Nem voltam képes az értelmet keresni a dologban. Hiszen olyan állapotban voltam, amibe természetes, hogy az ember bámészkodik. És az meg talán még természetesebb, ha olyat néz, ami szép, ami lehengerli. A férfi pont ilyen volt. Gyönyörködtett. Rég nem éreztem ilyet. Nekem nincs férfi az életemben, nincs szerelem, nincs még csak olyan se, aki felhívná magára a figyelmem. Én ezekből kiestem egy jó ideje. De most, ahogy megpillantottam, őt eltudtam volna képzelni annak a bestiának, aki ellopja a szívem. Messziről lebzseltem az élvezetet, majd mikor mozdulatlanná vált, jól hallhatóan nyeltem le a zavarodottságomban keletkezett gombócot. Jóvágású vigyorával azonnal elárulta, hogy mennyire élvezi az ámulásom. Ez természetesen kettőnk közül csak nekem okozott kellemetlenséget, neki nem. Jól van ez így, nyugtattam magam. Ahogyan szavait intézte felém, szinte pofonszerűen tértem vissza a valóságba. És meglehetősen fájt. - Nyilvánvaló. - bólintottam arra megjegyzésére, hogy a nők kedvence. Ezt, ha tagadná akkor is tudnám első ránézésre lejön róla. Kissé talán modortalanul feleltem, de ennek oka volt. Heves természetem mellé nem párosul, hogy zavarba ejtsenek, így hárítok. Vontatottan fordulok el tőle, hogy leüljek a lépcsőre, miközben kérdést intéz felém. - Szeretné, ha belépnék a rajongói klubba? - gúnyosan vigyorgok magam elé, elhelyezkedve a kemény deszkán. Mit kéne tennem? Én nem az vagyok, akit ő mára keres és nagy valószínűséggel ő sem az a férfi, akiért a szívemet oda adnám. Szikráznak köztünk az ellentétek, bosszant, hogy tisztában van a kisugárzásával és ezt még pofátlanul az arcomba is mondja. Szörnyen irritáló, hogy ilyen helyes küllem mellé, efféle belbecs párosul. Ha picit többet ittam volna, bizonyára már leteperem... Kérdésére értetlenül fordulok felé. - Nem, nincs másik férfi, aki várna. És, ha várna valaki nem ilyen állapotban jelennék meg. - pillantok végig magamon, majd következő megjegyzésére ismét felkapom a fejem - Élvezi ezt? - kissé zabosan emelkedem fel ülőhelyzetemből, közben elé lépek - Mindig szórakozik azokkal a lányokkal, akik megnézik? - ellenséges vigyor ül szám sarkába és észbontóan idegesíteni kezd, hogy nem vagyok képes íriszeibe nézni, hogy így elgyengülök tőle. Ó, mégis mi ez már? Vámpír vagyok, méghozzá nem is akármilyen, a fagyosabbak legjobbika és kizökkent egy halandó fickó? ... Mert ugye halandó? Kissé hátrálok, majd felismerően sóhajtok. - Hát persze! Innen a kirívó jellem. - döbbenek rá, hogy egy természetfeletti férfival állok szembe. Ugyan a vonzóságán ez mit sem lohaszt, sőt! De mégis tetézi zavaromat, hogy ő bizony méltó ellenfelem lehetne. Ha úgy adódna.
Mostanában rám kacsintott a szerencse. Egyáltalán nem érzem magam szerencsétlennek, és egyre közelebb érzem magam ahhoz a célhoz, melyet kitűztem magam elé. Zooey élete számomra fontos, még a saját életemet is az oroszlánok elé vetném, ha úgy adódna, hogy ez szükséges hozzá. Életben akarom tudni azt a nőt, aki ikertestvéremként látta meg a napvilágot, s hiába vagyunk mások, hiába vagyunk egymás szöges ellentétei, egyedül ő képes engem egyenes úton tartani. Mióta meghalt, mióta... elveszítettem, hát ellenségeket állítok sorba, és ez a bizonyos sor már egyre hosszabb. Egyre többen pályáznak a szívemre, ki akarják tépni, el akarják égetni... pedig csak egyetlen dolgot akarok elérni. S minden egyes csalódás keserű tettekre ösztönöz. - Elég érdekes történet - sóhajtottam fel, mikor a varázserejéről beszélt. Arról, hogyan kezdődött minden. - Megtanultad azóta használni és irányítani vagy szokjak hozzá a gondolathoz, hogy engem is szeretnél majd felgyújtani egy véletlen pillanatban? - vontam fel kérdőn a szemöldökeimet, de eközben belekortolytam a rendelt kávéba. Trish már az enyéim közé tartozik, és mióta nagyjából jó úton vagyok, pontosabban nem sorjázom a hullákat az utam mentén, nem akarnak annyian megölni. Nagy szerencse. Végül a válaszomat meg is kaptam. - Többet? Nem gondolod, hogy kissé... gyorsan akarsz belevágni? Hány évesen kezdődtek nálad... ezek a tünetek? - kérdeztem, miközben macskakörmöztem a levegőbe, és felsóhajtottam. Mindent tudnom kell. Nem fogok a bizalmamba fogadni minden jöttment lányt, fiút. Senkit. - Készen állsz ekkora feladatra? Nem vagyok egy egyszerű... eset - billentettem oldalra a fejem.
Elvigyorodtam, mikor megláttam rajta zavarát. Mintha láttam volna már előtte valahol, de azzal magyaráztam, hogy sok rendezvényen veszek itt részt. Talán futólag láttam már valahol. És bizonyára gyönyörködtem benne, bárhol is találkoztunk előtte. Ahogy jártatni kezdte azt a szépvonalú száját, egyre inkább kezdtem megérteni, hogy miért kerülöm én messziről a nőket. Mintha nem csinált volna semmit, még ironizál is. Pedig megbámult. Láttam, nem vagyok ostoba férfi, aki az agya helyett mással gondolkodik. Vagyis, most nem vagyok olyan férfi. De nem beszél sokat. Máris jó. A többi nő olyan semmilyen. Általában unom őket, hiszen... hogy tudnak ők annyit fecsegni? Persze minden bizonnyal van értelme minden szónak, de általában a beszélgetések során én már egészen másra figyelek... előfordulhat, hogy a saját nevemet sem fognám fel, nemhogy azt, hogy éppen milyen cipőt vett azon a napon, mert akciósnak találta. - Általában ilyen hatást váltok ki a nőkből. - helyeseltem, mikor azt említette, hogy nem kap levegőt sem. Akárhányszot végigjátszottam a fejemben, tudtam, éreztem, hogy mindez egy gunyoros, ironikus megjegyzés volt részéről, de nem vagyok rest kivenni magam a játékából. - Máris lerázna? - döntöttem oldalra a fejemet, majd felsóhajtottam, és végigmértem így őt, ahogy leült oda a lépcsőre. Tényleg ennyi? Én ennél többre számítottam. - Talán egy másik férfi tehet arról, hogy ilyen gyorsan próbál lerázni engem? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, majd elvigyorodtam. - Pedig szívesen meghívnám egy italra... kisasszony. - Nem ember, ennyit már tudtam. Nem is boszorkány. A játék kezdetét veszi.
Fel voltam készülve a hozzáállására és a lehetséges válaszaira. Victor leírásából kiindulva és azokat az információkat figyelembe véve, amiket az ittlétem óta szereztem erről a nőről nem is számítottam másra. Állítólag nem az emberiség mintaképe, nincs oda a pozitív kapcsolatokért és tisztában van a képességeivel... nem is értem, hogy Victor miért engem akart. Persze, azért, mert tudja, hogyha valakit, akkor engem annyival meg lehet győzni, hogy vigyáz a családom biztonságára, de tudhatná, hogy én nem olyannak születtem, akik egy az egyben képesek bevágódni az Eva-hoz hasonló stílusú embereknél. Ahhoz, hogy ez sikerüljön néhol meg kell játszanom magam, ám van egy olyan érzésem, hogy Victor éppen ezért akart engem... mert tudja, hogy néha előtte is megjátszom magam, mert nem mindig értek egyet a módszereivel. Boszorkányt kínozni éppen a családja bevonásával? Hiszen az ikertesvére belekeverése olyan, mintha az én szüleimet akarná valaki felmutatni aduászként. Ahogy Victor teszi. Ördögi kör, amiből nehéz kikeveredni. Csoda, hogy sokak szerint még mindig őrült vagyok? - Nálam nem gyertyagyújtással kezdődött. - Kortyoltam bele a kávémba. - Rémálmaim voltak, majdnem bennégtem a szobámban. Azt hitték, hogy bekattantam és gyújtogatni kezdtem, szóval be kellett bizonyítanom, hogy nem így van. - Vontam össze a szemöldökömet. - Az alapokat már valaki más megtanította, de nekem ennyi nem elég. Több kell. Többet akarok tudni. - Vallottam be őszintén. Ha más nem, legalább tényleg ennyi hasznom származhatott az egészből, hiszen tényleg tanulni akartam. Sokat akartam tudni, többet, mint amit el tudnék képzelni. - És igen, természetesen segítenék neked bármiben, amire szükséged lenne rám. Ez a legkevesebb. - Bólintottam.
Ha most megkérdezte volna valaki ártalmatlanul, hogy az alkohol eljutott e a tudatomig, és némi módosítást végzett e rajta, valószínűleg csak apró bólogatást követően feleltem volna, hogy talán. Igen vérszívó vagyok, a legrosszabb fajtából, és igen, feltámadásom követően kissé mintha túl sok áldozatot szívtam volna fel. Mégis valami oknál fogva, ha temérdek sok tudatmódosító folyadékot juttattam a szervezetembe, elérkeztem egy küszöbértékhez, és megingott a józan ítélőképességem. Így volt ez ma is. Eljöttem a grillbe, leittam magam a porig, és a friss levegőn megpróbáltam józanodni. Próbáltam volna, ha nem pillantom meg az idegen fickót, aki elvonta a figyelmem. Felém fordul, és magam sem tudom mennyi ideig hagyom a szemkontaktust közöttünk, mikor megköszörülve torkom végre sikerül tekintetem levenni róla. Alsó ajkam beharapva nézek más irányba, miközben érzékelem, hogy megtorpan az ajtóba, és sóhajával felém intéz szavakat. - Hogyan? - kérdezek vissza habozás nélkül, miközben lomhán elrugaszkodok az oszloptól, aminek eddig neki támaszkodtam. Következő kérdésére már nem is igazán tudok reagálni, arcizmaim elengednek, és tartásom is követi példáját. Egy újabb beképzelt, sötét alak. Az ilyenből már kijutott egy pár. - Ó, igen. Még levegőt is alig kapok. - ironizáltam, majd kissé elnevetve magam fejet ráztam és az alacsony lépcsőfokok felé haladtam. - Elnézést. - utaltam az iménti bámulás manőveremre, majd vontatottan leültem a lépcsőre. Nem hittem, hogy hozzám szól, de minden bele fektetett illúzióképem lerombolta a szöveggel, amit képes volt nyíltan kimondani. Nem vártam, hogy egy magafajta fickó majd rám áldozza az idejét, így elfordítottam tekintetem, és szívtam magamba egy kis friss levegőt.
Hangulat... hangulat... keresem, keresem, de sehol sem találom. Egyszerűen... mintha minden jelentéktelen lenne számomra mindaddig, míg nem tudok megbékélni a helyzettel teljes mértékben, hogy alig választ el valami a valóságtól... a féltestvéremtől. Milyen régen láttam már, jóságos ég... és valamiért nem tudtam belenyugodni abba, hogy talán ő nem akar majd engem elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Talán... nem vagyok elég jó? Vagy rossz lennék? Nem hiszem, hiszen én olyan kis... "békés" teremtés vagyok. Ettől röhög a vakbelem. Tudom, hogy milyen vagyok. A nők szemében ellenállhatatlan. De a húgommal kapcsolatban ezeket nem vethetem be. Annyira beteg fazon még én sem vagyok. A sötét utcákat jártam már egy ideje. Percek óta nézem az eget. A csillagokat, melyek alig látszanak a készülődő vihar miatt. A sötétben nem látszanak a még sötétebb felhők. És ez megbélyegezte a kedvemet is. Gyászos vagyok... nincs hangulatom az égvilágon semmihez, csak egy nagy pohár hideg italhoz. Talán azt sem a torkom kéri, hanem inkább a nyakam, hogy borítsam abba, hátha felfrissülök tőle. Rögeszmék, drága rögeszmék, néha lecsitulhatnátok a fejemben, mert eléggé fáj, amit elmémben műveltek. De talán ez jár nekem. A megbolondulás. Másra se vagyok méltó, csak erre a szerepre, ha már Ő sem akar majd elfogadni. Ahogy tovább sétálok, úgy döntöttem, hogy betérek a Grillbe, de ahogy a terszon haladtam volna végig, megpillantottam egy alakot. Egy női alakot, és megdermedtem. Kísértetiesen emlékeztetett engem egy régi ismerősre, akit évek óta nem láttam már... de mégsem ő volt. Magam sem vettem észre, hogy a nagy sétálgatásom kellős közepette már nappal lett. Tehát már órák óta bolyongok itt... vagy órák óta figyelem a nőt? Hm, ez érdekes kérdés. De... már láttam az arcát... - Lám-lám... - sóhajtottam fel, és a zsebembe bújtattam ujjaimat, mikor megálltam az ajtó mellett. Ő is engem nézett. A szórakozóhely volt a fő célom, de belépni már nem tudtam. A nő jelenléte... nos, ez kissé felzaklatott. Még ha nem is mutattam. - Talán elvonom a figyelmét valamiről? - vigyorodtam el végül.
Szóbeszéd tárgyává válni... nos, azt kell mondanom, hogy nem mindig kellemes. Főleg ha hazudnak. Az persze egészen más, ha tudod, hogy a hírneved miatt félnek tőled, és egyúttal felnéznek rád. Egyszerűen csak nem mernek ujjat húzni veled. De mégis, néha elgondolkodom azon, hogy vajon mivel érdemeltem ezt ki? Az érhető, hogy idős vagyok... de nem vagyok velejéig gonosz. Annak ellenére, hogy tény... párszor teszek rá egy-két lapáttal. De ettől még túlontúl sok hazugság kering rólam. És kétlem, hogy ez a kis fiatal fruska erre vágyna. - Szóval meg tudsz gyújtani egy gyertyát egyedül? Hm -mosolyodtam el, de meglehetősen gunyorosan. Ez nem is rá irányult, inkább azokra, akik még ennyit sem képesek megtanulni, szinte szégyent hozva ezzel a boszorkányságra. - Ez igencsak pozitív, tekintvén, hogy sokan még erre sem képesek. Kezdesz szimpatikussá válni. Ezek szerint már megvan a magadhoz való eszed, nem kell az alapokkal babrálnom esetedben - billent oldalra a fejem. Komolyan számításba vettem, hogy mi előnyöm származhatna abból, ha egy boszorkány az én mentoráltságom alá kerülne. Soha nem baj, ha nem vagyok egyedül. Főleg ebben a helyzetben. Ha Zooey-t vissza akarom majd hozni, sok erőre lesz szükségem. És utána valamelyest gyengébb leszek... Victornak pedig az az idő éppen elég, hogy rám gyújtsa a házat. Akár. - És mindezért cserébe... felajánlod a szolgálatod? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Nem dolgozom ingyen. Ha hallott már rólam, ezt nyilván tudja.
Bohókás kedvemben indultam a napnak, de az a nyomasztó tény tárult elém, hogy Stefan nem hajlandó csatlakozni kedves barátja kicsapongó életviteléhez, így kénytelen voltam egyedül leinni magam a sárga föld aljáig, vagy a vagy a föld sárga aljáig? -Még!- Intettem a csaposnak hevesen, s megvártam még újratölt. Visszatértem az életbe, és nincsen egyetlen nyavalyás lélek sem a városban, aki szívesen ünnepelné velem az ébredésem. Mit volt, mit tenni? Azonban, az embereknek van egy küszöb, amit nem feltétlenül tudnak átlépni józan eszük elvesztése nélkül. Így volt ez velem is. Kezdtem érzékelni, hogy a fények élesebben, keresztül szabják a termet. A férfiak hangosabban kacagnak, a nők sikongatása miatt pedig kénytelen voltam megrázni a fejem. A kezem remegni kezdett, és éreztem, hogy az oxigén elfogy, lassan megfulladok. Hirtelen tenyereltem a pultra, majd ellökve magam megindultam a terasz felé. Szinte feltéptem a kilincset, úgy tártam ki a vékony ajtót, féltem tőle, hogy kipattan az üveg. Ahogyan kiértem mélyen magamba szívtam a levegőt, lehunytam a szemem, s próbáltam lenyugodni. Azonban szembesültem a ténnyel, hogy így éjnek évadján, nem csupán én próbálok józanodni, egy ismeretlen férfi állt közvetlen közelembe. Jó vágású fickónak tűnt, és lazán megmondtam volna, hogy természetfeletti, de hasra csapással nem tudnám megállapítani. Kemény arcvonala, sötét haja, a hold fényében, gyanítottam vár valakit, vagy csak fickós estét tart a haverokkal. Irigylem... A kelleténél tovább bámulhattam, mikor rádöbbentem, hogy talán nem kellene, ezért egy kósza tincs elsöprése mellett neki támaszkodtam a legközelebbi oszlopnak, és próbáltam nem legeltetni rajta tovább a szemem...Kérdés, hogy észrevette e?
Elégedetten nyugtáztam, hogy felkeltettem az érdeklődését. Elvégre ez volt a dolgom vagyis a feladatomnak csak az első része, de az apró eredmények is eredmények. Érdeklődés nélkül egy centit sem mozdulhatnánk előre, de az arcomra nem ült ki az a tipikus "jól végeztem dolgom" arckifejezés. Nem árulhatom el magam és nem lehetek túlzottan nagyképű. Akinek tele kell most lennie önbizalommal, az ő. És úgy érzem ezzel nem lesz semmilyen probléma. - Nos, én örülnék annak, ha ilyen értelemben nem jókat mondanának rólam. Sőt, remélem, hogy egyszer én is szóbeszéd tárgya leszek. - Mondtam hátradőlve a széken mindazért, hogy nehogy a ló túloldalára átesve túlságosan szende kislánynak tűnjek. Amit eddig tudtam erről a nőről azt kívánta meg, hogy hozzá hasonló szerepben tisztelegjek, ezért néminemű magabiztosságot kellett magamra erőltetnem. - És igen, jól érted. Egy mentorra lenne szükségem. Valaki olyanra, aki érti a dolgát és nem akad meg annál, hogy meg lehet gyújtani egy gyertyát az erőnkkel. Az magamtól is megy. - Vállat vontam és belekortyoltam a kávémba. - Lehet, hogy túlságosan beleugrottam a közepébe, de igazából ennyi lenne a lényeg. Nekem kell egy mentor, aki mindenhez ért és... ki tudja, neked mikor jönne jól egy tanítvány, aki a rendelkezésedre áll. - Próbáltam nem túl jelentőségteljesen nézni rá, de lehet, hogy ezzel a kijelentéssel képes leszek elültetni a fejében a gondolatot, ami az ikertestvérére vonatkozik. Túl sokat jártam pszichiáterhez, tudom, hogy működnek a rejtett jelzések. Bár ezek megértéséhez és használásához nem kell feltétlenül beutaltatni valahová az embert.
Nem tudtam mire vélni a találkozást továbbra sem. Valahonnan ismer, ami azért meg kell mondjam, fényezi az egómat. De ennek ellenére nem volt túl sok bizalom bennem ezzel a lánnyal kapcsolatban. Elvégre ő az! Egy kislány, hiszen szinte még látom a tojáshéjat a fenekén. Hacsak nem valami nagyon nagy boszorkány karjai alatt áll, aki megtanít neki ezt és azt... szóval eléggé érdekes beszélgeés elé nézünk. Alig várom, hogy kiderüljön, mit is akar tőlem, elvégre valószínűleg nem csupán beszélgetni hívott ide engem. Vagy netán tévednék?! Nem, kétlem én azt! Amikor azonban szavai némi hízelgést tükröztek, a már unott pillantásom is némi érdeklődéssel telítődtek meg. Hogy miért? Magam sem tudom. Bizonyára akar valamit, ha ennyire próbálkozik előnyösen feltűnni előttem. Ami nem biztos, hogy túlontúl nagy előny. Vagy mégis? Nem, határozottan nem. Hiszen ha csalódom, hajlamos vagyok csúnya... nagyon csnya dolgokat művelni. És nem veszem figyelembe, hogy milyen arcocska bánja meg ostoba cselekedeteimet. - Ez rendkívül érdekfeszítő. Általában nem szeretem, ha rólam beszélnek más körökben, hiszen... általában az sosem jelentett jót - formáltam ajkaimmal egészen szépen eme szavakat, miközben kíváncsian fürkésztem őt. Az iménti közönyösségem eltűnt. Már tényleg kíváncsi voltam, és ezért minden arcrezdülését figyeltem, hátha elárul nekem valamit. Aztán ismét beszélni kezdett, mire egyre inkább azt vettem észre, hogy tényleg érdekel, amit mond. Hogy miért? Midnig szerettem a kihívásokat. S nem lenne ellenemre egy erős boszorkány, mint tanítvány. - Ez roppant mód érdekfeszítő. Kezdem érteni, hogy miért engem kerestél fel - dörzsöltem meg arcomat, mintegy gondolkodásom kifejezéseképpen, majd elmosolyodtam. - Arra akarsz kilyukadni, hogy... mentorra lenne szükséged? - vontam fel végül kérdőn a szemöldököm.
Az arcára pillantva és hanglejtését hallva nem számíthattam túlontúl pozitív eredményekre, legalábbis nem egyetlen találkozás után. A hangja unott volt, mintha teljesen kiégett volna és nehezére esne emberekkel szóba állni. De az én feladatom nem az volt, hogy analizálni kezdjem vagy foglalkozni kezdjek azzal, hogy miért ilyen, hanem a bizalmába kellett férkőznöm és valahogy tönkretenni. Vagy elérni, hogy tönkretegye magát, amely talán még fájdalmasabb és szenvedéssel telibb, mintha személyesen bántanám. És Victor azt szerette volna, ha szemved. - Az igazság az, hogy hallottam már rólad. - Szólaltam meg, amikor helyet foglalt és ráemelhettem a pillantásomat. - Boszorkányberkekben eléggé ismert vagy és hallottam, hogy a városban tartózkodsz, szóval... reméltem, hogy nem utasítod vissza egy... úgymond testvéred meghívását. - Belekortyoltam a kávémba, miközben próbáltam minél alaposabban összerakni a fejemben körvonalazódni kezdett stratégiát. Túlzás lenne azt állítani, hogy minden részlet ki lett dolgozva és talán nem is fogja bevenni a hirtelen beugrott mesét, de... egy próbát megér. - Nem akarlak az élettörténetemmel untatni, a lényeg az, hogy körülbelül fél éve derült ki, hogy... mi vagyok. - Nyeltem egyet, mintha még mindig megviselne, hogy nem vagyok normális ember. Évek óta tisztában voltam az erőmmel, de ez az apró füllentés volt a lényeg. - Diliházba akartak dugni, mert azt hitték megőrültem és a rohamok közben gyújtogatok, de megszöktem... és találkoztam néhány boszorkánnyal, akik szerint a tehetségem megvan, de nem nagyon szeretnék vállalni a tanításomat. Állítólag veszélyes lenne. - Pillantottam rá komolyan. Nem tűnt ostoba nőnek, rájöhetett, mire akarok kilyukadni. Tényleg erős voltam, erre nem kellett volna rájátszanom... és ha felajánlanám a segítségemet a testvére visszahozásához, nyert ügyem lehetne.
Végigmértem a lányt. Fiatal és gyönyörű. Ha tehettem volna, valószínűleg én magam is maradtam volna ilyen fiatal, de túl későn jutott hozzám az a bűbáj, amelyet használtam az öregedés megállítása ellen. Nem vagyok halhatatlan, hiszen könnyű szerrel képes lenne megölni bárki. De öregedni nem tudok. Ez a lány viszont... valószínűleg nem egy ilyen varázslat áldozata, hanem ténylegesen ennyi idős. Legalábbis ha az érzékszerveim nem csalnak. - Igazad van. Szinte szétégeti a kíváncsiság a belső szerveimet - szólaltam meg, ám hangom éppen szavaim ellenkezőjét tükrözték: unott volt, meglehetősen ironikus, amely felért egy valós bemutatkozással. Rólam senki nem mond jót, hiszen nincs milyen jót mondani rólam. Túlontúl gonosz vagyok ahhoz, hogy bárki is jót lásson bennem. Mióta Zooey halott... nem, nem akarok erre gondolni. Bár előtte is ő volt a kedvesebb nővér, aki még egy hanygát is képes volt megsajnálni. Én pedig szánt szándékkal rátapostam azokra a hangyákra. Eléggé költői hasonlat. - Szóval, Lydia... - foglaltam egyet egy kisebb sóhaj kíséretében, majd levetettem a nyakamból a kék sálat, és odébb pakoltam. - Minek köszönhetem ezt az ingyen kávé-délutánt? - vontam fel kérdőn a szemöldököm.
Szokásomhoz híven jó előre elkezdett kattogni azon az agyam, hogy mit fogok mondani, amikor megáll mellettem. Egy biztos, a dolog közepébe nem vághatok bele és a találkakérés igazi okát sem árulhatom el, miszerint nagyjából felbéreltek arra, hogy okozzak neki olyanfajta szenvedést, amibe akár bele is pusztulhat. Maradjunk annyiban, hogy beszélgetésindítónak kicsit kemény lenne, akárhogy is nézzük. Végignéztem a nőn. Szinte sugárzott belőle a magabiztosság, a már jócskán megcsiszolt, benne burjánzó erő és mérget vettem rá, hogy egyfajta ravaszság is ült a tekintetében, ami talán sok emberben tartózkodást válthat ki, de nekem ettől függetlenül az volt a dolgom, hogy itt üljek, kommunikáljak vele és idővel fogást, egyfajta gyenge pontot keressek rajta. Volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz egyszerű feladat túljárni az eszén. Sokkal inkább annak a típusú nőnek és boszorkánynak tűnt, aki a támadóállást jobban díjazza, mint az áldozat szerepét. - Jól gondolod. - Udvariasan biccentettem és diszkrét, kedves mosolyt varázsoltam az ajkaim köré. Most kell okosnak lennem, az első benyomás mindig maradandó. Ha ilyenkor elszúrom -amit nem szoktam-, nem lesz több esélyem. - Igen, új vagyok a városban, de már akkor sem volt ismeretlen számomra Mystic Falls, amikor idejöttem. - Válaszoltam a kérdésére. - Nem ülsz le? Gondolom kíváncsi vagy miért kértem, hogy találkozzunk. - Pillantottam a kis körasztal másik oldalán lévő székre. Ha leül és nem állva, zsebre dugott kézzel akar kifaggatni arról, hogy mit szeretnék tőle, akkor talán elkezdhetek reménykedni abban, hogy nem annyira megközelíthetetlen, hogy egy kávét se legyen hajlandó meginni az egyik fajtársával.
Volt valami ebben a városban, mely nem hagyta nyugodni a vérem. Azt kell hogy mondjam: nem azt kaptam itt, amire számítottam. Győzelmet akartam, könnyező embereket, a testvéremet...! És mit kaptam? Katerina Petrova haragját, csupán néhány csepp véréért cserébe. Így lesznek hát barátnőkből ellenségek? Bármi megeshet. Immáron már nem is próbálom meg végiggondolni mindezt. Meglepett a telefonhívás, amelyet kaptam nemrég. Valaki találkozni óhajt velem. Nem szoktam beleegyezni az ilyesmibe, hiszen aki ismeretlen, az nem véletlenül az. Nem tartok magam körül rengeteg embert, bizonyos... óvintézkedés végett, hiszen az én nyakamat - ha lehet ezt ily' költőien megfogalmazni - sokan vigyorogva megfosztanák a fejemtől. De kíváncsiságom még majdnem ötszáz év elteltével sem csillapodott. Olyan volt ez az érzés, mint az éhség. Nem csillapíthatom, míg nem táplálkozom. A szokásos ruházatot viseltem, egy kényelmes szövetkabátot, zsebeibe mélyesztettem ujjaimat. Hozzá egy mélykék sál tartozott, a többi szinte lényegtelen, hiszen a kabát alatt úgysem láthatja senki. A szoknyának pedig semmilyen értelemben nem vagyok a híve, ezért választottam egy fekete bársonyfarmert. Kényelmes. Nekem való. Megpillantottam a szőke lányt, aki valószínűleg rám vár. A helyiség - már ha ez a terasz nevezhető egyáltalán annak - helyet adott pár másik párosnak is, hol fecsegő barátnőknek, hol andalgó szerelmeseknek, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy mi nem leszünk olyan nagy puszipajtások. - Gondolom, te lennél Lydia - álltam meg mellette, majd egy pár pillanat elteltével kihúztam a kezem zsebemből, és illedelmesen felé nyújtottam egy elbűvölő mosollyal ajkaim körül. - Eva. De ezt minden bizonnyal már tudod - sóhajtottam fel. - Új boszorkány vagy a városban... igaz?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a napjaim unalmasan teltek. Ki gondolta volna, hogy ebben a kisvárosban ilyen nehéz összeegyeztetni egy találkát valakivel? Nem hittem volna, hogy Mystic Falls az elfoglalt emberek gyülekezőhelye, de legalább nem hullt minden az ölembe. Ebben az esetben még rosszul is éreztem volna magam... szerettem megdolgozni a sikeremért és ha arra volt szükség, hogy naphosszat telefonálgassak, ígérgessek és mindenkit meggyőzzek arról, hogy igen, természetesen ő is hasznát látja annak, ha segít megszervezni egy találkát Eva-val, akkor ezt kellett tennem. És ezt is tettem. Délután három óra volt, ideális időpont egy kávéhoz és még ideálisabb ahhoz, hogy elkezdődjön a Victort által rám ruházott... nevezzük hadműveletnek a vezetése. Szenvedni akarta látni a boszorkány és azt sem bánta, ha végül meghal. Ugyan nem tekintettem magamra bérgyilkosként és nem is voltam büszke erre a zsoldosállapotra, de a családomért bármit megtettem volna. Amíg ők biztonságban vannak, addig nem lehet egy szavam sem, mert hiába vagyok erős, sohasem lehet tudni, mikor van szükség olyasvalakire, aki egy arzenállal is végezni tudna, ha muszáj. Viszont megölni egy fajtámbelit olyan véteknek számítana, amit a természet nem bocsájtana meg nekem. Ha elveszteném az erőmet, akkor Victor sem számíthatna rám és a családomat megfosztanám a védelemtől. Ellentétek sorozata... de szerencsére még nem most kell végső döntést hoznom. - Egy kávét kérek, cukorral és tejszínnel. - Merengésemből az asztalom mellé érkező pincér rángatott ki. A kávét nem ébrentartás végett ittam, inkább csak az ízéért, de néha mindegy lett volna, ha kávés cukrot nyalogatok, annyira édesszájú vagyok. Miután a pincér elment, hátradőltem a széken és körbehordoztam a tekintetemet a környéken. Tagadhatatlanul kellemes hely, Chicago-hoz képest maga a nyugalom, a Grillnek nevezett hely terasza sem nyüzsgött a siető emberektől annak ellenére, hogy nem egyedül üldögéltem kint. És ahogy láttam, pár másodpercen belül a társaságom is helyet foglal, hiszen észrevettem a felém sétáló nő alakját, a leírásokból pedig biztos voltam benne, hogy ő Eva.
Kezdőlap
