- Vámpír vagyok, tudom milyen meghalni. De ilyen… „szerencsém” nem volt, hogy a saját lányom végezzen velem. Talán csak túl jól neveltem… Esetleg, szeretnél nevelési tanácsokat? - Kérdeztem tőle gúnyosan. Nem hiszem, hogy valaki így születik mint Frank. Úgy értem, hogy ILYENNEK. Ha mégis akkor nem lehet rajta már segíteni, de ha több dolog tette ilyenné akkor még TALÁN meg is érteném őt. Bár nem hiszem, hisz mégiscsak ilyet, hogy a tulajdon lánya nem élheti az életét az mindenféleképpen túlzás. Egyszerű gyerek volt Dorothea is, de olyan szigorú bánásmódban részesült egész életében, ami mindmáig rajta hagyta a nyomát. Bár talán mióta velem van tényleg kezd kicsit felszabadulni, de ezt akkor jelentem ki csak úgy igazán, ha ezt lerendeztük itt. Elég érdekes fordulat volt az, hogy az apja él, ezért pedig azt éreztem, hogy egyre inkább ugrott az elképzelése is azt illetően, hogy átváltoztassam őt. Éreztem, hogy Frank egyre inkább kezdi elveszteni a kontrollt maga fölött, talán még nem tanították meg neki hogyan kell ezzel a léttel tökéletesen együtt élni… Mondjuk úgy, ahogyan én teszem. Automatikusan álltam Dorothea elé, a legrosszabbra számítva. Nem akartam, hogy vérontás legyen ebből az egészből, mert be kell valljam, tényleg egész békésen, nyugodtan alakultak eddig a dolgok. Na meg tényleg nem lett volna kedvem fényes nappal valakinek is a vérét ontani, ha odáig fajulna a dolog.
Van, hogy elgondolkozom azon milyen is lett volna az életem, ha ténylegesen benne lett volna az apám és támogatta volna a döntéseimet. De azt hiszem ez olyasmi, amit soha nem fogok megtudni és igazából ez is rettent el engem attól, hogy egyáltalán valaha is gyereket akarjak. Mert azt hiszem nem lennék túl jó szülő alapanyag főleg, hogy nekem egyáltalán nem volt részem bennük. Anyám az életét áldozta értem. Vagyis a sajátja és az enyém között választott és engem választott. Ezért pedig hálás vagyok. Valamilyen szinten, hiszen esélyt adott nekem az életre. Arról ő semmit nem tehet, hogy ez az élet, ahova beleszülettem egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. – Miért nem mondod el egyszerűen, hogy mi van abban a nyamvadt naplóban, ami felkelthetné az érdeklődésem akár csak egy kicsit is? Mondd csak mégis miért akarnám bemocskolni az édesanyám emlékét? Mert ha a semmiért, akkor tartsd meg vagy égesd el, ahogy jónak gondolod. – Tényleg nem voltam kíváncsi az igazságra. Őszintén teszek az egészre magasról, mert az életemen már semmit sem változtathat, hogy anyám sem volt egy szent. Nem érdekel. A gyerekkorom nem lesz kerekebb vagy egészebb. Maximum az egyetlen boldogságom forrását az édesanyámat is lerombolja előttem és, akkor már még inkább úgy érzem magam majd, mintha teljesen feleslegesen éltem volna. Egy pillanatra megrémültem, hiszen láttam, hogy mégis mennyire nehezére esik visszafogni magát. Megkönnyebbültem, mikor Ezio elém lépett. Gyengéden meg is fogtam a karját, hogy tudja hálás vagyok, hogy így védelmez egy apró lépést tettem oldalra, hogy félig Ezio takarásában legyen félig pedig szabadon. Csak figyeltem az apámat, majd mikor újult erővel nézett újra rám már teljesen kimozdultam Ezio árnyékából. Nem félek szembenézni vele. Csak a szörnyeteggel, aki most megnövelte az erejét és vérre szomjazik. – Ha azt akarod elérni, hogy megsajnáljalak nem fog menni, mert már nem tudok irányodba érezni semmi mást, mint színtiszta gyűlöletet. – A múltat nem tudom kitörölni az emlékezetemből egy csettintés alatt vagy nem tudom, hogy mégis mit gondolt. Mondhat nekem bármit, amitől megváltozna a véleményem? Mert én biztos vagyok benne, hogy semmi olyat nem mondhat, amitől hirtelen belopná magam a szívembe. Ha eddig nem sikerült most sem fog.
Minden annyira fura volt és hihetetlen. Régóta éltem már és pontosan tudtam, hogy mire képes egy boszorkány, illetve egy-egy varázslat, de még ennek ellenére mindig képes volt meglepni. Egyszerűen mindig képes volt valami aprósággal meglepni a varázserőm, de amit most tapasztaltam az még inkább furább volt. Nem értettem, hogy miként lehetséges ez, de minden annyira valóságos volt, hogy még a szellőt is érzékeltem, de valószínűleg ebből ő semmit se érzékelt, mert a varázslat úgy volt megalkotva, hogy én lássam azt, amit kell. Mintha édesanyánk azt akarta volna, hogy minden múltbéli eseményt megtapasztaljak. Egy pillanatra még meg is szédültem, de így nem csoda, hogy hamar eltávolodtam tőle és leültem. Próbáltam összeszedni a dolgokat, de minden annyira friss volt és zavaros. Túl sok volt hirtelen az emlékkép. Főleg úgy, hogy nem is voltam részese a dolgoknak csak most és így, egy varázslatnak köszönhetően. Édesanyánk azonos. - mondtam neki lassan úgy, mint aki alig akarja elhinni azt, amit látott még mindig. Nyeltem egy nagyot, de még mindig magam elé bámultam. - Az én véremet már régebb óta őrizte, de amikor tudta, hogy veszély leselkedik rátok, akkor a tiédet is megszerezte és elvégezte ezt a varázslatot, majd pedig neked adta a medált azért, hogy egyszer megtalálj engem. - még kimondva is örültségként hangzott, de ez volt az igazság. Felismertem azt a nőt, akit mindennél jobban szerettem és aki a világ legjobb édesanyja volt. Mindig is úgy gondoltam, hogy nála jobb anyukám nem is lehetne, még annak ellenére is így gondoltam, hogy tudtam mit tett akkor, amikor még csak engem várt. Melissandre, tényleg nem emlékszel semmire se szinte a múltadból? Arra, hogy pontosan mi történt veled? - kérdeztem tőle kíváncsian és végre újra ránéztem. Tudnom kell, hogy amit én láttam és amire ő emlékszik az egy és ugyanaz. Egyszerűen meg kellett győződnöm róla. Idegesen a hajamba túrtam, miközben a válaszára vártam, mert válaszokat szerettem volna kapni, de azt jelenleg csak tőle kaphattam meg. Jó volt újra látni édesanyámat, de nem értettem, hogy miért nem keresett meg soha se, ha még élt. Mintha valami sötét titkolt volna és attól akart volna megóvni engem, aminek végül a féltestvérem esett áldozatul.
- Biztos nagyon jó vagy, mint tanácsadó, Ezio, de nincs szükségem rád - jelentettem ki határozottan, bár nem voltam ebben nagyon magabiztos, csak én nem vagyok olyan, hogy bevalljam, nagyon is kéne egy kis segítség. - Vagy rajtam próbálnád ki az új hivatásodat? Elég jól megvagyok már, még kell egy kicsi idő, hogy hozzá szokjak mindenhez, de nem fogok rátok támadni - elröhögtem volna magamat, de a lányom kirántott ebből a vidámságból. Sok mindent elviselek, azt is, hogy valaki szid engem, vagy a halálomat kívánja, de most már elég. Elég mindenből. Ennél jobban már nem fog gyűlölni engem Dorothea. Az igazságot feltárom előtte. - Tudni szeretnéd, mi rejlik benne? Nem fogom elmesélni az egészet, hosszadalmas lenne, és te nem vagy rá kíváncsi, meg ugyebár nekem nem hiszel. Olvass bele nyugdtan, és meglátod, igazat mondtam! - kérdeztem, de válaszát meg sem vártam, mert azonnal folytattam. - Az édesanyád nem a születésednél halt meg. Bemesélte magának, hogy valaki követi őt, már-már paranoid volt. Egy másik városba költözött, mert ezt gondolta kiéppen. Ezt látta fantasztikus dolognak. Az üzleti útjaimból néhány hozzá vezetett, de egyre csak zuhant lejjebb a félelem tengerében... Próbáltam rávenni őt, hogy költözzön haza, de hajtatatlan volt. Mondtam neki, hogy a világ túloldalára is elköltözhetünk,csak legyünk együtt, mint egy család. Azt mondta, jobb lesz ez így. Azután volt egy kis pihentető év, amikor enyhültek a zavarodott percei, akkor pedig... - vettem egy kis levegőt, és a napló oldalait hevesen lapoztam, mire megtaláltam a másik lányom fényképeit, amik között volt olyan, ami pár hetesen illetve egy és hároméves korában készültek. - Róla se tud senki. Anyád titkolni akarta. Ő itt a kishúgod - adtam Dorothea kezébe a képeket. - Az anyukád a húgod negyedik születésnapja után halt meg egy balesetben, ami után minden összeomlott. Minden, ami csak létezett - feszülten összefontam a kezeimet, és a mellkasomhoz szorítottam őket. - Hogy miért nem beszéltem erről? Szívszorító volt. Ígéretet tettem anyádnak, ezért - csöppnyi érzelmet vittem a hangomba, de nem volt még ez sem túl emberies, csak tényleg szerettem volna, ha igazi családom lett volna.
Zúgott a fejem. Egy harc dúlt odabenn. Egy, ami tudni akarta az igazat a másik pedig hátat akart fordítani az egésznek és eltűnni innen a lehető legmesszebb, de végül az igazságra szomjazó részem győzött, mert természetesen olyan vágyaim vannak, hogy tönkretegyem azt, ami eddig tökéletes volt az elképzeléseim szerint. Az édesanyám és az ő emléke teljesen érintetlen volt. Már-már túlságosan is jó volt ahhoz, hogy elhiggyem én mégis hittem az egészben. Szükségem volt valami jóra, amibe kapaszkodhatok az életemben. Most pedig készen állok arra, hogy mindezt az álomvilágot tökéletesen porrá zúzzam, de azt hiszem, hogy már épp itt az ideje, hogy kiszakadjak a tündérmesémből. Még akkor is, ha ez volt az egyetlen, amibe kapaszkodhattam. Én magam alkottam nekem van jogom arra, hogy elpusztítsam, de neki vannak meg a történetei, amik aláaknázhatják az egészet nem nekem. Én csak engedélyt adok arra, hogy beszéljen. Az igazság csak úgy mardosta a belsőmet. Nem.. Az anyám soha nem csinált volna ilyet. Vagy tényleg túlságosan egy álomba ringattam magam? Meglehet, de leginkább az vágott földhöz, hogy van egy húgom. Nem. Ez nem lehet igaz. Ez lehetetlen.. Nem tudom, hogy a csalódottságtól vagy a dühtől kezdek folyni a könnyeim, de csak arra eszméltem fel, hogy eláztatják az arcomat a sós könnycseppek. – Életben volt az anyám és te még a fáradtságot sem vetted, hogy eláruld? Hagytad, hogy hazugságban nőjek fel? És van egy húgom? Őt is olyan aranyketrecben tartottad, mint engem vagy tanultál a hibádból és rájöttél, hogy nem kell két gyerek neked, akiknek az életcéljuk az, hogy megöljenek téged? Miért is beszélek úgy, mintha bármikor viselkedtél volna úgy, mint egy apa. Egy undorító féreg vagy. Egy visszataszító, önző, nyomorult, érzéketlen seggfej. – Észre sem vettem, hogy minden egyes szóval közelebb kerülök hozzá a végén pedig már ott püfölöm őt, ahol érem. Meg fogom ölni. de nem fogok megkegyelmezni neki. Szenvedni fog, úgy ahogyan én szenvedtem. S az igazság most, hogy az arcomba robbant csak még jobban gyűlölöm őt. Úgy, mint még soha senkit. Most már hálás vagyok annak, hogy visszatért ennek a szörnyetegnek az alakjában, mert így kaptam egy új lehetőséget arra, hogy fájdalmak között élhesse az utolsó napjait és akkor adjam meg neki a kegyelemdöfést, amikor én úgy kívánom. De arra még várhat.
- Határozottságot sugall a hangnemed, de te is tudod, hogy egy-két tanács tényleg rád férne. - Vontam meg a vállamat rövidre zárva az egészet. Már tényleg nem tudtam pontosan mit gondoljak Frankről, enyhén másabb volt akkor mikor először találkoztam vele. Talán ilyen hatással volt rá a halála. Vagy máshogy fogalmazva, ilyen hatással volt rá az, hogy a tulajdon lánya ölte meg. Ez segített neki rájönni arra, hogy valamit nagyon elrontott. Bár nem vagyok én pszichológus. Karba tett kézzel hallgattam, hogy mit akar mondani Frank. Én nem tudtam sokat Dorothea anyjáról, de Franknek rendesen sikerült lerombolnia a lánya emlékeit róla. Nem tudtam tolerálni ezt az egészet, de inkább nem akartam közbeszólni, mert ez az ő dolguk, én meg inkább azért maradtam itt, hogy Dorothea-t megvédjem az esetleges sértődésektől. Bár hallva amiket Frank mond nem hiszem, hogy komoly szükség lenne rám, de jobbnak érzem, ha maradok. Biztos ami biztos. Mikor viszont felmutatott egy képet és amit hozzáfűzött akkor viszont már kicsúszott a számon valami. - Ohh, az Isten szerelmére! - Tettem egy pillanatra a kezemet az arcomra, aztán végigsimítottam a fejbőrömön. Hihetetlen, hogy mik derülnek ki itt, de ez már tényleg sok volt. Dorothea-ra néztem, ahogyan könnyek áztatták a szemét. Tényleg ezt akarta elérni Frank? Hogy még jobban megutálja? Mert mást nem igazán sikerült elérnie neki. Mikor viszont elkezdte ütlegelni, akkor közelebb léptem és megfogtam a lány karját. - Elég lesz! Látszólag neki már az is nagy szenvedés, hogy a maradék családja is megveti. - Azzal pedig elengedtem Dorothea karját, és hagytam, hogy ő döntse el hogyan fogja folytatni a dolgokat. Annyi biztos, hogy ezen fog eldőlni itt hagyom-e őket vagy sem. Ha folytatja, akkor azzal már elég nagyot csalódtam benne és rájövök, hogy az ittlétem teljesen lényegtelen.
Sokkal jobban éreztem magam azután, hogy mindent elmondtam a lányomnak, és az sem érdekelt, hogy mindezt egy kívülálló is hallhatta. Lehet, egy szemétláda vagyok, de ezt már nem akartam magamban tartani. Így is több, mint húsz éven át titkoltam. Elég volt ebből. Ezio mondatára késlekedve figyeltem fel, mert bár láttam, hogy megtörten állt előttem Dorothea, viszont ez úgy tűnt, nekem nem elég. Nem volt elég az, hogy a könnyei végigcsordogáltak az arcán. Tűrtem az ütéseit, amik nem egy gyenge és védtelen lány ütéseire hasonlítottak. Egy dühben úszkáló nőére. - Én akkoriban tiszteletben tartottam az édesanyád kérését, egyszer azonban már majdnem megszegtem. Emlékezz vissza arra, amikor elvittelek a tengerparthoz, és akkor beavattalak volna ebbe, csak aztán sétáltunk egyet ott, és a boldogság, mit akkor láttam arcodon, nem tudtam romba dönteni - gyűlöletet érzek önmagam iránt is, mert akkor el kellett volna mindent mondanom. Most csak a hulló könnyeit bámultam, így is nehéz volt ez, hát, még mikor kicsi volt... Akkor meg még nagyobb szenvedés lett volna. - Ez volt az, ami felemésztett engem. Ez... ez miatt lettem az, aki vagyok - néztem előbb Ezio-ra, aki próbálta leállítani a lányomat, majd azután a lányomra néztem. - Egyikőtöket sem fogom arra kérni, hogy higgyen nekem, mert ez már lejátszott lemez... csak jól gondoljátok meg, mi a következő lépés - erős hangnemben mondtam ezt, nem kiabálva, halkabban, mint előzőleg. - A húgodat az anyád nevelte, én csak meglátogattam őt párszor, de miután közöttünk elkezdődött ez a valami, őt is hanyagoltam - vallottam be, ha már az őszinte perceknél tartunk mi hárman. Talán a kisebbik lányom nem akar engem megölni, mint Dorothea. Bár, már minden elképzelhető. - Lehet, hogy egy undorító alak vagyok, de ezt ki nem tudja rólam? Még a védelmeződ, Ezio is tudja ezt, különben nem lennél a kis kedvenckéje - nem igazán tudom visszatartani a szavaimat, mert egyre több minden kívánkozik ki belőlem.
A szívemre telepedett tüskés béklyó elviselhetetlen szorítása kissé enyhült, amint odalépett az ismeretlen férfi és azt állította, hogy segít rajtam. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fog vagy milyen eszközzel, de számomra valamiért elég volt az idegen hangjából sütő szimpatikus önbizalom. Engem is sikerült megnyugtatni egy kicsit. Tátott szájjal figyeltem, ahogy megsérti a csuklóját és a fekvő férfi szájához emeli. Azonnal körbenéztem és igyekeztem olyan pózba helyezkedni, hogy ne lássa senki az út közepén zajló életmentést. - A nevem Ava. - ziháltam kikerekedett szemekkel. A kezem még mindig remegett a sokktól, amit a baleset okozott és a megrettentő félelem, hogy csupán pár másodperc alatt tönkretett emberi élet kell ahhoz, hogy örökre kárhozatra jussak. Döbbenet. Egy könnycsepp sem folyt végig az arcomon, a szemem csontszáraz volt, ám most éreztem, ahogy a végtelen megkönnyebbülés miatt a zokogás fojtogat. - Te vámpír vagy? - leheltem felé alig hallhatóan. Jól ismertem a fajtáját, de eddig eggyel sem találkoztam, aki így bánt volna velem vagy bárkivel a környezetemben. - A lelepleződésed kockáztattad. Annyira köszönöm. - suttogtam végtelen hálával. Ő nem tudhatja, hogy pár csepp vérén az én életem múlt, de sosem tudom eléggé megköszönni neki.
E lég volt egy kétségbeesett pillantás a szépség részéről és én már ott is teremtem mellette, hogy segítő kezet nyújtsak. Vagy éppenséggel segítő véradagot. Nem csinálok ilyet túlságosan gyakran, de annyira Kenna-ra emlékeztetett, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Vajon neki is olyan puha a bőre? A csókjai pedig ugyanúgy égetnek, mint az övéi? Ez mind-mind olyan kérdés, amit nem itt és most fogok megválaszolni, de időnk, mint a tenger. Legalábbis nekem. – Gyönyörű neved van. – Jegyzem meg, miközben elhúztam a kezemet a férfi szájától, aki kezdett magához térni. A biztonság kedvéért megigéztem, hogy egyszerűen csak megijedt semmilyen komoly baja nincsen, de a biztonság kedvéért záródjon be egy pár napig és ki se dugja az orrát. Az kellene még, hogy valaki ténylegesen elüsse és, akkor úgymond az én porontyommá váljon azzal, hogy átváltozik. A fiammal sem tökéletes a viszonyunk nincs szükségem még egy púpra a hátamon. Bár a fiam nem az, de ez a srác határozottan az lenne. Előbb ölném meg én magam, minthogy egy kicsit is érdekeljen miképpen alakul a sorsa. Vagy egyáltalán esélyt adjak arra, hogy másképpen alakuljon a sorsa. A szavaira csak elmosolyodom, mert azt hiszem ez innentől kezdve egyértelmű, hogy vámpír vagyok. Azt pedig, hogy segítettem nem tudom megmagyarázni, de köszönetre sem méltó. Ha már ilyen csodaszer folyik bennem a legkevesebb, hogy ilyen helyzetekben adakozó lesz a kedvem. – Gyere, öreg haver. – Felsegítem az ürgét, akitől megkérdezem, hogy jól van-e végül mindenki csodálkozva figyeli, ahogyan elsétál, de ez a szenzáció nem tart túlságosan sokáig. Végül pedig a gyönyörű, vörös szépséget is felsegítem. – Hazavigyelek? Igen csak reszketsz. – Bár én meg mondhatni ittas állapotban vagyok, de a közelsége határozottan felvillanyozott.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy a férfi feláll és egyetlen izomhúzódás vagy horzsolás miatt sem panaszkodva indul el az otthonába. Lesütöttem a szemem és vörös hajam mögé rejtettem arcom, hogy az utca népe ne lássa. Utáltam, ha a középpontban vagyok és mindig kerültem az ilyen helyzeteket, de úgy tűnik egyes véletlenek ellen nem lehet védekezni. Az arcom égett a szégyentől, miközben szívem szárnyat az örömtől, a hálától és a szabadságtól. Ha most ő nem segített volna és a mentő nem értek volna ki időben, örökké láncra vert kézzel kellett volna élnem azzal a tudattal együtt élve, hogy egy gyilkos vagyok. Hiába baleset. Rajtam nem segít a szándékosság vagy a véletlen. A halál az halál. És egy általam kiontott élet, engem is azonnal a sírba ránt. Mert hiába nem halok meg. A vérfarkas átok még a halálnál is százszor rosszabb. - Köszönöm. - fogadtam halkan a bókot ebben a képtelen helyzetben. Mosolyt csalt az arcomra és melegséggel töltötte el a lelkem az a kedves mosoly. Úgy éreztem, mintha a szívemet szorító szilánkos kövek folyamatosan potyognának le megkönnyebbülésemben, amiben Damian földöntúli nyugalma segített. Továbbra is az úton térdelve figyeltem, ahogy a férfi elsétál. Nem mertem és nem is tudtam felállni jelen pillanatban. Végtagjaim reszkettek, mint a nyárfalevél őszi éjszakákon és attól tartottam az elsárgult levelekhez hasonlóan én is darabokra hullok, ha megpróbálok felkelni. Szerencsére Damian segített. Meg sem várta míg beleegyezem. Ami azt illeti meg sem kérdezte, hogy segíthet-e felkelni, de jól esett a figyelmessége. Még mindig kicsit döbbenten, fürgén beszívva a levegőt kapaszkodtam egyik karjába. Egy pillanatra megmarkoltam a kabátját, mert úgy éreztem nem tudok talpon maradni, de hamar visszaszereztem az ép eszem és igyekeztem remegésemen erőt venni. - Kérlek... - kezdtem bele, de hangom váratlanul elcsuklott. Erőt vettem magamon és folytattam. - Kérlek, vigyél haza. Nem hiszem, hogy... képes lennék hazavezetni. - vagy egyáltalán visszaülni az autóba és beindítani. Valószínűleg, ha nem ajánlotta volna fel a segítségét, hívtam volna egy taxit és itt hagytam volna az egyik parkolóba az autót. Most túlságosan is féltem a szerencsétlen események megismétlésétől. Még az sem zavart, hogy a megmentőm nincs igazán józan állapotban.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy a férfi feláll és egyetlen izomhúzódás vagy horzsolás miatt sem panaszkodva indul el az otthonába. Lesütöttem a szemem és vörös hajam mögé rejtettem arcom, hogy az utca népe ne lássa. Utáltam, ha a középpontban vagyok és mindig kerültem az ilyen helyzeteket, de úgy tűnik egyes véletlenek ellen nem lehet védekezni. Az arcom égett a szégyentől, miközben szívem szárnyat az örömtől, a hálától és a szabadságtól. Ha most ő nem segített volna és a mentő nem értek volna ki időben, örökké láncra vert kézzel kellett volna élnem azzal a tudattal együtt élve, hogy egy gyilkos vagyok. Hiába baleset. Rajtam nem segít a szándékosság vagy a véletlen. A halál az halál. És egy általam kiontott élet, engem is azonnal a sírba ránt. Mert hiába nem halok meg. A vérfarkas átok még a halálnál is százszor rosszabb. - Köszönöm. - fogadtam halkan a bókot ebben a képtelen helyzetben. Mosolyt csalt az arcomra és melegséggel töltötte el a lelkem az a kedves mosoly. Úgy éreztem, mintha a szívemet szorító szilánkos kövek folyamatosan potyognának le megkönnyebbülésemben, amiben Damian földöntúli nyugalma segített. Továbbra is az úton térdelve figyeltem, ahogy a férfi elsétál. Nem mertem és nem is tudtam felállni jelen pillanatban. Végtagjaim reszkettek, mint a nyárfalevél őszi éjszakákon és attól tartottam az elsárgult levelekhez hasonlóan én is darabokra hullok, ha megpróbálok felkelni. Szerencsére Damian segített. Meg sem várta míg beleegyezem. Ami azt illeti meg sem kérdezte, hogy segíthet-e felkelni, de jól esett a figyelmessége. Még mindig kicsit döbbenten, fürgén beszívva a levegőt kapaszkodtam egyik karjába. Egy pillanatra megmarkoltam a kabátját, mert úgy éreztem nem tudok talpon maradni, de hamar visszaszereztem az ép eszem és igyekeztem remegésemen erőt venni. - Kérlek... - kezdtem bele, de hangom váratlanul elcsuklott. Erőt vettem magamon és folytattam. - Kérlek, vigyél haza. Nem hiszem, hogy... képes lennék hazavezetni. - vagy egyáltalán visszaülni az autóba és beindítani. Valószínűleg, ha nem ajánlotta volna fel a segítségét, hívtam volna egy taxit és itt hagytam volna az egyik parkolóba az autót. Most túlságosan is féltem a szerencsétlen események megismétlésétől. Még az sem zavart, hogy a megmentőm nincs igazán józan állapotban.
Nem akartam hinni neki. Egyszerűen csak annyival akartam lerendezni ezt az egészet, hogy az egész hazugság és semmi több. De a kép. A szavai. Egyszerűen olyan dühöt ébresztettek bennem, amit nem bírtam már visszafogni. S a könnyeimet sem. Éjszakánként egy olyan nőhöz beszéltem, aki mindig is életben volt és tudott is a létezésemről. Nem is érdekeltem. Ahogyan az apámat sem. Nem érdekeltem én senkit sem. Milyen nyomorult lélek vagyok már. Talán megérdemlek minden rosszat, ami velem történik. Hiszen a kezdetek óta csak ezt kapom. Most már tényleg őszintén állíthatom, hogy életem legnagyobb hibája az voltam, hogy felsírtam azt jelezvén, hogy megszülettem és igen is élek. Bárcsak visszatekerhetném az időt. El kellett volna szöknöm gyerekként és talán még teljes árvaként is jobb életem lehetett volna. Javíthattam volna a sorsomon. Ezio elkapja a kezemet és leállok, hiszen valószínűleg semmit nem segítek a helyzetemen. Maximum annyit, hogy a dühöm egy apró töredéke felszabadul a testemből és emiatt nem kell aggódnom. Aztán egy pillanatra Ezio-ra pillantok és belehasad a szívem a felismerésbe, hogy nem érdemlek valamit, ami annyira jó, mint Ezio. Az élettől csak pofonokat és rosszat kaptam. Ezt érdemlem. El kell fogadnom. Nem rángathatom bele a saját sötétségembe. Nem érdemlem meg őt. Hátrálok pár lépést és hátat fordítva nekik a hajamba túrok. Legszívesebben Ezio karjai közé bújtam volna, de nem tehetem. – Elmondhattad volna. Nem hazugságban nőttem volna fel és nem kívántam volna ezerszer, hogy az édesanyám éljen, hiszen végig életben volt.. Tönkretetted az utolsó dolgot is, ami jó volt a gyerekkoromban. Remélem boldog vagy. Keresd fel a lányod. Hátha ő még nem szeretné kitépni a szíved helyén lévő kődarabot a helyéről engem pedig hagyj békén.–Mondom szipogva, de egy pillanatra sem nézek hátra. Félek, hogy a lábaim feladnák a szolgálatot. Egyszerűen nem bírom elviselni az igazságnak ezt a hatalmas terhét. Hosszú évek hazugságára nehezednek, amik instabil lábakon állnak. Pont, ahogyan én magam is.
A z egyszer biztos, hogy ilyen gyorsan még soha nem józanodtam ki. Mondhatjuk úgy is, hogy egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy mennyit gurítottam le a torkomon, de ettől függetlenül még akaratlanul is árad belőlem a piaszag, ami nem túlságosan lehet biztató a vörös szépség számára, de azt hiszem azzal, hogy összeszedetten segítettem rajta többet jelent, mint a piaszag, ami egy kocsmában bármikor rám ragadhat még akkor is, ha közben mondjuk kólát szürcsölök. Na, de az mellé még a kellemes füst szag is keveredne, de a leheletemen érezhető az alkohol anélkül, hogy ledugnám a nyelvemet a torkán csak, hogy megérezhessem milyen érzés is, amikor a nyelve az enyémhez simul. Na, jó már megint kezdek elkalandozni. Nem is ismerem mégis annyi mindenre vágyom vele kapcsolatban, hogy az már értelmetlennek tűnik. Örömmel segítettem a kis hercegnőn, de nem tudom, hogy ezen felül mit tehetnék érte még, amivel mellette maradhatnék. Aztán meglátom, hogy mennyire remeg. Mondhatni az egész teste reszket. Sokkot kapott. Az egyszer biztos, hogy nem szívesen ölte volna meg ezt a fickót, de ezt a pánikot bármikor felismerem. Ez az a pánik, amit a vérfarkas génekkel rendelkezők mutatnak minden egyes apró balesetnél. Jó nagy pácból húztam ki azzal, hogy megitattam szerencsétlen férfit a véremmel. Ez most már teljes mértékben biztos. Nem kérek engedélyt arra, hogy felkaparjam a földről, mert azzal, hogy ott térdel csak felhívja magára a figyelmet, aminek semmi értelme nincs. Átkarolom ő pedig erősen kapaszkodik a kabátomba, amit jelen esetben egyáltalán nem bánok. Jó érzéssel tölt el, hogy rám támaszkodik. Bár Katherine is belém vetette a hitét valamilyen szinten. Egyedül a fiam vett meg, de egy percig sem hibáztatom őt emiatt. – Jól van csak mondd, hogy merre kedvesem. – Odasegítem az anyósüléshez és kinyitom neki az ajtót, majd segítek neki helyet foglalni és pillanatokon belül már a túloldalon is vagyok, hogy beüljek a kocsiba és elfordítsam benne a kulcsot. A motor felmordul én pedig a gázra lépve indulok el és fél szemem a kisasszonyon pihen, miközben figyelek arra, hogy merre is kell mennem.
Akartam az életet, hogy újra érezhessem a szél érintését bőrömön, a hideget, mely velőmig hatol, azt, hogy az emberek észrevegyenek, hogy igazán elmondhassam, vagyok valaki, és nem úgy, mint most, sokak számára egy senki, levegő. Nem értettem, hogy mi folyik körülöttem, nem meglepő, nehezemre esett kezelni a helyzetet, de a meglepettség arcomra kiült. Hát ha boszorkány vagyok, és ő pedig biztos, hogy az, és ha a testvérem is... A zavaros családi kapcsolatok úgy látszik ismét utam keresztezik. De nem bántam, hisz végre volt valaki, aki figyelt rám, aki felfigyelt arra, hogy mi van körülötte, és nem úgy, mint a legtöbb boszorkány, hátat fordított a valóságnak, s elsétált mellettem, mintha nem is látna. Pedig láttak. A többség legalábbis biztos. Amit mondott, nem volt értelmetlen zagyvaság, mégis elég valószerűtlen volt. De ugyebár, ebben a világban, már semmin sem szabad meglepődni. -Ahha...-dadogom először értetlenül, de szememben már megcsillan az eddigi reménynél is több. Egyszerre leszek boldog és zavarodott, de határozottan jó értelemben véve mindezt. -Szóval a testvérem vagy, minden bizonnyal a nővérem. De hány éves is vagy? Egyáltalán az anyánknak mi oka volt arra, hogy téged elhagyjon?-vonom fel szemöldököm, kicsit a múltjába turkálva, holott semmi közöm hozzá. Vagy mégis? Végül is egy család vagyunk, vagy mi a szösz. Azt hiszem, ha már én annyit fecsegtem, ezt a részletet elárulhatja nekem is. Kérdésére megrázom fejem, de azért elgondolkodom. Mégis mire kellett volna emlékeznem, azt se tudtam igazán. Anyámból nem sok minden maradt meg, és az a nők, akit nemrég láttam... Kételyéket ébresztett bennem, hogy vajon az anyám volt e avagy sem. -Amikor elrántottál a kocsi elől... Emlékkép szerű valami égett az agyamba. Egy nő azt mondta, hogy keressem meg a testvérem, mert ő úgy hiszi, hogy ő már rég halott, de nekem hinni fog. Nem értem, hogy mire gondolhatott, de így, most kezd kicsit értelmet nyerni. Nagyon hasonlított hozzád.-jelentem ki, kicsit mégis elcsuklik a hangom, mert nem vagyok magamban sem biztos. Abban pedig még kevésbé, hogy valóban lehetséges e ez az egész. Persze sok mindent láttam már, de a kezemben lévő törött medálra pillantva kicsit elbizonytalanodok abban, hogy mindazok, amik történtek, valóban a véletlen művei e, avagy sem. -Lehetséges, hogy anyánk tudta, hogy meg fogok egyszer halni, amiért... nem is tudom, miért. És te lehetsz majd a segítségemre? De honnan tudhatta, hogy te akkor még élni fogsz e vagy sem. És miért akarta, hogy megkeresselek azon kívül, hogy nyilvánvaló a testvérem vagy.-sorakoztattam fel megint egy jó adag kérdést, szinte mindent, ami hirtelen eszembe jutott. Mert lehet, hogy nem vagyok valami gyors felfogású, de lássuk be, a kérdéseim többsége abszolút kézenfekvő és értelmes volt jelen helyzetben.
Szánalmasnak tartottam azt, ahogy Frank ha burkoltan is de úgy próbálja beállítani magát, hogy hú de jó apa volt. Reméltem, hogy nem kezdenek el Dorotheaval nosztalgiázni a régi szép időkről, mert egy-két dolgot hallottam már Frankről és hogy miket tett vele kiskorában. „A boldogság amit akkor láttam az arcodon nem tudtam romba dönteni.” Ezen mondatától viszont majdnem hányingerem is támadt. Azt a kis boldogságot ha nem is, az életét romba döntötte azzal amiket tett. Az ilyen ember nem érdemli meg a bocsánatot, Dorothea pedig okosabb annál, hogy mindezt elfelejti egyszer s mindenkorra. Emlékszem még mindig Do megtört arcára amikor egy éve találkoztunk és arra is, hogy mennyit mosolygott múltkorában mikor velem töltötte majdnem az egész napját. Most viszont még ennél is rosszabb volt a helyzet. Nem tudom miért tartózkodott tőlem ennyire jelen pillanatban, de nem akartam felborzolni a kedélyeket. Még csak rám sem nézett. Sóhajtottam egyet, hiszen már tényleg nem értettem mi folyik itt. Annyi volt biztos, hogy Franket az életében többször nem akarja látni, na meg az, hogy mindjárt összeesik a fájdalomtól. Miután befejezte a kis dialógját odaléptem mellé és nyomtam egy puszit a feje búbjára. - Ha akarod, hogy menjünk akkor egy szavadba kerül csak… - Mondtam neki suttogva miközben a vállát simogattam. Hátam mögött akartam már tudni ezt az egészet, és valószínűleg ő is.
- Én... Én mindent csak elcseszek. Őt se láttam rég, nem is beszéltem vele, mert igyekeztem mindent titkolni előle is - borultam ki megint, csak éppenséggel nem csapkodtam semmit sem, mert nem volt közelembe olyan tárgy, aminek hasznát vehettem volna. - A családom része vagy. Nem vetted még észre, hogy sosem hagytam, hogy eltűnj teljesen az életemből? Sosem? - nem érnek ezek a szavaim semmit sem, mert ő a makacsságával eldöntött mindent, amiért nem tudom hibáztatni, ismerem jól magamat, milyen vagyok, egy önző kis féreg, aki nem tud kegyes lenni,csak kegyetlen. Ezután pedig meg sem hallotta, mit mondtam, csak láttam, ahogyan távolodik Ezio-tól is, s csak kimondta azokat, amiket mondott. Elmegy. Megtörtem volna őt? Megtörtem azokkal, amiket mondtam neki? Miért vagyok ekkora idióta barom? Egy nemtörődöm alak, akinek nem ér semmit az élet. Akit látszólag hidegen hagynak a saját kislányai, pedig ők azok, akik miatt él,még ha nem vallja be. - Menekülj csak, abban profi vagy - szóltam még hozzá, közben Ezio csak állt ott, de én is. Nem szólaltam meg, figyeltem lányomat, merrefelé megy. Egyre nagyobb volt a távolság...
Nem tudom megemészteni. Elég volt azzal együtt élnem, hogy az apám nem szeret. Hogy olyan magasról tesz rám, ahogy lehet. Persze voltak időszakok, amiket együtt töltöttünk, de az egész még nagyon korán történt. Alig voltam pár éves, de ahogy az évek múltak a távolság kettőnk között úgy nőtt és minden egyes évvel kétszer annyira, mint azelőtt. Ezért is volt az, hogy még iskolába sem jártam, de nem is láttam az apámat. Nem olvasott nekem esti mesét, ha féltem nem volt ott mellettem. Egyedül kellett szembenéznem a félelmeimmel. Mert csak magamra számíthattam. –Akkor tudod mit? Ha vele esetleg még nem cseszted el, akkor keresd meg és foglalkozz vele, mert engem egy életre elfelejthetsz.– A fájdalom mardossa a bensőmet. Abban a hitben éltem, hogy az anyám legalább szeretett és lemondott az életéről miattam pedig a sajátjáért mondott le rólam. Az enyémről, hogy a részese legyen benne. Ennyire nem érdemlek meg egyetlen egy embert sem az elcseszett életemben? Elhúzódom Ezio-tól és megtörlöm a szemeimet, majd szipogok párat mielőtt még megszólalok. –Elmegyek.– Mély levegőt veszek és egy kis szünetet tartok. –Egyedül. – Nem bírok Ezio szemébe nézni, de a hangom határozottságért kiált. Aztán megfordulok és a könnyeimmel küszködve távozom a helyszínről. Egyedül akarok lenni. Meg kell emésztenem ezt az egészet.
- Milyen okos kutyád van! - mondta egy ember, amikor meglátta a barátját a kutyájával kártyázni.
Nem volt olyan kényelmes a parkban aludni, mint az ezt megelőző estén... egy idő után meg lehet szokni, de ha ismét melegben, puha fekhelyen nyújtózkodhat az animágus, valljuk be őszintén, nem lesz ismét a kedvence a fagyosabb föld. A kora reggeli madár főképp, ami pimaszul a fülét csipegeti. Neveletlen természet... Megrázom a bundámat és felemelem a bal mellső lábamat, hogy megnézzem a kellemetlen találkozás következményét a drótkerítéssel. Kisebb volt a rajta lévő lyuk, mint azt kalkuláltam, amikor úgy döntöttem lerövidítem az utamat és a kerülőt választom. Erre felé kellene lennie az utcának, de nem olyan egyszerű megkeresni, anélkül, hogy elvinne valamelyik sintér... Kutya egy helyzet. Szószerinti értelmezésben. A sebet enyhén csípi a hűvös szél, amivel komolyabb baj nem is lenne, ellenben a hangosan korduló gyomrommal és a belőlem előtörő, nyűszítő ásítással, amit képtelenség elnyomni, mellé pedig kifejezetten kellemes egy nagy nyújtózás... nem is tudok ellenállni neki. Halk, elégedett vakkantással nyugtázom a pillanatot, majd elindulok a park széle felé, ahol működnek a lámpák és esélyem nyílik kultúrált módon közlekedni, azaz nem elcsapatni magam egy autóval. Az emberek életveszélyesen vezetnek, ezt az egyet biztosan megtanultam az utóbbi napokban. A piros megálljt jelent, a zöld szabadot... nem tudom mennyire ironikus, amikor egy kutya ki tudja várni a megfelelő színt ellenben pár taknyos kölyökkel és ezt még az egyik idős néni is szóvá teszi. Türelmesen csóválom a farkamat, felnyüszítek a fejemen megérzett kéz érintésére, ami az előbb még a botot fogta támasztékául. Ó, a dicséret. Úgy-úgy, jó lesz a fülem alatt is... a lámpa végül vált, ideje menni és rátalálni arra a francos utcára. Az idegességet két napja legyőztem, ez egyszerűen csak nevetséges... újabb korranás jelzi, hogy nem annyira jó üres gyomorral sétálni, ami kellemetlenül érint. Közel maradok a falhoz, a következő saroknál lefordulok és akkor látom mi van egy fél utcahossznyival odébb: bolt. Ha eléggé búbánatos szemeket meresztek talán egy zsemlével megszánnak, ami elég szánalmas, de... most nem válogathatok. Csak kutyaeledelt ne... Odabandukolok, a koncentrációs problémáimat legalább ennyivel orvosolnom kell. Kis pihenés, kaja, nem fog megártani, mielőtt folytatom a keresgélést. Valamerre erre kellene lennie a lakásnak...
A korábban kellett kelnem a szokottnál, ugyanis el akartam nézni pár helyi kocsmába és egyéb szórakozóhelyre, nem leinni magam a sárga földig, csupán egy kicsit körül szaglászni a helyiek közt. Bedobni a horgot, amit minden városban eljátszok, hogy ráharapjon egy-egy vadász. Persze nem minden vadászt ölök meg, aki csak az utamba kerül. Akkor csak olyan lennék, mint ők. Hisz vannak olyanok, akik tényleg helyesen cselekednek, azzal, hogy levadásznak pár gyilkos vámpírt, rossz útra tért boszorkányt, vagy épp pár megvadult vérfarkast. Az én célpontjaim, akik már nem is próbálják keresni az emberit ezekben a lényekben, csupán megölik őket, azért amik.
Azonban mindezek előtt, koránkelésem fő oka, hogy el kell, lássam apai teendőimet is. A hűtő ugyanis teljesen üres, szóval le kell ugranom boltba, hogy reggelit tudjak csinálni Jacob-nak, mielőtt elindul az iskolába. Sokszor ugyanis nincs időm erre a munkám miatt, de szerencsémre ő ilyenkor is könnyedén ellátja magát. Hisz 15 éves létére, már úgy viselkedik, mint ez igazi férfi, szóval nem kell féltenem ilyen szempontból. Viszont, amikor csak tehetem, megadom neki azt, ami a korához illően jár neki. Hisz nem szeretném, ha bármiből is kimaradna, csak azért, mert az apja vadászokra vadászik és túlságosan félti mindentől. Sajnos az anyja halála után nem tudok másra gondolni, hogy mi van, ha ő a következő? Mi van, ha rá is rátalálnak előbb-utóbb? Így hát megteszek minden óvintézkedést, hogy ez ne történhessen meg.
A bolt csak pár percnyire volt sétálva a hoteltól, ahol a lakásunk van, szóval hamar odaértem. Összeszedtem annyi kaját, ami elég lesz egy hétre kettőnknek és azzal a pár szatyorral felpakolva el is indultam hazafelé. Kifelé jövet, egy kóbor kutyába botlottam, aki szemmel láthatólag eléggé ramaty állapotban volt. Szeretem a kutyákat, gyerekkoromban ugyanis volt Spike nevű kutyám, akinek sajnos szomorú vége lett. - Tessék pajti. - adtam oda neki egy fél szalámit, hogy legalább éhségén enyhítsek, majd továbbálltam. Egyebet nem tehettem érte, a jelenlegi helyzetünkben ugyanis őrültség lenne egy kutyát befogadni. Sokat utazunk és a hotelek nagy részében ahol megszállunk, még csak be sem engednek kutyákat. Szóval bármennyire is szeretnék Jake-nek egy kutyát, egyelőre még nem aktuális.
- Én... Én mindent csak elcseszek. Őt se láttam rég, nem is beszéltem vele, mert igyekeztem mindent titkolni előle is - borultam ki megint, csak éppenséggel nem csapkodtam semmit sem, mert nem volt közelembe olyan tárgy, aminek hasznát vehettem volna. - A családom része vagy. Nem vetted még észre, hogy sosem hagytam, hogy eltűnj teljesen az életemből? Sosem? - nem érnek ezek a szavaim semmit sem, mert ő a makacsságával eldöntött mindent, amiért nem tudom hibáztatni, ismerem jól magamat, milyen vagyok, egy önző kis féreg, aki nem tud kegyes lenni,csak kegyetlen. Ezután pedig meg sem hallotta, mit mondtam, csak láttam, ahogyan távolodik Ezio-tól is, s csak kimondta azokat, amiket mondott. Elmegy. Megtörtem volna őt? Megtörtem azokkal, amiket mondtam neki? Miért vagyok ekkora idióta barom? Egy nemtörődöm alak, akinek nem ér semmit az élet. Akit látszólag hidegen hagynak a saját kislányai, pedig ők azok, akik miatt él,még ha nem vallja be. - Menekülj csak, abban profi vagy - szóltam még hozzá, közben Ezio csak állt ott, de én is. Nem szólaltam meg, figyeltem lányomat, merrefelé megy. Egyre nagyobb volt a távolság...
Régen jártam már Mystic Falls-ban és ha most nem jöttem volna el Seattle-ből, akkor nem iszem, hogy máskor lett volna lehetőségem. Szerencsére a nyugati parton éppen nem készülik leöldökölni egymást az emberek és a természetfelettiek, vagyis készülni készülnek, de csendes állapotok uralkodnak, amelyek kedvezőek egy kis kiruccanáshoz. És miért pont ezt a kisvárost választottam úti célul? Mert egy teljesen másik világ, mint az én városom. Nem kell amiatt forgatnom a szemem, hogy ki látogat meg egy újabb ajánlattal, nem kell vadászkutya módjára rónom az utcákat, hogy megláthassam ki mit és miért csinál, hogyha a tevékenysége fenyegeti a puskaporos hordókanócának épségét, akkor számon kérjem rajta és ami a legfontosabb, sokkal szabadabbak a természetfeletti lények, mint Seattle-ben. Az autonómiájuk meglepő, amihez annak ellenére is hozzá tudtam volna szokni, hogy nem szívesen használtam a mindennapokban az erőmet. A negyedik okra pedig éppen várakoztam, hiszen amint átléptem a városhatárt rögtön írtam Sarah-nak egy sms-t, hogy ha ráér, akkor délután háromkor találkozhatnánk. Valószínűleg meglepte az üzenetem, de nem vagyok az a típus, aki utál meglepetéseket okozni és az elszenvedőjükké válni, szóval nem zavartattam magam emiatt. Régen láttuk már egymást a barátnőmmel ahhoz, hogy bármelyikőnknek fontosabb dolga legyen. Hiába a néhány év korkülönbség és a nem mindennapi helyzet, ami során kialakul a kapcsolatunk, ő az egyik, talán az egyetlen személy, akiben maradéktalanul megbízok és hiába idézőjelesen csupán egy gyenge, védtelen ember, az életemet is rá bíznám. Helyén van a szíve és az esze, vagány lány, aki mindent megtesz a tervei megvalósítása érdekében. Mintha magamat látnám, amikor rápillantok annak ellenére, hogy külsőleg egyáltalán nem hasonlítunk egymásra és szinte már nem is a barátjának, hanem a nővérének érzem magam. A kereszteződés felé pillantva láttam meg közeledni és azonnal mosolyra húzódott a szám. - Nem hittem volna, hogy végül egy ilyen kisvárosba fogsz költözni. - Szólaltam meg elindulva felé. - Hát nem megmondtam neked, hogy egy ilyen lánynak inkább való New York, Párizs, esetleg Tokió? - Vontam fel a szemöldököm.
Mostanában nincs sok dolgom. Lement a bemutató, szóval nem kell ezerrel készülnöm per pillanat semmire sem. Mondjuk nem azt mondom, hogy akkora nagy fáradságomba került, csak azért nagyon izgultam, hogy vajon az emberek mit fognak szólni a munkámhoz. Iszonyatosan örültem, hogy csak pozitív vissza jelzéseket kaptam. Mondjuk a tegnapi estém egész jól sikerült, Tylerrel találkoztam. Ty-t még az egyetemen ismertem meg amikor arra járt, látta pár képemet és megígértette velem azt, hogy egyszer csináljak róla pár képet. Erre pedig tegnap este jött rá, írt egy sms-t és oda hívott a parkba. Este. Mondjuk az is beleszámít, hogy nem teljesen volt józan és este napszemüveget viselt, de nem gáz. Jól szórakoztam rajta, feldobta az estémet. Miközben elmosolyodok amint átélem magamban a tegnap estét, előhalászom a zsebemből a telefont és még jobban elmosolyodok mikor meglátom, hogy ki írt. Charlice az. Vele is az egyetemen ismerkedtem meg, felfigyelt a képeimre. Számot cseréltünk és sokat találkozgattunk. Mondjuk az utóbbi időben nem sokat hallottam felőle, szóval nagyon megörültem, hogy találkozni akar. Egyből felkaptam a dzsekimet és el is indultam a megbeszélt helyre. Amint meglátom őt, arcomra egyből vigyor kerül, jó újra látni a legjobb barátnőmet. - Szia, Char. - köszönök neki mosolyogva. - Tudom, hogy mondtad, hogy költözzek el innen, de nem hiszem, hogy bírnám a nagyvárosi pörgést.
Oké, talán tényleg túl sokszor vágtam a fejéhez, hogy nagyon gyorsan szedje össze a sátorfáját és lépjen le ebből a poros kisvárosból, de aggódtam érte és a tehetségéért. Olyan elemi ösztön volt benne, amelyek még a legjobbak mindegyikében sincs benne, ha a pillanatok elkapásáról volt szó. Mellette sok gyakorlott fényképész gyenge kezdőnek tűnhet, amikor először megláttam a képeit legszívesebben én is fogtam volna a gépemet, becsomagoltam volna nyolcvan réteg papírba, hogy aztán tűzbe dobjam és a maradványokat lakattal lezárva egy folyóba dobjam. Nem gondoltam volna, hogy a hobbikból ki lehet nőni, de én már jó ideje letettem a gépet és sokkal inkább a jövő nemzedékkel foglalkoztam, azokkal akik megérdemlik a nagy esélyt és akikben megvan a potenciál, a mag ahhoz, hogy nagyok legyenek a szakmában. Sarah ilyen volt. AZ pedig, hogy jóban lettünk a fejlődése során csak egy plusz, de nagyon örvendetes pont. - Akkor sem értem mit keresel még itt. - Vontam fel a vállaimat értetlenkedve. - Ez a hely nyomasztó és első ránézésre nem is tűnik túlságosan odaadónak aziránt, amit csinálsz. - Ezért nem szerettem a kisvárosokat, az ilyenekben élők hajlamosak voltak betokozódni, később ért el hozzájuk minden és a lehetőség a kitörésre egyenlő volt a nullával. Nem biztos, hogy itt is így működik a rendszer, de mitől lenne más? Attól, hogy vámpírok és egyebek járkálnak az utcákon? - De megígértem, hogy nem szólom le a döntéseidet. - Védekezően magam elé emeltem a kezeimet, miközben engedtem, hogy a mosolyom ismét szétterüljön az arcomon, aztán előre léptem, hogy üdvözlésképpen megöleljem a rég nem látott barátomat. - Mi a helyzet, kislány? - Kérdeztem, miután elengedtem.
Mindenki él az álmainak, s küzd a céljaiért. Én is ilyen vagyok. Mindig is az volt az álmom, hogy bármihez is fogok kezdeni, ha majd nagy leszek, abban szeretnék a legjobb lenni, s sikeres. Ezt az elvemet szerintem maximálisan sikerült teljesítenem, már ha csak a múlt heti kiállításra gondolok. Kiskoromban mindig azt terveztem, hogy majd elmegyek Hollywoodba, Los Angelesbe, Vegasba. Kiskoromban mindig is a leghíresebb városokról álmodoztam, hogy majd egyszer... Még is itt vagyok, itt élem az álmaimat. Mystic Fallsban. - Ne hidd azt, hogy sosem gondolkoztam azon, hogy nem lenne-e jobb máshol kibontakozni, de... Itt van a családom, ide járok egyetemre, és nem utolsó sorban itt van az az ember akit szeretek. - mondom a végén már kicsit elpirulva. Amint eszembe jut Zach, egyből elpirulok. Nem tudok mit tenni, nagyon szeretem. - Amúgy pedig nem olyan ijesztő ez a város, mint amilyennek tűnik. Nem túl nagy, de pont ezért általában mindenki ismer mindenkit. Vannak eléggé barátságos emberek. - mondom miközben én is megölelem őt. Oly sok idő után jó végre megölelni a legjobb barátnőmet. Char-nál jobb barátnőd elképzelni sem tudnék a világon. Mindig mellettem áll, és bármi van meghallgat. Nagyon fontos személy az életemben, remélem sokáig részesei is lesz. - Nincs semmi, pihenek. Nah és veled? Hogy hogy itt vagy? - teszem fel neki a kérdést. Tényleg érdekel, hogy hogy ide jött, hisz ő mondta, hogy nem jó ez a város.
Kezdőlap
||
△ Words: 433
|| xxx ||