- Kérj bármit! - vágtam rá nagy lendülettel, de aztán gyorsan átgondoltam mit is mondok, és még hozzátettem, már jóval kevesebb lelkesedéssel. - Kivéve a védelmezősdit. Előbb tolnám a nyakam egy vámpír szájába önként, mintsem hogy ezt hagyjam neki. Nincs az az Isten, és elképzelésem sincs, hogy jutott ez egyáltalán Katie eszébe. Hát komolyan ennyit néz ki belőlem? Hogy az Ő szoknyája mögött ülve nézem majd, amint Ő a fenevadakkal küzd? Hát tollas a hátam, vagy mi? Ha csak a felét tudná... ha csak sejtené... Nekem kell megvédenem Őt, és nem fordítva! Ezt soha nem hagynám neki. - Nem veszekszünk, alszom, és akkor maradsz? - kérdeztem, és nagyon igyekeztem nem visszakanyarodni ahhoz a témához amin veszekedtünk. Mert akkor újra veszekednénk, és az azt hiszem jobban menne akkor, ha nem vagyok ágyhoz kötve. Vagy legalábbis nem fenyeget az a veszély, hogy Ő lelép és nem jön vissza többet, mert nem tudok utána menni. - Jó, alszom, és nem veszekszünk, de akkor tényleg maradj - kértem, és nem is akartam ma már más, csak tudni, hogy ha holnap felébredek, még mindig lesz menyasszonyom. - Szeretlek - mondtam, mert így is volt, és mert úgy éreztem, jobb ha ezt most mondom neki, mielőtt még kételkedni kezdene.
Örültem, hogy belement a javaslatomba, de annak még jobban, hogy a további veszekedések helyett ő is inkább azon volt, hogy elássa a csatabárdot. Mindig is utáltam Vele összeveszni.. Mondjuk ettől függetlenül mostanában elég gyakran megesett ez velünk.. leginkább miattam. Na de erre nekem most nem szabad gondolnom, csak és kizárólag a vőlegényem felépülésére! Mert per pillanat az a legfontosabb! - Rendben - mosolyogtam rá, mikor végre megadta magát és belement a pihenés gondolatába. - Ne aggódj, nem megyek sehová - fogtam meg a hozzám legközelebb levő kezét, majd leültem az ágya szélére, úgy hogy ezzel a mozdulatommal még véletlenül se okozhassak neki fájdalmat.
Még beszélgettünk egymással egy darabig, vagyis csak addig míg a nyugtatók el nem érték a kívánt hatást és Szerelmemet is elnyomta az álom. Szépen betakargattam őt, hogy nehogy megfázzon vagy valami, majd egy lágy puszit leheltem a homlokára. - Ezzel is érzékeltetve, hogy itt maradtam és eszem ágában sincsen elmenni. Azonban eme sugallatomat már rögtön a következő másodpercben kénytelen voltam megszegni, mikoris rám jött a hányinger. Gyorsan felpattantam és már szaladtam is a mellékhelyiség felé kiadni magamból az ebédemet. Ez hihetetlen.. mi a fészkes fene jöhetett már megint rám?? Hiszen nem lehetek terhes.. az kizárt! Mi még nem is vagyunk felkészülve egy gyerekre. Csak nem olyan rég jöttünk újra össze, plusz kiderült, hogy vérfarkas vagyok, Warren meg egy animágus! Mégis mifféle gyermeket hozhatnék a világra? Egy félig farkas, félig kutyát? Egy farkaskutyát? Na legalább a két faj rokona egymásnak.. mi lenne akkor ha Warren tigrissé változna.. félig macska, félig kutya kreálmány? Á, az ördögbe is, mikre nem gondolok? Ilyenkor a fejemet legszívesebben a falba dönteném. Miután kiadtam magamból az ebédemet, leellenőriztem magamat a tükörben, és csak akkor hagytam el a mosdót, mikor már elfogadható állapotban találtam magamat. Tudtam, mit kell tennem.. ugyanakkor azt is tudtam, hogy mit ígértem Warrennek.. és a kettő pontosan az ellenkezője egymásnak. De muszáj volt megtudnom, hogy valóban terhes vagyok-e! Itt, a korházban.. ahol a műszerek nem tévednek. Ugyhogy végül fogtam magamat és a tőlem telhető legnagyobb csendben elhagytam Warren szobáját és a vizsgálóm fele vettem az irányt.
A nővérpult mögötti székben ücsörögtem, és leselkedtem, csak nem volt mit, így hát csak járkálni kezdtem. Eszembe jutott, hogy két ápoló a minap beszélgetett, hogy egy rendőr van itt. Ekkor ötleteltem ki azt, hogy mivel még nem adtuk ki a cuccait senkinek, aki jelenleg itt fekszik... Így hát gyorsan átnéztem mindenkiét. Nos, semmi különös nincs ebben, viszont a kíváncsiságom úrrá lett rajtam, de eljött a vizit ideje, így mennem kellett a dolgomra. Be-benéztem a kórtermekbe, átfutottam a kórlapokat, az egyik betegnek adtam egy kis nyugtatót, hogy tudjon pihenni. Végül betértem az utolsó előtti pácienshez, hogy megnézzem őt is... Gyorsan és csendben intéztem a dolgokat, ráírtam a kórlapjára a jelenlegi dolgokat, viszont mégiscsak felébredt erre. Vagy csak megmozdult. Vártam egy picit, hogy mi fog történni. Egy biztos, ő az a rendőr...
Elaludtam. Ahogy Katie szerette volna. De nem bántam én sem, mert kimerült voltam. Szükségem volt az erőmre, ez nem volt kétséges, és minél előbb. Nem heverészhettem itt csak így sokáig, sem Katie, sem pedig a munkám miatt. De most még aludnom kellett. Jó volt a semmibe merülni. Kicsit nem gondolkodni, és nem gondolni semmire... senkire... De nem tartott sokáig az álom. Érzetem szerint... Egyszercsak felébredtem valamire. Kinyitottam a szemeim, és egy idegen nőt láttam meg az ágyam mellett. Kicsit pislogtam, és jobban megnéztem Őt. A kórlapom a kezében volt, fehér köpeny... - Ki maga? - kérdeztem, kissé rekedten, így megköszörültem a torkom, és feljebb húzódtam a párnámon. Közben magamban áldva azt a némbert, aki miatt itt fekszem... Körbenéztem a szobában... Katie eltűnt, nem volt sehol a szobában... - Hol van Katie? Nem... nem látta a menyasszonyom? - kérdeztem tovább, és magamban átkoztam a fejem, hogy hagytam magam rábeszélni hogy aludjak... persze, tipikus nő, amint nincs rajta a szemem, máris az ellenkezőjét csinálja annak mint amit megbeszéltünk, és tessék, gyedül csatangol valahol a vámpírokkal teli városban, friss vérfarkasként, minden védelem nélkül, és az én menyasszonyomként, úgy, hogy minimum egy elmebeteg van a városban aki pikkel rám, de annál csak több inkább... A fene bele..
Nagyon lassan, de kinyitotta a szemeit, még kába volt az alvás miatt is, de engem kiszúrt rögtön, és megkérdezte ki is vagyok. Nos, ez viszont jogos kérdés volt tőle, mert nem az én betegem ő, és sosem voltam itt nála. - Dr. Fell vagyok, az ügyeletes orvos - határozottan mutatkoztam be, mert így szokás, hogy hallják rendesen a nevemet, és hogy ki is vagyok én. - Nem tudom, nem láttam őt - böktem ki valamit neki, mert fogalmam sem volt róla. - Lehet, csak kint van valahol, vagy hazament felfrissülni - csak találgatásba bonyolódtam, de hamar be is fejeztem. - Érez valahol fájdalmat? Vagy bármi egyebet, amit nem tud azonosítani? - kérdeztem tőle normálisan, de arra még nem szeretnék kitérni, miért jöhetett ide egy hozzá hasonló fickó, ebbe a temészetfeletti lényekkel teli városkába...
Az ügyeletes... persze... éjszaka van még nyilván, nem aludhattam olyan sokat... az ügyeletes bejár a betegekhez... - Örülök az ismeretségnek, Dr. Fell, én Warren vagyok, Warren Worthington, de... a lapomról ezt már bizonyára megtudta - mutatkoztam be, miközben az ép kezemmel a szememből dörzsöltem ki az álmot. És közben magamban emésztgettem a válaszát. Katie nem mehetett haza, csak nem lehet olyan felelőtlen, mikor megmondtam hogy veszélyes... - A neve Katie West, itt dolgozik mint orvos, biztos nem látta? - kérdeztem újra, inkább nem teregetve ki, mennyire is tépne az ideg attól a lehetőségtől, ha Katie nincs a kórház területén. Tényleg szerzek egy nyomkövetőt Rá, akkor nem kerülgetne a szívroham mindig ha eltűnik...! - Fájdalmat? - kérdeztem vissza, kissé keserű mosollyal az arcomon. - Hát, ha az ember frontálisan ütközik párszor a téglafallal, akkor igen, előfordul... itt-ott érzek - sóhajtottam, bár szegény nő nyilván inkább tudná elképzelni, hogy átment rajtam egy kamion, ahogy festhetek... Szegény emberi orvosok nyilván az idegosztályra utalnának át, ha előadnám hogy egy 50 kilós nő döngölt a földbe. - Fáj a fejem - vallottam be aztán, ami igaz is volt, a fejem kissé hasogatott, de mint mondtam, a fallal kemény a találkozás, meg az aszfalttal is, előfordul, kibírom, de ha már kérdezte..
- Örvendek, Warren... - szóltam hozzá a keresztnevén, remélem nem veszi rossz néven. - Remélem, nem okoz problémát, ha a keresztnevén fogom szólítani, ugye? Az enyém Meredith - előbb kérdeztem, majd kimondtam én is a saját keresztnevemet. - Nem, nem láttam őt, nemrég kezdtem, szóval fogalmam sincs, hol lehet... De biztosan előkerül - egy félmosolyt megengedtem magamnak, de láttam, hogy félti azt a lányt. Nem csodálom, ebben a városban... - Ezt a kérdést muszáj volt feltennem, mert ha nem lenne így, akkor rosszabbodhatna az állapota, és hát gondatlanság miatt jókora bajba kerülhetek én is - elég a fecsegésből Meredith. - Kérem, kövesse a szemeivel az ujjamat, rendben? - kértem őt erre, ez csak egy gyors vizsgálat. Ezután odaléptem a gyógyszeres fiókokhoz, és kifejezetten fejfájásra való dolgot kerestem. - Ettől ideiglenesen megszűnik a fejfájás... - mondtam miközben az infúzióba nyomtam bele az tűből a folyadékot, így hatásosabb lesz.
- Engem egy csöppet sem zavar. Örvendek, Meredith - bólintottam én is, ha már Ő a keresztnevem használja, miért ne tehetnék én is így? Nincs ebben semmi, és végülis Ő az orvos, jelen pillanatban részben az enyém is, ha az Ő dolga felügyelni rám is a többiekkel együtt. - Igen, biztosan - helyeseltem, és közben magamban tovább reméltem, és rágtam magam, hogy a csudáért kellett nekem aludni. Naná hogy lelép míg nem látom. Makacs nőszemély. Makacs! Makacs! Makacs! De úgy véltem, jobb a doki előtt nyugalmat erőltetni magamra, mint sem ha látja hogy legszívesebben azonnal kelnék is fel. Ez nem játék! De Katie nem érzékeli ezt... pedig egyszer már nagyon pórul járt, ezért is lett belőle farkas. Nem vigyáz magára... - Hát persze, értem. És megértem. Igaza van, Meredith - helyeseltem, ahogy elmondta, miért is tette fel nekem a kérdést. és igaza is volt. Ha nem teszi, és bajom lenne belőle, Őt vennék elő az ügyben, végtére is, az Ő felelőssége hogy megérjem a reggelt. Így hát tettem amit kért, követtem a szememmel az ujja mozgását. Nem okozott problémát. Addig is, lefoglalta legalább a gondolataimat, míg Vele foglalkoztam. - Köszönöm - néztem Rá hálásan, amikor egy új gyógyszert fecskendezett az infúziómba, s azt mondta, az majd elmulasztja a fájdalmam. - Na és, maga régóta dolgozik itt? - érdeklődtem, társalgási próbálkozásképpen, ha már Katie ilyen szépen meglógott, hátha addig nem kapok agyvérzést az aggodalomtól, amíg Meredith-el beszélgetek.
Miután megvolt a gyors bemutatkozás, kicsit a nehezebb dolgok felé vette az irányt a beszélgetésünk. Ő kereste a menyasszonyát, akit Katie-nek hívnak, és orvos... De nem igazán ismerem őt, mert bizonyára ő mindig máskor van ügyeletben, ez a téma se volt sokáig porondon. Úgyis visszatér, közbejöhetett bármi egyéb. - Úgy látom... minden rendben van - közben pedig gyorsan felírtam ezt is magamnak, mert mindent jegyzetelni kell, ha netán valami probléma fellépne az éjjel vagy a többi nap során, amíg itt bent fekszik. - Ez a dolgom... Hogy minél hamarabb jobban legyen, és elhagyhatja a kórházat - mosolyogva mondtam ezt neki, mert mindent megteszek mindenkiért. - Már több éve, itt kezdtem el a rezidensi éveimet, és itt maradtam - válaszoltam a kérdésére. Néhány másodperccel később berohant egy ápoló, akinek semmit nem kellett mondania, mert tudtam, mi a szituáció éppen, mennem kell. - Elnézést... mennem kell - majd gyors léptekkel kiléptem a kórteremből, és mentem a dolgomra.
/Vizsgáló/ Egymásba karolva hagytuk el a vizsgálót és indultunk vissza az én Szerelmem kortermébe. Csak remélni tudtam, hogy nem lesz majd nagyon pipa rám, amiért magára hagytam.. Tudom, ígéretet tettem neki s mégis leléptem. Viszont mentségemre legyen, hogy nem direkt csináltam, hiszen igazán nem tehettem arról, hogy rosszul lettem.. és nem sokkal később ki is derült, hogy terhes vagyok. Ismét megjelent az előbbi ezer wattos mosoly az arcomon, már csak a terhességnek a gondolata is ilyen hatással volt rám. Annyira boldog voltam, mint még soha ezelőtt. Alig vártam már, hogy mindezt megoszthassam az én újdonsült vőlegényemmel is. Hasonló gondolatok keringtek a fejemben akkor is, amint barátnőm oldalán beléptem a korterembe, de legnagyobb meglepetésemre, nem igazán azt találtam ott, amire számítottam. Körbenéztem, de Warrent sehol sem találtam.. Se az ágyán, ahol az imént hagytam, se a kortelem melletti mellékhelyiségben. Na nee.. ilyen nincs! Hová a csudába tűnhetett? Teljesen kétségbeestem, hisz nem erre számítottam. Hová mehetett ilyen hirtelen? Csak nem.. NEM, az lehetetlen, hogy elindult volna utánam! Kizárt. Nem tehetett ekkora őrültséget, neem! - Pati, nincs itt Warren.. légyszi, mondd, hogy nem az történt, amire gondolok - fordultam hozzá kétségbeesetten. Csak remélni tudtam, hogy nem hagyta el a korház területét és indult el gyalog hazáig.. Veszélyes ilyenkor kint tartózkodnia. A kint tartózkodásról rögtön bepörögtem és kiszaladtam a korteremből, egészen addig menve, míg össze nem futottam egy éppen ügyeletes ápolóval. - Mrs Collins! Kérlek segíts!- állítottam gyorsan meg a nálamnál alig pár évvel idősebbnek tűnő ápolónőt. - Mondd, nem láttál véletlenül egy pizsamában sétáló beteget errefelé? Mert a szemközti szobából eltünt a vőlegényem.. - panaszoltam el neki tanácstalanul, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit is tehetnék most. Warrent elment.. és akárhová mehetett.. akármikor, úgyhogy lehet, hogy utól se tudom már érni. - Miss West, kérem nyugodjon meg, mindent megteszünk, hogy megtaláljuk őt.. - igyekezett megnyugtatni, sikertelenül, majd elnézést kért és már ott sem volt. Tudtam, hová megy.. értesíti a főorvost, illetve mindenki mást, hátha valaki kiszúrta őt. De én képtelen voltam akár egyetlen lépést is tenni. Nem ment. Csak álltam ott könnycseppektől nedves íriszekkel, míg Pati vissza nem kísért a korterembe. Mást aligha tehetnénk.. próbáltam győzködni magamat. Sőt, ilyen állapotban még hasznomat se vehetnék a keresésben.. Leültem Szerelmem ágyának a szélére, majd arcomat hirtelen a párnájába temettem.. Még mindig érződött az illata.. Picit megemeltem a fejemet, hogy átfordulhassak a másik oldalamra, amikor a tekintetemet hirtelen megragadta egy papírcetli.. egy nem túl kicsi papírdarab.. és nem kis meglepetésemre rögtön felismertem rajta Warren kézírását. Csupán két mondat állt rajta, de azok a szavak úgy bevésődtek a szürkeállományomban, hogy talán 90 éves koromban sem fogom tudni soha elfelejteni őket. " Sajnálom, de el kellett mennem. Szeretlek! "
Mid a ketten iszonyat boldogan és lelkesen indultunk el a kórterem felé. Már igazán kíváncsi lettem erre a Warrenre, a srácra akibe ennyire beletudott szeretni a barátnőm. S annyira örültem neki, hogy itt lehetek mikor a barátnőm elújságolja a nagy hírt. Izgatott voltam, s lelkes és ahogy láttam Katie is. De ez a lelkesedés csupán mindaddig kitartott, míg... be nem értünk az üres kórterembe. Mikor sem egy kicsi, sem egy nagy embert/férfit nem találtunk a betegágyon. Sem a szoba bármely más pontján. Én teljesen lesokkolódtam, és akkor még ne is beszéljünk Katieről... Némán álltam a kórterem ajtajában, miközben Katie hozzám beszélt. Pislogtam párat, nehogy az legyen, hogy csak az izgalom miatt látnánk össze-vissza mindent. De nem. Az izgatottság sem ért fel a farkasvaksággal, még a mi esetünkben sem, hisz háromszor, sőt négyszeri pislogás után sem változott semmi. Az ágy ugyanúgy állt, érintetlen volt. A takaró hanyagul feküdt az üres matracon és a párna formája is teljesen összegyűrűdzött. De érintetlen volt. Mire ezt a felmérést sikeresen megállapítottam, addigra azon kaptam magam, hogy Katie már nincs is mellettem. Nem karolt belém, úgy mint mikor ide megérkeztünk. Ekkor hallottam meg, hogy valaki kintről a vezetéknevén szólította. Ismeretlen, ámbár vészjósló hangon. Gyors léptekkel haladtam ki a folyosóra, majd mikor a nővér távozott én visszasegítettem a szinte már-már félig eszmélet veszett barátnőmet a kórterembe. Fel sem fogom, hogy ez hogy is történhetett meg. És miért pont vele. Miért pont az áldott jó Katievel? Hisz kitudja mi történt a barátjával, ő meg itt annyira izgul hogy ez már a babának sem tesz jót. Óvatosan az ágy felé támogattam, miközben folyton azon kattogott az agyam, hogy se neki, se ott bent a még kicsi és törékeny magzatnak baja ne essen. Szép türelmesen megvártam, míg leül az ágyra és a fejét a párnába hajtja. Én csak előtte álltam és óvatosan simogattam a hátát nyugtás gyanánt. El nem tudtam képzelni milyen fájdalmat élhet át. Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen képtelen voltam rá, pedig éreztem, hogy pár jó szóra van szüksége a barátnőmnek, de nem ment. Mikor már kicsit nyugodtabbnak véltem, kicsit arrébb mentem és leültem az ágy melletti karosszékbe. Azt hiszem ez a történés még engem is lesokkolt, de még mennyire. Míg így is, hogy meg sem ismerhettem Warrent. A levélben írt szavaiból meg csak egy dolgot tudtam leszűrni. Itt hagyta Katiet, végleg. Mikor már végre ismét éreztem, hogy szóhoz tudok jutni meg is tettem. - Katie én annyira... sajnálom. Mármint biztos megvan rá az oka. De ne feledd el, hogy szeret és...- a csudába is!! Ilyen sem volt még... nehézkesem tudtam mondatokat formálni. Sőt... eddig valahogy - minden helyzetben- körülbelül mindig sikerült megnyugtatom és megnevettetnem a barátnőmet, de éreztem, hogy ebbe még az én bicskám is beletörhet. Viszont gondolnia kell a kisbabára, az ő kis babájára, ami ott bent van hasába. Az a baba még iszonyat pici, s nem tesz jót neki ez a sok stressz és megterheltség amit most Katie megél jelenpillanatban. Nehéz, de most a gyerekének kell az elsőnek lenni és nem a fájdalmának. - Figyelj. Ne feledd el az előbb te mondtad. Most már egy anyuka vagy. Anyuka leszel. Előreláthatónak kell lenned. Kérlek gondolj a babádra. Az egészségére. A gyerekre, aki mindig is összeköt majd Warrennel.- figyelmeztettem arra, hogy most nem eshet össze. Így, ilyenkor nem!
/Vizsgáló/ Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el azóta, hogy megtaláltam Szerelmem búcsú üzenetét, mindenesetre időbe tellett, amíg az agyam is képes volt felfogni eme tömör szavak jelentését. És persze, az is időbe tellett, míg rájöttem,hogy ez nem puszta átverés, hanem valóban megtörténik velem. Mert per pillanat semmit sem éreztem, az erős szívfájdalmaimon kívül.. mert abban a másodpercben azt hiszem, határozottan állíthatom, hogy megszakadt a szívem. Sőt, egy része le is szakadt rólam.. és ez a heg már soha nem is fog begyógyulni. És én sem leszek már többé boldog.. ha mindez tényleg igaz, akkor az is, hogy a kisfiam apa nélkül fog felnőni. Soha nem fogja megismerni azt a személyt, aki az édesapja kellene legyen. Mert ő elment.. és nem fog visszajönni. Sajnos a lelkem mélyén éreztem, hogy ez így lesz. Én leszek neki az anyja és az apja egy személyben.. Dehát miért pont most kellett mindez megtörténjen velünk?? Miért éppen most, mikor még a jóhírt sem sikerült közölnöm vele? Annyira hihetetlen ez az egész.. még azt sem tudta, hogy kisfia, esetleg kislánya lesz.. Ha tudta volna.., ha tudta volna, száz százalék, hogy nem ment volna el, nem hagyott volna magunkra.. képtelen lett volna itt hagyni a családját. Annyira belemerültem a gondolataimba, a fájdalmamba, illetve a jövőm rövid felelevenítésébe, hogy alig-alig hallottam meg Pati hangját, aki kétségbeesetten próbált nyugtatgatni engem.. - Igazad van.. - mondtam végül, mikor arra próbált rávezetni, hogy össze kell szednem magam, nem hagyhatom el magam.., mégpedig a kisbabám miatt nem tehetem ezt meg. És igaza volt.. erőt kellett vennem a kétségbeesésemet, a fájdalmaimon, illetve a tényen, hogy a szívem egy millió kis darabkára tört és már soha nem leszek oly' boldog, mint azelőtt. Ezeket az apró szilánkokat már senki nem lesz képes összerakni.. esetleg a kisbabám. Azt hiszem Ő lesz az én mentőövem, az utolsó reménysugaram. - Össze kell szednem magam.. - ismételtem többször is egymás után, azzal a megfontolással,hogy így esetleg majd jóval könnyebb lesz megfogadnom és véghezvinnem a dolgot. - De olyan nehéz.. - borultam ki ismét, majd Pati karjaiba omlottam.
Mindenképpen meg kell nyugodnia mivel egyre inkább érzem azt, hogy ez már a babára van rossz hatással. Ez a sok stressz.. és lassan már annyit sír, hogy szüksége lesz a folyadékpótlásra... De nem hibáztatom, hisz el sem tudom képzelni mit is élhet át most. Lassan simogatom a barátnőm hátát nyugtatás gyanánt, miközben néha a hasára pillantok. Olyan hihetetlen, hogy már most minden második gondolatom a kis csöppség körül forog. Mikor lettem én ilyen gyerek centrikus?! Hideg és rideg csönd állt fel kettőnk közt, míg Katie az arcát abba a bizonyos párnában fúrta. Még mindig egészen hihetetlen ez az egész! Vajon miért tette? Miért kellett elmennie? Pont most, mikor Katieről kiderült... és mi van ha ez volt a terve? Hogy majd ezt teszi Katievel? Áááh nem, Warren nem lehet ilyen. Biztos valami sötét ügybe keverhetett, vagy valami hasonló... De hát milyen titka lehet egy rendőrnek? De nem szabad nekem ezen most fent akadnom. Épp elég, hogy ezen kérdések Katie lelkét bolygatják, nem kell még nekem is ilyen "felesleges" dolgokon agyalnom. Hisz ami jött, az jött! Megtörtént és most nem szabad tovább ezen rágódnom. Warren elment, de én itt vagyok, és a barátnőm számíthat rám mindenben! Mikor Katie a karjaimba esett egy pillanatra semmit nem éreztem. Súlytalannak véltem, olyannak mint aki az összes energiáját a sírásra pazarolta. Mielőbb el kell vinnem innen... de nagyon gyorsan. - Katie, tudom, hogy nem akarod, de most muszáj innen elmennünk. Szükséged van egy kis pihenésre. Szükségetek van. Menjünk haza.- javasoltam neki olyan lágyan, ahogy csak tudtam, de azt hiszem a riadtságomat már nem tudtam leplezni a hangomban. Bele sem merek gondolni, hogy milyen nehéz lesz neki itt hagyni ezt az ágyat, ezt a termet, ahol a kedvese utoljára feküdt a szeme előtt...
A zokogógörcs ismét rám tört. Annyira nehéz volt elhinnem mindazt, ami történt.. pont velem, pont most. Ha jobban belegondolok Pati még csak nem is találkozhatott az én Életemmel. Ahogyan én sem fogom már többet látni.. Nem, abba kénytelen vagyok beletörődni!! Biztos, kellett legyen valami oknak, amiért csak így itt hagyott engem, illetve bennünket.. Valaki biztos megfenyegette.., amiért elment. Csakis ez lehet a magyarázat a tetteire. Meg kell keresnem.. Nem mehetett még olyan messzire. Itt kell lennie még a városban.. Muszáj neki.. Annyira belemerültem saját gondolatvilágomba, hogy kis híján meg sem hallottam Pati győzködő szavait, melyek arról próbáltak meggyőzni engem, hogy hagyjuk magunk mögött ezt a kortermet, mert pihenésre van szükségem. Nem, nem akarok innen elmenni. Vagyis de, akarok! Meg kell keresnem Warrent. Vámpírokat megszégyenítő gyorsasággal pattantam fel az ágyból, majd indultam el az ajtó irányába, ám amint elértem a küszöböt, hirtelen gyökeret vert a lábam a csodálkozástól. Ott állt előttem egy ápolónő, mintha csak ebben a percben érkezett volna meg. Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, hogy csak ő az.. hirtelen valami rosszabbra számítottam, magam sem tudom mire. De ahelyett, hogy bármit is mondott volna, csak a kezembe nyomott egy cetlit.. megint egy cetli, ilyen nincs!! - Mi ez? - kérdeztem a nőtől, de válasz nem érkezett rá. Helyette viszont csak megfordult és oly' rejtélyesen távozott is, mint ahogyan megérkezett. - Pati, én ezt nem akarok elolvasni.. - fordultam barátnőm fele teljesen kétségbeesve és rettegve attól, amit találni fogok benne. De végül bő öt perc után, valahogy mégis sikerült erőt vennem magamon és kinyitnom a cetlit.. Ez állt benne: Ha viszont akarod látni a vőlegényedet, menj Chicago-be és ott megtalálod! A cetli hátlapján meg egy számomra ismeretlen cím is állt..
Magam sem értem miért és hogy, de az események felpörögtek ebben a kis kórteremben. Hisz az előbb még Katie a vállamon sírt, most meg... Most meg... épp egy cetlit nyit fel, amit az előbb adott át neki egy itt dolgozó nővérke. Nem tudom miért, de mikor már a nő átadta neki a félbehajtott papírlapot, engem valahogy és valamiért elfogott egy nagyon rossz érzés. Egy olyan, hogy ha ezt a cetlit most Katie elolvassa semmivel sem leszünk jobban. Sőt... - Katie.- kapnák a keze után, de nem megy. A barátnőmnek hihetetlen jó időérzéke - és talán reflexe is- van. Pont ekkor nyitja ki a kettőbe hajtott sejtelmes papírlapot. Felesleges volt megnéznem..! Tudtam, éreztem, hogy a gyanúm beigazolódott. Warren nem önszántából lépett le. Ez teljesen érthető. Hisz miért hagyná itthon az ő gyönyörű barátnőjét? - Ez...- kezdek bele. Fogalmam sincs mit mondhatnék. Még az én szavam is elállt jelen helyzetben. Csak az agyam kattogott. Megint kerestem a lehető leglogikusabb megoldást. Katie barátnőm szíve talán most szakadt meg a legjobban. Valaki elrabolta a szerelmét... De ő így -itt hagyva csapot-papot- és most nem rohanhat el Chicago-ba, ezt jelenlegi állapotában nem teheti meg. Hisz az ég szerelmére, ő már egy kismama. Repülőre nem engedik és a busz, vagy bármely négykerekű sem a legjobb/ legkényelmesebb megoldás. Na meg ugye itt a telihold a nyakunkon. Most már ez nem csak rám, hanem Katiere is veszélyezve hat. Hogy a fenébe jöjjünk ki nyertesen ebből a "játszmából"? - még az sem biztos, hogy igaz. Katie mi van ha valaki megpróbál átverni? Hogy akarsz eljutni Chicago-ba? Persze én mindenben segítek és támogatlak, de.. Kérlek szépen ne cselekedj meggondolatlanul. Előbb találjunk ki valami megoldást. Hisz csak így hozhatjuk épségben haza Warrent! - tudtam, hogy meg kell ragadnom ezt az alkalmat. Az alkalmat, míg a barátnőm csendben mereng, vagy csak felfogja a helyzet magaslatát. Azt a pillanatot, mikor még fel sem tud eszmélni a megdöbbentségtől. Most kellett még szóval fognom. Meg kell vele értetnem, hogy előbb minden eshetőséget meg kell vizsgálnunk. Utána meg cselekedhetünk és elutazhatunk Chicago-ba.
Bár, Pati próbálta megakadályozni, hogy elolvassam a legújabb cetli tartalmát, de nem hagytam neki. A kíváncsiság végül mégis felülkerekedett rajtam és megnéztem mi áll benne.. A szívem azon nyomban egy hatalmasat dobbant, amikor tudatosult bennem, hogy Warren nem önszántából hagyott el bennünket. Elrabolták. Elrabolták! De kicsoda tehetett vele ilyet? Ki gyűlölhette őt ennyire, hogy képes volt ekkora barbár cselekedetre is? Hisz nem is voltak ellenségei.. vagy mégis? Hogy őszinte legyen, könnyen lehetséges, hogy igenis voltak ellenségei, csak épp én nem tudtam a létezésükről. Hiszen oly, sok mindent nem tudtam még a legújabb életéről, legalábbis az itteni életéről. Kitudja, hány ellenséget szerzett magának. Elég legyen! - ráztam meg gyorsan a fejemet, megelőzve az őrültebbnél őrültebb eszmefuttatásaimat. Nem kételkedhetek benne, nem most, mikor eltünt! Sőt, most nincs időm semmire, az lenne a legjobb, ha már most rögtön el is indulnék a keresésére... kitudja, kik azok a barbárok, akik ezt tették vele. Ha nem megyek oda időben, még akár meg is ölhetik.. Ilyen, meg hasonló gondolatok keringtek a fejemben, miközben szó nélkül ültem a korházi ágyon, az oldalamon a kitartóan győzködő Patival. Igaza van, nem rohanhatok oda meggondolatlanul, terv nélkül, hisz akármi fogadhat ott bennünket. Chicago messze van, kitudja mi történne velem míg odaérünk. Pláne így, hogy a tetejében még terhes is vagyok.. Nem, ki kell ötlenünk valamit, arra az esetre, ha valami balul sülne el. - Rendben, nem fogok meggondolatlanul cselekedni - nyugtattam meg barátnőmet, megpróbálkozva egy mosollyal is, de végül az egy grimaszféleségbe torzult el. Ebből is látszik, hogy a jelenlegi állapotomban képtelen vagyok mosolyt erőltetni az arcomra. - Szerinted mivel tudnánk legkönnyebben eljutni Chicagoba? Még nem látszik a terhességem, szóval felengednének a repülőre is.. De mehetnénk autóval is, hisz nincs olyan messze. - töprengtem hangosan az eshetőségeinken.
Ideje végre összeszednem magamat. Hisz most nekem kell az erősebb félnek lennem muszáj lesz Katie mentsvárának lennem. De azért azt sem hagyhatom, hogy ő összetörjön. Muszáj gondolkodnom azon, hogy végül is hogyan is jussunk el Chicago-ba. Mert természetesen el kell jutnunk! Hisz ha ez igaz, akkor Katie visszakapja Warrent és akkor minden rendben lesz. Ha meg nem... na jó ebbe inkább belesem merek gondolni. - Az a legkisebb probléma, hogy még nem látszik a hasad. Én attól félek, hogy fent nehogy rosszul legyél. Bármelyik eshetőségben.- felelem komolyan. Majd az autós/buszos lehetőséget futotta át az agyam. Az is igen necces, hogy a kocsiút eléggé hosszadalmas ha egybe akarjuk leautózni ezt az utat. Én természetesen szívesen elkísérem drága barátnőmet, csak akkor tudnom kell mire készüljek, mivel... nem vagyok benne biztos, hogy éber tudok majd lenni egy egész estés autózás után. Márpedig ha az ember, vagyis inkább a vérfarkas emberrablókkal akar találkozni akkor az éberség nagyon, de nagyon fontos. - Nem is tudom mi lenne a legjobb eshetőség. Én nagyon szívesen levezetem az utat, de csak te érzed képes vagy-e erre. Vagy a repülő kényelmesebb lenne? - kérdeztem tőle a lehető legtöbb tapintatossággal, mivel jelenleg az ő helyzete a kiemelkedőbb számomra. - De most az a legfontosabb, hogy kipihend magad egy kicsit. Irány a hotel, vegyél egy gyors zuhanyt és nyomás aludni. Tudom, hogy nehéz, de.. szükséged van az energiádra. - feleltem komolyan, ellentmondás nem tűrő hangon.
Pati mondandója elgondolkodtatott. Vajon, mennyi az eshetősége annak, hogy rosszul leszek a repüllőn, esetleg az autóban vagy a buszon? Előfordulhat, de muszáj felvállalnom valamenyiket. Mert negyedik alternatíva nem igazán jutott az eszembe. Hacsak nem megyünk hajóval, bár ez utóbbival kapcsolatban felmerülne egy-két probléma. Úgyhogy marad a másik három. Komoly gondolkodóba estem azzal kapcsolatban, hogy vajon melyik szállítási eszközt vészelhetném túl ájulás vagy egyéb rosszullétek nélkül. Azt hiszem a repülés lenne a legjobb gyógyszer.. az a legrövidebb, plusz tériszonyom sincsen. Ellenben a buszokon egyfolytában rosszullét kerülget, az autóutazás meg kimerítő lenne, még úgy is, ha felváltva vezetnénk. - Azt hiszem a repülő lesz a legjobb választás - szólaltam meg végül hosszú töprengés után először. - Egy, azzal juthatunk el a leghamarabb Chicagoba. Kettő, a buszoktól és egyéb szagoktól, melyeket néhány utas áraszt magából folyton rosszullét kerülget. Három, az autózás kimerítő és hosszú. Illetve a negyedik és egyben az utolsó dolog, mely a repülőzés fele hajtja a malmot, hogy aludni is tudok majd a gépen - soroltam fel neki az érveimet. Remélem elfogadja a döntésemet és ő is egyetért majd velem, mert ez tűnik per pillanat a legjobb döntésnek, amit meghozhatnánk. Barátnőm későbbi szavait figyelmen kívül hagytam, csupán egy legyintéssel nyugtáztam őket. Nem, képtelen lennék most visszamenni a hotelbe.. Egyrészt azért, mert túlságosan is fájdalmas lenne oda visszamennem.. annyi Warrenhez kapcsolodó emlék köt oda.. másrészt azért, mert képtelen lennék aludni most, amikor kiderült, hogy a vőlegényem nem önszántából hagyott magamra, hanem mert elrabolták. - Muszáj elindulnunk most.. most, amikor még nem késő.. Meg kell találnunk Warrent - néztem hatalmas kiskutya szemekkel az én barátnőmre, és ebből a nézésemből egészen addig nem is hagytam fel, míg be nem látta, hogy jobb ha beletörődik, vagy egész hátralevő életemben így fogom őt nézni, ha nem megy bele a dologba.
Rendben, akkor repülő. Ebben nem szándékozok vitatkozni Katievel, mivel számomra teljesen jelentéktelen ez a nézet. Nincs téliszonyom és a gyomrom is bírja az ilyen kisebbfajta megpróbáltatásokat. Az viszont zavar, hogy nem szándékozik lepihenni az utazás előtt. Persze megértem, hogy most nehéz neki és valószínűleg az álom sem jön olyan gyorsan a szemére, viszont ha odaérünk muszáj kipihentnek lennie. De ezen sem szeretnék összeveszni vele. Sőt jelenkörülmények közepette semmiben, mivel tudom, hogy most nagyon nagy szüksége van a jelenlétemre. - Rendben, akkor repülő. De enyém az ablak melletti hely!- sütöttem el egy fanyar poént és már nyúltam is a mobilomért, hogy a lehető legközelebbi járatra foglaljak két személyre jegyet. Majd mikor ez megtörtént a kabátomért, ezután a táskámért nyúltam és végül Katie barátnőmbe karoltam. És ekkor már éreztem a gyomrom görcsbe rándult. Nem lesz egy unalmas hétvége ez, az egyszer tuti!
Az, hogy egy ember miként reagál egy-egy ilyen életeseményre... remek kérdés! Azt hiszem, hogy valamire sosem lehet felkészülni. Mindig történhet olyan, amire nem volt előjel... ami csak úgy jön. És vadászként láttam már dolgokat, rengeteget... arra, ami a mosdóban fogadott viszont... végképp nem számítottam. Az ablak mellett álltam. Amikor behoztam ide, az orvos nem jósolt neki sok időt, hiszen rengeteg vért veszített és a sérülése olyan helyen volt található, amelynek során tényleg könnyedén elvérezhetett volna. Nyaki seb, ember! Még jó, hogy könnyen elvérezhet... Csak álltam, a kezem még a lány vérétől fénylett, és ennek ellenére túrtam bele a hajamba. Vártam, hogy az orvos megérkezzen, és közöljön valamit. Nem ismertem a lányt, sosem láttam. De valakinek itt kell lennie vele. Ha él, ha hal... Nyílt az ajtó, az orvos pedig megkönnyebbülten jelent meg, majd közölte, hogy a lány túlélte, valamint hogy már az egyik kórterembe szállították. - Bemehetnék hozzá? Nem keltek... zajt. Ígérem! - tettem hozzá nyelve egyet, majd mikor bólintott, de csendre intve, megindultak a lábaim a mutatott helyiség irányába. Benyitottam, és láttam azt a szétterülő szőke hajtömeget a párnán. Ártatlanul pislogott, a nyakán jókora kötés... látható volt, hogy ha nem pótolják a vért, nem éli túl. Leültem az ágy mellé, és csak vártam. Ha kell, akár órákig ülök itt... míg magához nem tér.
Nem tudom pontosan mikor ütöttem ki magam, és azt sem, hogy mennyi időre, de az tuti, hogy hatalmas buli lehetett.. A fejem még mindig zúg és lüktet, a tagjaimat nehéznek érzem és alig tudom felnyitni a szemeimet, de azért csak sikerül. A fény zavar, főleg, mert vakító fehérség fogad. Eddig figyelmen kívül hagytam azt az émelyítő szagot, amit érzek, most viszont felkavarodott tőle a gyomrom és ha lett volna benne valami, biztos ki is dobtam volna a taccsot. Hangosan nyögve próbálok ténylegesen is magamhoz térni, de nehezebben megy, mint gondoltam. Még a gondolkodás is nehezen megy. Talán ezért is jut el nehezen a tudatomig, hogy kórházszagot érzek, és ebben a pillanatban újabb nyögés hagyja el a számat. A francba. Csak a nővérem ne tudja meg. Bár, ha pechem van, akkor már tud róla... Nem, mégsem, akkor már felrikácsolt volna. Előbb a fejemhez nyúlok, aztán a nyakamhoz, ami sajog és vastag kötést érzek rajta. A szemeim azonnal kipattannak, de ez ismételten nem jó ötlet. - Az a ribanc.. - suttogom magam elé. Beugrottak a képek a tegnapról.. Máról.. Mikorról? Meg az is, hogy valaki megtalált engem. Viszont erőt nem érzek magamban. Néhány másodperc kell még ahhoz, hogy ismét próbálkozzam azzal, hogy hozzászoktatom a szemem a fényhez, aztán észreveszem, hogy nem is vagyok egyedül. - Öhm.. Helló?! - inkább hangzik kérdésnek, mint köszönésnek, de eléggé meglepett, hogy egy ismeretlen fazont találok itt.
Nem tudom, mennyi gondolat cikázott végig a fejemen. Az, hogy itt vagyok... számomra egy kellemetlen helyen, hiszen mióta az életemet tudom, gyakrabban látom, mint bárki más... szóval kellemetlen, nem is kicsit. Mégis, legyőztem ezt. Méghozzá azért, hogy megtudjam, ki tette ezt ezzel az ártatlannak tűnő lánnyal. Bár csalt már meg a megérzésem, és talán most is ez lesz. De nagyon remélem,hogy tévedek, és mi több.... nos, szóval hogy ártatlanabb mint ahogy az esetek többségében az kiderül. Az ablakon bámultam ki, mikor meghallottam egy nyöszörgő hangot, majd egy halk káromkodást, de minha rögtön fel is figyelt volna rám ezt követően, és egy "helló"-val egyszerűen üdvözölt. Vagyis, próbáltam rendes üdvözlésnek betudni. Mi mást tehettem volna? Nem várhatom el, hogy műtét után háromfogásos vacsorával és welcome drink-kel fogadjon a lakosztályában. - Hé. - suttogtam halkan, és odasétáltam mellé, fél szemmel meglesve a karcéduláját. - Roxanne. - ejtettem ki a nevét. - Most... kórházban vagy. A Grill mosdójábann éhány órája ájultan találtalak... a nyakad pedig vérzett. - tájékoztattam, bár csak lassan. Biztosan nem fog mindent érteni a rengeteg nyugtató miatt.
A fejem elég kótyagos ahhoz, hogy azonnal fókuszáljak.. Ámbár az idegentől megtudom, hogy a sejtésem igaznak bizonyult és jó nagy szarban vagyok.. Hozom a formámat, szokás szerint. - Te ki vagy? - nézek rá értetlenül. Teljesen biztos, hogy nem ismerem ezt a férfit, arra emlékeznék. Jó a memóriám. De van néhány homályos pillanatom még az estéről. - Mi van velem? Mikor mehetek haza? A nővérem... Itt van? - kérdezem folyamatosan. Talán nem őt kellene, hanem egy orvost, de ennek hiányában megteszi az is, amit ő tud. - Miért vagy itt? - nézek rá értetlenül, aztán eljut a tudatomig, hogy valószínűleg neki köszönhetem, hogy még élek. Hát, a kedvesség sosem volt erősségem. - Te hoztál ide.. Izé, kösz.. - próbálok folyamatosan beszélni, de még nem megy. A szemeimet is nehéz nyitva tartanom. Biztos adtak valamit, amitől eltompultam, de nem fáj.. Semmi nem fáj.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 06, 2014 10:25 am
A helyzet még számomra is idegen volt, tekintve, hogy vadász vagyok... de nem az érzelmesebb fajtából. Gyakran rideg vagyok, hiszen ezt követeli meg ez az egész... állásnak nem nevezhető... hobbi? Már magam sem tudom. Volt állásom is, mielőtt idejöttem. De amellett nem tudtam rendesen elvégezni ezt az egészet. És az ittlétem második napján rögtön egy ájult lányt találok egy mosdóban, akinek a nyakából valaki szinte minden csepp vért kiszívott. Tisztára "Üdvözlünk itt" feelingem van. És most ez a kórház... a hülye klórszag... rosszul vagyok, kavarog a gyomrom is. - A nevem Duncan - mutatkoztam be, mikor ezt kérdezte. Amit megtanultam, hogy sérült nővel jobb nem dacolni, márpedig én nem vaghyok az a tipikus behódoló típus. De néha meg kell tennünk egy-két apróságot, nehogy letépjék a fejünket. De a kérdések olyan gyorsan áramlanak, hogy magam sem tudom felfogni az összeset. - Az orvosok nem tudják a személyazonosságodat, ezáltal... nem tudtak értesíteni senkit. Én pedig főleg nem, hiszen nem is láttalak még előtte - túrtam bele a hajamba, majd halványan elmosolyodtam. - De ha elmondod a nővéred nevét, megkeresem és értesítem - nyeltem egyet ismét, aztán végigmértem alakját. Egy jó darabig nem hiszem, hogy kiengedik. Túl sok vért veszített.
Kezdőlap
/