Természetesen ügyesen ki is forgatta az előbbi szavaimat, mintha én azt feltételeztem volna, hogy lehülyézett vagy hasonló.. Minek kell Ő mindig a legrosszabbat gondolja?! És olyanokat látnia bele a dolgokba, amiknek semmi valóságalapjuk nincsen?? - Én se gondoltam, hogy Te ilyesmire gondoltál volna! - tiltakoztam komolyan, hogy mennyire nincsen igaza. Aztán akaratlanul is elhallgattam.. mikor arról kezdett beszélni, hogy mi mindent akar csinálni, miután hozzá költözöm.. Rám irassa a házát, mint társtulajdonos? Na ne, erre igazán semmi szükség nincsen. Ezzel csak max. annyit érne el, hogy egy újabb lehetőség nyílik a vámpírok számára, hisz akkor már én is könnyedén behívhatok akárkit! És ezt nem engedhetjük meg.. éppen elég az, ha Warrenen keresztül akarnát áthágni azt a láthatatlan falat, ami nem engedi őket belépni a halandók lakásaiba. Különbenis.. nyílt titok, hogy engem könnyebben meg lehet fenyíteni, mint Őt! Bármennyire is igyekeznék tenni ellene.. amíg nem engedek a farkas hívogató szavának, képtelen leszek megvédeni magamat.. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy a jó szívemre könnyedén hathatnak.. - Ne.. Az nem lenne jó ötlet! - nyekeregtem, majd megerőltetve magam igyekeztem kinyögni a véleményemet a témáról. - Ez nem lenne okos döntés.. Hisz, az imént ismerted el, hogy a jó szívemre könnyen hathatnak. És ezt csak egyféleképpen kerülhetjük el.. ha a ház megmarad a Te neveden! - magyaráztam el neki részletesen, hogy miért is nem kellene megtennie mindazt, amit az imént mondott. És különbenis.. én egyáltalán nem ragazkodom hozzá.. Nekem bőven elég, ha szeret és velem marad. Nincs szükségem se a házára, se a pénzére. Nem vagyok én egy pénzéhes szajha, aki csak azért van együtt valakivel, hogy megkaparintsa az illető vagyonát.. csúnyán fogalmazva. Nekem Ő kell és nem a pénze.. Nekem is van keresetem, nem is kicsi, ha már pénzről van szó. Bár, ezeket a gondolataimat soha nem mondanám ki hangosan.. még a végén ezt is félre értené.. és azt szeretném a legkevébé. Az arca kréta fehérré vált, mikor meghallotta, hogy Pati is vérfarkas. Nem csoda, én is hasonlóan reagálhattam a hírre.. vagyis nem, én örültem (egy kicsit) neki, hisz így legalább titkolóznunk sem kell majd egymás előtt. - Igen, Pati vérfarkas.. ilyen az élet - vonok vállat egyszerüen, hisz mi mást tehetnénk. Egy biztos: a sors aztán nekünk is kiosztotta a legtutibb kártyákat.. Na de nincs mit tenni, ezekkel kell játszanunk és amikor eljön az idő, nyernünk velük. Mert egy dologban biztos voltam, mégpedig abban, hogy ezekkel is le lehet győzni az ellenségünket! - De gondolj csak bele.. ha épp úgy hozná az élet, hogy meg kell védeni magunkat... - kezdtem, de itt félbeszakadt a mondanivalóm, majd egy rövid szünet után, kicsivel másképpen folytattam -, egy animágust és két farkast nem könnyű kiütni a nyeregből - mondtam egy aprócska mosollyal az ajkamon, remélve, hogy nem gondolja tovább a dolgokat.. Természetesen nem akarom, hogy valaha is ilyesmire kerüljön sor.. de ha mégis előfordulna.. hát nem haboznék, rögtön megtenném a szükséges lépéseket. A következő kérdésével viszont meglepett. Miért kérdez ilyeneket? Nem tudja a választ? Hát nem elég egyértelm, hogy nemmel felelnék?? Bár, ha nagyon muszáj lenne.. talán én is megtenném azt amit Pati.. a szeretteim megvédése érdekében. De ezzel a válasszal nem állhattam elő Warren előtt. Csak még többet aggódna akkor.. - Nem, Szívem, de miért kérdezel ilyen ökörségeket? Szeretem Patit, mintha a testvérem volna.. és ő is engem.. pont emiatt is teszi meg mindezt.. Viszont Nekem még itt vagy TE is.. az én másik felem.. az én Jangom! - fogtam két kezem közé az arcát, majd pecsételtem meg egy csókkal is az ígéretemet. * megj.:a Jing és Jangból* Mikor meghallottam, hogy inkább pihenni szeretne, kicsit vonakodva ugyan, de elfogadtam a döntését, majd eszembe jutott egy príma kis ötlet, amivel könnyedén rá is segíthetnénk az elalvásának folyamatára. - Mit szólnál hozzá ha.. mondjuk énekelnék neked, amíg el nem alszol? - tettem fel kissé bátortalanul a kérdést, hisz egy kicsit kételkedtem abban, hogy valóban ezt szeretné-e. - De ha nem, mondd nyugodtan.. azt is megértem - tettem hozzá gyorsan, hisz semmit sem szeretnék ráerőltetni. Az lesz, amit ő akar.
- Akkor én örülök - mosolyogtam Rá. Örülök ha nem gondolja, mert egy nőnek elég nehéz megmagyarázni valaminek az ellenkezőjét, mint amit Ő hisz. És Katie ráadásul elég makacs természet, így kimondottan örülök tényleg ennek a kijelentésének. De úgy tűnt a szerencsém olyan sokáig nem tart ki, mégis csak talált olyasmit, amiben ellenállhat nekem, vagy gondolhatja máshogy... De ebben emberére akadt, mert ebben nem engedek. - Miért ne lenne jó ötlet? - kérdeztem vissza meglepődve, s még inkább meglepődtem, amikor folytatta, és magyarázni kezdte a gondolatát. - Szerintem ez mindegy, Kicsim, nézz csak rám, én hová jutottam az erőmmel? Nem csak a címemet meg az arcodat ismeri egy elmebeteg vámpír, de én is harcképtelen vagyok, sőt, még megölelni sem tudlak rendesen - húztam a számat, mert rendesen elkeserített ez a sok ronda, és idegtépő tény... - Én szeretném, ha úgy lenne, hogy ami az enyém, az a Tiéd is. Meg akarok Veled osztani mindent, amim van - simogattam kezemmel a kezét. Tényleg azt akartam, hogy mindenem közös legyen Vele. Egész életemben titkok közt éltem, Katie előtt nem akarok egyet sem megtartani, és semmi "saját" nem kell nekem, mindent Vele együtt akarok! Nem volt egy egyszerű dolog megemészteni ezt az információt, amit most kaptam. Az is döbbenet volt, hogy Katie, akit gyerekkorunk óta ismerek, vérfarkas lehet, de hogy akkor még a legjobb barátnője is az legyen?? Ez már kicsit sok a rosszból, vagy nem..? - Öhh... igen, ez igaz, végülis... de csak akkor, ha a két farkas nem hagyja ki egy "buliból" sem az animágust, mert ha mégis, akkor az animágus le fogja harapni az egyik farkas fejét a helyéről, ezt jó, ha ez a farkashölgy megjegyzi - néztem Rá áthatóan, hogy értse, nem Patiért aggódom, ha kérdéses lenne a helyzet. Részemről, Pati ott veszélyezteti saját magát, ahol tetszik neki, de Katie az én menyasszonyom, és semmilyen körülmények között sem hagyom, hogy baja essék, akár a barátnője miatt, akár függetlenül Tőle...! - Mondjuk azért, mert felhoztad? - kérdeztem, némileg értetlenül, hiszen Ő kezdeményezte a témát... én csupán reagáltam, tudásomnak megfelelően. - Nem tudom, Drágám... de jobb tisztázni. Egy "legjobb barátnő" elég befolyásoló erejű lehet, főleg ha Ti nők valamit a fejetekbe vesztek, és főleg ha azt hiszitek hogy meg kell védeni szegény emberkét, aki mellettetek csak egy sima kutya... - majdnem megvontam a vállamat, de szerencsére még épp idejében kapcsoltam, és elzártam ezt az ösztönt magamban újra... Nem lenne egy jó érzés az most.. - Nem szeretnék meglepetéseket kapni ezen a téren. A végén még megint elveszítenélek... És valószínűleg én is belehalnék, mert ha meglátnálak egy vámpírral úgy... vagy bárki, bármi mással, nyilvánvalóan kitörném az illető nyakát.. már ha tudom... és egyértelmű hogy valószínűleg én is otthagynám a fogam. Bíztam benne, hogy hihetek Katie-nek. Szeretem Őt, és tudom hogy Ő is szeret. Remélem, hogy tényleg nem tenne olyat, mint a barátnője. Elég volt az is, mikor Liz szűrte össze a levet azzal a ganéj Kol-lal állapotosan... Igaz, hogy Liz még nem volt a menyasszonyom amikor ezt tette, Katie viszont az, de Tőle még kevésbé tudnám elviselni, ha ilyet tenne velem... Egy ilyen elég volt egy életbe.. - Énekelnél? - Látszódhatott rajtam, hogy a fáradtság ellenére is meglepett a javaslata, de... de nem rossz értelemben volt így, hanem kimondottan jó értelemben. Nem tudom már, mikor hallottam Őt utoljára énekelni, de nem ma volt már. - Szeretném ha énekelnél - bólintottam elmosolyodva. - Szeretem hallani a hangodat - pislogtam kissé bágyadtabban, s kissé hosszabb pillanatig volt csukva már a szemem, mint nyitva...
És persze, pontosan úgy reagált, mint ahogyan azt elképzeltem. Hallani sem akart a javaslatomról.., hanem inkább továbbra is megmaradt a saját véleménye melett, miszerint mindenét meg akarja osztani Velem is. Még akkor is, ha ezzel az életét veszélyeztetheti.. Mert ha egyszer rám is írja a házat.. már nincs vissza út. A vámpíroknak elég lesz engem kiszemelniük.. és én túl könnyű préda lennék a számukra. Vagy mégsem..? Mi van akkor, ha más szemszögből tekintenék az egészre?! Ha tegyük fel, nem Warrent vesszük az erősebb félnek, hanem engem? Vérfarkas vagyok, az Isten szerelmére, muszáj megtanulnom megvédeni magamat és a szeretteimet! Szerelmem aggodalmai ellenére is el kell határoznom magamat, mindkettőnk érdekében. Egy farkast nem lehet csak úgy kiütni a nyeregből! Pláne, akkor nem, ha az a farkas a szerettei érdekében áll harcba! Így hát.. egy gyors hangulatváltozás keretén belül, felcsillant íriszekkel pillantottam fel Szerelmem gyönyörű szemeibe. - Tudod mit? Legyen, ahogy akarod! De mindezt csak az esküvő után tedd meg.. - juttattam eszébe, hogy az imént megkérte a kezemet, fél percig még mindig abban bízva, hogy ez a pillanat el fog húzódni egy jó darabig. - Szeretlek! És igazad van, Te már nem tudod megvédeni saját magadat.. ezért mostantól ez az én feladatom lesz, akármilyen furán is hangzik mindez az én számból - kuncogtam a markomba a feltételezésem hallatán. - Legalábbis a vámpírokkal szemben hagyd rám a harcot! - simítottam végig az arcán, jelezve, hogy bízhat bennem. Már elhatároztam magam.. kikérem Pati véleményét, majd az első telihold alkalmával sort is kerítek az átváltozásomra.. hadd bújjon ki belőlem az állat. Szeretem Őt és bármit megtennék Őérte.. - Nyugi Kicsim, megígérem, hogy a buliból nem fogjuk kihagyni az animágust sem! - kacsintottam rá vígasztalóan, persze eszem ágában sem volt bajba keverni Őt, már ha véletlenül úgy hozná az élet. Különben sem lenne szükség a pátyolgatására.. két farkas simán elbánik egy nyavajás vérszívóval, ez egy nyilvánvaló tény! Amúgy sem akartam most ellenkezni vele. Szépen rá hagyok mindent, hiszen a veszekedés csak rosszabbítana a helyzetén. Túl gyenge az immunrendszere ahhoz, hogy most rögtön felfedjem előtte a terveimet.. A későbbi szavait hallva aztán késztetést éreztem, hogy eltereljem a figyelmét.. mindezekről a badarságokról és valami szépet mondjak neki. Mondjuk nem tudom, a hangom mennyire számít szépnek.. de Ő nem ellenkezett, mikor felhoztam a témát, miszerint énekelhetnék Neki.. Egye fene.. megpróbálom. Úgyis olyan régen nem énekeltem már Őelőtte.. Bár, a meglepettsége egy kicsit elkomorított. - Igen.. de csak akkor, ha te is szeretnéd - tettem hozzá kissé félénken. Mindig is szerettem énekelni Neki.. főleg szerelmes számot. És erről eszembe is jutott az a saját kis kreálmányom, amit nem olyan régen megmutattam Patinak. Talán azt kéne most eldúdolnom, majd énekelnem Neki. Nem is húztam tovább az időt, közelebb bújtam hozzá, majd dúdolni kezdtem a számot, ezzel megadva a kezdő lökést.. az éneknek: - Egész életemben olyanról álmodtam amilyen Te vagy Éjjel nappal kértem, hogy a borus ég, napos legyen Nem tudom megmagyarázni, kitöltesz a csókjaiddal és fényeddel Nem akarom letagadni, megveszek szerelmedért Minden érzésem és gondolatom veled vannak es semmi sem tud megállítani...
Kicsit meglepődve, és értetlenül is néztem, hogy Katie szemei egy eléggé érdekes fényben kezdenek csillogni. Mintha... készülne valamire... De ekkor még csak nem is sejtettem hogy mire... ahhoz elég fáradt voltam már, hogy úgy érezzem, engem már nem tud meglepni, vagy felpaprikázni bármilyen értelemben... DE tévedtem... és erre akkor jöttem rá, amikor megszólalt... Az még hagyján volt, hogy csak az esküvő után szeretné, hogy az Ő nevére is kerüljön a vagyonom, de... de a folytatás... hát az... az kiverte az összes létező biztosítékot bennem, a fejem búbjától a sarkamig, legalább 15 évre visszamenőleg... Talán percek is elteltek, és én csak tátogni bírtam, ahogy Ő mosolyogva, kuncogva beszélt, és közben az arcomat simogatta... Mi vagyok én, basszus, talán a kisbabája??! Vagy kicserélték az UFÓ-k?? Mi folyik itt?! Esküszöm, még hirtelenjében éberebb is lettem... Amit ezután mondott, már nagyjából nem is hallottam... végig az az... anyáskodó, és 150%-ban lealacsonyító, és megalázó szöveg szólt a fejemben, amit előtte mondott... és nem tudtam elhinni, hogy képes nekem ilyet mondani a nő akit szeretek...! Nagyjából csak akkor tudtam kicsit... észhez térni, amikor énekelni kezdett... A hangja ma is épp olyan szép volt, mint régen, és épp olyan szépen is énekelt... de én még mindig csak megbotránkozva, sőt... inkább elszörnyedve tudtam Őt nézni... és nem tudtam eldönteni, hogy Ő most... szívat, és direkt nem veszi észre, mennyire durva dolgot mondott, vagy netán tényleg komolyan gondolta, és ezért nem látja, nekem ez hogy esett..?? Csak arra az egyre tudtam gondolni, hogy ezt én nem csinálom... És ahogy a dal véget ért, melyet énekelt nekem, ép kezemmel fogtam szépen és elkezdtem megszabadítani magamat a sok vacak dróttól, meg vezetéktől, meg szerkentyűtől, amit rám aggatott valami orvos, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy felüljek, nem érdekelt mi az ára. Bár a fájdalom rögvest késként hasított a testembe, de nem akartam törődni vele. Nem érdekel a fájdalom, a szégyen annál inkább. A fájdalmat elviselem, a szégyent nem! - Na majd én megmutatom, hogy ki az akit meg kell védeni! - morogtam, fejtetőig sértettségben tocsogva, és még az előttem épp elhomályosuló kép sem zavart, tovább tépkedtem a vezetékeket. Közben igyekeztem lerúgni a takarót magamról, ami nem volt könnyű a sérült lábammal, de akkor is..!! Nekem elég volt a fekvésből, én most lelépek!
Annyira belemerültem a legújabb ötletféleségembe, hogy közben megvallom kissé meg is feledkeztem arról, hogy ez miként is érintheti Warrent.. Talán mégsem kellett volna így előadnom mindent.. de már mindegy, hisz kimondtam. Mindenesetre én az előbbi szavaimmal semmiképpen nem akartam Őt lealacsonyítani..vagy hasonló, Isten ments! Sőt, én csak védeni szeretném Őt.. Mindennél jobban szeretem az én Bernáthegyimet, úgy ahogy van, szőröstűl bőröstűl, de.. féltem is őt.. az az igazság. És belehalnék az elvesztésébe. Ezért is merült fel bennem az ötlet, hogy megtanuljam kezelni a bennem lakozó állatot.. Mindenesetre miután a dalszöveg végéhez értem, csak akkor tudatosult bennem, hogy akaratlanul mekkora egy tornádót is indítottam el az imént. Szinte infarktust kaptam abban a pillanatban, mikor feltűnt, hogy mit művel! Ugyanis Warren hirtelen el kezdte kitépni magából a csöveket.. mindent, ami a gyógyulását segítette volna elő.. mintha el akarna húzni innen a fenébe.. - Te meg mit művelsz? - kaptam a karja után, igyekezve megállítani őt, még mielőtt valami elképzesztően hatalmas butaságot művelne, ami a későbbiekre is hatással lehet az egészégére. De semmit sem értem vele.. mert elkapta a karját és tovább tépdeste ki magából a szerkentyűket. - Fejezd már be, kérlek szépen! Ne csináld ez! - kérleltem, sőt már kis híján könyörögtem is neki, hogy hagyja abba. Teljesen kétségbeestem már csak a gondolatátától is, hogy ennek a hirtelen támadt őrültségnek köszönhetően esetleg a sebei is felszakítódhatnak.. és akkor itt helyben nyírom ki őt, majd magamat. Vagy csak magamat.. mert mindez az én hibám volt.. és annak a nagy számnak. Aztán megszólalt.. és a sértettség csak úgy sugárzott az arcáról.. és a szavaiból egyaránt. Hirtelen könnycseppek is elárasztották az arcomat, én miközben kétségbeesetten próbáltam megállítani őt... mígnem a düh és a harag annyira felül nem kerekedett rajtam, hogy elkiáltottam magamat. - Az ördögbe is, fejezd már be!!! - Tisztán, hangosan és érthetően üvöltöttem minden egyes szót, de ami a legeslegfontosabb, hogy mindezzel elértem azt is, hogy leálljon.. Nem tudom, mi üthetett belém ezekben a percekben.. csak azt tudom, hogy nem tudtam leállni.. folytatni akartam. Mondani a magamát.. piszokul ingerült voltam. - Hagyd már abba, hisz nem veszed észre, hogy mindezzel csak a saját testi épségedet veszélyezteted!!!??? - itt már nem bírtam tovább, a könnycseppek ismét elárasztották az arcomat, amit én egy gyors kézmozdulattal igyekeztem eltüntetni onnan.. hogy tovább folytathassam.. de nem bírtam. Mert ennek a rövid, pár másodpercnyi szünetnek köszönhetően az agyamat elárasztó szürke köt is leszállt.. és furcsa mód, mintha a dühöm is elpárolgott volna vele együtt.
/Bocsi, a helyesírási hibákért.. és a pocsék reagért.. /
Nem törődtem semmivel és senkivel, nem érdekelt hogy Katie mennyire próbálkozik hogy lefogjon, hogy megállítson, nem érdekelt mit beszél, hiszen amúgy sem képes rá hogy visszatartson. Lehet hogy leharcolt vagyok, és most már biztos hogy egy vámpír simán kinyírhat ha akar, de az ágyból még én is fel bírok kelni, és fel is fogok! Hittem én ezt egészen addig, amíg csak könyörgött, hogy maradjak veszteg, DE amikor hirtelenjében csak úgy minden előzetes jel nélkül rámordított szó szerint, arra a hangra még én is megálltam a mozdulatban. Ezzel persze sikerült elérnem azt is, hogy visszadőltem a párnára, képtelen lévén erővel megtartani magamat, ami újabb homályos pillanatokat okozott nálam, így akkor épp nem láttam Katie arcát, amikor tovább kiabált felém... bár talán ezzel jobban is jártam, mert a hangja cseppet sem úgy hangzott, mint aki értékelte a mutatványom. Viszont mivel én is ugyanazt a haragot éreztem még most is, mint az előbb, nem is akartam különösebben. Meg közben le is foglalt, hogy az eddig is lüktető testemnek további megerőltetéseket okozva, már mindkét lábam hasogatott, a hátamról nem is beszélve, a fejemet és a vállamat pedig talán jobb is nem említeni, mit éreztem egyikben és másikban... Mint akin most robogott át egy gyorsvonat, ami aztán még meg is állt, és vissza is tolatott... Ahogy lassan megtisztult előttem a kép, láttam hogy Szerelmem arcát könnyek csíkozzák, amitől a szívem is belépett a hasogató részeim sorába... De a büszkeségem megtaposott léte még mindig túl erős volt... nem voltam képes értenyúlni, és tenni valamit hogy rendbehozzam a kapcsolatunkat, ami most kissé meg lett tépve... Meg a tetves sipákoló gép is idegesített ott mellettem, ami, miután az érzékelőjét leszedtem magamról, most hangosan visított, amiért nem találta az életjeleimet... ez sem használt a fejemnek, hiába próbáltam ép kezemmel a homlokom masszírozni, csak jobban lüktetett. Tudtam hogy mondani kéne valamit, de... nem éreztem úgy, hogy bármit is képes vagyok. A következő pillanatban pedig már mindegy is volt, hogy én mit akarok mondani, mert az ajtó mellettünk kicsapódott, és egy ideges arcú nő jelent meg, aki, ahogy végigmért bennünket, megtorpant a küszöbön, és arca lassan paprikásba ment át az ideges helyett. - Itt meg mi folyik?! - kérdezte, előbb Katie-re, aztán rám meredve, és már indult is meg felém, hogy gyakorlott és fürge mozdulatokkal kezdje visszapakolászni a helyére mindazt amit én szétbarmoltam, beleértve saját magamat is, mert a fél lábam nekem is lelógott az ágyról, amit nem voltam képes visszarángatni további károkozás nélkül. - Kisasszony, bármi is folyik itt, fejezzék be de sürgősen, ez itt egy kórház ha nem tudnák, és Mr. Worthingtonnak is határozottan pihennie kellene. Mégis mi történt itt?! - a paprikás nővér felváltva bámult ránk, miközben ténykedett, és sorra vette sérült tagjaimat, hogy megbizonyosodjon, nem okoztam újabb károkat magamnak. Csak tudnám hogy van az, hogy ma minden nő ordít velem.. Mi ez, talán valami járvány?? Megőrültek ma a nők? Miért kell mindnek engem pécézniük ki? - Ha nem tudnak normálisan viselkedni, akkor a kisasszony távozhat is. Sőt, már rég mennie is keleltt volna, a látogatási időnek már vége! - jelentette ki komoly arccal a nővér, és közben újra rámterítette a takarót, miután úgy látta, nincsen újabb olyan bajom, amivel neki most foglalkoznia kellene. - Nem!!! - Ez már én voltam. Mert akár haragszom Katie-re, akár Ő haragszik rám, azt nem engedem, hogy az éjszaka közepén Ő innét bárhova egyedül menjen, mikor olyan elmebetegek járnak kint, mint az aki engem támadott meg. - Katie innét nem megy... sehova! Különben én is megyek..! - jelentettem ki, némileg nyögvenyelősen, mert hát eddig se voltam jól, de most már főleg nem, de akkor sem hagyom hogy elmenjen innen. Ha elmegy, még utána se tudok menni...
Elmosolyodtam. Pulzusom lassult, mellkasom egyre mélyebbre süllyedt, tekintetemet már nem bírtam nyitva tartani. Egy dallam, egy bájos szimfónia húzott le a sötétbe… vissza a magányba ahol nem bánthat senki. Zokogása azonban felverte a csöndet és egy fagyos kéz nyúlt le torkomon, hogy visszarántson az életbe. – Hívja fel Marcust. – nyögtem csöndesen az egyetlen ember nevét akiben valóban megbíztam. Nem hagyta el több szó ajkamat. Belemerültem a csend gyönyörébe. Három nappal később, egy meglehetősen hűs reggelen ébredtem fel. Nem először de ez volt az első alkalom amikor a tudatom is felkelt és végre képes voltam felülni. Már nem lógtak ki csövek belőlem mint az első magamhoz térésemkor. Azt mondták a láz két napig tartott és nem tudtak rájönni miből vagy miért indult ki. A fejemen a sérülést szépen összeöltötték, pár nap és kiveszik a varratokat is. Rendbe fogok jönni. Ezt mondták… mindenki ezt mondta akkor is mikor a rendőrség rám talált és leszedték a bilincseket rólam és kimenekítettek a pincéből. Rendbe fogok jönni. Hazug, megvetett szavak. Az két kis szekrény mik ágyaim mellett pihentek, nem voltak roskadásig édességgel, lufikkal vagy a szokásos légy jobban lapokkal. Az én szobámat összesen három férfi látogatta meg. Az egyikük Marcus ki két vaskosabb politikai drámával ajándékozta meg a szekrényt és valami szörnyű ízű egészséges lével. A másik Peter volt, szintén vadász és szintén a mentorom. Peter inkább egy könnyű önéletrajzi regénnyel lepett meg és némi müzli szelettel. S ott volt a harmadik… a harmadik mi megbújt… minek gazdája nem akarta felfedni magát mások előtt így ajándékát a három másik könyv között rejtette el… ki szégyenét leplezve nem merte betenni a lábát mikor először magamhoz tértem pedig tudtam, éreztem, hogy itt volt. Thomas Mann. A Varázshegy. Ott pihent társai mellett. A szégyen szagát hordozta és a megbánás gyötrő könnyeitől voltak elmosódottak a betűk. Másnap, a 82. oldalnál álltam meg mikor meghallottam határozatlan, gyáva lépteit. Lehunytam a tekintetem egy pillanatra, hogy ne ragadjon magával az indulat majd letéve a könyvet húztam kicsit feljebb magam a párnák között. - Késett… - jegyeztem meg cseppet sem finoman – Foglaljon helyet.
Mélyen hallatott léptek, melyek játszi könnyedséggel töltötték be az üres kórtermet. Kétségbeesett tekintetek, melyek reményt áhítozva égtek bele az itt tartózkodó hozzátartozók szemében. Bizonytalan helyzetüket, igyekvő nővérek és asszisztensek fokozták. Az orvos megjelenése bánatot és örömöt hozott magával. Mindkettő könnyes szemeket generált a finoman megfogalmazott bejelentés után. Én pedig kint ültem, hasznavehetetlen jelenlétemmel. Nekem nem volt kiért kiöntenem a könnyemet, hiszen a rokonaim rég eltávoztak mellőlem. Mégis, abban a szembelévő alig meg világított terembe, hatalmas sajnálatot és aggodalmat tápláltam. A sírás ettől fogva nem vezetett pozitív útra. Ugyanúgy, elapadtak bennem, akárcsak a szavak. Még a váratlan orvos feltűnése se késztetett szavakba foglalni el nem mondott érzéseimet. Egyedül a fohász volt szakadatlan elmémben. Hogy minden rendben és egészségben vágódjon újra kerékbe. A szakorvos bejelentése pedig enyhülten érte megsápadt természetemet. - Most már bemehet! - tárult fel előttem a hőn áhítozott kiskapu, a megfelelő kulcs kinyitásával egyetemben. Megkövült ábrázatomon halvány mosoly száguldott át, miután a kilincsre helyeztem a kezemet. Szarkasztikus mosoly, a félelemmel teli feltűnésben. Nem mertem. Nem mertem könnyedén átlépni azt a küszöböt, ami eddig biztonságot adott közte. Nem tudtam elfeledni, én milyen karaktert töltöttem be a történetben. Az ártatlan arculat csak megtévesztése a gonosznak. Én pedig jól tudtam, gonosz jellememet nem csillapítja aggodalmas érzelem kimutatásom számára. Csak azért tettem, ami helytelen lenne ebben az esetben, mert fokozó reszketésemet csak így csökkenthettem. Így hát beléptem. Az első másodpercekben, az ablakból kivillanófények szűkítették össze látóteremet. Ezt mérsékelten, már a szobán látható emberi formákra helyeztetem pillantásomat. Elsőként szúródott szívembe, a lány érezhető épsége felbecsülhetetlen boldogságként. Válasza viszont, azonnal szétszakította bennem azt, és ellen érzéseket ütött mély sebeket okozva. Valahogy a szégyen legkínnal-telibb napjaimat átélve, ítéltem helyesnek ha nem mutatkozok előtte. A parancsnak mégis engedelmeskedtem. Ezek után kézenfekvő ha eleget teszek változó viselkedésének. Szemeimet a gyalázat hatalmában tereltem a föld irányába, jókora sóhajokat hallatva, enyhülésül feszengő vérmérsékletemnek. Nem mertem indítóként nyitni a társalgásunkat. Csak némán hallgattam, szapora levegővételeimet elősegítve zakóm középső gombjának kiengedésével. Igazából, nem is tudtam mi lehetne optimális felvezető szöveg ilyen esetekben. Bizonyosan még mindig démoni ruhát ölthettem emlékezetében. Ezért is hagytam nélkülözhető mentegetőzésemet. Hasztalan és becstelen lenne vele szemben. A szótlanság tűnt egyetlen elismerhető oknak, hogy miért ne kelljen szavaimmal elnyomnom a magyarázatot követelő érzéseit irántam. Ekkora csakugyan szerte foszlottak bennem a rohamszerű síró indulataim. Holott, erősen szerettem volna megtörni a gátlások alatt. Mert jól tudtam, hogy az igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik. Ha dühében kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt, vagy valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár – ha a gátlás hatalma megtörik e percben.
Könnyűnek éreztem magam addig a percig még át nem lépte a küszöböt ami számomra épp oly biztos s éles határt emelt kettőnk közé mint számára. A testem megfeszült s fehér bőrömről elmenekült a pír mi gyógyulásomat segítette. Akaratlanul fogadtam gyűlölt ellenségként s bár tekintetemben nem ült félelem, testem minden mozzanata arról árulkodott, hogy rettegek tőle. Ezer éve annak, hogy ehhez akárcsak hasonlót éreztem volna. Mély levegőt véve pillantottam végre fel s törökülésbe húzva lábaimat helyeztem magam a kényelem egyik zónájába. És vártam. Vártam, hogy a szégyent legyőzze a bátorság. Vártam, hogy mozduljon, hogy ajkai szóra nyíljanak. Vártam meg most várnom kellett. Okkal volt itt és én tudni akartam miért. Végül azonban mikor végre megtörte volna a kínos, feszült csendet, beléfojtottam a szót. – Ne… - hunytam le tekintetem, mert nem bírtam tovább nézni. Éreztem ahogy a torkomra kúszik a fájdalom és elhallgattat. Ez nem lehetek én. Nem félhetek. Kék íriszeim az övébe fonódtak. Legyőztem a félelmet. Testem ellazult. - Nem kell félnie. Nem árulom el a titkát. – Nem árulom el, hogy szörnyeteg… tettem hozzá gondolatban mert ez az állítás számomra csak félig volt igaz. Haragom nem is igazán a tettének szólt mert egyszerűen hozzászoktam ahhoz, hogy a férfiak kihasználják a testem. Ezzel a tudattal nőttem fel, ebben edződött meg gyermek lelkem hófehér fátyla, ez miatt vált egy kátrány massza okádta maradvánnyá. – Egy dologra azonban kíváncsi volnék. Miért hitette el velem, hogy szeret? – ujjaim görcsösen ragadták meg a lepedőt – Mit adott ez hozzá férfiúi büszkeségéhez? Kérem ne legyen gyáva… kérem… kérem Lyod… tudnom kell.
Elhitetni? Elhitetni azt, ami ponyva-regényekbe hallatott legenda. Mert maga a szerelem, sokak számára merő látszatott jelentett a szentimentalista könyvekbe száműzve. Nem létező fogalmat, mely csak a buta társadalmat ragadja hiú ábrándokba. Szerelem. Mit jelent a szerelem egy angol úri-ember utolsó képviselőjének? Kötelességet? Vagy idegent? Kezelhetetlen baj-forrást a konzervativizmusban? Mert a nemes habitust megkövetelte, hogy még a hűtlen a feleséget is ártatlannak vallja a tömegnek! Mind úri formába öntött maszlag. Mi jelentette az erkölcstelent egy ilyen emberben, ha már rosszat se vélte bűnnek? Mi vezérelt egy ilyen befolyásos vér-vonalt, hogy minden emberi méltósághoz ragaszkodó érzéseket, stasztikai számokkal cserélje fel? Mert az amolyan ember rendelkezett, az amolyan becstelen rideg, befolyástalan természetével amivel az epikus költészetet még jobban bosszantani lehetett. Mivel, az ilyen ember nem érezhet többet illemtől és udvariasságtól, így magától értetődően nem is hajik a legfinomabb érzésekre. S ez a dicstelen öntömlyénezés, kirakatot állított fel, amit megőrzésre dugtak volna be a muzeúmokba. Azt mutatva, ez volt az utolsó érték, amit az ember romlott értéktelennek állított fel ismét. Őskövület, mely a 18. századi helyzeteket hűen ábrázolja. Mikor az emberi méltóság nélkülözhetetlen formalitás volt generációkra nézve. De háborús állapotokat idézett. Sokkal nagyobb mértékben mint napjainkban a babár emberi viselkedés. Sokkal károsabb volt az emberi érzelmek nézve. A kimondatlan szavak újabb gátlásokat szültek. A hűtlenség, árúlás és gyilkosság elvszerű megbocsátást nyert az úri-társadalomban. Minden engedett volt, csak hogy az illemet, becsületet és tiszteletet fitogtassák az arany-vérű körökben. De az pár, el nem mondott, el nem lőtt puska golyó fenyegetőbb gyilkost öltött mint eddig bármi a hétköznapokban. A megfelelés, a kontroll, a befolyás késként szúrta át az úri képviselők vastag bőrét. Mert az a kimondtatlan szó, felért egy társadalmi jelentőségű prédikációjával. A mai állapotokban, sokkal szív-derítőbb cselekvés ürüggyel megvádolni, érzelmeiket zabisan hozzá vágni, kifejezni a másik ember számára mint annak idején. Én viszont, még mindig abban a korban éltem, képviselve azt amit az első világ háborús borzalmak a legjobban elleneztek. Az elfogultságot. A becsületeséget, és a tisztességet. A nő kérdése nekem a haditervek kidolgozásával ért fel. Megoldotlan kérdéssel kísérve, a flották sorsa közt rosszabb vagy még rosszabb helyzete mellett döntve. De ezt képtelenség időtlenül képviselni. Azt ami kihalt példánya volt ennek a generációnak. Azt, amit szégyen foltokkal aggattak koholt vádakkal. Azt utolsó élő úri-embert. Hogy a lány, vágytaimtól égve a testem áldozatának esett, azt bizonyítja mennyire sebezhető ez a nemesi viselkedési forma. Mennyire írányíthatatlan, ha már az érzésék fogságában, állati magatartást gyakorol. Mert kivételek sosem gyarapodtak a történelem során. Magamat se tekintettem annak. A felismerés, hogy az átlagos ember között értéktelen tárgyként tengődök, talán rosszabb mint szándékosan elkövetett tettem. Ám, a kisasszonnyal meg kell értetnem, ami belém nevelt jómodoromat illetett. - Nem áll módonban hiú reményekkel befolyásolnom...Tudom, hogy egy nő szeretetét nem lehet hazug érzelmekkel manipulálni. - feleltem, szemeimet erősen beleégetve az övéibe, még a természetem nagysága kihunyó félben végül megadta magát az átlagos folyamatoknak. Az érzéseknek. Az úri-befolyás itt már nem érhet fel helyes cselekedettel, vagy illemhez kötött eseménnyel. Csakis az a nyers, őszinte érzés távozhatott belőlem, amit eddig születésem első pillanatában kinevelt a zsarnok helyzet. - Én...igazán szeretem. - s a szó hallattán megrendített a gondolat, amit mindezidáig bezártam legmélyebb zárkámba. A szívemben végre kitisztult vér csörgedezett. Végre elevennek éreztem az életemet a szívemben.
- Miért nem tud egyszer őszinte válasz adni nekem? – csattantam fel túl hirtelen, túl fájón. Elfordítottam tekintetem. Lassú mozdulatokkal emelkedtem fel az ágyból és karjaimat összefonva önmagam előtt léptem az ablak mellé. A napfény fürdette meg az arcom miközben hullámos tincseimbe túrtam. Nem voltam felkészülve erre a beszélgetésre. Szavai belém martak. Ami számára életet hozott, az számomra kínokat ígért. Haiden festett. Szavakkal festette meg Jean Francois Millet, A Magvető nevű festményének Van Gogh féle újragondolását. Az én szavaim ehhez képest a realitás nyers brutalitásával bírtak. Egy meg nem értett és bántalmazott gyermek haragja öntötte el a testemet. Arcom, testem feszültsége ellenére vagy épp annak kedve szerint kipirult, mellkasom némiképp gyorsabb tempót diktált annál mi a mindennapok sűrű óráiban jellemző volt. – Ha egy vonós hangszer húrjai elszakadnak… - kezdtem bele de nem fordítottam vissza tekintetem – az ember új húrokkal hozza helyre a vétket… de ha egy hegedűt derékba törnek Mr. Lyod, aligha lehet megjavítani. – győztem le félelmem is végre rá emeltem tekintetem. Egy törött játékszer voltam. Ócska mása egy élő, lélegző nőnek aki lehettem volna és ez a világ betegített majd ölt meg. Most először kívántam, hogy bár elfelejthetném mindezt. Bár ne érezném, ahogy a csalódás förtelmes szörnyetege felemészti azt ami talán még bennem élt… amit még nem töltött ki a mindent felemésztő üresség. – Nem érti igaz? – nagyot nyeltem. – Nem érti mit tett… fel sem fogja… hogyan is lenne képes rá? – sóhajtottam… nem készültem fel. Ostoba voltam, hogy engedtem annak a szemernyi vágynak, hogy lássam és mindennek az intelligenciája volt a bája. – Én nem tudok szeretni Mr. Lyod sem pedig gyűlölni. Nekem ezt nem tanította meg a világ. Mondja meg, miért jött hát ide. – követelőztem. Tudnia kellett, hogy nem fogom kiengedni ebből a teremből még nem kaptam választ minden kérdésre mi enyhíthette a fájdalmat amit ő okozott… mi enyhíthette a gyűlöletet mi éket vert közénk.
- A válasz oly jelentéktelen, hogy hiába is erőltetem az őszinteségemet...ha maga meg se próbálja befogadni azt. - lehetetlennek éreztem már a krízis holt-pontjához érve, szinte mindent, ami kismértékben alázni kényszerített előtte. Kieresztettem érzelmeimet, melyek ősidők óta bezárva betegedtek üres celláimban, s lám mindhiába. Mert a kivételes hajadon, elutasítóan fogadta régen őrzött titkaimat, amik bátorságot merítve törtek fel a felszínre. Elutasítóan, mint azt reméltem. Mivel ősi magatartásom az egyetlen épp-kéz-láb úri illemhez kötött, s most mégis veszni látszott, nagyobb vihart kavart lelkembe mint maga a megállapítás, hogy érzelmeim jelentéktelenül kicsinyesek az ő felháborodásában. Éreztem, a könyvek boldog véget érésének zöme biztos nem ejt kivételt meghasadt szívemen. Karistolóan a kandallóba száműzték megfosztott érzéseimet. Már nem volt irgalom, se kegyelem a levegőben. Csak az az oltári bűzegyveleg, ami egy legyőzött vad sebét hirdette mérföldekre. Sértetlen arckifejezést ruházva tusoltam el fájdalmas érzéseimet, mialatt az ajtóhoz lépve bevallottam magamnak: "itt már felesleges a jelenlétem." - Kisasszony... - szóltam meg szorongó természetemet az ajtónak döngölve, szégyenletes módon hátat fordítva. Megviselt, fertőző seb tátongott belsőm legmélyén, melyet a legőrlőbb pillanatban sem szándékoztam megmutatni, még ha az a halálomat is jelenti. A gyengeség legváltozatosabb formáját adtam át e napokban. A véges megaláztatást mégis nemesi figyelmességgel elrejtettem előle. Mert egy úri emberen nem esethetet örök szégyenfolt, legyen az pletyka forrása vagy akár a valóság állítása. - ...távozásom előtt még tudnia kell...hogy bár alaptalannak hangzik, de mélységesen sajnálom amit önnel tettem. - s a véletlennek megszületésében, sikerült újabb könnyekkel beterítenem kifinomultan ékesedő ruházatomat. Ezek szerint a bánatom nem ismer gátlásokat, mint az naivan elhitettem magammal. De a fájdalmas együttérzést csak fájdalmasabb igazságot követhet. - Holnap pedig...jelenjen meg a kivizsgáláson, kérem! - apai gondoskodással esedeztem előtte, magatartásomhoz illő cselekedetemmel. Ugyanis, napokkal utána feladtam magamat a rendőrségen. Azt mondják nem léteznek becsületes emberek. Pedig egy úri-ember számára ez elengedhetetlen tulajdonságának egyike, melyet örökösként kitartó szellemmel őriz generációkra nézve. Mert az úriember olyan vadállat, aki valameddig tud várni.
- Hogy megbékéljen saját magával, feladott engem is. Meggyaláz. – Eleredtek el könnyeim. Nem tudom mikor sírtam utoljára s azt hittem, többé nem fogok. Ám a megszégyenítés gondolata, hogy mindenki tudni fogja minek estem ismét áldozatul olyan elviselhetetlen fájdalommal robbant belém, hogy azt hittem kettészakadok. Hátam a falnak vetve ejtettem magam a hideg márványlapokra mik nem enyhítették kínomat. Térdeimet felhúztam s tenyereimbe temettem arcomat, hogy elrejtsem az általam megvetett gyöngeséget mi eluralkodva testemen s lelkemen kerekedett felül majd a szégyen mocskába hajított. Tincseimbe túrva pillantottam fel rá. – Ez a szerelem? – szegeztem neki kérdésemet – Még ha el is hiszem amit mond, tessék, feleljen! Miért hagyott ki ezekből a döntésekből? Nem érzi a súlyukat? – megemelkedtem és letörölve könnyeim előztem meg lépteit, hogy az ajtóhoz kerülhessek. Marcusnak hála ebben a kórteremben, egyedül én pihentem. Zaklatottan fordítottam el a zárat és dühös mozdulattal ütöttem meg a férfit. Vadász vagyok. Pontosan tudom mekkorát kell ütnöm ahhoz, hogy valakiben kárt tegyek… hogy fájdalmat okozzak s most az öklömet ez a szándék s tudás vezette mikor a férfi bordája felé indult. Ahogy teste meghajlott a fájdalom előtt, térdem automatikusan emelkedett, hogy eltörje az orrát de sikerült megállítanom magam mielőtt komoly kárt tettem volna benne. Ujjaim szorítása meglazult tincsein és végül el is eresztették őt. Összetört. Szilánkokra hullva, zuhantam magamba. – Azt kértem tanítson meg érezni. Ha a gyűlölet és fájdalom az első lecke, hát sikerrel járt. – zokogtam. Könnyei patakokban mosták tisztára bemocskolt lelkemet. S én roppant egyedül éreztem magam ebben a világban.
Fogalmam sem volt róla, hogy vajon az előbb miért is szakadhatott el nálam az a bizonyos cérna.. és ez idegesített. Pláne, amiatt hogy én alapjában véve egy nyugodt természetű egyénnek tartom magamat.. és nem olyannak, aki fél percenként kiakad valami hallatán. Én csak maximum akkor leszek piszkosul dühös, ha valaki tegyük fel gyilkosságot követett el. Más miatt ritkán szoktam felhúzni magam.. és ezért sem voltam képes elhinni, mindazt ami történt az imént. Szó szerint ráordítottam Warrenre! Na nem mintha nem érdemelte volna meg.. de ez akkoris túlzás volt a részemről.. aminek nem szabadott volna bekövetkeznie. Vagy legalább nem most. Igyekeztem összeszedni magamat, mikor a nővér is belépett a kórterembe, feltehetőleg a hangok miatt, amit okozhattam. Egy külső szemlélő számára ijesztő lehetett végighalgatni a kifakadásomat.. Bele se merek gondolni, mik járhattak közben a gondolataiban.. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna szégyenemben.. de talán az lett volna a legjobb, ha megnyílik alattam a padló.. Épp szolni akartam, hogy rendben akkor megyek.. mikor ismét felcsendült Warren ingerült hangszíne és mint azt sejtettem komoly tiltakozásba kezdett, hogy mennyire nem szeretné, ha én innen elmennék. Pedig mindkettőnknek az volna a legjobb. Neki azért, mert hagynám pihenni.. nekem meg, hogy lehiggadjak.. mert még egy ilyen kifakadást és esküszöm én magam fogom felképelni saját magamat! Sőt, az előbbi produkciómért nemis egy, hanem minimum öt jókora pofont érdemelnék.. Na de most nem a pofoszkodásnak van itt az ideje, hanem annak, hogy én is megszólaljak és ezuttal valami értelmeset is mondjak. - Elnézést kérek az előbbi viselkedésemért, általában nehezen lehet engem kihozni a sodromból.. Fogalmam sincs, mi üthetett belém.. - szabadkoztam, mintha minden az én hibám lett volna. De nem akartam gyerekesen viselkedni és mindent szépen rásózni Warrenre. Hiszen az sem lenne helyénvaló, ha a 'gyengélkedőre' kenem az egészet. Legszívesebben fogtam volna magam és a nővér javaslatára elhagyom a kórtermet, de odabent valami mégis arra ösztökélt, hogy maradjak. Hiszen nem hagyhatom Őt itt.. Ó, az Isten szerelmére, túlságosan is szeretem én ezt a férfit.. képtelen vagyok magára hagyni még öt percre sem, nem hogy egy egész éjszakára. És főleg nem így.. hogy veszekedtünk.. Így is piszkosul érzem magam a történtek miatt.. Mivel mindenképpen mondani akartam valamit, erőt vettem magamon és kimondtam az első szavakat, melyek az eszembe jutottak. - Most komolyan, képes lenne szembeszálni Vele? - mutattam az erősen tiltakozó Szerelmem felé, közben akaratlanul is megjelent egy szerény, ám annál szerelmesebb mosolyféleség az arcomon. - Mert tényleg képes lenne beváltani, mindazt amit az előbb mondott.. - tettem hozzá a lehető legőszintébb hangszínemen, hogy hallja, effelől szemernyi kétségem sincsen!
A gyomorszájba mért ütéstől, szinte aszalt terményé váltak belső szerveim. Nőies megjelenése nem előlegezett számomra férfias ütési mérték. Annál inkább gondoltam ártatlannak a szememben mint amit a külseje mutat a külvilágnak. De ez egyszer ítélő képességem cserben hagyott. Erősen koppanva tört össze a csupasz padlón, míg bennem betontömbhöz hasonlító ütést kölcsönzött. Ha alkalmam lett volna ki-leheteltem volna ott helyben életemet, de a tartás sokkal intenzívebb köteleket tépkedett. Ugyan, a fájdalmas harci sebet nem űzhetem el teljes mértékben arcomról. Ennek gyanánt, dőltem neki az ajtónak elegendő levegőhöz juttatva tüdőmet, mely elégtelenül a gyomor tájéki sínylődést próbálta semlegesíteni, valahogy. - Úgy érti... - kezdtem bele fejemet a csillár felé fordítva, zihálva kapkodva a levegőt. Mostanra nem csak a tortúra miatt. Talán, hogy természetemet felkészítsem ismét a legrosszabbra, amit ellenem elkövethet ez kiszámíthatatlan, korábban lebecsült ifjú. Igen, néha jobb félni meg ijedni. S lehet ez a szálló állítás már tartalmasabban helyt áll az elmúlt napokban. - Sikerült legalább ezt a két érzést felszínre hoznom önből...szerintem...hhh...ez is elismerő végeredmény. - noha a válasz illetlenül taposta a cinizmust, de szándékomtól értetődően, nekem nem volt erényem mégjobban megtörni a lányt, még kérésére sem. Hiszen nem elég véres bizonyíték amit az elmúlt éjjelen műveltem vele? A szerelem nem létező fogalmát pedig hiába is fejtegetem előtte. Mert hasztalan mentegetőzéshez. Az őszinte hajlam pedig sosem ragaszkodik elv-szerűséghez vagy más befolyásoló tényezőhöz. Ezért is olyan tiltott érzelmek kategóriájába sorolható, amik nem hagyhatják csakúgy meggondolatlanul az ember száját. De, hogy a kisasszony vehemensen jogos bántalmazási módszereinek is eleget tegyek, valamint férfi büszkeségemnek hozzátettem: - Ezt viszont megérdemeltem... - magam sem tudom miért, de a nem helyeslő pillanatban vigyorral húztam begyepesedett számat, mialatt fontoskodóan a hajamba eresztettem irányítatlan útra ujjaimat. Kissé felszabadított ez a jókora ütés a gyomomban. Garantáltan felpezsdítette a idegrendszeremet, mely groteszk módon pozitív hatást gyakorolt szervezetemre. Holott, normális helyzetben pont ellenkezőleg kellene hogy történjen. Én mégis önfeledt örültem. Hogy magam felmentve valaki újra értelmezte az ügyet, ha az jól mért öklös is volt gyámoltalan belsőszervemben. A vigasz felélénkítette bennem az élmémet, hogy újra és újra ráhelyezzem lépteimet a már bejárt ösvényre. Átgondoltam, mérlegeltem és bőszen emésztetem. Már a sínylő fájdalom sem okozott akkor fejfájást mint maga a gondolkodás. Valamiért, legyen az bármilyen indokolatlan tett is, a lányra bíztam magam. Mert ha én nem is, de ő tudta igazán mit érdemlek. S engem megkímélve ott szidolozott ahol helyesnek vélte. Megalapozott tettek sora, melyek ott tobzódtak könnyes szemei alatt. - Ne fogja vissza magát a következőkben, kérem! - ez az engedélyt adó szlogen, kis közelítésben mintha egy háborús viszonyt idézett volna két elszigetelt ország között. Úgy is hangzott mint valami hadüzenet. S ehhez a harci szabályokhoz hűen tartva magamat, öltöttem fel régen használt tétlenségemet az ügyben, hogy ő teljes erejével rám zúdítsa fájdalmat és dühét, egyszerre. Mert ha volt valaki, aki ezt a terhet átvehette gondterhelt válláról, az csakis én voltam. Ugyan, a lelki vigasz nem mindig oly pompába öltöztetett gondolat mint azt hiszik naivan. De annál több bizalmat megkövetelő és lélek felszabadító, ha önfeláldozásunkat beleadva megadjuk magunkat a végső megbocsátásnak. A könyörületnek.
Felnevettem. Könnyeim végigfolytak arcomon s utat törve maguknak égtek bele bőrömbe miközben nevetnem kellett. A tökéletesen abszurd érzelmek káosza lecsapott rám. Tekintetemben fenyegető elszántság dacolt a szükséggel. - Eltörhetem az összes csontját. – léptem hozzá még közelebb - Kiégethetem a szívét. – suttogtam. Pár centi választotta el csupán testünket. – Eltiporhatom fizikai fölényét. – ejtettem ki szavaim lassú mélával. – Akkor sem fogja érezni amit én most érzek. A bűntudata nem lesz égetőbb kín mint az én szenvedésem. – Önkéntelenül engedtem érintésének mikor letörölte könnyeim és a fülem mögé hajtott egy szemtelen tincset. – Már látom. – bólintottam hirtelen – Nem arról van szó, hogy nem értené… egyszerűen tagadja… elutasítja mert úgy könnyebb szembenéznie a magában levő vadállattal. – Még egy pillanatig engedtem az érintésnek mitől undorodnom kellett volna és mi mégis enyhet adott abban a pillanatban amikor az érzések elhatalmasodtak volna felettem. – Ne tévesszék meg a könnyeim. Ezek nem mind magának szólnak. – tehetetlenül haraptam ajkamba. – Ezek a könnyek egy elvesztett gyermekkornak szólnak. Ez a fájdalom egy ének csupán a múltnak. Maga csupán meghúzta a ravaszt. – Meghátráltam. Kezem ökölbe szorult. Tudtam, ha élnék az önkéntes áldozattal, valószínűleg megölném őt. – Én nem ismerem a szeretet Lyod. – ismételtem meg magam miközben könnyeimmel küszködtem melyek épp úgy peregtek tovább mint Haiden könnyei mikor bevallotta tettét. – Azt azonban tudom, hogy amit érzek nem puszta gyűlölet. Olvastam az érzelmekről eleget, hogy tudjam, mi az amitől ennyire kínzóan hevesen ver a szívem. – sosem voltam a szavak embere. – Segítsen elviselni ezt a mérhetetlen fájdalmat. – szorítottam gyomromra tenyerem miközben meghajolva engedtem a dobbanásoknak mik mint dominák szöges ostorral, verték halálra kalodába fogott érzéseim. Levegő után kaptam. Torz árnyak fojtogattak. Lelkem rácsai lebomlottak. Túl sok sebből véreztem. Ha lépni mert, ha elég közel került karon ragadva kapaszkodtam belé és engedve a holtpontnak zuhantam zokogva karjai közé. A magány vakító valósága a szívembe mart és amit eddig áldott homály fedett most felfedte magát.
Hogy hathat egy elkötelezett személyiségre egy gyönge test látványa? Melynek szépsége éppoly kecsegtető mint maga a helyzet, a kiszolgáltatottság. Egy férfi számára nincs annál csábítóbb cselekvés, ha tapintható biztonságát ne vetíthetné ki e ártatlan test fölé magasodva. Teljes büszkeséggel és odaadással. Felhevítve azokat a vonzalmi szálakat, amik gyarapodva csak gúnyként aggatnak a brűrokrata címlapok szerkesztői címlap sztorinak. Mindez olyan becstelen, tiltott vágyak egyike, amik giotin alá nyomott ítélet során fékezhetők meg. S mily szemtelen a sorsnak képebe röhögve, hogy én még ennek se tudok ellenállni. Annak a felkínált, kihívó helyzetnek mely csakugyan a vesztem be vezetett azon az éjjelen, amit a holnapi nap során nem szűkelkedve belevezetem a rendőrségi jelentésemben. Talán ez volt a kiváltó okok egyike, hogy mertem túl veszíteni húrt a már merev hangszeremen. Annyira felbecsülhetetlen kötelesség volt, hátammal kitámasztanom majd enyhén hozzá simítva éreztetnem, hogy: "itt vagyok!" Kicsi, szegényes jellemem eltörpülhet vigasztaló szándékként, de a testem valamennyire tűzet csíholt a zord sötétségben. Úgy hevített, mint a sosem szünő nappalon az erdő tűzek végeláthatatlan pusztítása...olyannyira beterített a még árulkodó gyerek illata a nőies pézsma parfümmel keveredve, hogy majdnem ledöntött földbe ékelt lábamról. Mint ovó fa ággáit a rejtöző avart kitakarva, fontam karjaimat mellkasára. Sóhajaim mint a hangos fuvalatt a völgynek mélyében cikázva hallatszottak gyermek-ded teste mellett. Ölésem nem zavarta szóval, értelmetlen csacsogással. Mert e pillanatban, megszünt az idő és a tér. Csak az én apa szeretet árasztó ölelésem, és az ő tétlen reszketése jellemezte a látható képet. S az illúziónak újabb születésében, mostanra azt is elfelejtettem, ami hatalmas árkot vájt mindkettőnkben. A ketélyt. A ketélyt, ami gátlástalanul megszabadta mint hogyan tegyünk, észleljünk vagy akár érezzünk. Fenyegető farkas vadságot öltve mart belénk, a lelkünkbe és az elménkbe. De most végre, űzött ellenségként megszabadultam tőle. Az ölelésem aggodalmas fogsága se rémítette meg, mint pár perccel előtte. Szüntelenül öleltem....óvtam és egy vissza nem adott gyermekkort próbáltam átadni, rendkivűli kitartással. Azt a szeretetet, melyet az ember felcseperedve hiányosabban kap meg a szüleitől. Azt a feltétlen odaadást, amit a legjobb barát megadhat szűkős időkben. Azt a korokat átívelő szerelmet, melyet eddig titokként ismerhetett. Egészen mostanáig. Mert én nem féltem szavakba önteni, nem díjazott szerelmemet íránta. Apai szeretetemet elkerülte. Ellenérzésemet főként a testi együtt-lét búzdította felszínre. S a vonzalom a megszokott idő kezelést felrúgva, magam felé fordította lányt kezemmel vezérelten. Mert ennél többet várni, felért egy élet-fogytiglani bűntetéssel. - Moira... - e ékes nevét kiejtve, a könnyeim zaporát kellett volna, hogy előidéze. Mégis, szertelen személyem hivatlan vendégként tapadt rá hirtelen, telt ajkainak esve. Mohón felveszítve és bejutatva nyelvemet ezidáig eltiltott helyre. Azon perc, megszakat az önmegtartóztatás, mely a korlátlan előnyt kiélvezve tört egyre beljebbre és beljebbre. A vágy kezelhetetlen krizísében, a nyelvem ösztön lelket öltve próbált kielégítés után sóvárogni. De nem tudott. Nem tudott eleggé leállni, már a fogyatkozó levegővétel alatt. Nem bírt megszabadulni a fokozhatlan mármornak csapádájában. Ami látszólag lassú tempót ígért, azt rohamos szél futta egészített ki. S azok a sóhajok...melyek bünős vértől átitatva felszakadtak kiszáradt torkomból. Semmilyen provokatív címlap sztorit nem tűrt meg!
Mellkasára hajtva fejemet adtam át magam a könnyek erejének. Ujjaim gyöngéden martak karjaiba és futottak egyre feljebb még végül tincseiben pihentek meg. Ajkai ajkaimra tapadtak s én hagytam, had temessen alá a vehemencia mely eddig csak szavaiban jelent meg… s most már tudtam, miért nem tudott ellenállni azon az éjszakán. A vágy mi őrjöngve szakadt fel csókja közben lavinaként temetett maga alá és én… én nem akartam ellent állni hiába diktálta a természet, hogy ezt a tettet egy teátrális arcon csapással jutalmazzam. Dacos lázadóként sóhajtottam és csókoltam vissza, utat engedve táncra hívó nyelvének. Még csak fel sem pillantva faltam a pillanatot és mohón, kész akarván ellopni minden érintését martam bele a göndör tincsekbe. A félelem vággyá fokozódott s mámorító robbanással csapódott le bennem. Zihálva kaptam levegő után majd forrtam össze vele ismét. Az elfojtott, nem ismert szenvedély torkomat kaparta és testem fájón feszült meg. Tökéletlen játékszer voltam. Elrontott, megmérgezett gyermeki lélek akinek el kellett volna löknie maga mellől az erőszaktevőt, a tolvajt ki elrabolta utolsó ártatlan vonását, a méregkeverőt ki érzelmeket adott. Sejtésem kegyetlen vonzalmat bontakoztatott ki. Ez volt hát mi a gyűlölet és düh mellett pihent. A vágy ami megengedte, hogy megérintsem. A tiltott érzelem édes kínja mi testembe hasítva követelt többet miközben a természet megvető tekintete bírált felettünk. Gyötrődve, zihálva szakadtam el tőle, nem bírva ezt a terhet. A zárt ajtóra pillantottam majd a kulcs után nyúltam mit a zsebembe süllyesztettem. Éreztem, hogy arcom kipirult, hogy a csók közben felszökő sóhajok csak tovább gerjesztették vágyait s vágyaim. Soha nem voltam ennyire bizonytalan.
A látvány magatehetetlenül feltárta rejtegettet becses étkészletét. Marasztaltan a kiküszöbölhetetlen fogság alatt, intenzív eljárást folytatva. A hév magas röptű vágyakat gerjesztett a nyugodt helység fölé, melyek szüntelen ütemben kezdtek egyre csillapíthatatlanná válni. A lány etikett megvető habitusa, olyan volt mint démoni ruhába vedlett nyolcadik főbűn a viktoriánus papnak. Nem vált ínyemre, de még zsigerből elutasítani sem ezt a szokatlan cselekmény szálat. Lehet az a megkövült elfogultságom lappangott a fel-fel törő bűntudat alatt. Vagy az érzelmek befolyása újultan hadba hívta vérszegény centrumomat,... a szívemet. Elsőre mindkettő. De az erősebb mindig is győzedelmeskedik a gyengébb felett. Ezesetben az érzelmeim felett. Az az ízig-vérig józanság, mely megtörhetetlen maszkot öltve rohadt bele a testembe. Mily kegyetlen védelmi eszköze a szélsőségek ellen. A már hagyományként tisztelt érzelmeknek. - Kérem... - szorult ki bíborozó ajkaim közül a viszályt robbantó első szó. Meghasított lelkierővel távolodtam el tőle, holott maga a hangulat azt kívánta, hogy lépjek. Mégsem. Mégsem, annak ellenére, hogy szivaccsá erjedt szívem már reményt talált a történésekben. Reményt, mely talán kis mértékben eljuttat, ahhoz az elérhetetlen lépcsőfokhoz. A boldogsághoz. De, a bürokratikus előítélek, melyeket közintézmények sora szülne velem szemben, az elviselhetetlen lenne. A kompromittáló helyzet, életem végső anyagi és lelki stádiumához vezetne. A megtört ember szerepébe. Megtörtként, egy tiltott gyümölcsöt megízlelve. Éretlenül kizsákmányoltan, és csakis önző érdekékkel vezérelten. Mégis milyen erkölcsre vall az ilyen? Valljam a szent igét, a születendő idilli pátoszról, vagy ismét gondolkozzak racionális módon ebben a valósághű világban? Mit tenne valaki az én helyben? Váljon boldogság függővé, míg az emberiség undorát váltja ki, vagy tegye üressé a mindennapjait, hogy továbbra is haszont szolgáljon ennek a romlott társadalomnak? Ugyan mit, amikor a helyes ekkor még helytelen. Legyen saját maga ellensége, vagy legyen áruló a köznép szemében? Mikor becsmérlés és mikor tisztelgés az ilyen? Megtalálni azt, ami sokak előtt láthatatlan? Mind olyan kérdések ezek, melyekre ha véresen keresztre feszítenének sem tudnám a választ. Mert könnyebb nem belegondolni az ilyenbe...felesleges demagóg a léleknek. S persze megerőltetés a szívnek. Hogyan döntsek helyesen? Ha a hiú ábrándja bennem vágyat gerjeszt. Hogyan tudjak ellenállni, mikor parázsló, ugyanakkor megvető szemekkel méreget? Van erre egyértelmű gondolat, vagy fogalom? Az agyam csak jajveszékelten kattog, mint egy kilövőben ragadt rakéta. Monoton zúgással, amit többnyire sóhajaim és az övéi fűzik szimfóniává. Pontos ritmust követve...megspékelve szívem dinamikus ütemével. Ez a komponálás nyugtató zene...s mégis, inkább gyász zeneként élem meg.
Nem tudtam mit mondjak... A nővér gyilkos pillantásokkal méregetett bennünket felváltva, mígnem végül énrajtam állapodott meg a szeme, és halálosan komoly arccal, kezdett bele. - Határozottan figyelmeztetem, Mr. Worthington, hogy egyáltalán nem tesz jót az állapotának az efféle viselkedés. Talán szeretné tovább károsítani a keze állapotát? Vagy arra vágyik hogy felszakadjanak a varratok a lábában? Netalántán az agykárosodás vonzza így? Mert akkor csak folytassák bátran ezt a gyerekes viselkedést. Magát súlyos támadás érte, s rendőrként már tudnia kellene hogy ezek után pihennie kellene, nem pedig hősködni, és ugrálni a betegágyán. Azt javaslom, sürgősen nyugodjanak meg és maradjon nyugton, ha nem akarja hogy lekötöztessem egy kollégámmal, vagy nyugtatót adassak magának. Mogorva képpel bámultam vissza a nőre, de jobbnak látszott, ha nem mondok inkább semmit amivel még jobban rontanék a helyzetünkön. Úgy hiszem eléggé rezeg alattunk a léc... és én nem akarom hogy Katie elmenjen..!! - Akkor... ugye maradhat? Kérem ne küldje haza... - néztem könyörgőn a nővérre, aki merőn bámult engem, aztán Katie-re nézett... és talán csak káprázott a szemem, de mintha megesett volna rajtunk a szíve... talán... - Ha még egy hangot meghallok a szobából, akkor a kisasszony távozik, világos? - kérdezte, Katie felé fordulva, aztán kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót, így mi újra kettesben maradtunk... És én megint nem tudtam mit mondhatnék, amivel nem indítok újabb lavinát... Nem akartam hogy Katie elmenjen, de beletörődni sem akartam abba amit mondott... Mert hiába a kutyaforma, én nem házi kedvenc vagyok hogy meg kelljen védenie... vagy egyáltalán esélye legyen rá hogy ilyesmit hagyjak..! - Ugye nem mész el? - kérdeztem végül, nagyon reménykedve benne hogy nem fog... - Kérlek ne menj - néztem a szemeibe esdeklőn, és feléje nyújtottam az ép kezem. Azt akarom hogy visszajöjjön ide hozzám... Belehalok ha elvesztem... Őt is... Nem mehet el Ő is, nem hagyhatom hogy kimenjen azon az ajtón, és többé talán soha ne jöjjön vissza... hogy eltűnjön mire képes lennék utánamenni... Nem mehet el Ő is... annyira szeretem, hogy belepusztulok ha elvesztem..
Tekintetemet gyermeki dac homályosította el. Keserű csalódottság ízét éreztem nyelvemen annak ellenére, hogy ajkamon egy nyers vágyakozás szőtte csók ült. A tehetetlenség sóhaja éket vert közénk, ahogy felszakadt belőlem. Ösztönösen távolodtam el. Ezt az érzést már jól ismertem. Oly sokszor voltam már áldozata, oly sokszor hatalmasodott már fölém, gyermeki lelkem nem akarta, mégis e nyílt seb lüktetve vonzotta magához ismét a ragadozót. - „No lám milyen becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét; hanglétrám minden hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat, mégsem bírjátok szavát venni. A keservét! Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem bírtok játszani rajtam.” – fájdalom vagy gyűlölség mondatta a szavakat, nem tudom. Kiszöktek ajkaimon. Éberálmom keserű magánnyá foszlott anyaggá vált. Zavart, súlyos, hitvány percek gyűlölséges csendje, fátyolként borult elmémre s tort ülve felettem ragadta magával a férfit is. Valóságos ricsaj volt a koppanás az ajtón. – Jenkins… - tiszta, könnyed hang fúrta át magát - Ugyan már Jenkins. Légy jó kislány, engedj be. – Haidenre emeltem ezúttal viharkék tekintetem – Ne kérdezzen semmit. Vegye fel a köpenyt. Maga most a doktorom. – suttogtam a lehető leghalkabban. Türelmetlen, sürgető kék íriszeimmel diktáltam iramot. Haiden álcája tökéletes volt s ajtót nyitva léptem is rögtön hátrébb. Az előttem magasodó vámpír elégedett, súlyosan könnyű mosollyal mért végig. – Hallottam, hogy kórházban pihensz Jenkins. Gondoltam benézek. – akaratlan léptem el előle és ő ezt mérhetetlen élvezettel figyelte. – Sajnálom Gerard de semmi komoly. – nyájas mosolyom elfedte a fullánkot mi lelkembe fecskendezte mérgét – Bemutatom az orvosom. Eric Tretter. – Gerard azonban már régebb óta figyelt annál, hogy át tudjam verni. – Ugyan. – az ajtó zárja kattant. Nyögésem kétségbeesett kínként szabadult fel ahogy a vámpír a falnak taszított. – Kedvellek Jenkins. Ne rontsd el. – Közel hajolt. Profán szavaim nem lepték meg. – Dögölj meg. Tudod Marcus is lassan megérkezik. Jobb, ha futsz, mielőtt megjön a nagy vadász. – most én hajoltam közel. Igazi remekmű volt. Érzelmei végigszáguldottak arcán s bár tudtam, hogy kiszámíthatatlan, keservesen kaptam levegőért mikor Haidennek támadt. Kínos, forró lüktetés vágott testembe. Gerard fogai Haiden nyakába martak pár kósza pillanatra majd el is tűnt. Sietős lépteim visszhangjai ordítva adták jelét aggodalmamnak. – Jól van? – ha nem láttam a rosszullét jelét egy darabot leszaggatva a köpenyből szorítottam a sebre. – Vigyen haza. Elmondok mindent.
Hirtelen felindulást regulázva léptem volna a tétlenség ellen, miközben egy vadigen Moirát a kiszolgáltatottság elé vetette. De a megdermedt testem a félelem és ijedség ködében rekedt. Halvány becslésem se volt, ellenséggel vagy rokonnal állok-e szemben. Csak egy volt biztos az adott helyzetben. Ez a fickó nem az irigylésre méltó odaadását részesítette előnyben. Mire a szándék vehemens bosszút szőtt bennem, akkor kellett szembesülnöm mérhetetlenül felesleges személyemmel. Éppcsak megindultam volna, tiszteletet parancsoló gesztusaimmal, mikoris a váratlan hívatlan a torkomnak esett. Teljes élethűséggel és vérszomjjal. Reményvesztett módon, hanyag természetemmel Moirára emeltem fájdalommal teli tekintetemet, mialatt az éles marás szabás olló szerűen felszakította az aortámat. Az iszony behalmozta az egész nyakamat, vörös kendőként elterülve vállamon. S ez a pillanatnyi törés a valóságban, enyhülten összekapcsolta a kegyelemmel, mikor a támadó félpercnyi dézsmálásában lekerült rólam. Majd nyomtalanul el is tűnt onnan. Akár egy hurikánban megfeszült fa törtem meg, a padló irányába esve mint holmi eldobott erkölcs romlottsága. A sebem okádva adta ki megmaradt vörös éltetőjét, ugyan a halál vágya akkor még korainak bizonyult. Az optimális idő pont elégségesnek volt nyalánkságnak. Ha főételt szeretett volna, biztos vagyok benne, hogy már élettelen testként borítanám ezt a padlót. A fájdalom kínzó tőrként hasította fel az érzékelőmet, míg Moira szavait egy rövid időtartamig elengedtem a fülem mellett. Mert a seb maga nem volt olyan nagy, mint a lelkemen nagyobb lyukat vájt józan ítélő kepésségem. Ezért is volt oly nehéz felismernem és megemésztenem a történteket. Elsőre a lehető legelvetemültebb gyilkoló fajzatként próbáltam analizálni az ellenséget. Később viszont, hiányosnak éreztem már a megszokott társadalmi bűnözési osztályban s egyre inkább csak azzal győzködtem magam, hogy nem e világi teremtménnyel volt dolgom. Milyen kétségbeesett gondolat? Való igaz, ilyen helyzetben más emberben sem jutna szebb megállapodás. Mégis, fennmaradt racionális énem nem bírta elfogadni a korrupciós vádat. Súlyos időket kihagyva tápászkodtam fel, testem nehezét mérföldkőként tartva egy biztos stabil állapotban. Csakis utána ötlött fel, a lány rögtönzött kijelentése. De a kivárt válasz helyett, a nyakam bőrébe markoltam. Heves vérzésként szembesültem a ténnyel, ami a kezemet folyékony bíborba mártóztatta. - Mondja el most!!! - ordítottam fel, egyrészt a kín hajszálpontos ingerküszöbét átélve, másrészt a hideg, valós elégtételt követelve. Hittem, hogy a remény ezekben a percekben csakis a nyers igazság gyújthatja ismét lángra. A tudatlan halál egy ok, amit nem szívesen vinnék magammal a túlvilágra. Mert igenis, köteles voltam megtudni, hogy mi is történt pontosan. Hogy miért zúdul ennyi vér a nyaki részemből, egy ártatlannak hitt harapás által? S hogy naivan beigazolódjon, a két vájat nem egy vámpírra tereli a gyanút.
- Hallgasson! – megfeszülő testem robbanni készült. Görcsös ujjait erővel feszítettem le nyakáról, hogy az anyagot mi csókjánál mohóbban szívta magára vérét végre a helyére kerüljön. – Gondolom, én vezetek. – sóhajtottam fel. Végigpillantottam rajta. A pánik nem emelkedett fölém hogy aztán a mélyre rántson. Hidegnek tűntem. Fagyosnak. Mindig is igyekeztem elhatárolni magam az érzelmektől, távol tartani őket. A testem azonban elárult. A kezem reszketett és még ha szavaim mögött nem is bújt meg a félelem, hát ujjaim mik arcára simultak, kimondták az igazat. Felállítottam és az ágyra ültettem miközben ismét bezártam az ajtót. – Mindaz amit a mesékben hallott… a legendák amikről csak olvas az ember… amiket sorok mögé rejtenek, mindaz az igazság Haiden. Vámpírok, vérfarkasok, szellemek, boszorkányok… - remegni kezdett a hangom még tekintetem a sebre futott majd a táskám mellé lépve ragadtam gézlapot és kötszert tértem vissza mellé – Léteznek! Ahogy a vadászok is. Gerard egy 372 éves vámpír. Én pedig vadász vagyok. – suttogássá halkult hangom miközben közel hajolva láttam el a friss harapást. Nem mertem felpillantani. Tekintetem lesütve álltam előtte. Ruhámat vörösre festette áldozata, ujjaim pedig meleg vérében fürödve reszkettek. Homlokom fájón döntöttem övének egy pillanat erejéig amiben azért fohászkodtam, hogy ez a pillanat ne szaladjon tova. Tudtam, hogy elvesztem a percet melyben otthonra leltem. Iszonyatos gyűlölet halmozódott bennem s lassan kiégetett. Gerard meg fog halni azért amit ma tett. Elrabolta a perceket mik végre nyugtot hoztak, meggyalázta a férfi vágyát irántam. Ellopta a lehetségest s förtelmes kétséget ültetett helyébe. Marcus kopogása rázott fel és elhúzódva Haidentől búcsúztam el tőle. Marcus nem szólt miután belépett. – Hazaviszem. – fordultam Haiden felé. Marcus pedig takarítani kezdett.
Haiden Lyod & Moira Jenkins | 262 | Uh. Nem lett a legjobb. Elise |
Egyszerüen felfoghatatlan volt, ahogy a nővérnek megesett a szíve rajtunk.. Mindazok ellenére, ahogyan viselkedtem az imént, ő mégsem küldött el engem. Vagy az is lehet, hogy csak egyszerüen bejön neki Warren és ezzel próbált jó pontot szerezni az én Szerelmemnél. Akármi is legyen az oka a kedvességének, hálás voltam érte és emiatt még azzal sem voltam hajlandó foglalkozni, hogy ez a nővérke a pasimat - ó, bocsánat, vőlegényemet - stíröli. Helyette inkább megköszöntem, hogy ennyire megértően viselkedett, majd miután elhagyta a kórtelmet, akaratlanul is ismét Warrenen akadt meg a pillantásom. És a kérésén.. úgyanis, Ő még azok ellenére sem akarta, hogy elmenjek, hogy az imént elég csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. Pedig az lett volna a minimum, hogy elküld.. mert így csak még rosszabbul éreztem magamat.. Nem akartam elmenni, de valamit tennem kellett.. mert ezt nem folytathatjuk így tovább.. Neki aludnia kell, hogy kipihenhesse a történteket. Ennyi izgalom bőven elég volt egy napra.. - Maradok.. egy feltétellel - szólaltam meg némi hezitálás után, majd a pillantásom akaratlanul is az övébe mélyedt. Végül eldöntöttem, mit csinálok. Ha belemegy az ötletemben, akkor maradok, ha nem.. akkor meg nem lesz más választásom és távoznom kell. Látva, hogy kíváncsian várja a szavaim folytatását, ismét beszélni kezdtem. - Akkor maradok, ha többet nem veszekedünk.. és te megígéred, hogy pihenni fogsz. Mármint aludni! És mielőtt még azt feltételeznéd, hogy lelépek, miközben te mélyeket álmodsz, közlöm, hogy nem megyek sehová. De csak akkor maradok, ha ez így is lesz.. - mondtam a tőlem telhető legkomolyabban. Tényleg szeretnék maradni.. hiszen azok után, amiket a fejéhez vágtam az előbb.. ez lenne a legkevesebb.
Mondják, hogy minden illúzió, a jövőre irányul, mert a jövő valójában nem is a valóság. Ami van, az az itt és a most. A valós lelkesedés és a jelen pillanatának teljes megélése. A jövőre irányuló lelkesedés a jelen megélését teszi lehetetlenné. Ez-esetben bátran kijelenthetjük, hogy röpködünk a "semmi ágán". Mások szerint az emberiség nagy részének a szemét annyira belepte az illúzió pora, hogy soha nem lesz képes megpillantani az igazságot. A reflektálás két nézőpontot ütköztet egymásba. Hol jogosnak érezünk, hol becs-mérjük az ilyet. Pedig jelentéskörben egy hajválasszal választja el az álomtól mindezt. Ugyanakkor, az álom bár nem valóság, de mégiscsak a valóság italából töltekezik vagy a valóságot itatja az elkövetkező napokon. Két idea képviselőjének ellentmondása. S az ember ennek a kelepcének a csapdájában ténfereg, minden eddig nem tapasztalt esemény előtt. A szavak betű pontossággal szótagokra bomlottak elmémben, a megszokott anyanyelvet észlelve, de szavakat idegenként kezelve. Vámpír? Boszorkány? Milyen besorolást kapnak az e fajta lények? Vagy, hogyan is kezelheti egy vérmes józansággal megáldott elme, hogy egyáltalán léteznek-e ilyenek? Hol válik fiktívvé a szavak jelentősége, és hol található meg a kézzel fogható bizonyíték? Jelenpillanatban, csak az elménk befolyásolhatóan naiv kamrájában, ami az embereknél nagyobb vagy kisebb méret-különbségben mutatkozik. A bennem zajló törekvések mégis úgy irtották ezeket a képtelen szóképeket, mint parazita a rothadó testet. Immúnis ellenszert juttatott a szervezetembe. Azt az évekig végigszenvedett, megszámlálhatatlan hiszékenységet, mindörökre kiűzte belőlem. Tapasztalt árán, az ember bölcsebb. Ugyanannyi félelem is költözik a szívévebe, hogy a kockázatot véglegesen eltüntesse. Noha, a napok mégis arra adnak tanúbizonyságot, hogy a szóbeszéd igaz, és Moira szint vall. De az emberi elme, olyan nemes szerkezet, amit nem lehet csakúgy felelőtlenül idegen gazdakézen hagyni. Nem. Ez annál jóval komplikáltabb és nehezen felfogható dolog. - Mi? - a hihetetlennek hangzó vízhang a fejemben megtörte a nyílt csöndet. Különös, hogy az időt adó másodpercekben, csak vészriasztásként műveltem ezt. Holott, nagyon is tudatában voltam a szavak mélységével. Lények...szörnyszülöttek, ami még nevezetesebb becenevük. Ámde, a bizarr jelentés, csakugyan elhiteti velem, hogy ez nem igaz. Annak ellenére, hogy a saját két szemmel érzékeltem, miféle ösztöntől vezérelt egyedek is léteznek ezen az alig kiismert világban. Véres képi bevésődések a retinában, amit semmilyen gyógymóddal nem lehet elfelejtetni a tanúval. A tanúval, aki jelen volt a gyilkosság előzménye, a történte és végezte alatt. S az a borzalmas álmokat elevenítő sikoly...semmi sem volt akkor ésszerűbb, mint elhinni, hogy igenis léteznek. Így, azt sem kérdőjelezi meg senki, hogy ezeken a teremtményeken kívül van több, változatos képviselő is. - Hogy mond....ta?? - a torkomban összesűrűsödött vérköpetet a padlóra köptem, majd résre nyílt szemmel Moirára néztem, megjátszott értetlenkedéssel. A nyilalló igazság, a harapás helyének préselt ujjaim hatására még kínzóbb volt. Ekkor, már a lehetetlennek várt érzés hatalmába kerített. Újra megszállít a naivitás gyöngéd hulláma. Fokozatokat kialakítva. Korábban, hittem, hogy vannak kifejezetten rossz szándékú fajok, akik a társadalmunkon élősködnek észrevétlenül. Később beláttam, hogy a támadásomat egy vérszívó okozta. Most, viszont úgy állok a dolgokhoz, hogy ezeket a gyermekded álmokat leplező "hősömről" is megkérdőjelezem ezt a rejtélyes jóindulatot.
Kezdőlap
/
