Amint megjelent Viv az ajtóban, egy halvány mosolyt erőltettem arcomra. -Fáradt vagyok, és nem vagyok a legjobban..- Vontam egyet vállamon. -Már akkor is aludt mikor behozták.- Mosolyodtam el halványan a babára pillantva.

- Vágytam az erőre. A hatalomra. Ha az elsőt túlélted az azt bizonyítja, hogy erős nő vagy. Szóval ugyanazon a számon elérsz. Hazamegyek összekészítek pár dolgot. Majd hívj fel és mondd hol találkozzunk. - Vállára helyeztem a kezem és rámosolyogtam. - Nincs mitől félni. - El is indultam hazafelé. Hátha van a telefonomon valami hír Auroratól.

[Sean lakása]

-Majd akkor hívlak.-mosolyogtam és amint elindult én is szedelőzködni kezdtem mivel lejárt a munkaidőm. Átvettem magamra a rendes ruháimat és elindultam hazafelé.

[folyt. April és Nathalie lakása]

-Kol ennyire megbántott? -kérdeztem,felvont szemöldökkel.
-Angyalom! -sóhajtottam nagy mosollyal az arcomon,miközben közelebb sétáltam hozzájuk,hogy jobban szemügyre vegyem az unokahúgomat.
-Már most imádom! -nevettem fel halkan rá nézve.

- Most szültem, még jó hogy nem vagyok jól.. - Sóhajtottam fel halkan, enyhén kikerülve az igazi választ. Hogy megbántott?! Dehogy... Már megszokhattam, hogy ilyen.
- Elment, igaz? - Kérdeztem halkan, de mégse szemeibe néztem, hanem Faith-re néztem, aki elkezdett mozgolódni karomban, és végül kinyitotta szemeit. Ez egy halvány mosolyt csalt arcomra.
- Én nem csak imádom, de már most beleszerettem azokba a szép barna szemeibe. - Mosolyodtam el, ujjammal végigsimítva arcán.

Viv egész este mellettem volt szinte. Hajnalban küldtem haza, mert már majdnem elaludt az ágyam mellett. A baba elég sokszor volt nálam. Legtöbbször csak vizsgálatokra vitték el. Jó baba volt. Keveset sírt. Általában csak akkor mikor éhes volt, vagy mikor "meglepetést" hagyott a pelenkába. Egész jól belejöttem a dolgokba a 3. nap végére. Kolt azóta se láttam mióta megszületett Faith, de már szinte nem is érdekelt. Sosem volt célom megváltoztatni, vagy bármi ilyesmi. Most sem erőszakolhattam rá, hogy foglalkozzon a gyerekével. Most már én is jól voltam, sőt szinte olyan voltam mint régen, legalábbis majdnem.

***

A harmadik nap végére hazaengedtek minket mivel mind a ketten teljesen egészségesek voltunk, így az orvos könnyen elengedett. Átöltöztem, most már rendes ruhámba, és halkan felhajtottam. Iszonyat furcsa volt, hogy már nem volt nagy hasam, de helyette is volt nekem egy kisember a hordozóba. Légzése egyenletes volt, mély álomba merült, nem egészen fél órával ezelőtt. Talán jobb is. Nyugodtan hazatudok vezetni. Kezembe vettem a hordozót, és táskával a vállamon a táskával elindultam ki a kórházból. Örültem, már nyomasztott ez a környezet. Sosem szerettem a kórházakat így ez most sem volt másképp.

//Folyt. Elizabeth lakása//

-Elment. -sóhajtottam,majd egy halvány mosolyt erőltettem az arcaimra.

***

Egész este bent voltam vele. A végén pedig hazaküldött,és bár egyáltalán nem akartam elmenni,mégis elmentem,hiszen jobb ha egy kicsit egyedül is van. Adtam egy apró puszit a pici homlokára,és egy pillanatra átöleltem Liz-t.
-Akkor majd otthon találkozunk! -mosolyogtam rájuk,majd elmentem.

[Folyt: Elizabeth lakása]

Azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Foszlányokat bírtam csak felfogni. Kiabáltak körülöttem... Valami műanyag lószar szorította az arcom... Hol a fenében vagyok? Aztán megint sötét...

Fehér fény. Körülöttem fehér függöny. Oké, most vagy tényleg egy kicseszett kórházban dekkolok, vagy betévedtem egy áruház háztartási osztályára?! Előbbi, nem kétség, a viccet sem éri meg. Ijesztő tud lenni, ha az ember felébred és csöveket lát kilógni magából. Gusztustalan, ahogy a vörös vér csak úgy áramlik azokban a szutykokban. Tőlem jobbra, egy saját monitor meg az állványa foglalt helyet. A bal oldalamon az a kis szekrényke, amibe a cuccaim rakhatom. Persze egyetlen zsebkendőt nem hoztam magammal... pontosabban azt sem tudom, hogy kerültem ide. Dereng még a Sadik-Turner tesópáros hangja, Emily-é meg még néhány ott levőé. Aztán űr. És... Viventem. Tudom, hogy ő is ott volt, vagy van. Azt sem tudom, hogy most hányadika van egyáltalán. Aztán beugrott, hogy miért is vagyok itt...
Felemeltem a takaróm, hogy jobban szemrevételezhessem a sebet. A kötés nem ázott át, de a fene ege meg, látnom kell!

Próbáltam finoman felpiszkálni a kötést. Amint egy centit megemeltem, rémültem simítottam is vissza. Mit ne mondjak, nem a legszebb látvány tárult elém, pedig nem is láttam az egészet. Hiába próbáltam nyugtatgatni magam, egyre gyorsabban kapkodtam levegőért, és a gép is veszett csipogásba kezdett. Alig telt el fél perc, már rohant is be egy nővér, aki ülésemből hátradöntött. Majd utólag megköszönöm neki, hogy eltörte a kulcscsontom, miközben hevesen lökött hátra... szemét.

Maszkot tett az arcomra, s már éreztem is, ahogy szépen, lassan nyugszom meg, és álmosodom... aztán el is aludtam talán...

(Utcák)

Még korán volt ugyan, nem volt látogatási idő, de ez nekem nem okozott problémát. A nővérpultnál diszkréten megigéztem a nővért hogy mondja meg hol van Yve, és ne riasszon senkit amiért én bementem hozzá. A nő engedelmeskedett nekem, és megadta a szobaszámot. Én pedig halk léptekkel mentem is amerre mutatta.

Hangtalan léptem be a szobába, és csuktam be magam mögött az ajtót. Yve az ágyon feküdt, körülötte gépek... csövek... és rém sápadt volt, nekem pedig a szívem és a gyomrom egyszerre facsarodott apró golflabdává a látványától...
- Szerelmem... - léptem mellé, miközben suttogtam, és óvatosan fogtam kezembe az egyik kezét. Hozzá hajoltam, és egy csókot nyomtam a homlokára. Ezt is csak azért mertem megtenni, mert nem volt magánál... Ha magánál van, ezért biztos kivágott volna... persze ha tud...
Odahúztam az ágy mellé egy, a fal mellett álló széket, és leültem rá. Nem akartam csak úgy elmenni, és főleg úgy nem, hogy nem tudom hogy van...

Már órákkal ezelőtt elmúlt a gáz hatása, már a magam álmát aludtam. Meg a nyugtatókét és a halom fájdalomcsillapítókét. Ám mintha, egyik percről a másikra elmúlt volna minden, s az oldalam ismét rendetlenkedni kezdett. Ahogy egyre inkább ébredeztem, már ordítani is tudtam volna. Kába voltam még, hiszen nem minden gyógyszer szűnt meg használni, és nem is azonnal.

- Em... pislogtam mélyeket az ágyam mellett ülő alakra. Ha jól bírtam kivenni, akkor ő ült ott... Ha nem, hát gy jártam. Talán meghaltunk, s már más világban kezdek magamhoz térni. De akkor mi a pokolért fáj? - Vigyél... haza... - nyöszörögtem félálomban. Itt semmi varázsenergia nincs, magamtól pedig még nem vagyok képes összegyűjteni annyit, hogy elindulhassak a hosszú és fájdalmas gyógyulás útján.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, az órát nem figyeltem, csak Yve-t. Ezért volt, hogy amint először megmoccant, azonnal észre is vettem, s automatikusan húzódtam hozzá közelebb.
- Yve... szia - próbálkoztam meg feléje egy mosollyal, bár nem is nagyon sikerült. - Nem vihetlek el, megsérültél, orvosra van szükséged... - feleltem keservesen, nézve a sápadt arcát. - Itt... jó helyen vagy, meggyógyítanak.. - néztem a sokféle orvosi kütyüre. Én lettem volna a legboldogabb ha meggyógyíthatom én magam, de az én vérem... fertőzött... erősen, így kétlem hogy gyógyítaná. Inkább csak bajt okozna, hisz Ő sem sima ember... Nem kockáztathattam.

Próbáltam a legkevesebb energiát felhasználni ahhoz, hogy tűrhető állapotba szedjem magam, mivel én tutira nem maradok itt. Akár vele, vagy nélküle, de tutira lelépek. Elengedtem a fülem mellett a szavait, s próbálva a legkevesebb fájdalmat okozva felültem.

- Akkor... egyedül megyek. - sziszegtem. Továbbra is tartottam magam a tervhez... először leengedtem a bal, majd a jobb lábamat is. Nagy levegővételek kellettek ugyan, és fizikailag is gátolnom kellett, hogy ne ordítsak fel minden egyes mozdulatnál, de eddig sikerült. Lassan ereszkedtem lábaimra, semmi külső hangra nem figyeltem. Ám... azok úgy tűnik, nem kívántak engedelmeskedni nekem, mivel nagy hanggal érkeztem le a földre. - Baszódj meg! - erőltettem meg a hangom. Ezt bezzeg kibírtam mondani..

- Yve.. Yve ne csináld... hallod? Légyszíves... - néztem őt esdeklőn, mikor szavaimat követően nekiállt egyedül felkelni. - Yve kérlek, ne csináld ezt, neked itt kell maradnod - próbáltam minden finomsággal visszatolni, de úgy hogy nem mertem Rá erőt kifejteni, nemigen ment. - Yve!! - kiáltottam fel rémülten, mikor hirtelen a padlón kötött ki, s mire Ő kinyitotta a száját, félig mellette feküdtem, félig térdeltem, úgy vontam óvatosan a karjaim közé.
- Oké, Te makacs fruska, hazaviszlek, mielőtt kárt teszel magadban, de fejezd be az erőlködést, kérlek... - néztem Őt megadón, és a lehető legfinomabban nyúltam a háta mögé, és a térdei alá, hogy felállva a karomba emeljem őt. - Biztos jó ötlet hazamenni? Neked tényleg orvos kell.. - néztem még egyszer Rá, a lehető legbizakodóbban, hogy észre tér, és hajlandó a biztos kezekben maradni...

Kimaradtak képek. Azt hiszem, a "zuhanáskor" a fejemet is beüthettem. Már Viventem kezében voltam, amikor magamhoz tértem. Rettentően szégyelltem magam, hogy ő sincs jó állapotban, én meg itt hisztériázok. Ám valamire mégis rájöttem: a suttogás nem annyira fájdalmas, mintha normálisan beszélnék.

- Sajnálom... - gördült végig egy könnycsepp az arcomon, mind a fizikai, mint a lelki fájdalmaimtól. Megsimítottam volna arcát, de több okból sem volt sikeres a kísérletem. Például nem érdemelte volna meg, hiába szeretem őt teljes szívemből, a világ legundorítóbb dolgát tette velem... Ott van az is, hogy ő.. bármennyire is úgy tűnik most, nem önmaga. Természetesen ott volt az is, hogy a kezem megemelésére nem pazarolnék feleslegesen energiát. Csak óvatosan intettem egyet az ágy felé, így jelezve, hogy visszatehet. Hát, akkor Yve ma még bent marad. De holnap tutira eltakarodok innen.

- Nincs mit sajnálnod - feleltem hasonlóképp csendesen, a szemeibe nézve, fájó szívvel, ahogy a könnyeit néztem. Közben visszafektettem az ágyra, és óvatosan betakartam, úgy ültem le ismét mellé. - Itt csak... nekem kell sajnálnom mindent. Mert mindent én rontottam el. Ide is miattam kerültél, ott voltam, de nem vigyáztam Rád... - mondtam, bűntudatosan hajtva le a fejemet.
Nem tudtam hogyan fogalmazhatnám meg. De annyi mindent sajnáltam, és annyi mindenért kellett volna bocsánatot kérnem tőle... S ha nem találok meg minden farkast, meghalok... ismét... Azzal a gondolattal pedig, hogy utál... még meghalni is fájdalmasabb lenne.
- Yve... én... sajnálom amit a házban tettem. Nem tudom mi ütött belém, nem akartalak bántani... Nem akartam úgy viselkedni... - mondtam bizonytalanul, hisz speciel azt sem tudtam pontosan, hogyan viselkedtem. Zavaros volt a fejem akkorról... És tényleg nem értettem egyáltalán, hogy viselkedhettem úgy...

Mikor nekikezdett a mondandójának, már éreztem, hogy mi fog következni. Valahogy nem találtam alkalmasnak ezt a pillanatot. Haldoklunk és... Kit érdekel? Ő haldoklik! Egyedül ez az, ami a fejemben van, és nem bírom kiverni onnan.

- Fejezd... ezt most fejezd be, rendben? - suttogtam. Ez volt a legkézenfekvőbb közlési mód, amit elvoltam képes viselni. Már nem fájt úgy, hiszen folyamatosan munkálkodott bennem a varázsenergia, amin a repedt gyűrűm valamit segített. Amit természetfeletti okozott, azt mind begyógyította már. Itt csak az oldalam volt parás. Most érzem csak igazán embernek magam...

- Szeretlek... Te is tudod... De... Most nagyobb... gondjaink vannak... Arra még... nagyon sok időnk lesz... - mondtam lazán ezt. Neki is jobb a nyugalom, legalább nem azon pörög, hogy vége van, hogy Viventem és Yvana nincs többé. - Gyógyulj meg... kérlek...

Meglepődtem mikor a hangját hallottam, s még inkább, mikor azt mondta fejezzem be. Elhallgattam, igen... de... csak mert a bocsánatkérésen kívül, nem tudtam mi mást mondhatnék. Búcsúzzak el? Nem akarok... Kérdezzem meg láthatom-e még Delilah-t? Nem merem... Kérdezzem meg megbocsát-e? Nem lenne tisztességes most, csak mert haldoklom... Még a szemébe nézni is gyalázatom volt, hisz Ő túl tiszta ahhoz hogy én odanézhessek.
Viszont mikor azt mondta szeret... meg a többi szó, ami követte ezt... annyira jó érzés volt... boldog érzés, ezt tőle hallanom...
- Yve... - Óvatosan hajoltam közelebb hozzá, és kezemmel végigsimítottam az arcán. - Nagyon sok... minden van, amit mondani szeretnék neked. Annyira szeretlek... Téged és Delilah-t is, hogy azt szavakba képtelen lennék önteni. És nem... nem tudom mi van velem... fogalmam sincs mi játszódik és játszódott le bennem, de ez nem... ÉN vagyok... - suttogtam akadozva, s éreztem hogy viszketnek a szemeim. Én és a könnyek, istenem... De amikor épp a családom és az életem forog a kockán, ez volt a legkisebb gondom... - Szeretlek. De nem tudom élni fogok-e annyit, hogy megharcolhassak a bocsánatodért. Az erdőben... 5 farkastól kaptam vért... de legalább ennyien biztos voltak még ott, ha nem többen... és mind megtépett, így mindegyikük... mérge bennem van... - emeltem reményvesztetten a szemem elé a kezem, hogy megnézzem, mintha csak láthatnám az ereimben csörgedező halálom... - Nem tudom mennyi esélyem van az életben maradásra... és azt sem tudom, megérdemlem-e azt az életet, amit újra meg újra elvesztegetek... - mondtam újra Yve szemébe nézve. Speciel éppen pont Őrá gondolva. Hisz másodszor haldoklom mellette, és újra... elvesztettem... Nagyon rosszul csinálom én ezt...

Szavai akaratán kívül biztosítottak, hogy még itt van. Itt van velem az igazi énje egy darabkája is. Még hozzám tartozik egy része. De... most nem lehetek gyenge. Ha csupán saját életem múlna rajta, hát tessék, legyen. De már korántsem ennyiről szól az egész. Sokkal súlyosabb sebeket okoznék Delilah-nak és magamnak is, ha megváltoztatnám a sziklaszilárd döntésem.

- Nincs vesztegetni való időd... - köhintettem kettőt. Minden szavát felfogtam, de mégiscsak egy valami a lényeg. Haldoklik, és kellenek még farkasok. - Most sem értem... hogy miért itt vagy... és nem a bundásokat hajkurászod... gyerünk, kapd el őket, tigris... - erőltettem magamra mosolyt. Igazából nem a kifejez okozott gondot, hanem a megvalósítás. Remélem nincs olyan seb az arcomon, amitől ez csúnya fintorra vált át.

/Eyal lakása/
Kicsi idegesen jöttem be a kórházba Sarah miatt, és ez még tetőzte hogy régi ismerősömet Yve-t is itt tudhattam. Odamentem a nővérhez, és kérdeztem hogy hol találhatom őt. Megkaptam az információkat, és már mentem is a kórterem felé. Hallottam hogy beszélgetnek, ezért gondoltam nem zavarom meg a hangulatot,ezért nekidőltem a falnak, de úgy hogyha akar Yve megláthasson..

- Itt vagyok, mert látnom kellett téged.. - feleltem aggódva nézve Őt. - Delilah-t is szerettem volna, de nem akarok Rá veszélyt hozni. És nem is tudom megengedted-e volna... Látni akartam jól vagy-e... biztos kezekben, és... van még pár napom, megkeresni a farkasokat. Nem öl meg rögtön a mérgük... - néztem a csuklómra, ahol az ing alól kikandikált egy nyom... vagy seb, ahogy nevezzük, hisz a farkasok harapása nem gyógyul be teljes nyom nélkül, míg haldoklóm tőlük... Épp ellenkezőleg, míg nem iszom a vérükből, addig a még hátralévő farkasokéi napról napra rosszabbul néznek majd ki.

Aranyos szavak voltak... csak olyan más volt, hogy újra önmagát lássam, és úgy hasson, hogy ezek tőle jönnek. Van még pár napja? Ja, nekem is van még pár idegszálam, amit ezekkel a szavakkal tesz gallyra.

- Nem akarom... hogy meghalj... megint. Delilah és... Hope sem akarja. - szándékosan nyomatékosítottam szavaimat Hope nevével. Elvonva róla a figyelmem, egy percre egy távolabbi pontra fókuszáltam. Ismerős volt az arc... de nem bírtam tisztán kivenni, vagy inkább felfogni... Ha az, akire gondolok, meghallja a suttogásomat is.

- Eyal... - nyöszörögtem felé.

Hallottam Yve nyöszörgését, és a férfi mondandóját is...Pár nap? Farkasok...A rühös dögök..Van némi számolni valóm, egy kettővel. Lassan bementem.-Sziasztok, remélem nem zavarok.-mondtam egy apró mosollyal.-Először is Yve, örülök hogy látlak, és mindjárt rád térek.-mosolyogtam rá.-Üdvözöllek, Eyal Lestwick vagyok, és ahogy hallottam farkas bajod van! Szóval, nem vagyok beszédes, ezért lényegre török. Nem akarod hogy segítsek? Van némi számolni valóm, egy két rühes döggel!-mondtam kicsit dühösen, de Yve miatt lehiggadtam, és odamentem.-Mi történt?-kérdeztem halkan.

- Köszönöm... - néztem hálás, majdnem boldog arccal Yve-ra. Majd megmagyaráztam. - A szavaid jó érzéssel töltenek el. Örülök, hogy nem akarod... - utaltam a halálomra. Na persze én sem. Sose akartam meghalni. Így, ma pedig már főleg nem.

Kicsit meglepve fordultam meg, mikor egy új hangot hallottam, akit Yve Eyal-nak szólított...
- Helló, Viventem Anima - köszöntem én is bemutatkozva a férfinak. - Igen, olyan bajom van. Volt egy kis... összetalálkozásom egy rakat döggel - feleltem, mikor meglepődve hallgattam, milyen gyorsan megértette a helyzetem pár kihallott szóból. - Köszönöm, de... egyedül gyorsabb vagyok. Ha segíteni akarsz, nekem nagy segítség lenne, ha segítenél Yve-val... - intettem fejemmel Kedvesem felé, aki olyan sápadt volt, mint a frissen meszelt fal.

- Álljatok le, oké? - próbáltam lassacskán feljebb tolni magam - Ti sem vagytok jobbak náluk. Semmivel sem.. - fejeztem be, mintegy magyarázatot adva az előbbi kirohanásomra. Bosszantott, hogy ez a két faj ennyire gyűlölik egymást. Oké, nem érint, meg valójában nem is érdekel, de egyik féltől sem jó hallani, hogy a barátaid szarok, mert farkasok.. Vagy épp ellenkezőleg, a szerelmed egy rakás hulladék, mert vámpír. Ez a boszorkányok, és minden más lény sorsa ebben a városban. Szívem szerint, most minden egyes szembejövőnek, legyen az bármilyen mágikus, vagy halandó ember, úgy beolvasnék, hogy sírva futna haza. Persze minden továbbit inkább magamban motyogtam csak. Ez is elég sértő lehetett nekik, nem ám az, amit még mondanék.

-Jó jó Yve.-mosolyogtam, és elővettem egy kis üvegcsét, majd felharaptam a csuklómat, és beletöltöttem a véremet.-Tessék, ezt itt idd meg, és jobban leszel.-mosolyogtam, és megnéztem a telefonomat.-De ne haragudjatok, nekem mennem kell..-mondtam kedvesen, és egy puszit nyomtam Yve homlokára, majd lekezeltem Emmel.-Legyetek jók, és vigyázzatok egymásra. Ha valami baj lenne, vagy probléma adódik , hívjatok engemet.-mosolyogtam, és Yvenek még a számomat is odaadtam.-Sziasztok.-intettem, majd elindultam./folyt valahol/