Tekintetét látva biztos voltam abban, hogy már elmondta a nevét, vagy csak próbált bemutatkozni. Reménykedtem abban, hogy csak az utóbbiról van szó, mert talán ennyire még én se lehetek szétszórt, hogy ne halljam meg a bemutatkozását. Bár nálam soha se lehet tudni, hiszen soha nem tudtam könnyen megjegyezni az emberek nevét, de talán ennyire még nálam sincsen baj, hogy pár másodperccel később elfelejtsem azt, amit mondott. Örülök, hogy megismertelek, jobban mondva a találkozásnak Clarissa. - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében és reméltem, hogy nem veszi zokon azt, hogy nem vettem észre a korábbi bemutatkozását. Akár mennyire is nem szerettem volna igazat adni neki ezzel a várossal kapcsolatban mégis csak egyetértettem vele. Ez a hely tényleg különleges volt és bólintottam arra, amit mondott. Nem akartam eme helyről többet beszélni, mert még nem igazán ismertem, de már most is pontosan tudtam, hogy mennyire különleges ez a hely, illetve van valami benne, ami nem nagyon engedi el az emberke, vagy ha mégis akkor előtt-utóbb az ember visszatalál ide. Szokásomhoz hívem megint össze-visszafecsegtem , de reménykedtem abban, hogy nem megyek az agyára vagy, ha igen, akkor lenne olyan kedves és leállítana engem. Nem tudtam pontosan, hogy miként barátkozzak, mert soha se voltak igaz barátaim,talán egyetlen egy személy volt, de őt is régóta nem láttam már. Mondhatni azóta, hogy vámpír lett lett belőle. Megmentettem az életét, de ő mégis mérges rám. Próbáltam helyre hozni a dolgokat, de nem nagyon sikerült. Talán egyszer sikerülni fog. Elmosolyodtam a reakcióján és még egy kisebb nevetés is elhagyta az ajkaimat. Pontosan tudja, hogy mi vagyok. Tudod vannak olyan emberek akiket érdeklünk és még se akarnak megölni, így emiatt ne aggódj. - kacsintottam a lányra, majd pedig újra kipillantottam az ablaküvegen és figyeltem azt ahogyan a házak és a fák elmosódnak. Egy darabig nem szólaltam meg, majd a kérdésére mosolyogva pillantottam rá. Nem is ismersz, de máris képes lennél ezt megtenni? - néztem rá kicsit csodálkozva, de a mosoly még mindig ott ült az arcomon. - Nem kényszerből jövök vissza. A testvérem jelenleg itt él és miatta jövök vissza. Nem rég tudtam meg, hogy él és még jó pár dolgot. El akartam menekülni, de rájöttem jobb szembenézni ezekkel a piszkos dolgokkal. - mondtam neki egyre komolyabban, majd pedig a fülem mögé tűrtem egy kósza tincset. - És téged mi hozott vissza? - kérdeztem tőle kíváncsian.
a hozzászólás Clarissanak készült, 343 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam.
- Én is örülök - vágtam rá csípőből, mintha kényszer fonala húzta volna ki torkom mélyéről, szinte bele is gabalyodott a nyelvem. A kínosság oldására az alaküvegen át kerestem a megoldást, de onnan csak elfolyott fák, arctalan öltönyösök, szaladó háztömbök mosolyogtak vissza. Mintha bárminek lenne értelme. - Tudja, hogy mi vagy? - hüledeztem újfent, és érezni véltem, ahogy torkomat elfogja a száradás. Kételkedően néztem végig a rezzenéstelen nő arcon. Nem viccel. Elképzelni sem tudom, hogy milyen beszélgetés árán kotyogta ki a sofőrnek, hogy milyen fajhalmaz szüleménye, de a gondolat is rémületbe ejtett. Az ilyennel óvatosabban kellene bánni, sokkal óvatosabban. - Nem is ismersz, csak felvettél az útszélről, és megosztottad velem a hátsó ülést? - replikáztam kérdése kérdéssel, és hamiskásan elmosolyodtam. - Családi zűrök... - Mosolyom vicsorgásba csapott, mely szinte grimaszba torzult. - Remélem megoldódik - biccentettem bizakodóan, majd arcomat az ablaküveg felé toltam. A kérdésre, hogy mi hozott vissza, kerestem a szavakat, húztam az időt, hadakoztam a kesernyésséggel és azzal a méretes gombóccal, ami torkomba telepedett. Az egészből csak akkor ocsúdtam fel, mikor a verőfényes napsütésben felderengett a házam monumentális, narancsos látképe. - Itt vagyunk! - Ugrottam fel finoman az ülésen, és jócskán bevertem a fejem a kocsi szilaj tetejébe.
a hozzászólás Clarissanak készült, 343 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam. Ennek örülök
Soha nem értettem azt, hogy miért fél annyira egy-két lény az emberektől, jobban mondva attól, hogy esetleg megtudják azt, hogy mik vagyunk. Tudni kell, hogy kiben bízhatunk és benne teljesen megbíztam. Taxinak tűnik a járgány, de nem szállít mindenkit. Ő az én sofőröm és benne és teljes mértékig megbízok, illetve már az életét is megmentettem. Mosolyogva pillantottam a lányra, majd a csöndes, de annál inkább hallgatózó sofőrre. - Igen, tudja, mert ő az én személyi sofőröm évek óta, illetve a takarítom is, ha esetleg arra van szükség. - mondtam neki egy kisebb habozás után, illetve a mondtad második felét kicsit halkabban mondtam. Nem voltam örült vámpír, de nekem is voltak rosszabb időszakaim, mint másoknak is, de ettől függetlenül normálisnak gondolom magamat, de lehet tévedek. Nem ismerek túl sok természetfeletti lényt, illetve embert se. Nem szoktam megbízni nagyon másokban, mert abból eddig soha semmi jó dolog nem történt. Mindenki lelép, vagy meghal. Nem tudok megmenteni mindenkit, illetve biztosan a múlt démonai miatt vesztek el mindenkit. Nem akarok arra a férfia gondolni. Talán már feladta a kutatást utánam, talán nem és soha se fogok tőle megszabadulni... Nem tűntél olyannak, aki most szabadult az elmegyógyintézetből, vagy mint aki az áldozatát keresi, főleg az a beszólásod után. - mondtam neki kuncogva és egy apró az ajkamba harapok. Tisztán emlékszem arra, hogy milyen "kedvesen" szólt hozzám, de mondjuk nem csodálom, hogy így fogadott, mert biztosan volt olyan, aki felcsípte volna őt. Én is remélem, de azt hiszem olyan, hogy normális és unalmas családi élet nem létezik, vagy legalábbis itt biztosan nem. - mondtam neki komolyan, majd pedig újra kinéztem az ablakon és figyeltem, ahogyan a házak összemosódnak a fákkal. Nem mentünk gyorsan, de mégse tudtam mindent kivenni pontosan. Talán amiatt is, hogy a gondolataimban messze jártam. Majd a szavai hallatára újra rápillantok kicsit érthetetlenül. Pontosan hova is érkeztünk meg? - néztem a lányra kicsit zavartan, majd pedig a sofőrre. Komolyan szerintem velem valami baj van, hogy a gondolataim mindig elkalandoznak. Nem tehetek róla, talán a sok könyv miatt van ez, hogy szeretek elkalandozni a gondolataimban, illetve különböző történeteket végig pörgetni a fejemben.
- Szóval beszálltam a saját járművedbe - vontam le a következtetést egy nyomatékos fejingatással. - Talán nekem van félnivalóm - hagyta el számat egy jóízű kacaj, persze a feltételezés csupán játékértékű, semmi komoly. Az elillanó mélabú, a fellendülő kedélyállapotom visszaadott valamit az örök mosolygós kislány érzetéből. Felvillanyozott. - Normális... na igen - horkantam fel elmélázva, magamban megjegyezve, hogy az enyém igencsak eltér mindenféle "tömegtől", de ahogy kapargatta a témát, úgy adta az ihletet elmémnek, ami a szavak hallatán vegyes felhozatalú emlékeket sorjázott. Hiányzott a fenének. - Akkor mi adna izgalmat az életünkbe? - tettem még hozzá szelíden csengő hanghordozásban, mert észrevettem, hogy elég passzív beszélgetőtársnak bizonyulok. Pedig a cél tényleg az volt, vagyis aszerű, hogy kellemes társaságnak tűnjek, nem egy darab antiszociális rönknek. Mikor a négykerekű a begördült az utcánkba, én pedig kikelve magamból örömködtem, Daisy finoman utalt rá, hogy nem avattam be boldogságforrásomba. - Itt lakom - feleltem egyszerűen, és az alaküvegnek nyomtam orromat, somolyogtam. - Szeretnél bejönni? - ráztam kicsit fel magam az elmélyülésből. - Meghívnálak egy... instant kávéra - húztam el a számat, mikor számba véve a rakományomat rájöttem, nemigen tudnám többel, jobbal, mással kínálni.
a hozzászólás Clarissanak készült, 343 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam. Ennek örülök
Hamar rá kell jönnöm, hogy egy részem igenis utál szellemként élni. A város utcáin sétálva, senki vagyok, valahol elvesztem a két világ között, emlékek nélkül, valamit megtudtam, amit eddig még nem igen vettem komolyan. Egyszer boszorkány voltam én is. Egy azok közül, akik jó eséllyel engem is észrevesznek. Egy nő a távolban kissé eltátja a száját, amikor észrevette, hogy egy sietős léptekkel közeledő férfi, egyszerűen átsétál rajtam. Vállat vonok és tovább megyek, mire a nő közelébe érhetnék, az elfordul és elsiet. Jellemző. Aki lát, előbb rohan el, mielőtt gondolkodna, vagy esetleg segíthetne nekem. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy ember vagy boszorkány, vagy bármi más legyek újra, akit mindenki észrevesz, de hülyeség lenne tagadni, hogy igenis vágyok arra, hogy újra valaki legyek és ne egy senki mindenki számára. Az utca ugyan hosszú volt, de valamiért egyben kicsinek tűnt. Ahogy elfeledkeztem, egyszerre lett minden sötét és kevésbé boldog vagy gondtalannak tűnő, mint amilyen itt volt. Aztán ahogy újra a városban találom magam, észreveszek egy nőt. Egy nőt, aki szinte tükörképem lehetne. Lassan közeledem felé, nem akarom megrémíteni vagy ráijeszteni, soha nem tudhatom, hogy lát e valaki vagy sem, és nem akarom, hogy őt még mellé bolondnak is nézzék. Ahogy előre haladok, valami furcsa érzés kerít magába. Valami, ami eddig még nem fordult elő velem. Olyasmi, amit akkor érezhet valaki, ha egy kedves ismerősre lel. Aztán szemem előtt lepereg egy rövid képsor. Soha nem látott nő, aki óva int, hogy kontrolláljam a képességem. -Ne élj vele vissza…Ne tedd…Keresd meg a testvéred és…. Ő halottnak hisz engem, de te tudod, hogy…-a kép éles, a hangok viszont sejtelmesek és szinte tudatomat égetik. Sikítanék a pillanatnyi fájdalomtól, de inkább összeszorítom a fogam és a falnak vetem hátam. A lány arcát bámulom, és mintha a nőt látnám az emlékfoszlányból. Egyre sűrűbben fordul velem elő, hogy egyszerűen elkap a hév és egy-egy apró emlékkép elő nem tör elmémből. De ez a kép…ez új, pedig mindig ugyan azok a képsorok ismétlődnek. Java részt a halálom képsorai. -Anyám?-kapom el a lány kezét óvatosan, de tudom, hogy a hűvös érintésen kívül semmi haszna nincs, nem fogja tudni, hogy mi volt ez. Hacsak nem… reménykedem, hogy nem lát meg, hátat fordítok neki és inkább elindulok az utca másik felére. Mit sem törődve az autókkal lépek határozottan, vissza se nézve az ijesztően rám hasonlító nőre. Nem lehet. Ilyen egyszerű nem lehet a megoldás. Anyám meghalt. Nem emlékszem erre, de érzem. A képsor, amit láttam rémes volt és véres, egyértelműen sugallta, hogy halála közelébe jutott. Annyi minden kezd el kavarogni bennem, hogy azon kapom magam, az autóút közepén állok ledermedve a felismeréstől. Nem lehet a testvérem. Vagy mégis? Egyáltalán hogy nézhet ki szinte úgy, mint én? Reinkarnáció? Kizárt, hisz minden bizonnyal a lelkem két világ között ragadt.
Sok minden történt az elmúlt napokban, így talán nem csoda, hogy úgy gondoltam, hogy kicsit tovább fogok időzni a városban és próbálom átgondolni a dolgokat. Részben szerettem volna kiélvezni az utolsó napsugarakat, mielőtt beköszönt a tél és újra hideg lesz. Persze azzal az idővel se volt semmi bajom, de jobban szerettem kicsit a melegebb időjárását. Lassan sétáltam a tömegben a gondolataimba elmerülve. Néha-néha nekem ütközött egy-egy ember, de nem törődtem velük, pedig kizökkentettek a gondolataimból, de pár pillanat múlva ott folytatódtak, ahol abba maradtak. Elhaladtam egy cukrászda mellett is, ahova betértem és kicsit megpihentem. Élveztem a sütemény minden egyes darabját, de mint minden jónak, ennek a jónak is vége szakadt. Elbúcsúztam az eladótól és újra útra keltem, de olyan fura érzés kerített hatalmába, amit nem tudtam hova tenni. Próbáltam elhessegetni, hiszen biztosan csak a vágyaim miatt érzek így. Szerettem volna egy élő rokont, egy testvért vagy édesanyámat visszakapni, de tudtam jól, hogy ez képtelenség. Láttam ahogyan a lángok a ruhájába kapnak, de azt már soha nem tudom meg, hogy mi lett a vége... Megálltam egy kirakat előtt és figyeltem a ruhákat. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon és már azon gondolkoztam, hogy esetleg az egyiket meg is veszem, hiszen ezzel még Gannicus-t is meg tudnám lepni, de hirtelen olyan érzésem lett, mintha valaki figyelne. Körbepillantottam és megláttam egy lányt. Annyira ismerős volt, de még se ismertem. Hasonlított rám kicsit, de még se volt teljesen olyan, mint én, de olyan érzésem volt, hogy ismerem őt. Hasonlított a szeme édesanyáméra és a tekintete is olyan ismerős volt. Figyeltem őt, de nem mozdultam meg egészen addig, amíg hirtelen nem lett rosszul. Nem értettem, hogy az emberek miért nem segítenek neki. Elkezdtem rohanni felé, de ahogy egyre közelebb értem egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy egy szellem áll előttem. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, amikor hirtelen elkapta a kezemet és anyunak szólított. Egy pillanatra még le is fagytam, így mikor utána fordultam, már nem tudtam elkapni a kezét. Figyeltem ahogyan rohan, majd pedig az úttest közepén állt. Láttam, hogy jön egy autó és az se érdekelt, hogy szellem, mert biztosan érzi azt, amikor átmennek rajta, illetve annyira zavartnak tűnt. Odarohantam és még éppen időben elrántottam onnét és a járdára vonszoltam. Gyorsan végig pillantottam rajta, hogy minden rendben van-e vele.- Jól vagy? - kérdeztem tőle aggódva, majd ahogyan egyre jobban szemügyre vettem, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy hasonlítunk és talán nem is kicsit. - Esetleg ismerlek? - kérdeztem tőle kedvesen, bár sejtettem a válaszát, hogy nemleges lesz. Az emberek arcát megjegyzem, de akkor miért annyira ismerős, ha soha nem találkoztam volna vele?!
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Természetemből fakadóan, mondhatjuk így, szerettem a tömegben és a tömeggel sodródni. A baj ezzel csak az volt, hogy én magam jó pár száz éve nem voltam e tömeg része. Az indok egyszerű, nem szükséges túlmagyarázni. Meghaltam, szellemként, pedig nem sokat számít, hogy milyen szerepet játszik ez a világ az életemben. Szerettem volna megtudni, hogy van e valaki, vagy valakim, aki érdeklődik irántam, aki a családom, esetleg visszahozat a halálból. Utóbbira több jelentkező is volt, de egyik ajánlat sem volt olyan, amit egyből elfogadtam volna. Nem akartam másokhoz és másoknak tartozni, nem meglepő hát, hogy még mindig szellem vagyok. Az utcán sétálgatva megpillantottam valakit, aki a kelleténél jobban hasonlított hozzám, ugyan pontosan tudtam, ha itt és most letámadom, őt fogják bolondnak nézni, mert más nem fog látni engem, csak őt, ahogy a levegővel beszél. Abszurd helyzet, cseppet sem bizalomgerjesztő. Mindennek ellenére, szeleburdiságomból fakadóan próbáltam elkapni kezét, és kerek perec a lényegre térni. Aztán kapcsoltam, hogy ez talán nem a legjobb ötlet volt tőlem. Szó szerint elszaladtam, de az emlékképek, melyek tudatomba martak, gyorsan és hirtelen törtek rám, és egyszerűen fájtak. A lány utánam siet, még ha engem a legkevésbé sem zavart, hogy az autók között toporgok. Nem a legkellemesebb érzés, de mondhatni, már megszoktam. -Élek… -jelentem ki, kissé félreértelmezve a fogalom valós tartalmát. Azért ez távol van attól, amit normál értelemben véve életnek nevezhetünk. A mellettünk, illetve konkrétan csak mellette elhaladók érdeklődve pillantanak felé. Nem látnak, jellemző reakció. Mindenki csak azt látja meg, amit akar, így engem nem. Mondjuk ezért néhány esetben hálás is vagyok. –Ugyan ezt kérdezhetném, de kérlek, kövess.-zárom rövidre ezt a beszélgetést, és belépek a sikátorosabb részhez, egy tűzlépcsőre ülve.-A te érdekedben, mielőtt bezárnának, vagy valami. Ugyanis olyat próbáltál megmenteni attól, hogy elüsse egy autó, aki lényegében véve már meghalt.-mosolyodom el, fanyar, de őszinte reakcióval. Valamiért késztetést érzek a beszédre, így egyből folytatom is, mintha mi sem történt volna. -Tudod, úgy nézel ki, mint az anyám. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy őt láttam. Nem igazán vannak emlékeim abból az időből, mikor, hogy is mondjam... valóban éltem. Szellemként ébredtem, miután egy farkas génekkel rendelkező valaki keresztül harapta a nyakam. Az indokot nem igazán tudom, de valami olyasmi jelent meg akkoriban a ma már ügynek nevezett haláleset körül, hogy boszorkány voltam. Ha hihetek a szóbeszédnek. Fogalmam sincs, semmit sem érzek mostanság, úgy száz éve legalábbis.-csacsogok arcomon ott ül mosolyom, ami igazából soha nem hervad le onnan, ha ilyen téma van, mégis kicsit túlzás lehet. Vagy mégsem. Nem vagyok az a bánkódó típus, aki elszalasztott lehetőségek után sír. Eddig is jól bírtam ezt, szerintem ha másképp élnék, az nem működne igazán. -Bocsánat, sokat beszélek.-kapom magam azon, hogy csacsogásom még mindig tart, és őt valószínű annak a fele sem érdekli, amit mondtam.
Alkonyodott, amikor beértem Mystic Falls-ba. A kisváros esti idillje és harmonikus moraja a bőröm alá kúszott és engem is azonnal magával ragadott. Imádtam a kiülős kocsmákból és kávézókból szűrődő ritmusos dallamok egyvelegét hallgatni, a péksütemények és a helyben sült pizzák finom illatát érezni, valamint szememmel figyelni, ahogy az egymásba karoló párok andalognak az utcán, ahogy az energikus kamaszok a járdaszegélyen egyensúlyoznak és ahogy a szerető szülők törölgetik a fagylaltos arcú kisgyermekeiket. Legjobban azonban a természet alkotta csodát imádtam. A horizontom közepéig nyúló épületek robusztus falai némiképp eltakarták előlem a csodaszép kilátást, de így is sikerült elég jól beépülniük az aranyszínű napkorong által nyújtott tökéletességbe. Az ég alján elnyúló hosszúkás felhők a rózsaszín és a narancssárga árnyalataiban játszottak és folyamatos mozgásban voltak, de arra ügyeltek, hogy ne takarják el a természetes fényt sugárzó energiaforrásunk. Majdnem sikerült elfelejtenem, hogy miért vagyok itt. Az igazság az, hogy nem akartam szándékosan kiverni a fejemből, de mindenképpen jobban teltek azok a perceim, amikor nem azon járt az eszem, hogy kihez érkeztem a városba. Mystic Falls jelenlegi csendje sok mindent segített mellőzni, habár pontosan tudtam, hogy csak a felszínen ilyen nyugodt és harmonikus ez a település. Igazából a híre a határon túlra is eljut minden egyes természetfelettihez vagy olyan normális emberhez, aki tisztában van más fajok létezésével. Tovább figyeltem a várost, hogy kissé megnyugtassam magam, mielőtt valóban belerángatom magam az izgalmak sűrűjébe. Azonnal görcsbe szorult a gyomrom, amikor az ikertestvéremmel való találkozásra gondoltam, így hamar visszavezettem figyelmem az esti homályba vonuló városba. Rögtön kiszúrtam egy oda nem illő elemet. Egy korombeli – és rendkívül szemrevaló – férfi dülöngélt ide-oda egy piás üveggel a kezében és egyáltalán nem törődött az esetleges akadályokkal. Eszébe sem jutott fél lépéssel arrébb állni, amikor szembejött vele egy terhes kismama, aztán egy járókeretes öregember. Felháborodottan néztem, ahogy dülöngél és megbotránkoztam, hogyan képes valaki már ilyen korán ilyen mértékben lerészegedni. Persze az is lehet, hogy nem csupán alkoholt fogyasztott, hanem valami csodaport is használt a megfelelő elmeéllapot elérése érdekében. - Hahh... - horkantam fel ijedten. Elég volt egy pillanatra nem az autóútra figyelnem és haladó kocsim elé azonnal kiugrott egy eléggé meggondolatlan fiatalember. Levettem a szemem a részeg férfiról és egy másodperc törtrésze alatt kipattantam az autómból. Nem is törődve azzal, hogy a hirtelen megállás a mögöttem haladó autónak esetleg nem tetszik, odarohantam a kocsim elé, ahol a földön feküdt a férfi. Remegő végtagokkal hajoltam le hozzá, pedig egyáltalán nem akartam tudni, hogy mit tettem vele. Egészen pontosan fogalmazva, csak akkor érdekelt, ha életben van. Abban az esetben, ha bármiféle súlyos károsodást okoztam neki, amely az esetleges halálához vezet... hát arról inkább nem akarok tudni. Persze jobb tudni egy ilyen fontos dologról, mint telihold idején szembesülni az egésszel. Tudom, hogy rettenetesen önző dolog, de amikor kitapogattam a férfi pulzusát és éreztem az ütemes dobbanást, a megkönnyebbült sóhaj nem az ő életének szólt. Természetesen boldog voltam, hogy nem halt meg, de leginkább annak, hogy nem vagyok gyilkos. Nem fog kiújulni a vérfarkas átkom, egyelőre. - Nagyon sajnálom. Azonnal hívok segítséget. - mondtam, amikor láttam, hogy nyitogatni kezdi a szemeit és remegő kézzel kutattam a kabátom zsebébe a telefon után.
J elen pillanatban nem is állhattam volna messzebb a józanságtól. Tudom, hogy megígértem Katherine-nek, hogy keresek egy tartalék boszorkányt arra az esetre, ha a kis hasonmás nem lesz hajlandó megtenni, amit megígért. Bár, akkor már én is szívesen elbeszélgetnék vele. Nem értem, hogy mégis miért vannak oda érte annyian. Egyszerűen nevetséges. De nem is ez az egész Katherine ember lett dolog okozta a bánatomat, amit az alkoholba próbáltam megfojtani, de nagyon úgy tűnik, hogy sem megfulladni nem képes az alkoholban sem pedig feloldódni. Tökéletesen úszkál benne. Sőt még kedvét is leli abban, hogy egy kicsit szórakozhat rajtam. Na, meg persze milyen mókás már az, hogy alkoholban úszkálhat. Talán egyszer nekem is ki kellene próbálnom, hogy ahelyett, hogy magamba öntöm megtöltök vele egy egész medencét és úszkálok benne. Bár nem hiszem, hogy túlságosan pozitív élmény lenne, de egyszer mindent ki kell próbálni. Nem érdekelt, hogy különösebben mások, hogyan néznek rám. Nem törődtem azzal, hogy nem megyek szerintük egyenesen. Nekem tökéletes egyenesnek tűnt arról nem tehetek, hogy ők ezt nem képesek észrevenni. Meg aztán magasról teszek másokra. Meg a véleményükre. Egyenesen feldughatják a hátsójukba. Nagyon nem tud érdekelni most semmi. Még a mai napig nem tudom, hogy akarok-e apa lenni avagy sem. Mégis felbukkantam a fiam életében, hogy egy kicsit tisztázzam a szálakat. Most mi értelme lett volna hagyni őket civakodni, amikor a semmiért teszik? Pontosan ugyanazért, amiért a fiam tönkretette szegény lánynak hazugságokra épülő életét. De milyen szép élete is volt! Nem mindennap játszhat valaki hercegnőt, miközben köze sincs igazából a királyhoz. Legalábbis nem ilyen hosszú ideig. Ezért még gratulálnék is neki, bár kétlem, hogy bármelyikük is hozzám kíván még szólni. Nem voltam hajlandó kétszáz évvel ezelőtt úgy viselkedni, ahogyan kellett volna. Egy családfőként. Most pedig ebből adódóan lett egy csomó, apró kis probléma. Nem tudom, hogy sikerült-e kicsit közelebb sodornom őket egymáshoz, de az ölelkezés, amit levágtak határozottan pozitív irányba mutat. Bár ki tudja, hogy miről akarta elterelni a figyelmét azzal az öleléssel. Az is lehet, hogy a fiam már halott. Nem.. Az alkoholtól mindig kiteljesedik a fantáziám. Inkább azon kellene agyalnom, hogy megoldást találjak Katherine helyzetére. Egy nagy puffanásra kapom fel a fejemet. Az üveg pia, amit eddig tudatlanul hordoztam a kezemben rögtön kihullott onnan. Az eper szőke hajzuhatag villámcsapásként térített magamhoz. Az nem lehet.. Nem. Kenna körülbelül egy évszázada halt meg az én hibámból. Egy vadászcsapat körülvett minket és esélyünk sem volt a túlélésre. Soha nem bántam még semmit sem annyira, mint azt, hogy veszélybe sodortam az életét. Sőt nem csak veszélybe sodortam, de miattam halt meg. Az életét áldozta értem. Mégis ki vagyok én, hogy valaki feláldozza az életét miattam? Egy senki. A fiamat is hátrahagytam. Tudom jól, hogy Kenna-nak nem volt senkije, de ez még nem jelenti azt, hogy olyan semmit érő élete lett volna. Talán úgy gondolta, hogy egy napon rendezni fogom a viszonyomat a fiammal, de a történtek után kétlem, hogy hamarosan közös vacsorákat tartanánk. Meg együtt ünnepelnénk a karácsonyt. Visszatértem önmagamhoz, mintha nem is uralta volna az egész testemet az alkohol. A segítségére siettem a lánynak nem csak azért, mert Kenna-ra hasonlított, hanem sosem szerettem, ha egy nő ennyire kétségbe van esve. Szívesebben nézem, ha a gyűlölettől szikrázik egy nőnek a szeme és potyognak a könnyei, mint ilyenkor. – Hadd segítsek. – Mikor meggyőződtem, hogy minden kedves bámészkodótól eltakarom mit is csinálok sebet ejtettem a csuklómon, majd a férfi szájához nyomtam. Minden további kérdés nélkül. – Amúgy Damian vagyok. – Kacsintok a lányra, aki valószínűleg halálra rémült. Nincs hova menekülnie. Ahogy ennek az alaknak sem. Mindkettejüket könnyedén megigézhetem, hogy ez az egész meg sem történt.
Nem tudtam azt, hogy milyen lehet szellemként élni, mert soha nem voltam még az. Egyszerűen csak azt tudtam, hogy milyen érzés lehet láthatatlannak lenni és elveszettnek lenni. Eleinte én is az voltam, de szép lassan egyre bátrabb lettem és egyre jobban kezdtem beilleszkedni a világba. Természetesen az is sokat számított, hogy minél több ideig éltem, annál könnyebb volt alkalmazkodni az újdonságokhoz, esetleg a magányhoz vagy a veszélyhez. Nem mondanám, hogy a szellemeket kifejezettem szerettem, mert sokan közülük eléggé bosszantóak voltak és bármire képesek lettek volna azért, hogy visszahozzam őket az életbe. Nem voltam szívtelen csak úgy éreztem, hogy nincs mindenek helye már ebben a világban, főleg az olyanoknak nem, akiknek olyan fekete a szívünk, mint az ében. Túl sok kegyetlenség volt már ebben a világban és még több szerintem senkinek se hiányzott. Soha nem érdekelt az, hogy mit gondolnak rólam mások, így talán ezért se érdekelt az, hogy egy olyan személy irányába mentem, akit senki más nem láthatott vagy legalábbis mindenki úgy tett, mintha nem is létezne. Pedig biztos voltam abban, hogy más boszorkány is elhaladhatott mellette. Eleinte nem akartam oda menni, de annyira hasonlított rám és volt valami abban a lányban, ami a kíváncsiságomat felkeltette. Olyan gondolatok jelentek meg a fejemben, amiknek következtében még is azt gondoltam volna, hogy meghülyültem. Nem tudtam volna megmondani pontosan azt, hogy miért is mentettem meg, hiszen senkinek nem lett volna semmi baja. De valahogy nem volt szívem ahhoz, hogy átmenjen rajta egy autó. Biztos vagyok abban, hogy neki is vannak még érzései, mert nem tűnik olyannak, aki éppen azt tervez, hogy lemészárolja a fél várost. Sokkal inkább tűnt kedvesnek, elveszettnek és szomorúnak. Valami miatt úgy éreztem, hogy segítenem kell neki. Követem őt és figyelmesen hallgatom, majd egy kisebb habozás után mellé ülök. - Azt hiszem eléggé érdekes szellem vagy. Mármint egy olyan, aki törődik az élőkkel, mert sok szellemet nem érdekelt volna az, hogy az utca közepén úgymond magamban beszélnék. - mondtam neki csodálkozva, de továbbra is őt néztem. Minél több ideig figyeltem őt, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy valahonnét ismerem. Egyre több ismerős vonást fedeztem fel benne. Figyelmesen hallgattam őt és egyre inkább kezdtem úgy gondolni, hogy esetleg a testvérem lehet, de az képtelenség, hiszen édesanyámat máglyán égették el, legalábbis én így tudtam. Nehezen tudtam volna elhinni, hogy több száz évig meglapult volna a sötétségben és közben új családot alapított volna. Egyszerre töltött el szomorúsággal ez a gondolat és boldogsággal, hiszen ez azt jelentette, hogy legalább nem halt meg, vagyis nem akkor és nem olyan körülmények között. Figyeltem a lányt, de jó darabig képtelen voltam megszólalni. - Szóval úgy nézett ki, mint én? Csak gondolom idősebb volt és véletlenül nem, Neferiti-nek hívták? - kérdeztem tőle kíváncsian, bár kicsi esélyt láttam arra, hogy esetleg az édesanyám még mindig a valódi nevét használta volna akkor is. De egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy van valami kapcsolat köztem és a lány között.- Semmi baj. - mondtam neki kedvesen, majd kisebb habozás után megszólaltam. - Sibyl vagyok. Te pedig? - kérdeztem tőle kíváncsian és közben folyamatosan próbáltam az abszurdabbnál abszurdumúbb gondolataimat elvetni.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Ahogy megláttam, mire készül a lány, gondolkodás nélkül én is a segítségére siettem. Tisztában voltam vele, hogy sokak az orruknál tovább szinte képtelenek látni, így észre sem veszik a szellemeket, vagy ha boszorkányok, látók, igyekeznek nem törődni velünk. Százötven év alatt nem egyszer éreztem azt, hogy épp annyira idegesítenek az emberek és az, hogy az orruknál tovább nem képesek látni, mint mindenki más, aki semmibe vett. Annyi mindenki ragadt itt és mégis olyan kevesen voltunk, aki pedig nyugalomra talált, egyik napról a másikra eltűnt, és létezése örökre megszűnt. Engem viszont ide kötnek a dolgok, amiket ki kellett derítenem, amihez segítségre volt szükségem. Önző gondolat vagy sem, ez volt az igazság, és vágytam rá, hogy megtaláljam azt, ami nem enged innen. -Tudod, sokan elfelejtik, hogy ők is egykor emberek vagy legalábbis testben élők voltak. A vámpírok és a többiek, nem igen vesznek észre, a boszorkányok meg egyszerűen nem akarnak olyasmibe belefolyni, ami nem az ő dolguk. Épp ezért sokan abban keresik az örömüket, hogy rémisztgessenek és megfélemlítsenek mindenkit, hogy újra élhessenek. A kivételből pedig egyre kevesebb van.-ismerem el, vállat vonva, a lépcsőre ülve. Figyelem, ahogy helyet foglal, s lepcses számnak köszönhetően olyasmibe kezdek bele, amihez neki nem sok köze van. Valami azt súgta, hogy benne megbízhatok, hogy ő nem lesz egy újabb zsákutca, de nem akartam előre inni a medve bőrére, mégis ahogy átjárt ez az érzés, úgy nyíltam meg előtte, mintha csak ismerném. Persze nem tudhattam. A hasonlóság nyilvánvaló volt, de nem tulajdonítottam neki még sem annyit, hogy fékevesztett gondolatokat és reményeket ébresszek miatta magamban. -Nem tudom… Az biztos, hogy hasonlított rád, ahogy rám is, de nem emlékszem a nevére. De az előbb… Emlékeztem arra, ahogy meghalt. Ahogy arra kért, hogy keressem fel a nővérem, mert majd ő segíteni fog. De azt nem mondta, hogy miben. Talán mégis van egy ötletem.-felelek kérdésére őszintén, de emlékek nélkül, emlékfoszlányokból nem sokra jutunk, ha így haladunk. –Azt hiszem ahhoz lehetett köze, ahogy éltem. Amiért meghaltam. Tettem valamit, amit nem lett volna szabad, meghaltam, illetve megöltek, és itt ragadtam. Most pedig ezt egy olyannak mesélem el, akit valószínűleg ez hidegen hagy. Jellemző, sokat beszélek.-mosolyodom el, de egyszerűen képtelen vagyok fékezni a nyelvem. Segítségre van szükségem, és ahogy itt ülünk, olyan érzésem van, hogy megtaláltam valakit, akinek létezésében még csak nem is reménykedtem. Ahogy bemutatkozik, úgy mosolyodom el, mert a különlegesen szép neve pontosan illik hozzá. -Gyönyörű neved van.-ismerem el, majd észbe kapok, hogy az illem azt kívánja, én is mutatkozzam be neki. – Melisandre. A nevem Melisandre. -hangom kissé bizonytalan lesz, mert néha már ebben is kételkedem, ahogy minden másban, ami körülöttem történik. –Annyi mindenkivel találkoztam már, de senki nem kezelte ilyen könnyen a tényt, hogy egy szenilis és cserfes szellemmel beszélget. Kivéve, aki szellem volt, nyilvánvaló. Bocs, megint nem tudok féket tenni a nyelvemre.-vonok vállat, mosolyom szélesebb lesz, és végigsimítok barna hajamon, ami a megszokott fonatban díszeleg.
Sajnos nem voltam olyan szerencsés, hogy vámpír legyek. Nekik nem kell foglalkozniuk azzal, hogy mikor mennyit és hogyan edzenek, de... őszintén szólva, engem nem zavar, hogy futással kezdjem a napot. Szinte hobbivá vált, ami nem is annyira furcsa, hiszen ezzel foglalkozm azon kívül, hogy utazó vagyok, és ezáltal... hát sokat utazom, még ha ez eléggé morbid és groteszk is. Vagy erre mondják, hogy angol humor? Mindegy, nem ez a lényeg. Cassidy remek kifogás volt, hogy a városba jöjjek, de az tény, hogy... vele sokat kell még foglalkoznom a jövőben. Valamiért... fontos nekem. Nem tudom, miért. Talán benne látom azt, akinek nekem kellene lennem. Egy talpraesett vámpírvadász, akit mellesleg én bíztatok folyamatosan arra, hogy maradjon a Salvatore família nyakán. Nagyon összekeveredtek ezek a szálak... már nem tudom, hogy mi és hogyan van. Futás közben végül egyetlen dologra lettem figyelmes. Egy férfira, aki velem szemben állt az utca közepén, és engem bámult... de hiába közeledtem, nem távolodott el és nem sétált le a járdáról. - Hé. Jól van? - álltam meg lihegve, de a tekintete túlontúl sok jót nem sugallt.
Visszatérésem óta több időt is eltöltöttem már társaim kíséretében. Sloan egészen lelkesnek bizonyul, mely nem meglepő. Ő szervezte meg visszahozatalomat, s meg kell hogy mondjam, elbűvölően vezényelte le mindezt, kihasználta a lehetőségeket, s azt kell mondanom, remekül ismerte a kiskapukat is. Most már csak a hasonmások megszerzése a legnagyobb célkitűzés.. a vérüké annál inkább.
Sloan közölte velem, hogy kit állított rá Amara hasonmásának egyikére, s nem volt más dolgom, mint értesülni, hogy mégis hogyan halad a feladatával. A menetrend, melyet követ, elég gyorsan a tudomásomra jutott, így mikor futás közben felém tartott, csupán megálltam vele szemben, és magam előtt összekulcsoltam az ujjaimat. Sejtettem, hogy ő ettől le fog lassítani, s meg fog állni.
- Most elnézem neked, hogy nem tudod, ki vagyok, hiszen még nem láthattál. Markos. - nyújtottam felé kezem, és arckifejezését látva mosoly kúszott ajkaimra.
Vártam, hogy megszólaljon, bár jelenleg el sem akartam képzelni, hogy milyen lehetek. Le vagyok izzadva, illetve nagyjából úgy lihegek, mint egy szomjas kutya... De mikor elhangzott a neve, ez már lényegében értelmét veszítette... Markos... tehát visszatért... mégis itt van. Nem tudom, hogy miért és hogyan, de pontosan úgy néz ki, ahogyan arra számítottam. - Te... sajnálom, én nem tudtam - ráztam meg a fejem, miközben próbáltam elcsitítani felgyorsult légzésemet. - Okkal... okkal kerestél meg engem, igaz? - kérdeztem végül, szinte rögtön a tárgyra térve. Ahogy ránéztem, valahogy sejtettem, hogy nem bájcsevelyt készül lefolytatni velem... legalábbis remélem. Nem lennék vevő rá.
Egykoron mikor még valóban élőként mozoghattam, egyet mindig is elvártam. Az alázatosságot. Ahogy azonban látom, a világ egyre csak változik, s már a normális férfi és női etikett is feledésbe merül.
- Az eszed vág! Tökéletes! - mosolyodtam el szélesebben, majd kihúztam magam, és félrebillent fejjel fürkésztem arcát. Rögtön kiszúrtam, ha valaki fél... ha valaki titkol valamit, és ha valaki hazudik. Talán pontosan tudta ő is, hogy így van. - Mi a helyzet a kis hasonmásunkkal? Szükségünk lesz rá hamarosan. Hol találjuk meg? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Tulajdonképpen ez érdekelt leginkább. A többi már felesleges mese lenne.
Még mindig teljesen lesokkolt a helyzet. Erre pont most... pont itt egyáltalán nem számítottam. Próbálkoztam felfogni, hogy mi is történik, de mire megtörtént volna, ténylegesen a tárgyra tért. Azt kell mondanom, hogy... már értem, miért ő a vezetője ennek a nagy csoportnak. Minden ismérvét magában hordja, amelyet egy vezetőnek kell. - A Whitmore főiskolán van... de már sejt valamit rólatok... ő is, és a családja is - nyeltem egyet. - Vigyáznotok kell, mielőtt... rájönnek, hogy miként akadályozhatnak meg titeket... minket - fordítottam el a fejem. Nem engedhettem, hogy lssa rajtam, inkább kihátrálnék már ebből az egészből.
Próbáltam kiismerni az arcát, de jelenleg a szavak sokkal nagyobb hangsúlyt érdemeltek, mint azok az érzelmek, amelyek az arcán tükröződtek.
- Whitmore főiskola? Remek. - jegyeztem meg, megdörzsölve az államat, mintegy kifejezve, hogy gondolkodom, de nem tartott ez sokáig, gyorsan el is mosolyodtam a magam szokványos, ördögi mosolyával. - Csak pár nap. Készülj fel, kedvesem. Csak pár nap. Addig is, tartsd figyelemmel, ami történik. És ha értékes információt kapsz, értesítsd a családod. - fordítottam hátat neki, majd lassan elhagytam ezt az utcát. Engem ez tett jellegzetessé. Nem húztam az időt ostoba bájtársalgásokkal. A lényegre tértem. S mikor már megtudtam, amit akartam, tovább is álltam.
Senki se szeret szellem lenni és ez szerintem érthető. Nem hiszem, hogy kellemes lehet az, ahogyan mások keresztülsétálnak, hiszen az se kellemes érzés, amikor csak levegőnek nézik az embert. - mondom neki kedvesen, majd pedig folytatom úgy, mintha nem is éppen olyan lenne, mintha a levegőhöz beszélnék. - Mert az embereket saját magukon kívül sokszor nem érdekli semmi. Azt se veszik néha észre, hogy egy-egy szóval vagy mondattal megbántanak valakit, így ne lepődj meg azon, ha tudomást se vesznek rólad vagy a hozzád hasonló kedves szellemekről. - és egy apró mosoly is megjelenik az arcomon. Nem gondoltam volna, hogy ma egy szellemmel fogok beszélgetni pont erről, vagy bármiről is. Egyszerűen csak fura volt ez az egész helyzet, de mégis úgy éreztem, hogy nem ok nélkül találkoztam vele, mintha a sors szerette volna azt, hogy megismerjem és egy részem azt sugallta, hogy ismerem őt, de mégis annyira idegennek éreztem a lányt, hogy nem értettem miért érzek így. Csendesen hallgattam a lány történetét és legszívesebben megöleltem volna. Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél róla és magam sem tudtam volna elképzelni, hogy milyen bajba kerülhetett, hogy ez történt vele. Azt se értem, ha volt egy nővére, akkor miként nem tudott róla? Vagy a másik testvér róla. Neki se lehetett könnyű élete és talán ez volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy segíteni akarok neki. Azt szeretném, ha újra élne és boldog lenne, mosoly ülne az arcán eme szomorúság helyett. Visszamenni a múltba nem tudok, hogy ott segítsek rajtad, de megpróbáltatások most segíteni. - mondom neki kedvesen és közben őt figyelem. Fogalmam nincs, hogy miként fog reagálni a dologra, de azt hiszem itt az ideje annak is, hogy valami jót cselekedjek. Persze, eddig is sok jót tettem már, de most úgy érzem, hogy ezt muszáj megtettem és semmi se számít. Erről senki se fog tudni lebeszélni.Elnevettem magamat azon, amiket mondott, majd megráztam a fejemet. Emiatt tényleg ne aggódj. Én is szokatlan és fura vagyok. Talán emiatt viselem ilyen jól és neked is nagyon szép és ritka neved van.Azt hiszem tökéletesen illik hozzád. - mondom neki mosolyogva, majd hirtelen felállok és elkezdek föl-lejárkálni. - Nos, amint mondtam már, szívesen segítek neked mind a két dologban. Segítek kideríteni a családod múltját és megtalálni a testvéredet, de ahhoz is jól jönne egy személyes tárgy. Mondjuk egy medál! - mondom neki sietve, hiszen talán van neki egy medálja. Az is sokat segítene és ezt a varászlatot akár még itt is képes lennék elvégezni, hiszen elég régóta élek már ehhez.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Elnevettem magam, holott semmi nevetségeset nem mondott. Minden esetre a teóriájának igazat adtam. De az a mondat, hogy ne lepődjek meg azon, ha semmibe vesznek, olyan volt, mintha csak egy napja lennék szellem. -Már ne vedd magadra, de valamivel több, mint száz éve vagyok szellem. Kizárt, hogy ezen már meglepődjek.-világosítom fel arról, hogy mégis mennyire nem vagyok olyan idős szellem, mint amennyi idős ember sem. A különbség csak az, hogy szellemként az öregedés egyszerűen lehetetlen, boszorkányként mindez nem megy ilyen egyszerűen. És az egészben a még abszurdabb, hogy nem tudom a szívemre venni már, hogy nem vesznek észre. Mintha megszoktam volna, akár a vámpír az éhségét, vagy a farkas a Hold csábító és kínzó hatását. Abban viszont nem tudtam kételkedni, hogy neki ez az egész olyan, mintha egy más dimenzióba csöppent volna. Hisz szellemmel beszélget, akit igazából nem kellene látnia, és nem is hiszem, hogy minden nap az életében ezzel a fajta diskurálással telne. Beavattam abba, amit tudok, de a szavak most valamiért nehezebbek lettek volna, mint amilyennek eddig tűntek. A probléma az volt, hogy igazából a teljes történetem én sem ismertem, nem tudtam, hogy mekkora baj lehetett az, amit okoztam, ami miatt megöltek. De meg akartam tudni, vissza akartam térni, szívességet mégsem kértem volna tőle. Nem azért, mert nem akartam a változást, mert nem vágytam volna egy normális életre, inkább azért, mert szinte idegen. Vagy mégsem? Még ebben sem voltam biztos. Olyan kedvesnek és szerénynek tűnt, másnak, mint a boszorkányok, akiket eddig megismertem. Talán ebbe kapaszkodtam, mikor beszélgetésbe kezdtem vele olyan dolgokról is, amik igazából nem az ő ügyei voltak. -Bízom benned, s szavaidban sem kételkedem, de a rossz tapasztalatok...tudod, a boszorkányok többsége nagyra van magával és nem vállalnak el ilyesmit fizetség nélkül. Nekem pedig egyenlőre semmim sincs, még a múltamra sem emlékszem.-szólalok meg kissé bizonytalanul a felajánlására, de arcomra kiüt a bizakodás, szemem pedig csillog az ötlet hallatán. Azt viszont tőle se várom el, hogy ilyesmit megtegyen. Sőt... A búskomorság és a magamba roskadás nem az én esetem volt, így nem igen erőltettem meg magam, hogy így érezzek, az viszont nyilvánvaló volt, hogy a számon néha több szó jött ki a kelleténél, és kissé cserfes voltam. -Állítólag a nagymamám után kaptam ezt a nevet. Vagyis ezt halottam a temetésemen. Ez morbid...-jelentem ki, furcsa grimaszt vágva, majd vállat vonva.-Van itt valami. Ez valamiért a nyakamban lóg. Fogalmam sincs, hogy kitől van, de talán segítségünkre lehet.-fogom meg a nyakamban lévő kis medált, és megmutatom neki, hátha tud vele valamit kezdeni. Ha tudna, annak én csak örülni tudnék, és a reményem megvan rá, hogy visszatérjek a világba, ahová való vagyok, hogy kiderítsem a múltam rejtett foltjait.
Elmosolyodtam a szavain, hiszen sejtettem, hogy nem most lett szellem. Eleve a ruházatából látszott, hogy nem ebbe a korba való. Igen, ez amolyan rossz dolog a szellem léten, hogy amiben odakerülsz abban is maradsz egészen addig, amíg valaki vissza nem hozz onnét. Nem egyszer láttam már olyan szellemet, akinek az volt az első dolga, hogy elégette a fránya ruháit. Biztosan rossz lehet mindig ugyanabban lenni, de nem tudom, hiszen nem vagyok magam se egy nagy divat örült. Bólintottam lassan arra, amit mondott, de nem szólaltam már meg. Nem minden nap szoktam beszélgetni szellemekkel, de azt az egyet már megtanultam, ha egy új szelemről van szó, akkor azok mindig majd kiugranak a bőrükből amiatt, ha valaki látja őket, de ő nem tette és csak az eddig megállapításaimat erősítette meg a szavaival. Nem olyannak tűnsz, aki bárkin is bosszút akarna állni vagy aki értelmetlen öldöklésbe kezd. - mondtam neki kedvesen, majd újra helyet foglaltam mellette. Pontosan tudtam, hogy igaza van és én se mindig tettem meg mindent ingyen ilyen téren. Erre nem vagyok büszke, de néha a túléléshez nem mindig a tiszta út vezet. - Így szívesen segítek neked abban is, hogy visszagyere, de azt azért nem itt fogom megtenni az utcán. Ahhoz túl sok erő kell és jobb, ha otthon leszünk, de a családod felkutatásában már most is tudok segíteni. - mondtam neki még mindig barátságosan és a lány tekintetét s mosolyát fürkésztem. Olyan volt, mintha egy ismerős szempér nézne vissza rám, de még se ismertem ezt a lányt, hiszen biztos vagyok abban, hogy akkor nem felejtettem volna el őt. Elvettem a medált és szemügyre vettem. Ekkor már egyre inkább biztos kezdtem abban lenni, hogy gyerekként ezt a medált a kezeim között tartottam. Édesanyám nyakában lógót mindig, de az képtelenség lenne, hogy ennyi idő után még mindig élt volna és egy újabb gyermeke született volna, hiszen láttam meghalni és ha mégis élt, akkor miért nem keresett meg?! Gyorsan elhessegettem a kósza gondolataimat, majd pedig kerestem valaki éles tárgyat és megvágtam magamat. Apró vércseppek csöpögtek a talizmánra és hamarosan pedig egy-két szó kezdte elhagyni az ajkaimat. Éreztem, hogy a szél egyre nagyobb lesz és hamarosan pedig a lábamhoz fújt egy kósza térképet. Nos, a következő hozzávaló is megvan és reménykedtem abban, hogy nem túlzottan bosszankodik az a turista, akitől elvettem. Lehajoltam, majd kiderítettem a földre, lehajoltam és a vérem ráfolyt a medálon keresztül és újra elkezdtem mondani egy varázsigét, de a vér nem mozdult, csak egy helyben állt, végül pedig sebesen elkezdett végig folyni a térképen egészen a lábamig, mire hirtelen a múlt emlék képei villantak be, illetve olyanok, amiket édesanyám akarhatott még egykor egy bűbáj segítségével, hogy lássak. Medál hirtelen kicsusszant a kezeim közül és hangos koppanással ért földet. Ez nem lehet... ez képtelenség. - mondtam szinte úgy, mint aki rémeket látott és egészen az egyik ház faláig hátráltam és ott támaszkodtam meg. Egy darabig nem néztem a húgomra se, mert nem bírtam elhinni, hogy ez lenne a valóság, pedig pontosan tudtam, hogy ez mind igaz..
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Rövid idő alatt sok gondolat és kérdés fogalmazódott meg bennem, de a válaszok keresése az én feladatom volt, nem az övé. Az én múltam tűnt el, ő csak egy része a jelenemnek, mégis úgy éreztem, kapnom kell az alkalmon, hogy visszatérhessek az életembe. Abba, ami valaha az enyém volt. Aki látott, vagy hibbantnak hitt, vagy szimplán nem hitte el, hogy mennyi ideje vagyok lényegében átlátszó és szellemesen szinte. Az viszont látszott rajta is, hogy épp annyira meglepődött ezen a helyzeten, mint amennyire én. Valószínű ő sem beszélget szellemekkel mindennap, én pedig egyértelműen nem találkoztam olyan szende lánnyal, aki mellékesen boszorkány is, mint amilyen ő maga volt. -Ne bízd el magad.-forgatok szemet vállat vonva, mert az igazság az volt, hogy kételkedtem benne, hogy nem vagyok e képes rá. hogy tényleg nem vagyok képes mást bántani. Mert mindenkiben van valami sötét, így bennem is és ezt éreztem, nem csak tudtam. -[olor=#34272B]Igen, gondoltam, hogy ez a hely nem alkalmas. Különben is... így is elértem, hogy a város egy része bolondnak higgyen.[/color]-húzom oldalra számat, kezeim a magasba emelve, jelezve, hogy sajnálom, ami történt nem is olyan régen. Kezébe adom a medált, és kíváncsi pillantással nézek rá, majd nemsokkal később elönt az aggodalom. Az, hogy szellem vagyok, olyan nekem, mint a vámpíroknak. Egyszerre féltek valakit és próbálok meg közömbös maradni másokkal, míg a vámpírok mindent egyszerre éreznek, még azt is, amit én talán sikeresen elnyomok magamban. Egyesek úgy gondolják, hogy a múlt rossz élményeit az agy elfelejti, egyszerűen kitörli, és hinni akartam, hogy ez így van, de szellem voltam, hát több oka is kellett, hogy legyen. Valami, ami miatt itt ragadtam a két világ között. Aggódó pillantással lépek mellé, kezem vállára téve, megpróbálva ezzel megnyugtatni, holott tudom, hogy nem érzi az érintésem, és bármennyire is akarnék segíteni, néhány tárgy mozgatásán kívül többre képtelen vagyok. -Jól vagy? Mi történt az előbb?-nézek rá értetlenül, a medálért hajolva és kezembe fogva azt. Nem szívesen váltam volna meg tőle, de a jelek szerint kettétört, amikor földet ért, és egy pillanatra magába zárt egy kellemetlen és én magam sem tudom, hogyan is nevezzem érzés. -Amikor először megérintettél, láttam valamit, de előfordult velem máskor is, amikor hozzáértem ehhez a medálhoz. Anyámtól kaptam és azt hiszem a múltam apró darabjait rejti. De azt hittem, hogy csak nálam ér el ilyen hatást.-nézek szemébe, miután megvizsgáltam a törött darabot, és úgy éreztem, egy részem felszabadult. Furcsa és idegen érzés volt ez is, de nem tudtam eldönteni mi lehetett az. Körbepillantottam, de nem láttam senkit. -Na jó, ez furcsa.-jelentem ki még mindig arcát fürkészve, mikor már nem érzem olyan erőse a szinte körülöttünk vibráló levegő érintését bőrömön, ami fizikai lehetetlenséggel ér fel.
Ha jól gondolom, akkor boszorkány vagy és szívesen segítek neked abban, hogy megtanuld kezelni a képességedet. – mondtam neki barátságosan, mert úgy láttam rajta, hogy nem igen bízik saját magában és szeretnék neki segíteni. Tudom jól, hogy egy boszorkány mire képes. Sok ideje élek már és sok fajta életet éltem eme hosszú idő alatt. Azt is mondhatnám, hogy legjobban a „gengszter” éveim alatt tudtam meg, hogy mint nőkét, sima halandóként és boszorkányként mire is vagyok képes. Mennyi borzalmat és fájdalmat tudok okozni. Sok vér tapadt a kezemhez, de a szeretteimért bármit képes vagyok megtenni és ez mára se változott. Talán ennek köszönhetően akarok neki segíteni, mert nem akarom azt, hogy esetleg ő is rossz társaságba kerüljön, mint amilyenbe én kerültem. Nem akartam kárt okozni a medálban és egy bűbájjal össze tudnám foltozni, de úgy érzem, hogy ez most nem lenne helyes. Ezt a medált két gyermek vére tartotta össze, azért hogy megtalálják egymást előbb-utóbb. Tudtam jól, hogy édesanyám erős boszorkány volt, de nem értettem, ha túl élte a máglyát, akkor miért nem keresett le. Miért mondott le rólam? Talán úgy éreztem, hogy nem lennék mellette biztonságban? Láttam azt, amik történtek. Láttam az egész történetet, ahogyan azt is, hogy miként halt meg a húgom és édesanyám. Nem álltam erre készen. Egyszerűen ez hirtelen túl sok volt és nem tudtam mit kezdeni az információval. Csak álltam ott és szinte nem is hallottam azt, amit mond. Ez a medál arra szolgált, hogy megvédje őt, így azt is tudom, hogy soha nem lehet már összerakni. Sajnálom. – mondom neki alig hallhatóan, mert még egy kis időre szükségem van ahhoz, hogy megtaláljam a hangomat és meg tudjak szólalni. Csendesen hallgatom őt, majd picit errébb lépek tőle és idegesen a hajamba túrok. Szükségem van még egy kis időre, meg térre is, hogy összerakjam a dolgokat. Nem tudom ő mit látott, de én mindent ebben a két percben. Lassan odasétáltam a lépcsőhöz leültem rá. – Tudom, hogy ki vagy és mi vagy. Mindent tudok rólad. – mondtam szinte alig hallhatóan és magam elé bámultam. Nem tudtam ránézni. Nem ment. Össze kell szednem magam, hiszen mindig is szerettem volna, ha lenne egy testvérem egy élő rokonom, de most hirtelen még is annyira káoszos volt minden. Egy-két sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd a lányra pillantok. – A húgom vagy és azért készült ez a medál, hogy megvédjen és megtalálj engem. Nem tudom összerakni már, mert a kettőnk vére tartotta össze. – mondtam neki rezzenéstelen arccal, s egy apró mosollyal az arcomon. Fogalmam nincs arról, hogy miként fog reagálni rá, de jobb ha ő is tudja az igazságot. Nem szeretek hazudni és neki meg pláne nem szeretnék.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Elmosolyodva nyugtáztam, amit mond, de valami azt súgta, hogy az emlékeim, ha előjönnek, nem akarom majd megtanulni kezelni az erőm. Sőt. Előbb lehet, hogy magam is megölném. De ki tudja. Annyi idő telt el, és mégis hiányzik a részem, amit nem ismerek, de mindennél jobban szeretném tudni, hogy ki vagyok, annál inkább az ellenkezőjét is érzem, hogy nem kellene olyanra vágynom, amit a természet elképzelhető, hogy szándékosan vett el tőlem. Nem értettem, mi történhetett, segíteni akartam, de tudtam, hogy nem tudok, így szinte pánikszerűen kezdett el az agyamban zakatolni megannyi gondolat. Most szalasztottam volna el a lehetőségem? De hát nem is csináltam semmit. Majd ahogy arcát fürkésztem, rájöttem, hogy a medál lehetett az oka, aminek darabjai a földre hullottak. Felvettem hát, és szorongatni kezdtem, de sajnálatnak, vagy különösebb érzelemnek nem volt nyoma arcomon, inkább az rí le rólam, hogy úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akinek elvették a játékát. Ennek oka az lehetett, hogy ez volt az egyetlen igazi dolog, ami a múltam puszta létezésének a jele lehetett. -Semmi... Semmi baj.-rázom meg fejem zavarodottan, kíváncsian és egyszerre kicsit szomorkás hangon. Nem értettem, mi történhetett, és hagytam neki időt, hogy összeszedje magát, mégis annyira távoli lett tőlem, mintha az előbb nem beszéltünk volna olyan dolgokról, amikről normális emberek nem beszélnének ilyen nyíltan, pláne nem az utcán. Újra elhúzódik, követem tekintetemmel, kezem pedig mellkasomhoz szorítom, összekulcsolva ujjaim a medál körül, és azt kívánom, bár eltűnhetnék előle egyszerűen, és könnyedén. De nem hiszem, hogy nem találna rá módot, hogy megkeressen, mert minden bizonnyal, amit látott, annak a fő forrása én is voltam. Én voltam a hibás...megint. -Jó neked, de örülnék, ha megosztanád velem is.-hangom magamhoz képest gúnyosra vált, mert kicsit bosszantott, amit mondott. Tudja ki vagyok. Hát ez remek, de nem neki kellene ezt tudnia, hanem.... Várjunk csak! Miről beszél? Tekintetem értetlen lesz, összevonom szemöldököm, és szinte a falnak csapódom a ledöbbenéstől. -Áááá... álj. Lassíts. Mit láttál, amiért ezt gondolod? Testvérek? Lehet benne igazság, boszorkányok vagyunk, hasonlóan nézünk ki, de a vérünk tartja össze? Ha így van, akkor azt valami közös rokon, vagy ismerős rakta össze. De akkor ismernem kellene...és...-kezdek el járkálni, meg-meg rázva a fejem, és a medálra, majd rá, majd újra a medálra nézek. Megtorpanok. -Húúú. Így már értem azt a látomást, vagy emléket, ami akkor villant be, amikor elrántottál kocsi elől.-csúszik ki számon, amit eddig magamban is emésztgettem. Egyszerre annyi mindent gondoltam, hogy azt sem tudtam felfogni, éppen hol vagyok. A testvérem... Soha nem gondoltam, hogy van családom, pláne nem élő.
Kezdőlap
△ Words: 454
||
▷ Zene ▷ 411 szó