Lehet, hogyha tovább járattam volna az agyam, akkor a fejem is belefájdul. Persze nem azért, mert olyan nehezemre esne a gondolkozás, csak semmi kedvem nem volt azon filózni, hogy mégis ki a fene lehetett ez a nő, ki küldte és miért. Ha egyáltalán tényleg engem akart. Nem is foglalkoztam vele tovább, de azért nem tudtam elmenni Sahne szavai mellett. - Te pedig tudod, hogy utálom, ha valami nem úgy történik, ahogy én szeretném. Ez a kislány nem volt betervezve az életembe, de ha már rajtad keresztül akart megismerni, akkor segítesz nekem. Ne aggódj, persze nem ingyen. - Utasítgató stílusomat Shane közelében sem tudtam levetni, hozzá voltam szokva a főnök szerepéhez. Életem során ezt a magatartást kellett felvennem ahhoz, hogy túléljem, hogy tartsanak tőlem és elérjem a céljaimat. Na jó, nem annak volt itt az ideje, hogy ecseteljem: mennyire örülök ilyenné válásomnak. - Aha... szóval az emlékek. Vagyis amik lehettek volna. - Bólintottam. Gondolhattam volna, hogy itt van a kutya elásva. Ha nekem is lett volna egy családom, akit kivégeztek, de ezen a helyen képzeltem volna el velük az életemet, én is biztosan maradtam volna. Így már teljesen érthető. Csupán annyi a bökkenő, hogy nekem ezer éve nincs családom, tehát ha akartam volna se tudtam volna teljesen átérezni a helyzetét. Úgyhogy csak sóhajtottam egyet. - Most már rám is rám férne a figyelemelterelés. - Felnyögtem, viszont egy aprócska mosoly kiült a szám szélére.
Leráztam magamról fenyegetését, sosem hatott meg különösebben. Vele ellentétben nekem nem volt miért élnem. Az egyetlen ok ami működésben tartotta a szívemet, hogy esélyt láttam rá, hogy bosszút vegyek. Éreztem Tatia feszültségét, ami valószínűleg rólam ragadt rá de legalább komolyan elgondolkodott azon, amit mondtam, szóval már volt értelme kockáztatnom a nyelvem. – Áh. – intettem – túl jó ez a test, ahhoz, hogy kárt tegyél benne. – vigyorodtam el pofátlanul mielőtt valóban a háló felé vettem volna az irányt. Ott aztán egy újabb inget vettem fel, hogy aztán visszatérjek a nappaliba. Csak egy pillantással illettem a nőt és még nem válaszoltam se a parancsra amit rám akart kényszeríteni, holott pontosan tudta, hogy erőviszonyok ide vagy oda, velem nem beszélhet így és nem is fogok engedelmeskedni neki hacsak nem készül egy ajánlattal és a telefon után nyúlva tárcsáztam a tisztító számát. – Igen… igen, megint. Egy óra? Várom. – tettem is le a mobilt ahogy bontottam a hívást és csak ez után fordultam teljes figyelmemmel Tatia felé. – Látod ezt a házat? A birtokot? – kérdeztem tőle és az ablakon, túlra mutattam – A családom itt képzelte el az életet. Ez a birtok már régóta viseli a Hopkins nevet. Ez a hely emlékeztet arra, hogy aznap nem baleset történt. Ez a ház hívja fel a figyelmemet, újra és újra arra, hogy soha, ne hagyjam el, amíg nem végeztem minden mocskos rohadékkal, aki felelős a halálukért. Szerinted mi a francért vagyok itt? – kérdeztem tőle de nem voltam se dühös, se érzelmes. Azt hittem egyértelmű mi tart itt. – Tatia, tudod, hogy nálam ez nem így működik. – mondtam csöndesen és elhúzva a számat, hogy most el kell hagynom szórakozott jó kedvemet. – De, ezzel foglalkozzunk később. Mi lenne ha most egyelőre hagynánk a fenébe mindezt és visszatérnénk a figyelemelterelési eszközeidhez? – sokkal szórakozottabb voltam, mint kellett volna lennem de egy csöppet sem hatott meg Lisa halála.
- Ha még egyszer megtennéd nem maradna nyelved. - Vetettem oda félvállról. A jókedvem kezdett elpárologni, főleg mert ezzel a nővel nagyon úgy tűnt, hogy egy újabb kolonc kerül a nyakamra, amihez egyáltalán nem volt kedvem. Éppen emiatt nagy sóhaj kíséretében fordultam el, amikor Shane arrébb húzta a holttestet. Egyáltalán nem bántam meg, hogy megöltem, soha nem sajnáltam meg az áldozataimat, hiszen előbb-utóbb ha akart is tőlem valamit, úgyis kiderül. Nem szólaltam meg, amikor letörölt egy apró vércseppet az ajkaimról, mivel a gondolataimba meredtem. Shane el tudta érni, hogy számomra eleinte teljesen lényegtelen dolgokba bele akarjak folyni és gondolkozni akarjak rajtuk. Nem kellene ilyen jó beszélőkével rendelkező embereket alkalmaznom. - Vedd úgy, hogy megbíztalak. - Mondtam már akkor, amikor befelé tartottunk a házba. - Nincs szükségem arra, hogy valami elvetemült rám törjön az éjszaka közepén, amikor egy ideje még kárt sem okoztam senkinek. - Forgattam meg a szemeimet. Ez volt az igazság, mostanában kiestem a kínzó szerepéből, egyszerűen nem volt időm rá. - És nem kell körém több ostoba sem. - Megtámaszkodtam a konyhapultnál és így pillantottam Shane-re. - Intézd el. - Adtam ki az utasítást mindenféle viccelődés nélkül, kellő komolysággal és ebből a hanglejtésemből már sejthette, hogy itt ellenkezésének nem lesz helye. Jó is az, hogy ilyen jóban voltunk, de az erőviszonyokkal mindketten tisztában voltunk, ahogy azzal is, hogy hiába az ő nagy befolyása, az enyém bőven túltesz azon. - Tudd meg, kik és mit akarnak tőlem. A többit pedig megbeszéljük. - Szóltam utána mielőtt elindult volna. Volt egy kis időm egyedül és ez pont elég volt arra, hogy el is hessegessem a ki sem alakult félelmemet. - Azt kérdezted, miért vagyok még mindig a városban. És te mi a fenének itt töltöd a napjaidat? - Kérdeztem, amikor visszaért. Rá sem pillantottam, csak hallottam, hogy jön.
Nem voltam Klaus. Én nem tekertem ki a nő nyakát és nem vettem bosszút csak mert valaki hibázott. Felemeltem a hangom de a nőnek tudnia kellett, hogy a tekintetem, sokkal többet árul el mint bármilyen mozdulatom. Ha szemeim borostyánba fordultak, valóban dühös voltam. Anélkül ez csak hirtelen jövő és épp oly gyorsan tovatűnő harag volt. – Tatia. Ne kényszeríts, hogy még egyszer buta libának hívjalak! – mondtam tökéletes orosz kiejtéssel, tökéletes orosz nyelvtannal a nőnek, aki gyermekeként veregetett vállon. – Ezer éves létedre, még mindig hajlamos vagy alábecsülni az embereket… - csóváltam meg a fejem – Azt, mondta, kényszerítették, hogy a közelembe férkőzzön, hogy rajtam keresztül, elérjen téged. Ha valaki ennyi erőt fektet bele abba, hogy névtelen maradjon, nem gondolod, hogy talán, csak egy ici-picit, egy egész hangyányit, értelme lenne foglalkozni vele? – kérdeztem és hangomból csak úgy csöpögött a cinizmus. Végül rádöbbenve, hogy ez nem is igazán az én problémám, sóhajtottam fel és kitárva karjaim csóváltam meg a fejem. – Tudod mit? Nem az én gondom. Az ügy átadva neked. Ha érdekelni fog a dolog, itt leszek és egy megfelelő alkuért cserébe, még be is gyűjtöm amire szükséged van. Addig is… - egyik pillanatban mellette álltam, a másikban, a hullát elhúztam az útból, hogy majd később bevigyem magammal az erdőbe – Ne rontsuk el a délutánt… - tértem vissza a nő mellé és ujjaimmal ajkait érintve töröltem le a vércseppet ami pimaszul csábítóan pihent meg szája sarkában. – Hmm. – mordultam fel elégedetten majd komolyan eleresztve a gondolatot, hogy nekem meg kellene óvnom egy több mint ezer éves vámpír, vigyorogva ragadtam meg a nő kezét és húztam be a lakásba. Jó kedvemet csak a rohadt borfolt rontotta el, ami a bőrkanapéba beívódba csorbította meg az összhangos lakás képét… arról nem is beszélve, mennyi idő mire kitisztítják. – Inget kell váltanom. – mondtam a nőnek s eleresztettem. – Nem állom az utadat… - vigyorogva bújtam ki az ingből és vágtam bele a kukába és a háló felé indultam.
Utáltam a hirtelen hangulatváltozásokat, hiszen mindig Klaus jutott róuk eszembe, akinél sohasem lehetett tudni, mit fog gondolni és hogyan fog viselkedni a következő pillanatban. Egy szemforgatással megspékelve arcomra kiülő hitetlenkedésemet követtem Shane-t az udvarra a nő holtteste felé, kiérve pedig megvontam a vállamat. - Bocs, apu, de ha nem tudnád, vámpír vagyok. Ergo ölök, ha kell, ha nem. Ha valaki idegesít, akkor meg pláne, hogy elteszem láb alól. - Böktem a lány felé. Az meg sem lepett, hogy a Lisa-nak nevezett lány felkínálta magát Shane-nek. Nem hibáztatom. De hogy miattam jött ide? Mégis mit akarhat tőlem egy ilyen csitri? Vagy mit tudhat rólam? Eszméletlen, még több félbolonddal kell foglalkoznom, mint eddig. Miért nehezítik meg az életemet a felsőbb hatalmak? - Kezdem magam úgy érezni, mint egy ostoba helyszínelős sorozatban. - Nyögtem a táskában kutatva, amelyben csupán női cuccok foglaltak helyet, semmi más. És annyira nem is hatott meg a dolog, hogy komolyan érdeklődjek utána. Elég volt nekem annyi, amennyit Shane mondott róla, sőt még több is volt a kelleténél. - Ugye tisztában vagy vele, hogy ez a lány nem az én súlycsoportomban játszott? Ahhoz is kevés volt, hogy egyetlen hajszálam égnek álljon tőle. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy önjelölt titkosügynökökkel foglalkozzak. - A hajamba túrtam és a lány testére dobtam a táskát, ami egyébként silány utánzat volt, de ezt a tényt nem tartottam olyan fontosnak, hogy hangosan is kiejtsem a számon. - Örülök, hogy híres vagyok a városban, téged pedig megdicsérlek. Jól végzed a munkádat. - Veregettem vállon.
- Valóban, jobban meg kellene! Buta liba! – mondtam ezúttal a vámpírnak, aki ostoba lépést tett azáltal, hogy végzett a nővel. – Legközelebb figyelj jobban! – mondtam ki az udvarra, hogy átnézzem a nő holmiját. Szerencsére, még halálakor is a táskáját szorongatta, ami azt jelenti, van benne valami ami jóval többet árul majd el mint szavai. – Miattad jött Tatia, nem miattam. – feleltem lehiggadva – Szóval már csak az a kérdés, hogy mit akart veled és honnan a francból tudta, hogy ma eljössz, mert délelőtt már kirúgtam, amikor ledobta a ruháit és közölte, hogy dugjam meg. – megcsóváltam a fejem. A kis beépített emberek, ha buták, mindig ezzel kezdik. Férfi, nő, tök mindegy. Azt hiszik, hogy ha megfektetik a klienst, máris megnyílik előttük az út mindenhez… arra persze már nincsen terv, hogy mi lesz akkor, ha az ügyfél nem hajlandó ágyba vinni. A nő telefonját és az iratai vettem először kezembe, táskáját Tatia kezébe nyomtam. – Nézd át. – mondtam most már minden haragtól mentesen, ráfókuszálva arra, amihez a legjobban értek. Információgyűjtés. Pár perc alapos és néma vizsgálódás után szólaltam csak meg újra. – Lisa Berkowitz. Újságíró. A legutóbbi hívásait törölte. Nézd… azelőtt, hogy engem tárcsázott, két nappal ezelőtt telefonált. Ez már csak azért sem lehet, mert tegnap este is beszélt velem. – mondtam egyszerűen és úgy folytattam mintha nem is neki mondanám – Az iratai rendben, nem hiányzik semmi. Itt a belépőkártyája is, helyes. A telefon tiszta. – hajítottam el a francba azt, ami nem jelentett értéket majd a nő fölé hajoltam, hogy alaposan megvizsgáljam. – A ruha nem az övé. Egy számmal nagyobb. A körme koszos, hiába az új réteg. Nem mosta le, nem volt rá ideje. A cipője sarkát visszaragasztotta… - hiába, na. Jó voltam abban, amit csinálok. Nem véletlenül voltam egy ezer éves vámpír informátora. – Találtál valamit?
Érdeklődve szemléltem a kialakulóban lévő helyzetet mindaddig, míg az érkező nő át nem csapott totális hisztérikába, amitől inkább csak nevethetnékem támadt. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy átharapjam a torkát, a következő momentum amire felfigyeltem viszont már az volt, hogy Shane a falnak nyomja szerencsétlent, aki makogni kezdett valamiről. Ha megerőltettem volna magam, akkor élesebben vehettem volna ki a szavait, de így csak a pultra könyökölve, mint valami rossz nyúl előétel gyanánt elrágcsáltam néhány ott maradt zöldségdarabot arra várva, hogy Shane mikor dobja elém a hisztérikát. Én is tudtam vergődni, de ez... szégyen. Összecsaptam a kezeimet a vezényszó hallatán és szívesen estem volna a szőkének a konyha közepén, ám úgy döntöttem, hogy megkímélem kedvenc informátoromat a takarítástól. Megfogtam a nő karját és gyorsabb sebességre kapcsolva ráncigáltam ki az udvarra, ahol aztán nem tétováztam tovább. Az ütőerére vetettem magam és kecsesen ugyan, de gyorsan végeztem vele. Nem zavart a sikolya, nem igéztem meg, hadd ordibáljon kénye-kedve szerint, ha jólesik neki. Ennyivel könnyebb lesz a halála. Nagy ügy. Én viszont jól laktam és ez plusz pont volt a vendéglátómnak. A végén túl hálás leszek neki. Ráérős léptekkel mentem vissza a konyhába, útközben hüvelyujjammal letöröltem a valószínűsíthetőleg szám szélére kivándorlott kósza vércseppet és egy szó nélkül húztam le a maradék boromat. Más volt az íze, keveredett a vérrel a számban és valami isteni elegyet alkotottak ezek ketten. - Ez hiányzott a tökéletes ízhez. - Mondtam csöppnyi élvezkedés után. Megköszörültem a torkomat, felvont szemöldökkel Shane felé fordultam és már a tekintetemből kivehette, milyen kérdés fog következni. - Ezt a nemnormálist hol a fenében szedted össze? Diliházból hozattad ki? - Csóváltam meg a fejem. - Meg kellene válogatnod az ismeretségi köröd tagjait. Mit akart egyáltalán? - Kérdeztem rá. Ez van, nem figyeltem.
- Jól van, jól van! – mondtam és ártatlanul emeltem meg szabad kezemet, hogy bizonyítsam, nem akarom őt támadni. Persze mindezt egy piszkosul pofátlan vigyorral toldottam meg. Ahogy letettem a telefont, hidegen pillantottam a velem szemben ülő nőre. Nem állt meg az élet, ha egy ostoba liba, ennek az eszes tigrisnek a karmai között végzi. - Csodálkozol? – kérdeztem mélységes felháborodással majd hosszan sóhajtva pillantottam a bejárati ajtó felé. Lisa valóban gyors volt és volt egy olyan megérzésem, hogy már rég a környéken járt, amikor elég bátorságot gyűjtött végre ahhoz, hogy felhívjon. Nem kaptam szívrohamot attól, amit Tatia művelt… sőt, kimondottan jól szórakoztam azon, ahogy végigmérte a vendéget mielőtt beengedte volna. Én magam, fel sem keltem a fotelból, helyette, mélységes nyugalommal kortyoltam a boromba. Azonban a helyzet más volt mint amit vártam. Lisa, nem egyszerűen beszélni akart. Rám vetette magát, aminek következtében a bor az ingre és a drága bőrre borult. Dühösen emeltem el magamtól a nőt, akinek teste reszketett és nem a félelemtől. – Mi a franc? – kérdeztem szitkozódva majd Lisa tekintetébe mélyedve, ragadtam meg a nő csuklóját és vágtam neki a falnak, hogy lehiggadjon. – Beszélni akartál. Beszélj! – borostyánszín futott át tekintetem. Nem tudtam mi a franc volt ez az előbb de még azelőtt tudni akartam, hogy nyugodt szívvel kínálom fel ebédnek a nőt. – Gyerünk! – a bennem élő farkas, nekifeszült a húsbörtönnek, jelezve, hogy ideje lenne már elmennünk egy erdei kiruccanásra, mielőtt a lakásomban tépjük szét az ostoba nőt. Lisa könnyekben tört ki. – Nekem ez az első alkalom… kérlek Shane! – nem tudtam miért könyörög. Tatiara emeltem a tekintetem, amolyan, na ezért nem engedek szőkéket a házamba pillantással majd visszafordultam Lisa felé. – Halljam! – mordultam fel mire Lisa végre beszélni kezdett. – Azt mondták férjek a bizalmadba… hogy kapcsolatban állsz olyanokkal mint ő… - pillantott Tatia felé ezúttal ő, én pedig abban a pillanatban eleresztettem. – A tied. – nekem úgyis meg kell kavarnom a pörköltet, mielőtt odakapna. Épp ezért, amint Tatia átvette tőlem a nőt, már indultam is, hogy átvegyem a helyét a pultnál.
- Még nem állsz készen arra, hogy az orrodra kössem. - Nyúltam az újabb pohár bor után. Mázli, hogy sokkal később vagyok képes becsiccsenteni, mint egy ember, így ez a pár pohár bor egyáltalán nem fog megártani. Öröm boldogság. - A lánnyal nem tervezek csinálni semmit, csak meg akarom ismerni. Miért olyan nehéz elhinni ezt? Ha hiszed, ha nem, nálam is alapszabály, hogy nem bántok gyerekeket. - Mondtam komolyan. Oké, őrült vagyok és szívtelen, de egy gyerek az gyerek. Ahogy a tinédzser is az. Akinek még fogalma sincs a világról, azt mégis minek bántani? Értelmetlen időpocsékolás lenni. - Baj, hogy kíváncsi vagyok a... nem is tudom, mimnek nevezzem Curtis-t... - Sóhajtottam. Igen, szüntelenül bizonytalan voltam a kapcsolatunkat illetően, de volt egy olyan érzésem, hogy Curtis sincs ezzel másképp. - Szóval csak érdekel, hogy milyen a lánya. Főleg, hogyha tényleg készülnek valamire és egyesített erejükkel akarják átvenni a város felett az uralmat. - Gesztikuláltam a kezemmel, ám ekkor megszólalt Shane telefonja, így belekortyoltam a borba, amit bár ne tettem volna, hiszen vámpírhallásom segítségével nem csupán a beszélgetés egyik felét kaptam el, hanem a vonal túlsó oldaláról is hallottam a nő szavait. Szó mi szó, megmosolyogtattak. - Egy újabb rajongó? - Kérdeztem felvonva a szemöldökömet, ám nem volt alkalmam újabban megszólalni, mert mire ő válaszolt és eltelt egy-két perc, csengő hangját hallottam. Sunyi mosoly ült ki az arcomra, és felültem, mire pedig a második csengetésre is sor került, felpattantam. - A barátnőd nagyon gyors volt. Mivel jött, repülővel? - Letettem a borospoharat és az ajtóhoz lépkedtem, mivel túlontúl érdekelt ez a rámenős kiscsaj, főleg, hogy Shane "ebédként" emlegette. Ha mást nem, legalább őt hadd egyem meg. Kinyitottam az ajtót és legszívesebben elröhögtem magam a lányka ábrázatán. Egy szót sem szóltam, elálltam az útjából, hogy beljebb léphessen és mivel a nő úgy nézett rám, mint a véres ingre, jobbnak láttam belemenni a játékba. Fogalmam sem volt, mit akarhatott Shane-től és miért kellett megzavarnia a látogatásomat, ezért a konyhapulthoz sétálva könyököltem a márványra, hogy figyeljem a valószínűleg hamar lejátszódó jelenetet. - Szólj, ha meguntad, mert kezdek éhes lenni. - Böktem a fejemmel a lány felé, hogy Shane még véletlenül se érthesse félre, mit szeretnék.
– Ne kezdd drágám. A végén elpirulok. – szemtelen vigyorral ismételtem el szavait. Piszkos gondolatok cikáztak át elmémben és én csibészes mosollyal kacsintottam vissza a nőre. – Az már szent igaz. Kár lenne egy ilyen ebédért. – jegyeztem meg és mielőtt a kanapéval szemben levő fotelhez igyekeztem volna, töltöttem még két pohár bort. – Nos, egy új üveg kell majd az ebédnek. – sóhajtottam sajnálkozva és a nő elé téve az egyik italt, foglaltam helyet magam is. – Mesélj csak, miféle ötletek jutottak eszedbe. – kettőnk játéka nagyjából abból állt, hogy húztuk egymás agyát… hogy egymás ajkaira suttogtuk a negédes szavakat, hogy testünk egymásnak feszült, apró becéző mozdulattal illettük az érzékenyebb részeket de itt, mindig meg is álltunk. Ma is csak a szavak fognak egyesülni. – Vagy mesélj nekem arról, hogy mihez fogsz kezdeni a kislánnyal? – kérdeztem Abigailre gondolva – elvégre is, ha összeállnak az apjával… - futattam ujjamat orrnyergemre, mintha csak enyhíteni akarnám a nem létező fejfájásomat – nem semmi kis páros lesznek. – fejeztem be kérdésem, hogy aztán mobilom csörrenése előzze meg a nőt a válaszadásban. Sóhajtva nyúltam az idegesítő készülék után. – Hopkins. – a túlvégen, mit ad isten, ismét egy hisztérikus nő volt. Az akit délelőtt elküldtem a francba. – Jézusom Lisa. Nem fogunk dugni akkor sem ha a csillagos eget varázsolod a földre. Fogd fel végre kislány. – tudtam, hogy oda van értem. Sosem értettem a nőnek. Mi a francot esznek egy magamfajta nagyképű, elégedett de bántóan őszinte férfin, akinek nincs egy jó szava sem a szőkékhez? A nő zokogásban tört ki és arról hablatyolt, hogy szüksége van a segítségemre, hogy csak nekem tudja ezt elmondani, nem bízik másban, blabla. – Kérlek Shane! – szememet megforgatva tettem félre a telefont és a nőre néztem – Ebéd, rendelésre. – mondtam neki majd Lisával közöltem, hogy tíz perce van ideérni és kettő, hogy felvázolja, mi az az isten verte probléma amivel nekem foglalkoznom kellene.
Megcsóváltam a fejem. Ilyet nem élvezni? Látszik, hogy én már régebb óta voltam a szakmában, míg Shane csupán ürességet érzett, addig én mindig minden percét éreztem és élveztem a bosszúnak. Egy kis idő elteltével megtanulja az ember. Rá még vár ez a feladat. - Ne kezdd, drágám. A végén elpirulok. - Kacagtam fel. Tisztában voltam azzal, hogy milyen vagyok és milyen tudok lenni, nem mondott sok újdonságot, ahogy az sem lepett meg, amikor magához húzott. Egy normális nő elájult volna, esedezve könyörgött volna Shane csókjáért, de én tudtam, mire megy ki a játék. Pontosan. Játék. És imádtam vele játszadozni. Készségesen hagytam, hogy végigsimítson a testemen, mikor ellépett tőlem vigyorogva vetettem végig magam a kanapén és sóhajtottam egyet. - Tudod Shane, te bárkinek nagyon jó fogás lennél. Kissé defektes vagy, de ez tesz túlontúl vonzóvá. - Könyököltem fel, hogy rá pillanthassak. Biztos voltam benne, hogy tudatában volt annak, mennyire szerettem a társaságát, elvégre soha nem csináltam titkot belőle. - És túlontúl sok figyelemelterelési ötlet jutott eszembe, amely során rengeteg mindent csinálhatnánk egymással, de... félek elterelődne a figyelmed a kajáról. - Kacsintottam rá.
Azt kérdezte élveztem-e meggyilkolni a nőt, akinek a parancsára egy nyomorult vérfarkas belénk hajtott. Élveztem-e, hogy az a nő, kivégzi azokat az embereket, akik a legfontosabbak neki, akinek köszönhetően a hat éves fiam szörnyethalt, a feleségem, pedig percekkel a baleset után vesztette életét. A feleségem, aki az egyetlen nő volt, akit valaha szerettem. – Nem. Nem élveztem. Üressé tett de nem élveztem. – feleltem szárazon, kicsit talán még sajnálva is, hogy nem okozott elégtételt, amikor összetört. Múló öröm volt bennem, amit aztán üresség követett. Nem több. Megragadtam tincseimbe futó kacsóját és elemeltem magamtól. – Kapcsoljak ki? Nekem nincs ilyen funkcióm Tatia. – ráztam meg a fejemet majd kezet csókolva a nőnek, róttam le ezzel az egyszerű mozdulatommal tiszteletemet előtte. Értékeltem a szavait és tudtam, hogy tapasztalatból beszél, ahogy azzal is tisztában voltam, miért mondja mindezt. A maga módján segíteni akart. Ez pedig ritka dolog volt. Főleg, hogy az én életemben mindennek ára volt. Az emberek alkuval a fejükben léptek hozzám és erre minden okuk megvolt. Szavatartó ember voltam, így a találkozót, biztosra vehette a nő, akinek arcélén gyöngéden becézték végig ujjaim. – Tudod Tatia, olykor elfelejtem, miféle bestia lakozik benned. – ritkán bókoltam. Ritka volt az olyan nő, aki megérdemelte a bókokat. A buta libákat rühelltem, Tatia viszont mint már mondtam, nem csak gyönyörű volt de eszes is. Hasonmásai aligha hasonlítottak rá igazán, talán még Katerina… de Elena semmiképp sem. – Nyitott vagyok bármilyen figyelemelterelési javaslatra. – vigyorodtam el szemtelenül és a nő tincseibe túrva, húztam magamhoz, hogy testével az enyémnek feszüljön. Most sem jött a várva várt csók. Helyette csöppet sem gyengéd mozdulattal fordítottam ki a nőt, a kanapéhoz kísértem és annak karfájára fektettem. Persze csak játék volt és ha le akart állítani, bármikor megtehette. Ha nem állított meg, ujjaim végigtáncoltak gerince mentén még tekintetem, formás lábain és fenekén járattam. – Veszélyes ingerelni egy magamfajtát ugye tudod? – elléptem tőle. Ez valóban elterelte a figyelmem. Közös játékain azonban sosem léptek át egy bizonyos határt. Sosem csókoltam meg vagy feküdtem le vele. Szétcseszte volna a kapcsolatunkat. Még csak az kéne, hogy egy hisztis vámpír informátora legyek, aki bosszút esküszik mert reggel már nem talált az ágyában.
Hagytam, hadd mondja el, mit érzett, amikor gyilkolt. Rezdületlen arckifejezéssel hallgattam végig mit tett a családja gyilkosával. Az ilyenek számomra egyáltalán nem voltak megrázóak, hiába nem néznék ki belőlem, akik nem ismernek, de nekem is szokásom volt ilyesmit csinálni. Mondhatni a hobbim. Igen, az idők folyamán a bosszú egyfajta kedvenc, nélkülözhetetlen időtöltésemmé vált... nem kellett hozzá külön ok, ha valaki csak aprót vétett ellenem, rögtön megtoroltam. Ahogy közelebb húzott magához azt érte el, hogy jobban elhiggyem szavait, már szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy tényleg ilyen módon végzett életének nagy ellenségével. Azzal pedig nem foglalkoztam, vagyis nem mutattam, hogy érdekelt, amit mondott a lányról. Ha most megígérte nekem a találkát, akkor be is fogja tartani az ígéretét. Ugyan nem vagyok oda az ajándékokért, mert kiszámíthatatlanok és következményekkel is járhat egy-kettő, ám bólintással jeleztem, hogy rendben van. Én hozom a vadász, ő elintézi, hogy egyszer beszéljek Abigail-el. Sima ügy. Bár ő ellépett tőlem, követtem őt és megálltam közvetlenül előtte. Kivettem a kezéből a már üres borospoharat és a konyhapultra tettem. - Élvezted? - Kérdeztem egyszerűen a nő kivégzésére utalva. A füléhez hajoltam és suttogva szólaltam meg pár másodperccel később. - Egy alkalom semmire sem elég, Shane. A világot sem lehet megváltani egy szempillantás alatt... nekem van egy évszázadok óta bevált módszerem. - Ujjaimat felfuttattam a szőke hajára és apró mosollyal simítottam végig rajta.- Kapcsolj ki egy kicsit. Lazíts. Ne gondolj arra, amit történt. - Elhajoltam a fülétől, de ugyanolyan közelről néztem a szemeibe, mivel arcom egy centit sem mozdult hátra. - Ez a legnehezebb része az egésznek... de ha csak egy kicsit nem gondolsz arra, ami történt, később kétszer akkor erővel hasít beléd a felismerés és a bosszúvágy... és elégedettebb leszel. - Jelentettem ki. Csupán egy tanács volt, ami nálam mindig működött és úgy gondoltam, jót tehet neki, ha megosztom vele. Hogy megfogadja vagy nem.. az az ő dolga.
Nagyon ritkán esett le rólam a maszk, mely egy határozott, magabiztos, megingathatatlan férfi képét mutatta. Mikor ennyire felém kerekedett a gyász fájdalma, napokra eltűntem és a városban fekvő erdőbe menekültem. Ott aztán napokat töltöttem farkas alakban. Iszonyú fájdalmas volt megtanulni, hogyan vagyok képes akkor alakot ölteni, amikor csak akarok de a családom elvesztése után, nem maradt más hatalom a kezemben, mint megtanulni együtt élni a farkasommal és megbosszulni a falkám elvesztését. Azokban a napokban öltem. Szándékosan vadásztam le azokat, akik megérdemelték a halált. A férfi, aki gyerekeket molesztált, az anyát, aki veri a gyermekét vagy a fiatal nőt, aki elvetette a gyereket, akit a szíve alatt hordott. Vérfarkas vagyok. Számunkra az élet szent és sérthetetlen. Mi magát az életet képviseljük. E mögött, pedig nem húzódott politikai nézet, itt egyszerűen a vérfarkas dominált és nem az ember, aki úgy vélte, minden nőnek szíve joga döntést hozni az élete felett és senki nem ítélheti el ezért őket. Őket téptem szét. S most is erre volt szükségem. Hosszan sóhajtva fordítottam felé fejemet. Tekintetem az övét fürkészte és nem volt semmi, amivel többet mondhattam volna nála. Egyszerűen bólintottam de nem hittem neki. – Ezek csak szavak. Ott volt a szíve a kezemben Tatia. Dobogott, lüktetett és én kifacsartam belőle mindent. Mégsem lett jobb vagy könnyebb. Felnyitottam a mellkasát, kitéptem a csontjait, a szerveit… majd elvettem a szívét is de nem adott békét. – csóváltam meg a fejem és a nő derekára csúsztattam tenyerem – Akkor sem éreztem elégtételt, amikor elkaptam a vadászt, vámpírvérrel itattam meg majd eltörtem a nyakát. – húztam közelebb a másikat – Megvártam még nem bír tovább uralkodni a vérvágyon és azt is megvártam, még kivégezte a saját anyját és apját. Utána pedig, hosszú napok éheztetése után megöltem. – suttogtam utolsó szavaimat ajkaira, de nem csókoltam meg. – S nem lett jobb. - Eleresztettem és elléptem tőle. A boros pohár után nyúlva végeztem ki azt. – Tudod, hogy nálam, minden információnak ára van. Ha megszerzed a vadászt, elintézem a találkát, ingyen és bérmentve. Abigail nem igazán bízik másokban. Nem fog találkozni veled ha csak nincs nyomós oka rá. Ez lesz az én ajándékom neked. – rántottam meg a vállamat egyszerűen.
Mosolyom akkor is az arcomon tündökölt, amikor állam alá nyúlva nézett a szemeimbe, de kérdésére csak bizonytalanul megcsóváltam a fejem, egy újabb korty bor után szólaltam meg. - Vámpírként nem nagyon díjazom az emberi ételeket. De ha már voltam olyan aranyos, hogy segítettem... - Vállat vontam. Igazából ráértem, semmi dolgom nem volt és addig sem kellett azon gondolkoznom, hogy vajon mi járhat Curtis fejében, míg itt vagyok. Aztán ismét azon volt a sor, hogy meglepetten nézzek Shane után. Előállt egy ötlettel, úgy tetszik követeléssel, hogy mit kér az információkért cserébe. Egy vadász? Azt hiszem, nem lesz nehéz feladat. Van az az Isten, amiért a legelvetemültebb vadászok is képesek feldobni a társaikat, én pedig mindig rájövök, hogy mit kell tennem azárt, hogy magam mellé állítsak valakit. Ha Shane-nek ilyesvalakire van szüksége ahhoz, hogy továbbra is a szolgálatomban maradjon... legyen. Rajtam ne múljon. De a hangja egyre elvetemültebb lett, érdeklődve figyeltem, ahogy szeme színt vált, feszültté válik, hangja megtelik keserűséggel. Nem emlékeztem egyetlen másodpercre sem, amikor ehhez hasonlónak láttam volna. Ám most a családjáról volt szó és eszméletlen volt a reakció, amit kiváltott belőle a téma. Eszméletlen és természetes. Tipikus gyászoló magatartás. - A bosszútól jobb lesz. - Szólaltam meg, amikor úgy láttam, hogy kicsit megnyugodott. Nem ijesztett meg, de nem voltam annyira szemét, hogy ne tartsam tiszteletben a gondolatait. Jobb napom volt, ilyenkor sajnálni is képes vagyok embereket. - Nem fog megszűnni a fájdalom, de idővel enyhül, ha elégtételt veszel. Tapasztalatból beszélek. - Tettem hozzá, aztán mély levegőt vettem. - Keresek neked egy vadászt és elintézheted azt, aki végzett a családoddal. - Felálltam a fotelből és felé sétáltam. - Darabokra tépheted, végignézheted, ahogy szenved és könyörög a szerencsétlen kis életéért. - Álltam meg közvetlenül előtte és ravasz mosoly az arcomon. Bár nem az én családomról volt szó, bosszúállásból csillagos ötös voltam.
Szóval nem fogja bántani. Mondja most. Reméljük így is marad. Van egy szabályom a gyerekekkel kapcsolatban és ezt senki kedvéért, nem fogom megszegni. Álla alá nyúlva emeltem meg fejét. - Biztos vagyok benne, hogy kitalálsz valamit. – elégedett voltam. Idejött, főzött és még tartozott is nekem. Kedveltem ezt a nőt, nagyon is de ez nem jelenti azt, hogy neki ingyen dolgoztam volna, pénz pedig nem kellett. Jelentős összeget örököltem, arról nem is beszélve, mennyit fizetett a biztosító, a nejem halála után. – Szóval. Gondolom maradsz ebédre. Fél óra és hozzácsapom a szalonnát, a gombát és a fokhagymát is. No meg persze a vörösbort. Egy óra múlva lesz készen. Addig is, nem ártana elütni az időt. – fordultam ki előle és a pulthoz lépve tettem le a poharam. – A vadász… - izmaim görcsbe feszültek ahogy felrémlett előttem a nő képe aki elrendelte a családom halálát – Egy nagyobb körben mozgott. Keríts nekem egy vadászt, aki hajlandó a sajátjai után kémkedni. – Hosszú percek után fordultam csak vele szembe. Igaza volt, jól látta. A vadász halála nem volt elég. Ő is kapta valakitől a parancsokat. Addig pedig nem fogok megállni, még mindegyiket meg nem ölöm. Ez a tűz égett a tekintetemben, ahogy a fotelemben ülő nőt néztem. – Keríts nekem valakit, aki használható! – tekintetem borostyánba fordult a haragtól. Két kézzel akartam kicsontozni azokat akik a feleségem és fiam haláláért felelősek. – Találj nekem valakit, aki megveti annyira a saját fajtáját, hogy megadjon mindent amit akarok. – Hangom mélyről jövő gyűlöletről és fájdalomról adott tanúbizonyságot. „- Peter… aki bújt aki nem, megyek! – mondtam nevetve és elindultam, hogy megtaláljam a gyermekem, holott, pontosan tudtam, hol bujkál. Mégis, bő öt percig kerestem, pont úgy mint aki mit sem sejt, hollétéről. – Megvagy! – kiáltottam hirtelen, mire Peter nevetve ugrott karomba.” Az emlékképek, hat éves fiam vérben fürdő arcával végződött. Elfordítottam a nőről a tekintetem. A bor után nyúltam és az egészet legurítottam.
Elhallgattam és csakis Shane szavaira figyeltem, semmi másra. Közben persze eszembe jutott, hogy éppen ezért az alaposságért áldottam annyira az eget, hogy rá találtam. Ha ő nem lett volna, ki tudja, milyen felületes információkat kaptam volna a városról ideérkezésem előtt és azóta sem biztos, hogy előrébb lennék. Tehát őt mindenféleképpen meg kell becsülnöm, mint egyik első számú információforrásomat. - Díjaznám, ha nem néznél így rám. - Szemforgatva követtem őt a nappaliba, ahol újfent leültem a kanapéra és a bort lötyögtettem a pohárban, miközben tartottam Shane tekintetét. - A lánnyal semmi bajom, miért is ártanék neki? A boszorkányvért amúgy sem szeretem, nincs jó hatással rám, tehát ne aggódj, nem fogom az első adandó alkalommal feltépni a nyakát. - Dőltem hátra. - Jelenleg az apja került nem éppen előnyös pozícióba nálam. - Megcsóváltam a fejem és belekortyoltam a borba. Már elképzeltem, ahogy kérdőre vonom Curtist, ám a bajom nem az volt, hogy nem kötötte az orromra a lánya létezését, hanem az, hogyha tervez valamit, akkor miért nem avatott még be eddig? Mert tuti, hogy Curtis tervez valamit... minden nap látom a szemében azt a sunyi fényt, ami túlontúl ismerős ahhoz, hogy semmi ne járjon a fejében. - Kíváncsi vagyok erre a lányra. - Jelentettem ki őszintén. Az apja sem semmi boszorkány, de ha a csaj képes volt végezni egy Bennett-boszival, akkor benne is lehet bőven kurázsi. - Viszont most nehéz helyzetbe hoztál.. gondolkozhatok, hogy mivel törlesszek az információért. - Mosolyodtam el halványan.
Már a reakciója tudatta velem, hogy nem, erről bizony nem tudott…de hát ezért is alkalmazott engem. Olyan információkat kapott tőlem, amilyeneket másoktól soha. Hiába, ha valaki egy ekkora város riportere, majd pedig oknyomozója, nem nagyon maradnak előtte titkok. Az igazság, az, hogy Abigail még túlságosan is gyerek és bár azt gondolja képes rá, egy értő szem elől, nem tudja elrejteni a nyomokat. – Azt azért nem mondanám, hogy kézen fogva… - ragadtam ki a leglényegtelenebbnek tűnő dolgot mind közül és a nő kezébe nyomtam az italt, ha akarta, ha nem… szüksége volt rá. – Abigail Crowley. 19 éves, az anyja egyedül nevelte. A nevelőapja molesztálta még kislányként, amit az anyja nem csak hagyott de rendszeresen támogatott is. Ezért aztán a kislány, amikor nagyobb lett, megelégelte a dolgokat. Itt jött képbe az ereje. Konkrétan ezer és ezer apró cafat maradt az anyjából és nevelőapjából. Utána utazgatott, bárokban táncolva kereste a kenyerét és megbújt a hatóságok elől, nehogy bekerüljön a rendszerbe. Aztán nemrég rájött, ki az apja és felkereste. Aznap egy kávézót be kellett zárni mert a gépek váratlanul leálltak, a helységben pedig a feltételezések és a meghamisított papírok szerint bomba robbant. – Tatia hitetlenkedő, sőt, némiképp csalódott tekintetét látva, felsóhajtottam. – Ha ez enyhít valamit a körülményeken, Curtisnek sejtése sem volt arról, hogy van egy lánya. A lánynak pedig csak ő van Tatia. – tettem hozzá, mielőtt valami őrült ötlet fogant volna meg a nő fejében. Én is voltam apa. Nagyon is jól tudom mit jelent az, hogy egy gyermeknek szüksége van az apjára, pláne miután az anyja nem csak cserben hagyja, de valósággal megkínozza, évekig gyötri. Én még nem végeztem ki a pohár tartalmát így csak megforgatva az öblös borospoharat, kortyoltam aprót, hogy aztán azt figyeljem, ahogy a bor, megfesti a kristálymetszések közötti tökéletes réseket. Felpillantva a nappali felé kezdtem el terelni a nőt, aki emberként, nem igazán jelentett sok veszélyt rám nézve, még akkor sem, ha düh fűtötte… no nem mintha olyan fából faragtak volna, aki nekiugrik egy nőnek.
- Sajnos a korral jár. Az ellen meg tényleg nincs gyógyír. - Tehetek én róla, hogy a nemlétező szívemhez nőtt ez a város? Pedig mennyivel kellemesebb lettem lenne valamelyik napsütéses, tengerparttal rendelkező országban vagy egy szigeten? Nem baj, ha minden igaz, lesz még időm bőven bepótolni az itt elvesztegetett éveket. Felálltam a székről és a tűzhelyhez léptem, a fejemet csak akkor kaptam fel, amikor Shane Curtis-ről kezdett beszélni. Nem hittem volna, hogy akármilyen újdonsággal tud szolgálni róla, hiszen mondhatni vele éltem, azt hittem, tudok róla mindent, amit tudnom kell. Kiderült, hogy ostoba ábrándokba ringattam magam, így kénytelen voltam felhúzott szemöldökkel, kissé elnyílott szájjal és meglepődött arckifejezéssel hallgatni híreit. Szerencse, hogy háttal álltam neki és nem látott. - Megbocsáss, de... mit mondtál? - Az agyam egy időre kikapcsolt, megcsináltam mindent, amire kért, de itt volt a perc, amikor megfordultam, hogy közvetlenül Shane-el szemben találjam magam és a tekintete találkozhasson az enyémmel. Szokásom volt szemekből kiolvasni, hogy ki az aki hazudik nekem, aztán beugrott, hogy Shane miért hazudna? Semmi haszna nem származhat belőle. - Azt hiszem rosszul hallottam. - Pislogtam párat. - Curtis-nek van egy boszorkány lánya, aki itt ténfereg a városban és az apucijával kézen fogva készülnek valamire? - Foglaltam össze a lényeget. Ahaa... szóval ez lett volna az, amit Curtis el akart mondani? Amiért meg kellett volna gyűlölnöm? Az biztos, hogy ezzel nem szerzett jó pontot nálam. Sőt... kezdtem nagyon, nagyon dühös lenni, amiért ilyesmibe nem avatott be. Éppen ezért kellett belülről megharapnom a számat, hogy ne kezdjek el hasztalanul kiabálni és meggyötörni a hangomat. Későbbre kell tartogatnom. - Nos... nem lett tudomásomra hozva, hogy mire készülnek. - Fújtam ki lassan a levegőmet, miközben megmarkoltam a konyhapultot. Örültem volna, ha nem mástól kell ezt a írt megtudnom, de ha már így alakult... legalább Shane közölte velem.
Csöndesen hallgattam szavait, miközben lassan végeztem a hússal. Gyakorlott, precíz mozdulatokkal vágtam kockákra a szarvascombot, ami már önmagában egy kiváló étel volt, hát még megbolondítva egy kis gombával, vörössel és némi chilivel. Elégedetten sepertem a deszkáról a tálba a húst, és már jöhetett is a szalonna, aminek épp az a sorsa lesz mint a vadnak. – Arra pedig nincsen gyógyír, mi? – kérdeztem cinikusan és ajkaim csibészes vigyorra húzódtak. Elégedetten figyeltem, ahogy szeletel és ahogy lopva bekap egy darabot. Tatia gyönyörű és okos nő volt, ehhez kétség sem férhet. Épp ezért szerettem a társaságát. Hosszú távon persze, valószínűleg falra másztam volna tőle és a botrányaitól de ideig-óráig, megfelelő szellemi partnerre találtam benne… és a szemnek sem volt éppen rossz látvány. – Azt hiszem tudok valamit a boszorkányodról. Nem akarom bemocskolni és lehet, hogy már ő maga elmondta neked. – nem volt bajom Curtissel. Nem voltam szerelmes a nőbe, még csak nem is érdekelt kivel bújik ágyba. No, meg ha választanom kellett volna, akkor inkább Curtis mint bármelyik Mikaelson testvér. – Nem is olyan régen, megjelent egy fiatal nő az életében. Abigail Crowley. Curtis lánya. – Ha Tatia valóban nem tud erről, akkor a hír, nem érheti túl jól. Hiszen ő végzett a saját lányával, erre most jön egy másik, aki meg a szeretője gyermeke. – Abigail pedig örökölte a boszorkány vért és nem is akárhogy. Mondhatom, az apjára ütött. Arról nem is beszélve, hogy végzett egy Bennett boszorkánnyal is, akik eléggé zabosak emiatt. A pici lány, ha engem kérdezel, az apjával olyan erőt jelent… - csettintettem ujjammal, hogy kifejezzem véleményem. Tudtam, hogy Curtis erős boszorkány… azt is tudtam többek között, hány éves is valójában. Nem csodálkoztam volna ha a lányával világuralmi terveket szövögetnek egy kellemes vasárnapi délutánon, amikor más, épp azzal van elfoglalva, mi legyen az ebéd. – Hozd ide kérlek. – a nő mögé állva söpörtem a lábosba a hagymát és hagytam, had piruljon. – Ha megpirult, a tetejére rétegezd rá a paprikát és a paradicsomot. – vettem lejjebb a lángot, nehogy odakapjon az étel. Ha ez megvolt és a rétegezés is sikerült a konyhatündéremnek, már szórtam is rá az őrült pirospaprikát, jöhetett a hús, két deci víz majd a fűszerek. Ha megvoltam, félretettem a szalonnát és töltöttem a nőnek még egy pohárral.
Kénytelen-kelletlen, rövid szemezgetés után nyúltam az egyik késhez és bár egyáltalán nem voltam szakácssegéd alkat, ettől függetlenül figyelemelterelésnek biztos jó lesz a zöldségek szeletelgetése. Milyen mázli, hogy hétköznapjaim során nem kell ennyire vámpíroknak egyáltalán nem alapvető dolgokkal nyűglődnöm, mint a főzés. El sem tudnám képzelni magam a konyhapult mögött, tuti nevetségesen festenék. - Még Elijah-t hagyjuk. Neki van annyi sütnivalója, hogy kitaláljon valamit... de Rebekah most is csak egy kislány, aki szüntelen a szeretetet kergeti. Lehet azt hiszi, hogy ez a baba majd elviseli, ha anyáskodik fölötte. - Forgattam meg a szemeimet és lassan, de biztosan nekiláttam a szeletelgetésnek, miközben hallgattam a beszámolóját. Az önjelölt hősökről semmit sem tudtam mondani. Nekem olyan mindegy, hogy mit csinálnak addig, amíg nem dolgozok a kórházban. Ami soha nem fog bekövetkezni. Aztán Shane-re pillantottam. Jól gondoltam, szavaival megerősített a hitemet: mindent tud, amit tudnia kell. Remek. Miért is csodálkozom? Hiszen ezért álltam vele anno szóba. - Majdnem. - Kaptam be egy karika zöldpaprikát. Lehet, hogy jót tesz az egészségemnek. - A meghalás és a gyerek elvesztése már ezer éves sztori. - Legyintettem, mintha mi sem történt volna, mintha egyáltalán nem számított volna nekem életem eme része. Na igen... mindenkivel ezt hitettem el. - Mostanában emberré változtam és csak hittem, hogy terhes vagyok. Szerencsére nem. - Tettem hozzá. Természetesen tekintetemből ismét kivehette, hogy ne hülyéskedjen, mikor akadályozott bármi abban, hogy vele legyek, de inkább visszafogtam a kacajomat és belekortyoltam a nekem kitöltött borba. Nem rossz, Shane-nek volt ízlése. Csupán a téma nem volt a legkellemesebb, éppen ezért sóhajtottam egyet kérdése hallatán. Most mit mondjak? Elöljáróban apró, keserves nevetés hagyta el az ajkaimat, aztán megpróbáltam gunyorossá varázsolni a mosolyomat. Nehogy már azt lássa, hogy valami megvisel. - Én magam sem tudom, miért vagyok itt. Akárhol lehetnék, akármit csinálhatnék, de én ebben a porfészek városkában élek, ahol körülöttem minden csak arra emlékeztet, ami rossz az életemben és amit legszívesebben kitörölnék. Hiába, mazochista lettem az idők folyamán. - Kacsintottam rá és kis lötyögtetés után legurítottam a torkomon a maradék bort.
Nagyon is jól tudtam, hogy milyen kapcsolat van Klaus és Tatia között. Én komolyan, egyiket sem értettem de szerencsére egyik sem jött hozzám soha, szerelmi ügyekben. Úristen, ha így lett volna, már rég a tengerben lebegne a hullám. Nem vagyok az a fajta férfi, aki csak a konyhában tud elképzelni egy nőt, vagy ragaszkodik hozzá, hogy a nő, az főzzön. Ez azonban az én házam volt és az én szabályaim. Ha valaki nálam jár, akkor segítsen megfőzni az ebédet. - Akkor a zöldségek. – rántottam meg vállam, mint aki észre sem vette néma tiltakozását. Elétolva a hagymát, zöldpaprikát és paradicsomot, adtam ki az utasítást. – A hagymát kockára, a paprikát és a paradicsomot karikára. – profi kések kaptak helyet a konyhámban, így az sem volt csorbább, amit a kezébe adtam – Fogalmam sincs mi a francot akarnak egy gyerekkel. Őszintén, szerintem csak azért élnek még mert Klaus egy koporsóban őrizte őket eddig. – A szőkét egyszerűen végtelenül butának tartottam, bár ehhez hozzátartozik, hogy alapvetően irritálnak a szőkék, Elijah pedig túl morális és lojális volt, ami ebben a világban, nem működött. – Nem újszülöttek. Az utóbbi időben inkább csak az idősebb vámpírok tették itt tiszteletüket… és kevesek teremtettek társat. Akadt más szórakozásuk. Gyanítom, inkább a magukat önjelölt szuperhősnek tartó orvosok keze van a dologban. – beszéd közben a szarvascomb húsába vájtam a késem, hogy aztán a szeleteket, szépen felkockázzam. Tatia utolsó kérdésére, megállt a kezem a mozdulat közben és a nőre pillantottam. Sóhajtva, kelletlenül válaszoltam kérdésére. – Mindent tudok, amit tudnom kell. – s mikor láttam, hogy elhúzza száját, letéve a kést, töltöttem magamnak is egy pohárral az én ízlésemnek száraz de a húshoz kiváló borból. – Tudom, hogy meghaltál… tudom, hogy elvesztetted a gyermeket, akit a szíved alatt hordtál és tudom, hogy a boszorkány miatt megint nem lehetünk együtt. – csóváltam meg a fejem, szándékos cinizmussal nyomva meg az információk végét, hogy enyhüljön számára a veszteség fájdalma, amivel együtt kellett élnie. Hiába, humoros fickó vagyok, na. – Azt viszont nem tudom, mi a francért vagy még mindig ebben a tetves városban. – kortyoltam nagyot és visszatérve a húshoz, szeleteltem tovább.
Igaz, az emberi lelkeknek túlságosan megterhelő lett volna tudni, mi folyik körülöttük. Persze vannak, akik úgy hiszik, ismerik a természetfeletti erőit és teremtményeivel, csakhogy a valóságban közel sem az játszódik le, mint amit ők gondolnak. De ez így van rendjén. Akkor lennénk bajban, ha az emberek is teljes mértékben belefolynának a világunkba. Szótlanul követtem Shane-t és ugyan az öltözködésének látványa sem volt ellenemre, de megforgattam a szemeimet azon a hatalmas renden, ami itt uralkodott. A férfiaktól sokkal inkább a rendetlenséghez voltam szokva, de Shane-nek már a személyisége is magával hozta az effajta kényszerességet. - Ugye tudod, hogy ez beteges? - Kérdeztem élcelődve, viszont nem szenteltem több szót ennek. Míg ő öltözködött, addig én szétnéztem és önkéntelenül is arra a temérdeknyi fényképre esett a pillantásom, amelyek a családját ábrázolták. Boldognak tűnnek. A fényképeken legalábbis... nem csodálom, hogy Shane ennyire meg akarta találni a gyilkosukat. És ha már ő segített úgy volt ésszerű, hogy én is segítek neki. Megkapta, amit a legjobban akart, mégsem láttam rajta, hogy békére lelt volna. Nem mintha ezzel kellett volna foglalkoznom. - Persze, hogy hallottam. - Sóhajtottam már a nappaliban lépdelve, aztán kényelembe helyeztem magam a pulthoz tartozó egyik széken. - És nem ez a kedvenc témám. Tudod, hogy állok a Mikaelson-okkal, főleg azzal a főmufti Klaus-szal. - Forgattam meg a szemem. Ha valamiről, erről tényleg nem volt kedvem beszélni, mert teljesen felesleges volt felemlegetni vagy egyszerűen felidézni a múltam ezt a részét, ami nagyon úgy tűnik, végleg lezárult. - De mi a fenét akarna Rebekah és Elijah azzal a gyerekkel? Meg sem született, de már azt mondogatják, hogy mekkora hatalma lesz. Vagyis az apja állítja ezt. - Nevettem fel röviden. Szánalmas ez a hatalomvágy. - Ettől függetlenül nem tudom elképzelni, hogy a szöszke és Elijah valamit kezdeni tudnának egy babával. - A hír tényleg meglepett, utána kellene járnom. Talán beszélnem kellene valamelyikükkel. Á, inkább nem... hanyagolnom kell az ősi családot, ha nem akarok ősz hajszálakat. A pultra rakott hozzávalókra néztem és Shane a tekintetemből kivehette, hogy én nem leszek kukta, az száz. - A vértartalékok miatt nem aggódnék, biztos valamelyik újszülött nem bír magával. Nekünk a vér olyan, mint a csoki: sose elég belőle, de szerencsére nem hízunk el tőle. - Vontam vállat, aztán összeszűkültek a szemeim Shane-re nézve. - Ebből a nézésből azt veszem le, hogy van fogalmad arról, mi történt velem. Mennyit tudsz? - Kérdeztem egyfajta "ne kímélj" hangsúllyal. Őt semmi sem kerülte el a figyelmét.
- Az ember, valóban nem nézni ki belőlem. – nyomtam meg az első szót szándékosan és lehúzva a maradék feketét, tettem a csészét a mosogatóba. – Tapasztalatból beszélsz, kedvesem? – kérdeztem hirtelen de nem élesen. Ez a város az én ujjaimon futott keresztül. Nem volt olyan sötét titok amiről ne tudtam volna. Ellépve mellette indultam a háló felé, hogy felöltözzek. – Gyere. Nincs kedvem ordibálni. – jegyeztem meg szárazon és a szobában, a szekrény előtt álltam meg. Rosszabb napjaimon sem voltam képes lezserül öltözni. A sötét farmer, és a fehér alapon, kék halszálkás ing így is elegánsabb megjelenést adott, mint legtöbb férfitársamnak. A gardróbban szinte kényszeresen voltak elrendezve a ruhák. Mind élére vasalva, színek szerint csoportosítva sorakozott. Nem bírom a rendetlenséget. Persze a legkevésbé sem zavartattam magam. Vérfarkas vagyok. Nekem a meztelenség, épp oly természetes, mint másoknak a reggeli kávé illata. Nem a vérfarkasok, tényleg nem hasonlítottak a vámpírokhoz. Ám egy apa bosszúja jóval erősebb annál. Erősebb bárminél. Persze, tudtam, hogy nem számon kért, sőt, inkább elégedett volt, amiért nem hagytam meglógni a gyilkost. A háló egyébként nem volt túlbonyolítva. Közepén egy hatalmas ágy, mintha csak arra várnék, hogy Mila és Peter bebújjanak mellém. Az ágy mellett éjjeli szekrény, azon pedig több fotó feleségemről és kisfiamról. Soha, nem hoztam ide nőt. Tatia volt az egyetlen aki itt ki-e járhatott de csak azért mert hála neki voltam képes megtalálni a vadászt, aki a családomra uszította a vérfarkast, csak azért, hogy a fiam és én, még véletlenül se gyarapítsuk a farkasok számát tovább. – Gondolom a legnagyobb hírt te is hallottad. A Mikaelson család New Orleansba ment. Klaus teherbe ejtett valami vérfarkas lányt. Hayleyt. Elijah és Rebekah el akarják lopni a gyereket. – mintha nem is eveznék másik témára, folytattam, miközben bezártam a szekrényt és ismét a nappali felé vettem az irányt – a kórházakból eltűnnek a vértartalékok – ahogy beértem, ismét a pulthoz léptem és nekiálltam az ebédnek. A húsért nyúltam és a pultra tettem, ahogy a zöldségeket, fűszereket és a bort is. – A legnagyobb szenzáció számomra persze te vagy. – hoztam tudtára, hogy tudom mi történt vele és mielőtt megkérdeztem volna a véleményét, már töltöttem is neki egy pohár bort. Kezébe nyomva hajlítottam hátra egy szemtelen tincset. – Választhatsz. Hús vagy zöldség. Se a szarvas, se a köret nem csinálja meg magát.
Játékos mosollyal nyugtáztam kijelentését. Még szép, hogy otthon érzem magam. Soha nem volt szokásom feszengeni. Na jó, talán a hasonmásom otthonában nem éppen a legjobban éreztem magam, miközben a gyerekei ott futkároztak körülöttem, amikor nagy ritkán meglátogattam szívni egy kicsit a vérét, de amúgy mindenhol képes voltam magam kényelmesen terelgetni egy házban. Ám a lényeg jelenleg minden volt, csak nem ez és míg Shane tekintete komorrá és szürkévé vált életcélja elvégeztét emlegetve, addig az én mosolyom csupán csipetnyit halványult. - Ki sem nézné belőled az ember, hogy mire vagy képes. - Csóváltam meg a fejem. - Ezer százalékig biztos voltam benne, hogy minden egyes pillanatát kiélvezed a fickó megölésének. És még néhány farkasnak van képe azt állítani, hogy különböztök tőlünk, vámpíroktól. - Horkantam fel egy másodpercre. Shane-t a bosszú vezérelte, amiért megölték a családját. Segítettem neki, ő segített nekem. Egyezségre jutottunk, ettől eltekintve csodálkozva vettem tudomásul, mit tud művelni másokkal a bosszú. Felettébb érdekes. - Édesen, nem jegyeztem le naptárba, hogy mikortól nem volt időm a városkára figyelni. Pár hónapja... kettő vagy lehet, hogy van három is. - Vontam meg a vállamat. - Az elmúlt időben nagyon sok olyan dolog történt velem, amire én magam sem számítottam, tehát gondolhatod, hogy nem jókedvemből mentem szabadságra. - Húztam el a számat. Mit is mondhattam volna? Annyira nem volt ínyemre az ötlet, hogy az orrára kössem emberré válásomat, egyedül maradásomat, bonyolult kapcsolatomat egy boszorkánnyal és így tovább... és valószínűleg amúgy sem érdekelné. Nincs is ezzel baj. - Te vagy az én szemem és fülem, ha nem érek rá. - Mélyedtem el ismét a tekintetében. - Van valami lényeges, amire ügyelnem kellene?
Kezdőlap
