Az utóbbi időben kezdett helyrerázódni az életem. Alkalmi munkákat vállaltam, természetesen nem a sarkon. Egyszerűen csak nem tudtam, hogy mégis mihez kellene kezdenem vagy ténylegesen mit akarok és jelen pillanatban annyi lehetőség van előttem, hogy nem tudom melyikből válogassak. Bár nem, mintha ténylegesen meg tudnám valósítani mindent azért egy kicsit álmodozni lehet. Az utcákon sétálok végre teljeséggel felszabadultan és gondtalanul. Elmajszoltam a kedvenc csokoládémát aztán, ahogy sétálok belepillantok az egyik kirakat üvegébe, ahol meglátom, hogy elég csúnyán sikerült összekennem magam. Míg önmagamat vizslatom az ablaküvegben megpillantok a hátam mögött valakit, akinek halottnak kellene lennie. Az apámat. Összerezdülök és hirtelen megperdülök, de csak az üres utcát látom. Túlságosan is üres. Mintha minden lélek felszívódott volna. Szapora léptekkel indulok tovább és próbálok egy kisebb tömeget keresni, amiben elvegyülhetek és leküzdhetem a feltörni készülő pánikrohamom. Nem történhet meg ez velem még egyszer. Ha valaki meghal, annak halottnak kellene maradnia. Először Hayden most pedig az apám? De hát én magam öltem meg.. Igaz ez mindkettejükre igaz, de nem lehet igaz, hogy életben van. Az első ember, aki eszembe jut jelen pillanatban az nem más, mint Ezio. Ő biztosan tudna rajtam segíteni csak az a baj, hogy nem rohangálhatok mindig az ajtajához, ha úgy érzem, hogy valami nem stimmel. Az ő helyében én már rég kiraknám az ajtajára, hogy Dorothea számára belépni tilos. Mikor megpillantok egy kicsit forgalmasabb utcát a falnak dőlök és mély levegőt veszek, lehunyom a szemem egy apró pillanatra, hogy összeszedjem magam. Mikor kinyitom úgy érzem, hogy itt a vég. Most már meghalok.

Ha a hátam nem simulna a hideg falnak valószínűleg a remegő térdeimnek köszönhetően a földön kötöttem volna ki. A szívem hevesebben vert, mint valaha. Soha nem féltem még ennyire, mint most. Egyszerűen úgy éreztem, hogy mindenért, amit elkövettem ellene azért most meg fogok lakolni, hogy meg akartam ölni és azért is, hogy nem túl szép módon, de végül sikerrel is jártam. Igaz, hogy segítségre szorultam ahhoz, hogy véghez vigyem, mert az utolsó napjaiban mindent elkövetett annak érdekében, hogy az árnyékban maradhasson. Biztonságban. De ez sajnálatos módon nem jött össze neki. Azonban nekem sem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Hol volt idáig? Minden annyival könnyebb volt a számomra. Most pedig felbukkan. Egyszerűen nem értem. Mi tartott ennyi ideig? Azt akarta, hogy kiépítsem az életem? Hát ennél több időre lett volna szükségem, de akkor is.. Ez a helyzet nem jó. Nagyon nem jó. – Nem lehetsz életben.. Nem.. – Megrázom a fejemet, majd a biztonság kedvéért a szemeimet is megdörgölöm, de még mindig ugyanúgy előttem áll. Kezdek becsavarodni. Nem akarom elhinni, hogy ez a valóság. Másodszorra történik ez velem. Ez már sokkal több, mint puszta balszerencse. – Mit akarsz? Talán bosszút állni? Csodálom, hogy nem a beteges vadállataidat küldted utánam, hogy kiélvezhessék magukat rajtam. – A düh és a félelem kettőssége rázta a testemet, de próbáltam megmaradni a lábamon. Annyira nem lehetek gyenge, hogy összetörten hulljak a földre előtte.

A lelkem csak úgy remegett. Azt hittem, hogy sikerült megszabadulnom tőle, de most, hogy újra itt látom.. Nagyobb félelmet kelt bennem, mint amit valaha is éreztem a menekülésem során. Idővel megtanultam, hogyan játsszam ki az embereit, de szemben állni az apámmal az egy teljesen más helyzet volt, mert egyszerűen a puszta tekintete olyan rideg volt, hogy könnyeket tudod ébreszteni kiszáradt szemeimben. A lelkemmel együtt remegett a testem is és ezt, ha akartam volna se tudom álcázni. Mégis milyen undok játékot űz velem a sors, hogy két személy is, aki a kezeim által hal meg ily könnyedén életben marad, vagyis inkább újabb lehetőséget kap az életre? Csak más formában.
– De te nem akartad őket pórázon tartani. Hagytad, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak. Meg sem kellene lepődnöm, hogy a szabad akaratomról hallani sem akartál. – Mindig irányított. Betegesen irányításmániás volt, aki nem volt hajlandó egyszerűen elfogadni, hogy a lánya nem akar állandóan úgy viselkedni, ahogyan ő azt megkívánja. Nem valami robot voltam, amit csak úgy egyszerűen be kellett programozni. – Akkor mondd el, hogy mit akarsz és essünk túl rajta. – Nem akarok itt lenni vele. Nem akarok a közelében lenni. Olyan törékenynek érzem magam Ezio nélkül. Csak miatta voltam képes meghúzni a ravaszt. Előkészítette a terepet. Minden annyira tökéletes volt. Most pedig egyedül nézek szembe az apámmal, aki egyértelműen vámpír. Esélyem sincs ellene. – Nem az apámat öltem meg. Egy szörnyeteget és furcsa módon ugyanúgy szörnyetegként támadt fel. Micsoda meglepetés. – A nevetésem kicsit erőltetett, de csak azért, mert rettenetesen félek. A halál megnyugvást jelentene, de ő nem éri be ennyivel.

Rossz ember lennék azért, mert azt kívánom, hogy bárcsak meghalt volna az apám? Akár ezerszer is, ha ez szükséges ahhoz, hogy végleges legyen. Egy olyan szörnyeteg, mint ő maga nem érdemli meg azt, hogy életben maradjon mégis most is szemben állok vele és ez a valóság. Meg kell próbálnom felülkerekedni a félelmemen, ami nem lesz olyan egyszerű. De nem remeghetek továbbra is úgy, mint egy kocsonya.
– Szóval, most azt akarod mondani, hogy a másik hibája volt még véletlenül sem a tiéd, hogy ilyen nyomorult alakokat küldtél utánam? Nem értem anya mit látott benned. – Hogy egy kis érzelmet próbálok kifacsarni belőle? Lehet, de van azaz érzésem, hogy olyan könnyedén elbukok ebben a kis feladatban, mint abban, hogy eltegyem őt láb alól. Talán megpróbálhatnám valahogy felhívni titokban Ezio-t, de attól félek, hogy könnyedén meghallhatná, ahogy kicsöng az a nyamvadt telefon és kivehetné a kezemből, mielőtt bármi történne. Bár már az is egyfajta üzenetet küldene.
– Azért öltem, hogy szabad legyek… Nem a saját gyerekemet terrorizáltam a kezdetektől. Nekem nem voltak olyan beteg vágyaim, hogy marionett bábút csináljak belőle. Az egyetlen dolog, amit akartam az a saját akaratom volt. Biztos, hogy anya a szülésbe halt bele és nem lett öngyilkos az elviselhetetlen személyiséged miatt? – Ökölbe szorítom a kezemet, amikor hozzámér. Felpofoznám. Ott ütném, ahol értem, de nyugton maradok. Tudom, hogy mindez értelmetlen lenne. Pusztán szimbolikus. – Szóval nosztalgiázni akarsz? Köszönöm, kihagyom. – Mondom cinikusan és érzem, ahogy a növekvő adrenalin egy kicsit megszünteti a testem remegését.

Nem hiszem el, hogy valaki képes ilyen érzéketlen lenni. Vámpírként persze ez egyszerű, de emberként sem szorult belé sokkal több érzés, mint jelen pillanatban. Hogy képes valaki ennyire kiirtani mindent a lelkéből? Egyszerűen ezt nem tudom felfogni. Ja, persze. Nincs lelke. Ebben teljesen igaza van. Mert, ha lenne egy kicsi is, akkor nem így viselkedett volna velem.
– Akkor mindketten egyetértünk abban, hogy pocsék döntést hozott. Te boldogabb lettél volna vele, nekem pedig nem kellett volna végigszenvednem az életemet egy kevéske szabad levegőért. – Soha nem voltam olyan depresszív típus, aki a halált választana. Talán még én is inkább ezt az életet választottam volna, mint a halált abban a pillanatban, ha megtehettem volna, hogy a kezembe veszem a döntést és anyám helyett élek ezen a világon. Mert láttam volna azt is, hogy mindezek után még életben vagyok és tovább harcolok azért, hogy egyszer valami tényleg rendben lesz. – Az adrenalin, akkor fog lecsökkenni, ha végre búcsút inthetek neked, de ezúttal ígérem örökre lesz. Nem lesz több kibúvó. Meg fogsz halni és halott leszel. Talán még anyával is találkozol. – Nem fogom a béka feneke alá rejteni, hogy mire vágyom, hogy mit szeretnék elérni, mert szerintem teljesen nyilvánvaló mindkettőnk számára, hogy csak akkor lehet nyugodt életem, ha ő alulról szagolja az ibolyát és úgy, hogy semmi esélye ne lehessen az életre.

Utálom, hogy ennyire gyenge vagyok vele szemben. Egyszerű kis ember. Nem vagyok több. Pedig több szeretnék lenni. Olyasvalaki, aki méltó ellenfélnek tűnhetne a szemében, de nem, hogy csak egy ember vagyok még nő is, ami alapjáraton azt bizonyítja, hogy gyengébb vagyok nála. Pedig legszívesebben addig ütném, amíg bírom. Sokat edzettem az utóbbi időben, hogy eltereljem a gondolataimat, de még az sem készített fel igazán erre a pillanatra. Nem úgy viselkedtem, mint aki háborúba készül, de most nagyon is úgy érzem, hogy ott vagyok. Valamelyikünk ennek a háborúnak a végén meg fog halni. Ha én leszek, hát én leszek. De büszkén halok meg. Szabadon.
– Nem hasonlítok rád semmiben sem. – Megrázom a fejemet és határozottan tiltakozom ellene. Nem vagyok olyan, mint ő. Lehet, hogy a kék szemeimet tőle örököltem, de ennyiben véget is ér a hasonlóságunk még akkor is, ha nem ismertem az anyámat és fogalmam sincs, hogy milyen nő volt. Akkor is rá hasonlítok és kész.
– Képes vagyok rá. Csak ezúttal nem lesz szükségem fegyverre. Egyszerűen kitépem majd a szívedet a helyedről, ami már kővé formálódott. Az égvilágon semmit nem tudsz rólam. Miért akarsz úgy tenni, mintha ismernél? – Soha sem vágytam arra, hogy tökéletes kapcsolatom legyen az apámmal. Ez soha nem volt a vágyálmaim között, de idegesít, hogy úgy tesz, mintha bármi közöm lenne hozzá.

Miért van az, hogy a halál rögtön magához ragadta az édesanyámat, hogy nélküle kelljen felnőnöm egy zsarnok markai között, de őt mégsem képes megtartani magának? Hát nekem sincs rá szükségem és a halálnak sem. Ez nagyon remek. Bár nagyon örülnék annak, ha legalább beszippantaná a föld a lehető legmélyére, ahonnan már nincs kiút. Nem érdekel, hogy halott vagy sem. Csak ne tudjon belepiszkálni az életembe és maradjon a lehető legtávolabb tőlem. Ennyit akarok. Olyan nagy kérés ez?
– Persze, mert az igazmondásról vagy híres. – Megforgatom a szemeimet, de kitartok amellett, hogy semmi közöm nincs hozzá még akkor sem, ha a DNS-em egy bizonyos részét tőle kaptam. Valószínűleg az immunrendszerem kiirtotta belőlem, amiért igazán hálás vagyok.
– Nehogy azt hidd, hogy nem lennék rá képes. – Érzelmek ide vagyok oda. Megtenném, mert szükségem van a szabadságomra, amit ő könnyű szerrel elvehet. Soha nem engedem meg, hogy újra akár csak egy pillanatra is uralkodjon felettem. – Ó, ne nevettess. Csak nem most szeretnél egy kis apa-lánya programot szervezni? Köszönöm, de egyáltalán nem kérek belőled. Semmit nem akarok tőled csak, hogy maradj távol tőlem. Egész életemben elnyomtál és még fel vagy háborodva, hogy megöltelek? Nézz tükörbe és utána panaszkodj. Anya helyett neked kellett volna meghalnod. Minden annyival egyszerűbb lett volna. – A szavaim annyira semlegesek, mert őket nem hatja meg, viszont engem jó érzéssel tölt el, hogy végre szemtől-szembe megmondhatom neki, hogy mit is gondolok, mit érzek.

Ezek szerint nagyon rossz dolgot követtem el azzal, hogy megszülettem, mert folyamatosan rajtam csattan az ostor. Mikor azt hiszem, hogy szabad vagyok, akkor vagyok leginkább megkötve. Végig arra várhatott, hogy kezdjek magammal valamit. De jó, hogy nem tettem. Igazából nem is tudtam, hogy mit kezdhetnék magammal, de most már nem bánom, hogy nem nyúltam semmihez, mert mindent, amit eddig felépítettem volna azt porig rombolná. Így legalább nem veszélyeztetek semmit sem. – Szóval most felkínálod magad, mint hivatalos boksz zsák? Mert azt még be is vállalnám, hiszed vagy sem. Ami igazán felszabadító azaz, hogy megölhetlek. Nem ismerek ennél felszabadítóbb érzést és örülök, hogy újra itt vagy, mert kezdett elmúlni a mámor, amit a halálod után éreztem. – Megtenném még ezerszer, mert őszintén boldoggá tett, hogy megölhettem. Könyörtelenül, ahogyan ő tartott engem annyi éven keresztül elzárva a külvilágtól. Vagy, ha nem elzárva, akkor az embereiből kialakított kis csoda ketrecben járkálhattam csak. Furcsa, hogy mennyire el tudja tüntetni az adrenalin a félelmet a szervezetemből.  
A kezembe vettem édesanyám naplóját és elakadt a szavam. Nem tudtam, hogy mégis mit mondhatnék. El akartam olvasni az egészet, de nem előtte és nem most. – Miért nem mondtad el? Túlságosan élvezted, hogy tönkretehetsz? Mi történt veled, hogy ennyire becsavarodtál, mert nem hiszem, hogy egy normális nő beleszeretett volna egy olyan férfiba, mint te vagy és szeretném azt hinni, hogy az anyám normális volt. – A tekintetem végig a kis naplóra tapadtak. Egy kapocs az édesanyámhoz. Aztán felbukkan Ezio imádni való kutyája, majd ő maga is. Az órámra pillantok és rájövök, hogy egy ideje már találkoznunk kellett volna. Nem tudok megszólalni még mindig a naplót fürkészem. Nem merem kinyitni, de megszólalni sem bírok. A lelkem az övé. Nem. Soha.

Az ujjaim teljesen elfehéredtek annyira szorongattam azt a flancos naplót. Mély levegőt vettem és nem is igazán figyelve arra, hogy mi zajlik körülöttem kinyitottam. Anyám gyönyörű betűit pillantottam benne. Ismerem az írását, hiszen régebben volt egy kis dobozka, ami tele volt a dolgaival. Ezt az írást bármikor felismerném, ahogy kerekíti a betűket az túlságosan egyedi ahhoz, hogy valaki megmásíthassa. Mégis csak annyit bírtam tenni, hogy az írását tanulmányoztam. Olvasni nem bírtam. Az túlságosan fájdalmas lett volna. Nem fogok megtörni előtte. Nem itt és nem most. Nem adom meg neki ezt az örömet még egyszer az egyszer biztos. Egész életemben úgy irányított, ahogy akart és most megint irányítani akart azért adta a kezembe édesanyám naplóját, de nem fogom engedni neki. Nem és kész.
– Te így képzelted el, hogy a lányodat védelmezed? Hogy bezárod a négy fal közé, hogy kis híján már beleőrüljön abba, hogy nem több egy rabnál? Most pedig meg kellene enyhülnöm, mert elolvashatom, ahogy te és anya megismerkedtetek? Teljesen más ember voltál, akkor mert amióta csak ismerlek mindenki elkerül téged, mert egy szörnyeteg vagy. A múlt igazságai pedig mára már hazugsággá változtak. Mi a francért kellett mindenbe beleszólnod? Elválhattunk volna anélkül, hogy bármelyikünk is meg akarta volna ölni a másikat! – Legszívesebben odasétálnék Ezio-hoz, de nem akarom belekeverni őt ebbe. Nem akarom, hogy tudja mennyire sokat jelent a számomra, mert azzal nem csak őt keverem bele ebbe az egészbe, hanem a családját is és, ha nekik valami bajuk esne soha nem bocsájtanám meg magamnak.

Nagyobb biztonságba éreztem magam, hogy Ezio is itt volt. Valahogy maga a természete sugározta azt, hogy nem eshet semmi bajom, mert minden tökéletesen rendben lesz. Nem árthat nekem az apám. Ebben addig nem voltam biztos, míg nem volt itt, de most már nyugodtan mondhatom, hogy egy pillanatra sem aggódom. A naplót még mindig szorongatom a kezeim között. Legszívesebben hozzávágnám Frank-hez, hogy tartsa meg magának, de ez az egyetlen kapcsolatom az anyámhoz. Azonban, mi van akkor, ha valami olyasmit tudok meg róla, mit nem szeretnék? Ez az egész annyira zavaros. Akarom is tudni, hogy miket írt le anyám a naplójába és nem is. Mert megváltozhatna a róla kialakított kép a fejemben és nem szeretnék rá úgy emlékezni, mint egy idegenre, akiről naplóból tudok meg információkat.
– Kifogás arra, hogy miért nem tudtál apa lenni. Nem kell elolvasnom semmit sem. Egyszerűen tudom. Nem akartál az lenni, mert aki meg akarja próbálni az ott van a gyereke mellett és nem az embereit küldi, hogy foglalkozzanak vele és kísérgessék mindenhova, ami roppant idegesítő volt. Nem kellene kifogások mögé bújnod egyszerűen megmondhatnád az igazságot is, de tudom abba még a végén belehalnál és egy kis örömöt okoznál nekem. – Egyszerűen felfordul a gyomrom attól, hogy ennyire képmutató és most be akarja mocskolni az anyám emlékét a naplóval? Nem értem. Ha tényleg ez a helyzet, akkor nem akarom elolvasni. Anya volt az egyetlen fénysugár az életemben. Az én reményem, hogy valahonnan örököltem valami jóságot. Ezt nem teheti tönkre.

Képes leszek én valaha is úgy tekinteni rá, mint az apámra? Azok után, amit tett? Mikor egyáltalán nem volt az apám? Mondhatni szülők nélkül kellett felnőnöm? Csak bugyuta testőrök kísérgettek engem mindenhova, míg ő bezárkózva élte az életét. Elszigetelődött tőlem, mintha semmit nem számítanék. Nem hiszem el, hogy nem látta bennem anyát, hogy legalább azért velem akart volna lenni. A szemeimben talán önmagát láthatja, de ennyi. A vonásaim nem hasonlítanak rá. Anyámra ütöttem őt mégsem hatotta meg ez az egész.
– Sajnálom, hogy nem éreztettem veled tovább. Megkegyelmeztem neked, hogy olyan hamar meghúztam a ravaszt másodszor. – Emlékszem, ahogy a fájdalmas sikolya betöltötte a teret, de egyáltalán nem zavartattam magam. Jó érzéssel töltött el engem az, hogy megölhettem a saját véremet. Az apámat. Mégis mennyire vagyok beteges? Azzal akarom ezt megmagyarázni, hogy helyesen cselekedtem, de ugyanakkor, ha magamba nézek rá kell jönnöm, hogy nagyobbat nem is tévedhetnék. Talán igaza van és olyan vagyok, mint ő maga is. Egy szörnyeteg. A sötétség beköltözött a lelkembe és erről csakis ő tehet. Ő az, aki előcsalogatja belőlem a sötétséget, amit a lelkem mélyen rejtegetek. – Szóval nem tetszett? Ennyit tudsz hozzáfűzni? Az a rohadék kihasznált engem! Persze most már halott mit számít ez az egész, de csak azt intézted el, hogy több vér tapadjon a kezemhez. Hayden, azé a rohadéké és a tiéd. Pedig egyedül a tiédnek kellett volna. Egyedül tőled kellett volna megszabadulnom! – Nem hiszem el, amit hallok. Tudott róla és mégsem próbált változtatni rajta. Nem akarta abbahagyni ezt az őrült macska-egér játékot. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni!
– Mintha nem keveredtem volna elég bajba anélkül, hogy belevontál volna a munkádba. Nevetségesek a kifogásaid. Mondták már? – Kifogás hegyek. Ebből már várat lehetne építeni. Végül pedig hozzávágom a naplót, amit nekem adott. – Tartsd meg. Úgy akarok emlékezni az anyámra, ahogyan eddig. Nem fogod bemocskolni az emlékét. Nem hagyom, hogy bemocskold az emlékét csak mert neked úgy esik jól. Te hibáztál. Nem ő. Meghalt azért, hogy élhessek. Megtette az első lépést, hogy életem lehessen te pedig minden lépésnél megkeserítetted. Azon sem csodálkoznék, ha az első szavam az lett volna, hogy utállak, de azon meg végképp nem, hogy ott sem voltál, amikor kimondtam vagy megtettem az első lépést! – Nem tudom, hogy miért szakadt ez az egész pont most felszínre, de már annyira elegem volt az egész világból..