös barátunk. - Azért, mert ő nem jön ide, bármelyik talpnyalója idejöhet. Legyen felkészülve rá - bökdösöm a villámmal az egyik cukkinit. Tudom, hogy fel van készülve rá, de azért jobb újra és újra elismételni.
Nem mondom, hogy nem élvezem, hogy ilyen rohadt makacs. Elégedetten vigyorgok, csípős szavai után megcsóválom a fejemet. - Ó, dehogynem! Ami azt illeti, akkor még izgalmasabb lenne. - Számomra ebben az életben nem volt más, nem maradt más mint a bosszú. Nem igazán izgat a halál gondolata... maximum megfűszerezi azokat a napokat amikor információs hálómban gubanc keletkezik és már unom kibontani a csomókat. Olyankor épp elég izgalmas játékokba tudom kergetni az olyan nőket mint Julia. A különbség az, hogy az ő szemükben izzanak a lángok még Julia tekintete halott számomra. Halkan elsuttogott szavaira megcsóválom a fejemet. Épp ez a baj... hogy nem fél a zuhanástól és én jól ismerem ezt az érzést... ezt a halott, koromfekete fekélyt ami az ember szívére telepszik ha már nem akar igazán élni. Ezt pedig ki fogom tépni ebből a nőből. Megmérgezem majd az élet szikráival mert neki élni kell. Miért? Mert nemet mondott... mert amikor azt mondták neki, hogy végezzen ki egy családot, az már sok volt... a moralitás számára még mindig emberi tényező volt, ahogy az is, hogy egy ártatlan gyermek élete ezerszer többet ért számára mint a sajátja. Ha nem így lenne és más miatt toppant volna be az életembe, Julia már halott lenne. Italomba kortyolva pillantok végig a nőn és elismerően bólintok szavaira. - Ismeri a borokat. Helyes. - mi tagadás, mindig is szerettem az okos nőket. A buta libák és különösen a szőkék, az agyamra mentek. Elég volt egyetlen szót szólniuk, hogy a falat kaparjam tőlük de Julia nem volt buta. Épp ellenkezőleg. Eszes volt, különben nem állított volna be hozzám még akkor is, mikor jól tudta, mekkora kockázatot vállal vele. A sütőre pillantottam és még hét perc volt vissza. Kivettem két tányért és intettem a nőnek, merre találja az evőeszközöket. Kitéve a tányérokat léptem vissza és a felső polchoz nyúlva, emeltem le a szalvétát is. Gondosan ügyeltem a konyhámra, az már biztos. Kihúztam a nőnek a széket és amint megszólalt a sütő, már kapcsoltam is le, hogy aztán egyetlen könnyed mozdulattal húzzam ki a sütőben pihenő vacsorát. Isteni illata volt és elégedetten mordultam fel mikor kiszedtem a nőnek is és magamnak is. Szembe ülve vele kívántam neki jó étvágyat. - Jobb lesz ha megszokja a főzést. Az én konyhámban nincs helye a műanyag kajának. Ahogy azt is jobb lesz ha megszokja, hogy a bejárónő hétfőn és csütörtökön jár ide, délelőtt elvégzi a tennivalókat, egykor pedig elmegy. Jobb lesz ha holnap elugrik a cuccaiért. - Közöltem vele egyszerűen, hogy mától a vendégszobában lakik, egészen addig, még úgy nem érzem, hogy készen áll. - Arról nem is beszélve, hogy ide a közös barátunk nem fog belépni. Mindketten tudjuk, hogy túl töketlen hozzá, hogy személyesen intézze a dolgokat. - jegyzem meg félvállról és nagyot harapva hunyom le tekintetem. Megint rohadt jót főztem.
Egyre jobban felidegesít. Nem vagyok préda. Jobb vagyok, mint sokan mások a 'szakmában', talán azt is merem állítani, hogy az egyik legjobb; nem csak a városban. Gyors, pontos, halálos. A végletekig terhelhető, okos, ravasz. Tiszta munkát végzek, megérem a pénzem, és eltakarítok magam után. A vadász énem, mint egy fantom, járja a várost, senkinek a közvetlen közelemben még csak sejtése sincs arról, hogy mivel tevékenykedek a szabadnapjaimon, és éjszakánként. Jó vagyok, több, mint jó. - Nem lenne ilyen, ha teljes fegyverzetben állnék ön előtt - mondom, félmosolyra görbítve ajakamat, épp, amikor a sütőnek lök. Összevont szemöldökkel nézek mellkasára, majd vonom rá szürkés tekintetemet, miközben hűvös tenyerem a csípőjére csúszik, hogy ezzel távolabb tarthassam magamtól. Nyílt felhívás keringőre. Ha táncolni akar, hát táncoljunk. Tudni akarom, látni és érezni, hogy mire gondol tanítás alatt. Ahogy végigmér, én is ugyanezt teszem vele. És tetszik, amit látok. A mozdulatra elkapom tekintetem mellkasáról, és várom a csapást, ami valószínűleg el fog érni. Arra készülök, hogy pofon vág, vagy a hajamat ragadja meg, esetleg a csuklómra kulcsolja ujjait, hogy aztán egyetlen gyors, erőteljes mozdulattal a hátam mögé húzza, feszítse azt. A várt hatás elmarad, helyette teste az enyémnek préselődik. Meglepődve nézek fel rá, egyenesen a szemébe, a szívem minden dobbanás után, mintha még reszketne is. Tekintetemet fogva tartja. Próbálok elhúzódni, elkapni a pillantásomat, harcolni, de egyszerűen fogva tart és nem ereszt. Keze derekamra siklik, lágyan von magához, hogy aztán azzal a mozdulattal a falnak lökhessen. Úgy emelt meg, mint egy játékszert. Halk nyögés szalad ki ajkaim között, ahogy hátam a hűvös falnak taszít, majd ahogy újra magához von, ingébe markolok. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy akár csak felszisszenjek, vagy esetleg kiabáljak, sikítsak. Több kell ahhoz, hogy ilyen hangok törjenek fel a torkomból. Ujjai a testemen futnak végig, mialatt az én kezeim is bebarangolják az ismeretlen felsőtestet. Végigsimítok a mellkasán, és, ahogy közel von magához, a gerincén fut végig jobbom. Ajkai puhán érintik a heget, majd eltávolodik. Elereszt, én is visszavonulok, kezeimet karba fonom, úgy nézek fel rá és hagyom, hogy közel hajoljon. Nem távolodok el, egy tapodtat sem mozdulok, és hallgatom szavait, melyeket a fülembe duruzsol. - Nem félek a zuhanástól - suttogom én is a fülébe, ajkam szegletében bújkáló mosllyal, amíg még hallótávolságon belül van. Ahogy arcomba bámul, azzal az átható, mindent látó szempárral, végigfut gerincemen a hideg. Nem ereszti a pillantásomat. Lassan közelebb hajol. Közelebb. Egészen ajkaimig. Nem mozdulok. A szívem még mindig hevesen ver, mint az űzött vadé. És Shane pont ezt akarta, és azt kívánom, bár ne adnám meg neki ezt az örömöt. Bár ne verne a szívem, bár kihagyna egy ütemet, bár lelassulna... de nem teszi. Szaporán dübörög mellkasomban. Legszívesebben tényleg pofon vágnám. Azért, mert ezt csinálja, mert az előbb azt csinálta, amit, mert játszadozik, úgy tekint rám, mint valami legyilkolásra szánt szarvasra. Préda... ez vagyok én az ő világában. Vissza kell fognom magam, kezemet ökölbe szorítom, arcom rezzenéstelen. Arra számítok, hogy megcsókol. Fogalmam sincs, hogy reagáltam volna. Vagy megütöm, vagy visszacsókolok, más variáció nincs. Hagytam volna, hogy ajka az enyéméhez érjen, és abban a pillanatban dőlt volna el, hogy mit teszek. Ehelyett résnyire nyitott szám alsó ajkát nyalja csak meg. Én pedig higgadt próbálok maradni. Ahogy hátat fordít, megnyalom alsó ajkamat, ellazítom görcsösen ökölbe szorított ujjaimat - némelyik meg-megroppan -, egy pillanatra lehunyom a szemem és nagy levegőt veszek. Bort tölt, nekem is. Hallgatom az instrukciókat. A bor az összes illatával, aromájával, a könnyedségével, a testességével lényegében olyan, mint az ember, ezért is olyan nemes dolog. Nem a külsejét nézve, hanem az ízét megérezve ismered meg. - Szeretem a testes vörösborokat; köszönöm - veszem át a poharat és biccentek hozzá, majd a vörös italba kortyolok. Az első kortyot behunyt szemmel veszem magamhoz. - Kiváló minőségű bor, méltán nevezik a vörösborok királyának. Karakteres, zamatos, kissé fanyar, de kellemes - kortyolok bele újra. Hamarosan kellemes illatok kezdenek terjengeni a konyhában, ahogy sül a cukkini.
- Nincs optimális helyzet... – csóválom meg fejemet, miközben azon mélázom, hogy mennyi teednőm is lesz ezzel a nővel. Ingerli a farkast, ami életet akar lehelni abba a sivár, üres szempárba. Azt akarom, hogy a nő érezze, milyen igazán érezni azt, hogy él... belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba is csak azért, hogy megtarthassa ezt a nyavalyás életet. Azt gondolná az ember, hogy valaki, aki túlélt egy halálosnak szánt lövést, van némi vágya arra, hogy élhessen. Ez a nő azonban... – Jobb lesz ha rögtön az elején tisztázunk valamit. Maga préda, egészen addig még meg nem tanulja amit taníthatok. Préda, nem csak számomra de az egész város számára. A fegyvereivel vagy anélkül... – lököm a sütőnek, ahogy betolja a cukkinit – számomra akkor is csak egy csupasz, reszkető test. – Elhajolok mellette és beállítom az ideális hőfokot a sűtőn. – Nem kell, hogy rettegjen. Azt akarom, hogy értse meg, hogyan uralhatja ezt a rettegést. – mondom egyszerűen és ellépek tőle de csak egy karnyújtásnyi távolságra állok tőle. Végigmérem; pofátlanul, zavartalanul időzöm el testén, anélkül, hogy különösebben zavarna jelenléte. Utolsó kérdésére, mocskos vigyorra húzom ajkaimat. Teljes alakommal nekisimulok. Ó, igen. Szíve máris elárulja őt. Úgy verdes mint egy reszkető kismadár. Tekintetemmel nem eresztem az övét. A hideg szempár nem változik. Továbbra is ingerlő tagadással válaszol szívére. Nem lobban benne élni akarás, vágyakozás. Itt az ideje hát egy újabb leckének. Karom derekára fut, magamhoz rántom. Gyöngéden emelem meg, hogy aztán jóval durvábban csaphassam neki a falnak. Persze, arra ügyelek, hogy új játékszeremen ne essen csorba. A következő pillanatban a konyhapultnak döntöm és ruhája alá futnak ujjaim. Nekem ez játék. Nekem ez a vadászat első izgalmas pontja. A hajsza a félelme után. S addig nem is vagyok hajlandó abbahagyni, még meg nem látom az élni akarást a tekintetében. Nyaka fölé hajolok. Gyengéd mozdulattal csókolok rá a mellkasán húzódó hegre és aztán ismét eleresztem. – Nem ígérhetem, hogy nem fogom bántani. Nem ígérhetem, hogy nem rántom magammal. - suttogom füléhez hajolva – de azt megígérhetem, hogy mire végzünk, nem lesz olyan farkas, vámpír vagy ember a földön, akit ne tudna átverni. - hajolok ajkaihoz de nem csókolom meg. Levakarhatatlan, pofátlanul szemtelen vigyorral bámulok képébe és nyalom meg alsó ajkát. - Az már nem rajtam múlik, hogy maga mennyire fog jól szórakozni közben. - lépek el végre és a borhűtő mellé lépek. Kiemelek egy vöröset, kihúzom a dugót és beleszagolok. Elégedetten bólintok és leemelek két poharat. Nem kérdezem, hogy tölthetek-e, tudom, hogy szüksége van rá. Ahogy rám is rám fér. Ahogy végzek a poharak megtöltésével, a bort a helyére teszem és poharát a nőnek nyújtom. - Ne kapkodjon. Óvatosan. Ez egy 12 éves cabernet. Élvezze ki. Ha elkapkodja, alaposan becsiccsent. - Figyelmeztetem a nőt, mert bennem is van azért jó érzés, attól függetlenül, hogy pontosan tudom, miképp játsszak játékszereimmel.
Nem nézek a férfire, amíg hozzám beszél. Éppen elég hallgatnom hangját. Kihallom belőle az élt. Persze, hogy hazudok. Emberből vagyok, ahogy ő is mondja. Félek dolgoktól, de ezt az érzést megpróbálom elrejteni a jégpáncél alá. Nem mutatni a félelmet, ami olykor elárasztja az egész testemet és lelkemet. Utálok félni, ezért soha nem is vallom be, ha így is érzek. Nem mutatom ki, sem ezt, ahogy többnyire más érzelmemet sem. Olyan vagyok, mint egy szobor: tökéletes, nyugodt, rezzenéstelen mimikákkal, egyenes gerinccel. Hideg, kemény. Gondolataimból a felém tett mozdulat rángat ki. A kézre nézek, majd a férfi szemébe. Leteszem a bögrét, és hideg ujjaimat a férfi kezébe fektetem. Felhúz a kanapéról, majd a fürdőbe vezet. Miért? Ja, persze... ezt a helyiséget sokkal könnyebb kitakarítani, mint a nappaliban lévő bútorokból kiszedni a vért - fut át az agyamon. Mögöttem áll, vállam fölött elnézek rá, majd ahogy ujjai az államra siklanak, és a tükör felé fordítják fejemet, még mindig őt nézem. Majd a tekintetemet. Nap, mint nap találkozok ezzel a szempárral. Megfáradt, elacélosodott, hűvös nyugalom árad belőlük. Olyan semmilyenek. Szépnek szépek, de fagyosak. Egyenes gerincemen simít, végighúzva ujjait a csigolyáimon, majd a tenyerembe futottak. Ide-oda kapkodtam a tekintetemet a testem egyes pontjain, hagytam, hogy végigjárjon. Nyugodtan veszem a levegőt, de szívem zakatol; és ezt Shane is érzi - biztos vagyok benne. Annyira zavar, hogy ilyen könnyen elárulom magamat előtte. Pedig nem szeretném, ha ez ilyen nyilvánvaló lenne. Eddig ezzel nem volt gond, eddig ezzel senki sem foglalkozott. Sem a vadászok, sem az áldozataim, sem a munkatársaim, sem a főnököm; senki. De ő foglalkozik ezzel. Szívem árul el csupán, az ver hevesen; tagjaim biztosak, nem reszketnek, halántékomon nem gyöngyözik az izzadság, a tenyerem is száraz, mint a sivatag. Ahogy keze a mellkasomhoz ér, izmaimat kissé megfeszítem, fejemet felszegem, ujjai eltávolodnak arcomtól, de nem ereszt. Érzem a leheletét a nyakam puha bőrén, a fülemen, teste melegét, határozott hangja a fülembe kúszik. Én nem szólok, végig a tükörképét nézem, nem önmagamat. Én ismerem ezt a nőt, ismerem magamat, tudom, hogy milyen vagyok és nincs szükségem arra, hogy megmondja, ki vagyok. Mert tudom. De hagyom, hogy testem az övének simuljon. Nem félek - bizonygatom, inkább magamnak. Amilyen gyorsan és hevesen jöttünk a fürdőbe, épp oly' módon hagy magamra. Még válaszolni sincs időm. Még utána akarok szólni, de már zárul az ajtó. Egyedül vagyok, a gondolataimmal. A tükörképemet nézem, azt a jégszobrot, akivé váltam az évek során. Együtt tudok élni azzal, hogy ilyen lettem. Ilyen vagyok. Megnyugszom. Várok, amíg a szívem lelassul. Szinte még érzem magamon Shane érintését, amikor kilépek a fürdőből, és becsukom magam mögött az ajtót, ami halkan kattan. A konyha felé veszem az irányt. Főz. Megmosom a kezem, majd a cukkini csíkokat forgatom meg az előkészítettekben. Nem szeretek főzni, sőt teljesen konkrétan utálok főzni, nem is tudom, mikor készítettem magamnak valamit, de ettől függetlenül tudok. A negyedik csík után megköszörülöm a torkomat. - Ne elemezgessen - nem nézek fel, helyette tovább panírozom a cukkinit. - Nincs rá szükségem. Pontosan tudom, hogy milyen ember vagyok. Optimális esetben nyilván nem félnék - itt felpillantok rá, egyenesen a szemébe nézek -, ha itt lennének a fegyvereim, a tőrjeim... hozzá szoktam, hogy nem prédaként tekintenek rám, hiszen én vagyok a vadász, szóval ez nem egy normális eset. És ne tekintsen rám prédaként, mert nem vagyok az. Az öné legalábbis nem - tekerem el a sütő gombját, majd csúsztatom be, egyetlen erőteljesebb mozdulattal a tepsit, és csukom be az ajtót. A pultra támaszkodok. - Beismerem, hogy nyugtalan vagyok - mondom mégis nyugodt hangnemben -, de szeretnék önnel együtt működni. És, ha ez csak úgy megy, ha csak úgy, hogy közben azt akarja, hogy előbb rettegjek, hogy a végén teljes nyugalomra leljek... legyen - ajkam szegletében mosoly játszik, egyik szemöldökömet kecses ívbe vonom. Imádom a veszélyt, és Shane veszélyesnek állítja be önmagát. Gyűlölöm, hogy a szívem elárul, de az érzés, ami szétárad a testemben, a vér pulzálása, az adrenalin, maga a lét érzése felemelő lehet egy olyan ember számára, mint amilyen én vagyok. Hogy ebből az állapotból más mit lát? Valószínűleg semmit, minden a páncél mögött rejtőzik, a maszk mögött. És ez így van jól. - Mondja, Mr. Hopkins... mégis milyen módszerekkel akarja megtanítani nekem, hogy ne áruljon el a zakatoló szívem? - kérdezem a férfitől, arcomon kemény vonásokkal, ám érdeklődő hangon.
-Ne hazudjon nekem Julia. - ismétlem meg magas kissé türelmetlenül – A félelme szaga elárasztja a lakásomat. - mondom könnyedén, látszólag inkább megvetően de erről szó sincs. - A félelem teszi emberré. Nincs a félelemben szégyellnivaló. - lépek mellé újfent, miután a kedvenc bögrét, biztonságba helyeztem. Kezemet a nő felé nyújtom és addig nem mozdulok, még ujjait az enyémre nem kulcsolja. Ha már a bizalmam kell neki és a szavam, hogy mellettem biztonságban lehet, akkor itt az ideje bizonyítani, mert az, hogy eljött hozzám, nekem nem elég. Az, hogy nemet mondott a felkérésre, elégedettséggel tölt el ugyan de ettől még nem bízom a fajtájában. Az egyetlen tükör elé vezetem ami a lakásban található. A fürdő elég nagy és a tükör sem csak az arcra reflektál. A nő mögé kerül és egyetlen mozdulattal simul testem az övéhez. Ujjaim az álla alá futnak és gyöngéden emelem meg fejét. - Nézze az arcát. A szemeit. - A nő hideg tekintete ingerelte a bennem szunnyadó farkast. Nem volt benne élni akarás, csak elfogadás. Azt akartam, hogy ez a tekintet lángoljon. Égjen benne az élet. Így üres volt. S ez mérhetetlenül idegesített. - Ezzel a tekintettel átverheti a társait. A tartásával... - simítottam végig gerincén – A magabiztos kézfogással – ujjaim tenyerére futottak – a hideg, rendíthetetlen vonásokkal – fogtam rá arcéleire – de minket nem. Meg kell tanulnia, uralnia ezt... - könnyed mozdulattal simult tenyerem mellkasára, anélkül, hogy gerjesztettem volna a nő érzékeit. Egyik érintésem sem kúszott szándékolt ingerléssel testére. - A szíve elárulja. Én megtaníthatom erre. - persze, hogy élveztem. A szíve most is elárulta. Farkasként pedig ösztönösen csavarodtam a dobogás köré mely érintésem elől hiába menekült. - Ne aggódjon Julia. Megtanítom életben maradni. De ez csak úgy meg ha megtanul nem rettegni tőlem. Amíg így fél, addig, arra ingerel, hogy elkapjam. - jelentem ki mintha csak egy délutáni tea mellett csevegnénk de ha végignéz rajtam, láthatja, hogy tökéletes önuralmat gyakorlok a farkas felett. Így is volt. Nagyon ritkán szakadt le pofámról az álarc mely a harmóniát hirdette. Igaz, most megesett. Legszívesebben darabokra téptem volna a nőt mikor megérkezett. Félelme ínycsiklandó előjáték lett volna számomra, ha végezni akarok vele. Így nem volt más, mint ösztönből fakadó, ingerlő játék. Mennydörgések rázták meg a várost. - Ma már nem megy sehova. Rendezkedjen be a vendégszobába. Aztán jöjjön segíteni. Gondolom éhes. - hagyom magára a gondolataival és vágyaival a fürdőben, még én a konyha felé veszem az irányt, hogy valami normális vacsorát dobjak össze. Elő is kapok pár cukkinit és mire a nő megérkezik, már fel is vannak szelve. A hosszú csíkokra nem kell más csak némi tojás, liszt, zsemlemorzsa és sajt. Intek a nőnek, hogy forgassa meg a cukkini csíkokat a tojásban, lisztben és morzsában majd szórja meg sajttal még én az olasz, chilis szószt kezdem kikeverni. - Ha kész van, dobja be a sütőbe az egészet. Negyed órára állítsa. - adom ki az utasítást. Szeretek főzni és rohadt jól is tudok. Nem kapok rigolyát attól ha más is tevékenykedik a konyhámban, mindaddig még tudja, mit csinál.
Hideg tenyeremet a meleg bögre oldalára fektetem, bal lábamat átverem a jobbon, felsőtestemmel kissé a férfi felé fordulok. Pár rövid pillanatig Csöndben ülünk, egymással szemben és nem lehet mást hallani, csak ahogy a kövér esőcseppek ostromolják a ház falát, az ablakot és az ablakpárkányt. Egy autó süvít el az utcában, belegázol egy tócsába. Az utcai lámpák narancsos fénye gyéren megvilágítják a férfi markáns arcát. Szép az arccsontja. Haján arany szálak futnak végig, szemében borostyán láng ég. Kellő távolságban vagyok tőle. Nem követem a tekintetét, tudom, mit néz - és nem konkrétan a mellemet. Nem kezdek mesélni róla, nem érdekelné, engem sem érdekelne, fordított esetben; csöndben várok a reakciójára. Megszólal. Nem válaszolok, folytatja. Hangjából kihallom a kegyetlenséget, a bosszú édes ízét. Elképzelem, amint megteszi mindezt azzal a döggel. Ahogy izmai megfeszülnek, és feltépi az emberi húst, melyből vér ömlik, szinte hallom a csontok recsegését, hallom, amint szíve egy utolsót dobban, látom Noah szemében a könyörgés csillanását. Én sem hagytam volna életben. Aztán ott a kép, amint Shane kitépi a szívét. Vadsággal, erővel. Bosszúvágytól fűtötten. Amikor a másik vadász kerül szóba, szívem a torkomban dobog. Elnyomván ezt az érzést, a teába kortyolok. Nem múlik el. Még egy korty, és még egy. Leteszem a bögrét, ami félig üres már. Aztán, amikor befejezni, számat szóra nyitom. Keskeny réssé nyitom ajkaimat, de ő már mozdul. Egyszer, amikor Seattle-be mentem, két fontos ügy miatt -, hogy ellássam ügyvédi teendőimet, és vadásszak egy elszabadult újszülöttre -, egy vadászcsaládnál szálltam meg, közel az erdőhöz. Még a reptéren a kezembe nyomtak egy brossurát, nem foglalkoztam vele, csak a taxiban. Felhívták rá benne az olvasó figyelmét, hogy az erdei- és hegyi területeken elszaporodtak a medvék, és agresszívak lehetnek. Nem érdekelt, de azért elolvastam. Másnap, hajnalban még sötétben indultam el futni. Nem gondoltam volna, hogy összefutok eggyel. Egy grizzly medvével. Amikor az ember szembetalálja magát egy vadállattal, legszívesebben elrohanna az ellenkező irányba. Én is ezt tettem volna, de magamhoz híven higgadtan átgondoltam a lehetőségeimet. Eszembe jutott, hogy mit olvastam abban a szarban. Maradjon nyugodt. Ne fusson el. Kerülje a direkt szemkontaktust. Ne kiabáljon. Ne lőjön az állatra, mert, ha el is találja, lesz még annyi ereje, hogy szétmarcangolja. Ha a medve támad - ami nem túl gyakori, hiszen a medvék ezen alfaja eléggé békés, többnyire félénkek -, akkor feküdjön a földre, és kezeivel védje a fejét. Húzza össze magát, amennyire csak tudja, a lábával védje a gyomrát. Tudom, hogy Shane nem medve, de nem akarom, hogy a vadállat átvegye az uralmat teste és elméje fölött, mert az végzetes lehet rám nézve. Ujjai kezeimre préselődnek, melyek eddig nyugodtan pihentek a combomon. Izmaim megfeszülnek a karjaimban, és a lábaimban, de nem mozdulok. Ajkaimat összeszorítom és farkasszemet nézek vele. Nem eresztem tekintetét, de nem szólok, csak figyelem és hallgatom. Hangja betölti a helyiséget. Nem szégyellem magam. Nem, mert nem én tettem, nem... az ilyen típusú emberek nem a 'fajtám', én nem közéjük tartozom - nem az ilyenek közé. Akkor hova? Mikor nesztelen léptekkel maga mögött hagy, fülelek. Újabb bögre kerül elő, teát tölt. Csönd. Hátrapillantok, vállam fölött nézek el, a férfi alakját fürkészem, a tartását, a mimikáit, a tekintetét. Visszatér hozzám. Közel, egészen közel, szemem megrebben, de nem távolodok el. Érzem a leheletét a fülemen és az arcomon. Kissé felé fordítom fejem, szemébe nézek: - Nem félek - közlöm vele, nyugodt, kissé száraz hangnemben, mielőtt eltávolodna - Semmitől - mire gúnyosan reagál. - Szó sincs ilyesmiről - tiltakozok, némi éllel a hangomban, és le akarok higgadni, nem akarom, hogy árulkodjon bármi is az érzéseimről. Sem egy heves szívdobbanás, sem egy reszkető kéz vagy remegő hang. A tekintetén megakad a szemem. Mintha megenyhült volna. A bögrét nézi, követem a pillantását. Gyerekkéz mázolta porcelán. Nem hagy szóhoz jutni. Válaszolni akarok, de akkor hirtelen belé hasít a felismerés. Bólintok. - Így volt. És lényegében ezért is vagyok itt - mondom végül. - Én... - szinte fáj kimondani. De muszáj, mindkettőnkre nézve. Kifújom a levegőt ajkam résén - Együtt szeretnék önnel működni, Shane - ezek hatalmas szavak, még, ha számára nincs is nagy jelentőségük. Én egyedül dolgozok. Egyedül születtem, egyedül élek, egyedül fogok meghalni. Egyedül lélegzek, egyedül járok, egyedül érzek. - Úgy talán mindketten megúsznánk ezt - teszem hozzá, miközben kigombolja az ingét. Pillantásom a hegre szegeződik. Még a farkassá válása előtt történt. Gondolom, abban az autóbalesetben. Shane hangja megenyhül, szemébe nézek és próbálom elkapni a pillanatot. - Shane - szólok halkan, de határozottan -, dolgozzunk együtt - hangom nem könyörgő, vagy kérlelő. Nyugodt. Magabiztos. Kérlek, kérlek, kérlek...
Még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy végignézzem, ahogy ledobja magáról vizes cuccait. Túlságosan idegesen vagyok ahhoz, hogy ránézzek. Mióta elvesztettem feleségem, egyetlen nő sem jelentett többet egy éjszakánál de sosem fordítottam el a fejemet, ha egy vonzó nő került elém. Most azonban még csak rá sem pillantok a másikra. A bögre szétdúlt darabjaira pillantok a földön. Mintha csak a kicseszett lelkem heverne, kiokádva a testemből a parkettán. Idegesen gondolatok futottak át agyamon. Megvártam még helyet foglal velem szemben. Nem vagyok egy nagydarab férfi de kellően szikár alak voltam, így ingem könnyedén lógott rajta, ezzel is belátást engedve dekoltázsára. Megakadt tekintetem a seben de szóra sem méltattam. Rohadt erősen koncentráltam arra, hogy ne engedjek a farkas hívásának és ne adjam át magam a dühnek. - Nem voltam vérfarkas amikor maga megkapta a parancsot. Még csak fogalmam sem volt róla, hogy léteznek vérfarkasok. Tudja, miképp váltottam ki a gént? - kérdeztem de nem is igazán az volt a cél, hogy megijesszem... inkább, hogy tudja, az ő fajtája miatt váltam gyilkos szörnyeteggé. - Mikor megtaláltam a vérfarkast, aki belénk hajtott, eltörtem a csontjait, feltéptem a bordáit és a szeme előtt téptem ki dobogó szívét, mellkasából. - Tudtam, hogy kegyetlen vagyok, mégis folytattam. - Aztán megtaláltam a vadászt, aki maga helyett igent mondott – folytattam kíméletlenül – vámpírrá tettem. Aztán összezártam a szüleivel és megvártam még elég éhes lesz ahhoz, hogy végezzen velük. Utána már megengedtem, hogy meghaljon. - fejeztem be egyszerűen a történetet és mielőtt pislanthatott volna a nő, már előtte térdeltem, ujjaim a kezeit szorították de nem bántottam és ügyeltem, hogy csak annyira szorítsam, ami ahhoz kell, hogy ne mozduljon. - Ne tévessze meg a látszat Julia. Én nagyon is olyan típusú ember vagyok. De a maga fajtája tett azzá. - eleresztettem és könnyed léptekkel indultam a kanna felé és egy új bögrét véve elő, töltöttem egy adag teát. Ha már az előző pocsékba ment. Fáradtan sóhajtottam fel. Mocsok nagy önuralomra volt szükségem és ment. Megtartottam. Nem támadtam meg a nőt és a tekintetemből is eltűnt az arany izzás. - Julia, maga nem figyel rám. Azt kérdeztem, miért mondja el mindezt? S nem a lelkére vagyok kíváncsi. Azt akarom tudnia, miért van itt. Miért vezetett idáig. - az asztalra tettem a teát, miután a fél bögrét kiittam és közel hajoltam a nőhöz. - Mondja el... - szívtam be mélyen tincseinek illatát – Mitől retteg ennyire? - Forró leheletem a füléhez ért – Miért zakatol így a szíve? - elhajolva tőle, magasodtam felé – Persze, megértem, sármos vagyok, no de ennyire? - szemtelen vigyorral ajkamon fogtam magamhoz bögrémet, melyet egyértelműen egy gyerek készített. Az én gyermekem. Ezért tűnt el a borostyán csillogás a tekintetemből. Ezért nyugodtam meg. Eszem ágában sem volt eltörni a fiam késztette bögrét, ami oly sokat jelentett nekem. Ami emlékeztetett rá, miért nem öltem még meg magam. - Senki nem jön el hozzám, anélkül, hogy a fejében lenne egy alku. Gondolom ezért érkezett. A sebe nem lehet régebbi egy évnél. Mi történt? - épp csak feltettem a kérdést, már tudtam a választ. Szívének heves dobbanásai elárulták a nőt. - Ó, ez briliáns. Maga nemet mondott, ezért az a rohadék megpróbálta megölni. - megcsóváltam a fejemet. Hasonló sérülés futott át az én mellkasomon is. Miután Noah belénk jött, egy szívműtéten estem át, hogy túléljem. A vágás, még a gén aktiválása előtt esett meg, így soha nem fog eltűnni. Törött szívem ékes bizonyítékaként csúfította testem. Lepattintva pár gombot, fedtem fel a sajátomat. - Tudja, mindig is kivételeztem a túlélőkkel. - ejtettem meg első könnyed mondatomat, mióta a nő itt volt a házamban.
Folyamatosan figyelem, miközben beszélek. Ha elnézek másfelé, a polcokon sorakozó könyvek gerincét fürkészem, kipillantok a zuhogó esőbe, vagy csak a környezetet, amiben vagyok, még akkor is. Szemmel tartom, a szemem sarkából. Minden mozdulatát figyelem. Nem bízok benne. Akkor hogy várhatom el, hogy ő bízzon bennem? Eléggé patt helyzet. A vadász és a préda. A kérdés az, hogy ki-kicsoda. Én, ebben a helyzetben, inkább érzem magam prédának, semmint vadásznak. Aztán elém tolja a teát és faképnél hagy. A bögréért nyúlok, de kezem megáll félúton a levegőben, a semmit markolva. Visszahúzom a kezemet, miközben folyamatosan beszélek. Az fordult meg a fejemben, hogy valamit beletett. Paranoiás vagyok, azt hiszem. Vagy csak egyszerűen nem bízok senkiben. Vagy csak utóbbival vigasztalom magam, mert az első állítás igaz. Ez az óvatosság mondjuk a munkámmal szoros kapcsolatban áll. Úgy értem, a vadász-létemmel. Ha nem lettem volna óvatos egész eddigi életemben, azt hiszem, nem lenne belőlem más, csak csontok, vagy hamu. Gondolataimból a felém repülő ing ránt vissza a valóságba, a jelenbe. Jobbommal kapom el a ruhadarabot, de a beszédet nem hagyom abba. Rövidesen lényegtelenné válik az ing jelenléte, a kabátomra fektetem tehát. Miközben magyarázom a Vadásztól hallottakat, a férfi arcát fürkészem. Szemei a legbeszédesebbek. Azokból tökéletesen ki lehet olvasni a haragot, a megvetést, a szomorúságot. És talán a bosszúvágyat. Megértem. Én is hasonlóképpen éreznék. Összerezzenek. A bögre apró darabokra hullik. A roppanás éles hangja a szobába éppen beálló csöndbe hasít, feltépve azt. A tea az asztalon, mint egyfajta folyékony, torz tükör, kezéből vér serken. El sem tudom képzelni, mit élhetett át. Mit él át minden nap. Soha nem kötődtem senkihez úgy, hogy a halála megviselt volna, vagy mély sebeket ejtett volna bennem. Nem, mert nem engedek közel senkit. Nyilván, a szüleim halála megviselt, de az más. Idegent nem igazán engedtem be az életembe. Nem akarom elkötelezni magam, nem akarok függeni. Nem akarok csalódni. Nincsenek igazi barátaim. Soha nem voltam igazán szerelmes. Talán nem is akarok magamhoz közel tudni senkit. Nem lenne biztonságos, sem rájuk, sem pedig rám nézve. Egyedül vagyok, és ez így van jól. Csak Hopkins esetéből kiindulva is, jobb egyedül. Jobb, mint elveszteni azt, vagy azokat, akiket a legjobban szeretsz. Ahogy felemelkedik és közelebb jön, egy lépést hátrálok. Visszatartom a lélegzetemet, érzem, hogy a szívem hevesen ver. Próbálok nyugodt arckifejezést felölteni. Nyugodtnak kell tűnnöm. Nyugalom... egyenesen a szemébe nézek, állom a lángoló, borostyán tekintetet. Szavaira felvonom egyik szemöldökömet. Direkt csinálja, biztos vagyok benne. Ajkam szegletében mégis kétes mosoly játszik, a testemben szétáradt adrenalin hatására. Ezért imádok vadász lenni, ez az, ami teljessé teszi az életemet. A félelem, a rettegés, az izgalom, majd a megnyugvás. - Azt mindjárt gondoltam... - fektetem a bőrkabátot a pulóverrel a kanapé támlájára, majd kigombolom az inget. Ha eléggé jó megfigyelő - márpedig annak tűnik -, észreveheti a gyér fényben, melleim között, a szegycsontomon a tompán fénylő, halványrózsaszín sebhelyet, még a lövöldözésből. Begombolom a férfi ingjét, és feltűröm az ujját, majd magamhoz veszem a teát, amit nemrég készített. Még mindig óvatosan állok hozzá. Míg beszél, ajkamhoz emelem, beleszagolok. Nem érzek semmit - ami persze nem jelenti azt, hogy nincs is benne semmi. Belekortyolok. Apró, óvatos korty. Jóleső érzés fog el, ahogy legördül a forró, édeskés folyadék a torkomon. Számítottam ilyen jellegű kérdésre, hasonló köntösbe bújtatva. - Én nem egy pszichopata vagyok, nem jókedvemből ölök, nem ölök ártatlan lényeket, akik nem okoznak károkat a környezetükben, akik nyugodtak. Nem... az ilyeneket nem gyilkolom meg. Önnek semmi köze ahhoz, ami a múltban történt a vadász és az ön családja között. A gyereke és a felesége pedig még inkább nem - ingatom meg a fejem. Őszinte vagyok - Én nem ilyen típusú ember vagyok - vonok vállat. A második kérdés nehezebb. Nekem. Magam sem tudom megmagyarázni önmagamnak. Hiszen egy vadász-családból származom, a szüleim is gyilkoltak, ahogy talán a nagyszüleik is. Beleszülettem ebbe az életbe, ez vagyok én, egész kiskorom óta erre neveltek, ezt tanították nekem: ölj, ölnöd kell, védd a halandókat, az embereket, gyilkolj, ha kell. Hogy miért mondtam el? Lelkiismeret-furdalás? Jóra való törekvés? Igazságérzet? Bosszúvágy? Védelem? Mind, együtt? Megingatom a fejem. - Fogalmam sincs - nézek magam elé, a földre, majd a bögrébe, a gőzölgő teába, aztán a férfire emelem a tekintetemet. Mintha nem lenne elég neki ez a válasz. Hát, nekem sem elég... nagyon nem. Irracionális. - Az elejétől fogva, mióta megtudtam, hogy miért akarja megölni a vadász, hogy miért először a családját akarta megölni, igazságtalannak tartom. Gyűlölöm az igazságtalanságot - és a francba is! Ügyvéd vagyok, igazságot kell szolgáltatnom. - Figyelmeztetni akartam, hogy nincs biztonságban, hogy felkészülhessen a legrosszabbra, ami önre vár - vagy, ami rám. Hiszen, az sem lenne fair, ha én tudnék róla, ő pedig nem. Így, önmagunkhoz képest, hogy ki-micsoda, egyenlő esélyekkel indulunk a túlélésért. Nos... többé-kevésbé. Hidegkék tekintetemet az ő borostyán íriszeibe fúrom. El kell hinnie, bíznia kell bennem.
Csöndesen hallgatom a nőt és elé tolom a teát. Amíg beszél, egy pár pillanatra eltűnök és egy száraz inggel térek vissza. A nőnek dobom és saját teám mellé telepszem a fotelbe. Lábaim nem dobolnak, ujjaim békében pihennek a bögre oldalán. Még mellkason is nyugodtan emelkedik s süllyed. Egyes egyedül borostyánban játszó szemeim árulják el a végtelen dühöt és kíméletlen fájdalmat, ami most ökleivel veri a hús börtönét, hogy szabad legyen és mészárolhasson. Ha őszinte akarok lenni, legszívesebben kibújnék ebből az emberi húshüvelyből és az erdőbe vetném magam, egy a külvárosi dokkok körzetei között éppen esti edzésének köszönhetően végzett futását gyakorló halandóval az agyaraim között, majd apró cafatokra tépném. A bögre szilánkosra törik kezeim között de meg sem moccanok. Hallgatok, olykor intek, hogy folytassa, bólintok, hogy lássa, itt vagyok és hallgatom vagy intek a fejemmel, nem tetszésem jeleként. Türelmesen várok, még mondandója végére ér és ez nálam pokoli nagy szó. Nem bírom ha egy nő sokat pofázik, sőt, a falra mászok tőle. Julia egyetlen szerencséje, hogy nem a semmiről fecseg... sőt! Szája épp azért jár ennyit, hogy annak a nyomára vezessen akinek köszönhetően, egy üres házban kelek s hajtom álomra a fejemet. Se gyermeki kacaj, se szerető nő az oldalamon. Ó, te rohadék, kerülj csak a kezeim közé! Azért kellett fizetnie a gyermekemnek, az én szépségem fiamnak és az anyjának, hogy te elégtételt vehess, valamihez ami ki tudja mikor történt és amihez semmi köze nem volt a családomnak? Te mocskos szemétláda, te mered magad vadásznak nevezni? Te mered Damoklész kardját mások feje felett lóbálni? Honnan veszed a bátorságot, hogy ítélkezz? Érzed a véged, igaz te patkány? Persze gondolataim egyelőre tettek nélkül mit sem érnek. A bögre szilánkjai a földön landolnak. Még vérem is kicsordul de egy fél perc múlva már nyoma sincs a sebnek. Megemelkedek és a nő felé fordulok. Tekintetemben még mindig ott az arany izzás, ami rá nézve nem ígér sok jót, mégis, a várttal ellentétben, nem megyek neki. - Nem maga az első nő aki melltartóban fogok látni, úgyhogy átvehetné végre a pólót, mielőtt mindent összemocskolna. - intek, hogy induljon meg a kanapé felé, amely alá is támasztja szavaimat. - Összesen két dolgot kell tudnom és tudja, ha hazudik, nos, nagyobb hibát követ el, mint árulásával. - Nem fenyegetem burkoltan. Nyíltan teszem. - Ha hazudik, kitépem a szívét. S most, hogy ezt tisztáztuk. Az első kérdés: miért mondott nemet? - valóban érdekel, miért tagadja meg az egyik vadász, a másik kívánságát – A másik kérdésem és talán itt még inkább fontos, hogy igazat mondjon – figyelmeztetem – Miért mondta mindezt el? Kérem, ne hazudjon. Rohadt sokáig tart kiszedni a vért, abból az anyagból. - foglalok helyet szembe vele és hegyezem füleim. Ha arcjátéka nem is, hát szíve elárulja nekem az igazat.
Hagytam, hogy beterelgessen a lakásba. Kellemesen meleg volt, így levettem a vizes kabátot és a pulóveremet. Vékony anyagú, sötétkék ing van rajtam, mely a testemhez simul; láthatja, hogy nincsenek nálam fegyverek - se egy pisztoly, se dobókések, se semmi. Hova rejtettem volna őket? Tekintetéből, megkeményedett vonásaiból kiolvasom, hogy ideges, dühös. Talán zaklatott. Talán megölne. Tudja, hogy vadász vagyok, különben nem igazán tudhatnék Noah-ról, vagy a főnökéről. Nem ülök le, egy röpke pillanatig figyelem, hogy mit csinál. Teát? Kedélyes csevegésre készülünk? Nem gondoltam volna... - Sajnálom, hogy ilyenkor zavarom - kezdem ezzel, hiszen így illik. Elvégre, ilyen késői órában már nem kellene meglátogatni senkit sem. Főleg egy ilyen mocskos ügy miatt. - Nem túl jó hírekkel, információkkal jöttem - kipillantok az ablakon, úgy kezdek beszélni, majd újra a férfire emelem a tekintetemet. - Julia Prosser vagyok, vadász. Öt éve én kaptam a megbízást, hogy öljem meg önt és a családját - hangom kissé száraz, határozott, tényszerű. Csak amilyen mindig. - Nem vállaltam, tehát Noah kapta a megbízást, de ezzel ön is tisztában van. Úgy egy éve ismét felkeresett a főnök. Kérem, ne kérdezze a nevét; különböző álneveket használ, hogy fedésben maradjon. Nem tudom, ki ő, ahogy szerintem sokan mások sem - vallom be, nem hazudok, így van. A kérdés az, hogy hisz-e nekem. Ha életben akarok maradni, nyilván az lenne a legjobb, ha hinne nekem. Ha megbízna bennem. Nem kell a kezembe helyeznie az életét, csak bízzon bennem annyira, hogy ne tépje ki a tüdőmet a torkomon keresztül. Egy fegyvertelen vadász... egy vérfarkasnak ez olyasmi lehet, mint az ezüst tálcán kínált pecsenye. - Akkor, mondjuk úgy, begurult, mivel megölte a vadászát, akit önre küldött, és akit ön megölt. Nem beszéltünk sokat, de elhintett ezt-azt - vonom fel egyik szemöldökömet. - Többek között, hogy az ön felmenői miatt akar bosszút állni, és azért gyilkolta meg a családját, mert az ön elődei is megölték az övét. Bosszú - teszem hozzá keserűen. - Azt hiszem, teljesen elborult az agya, és nem lát semmit, csak a vérét akarja, revánsot venni - ingatom meg a fejem. - A nyomában van - közlöm kimérten -, és az enyémben is. Árulónak titulál, amiért nem vállaltam az ügyét, amiért nem voltam hajlandó gyilkolni egy, a múltban történt esemény miatt - én vadász vagyok, nem bérgyilkos, vagy tömeggyilkos. Egyetlen célpontom lehet csak, és az egy vadállat lehet. A családja nem. Egy ártatlan gyerek és -nő nem. Egyébként meg... Hopkins, éles hangja, kemény vonásai ellenére nem tűnik vadállatnak. Mindettől függetlenül, ha már fegyverek nélkül sétáltam be az oroszlán barlangjába, résen vagyok. Felkészülök a legrosszabbra. Tartok tőle, persze, hogy tartok egy vérfarkastól, de tartom magam. Hangom nyugodt, kissé hideg, vonásaim nem árulkodnak érzelmeimről. - Nem tudom, hogy ezek mennyire használható információk, csak, tudja, nem hagyott nyugodni a dolog. Gondoltam, jobb, ha tud róla. Ha felkészül - hogy mire? Nos... a legrosszabbra. Még mindig őrültnek tartom magam, amiért így, 'meztelenül' idejöttem, és vadász-létem ellenére suttogok Hopkins fülébe. Ha ez kiderül, kiszivárog, vagy valamilyen módon eljut a vadász fülébe, halott ember vagyok. Talán ezért jöttem ide. Számlát rendezni? Annyi életet oltottam ki, olyan sok vért ontottam az életben, hogy most valami jót akarok tenni, nehogy késő legyen? Talán ezt sem Hopkins miatt teszem, hanem a sajt lelkiismeretem miatt? Igen... valószínű. Tudatában vagyok annak, hogy egy jó cselekedet nem törli el a gyilkosságok sokaságát, én tudom. De mégis itt vagyok. És, ha nem halok meg? Ha a vadász hal meg? És, ha senki sem hal meg? Mi lesz? Folytatom a mészárlást, vagy leállok vele, és a hétköznapi emberek, hétköznapi életét élem? Nem tudom, én tényleg nem. Minden labilis és ez ijesztő, de uralkodnom kell magamon, higgadtnak kell lennem és logikusan átgondolni minden egyes lépésemet. Ez, hogy itt vagyok, nem túl logikus, de már mindegy, nem tudom visszaforgatni az idő kerekét. És talán nem is akarom. Kész roncs vagyok. Belül. Nyugodtan állok, és várom a reakcióját. Közben megpróbálok visszagondolni a lövöldözésre, hátha eszembe jut még valami, bármi, ami használható.
Borzasztóan unalmas nap állt mögöttem. Oknyomozó riporter volt a szakma melyet a nagyközönség ismert, miközben ezer és ezer szál futott össze ujjaim alatt és a valóságban én úgy rángattam ezeket a szálakat, ahogy kedvem tartotta. Tudtam, kinek mi a gyenge pontja és kitől mit várhatok. Az emberek és szörnyek, egyaránt kész alkukkal érkeztek hozzám. Ők már jól tudják, hogy nálam nem a pénz dominál és nem mennek vele sokra. Az én áram ennél jóval drágább volt. Információ. Abigail Crowley, egyike volt azon keveseknek, akiknek nem kellett semmilyet árat fizetniük szolgálataimért. Miért? Abigail gyerek volt. A sors undorító fintorral legyintett arra az egykori ártatlan, gyermekre, aki sártól ragadó tincsekkel, piszkos kézzel és mezítláb nyitott rá anyjára még az szajhaként fizetett a drogért. Meglátva gyermekét, kivel úgy bánt, mint egy nyomorult teherrel, annyira elverte, hogy, hogy a sáros tincseket vér színezte meg. Abigail elhagyott gyermek volt és én nem kértem tőle semmit. Az én gyermekemet elvették tőlem. Soha, egyetlen gyerektől sem fogok kérni semmit, a segítségemért. Abigail azért hívott, hogy lemondja a találkozónkat, mert kissé betegeskedik. Természetesen nem haragudtam rá, jó gyógyulást kívántam neki majd visszatértem a papírmunka elé. Későre járt már az idő, és az eső heves ütemmel verte ablakaim. Forró teámért nyúlva helyeztem kényelembe magam és fogtam magamhoz a regényt, melyet épp olvastam, amikor meghallottam a kopogást. Bátortalan hang volt, mit elnyomott az eső s talán csak farkas létemnek köszönheti a nő, hogy meghallottam. Egyetlen pepecselő mozdulat nélkül emelkedtem meg és sétáltam kényelmesen a bejárathoz. A nő teljesen elázott de még így is karakán szempár társult a bájos archoz. – Segíthetek? – kérdeztem értelmetlen szavaira reagálva majd miután felvilágosított, azonnal beinvitáltam. Tekintetem borostyán lángokba futott ahogy rá pillantottam és rettentő erőre volt szükségem ahhoz, hogy ne tépjem ketté itt helyben… elvégre is, honnan tudhatom, hogy nem szövetséges? Ha ellenség lenne, akkor már az ajtó nyíltakor elég lett volna belémeresztenie pár golyót. Kulcsra zárva az ajtót, türelmetlen, sőt, nyugtalan pillantással mértem végig az idegent. – Hallgatom! – szóltam rá mereven még beljebb tereltem lakásomban, én pedig automatikusan indultam a forró vizes kanna felé. Előkapva egy bögrét és némi teafüvet készítettem el a forró italt a nőnek, ki feszült mozdulataimból, felmorranó dühömből, leszűrhette, talán jobb lesz azonnal a lényegre térnie.
Ujjaim a fekete BMW kormányára simulnak. Az eső nagy cseppekben mossa az utakat, a lámpák narancsos fényei a tócsákon játszanak. Nem túl nagy a forgalom a hét közepén, éjjel, tizenegykor. Eléggé üresek az utcák, csak pár fiatal jön ki a bárokból, és szórakozóhelyekről, kissé illuminált állapotban, de már ők is hazafelé tartanak. A kemény gyerekek még maradnak. Fiatalként én az utóbbi csoportba tartoztam. Mostanában nem járok 'bulizni', nincs rá időm. És azt hiszem, egyetértünk abban, hogy már kinőttem ebből. Éltem, amikor kellett, tettem dolgokat, fiatal voltam, szabad és megállíthatatlan. Nos, még mindig megállíthatatlan vagyok. De az idők változnak, más az értékrendem. Felnőttem, komoly lettem. Én vagyok az egyetlen őrült, aki holnap a bíróságra megy, hétre, és még az utakon vagyok. Fontos a munkám. Szeretem, és ezért élek. Nincs másom, nincs mibe kapaszkodnom. Kell valami. És, ha ez a munka, az, hogy ügyvéd vagyok, akkor az. Ez az egy biztos pont az életemben, főleg mostanában. A tűzzel játszom, egy olyan emberért, farkasért megyek előre, a semmibe, a bizonytalan jövőbe, akit még csak nem is ismerek. Személyesen. Shane Hopkins egy leölésre szánt vadállat volt, öt évvel ezelőtt. Én nem vállaltam. Nem, mert... fogalmam sincs, miért. Ezt súgta az a bizonyos belső hang. Nem akartam megölni egy embert, sőt, mi több, az egész családját, csak azért, mert a felmenői gyilkosok voltak. Én nem vagyok ilyen. Igazságos vagyok. Tudok ezt-azt Mr. Hopkins-ról. Harmincöt éves, Chicago-ban született, oknyomozó riporter, vérfarkas. A géneket egy éve aktiválta. A családja halott; a szüleit korán vesztette el, a feleségét és a gyerekét öt éve. Mást nem is kellene tudnom róla, ha csak meg akarnám ölni. De nem akarom. Helyette védem. Azt hiszem, a szüleim - akik szintén vadászok voltak -, most forognak a sírjukban. Egy éve, a lövöldözés óta nem tudok aludni, ha mégis, rémálmok gyötörnek. Nem félek. Nem, nem, nem. Én csak tartok a következményektől. Tartok attól, ami rám vár. Nem félek. Nem, az nem én vagyok. Úgy két hete döntöttem úgy, hogy elegem van ebből a bizonytalanságból, és elkezdtem kutatni. Nem tartott sokáig, mire megtaláltam Shane lakhelyét. Előbb is jöttem volna, csak rengeteg dolgom volt, és egyébként van is. De ez az ügy nem tűr halasztást. Leparkolok a ház előtt. Nagy levegőt veszek. Kitalálom, mit fogok mondani. Hiszen, nem kopoghatok be csak úgy, azt mondván 'Szia! Vadász vagyok, és meg kellett volna öljelek téged és a családodat, öt éve, de nem tettem, ezért most mindketten célkeresztbe kerültünk'. Még akkor sem, ha ez így van. Nem lenne túl bizalomgerjesztő, illetve pozitív kezdés. Végül kiszállok, és egyenesen az ajtóhoz sietek. Nem túl nagy a táv, de esik annyira, hogy a hajam vizes tincsekbe tapadjon össze és csöpögjön belőle a víz. Fekete bőrdzsekimen meg-megállnak a cseppek, összegyűlnek a gyűrődésekben, majd továbbfolynak. Kopogok. Hamarosan nyílik az ajtó. Végigmérem Hopkinst. Eddig csak fotón láttam, most teljes életnagyságban itt áll előttem. Vonásait fürkészem, aztán szóra nyitom a számat. Olyan szépen elterveztem, hogy mit fogok mondani. Ehelyett az ajkaim teljesen más szavakat formálnak: - Beütött a krach - csak ennyit mondok, tekintetét fürkészem, és abban bízok, hogy be fog engedni, és hagyja, hogy elmagyarázzam, hagyja, hogy segítsek neki is, és magamon is. Kérlek, kérlek, kérlek... - gondolom, de tekintetemből nem lehet kiolvasni semmit. Arcomra nyugalom ül. Ez egy, jó tulajdonságaim közül: a tökéletes pókerarc. - Fontos lenne beszélnünk - mondom -, Noah-ról, és a feletteséről van szó - teszem hozzá, mintegy nyomatékosításként.
- A jó embereknek nem kellenek szabályok, Tatia. Az olyanok mint én… jobb ha korlátokat teremtenek, olyan határokat amik azért születnek, hogy még véletlenül se terelődjön el a figyelmünk a célról. Tudod, kedvesem, nekem nincs több száz évem a bosszúra. Egy életem van rá és azt okosan kell kijátszanom. – foglaltam vele szemben helyet és villát ragadva böktem bele a húsba az ágakat. Jóízűen haraptam rá a szarvasra, amit magam vadásztam le és aminek pokoli jó íze volt, így borban ázva. – Hmm. – nyögtem fel és lenyelve az első falatot pillantottam a nőre. – Nem tudod, mit hagysz ki. – rántottam meg a vállamat és nem zavartatva magamat faltam be az egészet, majd a nő adagja után nyúltam. – Utolsó lehetőség. – mondom neki és ha továbbra sem nyúl hozzá, akkor magam elé húzva a tányért, pusztítom el az övét is. Ha meggondolja magát és megeszi, akkor csak szimplán szedek még. Férfi vagyok és vérfarkas. Kell még magyarázat? Miután befejeztem az evést, a tányérokat a mosogatóba dobom. Még jó ideig, talán sötétedésig csevegek a nővel, aki igazán kellemes társaság, még mindig, nem csalódok benne. Két nap. Összesen ennyi idő telik el, mire újra csörög a telefonja. Mikor felveszi, elégedetten közlöm a tényeket. Az információt, amire szüksége volt, hogy ki és miért van a nyomában - pár testvér bosszút esküdött, mert Tatia végzett az anyjukkal és apjukkal, ők fogadták fel a vadászt, aki egy nőre bízta a piszkos munkát – és azt is, hogy Abigail hajlandó találkozni vele, a következő napon, a várostól nem messzi bárban, a Laconsban, délután ötkor. Még pár percet évődünk, még a telefonon keresztül is de végül, más valaki is hívni kezd így nincs több időm. Leteszem a telefont és beletemetkezem a munkámba.
Mérget vettem volna rá, hogy a következő pillanatban úgyis átlépjük a felállított határokat. Jómagam feszült voltam és le kellett vezetnem valamivel, Shane pedig... ő Shane volt. Kicsit ugyan meglepett, hogy a hátam rögtön a falnak csapódott, de ez a pillanatnyi sokk nem akadályozott abban, hogy hasonló hévvel faljam az ajkait, mint ő az enyéimet. Hajába markoltam, hogy közelebb vonjam magamhoz és hirtelen még azt sem fogtam fel, hogy először csókoltuk meg egymást. Tetszett a szinte már erőszakos magatartás, csalódott lettem volna, ha máshogyan viselkedik, hiszen emiatt az néha ősbunkó viselkedése miatt kedveltem annyira. - Hogy mondhatsz ilyet egy hölgynek? - Vontam fel a szemöldökömet álszent módon, mint aki teljesen megdöbbent a hallottakon, de mielőtt a szavak elhagyták a számat halk nevetésben törtem ki. Tényleg egy igazi tapló, megfogalmazása, hogy mit csinálna velem ismét alátámasztotta ezt a tényt. Sebaj, ettől még ugyanolyan vonzó volt számomra. - Sok mindent megéltem, de hogy egy ebéd miatt utasítsanak vissza. - Színpadiasan sóhajtottam egyet, miközben odaléptem az asztalhoz és leültem. Nem semmi... kár, hogy ritkán volt alkalmunk összefutni egymással, pedig ilyesfajta találkozásokban bármikor szívesen benne lennék. - Micsoda szégyen, hogy ez hozzád hasonló férfi szabályokhoz köti az életét. - Megcsóváltam a fejem és eltoltam magam elől a lerakott tányért. Jóllaktam annak a kislánynak a vérével és mint már említettem neki, utálom az emberi kaját. Annyit ér nekem, mintha fűrészport rágcsálnék. - Pedig olyan szép helyet találhatnék neked a bábjaim között. - Ravasz mosolygással egybekötve pislogtam kék szemeibe, aztán hátradőlve a széken, a hajamba túrva figyeltem őt. - De azért az alkunk áll. Hozom majd neked a vadászt, te megszervezed a találkámat Curtis lányával. És ha van időd, akkor utánanézhetnél annak, hogy jelenleg kiket érdeklek annyira, hogy kémeket küldjenek utánam a házadba. - Böktem a fejemmel az udvar felé figyelemelterelésként témát váltva.
Ahogy hallgattam szavait, nem tehettem róla, akaratlanul csúszott tovább tenyerem, formás idomain. Mindig is elkülönítettem a munkát, a magánélettől de be kell ismernem, pokoli jó volt combjaiba marni, ahogy az sem esett kevésé szarul, ahogy a nő ajkai, borostás arcomra siklottak. Szavaira egyetértően bólintottam és felingerelve morrantam fel, hogy a következő pillanatban már a falnak taszítsam a nőt. – Nevezzük kiskapunak. – csókoltam meg most először a nőt és nem mondhatni, hogy túlságosan finoman tettem volna. Heves, erőszakos csók volt, ami többet ígért, mint egy egyszerű éjszaka. Hosszú percek után aztán elváltak ajkaink és tekintetem az övébe fúrtam. – Ne értsd félre… gyönyörű vagy és a legszívesebben letépném a ruháidat, az asztalra dobnálak és addig dugnálak, még könyörögni nem kezdesz… - sosem voltam a szavak embere. Kisöpörtem egy tincset arcából s gyöngéden simítottam végig ajkain. – De nem szeretnék beállni a bábjaid sorába. Arról nem is beszélve, hogy ha most megfektetlek, odaveszik a varázs… és odaég az ebéd. – mondtam és bár nem kedvtelenedtem el, arcomon, a vigyor egy csibészes mosollyá szelídült. – Ez egy olyan szabály, amit okkal állítottam fel. Ha most megszegem… - megrántottam a vállam és még egyszer végigfutattam a nyelvem a nő ajkain majd elnyelve a vágyat, hogy a magamévá tegyem őt, léptem el és a láboshoz lépve, kevertem párat a pörköltöm majd lekapcsolva a tűzhelyet fejeztem be a főzést. Előkapva két tányért szedtem magamnak és a nőnek is, annak ellenére, hogy kijelentette, nem fog enni belőle… de hát, a főzésre is azt mondta, hogy nem fog részt venni benne. Nála amúgy sem lehet soha tudni. Ahogy végignéztem rajta, már most megbántam, hogy nem használtam ki a helyzetet. Hogy az a rohadt kötelességtudat, a logikus gondolkodás! Sóhajtva foglaltam helyet az asztalnál és nyúltam villám után.
- Még szép. Mit gondolsz, az élvezeteken kívül miért vagyok olyan, amilyen? - Kérdeztem felvont szemöldökkel. Nem volt titok, hogy kontrollmániában szenvedtem, mindent szerettem az irányításom alatt tudni és játszani a főnököt. A legjobb része viszont az volt, hogy a szerepkör akkor is az enyém volt, ha komoly dolgokról volt szó. Nem csak tinglitangli módon a látszatra mentem... aki azzal megelégszik, nem tudja, milyen az igazi játék, ügylet. Persze mások nem az én életemet élték, de én mindig mindent megtettem azért, hogy a lehető legjobban jöjjek ki a saját létezésemből. Kerüljön akármibe, csekély ár magamért. Oldalra biccentettem a fejem, ám miután Shane csókokat lehet a nyakamra elmosolyodtam. - Kapcsolat.. talán nem is kellene még ezt a szót használnom. Új nekem az egész... de jó. - Motyogtam magam sem tudom miért. Annak ellenére, hogy napról napra többet éreztem Curtis iránt, most nem fordítottam volna hátat Shane-nek. Nem, ahhoz rendkívül szórakoztatott kettőnk évődése és maga a férfi társasága. Ha nem így lett volna, akkor már a megismerkedésünkkor búcsút mondtam volna neki. De hát meggyőzött... ehhez értett a legjobban. Válasza egyáltalán nem lepett meg, fogadni mertem volna rá, hogy alkalmi szeretőkként funkcionálnak nála a nők. Nem is volt ezzel baj, nőtársaim számára érvágás lenne, ha egy ilyen pasi újra foglalttá válna. - Te és én hasonlítunk egymásra. - Hajoltam a füléhez, miközben kezemet az ő kezére csúsztattam, ami nem teketóriázott a szoknyám alá vándorolni. - Nem érdekel minket senki, akiből nem tudunk hasznot húzni. Valamit valamiért, nem foglalkozunk jelentéktelen emberekkel. - Ajkaimmal megérintettem arcát. Ha ő így, én is. Ha valakit, akkor engem eddig egyszer sem kellett félteni. - Mi hozzuk a saját szabályainkat... a kérdés most az, hogy akarunk-e változtatni rajtuk? - Kérdésemet szájára suttogva tettem fel, közben egy pillanatra a saját ajkaimba haraptam, testem pedig nem hagyta abba a lágy dallamra való ringatózást. Másik kezem megpróbálkozott a lehetetlennel és talált egy rést, ahol becsúszhatott kettőnk közé, így arra is képes voltam, hogy ujjam kellő lassúsággal végigszánthassanak Shane ing takarta mellkasán.
- Úúúúh, ez fájt. – szívemhez emeltem a kezem – soha ne mond, hogy soha, édes. – vigyoromat nem lehetett letörölni. Mocskosul élveztem, ahogy a kezeim között mozdult a nő. Csípőjét olyan tudatos odaadással emelte és süllyesztette vissza, hogy egy perc erejéig elgondolkoztam azon, hogy ma, ellent mondva minden szabályomnak, felrakom a falra ezt a nőt. Elvigyorodtam a gondolaton és szavai rántottak vissza a valóságba. – Ismersz. Igazi bókmester vagyok. – a nagy francokat voltam az! Mocsok nagy bunkó voltam de a nők valamiért istentelenül buktak arra, hogy semmibe vették őket. A szőkék például, mindenáron be akarták bizonyítani, hogy okosak. Nos, annyit mindenesetre sikerült elérniük, hogy aláírjam, jól szopnak. – Az ilyen kis ribancok mint te, irányítják a legnagyobb játékosokat a pályán. – tőlem ez, elég nagy bók volt és hál isten Tatia elég okos volt ahhoz, hogy ez eljusson a tudatáig. – Tatia Petrova, egy monogám kapcsolatban… csak én érzem, hogy ezzel valami nagyon nem stimmel? – kérdeztem, miközben megforgattam páromat, hogy aztán még közelebb vonjam testét az enyémhez. Tincseivel játszottak ujjaim és csókokkal illetve nyakát, hergeltem vágyaim, pontosan tudva, mikor kell majd megállnom. Egyelőre azonban, játékunkba még belefért az apró marakodás, lopott csókok, éhes tekintetek. – Nem. Senki. – feleltem röviden mert most ezen mégis mi a frászt ragozzak? Már az problémát jelentett, hogy egy nőnél töltsem az éjszakámat, nem ám, hogy még szorosabb kapcsolatba kerüljek vele. – Aki velem… hmm… szeretkezik – fogalmaztam igen szavatosan – az tisztában van vele, hogy nincsenek mögöttes érzelmek, a jövőbe nyúló szándékok. Például ott van a Grill kis csinibabája, Clara. A kedvencem. Pontosan tudja, mit várhat tőlem és ő sem akar mást. Olykor összejövünk, dugunk egyet majd mindenki megy a maga dolgára. Nincs hiszti, nincsenek hívások, nincsen mérhetetlen törekvés a szerelemre. – csóváltam meg a fejemet mikor egy újabb pörgés következett. – Az egyetlen nő akit képes vagyok hosszabb ideig elviselni, az te vagy. Meredith jó barát, de előbb-utóbb az ő csacsogásától is megfájdul a fejem. – vontam meg a vállam és kezem a nő tarkójáról, lefelé indult, le egészen a combokig. A nő szoknyája alá nyúlva érintettem meg a mezítelen bőrt és indult déli irányba tenyerem.
- Soha nem leszek annyira részeg, hogy magamtól táncoljak egy vérfarkassal. - Szavaim ellenére nem húztam ki kezem az övéből, hagytam, hogy talpra állítson és a spontán kialakult táncparkettre vezessen. A zene hallatára egy pillanatra lehunytam a szemem. Kemény álca ide vagy oda, szerettem, ha valami igényes és nem is féltem kimutatni. Arra viszont mindössze egy halvány mosollyal reagáltam, amikor Shane keze lejjebb csúszott a derekamon. Túlságosan régen kinőttem már abból a korból, hogy ilyen feltűnjön. Legutoljára több évszázada hökkentem volna meg egy hasonló mozdulaton, mivel átváltozásom óta nem értékeltem igazán a szabályokat és a normákat. Szerencsére a mai világban már nem is sok volt belőlük. - Túlságosan szépen fejezed ki, hogy egy ribanc vagyok. - Nyeltem aprót, amikor kulcscsontomra adott egy csókot. Bár kipörgetett, ez mégsem akadályozott meg abban, hogy visszalépjek elé és egyik kezemet a vállára csúsztassam. - A testem mostanában kénytelen visszafogni magát. Legalábbis mióta kapcsolatban élek. - Motyogtam. Tény, hogy túl sok jó dolgot éreztem Curtis iránt és szerettem vele lenni, ettől függetlenül éreztem, hogy nem sokáig leszek képes megtagadni önmagam. A vonzerőm az egyik legfontosabb fegyverem volt és hazug lennék, ha azt állítanám, hogy utáltam a kinézetem adta előnyöket és az ezzel járó élvezeteket. - Neked senkid nem volt azóta? - Néztem a szemeibe és tudhatta, hogy a családja elleni merényletre gondoltam. - Olyan, akit komolyan is vettél, nem csak egy éjszakára kellett. - Tettem hozzá. Shane túl jó pasi volt ahhoz, hogy ellenálljon a kalandoknak, viszont azt nem tudtam róla elképzelni, hogy lehorgonyozzon valaki mellett. Ahhoz eléggé bunkó volt. Ebből az irányból megközelítve csodáltam, hogy egyáltalán én kellhetek valakinek, ám elkezdtem azon tűnődni, hogy mi van, ha a bor hozza elő belőlem ezeket az amúgy számomra lényegtelen gondolatokat?
- Nos, ha így áll a helyzet… - léptem hozzá és megragadva kacsóját húztam közel magamhoz – Felkérhetem a hölgyet egy táncra? Eleget ivott már hozzá, hogy e példátlanul jóképű farkas, ledöntse a lábáról? – kérdeztem pimasz vigyorral, és mielőtt ellenkezhetett volna, hogy nincs is zene, elhajolva kaptam fel a konyhapultról a távirányítót és pár pillanat múlva már szólt is a blues. Tatia édesen hívogató derekára simítottam tenyerem és határozott léptekkel vettem fel a férfi szerepét a táncban. Magabiztosan vezettem és egy pillanatra tenyerem szándékosan futott lejjebb a nő csípőjénél, majd mintha csak véletlen baleset lett volna, szabadkoztam pofátlan vigyorral a képemen. – Az a kezem olykor önkényesen teszi a dolgát. Nem tehetek róla. – hajoltam közel a nőhöz és nyelvemmel érintve ajkait húztam kicsit az agyát még kezem mi eddig fenekét simogatta most gerincére vándorolt, hogy azon zongorázzon, érzéki ám mocskos játékba kezdve ezzel a nővel, akivel úgysem léptünk még át, semmilyen határt. Most itt az ideje megszegni pár szabályt. – Tudod Tatia… - hajoltam a nő füléhez – nem csodálom, hogy a hatalommal bíró pasik járnak mindig az ágyadban. – továbbra is szemtelen, becsmérlő szavakkal illettem de mielőtt félreértett volna, folytattam – ez a test… - morrantam fel hirtelen – többet kívánhat mit amit megengedsz neki. – ajkaim súrolták bőrét miközben beszéltem és hirtelen csókoltam kulcscsontjába, hogy aztán mintha mi sem történt volna egyenesedjek fel és pörgessem ki a nőt egy pörgősebb dallamra.
Kezdőlap
