- Érezd magad otthon. – nem volt cinizmus a hangomban. Szerettem, ha egy nő önálló volt és nem nekem kellett babusgatni. Az életképtelen egyedeket hamar kiszúrtam és nem is pazaroltam rájuk több időt a kelleténél. Tökéletesen emlékszem arra a napra, amikor Tatia rám talált és alkut kötöttünk. Információ, információért cserébe. Ő megadta, amire én vágyom, én megadtam neki, amire ő áhítozott. Nem kerültem ki azt a megigéző szempárt. Helyette továbbra is vigyorogva, söpörtem ki könnyedén pár tincset az arcából és a szemtelenül simítottam végig arcán. – Megható, ahogy kifejezésre juttatod az érzéseid. – most már bőven helyet kapott bennem a szarkazmus de jól ismertem a köztünk feszülő határokat és még baromi messze voltam attól, hogy átlépjem őket. – Tudod, időbe telik kikészíteni valaki akinek hála elvesztetted a családod. Nem siettem el, nekem elhiheted. – tekintetem elkomorodott. Nekem nem volt gyenge pontom, hiszen őket, elvették tőlem. Épp ezért nem is kötődtem senkihez azóta sem. Persze, voltak alkalmi kalandjaim de azok soha nem nyúltak egy éjszakánál hosszabbra és mire a nő felébredt, én már rég nem voltam ott… ami azt illeti, soha nem aludtam nő mellett, azóta, hogy elvesztettem a feleségem. – Pontosan miféle információra van szükséged? – kérdeztem a témára térve – Mikor… hogy is mondtad? Estél ki a város életéből? – újabb kérdés, újabb korty kávé és újabb elégedett szemlélődés. Nem mondom, Tatia az a fajta nő volt, akinek kevesen tudtak ellenállni. Engem is megkaphatott volna de nem úgy mint a többit. Engem akkor kap meg, ha ő is akar engem s nem akkor vagy azért mert csettint és ugrom.
Utáltam várni és ezt előbb-utóbb tudtára is adtam annak, aki megvárakoztatott. Az én hibám, túlzott udvariasságomat vissza kellene fognom. Csakhogy mégsem volt túl sok időm gondolkozni ilyesfajta törekvéseimen, hiszen nyílott az ajtó, az én ajkaim pedig mosolyra húzódtak meglátva a ház tulaját. Miért is voltam abban a hitben, hogy pár hónap alatt valamiféle változáson ment át? Agyamra mentek az évek, már azt sem tudom hanyadikán van elseje. - Helló, szőke herceg. - Végighordoztam rajta a tekintetemet és meg kellett állapítanom, hogy piszok jól nézett ki. Magamban, szigorúan csak magamban sóhajtottam egyet és átléptem a küszöböt, hogy aztán enyhén megforgassam a szemeimet. Hiányzott? Kár lenne tagadni, élveztem a társaságát, elvégre ő nem a nyápicok közé tartozott, akiktől falra tudtam volna mászni. Emiatt ismét magamat kell megdicsérnem, tehetség kell az ismeretségi kör ragjainak kiválogatásához. Vele együtt sétáltam a konyhába és először nemet mondtam volna kínálgatására, aztán mégis megcsapott a kávé illata, ezért nemes egyszerűséggel leemeltem az egyik polcról egy bögrét és kiszolgáltam magam, mintha csak otthon lennék. Töltöttem magamnak a kávéból és belekortyoltam. - Kíváncsi voltam, élsz-e még. Régen hallottam felőled. - Pillantottam rá komolyan. - Tudod, hogy rühellem, ha eltünedeznek mellőlem a jó ismerőseim. - A tekintetét fürkésztem, majd egy újabb korty kávét küldtem le a torkomon. - És érdekelt, vajon tudsz-e nekem valami újdonsággal szolgálni. Mostanában eléggé... kiestem a város életéből. - Köszörültem meg a torkomat. Nehéz volt bevallani, hogy nem figyeltem a körülöttem zajló eseményekre, mert mással foglaltam le magam.
Nem mondhatnám, hogy ne akadt volna dolgom a napokban. Persze ettől függetlenül élveztem a szőke csinibaba társaságát, egészen addig a pontig amíg rám nem vetette magát. Formás idomai, a legtöbb férfit megbolondította volna de én átláttam a szitán és nem túl finoman, meg is kértem, hogy azonnal távozzon az otthonomból. S bár várt rám egy halom akta és fénykép, a szerződésekről nem is beszélve, úgy döntöttem, inkább a medence felé veszem az irányt. Le kellett vezetnem a feszültségem és erre az úszás volt az egyik kedvenc eszközöm. Legalább egy órán át élveztem a vizet és az erőt, amit kifejtettem karcsapásaim közben. Aztán, ahogy megelégeltem, visszatértem a házba, hogy egy forró tust véve, szedjem rendbe magam. Persze, nem voltam még így sem bent sokáig. Öt perc múlva már magam köré tekerve a törülközőt nyitottam ajtót. – Tatia! – csibészes, kisfiús vigyorra húzódtak ajkaim. – Csak nem hiányoztam? – kérdeztem és elégedetten tereltem be a nőt a házamba, ahol nem most járt ugyan először, de ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor ismét átlépte küszöbömet. Legtöbbször parkokban, bárokban futottunk össze vagy telefonon kerestük egymást. – Minek köszönhetem ezt a… - mértem végig tetőtől talpig a nőt, épp olyan pofátlan leplezetlenséggel, mint mindig – kellemes meglepetést? – fejeztem be kérdésem és a konyhapulthoz léptem, mi azonnal a nappaliban nyílt, hogy öntsek egy adag kávét magamnak. – Megkínálhatlak valamivel? – már most sokkal figyelmesebb voltam, mint valaha bármikor. Hiába. Feleségem halála óta, képtelen voltam ugyan olyan gyöngéd figyelmet szentelni egy nőnek, mint egykoron neki.
Határozott léptekkel tartottam a ház felé annak ellenére, hogy még három másodperccel ezelőtt sem voltak konkrét kérdéseim a férfi felé, akit megkeresni készültem. Abban viszont biztos voltam, hogy le kell ellenőriznem a drága informátoromat. Nagyon régen hallottam már felőle és hiába nem vagyok az anyja, hogy aggódjak érte, mégsem lett volna ínyemre elveszíteni egy ilyen saját szakmájában kincsnek számító embert. Az pedig csak plusz, ha mondd majd nekem valami számomra érdekeset. Eddig mindig tudott szolgálni valamivel... ha mással nem, akkor a társaságával. Végighordoztam a tekintetem a birtokon, de a háztűznézőt inkább elnapoltnak nyilvánítottam és szépen fellépegettem a lépcsőn, hogy megnyomjam a csengőt. Mostanában túlságosan udvarias vagyok és tisztelem a privát szférát.. régebben ilyesmi eszembe sem jutott, kopogás, jelzés nélkül sétáltam be akárhova. Lehet, hogy öregszem. Mindenesetre vártam, hogy Shane ajtót nyisson.
Kezdőlap
