- Nem!!! - üvöltöttem torkom szakadtából, mégis úgy hatott, mintha egyetlen hang sem hagyná el a szám. Kiabálhattam, ahogy csak jól esett, de semmi... Aztán a kép homályosodni kezdett, mígnem teljesen összemosódtak a fák, a járda, az úttest... Mi a franc történik?
Aztán jött a csönd. Az a csönd, ami már beleég az ember fülébe, ezzel az őrületbe kergetve őt. Aztán jött az a szaggatott hang... Először halkan, s egyre csak hangosabban. A végére már rosszabb volt ez az ütemes géphang, mint a csönd. Micsoda? Géphang? Próbáltam kinyitni a szemem, mozgolódni, de a tehetetlenség rabja voltam. A saját testem rabja... egészen mostanáig.

Ez a nap más volt. Mintha évekig feküdtem volna éberen, mégis elzárva a külvilágtól... De végül mégis győzedelmeskedtem, és mozgásra bírtam a testem. Nem tudom, hogy mi volt az előzmény, de kiborultam az ágyból. Ennek örültem, leszámítva, hogy az eséstől betörtek a bordáim és átszúrták a tüdőm... járulékos veszteség, de legalább ismét látok, és érzek. Mi van, ha ez egy újabb illúzió?
Ujjaimat óvatosan próbáltam belevájni a csempébe. Vagy nagyon élethű, vagy valóság, mert eléggé fáj... Aztán hirtelen megint semmi... Szóval egy újabb álom volt az egész. Kezdem unni ezeket már...

Aztán valahogy... valami mégis más lett. Ismét kinyíltak szemeim, újra ugyanazt láttam, mint az előbb. Csak ismét az ágyból. De most... a kép bővült egy aggodalmas tekintetű nővérrel, akiről hirtelen pergett le a komor kifejezés, és mosolyodott el.
- Nagyot esett az előbb. Csoda, hogy nem traumaként élte meg. - ült le az ágyam szélére.
Csak nyeltem egyet. Nem igazán hiszek a dolgoknak.
- Hagyom pihenni... Bár eleget aludt már - itt aranyosan elkacagta magát... biztosan bevett szokás ez a szakállas vicc - Aztán megbeszéljük, hogyan tovább.
Azzal a lendülettel már kelt is fel. Riadt pillantással fordultam utána.
- Hol a kislányom? - hörögtem el az első kérdést. Basszus, ennyi idő után biztos halálszagú a leheletem. De kit érdekel, ennek a nőnek már botrányosabb szaggal is kellett találkoznia. Meglepetten pillantott vissza rám, mint akivel még sosem beszélgettek. Elsietett minden további nélkül.


Értem én, hogy nem láttak sok esélyt arra, hogy valaha felkelnék - ezt el ne felejtsem nekik megköszönni -, de kevesebb adminisztrációval is túléltem volna a napot, azt hiszem. Mystic Fallsban még attól vannak elhűlve az emberek, hogy ugyanúgy járok és beszélek, mintha misem történt volna. Könyörgöm, itt a vámpírok szaladgálnak az utcán, és rajtam lepődnek meg? BOTRÁNY!

Unsworth ház

Hát megérkeztem a városba.
Eléggé szomjas voltam így a kórház felé vettem az irányt. Hisz vér kell. Minden vámpírnak vérre van szüksége. Főleg nekem ugyanis napok óta nem ittam egy csep vért. Bementem majd folyosókon keresztül kasul a kórházban bolyongtam. Végül elértem egy kórtermet és észre vettem a drága nedűt. VÉR. Végre, mohón inni kezdtem nem is jutott eszembe, hogy bárki benyithat.

A vizsgálóban magára hagytam néhány percre Brynnt. Néhány orvosi lelet után kellett néznem, és ahhoz... ide kellett jönnöm. Bár nehezen viseltem a vér eme formáját, hiszen műtéteknél meg egyebeknél találkozom vele, de itt mégis furcsa...
Benyitottam, de ekkor még a papírhalom is kiesett a kezemből ,és nagy szemekkel meredtem a látványra. Vámpír... a rohadt, büdös életbe!
- Mi a francot keres maga itt?! - jött ki belőlem méltatlankodva.

Amint jó ízűen ittam a vért valaki benyitott.
Egy doktor volt. Vagy valami hasonló. Nemtudom, a kórházi alkalmazottakat csak vér csapolásra szoktam használni.
- Maga szerint mit keresek itt? - Lengettem meg a vér tasakot az arcom előtt. Majd elkaptam őt és szorosan a falhoz toltam.
- Komolyan az emberek gondolkodhatnának mielőtt kérdeznek. - Mondtam közönyösen majd a vér tasakban maradt vért kezdtem inni.

Mit is vártam tőle? Ja, hát igen... valami ilyen reakciót, amit most produkált. A falhoz nyomott, de amit vártam, nem következett be. Nem harapott meg, én viszont... még midnig lesokkolódva meredtem rá, hogy vajon... ez tényleg ennyire ostoba?
- Jobb lenne, ha most rögtön távoznál... mielőtt beléd vágok egy verbénás fecskendőt. - sziszegtem a képébe enyhén dühösen.

Megfenyegettet engem egy ember? Hová süllyedt a világ? Hát már nem is tisztelik az öregebbet?
- Mielőtt megtennéd kitépném a szívedet és postáznám a szüleidnek. Világos? - Mondtam neki majd elengedtem.
Hé én most a jó fiú vagyok.
- Csak vér ért jöttem. Nyugi doki. -
Váltottam lazább hangnemre.

- Csak vérért jöttél... ez a vér életeket menthet! - mondtam neki felháborodva, miközben a véres tasakokra néztem, és egy csúf pillantással téptem ki a kezei közül azt, amelyiket éppen szipolyozta.
- Ebből többet nem eszel! Hordd el innen magadat, mert esküszöm, tényleg beváltom a fenyegetésemet, és verbénával foglak kinyírni! - ordítottam vele.

- Vagy a véres zacsikból iszom, vagy a kórház személyzetét ölöm meg. - Mondtam higgadtan. Hiszen vagy így, vagy úgy de vért fogok inni.
- És a te helyzetedben én kedves lennék egy vámpírhoz. Főleg, hogy ez a vámpír fejvadászkodott élete nagy részében. Vagyis egy fecskendőnyi vasfűt meg sem érez. - Ragadtam meg a torkát és a falnak tolva a levegőbe emeltem.
- Válasz doki. Zacskós vért igyak, vagy friss emberi vért? Lássuk melyik részed fog nyerni a döntésbe. - Meredtem rá. És szorosabban fogtam a torkát.

- NEm tudsz... megfélemlíteni... - mondtam rekedten, és elfojtva, hiszen ujjai a nyakam köré fonódtak és úgy néztem rá, mintha eljött volna a halál angyala, de nem akartam megijedni, mert nem féltem tőle. Legalábbis.. próbáltam, és igyekeztem NEM félni!
Észrevétlenül nyúltam a zsebembe, és elővettem a fecskendőt... gyűlölöm a vámpírokat, mindig van nálam verbéna... a vállába nyomtam teljes erőből, és úgy meredtem a képébe, mint valami leprásra.

Ahogy belém vágta a verbénás fecskendőt azonnal kihúztam a vállamból, majd megharaptam a torkát ám nem ittam belőle. Fogalmam sem volt, hogy van e a vérében verbéna.
- Most csak ennyit kapsz. De ha ismét találkozunk azt már nem fogod túlélni! - szavaimnak hitelességet adva egy szikét döftem a medence csontjába.
Majd megfordutam és vámpírgyorsaságban eltűntem. Mintha nem is történt volna semmi.

Megharapta a torkomat, de.. nem ivott belőlem. Meglepődtem, mert nem erre számítottam, de csak hangosan felnyögtem, ezek után már.. ott sem volt az orrom előtt..
Eltűnt..

/Szülőszoba/

-Szerencséd! -böktem oldalba finoman elmosolyodva. Még az hiányzik, hogy elkötelezze magát! Na az már nagyon nem az én Sarahm lenne...
-Szóval, Will. -szakítottam hirtelen közbe, még mindig nagy mosollyal az arcomon, de rögtön el is hallgattam, hogy nyugodtan folytassa tovább, bár még egy csöppnyit bólintottam, hogy jelezzem, tetszik a név.
-Úúúha! -majdnem fütyültem is mellé, de a végén csak nevetés lett belőle. -De könnyen adod magad drágám...-sóhajtok ismét felnevetve. Bár ezt is én mondom... Vicces! Bár véleményem szerint az is nevetséges, hogy van egy gyereke, bár nem tagadom, hogy jó dolog is lehet (hozzáteszem, marhára nem nekem, de talán másnak igen...), mégis sohasem képzeltem volna róla, hogy bekapja a legyet. ....

Ekkor áttolták őt a kórtermekbe, én pedig nyugodtan sétáltam mellettük. Ismét leültem az ágya szélére, majd vártam, hogy megszólaljon, bár végül én törtem meg a csendet.
-Szép baba. -vallottam be, egy csöppet féloldalasan mosolyogva. -Mint az anyja. -vigyorogtam, ismét finoman megbökve a könyökömmel.

Mielőtt még áttoltak, nem felejtette el megemlíteni, hogy milyen könnyen adom magam, mire én magam is elvigyorodtam. Azt hiszem, ezt mondhatnánk egymásra, de talán pontosan ezért van az, hogy mi ilyen jól kijöttünk egymással. Na meg persze Emmával... tényleg, mivel Katie azt emlegette, hogy mostanában gondoltak rám, talán ideje lesz meglátogatnom őket. Úgyis együtt laknak, ahogy ismerem kettejüket.
Aztán amikor végre áttoltak a szülőszpbából a kórterembe, továbbra is itt maradt, de nem igazán tudtam, mivel kezdjem. Hogy végső soron boldog vagyok? Bár az apjával való viszonyom meglehetősen furcsa? Jesszusom, hát őt is értesítenem kéne a dolgokról... hiszen megígértem, vagy mi a szösz, de azt hiszem, ez ráér később még. Most jöhet a mese...
- Hát, azt hiszem, úgy a legelőnyösebb, ha inkább az anyjára üt - kacsintottam rá vidáman, majd amikor teljesen megbizonyosodtam arról, hogy a szülőorvosom elment, fittyet hányva az utasításaira, felkeltem a helyemről. Miért ne? Amúgy sem lehet semmi bajom, már régen begyógyultam, maximum egy kicsit fáj még, de az sem fog, ha... ha találok vért. - Tudod, az a jó a kórházban, hogy olyan, mint egy ingyen vérbank. Szóval, amíg felkutatom ennek a banknak a széfjét, addig nyugodtan kérdezősködj, nem bánom - jelent meg a tipikusan régi arckifejezés az arcomon. Van, ami soha nem változik, maximum kap egy-két gondoskodó jellemvonást... És különben is, ezt addig akartam elintézni, amíg be nem hozzák hozzám Willt... Nem tudnám bántani, az már egészen biztos, de most, hogy ő már kint van, inkább vágyom egy kis vérre, mint emberi ételre...

-Én azért egy picit reménykedem, hogy az annyára fog ütni személyiségében. Ha az apja jól nézett ki, akkor külsőleg meg lehetne olyan, mint ő. -vigyorodtam el kajánul, miközben azon fantáziáltam, hogy, hogyan fog majd kinézni a kis Will ha megnő. Talán Sarah majd nem bánja, ha majd betölti azt a bizonyos 21-et, hogy majd egy kicsit "vigyázzak rá". Na jó hülyeség! Azért csak nem fogok a barátnőm fiával keverni ha megnő... Talán,igen! Ki tudja? Na mindegy is, azt hiszen ezt most nem említem, mert Sarah kitekeri a nyakamat... A gondolataimból visszacsöppenve a jelenbe, bólintottam Sarah kijelentésére, majd fel is tettem az első kérdésemet.
-Ki az apja? -húztam fel a szemöldököm vigyorogva, miközben hirtelen rávágtam a kérdést. Talán már én is összefeküdtem vele egyszer... Bár vérfarkas, szóval kétlem. Farkasokkal csak az esetek 50%-ban fekszem le, nem nagyon csípnek.. Érthető! Bár aztán sokukat nem érdekli, hiszen jól nézek ki, mentségemre legyen ez az ellen, hogy vámpír vagyok.
-Jut eszembe, ha gondolod kerítek neked egy kis kedves és önfeláldozó ápolónőt. Nem a legjobb a tasakos vér. Az olyan mint a bor szódával. -forgatom meg a szemeimet. Persze, a fröccsöt sem vetem meg (húha.. hogy azt milyen régen ittam!), de azért a finom bor magában, azért sokkal jobb... Lényegtelen jelen pillanatban.
-Na és, Eyal hogy van? -jut eszembe hirtelen, hogy neki egy testvére is van. Udvariasságból is, de megkérdeztem.

Felnevettem. Ismertem Katie ezen vigyorát, és tudtam, mit fontolgat a fejében, de... mégsem tudtam dühös lenni, vagy hasonlók, hiába diktálták ezt az anyai ösztöneim. Ő sem rontana meg egy kisgyereket, és később, ha felnőtt lesz, kevés beleszólásom lesz az életébe... Emellett meg, fordított esetben... ha ismerném a fiát... nem biztos, hogy nem próbálnám ki, milyen vele az ágyban.
- Attól függ, hogy miként értékeljük. Ha vérfarkasként nézzük, akkor elég nehéz megütnie az igazi adonisz szintet, de ha egyszerű emberként... hm, igen, jól néz ki. Csak a stílusán kéne egy kicsit faragni, és ő maga lenne a megtestesült álom - vigyorogtam. Oké, most egy kicsit fényeztem is őt, ami valljuk be, még saját magamnak is elég furcsán hangzott. Hiszen nem is olyan régen még utáltam... és azt hittem, a szülés után újra gyűlölni fogom, de valamiért... mégis vágytam a társaságára. Talán csak azért, mert olyannak akartam tűnni, mint a többi anya. Ezt persze inkább nem említettem meg. Nem arról van szó, hogy Katie nem értene meg, vagy hasonlók, de elég ritkán beszélünk az érzelmekről. Néha kimondatlanul jobban meg lehet érteni a másikat. - Csinos ápolónőre pedig azt hiszem, nincs szükség - jegyeztem meg immáron halkabban, de vigyorogva, amikor mintegy varázsütésre belépett hozzánk egy fiatal, és meglehetősen ügyetlennek tűnő ápolólány. Tökéletes...
- Hölgyem... kérem feküdjön vissza... a szülés után nem tanácsos mászkálnia.... - dadogta. Tulajdonképpen aranyos volt, hogy így féltett, de én úgy voltam vele, én magam is el tudom dönteni, mi tanácsos egy vámpírnak, és mi nem. Tanácsos például táplálkoznia. Szegény lány... nem terveztem megölni, csak pár kortyra van szükségem. Odaléptem hozzá, igyekezve elővenni a legmegnyerőbb mosolyomat, és egyenesen a szemébe néztem.
- Ne aggódj értem... nem lesz bajom.... főleg akkor nem, ha segítesz. Nem fog fájni, ne sikongass, ne is áruld el senkinek. Ha valaki kérdezi, akkor egy kóbor kutya volt, de te önkezűleg beadtál magadnak egy tetanuszt. Érthető? - kérdeztem, és mikor hevesen bólogatni kezdett, a karjáért nyúltam, felhúztam a ruhaujját, majd hagytam, hogy kipattanjanak a szemfogaim, majd a csuklójába mélyesztettem őket. Finom volt... vágytam rá... szinte észre sem vettem, de amíg terhes voltam, alig ittam vért, azt is inkább tasakokból, és most teljesen elbódított. De ellenálltam. Egy halott sok kérdezősködéssel járhat. Azt pedig nem szeretném. - Most pedig menj ki - mondtam, majd lenyaltam a szám szélén maradt vért a nyelvemmel. - Ha bárki kérdezi, semmi baj nincs velem. - Erre a csaj hevesen bólogatott, majd távozott is a helyiségből. - Nos, hol is tartottunk? - fordultam vissza a barátnőm felé. Persze tudtam a választ, úgyhogy mielőtt bármit is szólhatott volna, már folytattam is a szövegelést. - Eyal. Már egy ideje nem láttam. Tudod, egy kicsit hajbakaptunk, elrohant, és azóta sem került elő. Rejtély, hová tűnt, vagy hogy mit csinál. De végülis az ő dolga, én nem szólok bele - vontam vállat. Azért persze ez túl könnyelmű volt tőlem. Hiszen hiányzik... ötszáz évig hiányzott, de most pár hónap után még inkább elviselhetetlen a hiánya.

Felnevettem a szövegén, olyan tipikus Sarahs volt... Nem válaszoltam rá, csak bólintottam. Nem szerettem volna tovább nyúzni ebben a témában, és engem sem foglalkoztatott annál jobban, mit amennyit megtudtam róla.
-Kár. -utaltam az ápolónőre, elhúzva a számat, majd ismét elvigyorodva. Mondjuk, igen szívesen ennék én is valami finom falatot, bár ehhez az elgondoláshoz éppen nem dukál a zacskósvér. Ekkor, mint derült égből a villámcsapás egy kis ápolónőcske sétált be Sarahoz, a maga kis víg mégis monoton módján. Már a tenyeremet dörzsöltem volna össze, nekiesve a falatnak, egy kicsit besegítve a régi barátnőmnek, amikor az szépen megcsapolta, és elküldte. Rosszalló tekintettel néztem rá.
-És még csak meg sem kínálsz... -ingattam meg a fejemet. -Attól, hogy anya vagy, igazán ne legyen lelkiismeret furdalásod amiatt, ha megölünk egy embert... -sóhajtottam fel, ismételten elmosolyodva, hogy lássa, nem rossz szándékból mondom.
-De nem baj, majd a következőre lecsapok. -kacsintottam rá, majd visszafordult felém, és a bátyjáról kezdett mesélni. Bár hihetetlenül nem érdekelt, hogy mi van vele, hiszen életemben egyszer vagy kétszer láttam, és még csak le sem feküdtünk..
-Értem. -bólintottam egész egyszerűen, majd felpattantam. Természetesen nem terveztem távozni, csak már meguntam ülni. Jobban belegondolva a dolgokba, nem értem, hogy Sarah, hogy tud majd elviselni egy bömbölő csecsemőt, akivel több gond van, mint a férfiakkal. Előbb a halál. Bár, ez csak az én véleményem, tőlem távol álljon, hogy gyerekem legyen. De nagyon távol! Mondjuk, igazán nincs is kitől, hiszen ember, szinte kizárva, a farkasok háromnegyed része idióta, esetleg a maradék negyed, akikkel úgy sem feküdnék le, szóval mindegy is. Nincs mitől féljek, ha szabad így kifejezzem magamat.
A gondolataimra megforgattam a szememet, majd jólesően elmosolyodtam. Az ápolónőcske vérének az illata még mindig a számban időzött, amitől egyre és egyre éhesebb lettem, hiába csapoltam meg embereket, mielőtt ide hoztam volna Saraht.

Miután az ápolónő kiment, tartottam pár percnyi hatásszünetet, mielőtt megszólaltam, ő pedig ez idő alatt járkálni kezdett a szobában. Talán tényleg éhes volt... Mindenesetre azt hiszem, én most sokkal jobban, úgyhogy először is a saját éhségemet helyeztem szem elé. Ha jobban megnézzük, az esetek többségében ez így is volt rendjén.
- Nem te préseltél ki magadból egy újszülöttet, szóval a saját érdekeimet szem elé helyezve, nekem nagyobb szükségem volt rá. Különben sem lenne bűntudatom, de gyanúba sem szívesen keverednék - mentettem ki magamat. Az utóbbi években persze mondhatni elpuhultam, és csak dühömben öltem, csupán néha szórakozásból. Egyszerűen nem vonzott már a dolog. Jó dolog kínozni és manipulálni az embereket, de több, mint fél évszázadig ezt csinálni, úgy, hogy nem egy ember a barátommá is vált... nehéz. Néha emberi életre vágyom. De csak nagyon néha, ha egy olyan férfi kerül a közelemben, simán rávetem magamat, minden körülmények között. - Meg sem kérdeztem még, mi újság veletek. Vagy ha meg is kérdeztem, akkor nem voltam teljesen magamnál a válaszodhoz - vigyorogtam. Tényleg érdekelt, mit csinált mostanában, bár azt hiszem, az elkövetkező hónapokban nem igazán vehetek részt a tivornyáikban, mert gondoznom kell a kis William Cortez Lestwicket. Na de utána! Megállj mindenkinek, ismét beszabadulok a városba! Úgysem szeret senki... sem Leo, sem az apja... talán majd Will, de ő úgyis el fogja nézni az anyjának, ha egy rossz ribanc. Myximum ennyi rosszaságot igazán belenevelhetek. És meg kell értenie a magányomat, elvégre soha nem leszek olyan, mint a többi anya. Nem égek ki, mint a többi harmincas, mert lényegében már régen elmúltam annyi idős.

[Temető és a rét közötti rész]

Egy ideig csak bolyongtam az emberek között akik nem láthattak. Próbáltam megtalálni a kórházat ami sokkal egyszerűbb lett volna, ha segítséget kérhettem volna valakitől. De ezt is egyedül kellett megoldanom, mint mostanában mindent. Egyedül voltam már jó ideje, de ma valaki látott. És a segítségével szűkítettem le a keresésem célját a kórházra. De először meg kell találnom. Ami számomra nem egy könnyű dolog, hiszen még soha nem jártam itt.
Egy-két órával később megtaláltam, majd még itt is elidőztem egy kicsit a kórtermek közötti keresgéléssel, majd végül sikeresen megtaláltam Sarah-t. Más is volt a teremben úgyhogy lehet nem épp a legjobb időzítés. De már az is puszta boldogsággal töltött el, hogy újra láthatom. Valahogyan meg kell próbálnom kapcsolatba lépni vele.. Muszáj lesz.
- Sarah.. hallasz engem? - Kérdeztem kissé félénken. Akárhányszor próbáltam soha nem sikerült. Nem tudom, hogy velem van-e baj vagy valami.. De annyira szeretném, ha csak pár szót sikerülne vele váltanom.. Ha meg ismét nem sikerülne.. Akkor legalább nem szakítottam félbe udvariatlanul a beszélgetésüket.

Felemeltem a kezemet, mint aki mentegetőzik, majd elvigyorodtam.
-Nem én kértem, hogy préselj ki magadból egy újszülöttet. -ismételtem, lazán meglökve a könyökömmel, miközben halkan felnevettem. -Az meg még szerencse. -forgattam meg a szemeimet. Belegondolni is szörnyű, hogy én szültem volna, bár Sarahnak igen jól fog állni a gyerek, ha szabad így fogalmazzak. Ő szerintem kissé család centrikus, még ha ez az érzés mélyen el is veszett benne. Bennem?! Hát szerintem bennem egy csöppnyi jóérzés sincsen, maximum a barátaim felé, akik.. hát.. mit ne mondjak, elég kevesen vannak, hál' Istennek. Kedvem sem lenne sok nyáladzó emberbaráthoz, akik addig lábatlankodnának, amíg el nem tenném őket láb alól. Ebből a szemszögből mázlista vagyok, hogy semmi nyűg nincs az életemen, egyszerűen csak élek, és kiélvezem azt, hiszen miért ne tenném?! Soha sem vágytam arra, hogy újra ember legyek. Mondjuk, a kezemben akkor is hatalom volt, hiszen ugyanúgy irányítottam mindenkit, de így könnyebb. Hálás vagyok annak, aki átváltoztatott. Eszeveszettül hálás. Mondjuk annak aki szült, annak kevésbé. Meg ne csinált volna, minthogy elpasszoljon. Bár, sohasem voltam szeretethiányos, hiszen mindent megkaptam, mégis az igazi anyai törődés mindig hiányzott az életemből. Azt hiszem, ez is része annak, hogy ilyen vagyok, és így visszagondolva annak is örülök, hogy ez így alakult.
-Annyira nem vagyok éhes. -ébredtem fel a gondolataimból, féloldalasan rá mosolyogva, a mondatommal pedig arra utalva, hogy egyáltalán nem haragszom azért, mert előnybe helyezte a szüléstől kiéhezett testét, mint az enyémet, aki amúgy is az épp evett. Kissé telhetetlennek érzem magam néha, dehát ez van. Meghízni úgy sem fogok tőle, nincs semmi félnivalóm...
-Elvagyunk.. -sóhajtottam, válaszolva a kérdésére.
-Mondjuk, mostanában kissé áll körülöttünk a víz, de valami azt súgja, hogy innentől jobb lesz. Vagy valami ilyesmi.. -nevetek fel a szememet forgatva. Remélem is, hogy így lesz. Tényleg elég unalmasak mostanában a napjaim, amin változtatni szeretnék.

Figyeltem őt, de közben... olyan furcsa érzés ütött meg engem. MIntha... valaki lenne még itt velünk. Figyelne, de nem, az nem lehet. Blake nem tudhatja meg, hol vagyok, hiszen nem véletlenül zártam ki őt a tudatomból annak idején. Én tartottam itt, pedig nem lett volna szabad. Tovább kéne lépnie, mint mindenki másnak, és nem pedig itt maradnia, figyelmeztetni, ha valami veszély leselkedik rám, vagy egyszerűen csak társaságnak, mert... túl önző vagyok. És mintha valamikor Katie két mondata között egy apró, elcsípett mondatot is meghallottam volna... hogy hallom-e... de nem, nem fogom megmutatni, hogy hallom. Nem szabad tudnia, a pillanatnyi elbizonytalanodásom mér így is eléggé feltűnő jelenség volt. Inkább Katire-re szegeztem a tekintetemet, ahogy ő arról mesélt, mostanában nem igazán történt velük semmi érdekes. Aha, persze... talán csak túl unalmasak önmagához képest a mostani idei, így ezért nem mesél róluk.
- Ez a város maga a megtestesült izgalom, hidd csak el nekem... ki tudja, hanyadik természetfelettibe botlottam már bele, nem mellesleg a vámpírvadászok is okoznak némi izgalmat - kacsintottam rá. Nem mintha bármi problémát okozott volna nekünk pár ilyen piszlicsáré amatőr próbálkozása... nem is egyet közös erővel letörtünk mi hárman, amin aztán egészen jót nevettünk. Persze egyedül egyikünk szája sem lenne olyan nagy, na de csapatban még soha nem esett semmi bajunk egy-két karcolást leszámítva. Azt meg tényleg nem számítottuk. - Aj, ez a kórházi levegő megőrjít - sóhajtottam fel hirtelen. Ha egy olyan időben járnánk, ahol nem látnának minket kamerák, valószínűleg már mindenkit legyilkoltam volna, mert az ápolónő vére nem elégítette ki teljesen a szomjamat. Bár... talán már másra is vágytam. Mikor hozzák be vajon William Cortezt? Látni szeretném... a karomban akarom tartani. Nem okoznék neki bántódást... neki nem. Egyetlen kisgyereket sem tudnék bántani, ahogyan akkor azt a kisfiút sem tudtam, aki végül megtérített. A gyerekek valahogy túl tiszták, túl ártatlanok és törékenyek ahhoz, hogy elvegyem tőlük az életüket.

Nem tudom, hogy nem vett észre vagy nem akart.. De nekem el kell mondanom, hogy veszélyben van. Anélkül nem tudom itt hagyni. Egyszerűen képtelen vagyok. Képes lett volna az életét áldozni rám ezért sem hagyhatom cserben. El kell mondanom neki amit tudok. Még mindig nem tudtam pontosan leszűrni, hogy mi is folyik itt, de nem is igazán tudtam ezzel foglalkozni. Csak kapcsolatba akartam vele lépni valahogyan.. Muszáj.
- Sarah kérlek. Ha hallasz.. Mondj valamit. - Kérleltem őt már-már remegő hangon. Ebből kideríthetem, hogy nem akar észrevenni, vagy tényleg teljesen kizárt a tudatából.. Akaratlanul is. Nem okolhatja magát azért amiért meghaltam. Amúgy is elmászkáltam.. És el is mászkáltam volna, ha találkozom vele, ha nem. És azt hiszem, ha meg kellett halnom akkor így vagy úgy, de megtörtént volna. Most pedig itt vagyok, hogy segítsek neki és képtelen vagyok rá. Olyan tehetetlenek érzem magam, hogy az egyszerűen megőrjít. Csoda, hogy ebbe még nem bolondultam bele. Bár ha az egyedül létet kibírtam ezt is ki kell bírnom.
Közelebb "lépkedtem" az ágyához és csak néztem őt. Annyira akartam segíteni rajta.. - El kell mondanom valamit.. Sarah, kérlek. - Olyan erősen koncentráltam arra, hogy észrevegyen, hogy már szinte belefájdult a fejem. Ez az egyetlen dolog maradt meg nekem. Ez az én célom.

Furcsa sugallatot éreztem áthaladni a testemen, ami megbizsergetett. Mintha nem egyedül lennénk a szobában, akad egy olyan érzésem. De nem foglalkozom vele, rengetegszer előfordult már, hogy ilyen érzetem támadt.
Sarah szavaira koncentráltam, aki épp azt ecsetelte, hogy milyen izgalmas is az élet ebben a városban. Na ez az, amit én eddig nem nagyon tapasztaltam meg, bár volt egy-két szituáció, ami tényleg ezt a tényt támasztotta alá.
-Jöhetne már felénk is egy kis izgalom. -horkanok fel, majd szélesen elmosolyodom. Ami azt illeti, mostanában tényleg nagyon áll körülöttem a víz. Ami érdekes dolog történt velem az elmúlt időben, az csak és kizárólag Sarah szülése.

-Igazság szerint kezd engem is megőrjíteni. Így, ha nem haragszol, most megyek is. -állok fel, és lépek oda hozzá, a vállára téve a kezem. -Vigyázzatok magatokra. -villantok felé egy féloldalas mosolyt, majd átölelem.
-Sok dolgom akad még, de itt a számom. Akármikor akármilyen ügyben felhívhatsz. -kacsintok rá, és elindulok lassan, emberi tempóban az ajtó felé. A küszöbön még megállok, és egy utolsó pillantást vetek a barátnőmre.
-Willel számíthattok ránk. -ismét elmosolyodom, ezzel arra utalva, hogy hozzánk bármikor jöhetnek, szívesen látjuk őket. Ezt követően kilépek az ajtón, és elsuhanok..

[Folyt.: valamerre]

Katie hamarosan eltűnt, de előtte még megadta nekem a számát, amin akármikor elérhetem. Ez kedves volt tőle. Mondjuk ő nem sűrűn szokott kedves lenni, de velem például egészen az. Az esetek többségében. Néha azért velem is előbújik a bunkó énje, de nem most, nem ebben a szituációban. Különös érzés kerített hatalmába. MIntha továbbra sem lennék egyedül, és egyre biztosabb voltam benne, hogy Blake keze lehet a dolgokban... De nem szabad őt beengednem a tudatomba! El kell őt eresztenem....
Na de mindegy is, azt hiszem, most nem ez számít igazából... Hanem Will! Látnom kell őt, különben megkergülök. Hová is viszik a kisbabákat? Nos, erről fogalmam sincs, de tudtam, hogy a tökéletes hallásom a segítségemre lesz benne. Főleg, mert fogadni mernék, hogy az ő sírását ezer közül is felismerném, hiába hallottam csak egyszer. Nem törődve az etikettel meg hasonlókkal, feltéptem az ajtót, és elindultam megkeresni az újszülött-osztályt.
/Folyosók/

(Utcák)

Valószínűleg, ha nem lettem volna, ilyen kába rögtön vitatkozni kezdek, hogy inkább tegyen le és hazasétálok magamtól. Nem tehetek, róla irtózom a kórházaktól. Egyszerűen felfordul tőlük a gyomrom. Folyósokon akarva akaratlanul is belefuthatunk olyan emberekbe, akiknek már nem túl sok idejük van hátra vagy éppenséggel teljesen be van kötve valamijük. Esetleg már nem is tudnának úgy élni, ha nem itt lennének. Azt hiszem ez éppen elég indok arra, hogy mért akarok távol maradni ettől a helytől.
Mikor megláttam, hogy már a kórháznál vagyunk már meg sem próbáltam nyitva tartani a szemeimet. Nem akartam látni, hogy hova visz. Attól talán még rosszabbul lennék, mint a jelen állapotomban.
A hangokból próbáltam tájékozódni. Pár perc múlva már nem a karjaiban voltam, hanem egy ágyban feküdtem. Legalábbis azt hiszem, hogy ott. Még mindig nem mertem kinyitni a szemem, de muszáj volt, hiszen nem akartam, hogy elmenjen. Megmentette az életemet. A legkevesebb, hogy megköszönnöm. De mivel elég kába vagyok csak ezt a pár szót sikerült kinyögnöm miután a keze útán kaptam. – Kérlek, maradj. – Ha már behozott ide ne kelljen egyedül itt maradnom. Ha egyedül maradnék, valószínűleg begolyóznék. Aztán még ott van az is, hogy talán rajta keresztül megtalálom azt akit keresek.. Vagy esetleg segítene valami önvédelem féleséget tanulni ezek a szörnyetegek ellen. Bár lehet, hogy csak egy púpnak érez a hátán és leráz. Végül is azt is megérteném.. Egy hülye liba aki vámpírokat akar ölni. Valami ilyesmi lehetne az első gondolata miután megkérem.

[Utcák]

Már épp készültem elhagyni a szobát, amikor is a lány hirtelen a kezem után kapott. Majd azt kérte, hogy maradjak vele... Hát egy pillanatra elgondolkodtam a dolgon. Hisz nekem semmi közöm nincs ehhez a nőhöz, miért tenném. De aztán végül is úgy döntöttem, hogy mégis maradok. Bár nem ismertem, valamennyire azért érdekelt, hogy mi is lesz vele. Hiszen nem csak a vámpírok miatti undorom miatt vadászok. Azért teszem ezt, hogy emberek életét mentsem meg. Azok a rohadékok bármire képesek, nem számít kit kell megölniük a vérért. Mindegy... én majd felszabadítom ezt a várost is tőlük, ahogy már sok másikkal tettem. Bár akkor még a családdal voltam, eléggé megvolt kötve a kezem. Csak apám parancsára mehettem vadászatra és csak az ő engedélyével végezhettem a vámpírokkal. Gyűlöltem azt az életet, ahogy apámat is. Megkeserítette a gyermekkorom, ami felnőttkoromra csak egyre rosszabbá vált. Azt kell mondjam még a fiának sem tekintett, úgy bánt velem mit egy kutyával. Kiadta a parancsolt és elvárta, hogy teljesítsem azt. Semmi beleszólásom nem volt a dolgaimba... És még azt kérték tőlem halála után, hogy vegyem át a helyét.... Eszem ágában sem volt ezt tenni. Azok az emberek, akik elvileg a családom voltak csak gátoltak a vadászatban. Egyedül már sokkal hatékonyabb vagyok, mint velük valaha is voltam.
Ezek a gondolatok futottak végig a fejemben, mikor leültem egy az ágya melletti székre. Hamarosan az orvosok is berohantak és ellátták őt, ami közben én csak figyeltem.