Suzie && Tekergő

Csak halvány mosoly kúszik az arcomra Suzie szavai nyomán, hisz annyira szívet melengető a ragaszkodása és elszántsága. Másrészt viszont eszembe jut az, hogy mióta felébredtem a kómából, azóta nem tudok semmit a saját apámról, holott a baleset előtt még olyanok voltunk mi is, mint egy rendes család. Lehet, hogy nem kellett volna ennyire egyszerűen beletörődni abba, hogy elege lett az itteni életéből, és tovább akart lépni, hátrahagyva minket? Lehetséges, bár ha eddig nem tettem, nem valószínű, hogy mostanában fogok ilyesmit meglépni, így hogy most már Olivia is megérkezett. Remélem, hogy jobb sikerül majd jobb apának lennem, mint a lányom nagyapjai...
- Még? Jajj nekem... - nem mint ha annyira szeretnék vele veszekedni, vagy milyen az, amikor tényleg úgy istenesen kiereszti a hangját, reméljük, hogy ezt se fogjuk egyhamar megismerni. Bár így, a picurral, nem hiszem, hogy sok erőnk vagy időnk jutna ilyesmire. A nyelvnyújtásra pedig játékosan meg is pöccintem az orrát, csak viselkedjen rendesen!
- Nem, ez nem olyan, az sajnos az életben elég ritkán fordul elő. Ez maximum olyan, hogy uopsz, hibáztunk. Még egyszer? - kérdezek vissza komolytalanul, amit érthet akár az emlékezetesre sikerült szülinapi kirándulásra, akár arra, hogy ezáltal bővült a család. Mondjuk ha lesz is több gyerkőc, azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy ők ne így csöppenjenek az életükbe, akármennyire is imádom már most a lányomat.
- Igen, úgy néz ki... - nevetek csendesen Suzie szavain, miközben Olivia vonásait nézegetem, amikor pedig a hajkoronája kerül szóba, csak szórakozottan végigsimítok a csöpp, selymes kis buksiján.
- Mondjuk igaz, csak mivel ilyen kis szöszke, nem olyan látványos, mint ha sötétebb haja lenne. Meg amúgy is, emiatt szerintem nem lesz gondja. - túrok bele a hajamba, mert hála a jó égnek, mi sem az a korán kopaszodós fajta népség vagyunk, ahogy Suzie-nak sem lehet panasza a szép hosszú, szőke tincseire.
- Ó, sosem feltételeznék ilyesmit. - egyébként sem tartottam soha olyan füllentős típusnak, legalábbis velem mindig őszintének tűnt, most meg, hogy kiderült, tündér létemre még ellenőrizni is tudnám az ilyesmit... nos, Suzie-nál speciel ilyen gondok nincsenek, bár azért a várandósság ideje alatt volt, hogy a hangulatingadozásai közben jó hasznát vettem a dolognak.
- Támogatom az ötletet. - értek egyet vele - Bár nekem azóta már visszatért belőle pár emlékfoszlány... neked nem? - teszem hozzá aljas módon, csodálkozást mímelve, ettől függetlenül azonban tökéletesen egyet értek vele. Inkább tervezettebben érkezzen a következő, mintsem ilyen derült égből villámcsapásként!
- Nekem? Nem is! - veszem át tőle a picit, majd elbíbelődök vele, mire sikerül jól megfogni úgy, hogy az mindkettőnknek kényelmes is legyen, amikor pedig meghallom Suzie hangját, kíváncsian fordítom felé a tekintetemet - pont bele a kamerába, amire aztán végképp nem számítottam, így csak a fejemet csóválom a kis cselre. Meg is lenne az első apa-lánya fotó?
Csak szótlanul figyelem a lányunkat, egészen elkalandozva a gondolatokkal, hogy mennyi minden történt, mióta felébredtem... milyen hihetetlen, hogy már egy család vagyunk, így hárman! Vagy hogy éppenséggel már én is apa vagyok, sokáig azonban nem élvezhetem ezt a békés, meghitt nyugodtságot, ahogy mocorogni kezd a kisasszony a kezeim közt.
- Azt hiszem, hamar rám unt... Vagy csak anyát akarja. - adom vissza Suzie-nak, amikor pedig a nővér is befut, fölkelek én is az ágy széléről. Nem tudom, hogy mennyire zavarná, ha itt maradnék, de lassan úgy is ideér anya is, ideje lassan megkeresnem, hogy aztán ő is megismerhesse az unokáját.



Köszöntem a játékot, egy élmény volt, mint mindig!      

Suzie && Tekergő

- Nagyon helyes, mert lehet a hátamra kötném a gyerekünket és utánad mennék. – pillantok rá komolyan és játékosan az orrára koppintok. Egykoron apa számomra meghalt, amikor kiderült, hogy korábban már volt egy családja, de elhagyta őket, míg végül minket is elhagyott, amikor úgy gondolta, hogy ennyi elég volt. Vajon akad még féltestvérünk? Magam sem tudom és nem is akarom kideríteni. Anyának sokat köszönhetek és csak ez számít, hogy ő mindig velem volt, ahogyan Declan és a családja is.
- Hééé, annyira még nem is eresztettem ki a hangomat. – nyújtok rá gyerekesen nyelvet, mert sokszor nem is veszekedtünk, de azért megmutattam azt már, hogy mekkora hang és erő is lakozik bennem, annak ellenére is, hogy nem érem el még a 160 cm se. De mégis elboldogultam eddig is, mert Törpéknek áll a világ.
- Rendben, köszönöm. – kicsit talán irigykedtem, hogy ő azóta is látta a lányunkat, míg én nem, de lesz időm csodálni őt. Igaz, amikor először adták a karomba, akkor is még alig tudtam felfogni és a könnyes fátyolnak köszönhetően szinte alig láttam bármit is, de attól még éreztem, hogy ő az enyém és senki másé nem lehet. Az anyai szív sok mindent megsúg és már most még inkább szeretem, mint amikor még csak a pocakomban volt.
- Jogos, de ez nem olyan, hogy oupsz, hibáztunk és akkor kezdjük újra. – bár ha belegondolunk, hogy hibáztunk és abból lett ez a csoda, és annak köszönhetően kaptunk egy új kezdetett is, hiszen most már hárman vagyunk, akkor lehet nagyon is igaz erre a helyzetre is. Amikor pedig elkezd viccelődni apa, akkor elnevetem magam és megcsóválom a fejemet is kicsit. – Akkor apát már fogságba is ejtette és nem engedi. Neked előre is megbocsájtott. – komolytalankodok én is egy sort, miközben a karomban tartom őt.
- Kopasz? Mégis milyennek kellene lennie? Szerintem babákhoz képest is már elég sok haja van. – morfondírozok hangosan, miközben a mosoly ott bujkál az arcomon, majd egy puszit nyomok a homlokára, miután ásított egyet.
- Füllentenék én ilyenről? – ha újságíróként is tényleg megírom az igazat, ezzel megbolygatva a kedélyeket, akkor miért pont erről ne mondanék igazat? Egyébként is a lányok szerintem szeretnek álmodozni, még abban a korban is, nem csak kicsiként. Sőt, olykor még most is.
- Valahogy úgy, de ha nem gond, akkor legközelebb már emlékeznék arra, hogy mi történt. – suttogom halkan, mert nem hiszem, hogy ezzel akarna bármelyikünk is dicsekedni, hogy egy jól sikerült születésnapi partinak köszönhetően a csemete és egyikünk se igazán emlékszik semmire se. Lehet jobb is.
- Nem csodálom, lehet túl hatalmas a kezed. – cukkolom Declant és feljebb csúszom az ágyon. – Nééézd. – szólalok meg sunyin, majd amint felém fordult a párom, akkor máris lefényképezem őket telefonnal, ami az éjjeliszekrényemen pihent eddig. Pár perccel később viszont mozogni kezd és kicsit hisztizni a kisasszony. A nővérke is jön, hogy ideje megetetni a babát. Nem tudom, hogy Declan maradni fog-e, vagy nem, de kisebb tanácsokat követően nincs más hátra, mint az első etetésen túlesni.

Köszönöm a játékot!

Suzie && Tekergő

- Akárki akármit is remélt, a lényeg, hogy már túl vagytok rajta, nem igaz? - kérdezek vissza, mert elhiszem, biztos fáradt most, sokkal inkább, mint én, de csak pár nap, aztán majd csak visszaáll a hétköznapok rendje szép lassan. Vagy csak én vagyok túl naiv már megint, és becsülöm alá a legkisebb Collinst, hogy majd tekintettel lesz a szüleire, hadd pihenjenek?
- Hát, ha rajtam múlik, akkor biztosan itt leszek, nincs az a pénz, hogy önszántamból itt hagyjalak titeket! - jelentem ki, és bár eddig sem értettem, hogy apám hogy lehetett képes ilyesmire, de ez a döntése csak még inkább megerősít abban, hogy én még csak véletlenül sem akarok ilyen téren rá hasonlítani.
- Tiszta anyja lánya. Ő se nőtt nagyra, aztán ha felemeli a hangját... nem igaz? - cukkolom egy kicsit, nem mint ha ennyi idősen én ne csaptam volna nagy zajt, vagy olyan sokat veszekedtünk volna eddig, hogy tőlünk zengjen a lakás, de azért volt egy-két emlékezetes pillanat ilyen téren.
Nem sokkal később pedig már egymást öleljük, büszkén, boldogan, mint ha csak azt ünnepelnénk szavak nélkül, hogy ezen is túl vagyunk, együtt megcsináltuk! Vagy csak így tovább a jövőben is, remélhetőleg hasonlóan sikeresen.
- Az tuti, két ilyen vásott rossz gyerek után mint amilyenek mi voltunk... Igen, szóltam! Igaz, előtte nem igazán volt idő, meg eszembe sem volt, az igazat megvallva - hogy is tudtam volna, amikor vele rohantam kórházba, aztán meg csak úgy rángattak be utána a szülőszobába, hogy ott legyek én is mellette? - De amíg pihentél kicsit, addig úgy is volt időm, a picurt is megnéztem, meg neki is szóltam, olyan boldog volt!  Azt mondta, hogy majd ő is bejön meglátogatni, el is indult, csak tudod, az éjszakai közlekedés...Bár hamarosan szerintem ő is ideér. - gondolkoztam hangosan, tekintetemmel az órát keresve, de úgy tűnik, hogy itt bent a kórtermekben nincs, csak a folyosón. De gondolom úgy is útbaigazítják majd, ha ideér, ilyenkor este már nincs nagy forgalom.
- Amennyi mindenen átmentünk, nehogy már pont ez ne menjen? - szólaltam meg, mielőtt Olivia felé fordultam volna, folytatva - Légy türelemmel, kislányom, meg előre is bocsánatot kérünk a sok bénázásért, ami biztosan lesz részünkről, de nézd a jó oldalát, te vagy az első! - komolytalankodtam egy sort vele, óvatosan megsimogatva a tenyerét az ujjbegyemmel, mire szinte reflexből rá is szorított, hogy hiába húztam volna el a kezem, nem engedte. Nos... akkor marad.
- Az biztos. Igaz, kicsit lusta, kicsit kopasz, de legalább a miénk. - mosolygok, mire az emlegetett ásít egyet, jelezve, hogy untatom, hogy aztán tovább sziesztázzon az anyukája karjai között. Élni tudni kell, mi tagadás.
- Tényleg? - bukik ki belőlem némi meglepettséggel, hisz tizenévesként, visszagondolva azokra az időkre... azt se tudtam, hogy hívjam el randira Suzie-t, nem hogy ilyenekről álmodozzak! Aztán meg az élet közbeszólt, sajnos, az viszont mosolyt csalt az arcomra, hogy ő mikről ábrándozott annyi idősen, pláne, hogy néhány évvel idősebb is vagyok, mint ő.
- Nos, akkor már csak egy kertes ház meg két gyerek hiányzik hozzá, csak így tovább! - vigyorodok el, amikor pedig megkérdez, csak lelkesen bólintok. Igaz, félek egy kicsit, hogy nehogy rosszul fogjam, de te jó ég... el sem tudom mondani, mióta vártam már erre, pláne, amikor a kisasszony az éjszaka közepén döntött úgy, hogy Suzie veséivel focizik unalmában, figyelmet követelve, én meg félálomban simogattam a pocakját, hogy nyugi legyen odabent...
- Tudom, mondtam már, de... istenem, milyen pici! - sóhajtok, miközben átveszem, és úgy tűnik, valamit csak értek azok a foglalkozások, mert a nővér is csak valami minimálisat mozdít arrébb az egyik kezemen.

Suzie && Tekergő

- Vagy csak anyával együtt remélték, hogy ez jó ötlet és több észt tudnak belénk verni így.- mosolyodtam el, hiszen nem gondoltam én se komolyan, de azt sose tagadnám, hogy nagyon félek. Mi lesz akkor, ha rossz szülő leszek, ha többet ártok majd neki, mint segítek? Olyan jó lenne, ha anya most itt lenne, és tudna segíteni, mert lehet egy kisbabánk, de attól még hirtelen nem éreztem azt, hogy az anyaság minden szelleme megszállt volna és profin tudnám majd, hogy mit kell tenni. Pedig jártam foglalkozásra is, meg felkészítőkre is, de mégis annyira ijesztőnek tűnik ez az új helyzet. Ugyanakkor leírhatatlanul boldog is vagyok, hiszen itt vagyunk mi hárman, egy kis család lettünk.
- Tudom, hogy nem akartál annyit, de az számít, hogy most már itt vagy, velünk. És mindig itt leszel, hogy az apai óvást is megtapasztalhassa. Még mindig annyira hihetetlen ez az egész. Annyira picinek tűnt, de mégis akkora hangja volt. – ez még rémlett ama káoszban és fájdalom közepette is, hiszen utána rövid időre odarakták a mellkasomhoz, hogy megnyugodjon. Annyira törékenynek tűnt. Szeretném megfogni, ahogyan mondtam is, de félek is, hogy talán „összetörőm” őt.
Elmosolyodom, amikor kimondja azt a szót, amint pedig magához ölel könnyedén bújok hozzá, hiszen kicsit tényleg úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger, így jól jön a támasza is.
- Majd ott lesz édesanyád és ő tudja, hogy mit kell csinálnunk. Tényleg, neki szóltál, hogy megindult a szülés? Hogy nagymama lett? – pillantok rá érdeklődve, mert tudom jól, hogy igaza van. Biztosan fogunk sokszor tanácstalanok lenni, aggódni érte, óvni még a széltől is. – Remélem igazad lesz és tényleg jó szülők leszünk. Ha már feleannyira sikerül annak lennünk, mint a szüleinknek, akkor szerintem már nyertügyünk van. – nyomtam egy puszit az arcára, majd a fejemet a vállához döntöttem és egy pillanatra még a szememet is lehunytam. Most jó érzés volt ez a kis csend, nyugalom és úgy éreztem magam, mint aki képes lenne újra egy jót aludni, pedig most már vélhetően majd egyre kevesebb alvás jut nekünk.
- Pedig ha nekem megy, akkor neked is fog. – csúszom kicsit arrébb az ágyban, majd mosolyogva fürkészem a lányunkat. – Annyira gyönyörű, a kishercegnőnk. – suttogom a szavakat, mire a kisasszony ásít egyet, de a szemét ki se nyitja, mintha nem is lenne kíváncsi a szüleire. Korán kezdi máris a dacosságot?
- Reméltem, néha ábrándoztam arról, hogy egy kertes házban lakunk, amelynek udvarán három gyerek is játszadozik, én a teraszon ülök, te meg éppen velük játszol. – vallom be, hiszen melyik tinédzser ne ábrándozna olykor hasonlóakról? – Most pedig ez részben teljesült is. – pillantok Declanra, majd kicsit felé fordulok. – Megfogod? – kérdezem meg óvatosan és ha belemegy, akkor óvatosan a karjába adom és a nővér is jön, hogy segítsen benne, ha netán nem jó helyen van a kéz, akkor azt kicsit arrébb pakolja, hogy a babánknak a legjobb legyen.

Suzie && Tekergő

- Csitt, kicsim, nyugalom, semmi baj, minden rendben. - hadartam egy szuszra, mert valljuk be, nem könnyű taxisofőrrel egyeztetni úgy, hogy közben egy ideges kismama szorítja el a vérkeringést az ember kezében. Szívesen segítettem volna, vagy vettem volna át a fájdalmát, ha azzal könnyíthetek a bajain, de sajnos a tündér-képességek nem erről szólnak, és ahogy eddig is ő volt a mellékhatások fő elszenvedője, úgy ezt is csak közvetve tapasztaltam meg. Szerencsére azért időben sikerült beérni a kórházba, mire pedig észbe kaptunk volna, már a szülőszobában voltunk. Nem is tudom, melyik volt, vagy épp lett volna a jobb, az, hogy ilyen gyorsan "túlestünk" ezen az egészen, vagy az, ha órákon át elhúzódik a vajúdás? Valószínűleg az előbbivel, még ha néha ez is egy örökkévalóságnak tűnt...
Szinte el sem hiszem, hogy végre megszületik a pici, pedig látom, ahogy az orvos felénk mutatja, majd át is adják a nővéreknek, miközben én nagy nehezen - némi segítséggel - kibököm a nevét. Gondolom, nem én vagyok az első, aki kis híján a saját nevét is elfelejti itt állva, mert a doki csak bólint egyet, majd Suzie kérdésére is, hogy minden rendben vele, pihenjen csak, megdolgozott érte.
- Reméljük. Mert akár tudta, akár nem, most már nincs visszaút. - szólalok meg, kezemben Suzie kezével, az ágya mellett ücsörögve, amikor felébred a kis pihenéséből. Valahol azért különös belegondolni a Velencében töltött napokra, a másnapos ébredésre, a felismerésre, majd a dokinál tett látogatásra, majd arra, amikor végre kiderült, hogy miért kerül annyira életem lakótársa minden erejével. És most? Itt vagyunk, hárman... nos, azt hiszem, a picur ha meg akarta volna gondolni magát, bőven lett volna lehetősége, de mégis itt van, ez pedig valahol mosolyt csal az arcomra. Csak nem lehet véletlen, nem igaz?
- Nekem az vagy. - szorítottam meg a kezét, úgy sem csak a külső számít, arról nem is beszélve, hogy mindenkinek vannak nehezebb pillanatai, és ő is kitartott mellettem az enyémekben. Hogyne lenne az, amikor ráadásul azt a csöpp kis csodát köszönhetem neki?
- Biztosan hozzák hamarosan, így, hogy felébredtél. Lehet, hogy ő is épp alszik? És elhiheted, nem akartam én annyit se... - sóhajtok fel, hisz ki lenne az, aki szándékosan szeretne hét évet kukázni az életéből és alvással tölteni? Pláne annak fényében, hogy milyen céllal indultam aznap Suzie-ék házához, hát... kicsit váratott magára az a bizonyos vallomás.
- Én is szeretlek téged. De ezt úgy se lehet elégszer mondani. - húzom oda magamhoz, hogy átöleljem - Most, hogy így kérdezed, biztosan... Majd ha hazavisszük és megállunk felette, hogy na, most mihez kezdjünk? - poénkodom el a helyzetet, bár belegondolva, lehet, hogy hasonló kép fog fogadni, meg váltjuk egymással a tanácstalan pillantásokat, hogy most épp miért sír...?
- Majd megbirkózunk vele valahogy. A mi szüleinknek is sikerült, menni fog ez nekünk is. - mosolyodok el, elképzelve, hogy vajon milyen is lesz majd... tudom, sokan mondták, örüljünk, amíg itt vagyunk a kórházban és van segítség, meg pihenni is tudunk, de úgy mennék már haza! Aztán majd visszasírom az itteni nyugit.
- Bizony... - ülök át az ágy szélére, ahogy megérkezik a lányunk is, és az újdonsült anyuka a kezében tartja - És milyen kis aprócska! Szinte megfogni sem merem, nehogy kárt tegyek benne. - teszem hozzá, miközben Suzie mellé dőlve figyelem a békésen pihenő kis manócskánkat.
- Olyan sokszor képzeltem el, hogy vajon milyen lesz majd, ha megszületik. Hasonlítani fog ránk? Igaz, voltak azok a képek, de így mégis más... el tudod hinni ezt, Suzie? Szülők vagyunk! Gondoltad volna ezt még tizenéves fejjel, hogy egyszer ilyen is lesz? - na jó, fantáziáltam én már akkor is arról, hogy milyen lesz az, ha esetleg összejövünk, és nem csak barátok maradunk, de az akkor sem ér fel ezzel!

Suzie && Tekergő

- Csesszétek meg a nagylevő dumát. Nem ti szültök. - mondtam nem éppen kedvesen, miközben egy újabb fájásnak adtam hangot, miután végre én is rájöttem arra, hogy minél hamarabb a kórházba kellene érni. És ezt ő is érezhette, ahogyan a kezét szorítottam. Senki se mondta, hogy ez ennyire pokolian fog fájni. Talán még a taxis is úgy vezetett, mintha az élete múlna rajta, vagy tudjátok van az a francia film és abban a sofőr. Még szerencse, hogy a fájások részben elborították az agyamat és így nem is igazán észleltem a ránk leső veszélyeket.
Minden annyira gyorsan történt, hogy szinte alig fogtam fel, ami körülöttem zajlott. Én csak próbáltam eleget tenni annak, amit az orvosok mondtak, és ha nem éppen az ágyat markolásztam egy-egy fájdalom közepette, vagy nyomás közben, akkor Declan keze bánta a dolgot és most ő is megtapasztalhatta, hogy igazán mekkora erő is lakozik bennem.
A nevet mondja ő, hiszen én hirtelen meg se tudnék szólalni. De aztán, amikor csak az első két névig jut, akkor egy kisebb sóhajt követően pont egyszerre mondjuk ki az ő nevét. Igen, a gyermekem az ő nevét fogja viselni, még akkor is, ha nem vagyunk házasok. Majd eljön egyszer talán annak is az ideje, de az számít, hogy szeretjük egymást és kitartunk a másik mellett, legalábbis eddig eléggé így volt, remélem most is így lesz.
- Ugye jól van? – még ennyit aggódva, de fáradtan kérdeztem, miközben engem is elkezdtek vinni egy másik szobába. Nem kellett kétszer mondani azt se, hogy pihenjek, mert úgy éreztem, mintha most futottam volna le 20x legalább a maratoni távot. Nem tudom, hogy mennyi ideig is aludhattam be, de amikor újra kinyitottam a szemeimet, akkor Declan ismét itt volt velem és ez segített abban, hogy megnyugodjak.
- Nagyon… remélem, hogy a kis angyalka tényleg tudta, hogy mit választ, amikor minket választott. – mosolyodom el, mert valljuk be azért volt bennem bőven félelem, hogy valójában készen állunk-e arra, hogy szülők legyünk. Tudom, volt 9 hónapunk rá, de hirtelen azt is annyira rövid időnek éreztem, hogy az valami félelmetes. Nem kaphattunk volna kicsi több időt?
- Elfogult vagy, biztosan nem nézek ki olyan gyönyörűen most se. – tuti nyúzott, meg más bajom is lehet most. Mégis csak egy szülésen vagyok túl, ami valljuk be nem is annyira egyszerű, meg fájdalommentes, mint sokan állítják. – Alig várom, hogy a karomban tarthassam őt újra. – vallom be mosolyogva, majd kicsit megdörzsölöm a szemeimet és elnyomok egy kisebb ásítást is, ahogyan feljebb ülök az ágyban.
- Megfogattuk gyerekként, hogy mindig kitartunk a másik mellett. Én csak betartottam azt, amit ígértem, meg sose hittem abban, hogy örökké aludni akarsz majd. – rántom meg a vállamat úgy, mintha nem lett volna nagydolog kitartani mellette a kómája idején, pedig az volt. Olykor én is földre estem, olykor én is úgy éreztem, hogy nem tudom ezt tovább csinálni, de aztán mindig kitartottam mellette és egy percét se bántam meg. Örülök, hogy így alakult az életünk, még ha túl sok véletlen, vagy általunk nem éppen tervezett esemény is történt benne.
- Szeretlek. – suttogom neki, amikor az ölelésébe von, majd még inkább hozzábújok. Egy biztos pont az életemben, legalábbis így érzem.
- Létezik szülésnél nehezebb dolog, vagy amikor lerúgják a vesédet? – kérdezem meg játékosan. – Nem, nem állok készen, de izgatottam várom azt, ami előttünk áll. – hazudnék, ha azt mondanám, hogy készen állok, mert ezernyi félsz van bennem, de együtt biztosan minden akadályt fogunk mi is venni. Nem is telik el sok idő, amikor bejön egy nővér, kisebb beszélgetést követően pedig távozik is, hogy a tündérkénkkel térjen vissza.
- Nézd milyen édes. – mondom, ahogyan óvatosan a karomba veszem. A nővér látja a félelmemet, így ő csak bólint, hogy jól fogom és egy biztató mosolyt is kapunk. Olivia pedig kicsit megmozdul, ásít egy nagyot, majd alszik édesen tovább. – Van egy kislányunk… - mondom úgy, mint aki még mindig alig képes elhinni és a könnyeim is folyni kezdenek a hitetlenkedés közepette. Inkább voltak örömkönnyek és kicsit talán szomorú is, hogy anya ezt nem láthatja már, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan megérdemelné, én szeretném.

Suzie && Tekergő

Fel nem bírom fogni, hogy hogyan volt képes ilyen nyugodt maradni! Azt már eddig is érzékeltem, hogy a terhesség eléggé megbolygatta a szentem hormonháztartását, de azért az se járja, hogy én minden apró pisszenésére ugrottam, hogy atyaúristen, csak nem indulni kell?! Ő meg? Mint ha nem indulhatna meg bármelyik pillanatban a szülés, olyan nyugodtsággal majszolgatta azt a bödön jégkrémet. Eleinte még arra gyanakodtam, hogy abban van valami amitől ilyen nyugodt, de miután a közelébe sem engedett, hamar fel is hagytam vele, és inkább csináltam a ház körüli tennivalókat, ő pihengessen csak, amíg megteheti. A mai nap sem volt más, épp a pelenkázó összeállításával bajlódtam, már napok óta, és eldöntöttem, hogy ma csak azért is befejezem, hisz hova húzzuk tovább az időt?
- Igen? - kiáltok vissza a szobából, mert azt hallottam, hogy Suzie szólt, de hogy mit, azt már nem hallottam, mert Ted játssza az agyát épp mellettem, a kalapács nyelét rágcsálva szét, ám amikor kilesek a szobából és meglátom, hogy milyen kép fogad Suzie-val meg az elfojt magzatvízzel, egy pár pillanatra totál lefagy nálam a rendszer, és csak bámulok ki a fejemből - hogy utána olyan sebességgel pattanjak fel, mint aki tűbe ült. Már toltam is a hokedlit Suzie popója alá, hogy elvegyem tőle a jégkrémes bödönt és feladjam rá a cipőjét, ha már a nagy pocakjától az is nehézkesen megy, sapka, sál, kabát, kesztyű, kabát, majd miközben az ajtó felé tuszkoltam, vállamon a telefonnal, hogy taxit hívjak, még a bőröndjét is felkaptam. Lakáskulcs! A francba, miért nincs több kezem?! Mondjuk ez a kettő is elég, amikor megindulnak a fájások, én meg úgy érzem, mint ha az a csöpp kéz menten csontot roppantana a kezemben!
- Csak nyugalom, életem, emlékszel, mit mondott az orvos, nagy levegő, beszív... benntart... kifúj... beszív... - próbáltam nyugtatgatni Suzie-t mindennel, ami eszembe jutott, de nehéz volt úgy, hogy az én pulzusom is valahol az egekben volt. Csak időben beérjünk, csak minden rendben menjen, csak ne legyenek komplikációk, csak egészségesek legyenek mindketten... Szerencsére időben sikerül beérnünk a kórházban, bár csodálkoztam volna, ha a taxis nem lép a gázpedálra úgy, hogy épp egy vajúdó nő hangoskodik a hátsó ülésén.
Ha eddig rohant az idő, akkor a kórházba érve... magam sem tudom. Néha úgy éreztem, félelmetesen felpörögtek az események, míg a következő pillanatban mint ha már egy örökkévalóság óta várakoznánk, szerintem ha akarnám, sem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi időt is töltöttünk bent, mire végre úgy döntött a csöppség, hogy megérkezik.
Hiába kérdez az orvos, ahogy meglátom a picit, hirtelen szerintem még a saját nevemet se tudtam volna megmondani, úgy sikerült megfeledkeznem mindenről... gondolom, nem egyedi az eset, legalábbis abból kiindulva, hogy milyen rutinnal teszi körülöttünk mindenki a dolgát.
- Olivia Dawn... Collins. - felelem végül némi fáziskéséssel, hozzátoldva a vezetéknevet is, hisz első pillanatban le sem esik, hogy mi hiába beszéltük meg, attól a jelen lévők számára még nem feltétlenül magától értetődő. Egy pár percre mi is láthatjuk végre, amíg nem végeznek, de aztán a csöppség jobbra, Suzie pedig balra, hogy pihenjen...
- Nagyon ügyes voltál, de most már pihenj egy kicsit, rendben? Itt leszek melletted. - búcsúzólag nyomok egy puszit a homlokára és megszorítom a kezét jelezve, hogy ne aggódjon. Addig amíg pihen, legalább a szükséges papírmunkát is elintézzük, ne neki kelljen bajlódnia vele, ahogy a lányunkat is megnézem még egyszer, amíg Suzie alszik.
- Azok, bizony... ugye milyen hihetetlen? - mire Suzie felébred, addigra már én is az ágya mellett ücsörgök, és valami különös dejà vu érzés is elfog... hisz nem is olyan régen még én ébredtem arra, hogy itt ül az ágyam mellett, a kezemet fogva, miután felébredtem a kómából, most pedig? Ki gondolta volna akkor, hogy ilyen rövid időn belül már hárman leszünk?
- Igen, képtelen voltam megállni, hogy ne nézzem meg. Olyan pici... és olyan gyönyörű... pont mint az anyukája. - felelem ábrándos tekintettel, majd a folyosó felé nyújtogatom a nyakam, vajon érzékelték már a nővérek, hogy felébredt? Mikor hozzák ide a lányunkat?
- Én is, Suzie, hogy mennyire, vagy mennyi mindent, arra pedig már szavak sincsenek. - húzódtam közelebb a székemmel az ágyához. Kitartott mellettem akkor is, amikor már senki sem hitt benne, hogy valaha is felébredek, végig a rehabilitáció alatt, amikor ez az egész tündér-dolog kiderült... vagy épp azt, hogy ő az első gyermekem anyukája, és még sorolhatnánk napestig a számtalan, apróbb dolgot.
Ahogy odabújt hozzám, szó nélkül fontam köré a karjaimat, magamhoz szorítva.
- Mondanám, hogy a nehezén már túl vagyunk, de azt hiszem, az még csak most fog jönni. Felkészültél? - kérdeztem komolytalanul, mert bár valahol én is tartottam attól, hogy mennyit fogunk bénázni, de... vártam is, hogy végre otthon legyünk, hárman, mint egy igazi család.

Suzie && Tekergő

Elméletileg volt pár napon szülésig, gyakorlatilag az élet úgy gondolta, hogy nem várhatunk még két napot, hogy beköltözzek a kórházba és várjuk a baba megszületését. Éppen az átalakított szobából totyogtam a görögdinnye, ha nem nagyobb hasammal a konyha felé, hogy vigyek Declannak inni, ha már azt kért, de egy másodpercre se tettem volna le a fagyis bödönömet. Még szép, a végén megenné előlem, láttam ám, hogyan nézte. Inkább jóízűen nyaltam le a kanalat, ahogyan a nappalin áthaladtam, de… de aztán olyan érzés kerített hatalmába, mintha bepisiltem volna. Kanállal a számban pillantottam le. Tócsa és én nem pisiltem. A kanalat még mindig higgadtan vettem ki a számból, mintha fel se fogtam volna igazán, hogy mi történt.
- Életem, azt hiszem elfolyt a magzatvizem, így a pelenkázó várhat magára. – hangom talán túlzottan is higgadt volt, mint aki éppen máshol jár fejben. Biztosan pánikba kellett volna esnem, de még se ment. Inkább csak újabb fagyit nyomtam a számban és álltam ott, mint aki odafagyott. Vélhetően Declan cibálta a kabátomat is rám, meg a cipőt a lábamra, hogy akkor gyerünk, megyünk, mert jön a baba. A bödönömet úgy vette ki a kezemből, majd pedig magával húzott. Hirtelen még mindig nem értettem, hogy miért néz ennyire aggódva, miért  akar ennyire gyorsan menni, de nem kellett sok idő, hogy a lefagyott állapotból én is visszatérjek a valóságba, ehhez pedig elegendő volt egy nagyobb fájás, még mielőtt még sikerült volna taxit fognia. Kezem sietve kúszott a pocakomra, hiszen nagyon is fájt. Nem voltam rest hangot is adni hozzá. Ha pedig Declan a kezét nyújtotta, akkor nem kizárt, hogy eléggé erőteljesen szorítottam meg fájás közben.
Mélylevegő, kifúj. Nem egyszer ordítottam el kicsit magam, hogy menjenek a búsba a mélylevegő dologgal. Senki se mondta, hogy a szülés ennyire fájdalmas tud lenni. Ha én azt hittem, hogy a legrosszabb dolog az, hogy lerúgják a vesémet, akkor tévedtem, mert ez még hirtelen annál is rosszabbnak tűnt. Nem tudom, hogy miként értünk ennyire gyorsan, vagyis inkább lassan a kórházban, de már vártak ránk. Mikor telefonált? Ennyire nem érzékelnék mindent? Nem tudom, csak azt, hogy ha nem lettek volna a segítőkezek, akkor eléggé nehézkesen másztam volna ki a kocsiból, de már szaladtak is velem tovább.
Ácsiiiiiiiiiii! Apa nélkül nem szülünk, nem érdekel, ha össze is esik, de bejön velem. Én ezt nem tudom végig csinálni és nem túl kedvesen ezt az egész folyosó tudtára is adtam, miközben a szüléset felé száguldottunk, majd pedig hozták az apukát is.  
Mély levegő, kifúj, aztán egészen hamar csatlakozott hozzá az is, hogy most nyomjon. Kész csoda, hogy nem törtem el Declan kezét, ahogyan szorítottam, de hirtelen az volt a legkisebb bajom. Tudom, hálásnak kellene lennem, hogy nem vajúdtam órákig, de akkor is ez fáááj, túl gyoooors és ahhh, mi van? Mit mond? Most nyomjak? Látja már a fejét? Mii?
Én totálisan elvesztettem a fonalat, de azt hiszem mégis követtem őket. Ez fura, nem? Amikor viszont meghallom a gyermekünk sírását, akkor mosolyogva pillantok Declanra, majd az orvosok irányába. Nem érdekelt még a verejték se, ami megjelent az arcomon, a homlokomon.
- Gratulálunk, gyönyörű kislányuk született. Mi legyen a neve? – pillant ránk az orvos, majd pedig hamarosan megkapom, és ahogyan mellkasomon pihen szép lassan el is pilled, vagy legalábbis nem sír. Addig pedig vélhetően Declan megmondta a nevet, mert én hirtelen megszólalni se bírtam volna, legalábbis abban a percben, míg meg nem kaptam kisbabánkat. Nem, nem akarok, de még se megy, mert máris patakokban folyik a könnyem az örömnek köszönhetően. Ez tényleg igaz? Megszületett az első közös gyermekünk? De mire a könnyeimtől láthatnék, addigra már viszik is a babát megtisztítani, Declant is kiküldik, engem pedig hamarosan már egy szobába visznek, hiszen a mamának se árt pihenni.
- El se hiszem…. tényleg szülők lettünk? – szólalok meg, miután a kisebb pilledésemből én is magamhoz térek. Nem, még nem hozták, azt mondták, majd később jöhet, így nyugodtan pihenjek, de nem kell semmiért se aggódni. – Láttad? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen fogalmam sincs, hogy járt-e a csecsemőknél, amíg kipihentem a szülésfáradalmait, vagy végig itt ült-e az ágyam mellett. – Köszönöm. – mondok csak ennyit, hiszen sok mindent köszönök neki. Ha pedig közelebb jött, akkor odabújtam hozzá, amennyire tudtam. Féltem, piszkosul rettegtem, hogy ugye nem leszek túlzottan ügyetlen, veszélyes arra az apró teremtésre, aki nem rég megmutatta a hangját, magát és a szívem ritmusának, a hangunknak köszönhetően megnyugodott.

- Tényleg? Fülhallgatót? – kérdezek vissza látványosan elcsodálkozva – Hát ez furcsa, tényleg sokat változott a világ... amikor tizenéves voltam, akkor azt, amire te gondolsz, még füldugónak hívták. – jegyzem meg a nemlétező bajszom alatt somolyogva – hmm, lehet a szakáll mellé azt is növeszteni kéne? Úgy se volt még soha.
Hamarosan azonban nem lesz ilyen vidám a téma, mert akarva, akaratlanul, de finoman szólva is kiakadok Suzie felelőtlenségén annak kapcsán, ahogyan az egészségéhez áll. Mint ha valami teljesen jelentéktelen apróság lenne, aminek a gondjairól ha nem vesz tudomást és nemes egyszerűséggel a szőnyeg alá söpri őket, akkor megszűnnek létezni... hát persze! A mesékben, talán...
- Mondjuk úgy, hogy megpróbálod megelőzni a bajt, mielőtt nagyobb lenne? – kérdezek vissza, elvégre sok betegségnél, ha korai stádiumban kiderül, akkor egész jó eséllyel gyógyítható... mígnem később, ha magától jelentkezik, már nagyságrendekkel nagyobb a baj. És egyébként is, egy szóval sem mondta senki, hogy beteg, látszólag sincs semmi baja, nem értem hát, hogy miért viszolyog annyira egy egyszerű vizsgálattól... nem aludna nyugodtabban?
- Nem... valóban nem láttam. – adok végül igazat neki kelletlenül, és ezek után még ha tovább is tudnám folytatni a vitát, egyszerűen nem visz rá a lélek. Látva, hogy milyen érzékenyen érinti ez az egész... Tényleg nem tudhatom, még csak elképzelni sem, min mehetett át, mialatt elveszítette az anyukáját, amikor azonban látom, mennyire kiborult, csak békülően lépnék közelebb – hiába... Így csak hagyom a kezeimet lehullni magam mellé, ahogy bűnbánóan sütöm le a tekintetem, várva, hogy helyreálljon kicsit a lelki békéje.
- Látod, van ami nem változik. – jegyzem meg csendesen amikor a nemlérező lurkók kerülnek szóba, meg hogy vajon mennyire hasonlítanának a szülőkre? Hát, azt hiszem, ez még eléggé a jövő zenéje. Nagyon...
Gyorsan lezavarjuk a lakásnézőt, és kötünk ki Suzie szobájában, nagy örömére egyből közelebbről is szemügyre véve a ruháit a négylábú bűntársammal... igaz, utána a rendrakás rám marad, amíg őnagysága duzzogva elvonul a fürdőbe. Tudom, nem nyelne le keresztbe akkor se, ha így hagynám a kupit neki, de nem akarom rögtön az első nap ilyesmivel magamra haragítani... pláne, hogy már így is van ma más is a listámon, így hát jó fiú leszek és rendet rakok, és milyen jó! Mert micsoda kincsre bukkanok közben!
Mint valami győzelmi zászlóval, indulok meg büszkén, hogy megkeressem, majd várjam a fürdő ajtajában, mit se zavartatva magam, hogy csöppet alulöltözött éppenséggel.
- Jajj már, Suzie, ne csinálj úgy, mint ha nem tudnád... – csóválom a fejem, a képemen lévő vigyor meg csak még szélesebbre szökik az arcán megjelenő pír láttán. Győzelem, nem is akármilyen! Arra meg, hogy kinőttem a pólót, már egy szót se szólok, csak csendben nevetve nézek utána, miután kikapja a kezemből, és elviharzik a szobája felé. Majd miután eltűnt az ajtó mögött, magam is elindulok, hogy végre a sajátomat is megcsodáljam, ha már van. Még sem lebzselhetek folyton Suzie szobájában, pláne, ha sokat játszok az idegein...

- Ohh, ha így van, akkor veszek neked majd fülhallgatót és akkor nem fog annyira zavarni a hangzavar. – pillantottam rá bűbájosan, hiszen tuti, hogy akkor néha fura módon adnám tudtára, hogy amúgy beszélek és jó lenne, ha hallana engem. Másrészt meg annyira a város zaja szerintem nem is hallatszik fel… Bár azt is sejtem, hogy a magány és a csend után fura lehet számára az egész, ahogyan igazából számomra is az volt. Sokszor elképzelünk dolgokat, de amikor belecsöppenünk, akkor hirtelen még se tudjuk sokszor, hogy mire is miként kellene reagálni.
Amikor ki kell magából amiatt, hogy nem is ellenőriztettem azt, hogy esetleg örököltem-e a rákot, akkor csak hirtelen megtorpanok. Persze, ha figyeltem volna akkoriban erre, akkor azt is tudnám, hogy egyáltalán örökletes-e, vagy nem. Ahogyan általában eléggé békés vagyok, de most hirtelen valami nálam is elszakad a cérna, a félelmek legyűrtek és könnyedén törtek utat magának. – Mert szerinted mit kellett volna csinálnom?! Megcsináltatni a tesztet, majd ha pozitív lesz, akkor reménykedni abban, hogy gyógyítható és nem azzal a tudattal leélni a hátramaradt éveimet, hogy amúgy haldoklom?! Nem akarok úgy élni, hogy ilyentől kellene rettegnem!!! Te nem láttad anyát…. – csuklik el a hangom és egy pillanatra tenyereimbe temetem arcomat, majd mély levegőt veszek és nem hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Ha közelebb akarna lépni, akkor csak a kezemet könnyedén emelem fel, hogy ne tegyen. Nem akarok sírni és amúgy se akarok veszekedni, bár az se volt garancia, hogy ennyivel el tudom azt kerülni, hogy magához öleljen. Nem akarok arra gondolni, hogy esetleg már csak éveim vannak hátra, én abban akarok hinni, hogy egyszer lehet családom, hogy leszek deres hajú, ahogyan nagymama is. Én ebben akarok hinni és nem másban, még ha néha igazán nehezen is megy.
- Látom még mindig szerény vagy. – szólaltam meg egy kisebb fejrázás keretében, amikor már a kicsi Declan került szóba, illetve kicsit békésebb lett a hangulat is. Szerintem ez a ház fala se látott még kiabálni, eljött ennek is a pillanata. Maximum akkor, amikor egy pasi nem akarta felfogni, hogy inkább távozzon és végül annyira sikerült üvöltenem, hogy a szomszédból jöttek át, hogy minden rendben van…
Szerencsére a beszélgetés könnyedebb hangvételű lesz idővel, ahogyan a jókedv és egymás agyának a húzása könnyedén teret hódít. Örülök annak, hogy sikerült kicsit túllépni azon, hogy esetleg beteg lehetek, vagy nem. Ha egyszer talán családot alapítanék, akkor lehet megvizsgáltatnám magam, de ilyenről szó sincs jelenleg. S most nem akarok aggódni semmi ilyen miatt, amikor még csak most kaptam vissza Declant is az élettől. Nem akarom elveszíteni őt, hiszen sose kérném tőle azt, hogy kitartson mellettem, mert tudom mennyire nehéz látni azt, ahogyan szép lassan valakiből kiszáll az élet.
Hamarosan pedig a két fiú alkot is, mire én talán kicsit szigorúan szólalok meg. Bár Declan annyira ismerhet, hogy fog akkor is enni kapni, ha nem tennék vissza, de örülnék neki. Eléggé fárasztó napom volt melóban, meg amúgy is a rovásán volt még az is, hogy csak úgy eltűnt és a frászt hozta rám.
Zuhany alatt pedig egyszerűen csak elengedem magam, nem akarok semmin se agyalni. Csak hagyom, hogy a víz megnyugtasson és a nap piszkát lemossa rólam, csak arra az egyre nem gondoltam, hogy kivételesen nem a fürdőben hagytam az itthoni ruhámat, hanem a szobában, mert ott öltöztem fel. Csak reménykedni tudtam abban, hogy addigra már esetleg áttérnek Declan szobájára, hogy azt forgassák fel, álmaimban nem gondoltam volna azt, hogy kilépek a fürdőből és ott fog szembe köszönni máris. Sietve csavartam egy törcsit a hajam köré, ahogyan a testem köré is, majd sietve léptem volna ki a fürdőből, ha nem találom magam szemben az új lakótársammal, azt hiszem ezt még meg kell szoknom, hogy már nem vagyok egyedül, így óvatosabbnak kell lennem, hogy miben is futkosok. Sietve kaptam a kezemet magam elé, hogy véletlen se essen le rólam.
- Ez csak egy póló…- pillantottam rá úgy, mint aki nem érti, hogy miért lenne olyan nagy dolog, hogy a nálunk használt pólóját megtartottam, amikor viszont újabb kérdés hagyja el az ajkait, akkor vélhetően egy kisebb pír is megjelenik az arcomon, majd sietve próbálom kikapni a kezéből. – S ha igen? Szemmel láthatóan te kinőtted már, én még mindig nem… - motyogtam az orrom alatt zavaromban, miközben egy helyben topogtam, ha pedig sikerült visszaszereznem, akkor sietve indultam el a szobám felé, abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy semmiben se fogok fennakadni olyan rám jellemző módon. Bár az se volt biztos, hogy oly könnyedén meglóghatnék ez a dolog elől. Lehet, hogy ultra gáz, de tényleg sokszor viseltem, de nem csak alváskor. Az egyik kedvenc felsőm volt, mert kicsit olyan érzés fogott el olyankor, mintha Declan is velem lenne.

- Az is lehet. Tudod, hozzászoktam az állandó csendhez, békéhez, nyugalomhoz... – cukkoltam egy kicsit. Érthette akár úgy is, hogy a rehabilitációs osztályon nem volt nagy nyüzsgés, de akár azt is sejthette belőle, hogy amikor bárki beszélni próbált hozzám, abból sem túl sokat érzékeltem... És igaz, egyelőre még nagyobb biztonságban éreztem magam egy szoba csendes magányában mint valami éjszakai szórakozóhely hangos pörgésében, de örültem, hogy végre kommunikálhatok másokkal. Vagy hogy hallhatom a hangját annyi év után, még ha tagadhatatlanul szemtelen is a kisasszony.
- Ja igaz! Hogyan is felejthettem el anyukád főztjét? -  koppintottam a homlokomra, a sok sütiről nem is beszélve... nem mint ha anya nem főzött volna szintén szuperül, de... hát na, azért Suzie anyukája is legalább olyan jó volt.  Furcsa lesz megszokni, hogy már ő sincs köztünk többé...
- Suzie, a fenébe is! – fogom a fejemet, mert már megint ez a nemtörődöm vállvonogatás... – Ezt nem gondolhatod komolyan. Azért, mert te nem ő vagy, de akár az is lehet, hogy örökletes... vagy ha időben kiderül, akkor megelőzhető. Egy teszt még nem a világ vége. – fejtettem ki kicsit bővebben is a véleményemet, mert aggódtam érte... és sejtem, hogy nem kéne ennyire vészmadárnak lennem, de az isten szerelmére, akkor neki sem kéne ennyire félvállról venni mindent. Először ez az újságírós bűnüldözés, most meg ez? Miket kell még megtudnom...?
- Remélem is. – sóhajtottam végül beletörődően, mert mégsem vagyok az apja, hogy elrángassam az orvoshoz, vagy megmondjam neki, hogy mit csináljon... az más téma, hogy valószínűleg az apjára még annyira se hallgattna azok után amit megtett velük, így hagyom is... Talán majd idővel, ha nyugodtabbak lesznek a körülmények, átgondolja higgadt fejjel a dolgot.
- Hát, szoktak mondani sok mindent... – adok igazat neki – És naná, hogy cuki lenne. A nagy is az, a kicsi se nagyon tudna más lenni. – vágok vissza neki, bár attól még igaz volt, hogy remélem, nem lettem apa a kómában töltött éveim alatt a tudtom nélkül. Elég morbid... meg elcseszett helyzet lenne, az egyszer biztos.
- Nagyapó a... – csóválam a fejemet, szemtelenkedjen csak, majd meglesz még a böjtje, kitalálok valamit, aztán majd nem fog cukkolni vele többet.
A „fenyegetésre” csak sokat tudóan bólogatok, persze, persze... én is attól tartok! Amikor pedig szóba kerül a CIA, csak hitetlenkedve rázom a fejem. Na persze! Majd pont rám lennének kíváncsiak, egy ilyen kisvárosi fiúra, aki az elmúlt éveket egy ágyban töltötte, mit sem érzékelve a külvilágból...
- Oké, oké, jól hangzik! – kiáltottam vissza a ruhásszekrényéből, miközben továbbra is Teddel viaskodtam, igaz, elég balszerencsésen ért véget... pont mire Suzie is odaért, sikerült borítanunk a szekrény tartalmának nagy részét.
Csak lefagyva hallgattam a szidást, miközben karácsonyfa módjára lógtak rajtam a mindenféle női felsők meg nadrágok... Volt annyi eszem, hogy ne próbálkozzak olyasmivel mint naiv kis négylábú barátunk, így csak amikor a ház úrnője magunkra hagyott minket, vetettem egy pillantást a blökire.
- Gratulálok haver, ezt jól elintézted. – morogtam az orrom alatt, miközben nekiláttam, hogy felmarkoljam a kiborult ruhákat, és visszadobáljam őket a helyére, de... a végeredményt elnézve félő, hogy Suzie nemigen lett volna elégedett a végeredménnyel, így végül újra a földön kitött ki minden, én meg nekiláttam, hogy összehajtogassam őket, miközben Ted bűnbánó tekintettel figyelte minden mozdulatomat. Már majdnem készen voltam, amikor azonban a kezem ügyébe akadt valami, amire nem számítottam volna, hogy itt találom... vagy valaha viszont látom, így aztán sietve fejeztem be a munkát, hogy aztán azt a bizonyos ruhadarabot felkapva induljak megkeresni a lakótársam.
- Suzie? Merre vagy? – szólongattam, de csak nem válaszolt sehonnan, így kizárásos alapon maradt a fürdő, de oda meg csak nem rontok már be, mert... nem. Így csak az ajtó előtt szobrózva hallgatóztam, mikor zárja el végre a csapot, és mászik elő, mert abban a pillanatban lelkes kiskölyök módjára lobogtattam meg előtte a régi alvós pólómat, ami emlékeim szerint még a balesetem előtt költözött át hozzájuk, miután egyre többször ragadtam náluk éjszakára.
- Nem hittem volna, hogy ez még mindig megvan. – mosolyodtam el szélesen – Csak nem ebben szoktál aludni? – szúrtam utána poénból, az valahogy fel sem merült bennem, hogy nekem őrizgette volna, mert... a többi ruhámnak is lába kélt, épp azért szenvedett annyit az elmúlt hetekben a vásárlással, hogy kitaláljuk a ruhaméreteimet.

- Vagy csak te szoktál el tőle. – kacsintottam rá játékosan, hiszen mind a két verzióban lehet valami, de hát mindenki változik az évek alatt. Másrészt meg néha talán tényleg túl nagy szám volt, de részben ennek is köszönhettem szerintem azt, hogy még mindig élek.
Végül inkább csak elengedtem a témát, ahogyan a pillantásával se foglalkoztam azok után, hogy a kezeimet könnyedén emelte el a szemei elől. Inkább legyek hálás azért, hogy nem lett semmi marandó kár Csipkerózsika álmából.
- Én se értem, de azért volt, ami ott tartson, ha nem is én, akkor anyu főztje… - fűztem tovább a dolgot, hiszen anya mindig igyekezett Declan kedvében járni kajatéren is. Meg az állandóédességekkel és sós dolgokkal. Szerintem ha nem lennének jó génjeim, akkor lehet már eléggé kerekded lennék, hiszen még mindig könnyedén fogyasztok el egy-egy süteményt akár még éjfélkor is, ha akkor kívánom meg és sikerül még valahonnan szerezni. Legutóbb is 11 körül indultam vándorútra, hogy találjak valami finom süteményt még, mert nekem kell. Bár biztosan a jóga és a futás is jót tesz, ha éppen nem azon agyalok, hogy miként maradjak életben egy rizikósabb cikk kapcsán.
Meglepetten pillantok rá, amikor hallom a reakcióját és hirtelen nem értem, hogy miért sokkolja őt ez ennyire. Nem csak az én apám lépett le tinédzser koromban. Másoké is megteszi, előbb vagy utóbb. Így csak kérdőn pillantok rá és már majdnem megszólalnék, amikor megszólal is. Arcomra biztosan kiült az is, hogy nem értek semmit se, egészen addig, amíg ki nem böki arra, hogy mire is gondolt. Talán nem kellett volna elárulnom, hogy anya miben is halt meg. Picit habozok, majd megrántom a vállaimat.
- Nem tudom, sose csináltattam meg a teszteket, meg ha anyánál nem látszott volna ilyen korban, akkor nálam miért? – pillantottam rá kérdőn, de valójában választ nem nagyon vártam rá, hiszen ő se orvos, meg én se. Hacsak az álomszuszék effektusának köszönhetően valahogyan nem lett még nagyobb zseni, mint eleinte is volt. – Nem kell aggódnod. Jól vagyok, meg olyan könnyedén úgyse szabadulnál meg tőlem. – egy halovány mosolyt megengedtem magamnak is. Szerintem, ha nekem kellene azt végig csinálni, amit anyának, akkor lehet inkább elérném valahogyan azt, hogy az életem kisebb szenvedés után véget érjen. Nem vagyok olyan erős, mint ő. S a legtöbb rák még mindig nem gyógyítható. Azt se hallottam meg sose, hogy akár örökölhettem-e, ha bárki ilyenbe kezdett volna, akkor mindig csak otthagytam. Gyerekes, de nem bírtam volna még azzal is szembenézni, miközben azért küzdöttem, hogy anyának minél kevesebbet kelljen szenvednie.
- Mit is szoktak mondani? Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember. – kuncogtam el a végét, mert nagyon is jó érzés volt kicsit ismét hülyülni és elterelni a korábbi komor gondolataimat. Meg jó volt csak úgy szívni a vérét.
- Pedig biztosan cuki lenne a pici Declan. – szólaltam meg úgy, mint aki lelki szemei előtt már látja is, de nem akartam kínos helyzetet se teremteni, így inkább ennyiben is hagytam a dolgot.
- Ahhoz még el is kellene kapnia, Nagyapó. – cukkoltam tovább, hiszen nem volt annyira sok év közöttünk, de attól még simán belefért. Főleg, ha még esetleg ősz is lenne a borostája, vagy a haja… Hmm, talán egyszer amíg alszik befestem neki.
- Helyes, de ha nem hozol, akkor kitalálok valami bűntít. – ezt se gondoltam komolyabb, az újabb kérdésen pedig elgondolkoztam. – Hmm, tudod CIA és hasonló titkos helyekre… - lehet, hogy butaság, de azért a mai világban bármi megtörténhet… Sajnos… Elég csak arra a sok robbantásra gondolni, ami övezi az életünket…
- Akkor lesz kínai. – mondom nekik, miközben a csend és a furazajok egyre inkább zavarni kezdenek. Még nyernek is egy kis időt, de mire sikerül nekem is megállnom a két lábamon, addigra már meg is lett a baj. A szemöldököm könnyedén szökött feljebb.
- Bocsi, mi… - pillantottam Tedre, aki még ráadásul sunyin Tekergő lábához is bújt. – Azt hiszem, hogy lesz mit rendbe hoznotok, ha vacsorázni szeretnétek. – pillantottam mind a kettőre szúrósan, majd azzal a lendülettel el is indultam kifelé. Könnyedén megéreztem a közeledő lépteit a kutyámnak, mire csak megtorpantam és kicsit morcosan néztem rá. Ő csak sietve húzta be a kéziféket és inkább visszabaktatót. Okos kutya. Persze, nem hagynám őket éhezni, de attól még ha felfordulást csináltak, akkor hozzák helyre és lehetőleg minél kevesebbet fetrengjen bármelyikük a tiszta és vasalt ruháim között.
Miután leadtam a rendelést csak a fürdő felé vettem az irányt, hogy amíg megérkezik, addig kicsit felfrissítsen magam, hiszen mára is kijárt bőven az igalomból és az aggódásból. Ők meg jól el lesznek a pakolással, hacsak Declan vagy Ted úgy nem dönt, hogy bármelyikük is megpróbálna megenyhíteni. Nem mintha komolyan haragudnék rájuk, mert szerintem képtelen lennék rá…

Óvatosan bólintottam a szavaira, amikor meg emlékeztetett rá, hogy itt sem magától mászik el a bolttól a hűtőig a kaja, csak színpadiasan homlokon koppintottam magam, megjegyezve ezt az apróságot.
- Lehet, hogy rád férne, egészen elszemtelenedtél az elmúlt években. – feleltem roppant komolyan, igaz, meg se fordult a fejemben, hogy itt és most, azonnal beváltsam a fenyegetést, de ha sokáig húzogatja még az oroszlán bajszát, ne lepődjön meg, ha kap egyet a fenekére, amikor a legkevésbé sem számít rá.
- Bizony, hogy az! – értettem egyet vele a szemforgatására meg csak jóízűen felnevettem... ahogy a kezét is finoman arrébb hessegettem, mert ugyan már... mint ha ez a pár másodperc számítana, látom így is eleget. A szememet meg csak nem fogja kinyomni, ugye...?
- Igaz is. Szép kis házigazda. Nem is értem miért maradtam olyan sokszor nálatok estére, ilyen „sanyarú” körülmények közt. – lódítottam nagyot, bár az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy hazamenni sem tartott volna túl sokáig, lévén, csak pár utcányira laktunk egymástól. De a szüleink úgy is ismerték egymást, meg úgy tűnt, nekünk sincs bajuk vele... nagyjából ovis korunk óta.
- Hogy mi...?! – sápadok le egy kissé, ahogy meghallom a szavait, mert nem vagyok biztos benne, hogy hogyan is értette azt, amit mondott... Az első felével még szívesen vitába szállnék, hogy ugyan már, miért ne lenne az? Szerintem nagyszerű lenne, de ahogy folytatja... annak tudatában, hogy az édesanyja rákban hunyt el, akaratlanul is a legrosszabbra gondolok.
- Suzie... ugye nem...? Mondd, hogy nem vagy te is beteg. – bökön ki végül, akármennyire is esik nehezemre. Talán önzőség, de nem akarom elveszíteni – nem mint ha eddig annyira akartam volna, de annak fényében, hogy anyán kívül mondhatni, ő az egyetlen ismerősöm, akiben megbízok, és itt van, elérhető közelségben. Nem mint ha akkor nem támogatnám mindenben amiben tudom, azok után, amit ő tett értem, de... könyörgöm istenem, mondd, hogy nem...
- Zsebtigrist szelidíteni? Ugyan kérlek, lehetetlen küldetés... – csóválom a fejemet, mert elrugaszkodva a témától, nem hiszem, hogy olyan gyökeresen meg tudnám változtatni, legyen szó akármiről is.
- Nagyapó? Pff, ugyan már... azon is meglepődnék, ha kiderülne, hogy apa lettem. – grimaszolok egyet, csak nem rontott meg senki amíg kómában voltam, még gondolni is rossz rá, hát még arra, hogy tulajdonképpen semmi konkrét emlékem nincs abból az időszakból. Legalábbis rendesek, igazából ég az idő múlását sem tudtam volna megtippelni, amíg fel nem ébredtem, hogy pár óra, pár nap, vagy hosszú évtizedek teltek el a sötétségben.
- Mondom én, hogy érik az a fenekelés, Szemtelen kisasszony. – csóváltam a fejem a figyisz láttán, de hadd higgye, hogy blöffölök, majd meglepődik utólag, ha tényleg bejátszik ellenem valami ilyet.
- Rendben, cuki matricák felírva, majd ha megyek bevásárolni, körbenézek a boltban. – csináltam úgy, mint ha épp valami képzeletbeli jegyzetfüzetbe firkantanám le a dolgot, ám a következő megjegyzésére csak csodálkozva pillantottam fel – Valami fura helyen? Mégis, milyenre gondoltál? Mint a kórház? – hét év után az is elég furi volt, pláne, hogy előtte az utolsó emlékem, amint épp az utca közepén vérzek el...
- Akkor majd igyekszem észben tartani és mondogatni még párszor. – ha már a csípőjével lökdös, akkor én sem vagyok rest visszacsípni, hogy aztán Ted navigálásával közelebbről is megcsodáljam Suzie szobáját, csak épp azzal nem számolok, hogy ez a bolhafészek kapásból a szekrényébe akar fejest ugrani.
- Jaaaaaaa. Nekem mindegy, amit szeretnél. – jövök a roppant diplomatikus válasszal, már ha nem lenne épp krízishelyzet, még poénból utána vágnám, hogy majd eszek az övéből, de így inkább azon vagyok, hogy a kutyát kirángassam a szekrényből, ha már valamire nagyon rámozdult...
- Semmit! Semmit! – felelem némi kétségbeeséssel, amikor meghallom Suzie hangját, majd fel is kapom a kutyát, hogy kihúzzam a szekrényből – az jön is, csak épp azzal nem számolok, hogy közben ráharap valami ruha madzagra, és mire észbe kapunk, már egy fél polcnyi női ruha terít be minket, mint a lavina...
- Hupsz. Bocsi. – azt hiszem, most leszünk mindketten kitiltva innen.

- A világ változik, de sajnos nem mindig előnyére. – pillantottam rá egy kisebb vállrándítás keretében. Természetesen segíteni fogok neki a beilleszkedésben is, de attól még neki is meg kell tapasztalnia azt, hogy milyenné is változott a világ. – Másrészt meg az még mindig az lehet. – villantottam meg a szempilla rebegtetésemet, hiszen magától nem fog ide se fel kerülni a kajás szatyor, még ha van is lift.
Csak megrázom a fejemet, de nem mondok semmit se. Kicsit talán jó érzés is volt, hogy már nem tudott másképpen visszavágni erre. Mondhatni talán egy aprócska győzelemnek is betudható volt, nem mintha versenyzésről szólt volna az egész, de hát na… Olyan régóta nem szívhattuk úgy igazán egymás vérét. Jobbak voltunk, mint maguk a szúnyogok vagy a vámpírok szerintem.
- Mert különben mi lesz? Netán elfenekelsz? – kérdeztem meg incselkedve vele. Ha pedig a szomszédok közül itthon volt valaki, akkor már előre látom, hogy holnapra milyen pletykák fognak terjengeni, de hát pont nem érdekelt. Újság íróként elég jól tudtam kezelni a hamis híreket, meg amúgy is.
- Tökéletes párosítás. – vágtam rá habozás nélkül, ha pedig a következő kijelentésénél kicsit jobban végig nézett rajtam és leeshetett az, hogy mire is gondolt, akkor csak megforgattam a szemeimet, majd játékosan megpróbáltam eltakarni a szemét. Amennyiben nem sejthettem, hogy mire gondol, akkor csak könnyedén elengedtem, hiszen a magasságom miatt szerintem halálomig fognak „cukkolni” az emberek.
- Ha már kitúrtalak az ágyból, akkor minek a takaró, nem? – bár vélhetően a párnája is jobb lett volna, mint az enyém, de hát párnának ő is remekül szolgált, így azt sose kellett féltenie. Meg ha az ember a másikhoz bújik, akkor részben úgyis kap egy takarót is azzal a lendülettel, így semmi oka nem lehet panasza. Én párnát nyertem, ő meg egy „takarót”.
- Talán, de az is lehet, hogy nem jó anya lenne belőlem. Nem akarnám azt, hogy ugyanazt kelljen átélnie, amit nekem is. – pillantottam óvatosan Declanra, hiszen talán lett volna lehetőségem az elmúlt hétévben családot alapítani, ha hagyom, hogy bárki is közel kerüljön, de sose hagytam. Ahogyan nem is bíztam sose abban, hogy jó anya lenne belőlem. Mindig is szerettem a gyereket, de máséval foglalkozni és játszani nem ugyanolyan, mint amikor sajátja lesz az embernek. Talán egyszer megadatik, mert valaki képes lesz elűzni az összes démonomat, de most ezzel nem is akarok foglalkozni, hiszen végre itt van Tekergő, így most ez számít.
- És ha így lenne, akkor zavarna, vagy inkább kihívásnak tekintetnéd a zsebtigris megszelídítését? – kérdőn néztem rá, de én se gondoltam komolyan. De a móka kedvéért miért ne? Amúgy se gondolom azt, hogy annyira tigris jellem lennék, vagy netán mégis?
- Miért netán már Nagyapó vagy? – kérdeztem vissza, majd sóhajtottam egyet. – A betegnek kell egy kis mozgás és hasonló, így még szép, hogy igen, hiszen csak a javadat szolgálja. – Totálisan ártatlanul adtam elő az egészet, a filmekben ilyenkor még talán egy glória megjelenne a fejem fölött. Nekem senki se mondja, hogy nem lennék jó színésznő, hiszen eddig életben a mocsárban is.
- Hiszi a piszi, aki elhiszi. – és még fityiszt is mutattam neki, mint valami dedós. Közben pedig úgy néztem rá, hogy én aztán semmire se fogok készülni, de biztosan, hogy egyszer valami meg fogom őt „szívatni”, de persze csak ésszerű keretek között. Nem hiszem, hogy utána végigkergetne a lakáson, hogy elkapjon és a zuhany alá vigyen, ha meg igen, akkor legalább a szomszédoknak lehet egy jó műsora, amihez hang netán jár, de a képet nekik kell kitalálni…
- Rendben, akkor kérek rá valami cuki matricákat is, hogy igazán menő és egyedi legyen. Sose lehet tudni, majd csak arra ébredsz, hogy valami fura helyen vagy és … - s mi? Inkább hagyjuk, mert elég filmekben látni ilyet. A valóságban egyáltalán nem lenne jó.
- Nem elégszer még. – löktem meg őt a csípőmmel, mielőtt besétált volna a szobába. Figyeltem, ahogyan a két hím beveti magát a szobám falai közé magukat. Remélem nem fognak se kutakodni, se bajt keverni őt. Közben pedig a hasam jelzi is, hogy lassan gondolni kellene a vacsorára is, így a kérdés adja magát, amikor viszont kérdez, akkor habozok. – Azt kérdeztem, hogy mit kérsz vacsorára. Mirelit jó lesz, vagy inkább rendeljünk valamit? – tettem fel a kérdést, majd elindultam a neszek hallatára a szobámba én is, miközben a hátsózsebembe visszacsúsztattam a telefont. – Minden rendben van? Mit csináltok? – kérdeztem meg kíváncsian, de még a küszöbben is sikerült megbotlanom, így hirtelen észre se vettem, hogy a nyitott szekrényembe történik éppen valami harc, vagy kutatás… Egy szekrény sok mindent képes elrejteni, főleg egy női…

- Az olvasás megerőltető...? Te jó ég, hová fajult a világ, hogy ilyen puhányak a mai emberek? Amikor én tizenéves voltam, az még kikapcsolás volt, és mondjuk a... nagybevásárlás után becuccolni a házba, na, az volt a megerőltető. Vagy tüzifát pakolni. Vagy... – sorolok egy párat a teljesség igénye nélkül, mert a filmiparhoz talán még annyi közöm sincs mint Suzie-nak, még csak azzal sem vagyok képben, milyen filmek vannak... voltak mostanában.
- Hmm... hm... „új”. – lévén nem jut eszembe semmi frappáns, egy nagypon pihent válasszal teszek eleget a kérésének, mielőtt még elkezdeném cukkolni a magassága miatt, ő meg a hasamat piszkálja.
- Hééékás! Nem bántani! – hessegetem el a kezét, miután megsimogatom a hasamat, azt szeretgetni kell, nem terrorizálni, no!
- Te lökött, én gonosz, milyen jól kiegészítjük egymást, nem? – kérdezek vissza, arra meg, hogy nőtt... khm, csak jelentőségteljesen végigpillantok rajta, jelezve, hogy – Látom, látom. – más kérdés, hogy most nem feltétlenül függőleges terjedelemre értettem, de ha már az előbbiért is már a hasam pöckölgette, hülye lennék hangosan kimondani, mert még egy taslit is elkönyvelhetnék így estére. Inkább menjünk, nézzük meg a lakást!
- Szép is lett volna, nem elég, hogy kitúrsz az ágyból, még a takarót is lenyúlod... – a párnámat meg csak azért nem lopta, mert általában én töltöttem be ezt a szerepet is nála alvás közben...
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy egy nyelvnyújtással válaszoljak a kedvességére, bár azt meg kell hagyni, amennyire vonakodtam először a kutya gondolatától, most már egész tetszik. Legalább addig se egyedül fogok savanyodni itthon, amíg Suzie dolgozik, én meg nem találok munkát.
- Nem mondtam ilyesmit. – feleltem, hiába a fejrázása, hogy nem érdekli, nem hiszem, hogy bármi sértő lenne abban amit mondok – Csupán meglepődtem volna, de téged ismerve, biztos ő is tünemény lenne. – Suzie kicsiben. Egyébként nem tudok senkiről sem az életében, igaz, az semmit sem jelent, de na... Nem kapásból ezekről sztorizgattunk, miután magamhoz tértem.
- Nézzenek oda, milyen kis zsebtigris lettél, Suzie. A végén még kiderül, hogy nem is a kutyától kell tartani, te tartod távol a betörőket is a lakástól. – cukkoltam egy kicsit, pláne megérdemelte, amikor meghallottam, mivel folytatta...
- A kisebbet nem ér, de a kisebbnek szabad az idősebbet? Vagy a beteget... – csóváltam a fejem, mert ha így, akkor én is logikázhatok hasonlóan, igaz, személy szerint nincs ellenemre a csipkelődés, még mindig százszor jobb mint a kórházban, egyedül unatkozni. Hála a magasságosnak, hogy nem kellett tovább bent maradnom!
- Nem, nem szokásom fürdés közben énekelni, és ha megtudom, hogy bármi rosszaságban sántikálsz, Suzie, esküszöm felkaplak és viszlek téged is a zuhany alá. – ha nem is most rögtön, vagy az elkövetkező napokban, de ha összekapom magam erőnlét terén, mindenképp! Úgy is olyan aranyos, amikor ellenkezne, csak nem tud.
- Fóliából? Ugyan már, akkor inkább valami Magneto-sisakot, az bukósisaknak is elmegy. És kik jönnének értem? Az ufók? A CIA? Az X-men? – kérdeztem vissza, amikor pedig meghallom az aggodalmaskodását, csak legyintettem... ugyan már!
- Kedvességed határtalan, mondtam már? – forgattam a szemeimet, mielőtt besétáltam volna a szobájába, hogy körbenézzek itt is alaposabban. Ha már aludni is itt fogok ma... Úgy tűnik, Ted már kimondottan otthonosan mozog idebent, ahogy mint a nyíl, indul meg a szekrény felé, hogy aztán a szekrény előtt ledekkolva kezdje az ajtaját kapargatni, miközben néha felém fordul, és az orrával a lábamat bökdösi. Én naiv meg, azt se tudom mit akar, csak kinyitom neki az ajtót, mire a blöki már mászik is be, egyenest a tiszta ruhák közé... Ó, baszki!
- Tessék? Szóltál? – kérdezek vissza szórakozottan, miközben a kutyát igyekszem kirángatni Suzie ruhásszekrényéből, kevés sikerrel, mert valamit találhatott, ami nagyon felkeltette az érdeklődését...

- Gondolom manapság erre van igény, de fogalmam sincs, nem dolgozom semmilyen szinten se a filmiparban, de az se kizárt, hogy könnyebb elhozni a mai fiataloknak filmek, sorozatokként, mint esetleg könyv vagy képregényformájában. Sokak számára az olvasás megerőltető. – mondtam egy apró sóhaj keretében, hiszen tényleg nem sokan olvasnak már, vagy ha meg is teszik, akkor telefonon vagy elektronikus formában. Lehet velem van a baj, de én mindig is imádtam a könyvek illatát, ahogyan kézben fogni is, így én nem mondanék le róla sose. Annak is megvan a különlegessége és varázsereje.
- Mond újat. – kacsintottam rá játékosan és igazán aranyos mosollyal az arcomon. Nem ez lenne az első esett, hogy azt mondják nem vagyok normális vagy elmentek otthonról és talán nekik van igazuk, hiszen szerintem egyetlen nő se túlzottan vágyna olyan újságírói karrierre, mint amiben én csöppentettem bele az évek alatt. Mondjuk sose hittem azt, hogy valaha újságíró lenne.
Amikor meglátom, hogy mit művel, akkor játékosan megpöckölöm a hasát, de annyira, hogy azért megérezze, hogy lehet kicsi vagyok, de attól még vannak fortélyaim, amivel tudok „ártani”. Meg senki se mondta, hogy a magasságomra gondolok.
- Esetleg mondtam már, hogy igazán gonosz vagy? S igen nőttem. – vágtam durcás fejet, majd rá se néztem a durcizás közben úgy haladtam a bejárati ajtó felé, mint aki tényleg megsértődött. Talán 5 cm, ha nőttem ahhoz képest, hogy látott engem utoljára, de hát nem nőhet mindenki magasra. Így meg legtöbb esetben magassarkút hordok, hogy az emberek észrevegyenek, de még így se mindig jön össze.
- Aha… - csak ennyit mondtam, hirtelen nem is akartam arra gondolni, hogy esetleg egyszer erre toppanok be. Nem azért, mert nem vonná oda a szememet, vagy bármi, de szerintem a köztünk lévő furakapcsolatnak köszönhetően eléggé lefagynék és tényleg neki mennék mindennek, miközben menekülni akarok. Így tényleg remélem, hogy csak viccel az egésszel, de inkább nem mondom azt, hogy nehogy megtegye, mert igaza, hogy tiszta rákvörös lennék.
- Legalább nem mondhattad azt se, hogy ellopom a takaródat. – nyújtottam ki rá a nyelvemet, hiszen ha hozzábújtam, akkor legalább nem fosztottam meg tőle őt. Szóval volt előnye is a dolognak.
- Vissza se gyertek! – mondtam a hátuknak a szavaimat, de pontosan csak annyira komolyan, amennyire ő mondta, hogy máris mennek kanklubot alakítani Ted-del.
- Mert? Ha így lenne, akkor már nem akarnál itt lakni? – pillantottam rá kérdőn, de végül megráztam a fejemet, hogy inkább ne is beszéljünk erről, mert nincs gyerekem. Tényleg kinézi belőlem azt, ha felelősséggel tartoznék egy ártatlan lélekért, akkor ilyen életet élnék? Majdnem mindennap a halállal dacoltam volna? Nem, ennyire már neki is ismernie kell, de nem is akartam erről többet fecsegni, mert egyszer szeretnék családot, de eddig sose jött el az a pillanat, hogy bárkit is olyan mértékéig közel engedjek. Miért? Fogalmam sincs.
- Majd én fogok harapni. – pillantottam rá játékosan, hiszen sose volt szokásom harapni, se megenni senkit se. Meg amúgy se volt sose könnyű kihozni a sodromból, így ez mindegy is.
A fürdősszobás szívatására meg csak fújtatok egyet és játékosan a vállába bokszolok. – Nem ér a kisebbet szívatni a nyelvbotlása miatt, de ha ennyire vágysz rá, akkor meglátom mit tehetek az ügy érdekében. Remélem legalább énekelsz is fürdés közben. – vágtam vissza végül egy angyali mosoly keretében. Énekeljen csak, aztán meglátjuk, hogy ki fog jobban nevetni a másik zavarán, ha én esetleg felvenném azt, ahogyan táncol és énekel a zuhany alatt. Eme gondolatnak köszönhetően pedig még szélesebb lett a mosolyom.
- Vigyázz, még a végén érted jönnek, vagy majd hordani fogok fóliából sapkát, hogy ne láss a fejemben. – kontráztam vissza totálisan komolytalanul. Milyen szépen festenék ki úgy. Tuti, hogy zakkatnak hinne minden szomszéd.
- Lehetőség szerint ne az ágyamon gyakorold ama hobbidat. – nagyon remélem, hogy egyszer nem fogja ellopni az ágyamat csak azért, mert azt esetleg kényelmesebbnek találja. Hát már csak az kellene. Nem adom az ágyamat, az az enyém…
- Rendben van. Szobatisztaság megkövetelem. - pillantottam a két hímre poénkodva, majd szőke tincseimbe túrtam. – Mirelit kaja jó lesz, vagy inkább rendeljünk valamit? – kérdeztem meg kíváncsian, miközben hagytam, hogy ő nyugodtan felfedezhesse bármelyik szobát. A szekrényeimbe csak nem fog turkálni.

- Dereng valami... azt hiszem. – jegyzem meg óvatosan, igaz, fogadni azért nem mernék rá, hogy ugyanarra a képregényszereplőre gondolunk, de mást nem ha belenézek, majd kiderül, hogy jól rémlett-e, vagy teljesen rossz irányba tapogatóztam.
- Tényleg? Mi történt, hogy ennyire felkapták őket? Amikor tizenéves voltam, akkor szinte csak képregény volt róluk, vagy elvétve egy-két rajzfilm... – Pókember, X-men, Igazság ligája, meg még egy pár a teljesség igénye nélkül, ha egy kezemen nem is, kettőn már egészen biztosan össze tudtam volna számolni őket.
- Hjajj... lökött vagy. – már csak csóválom a fejem a hülyeségre, bár kinézem belőle, hogy hasonlót simán képes lenne bejátszani, már csak poénból is... amikor meg a bugyiját sapkaként emlegeti, csak egy nyelvnyújtással válaszolok neki. Nem úgy megy az, hogy hagyom magam én is mindig, ha ilyesmit tervez, előbb úgy is el kell kapnia, ha meg az is sikerült neki... nos, amilyen kis töpszli hozzám képest, előbb hozhatja a hokedlit. Sok sikert a kivitelezéshez.
- Te? Felnőttél? Hááát.... – grimaszolok egyet, ahogy felemelem a kezem, nagyjából mutatva, hogy milyen magasan lehet a feje búbja, meg hogy meddig ér nekem. Ahhoz képest, hogy az oviban még egész hasonlóak voltunk magasságra, eléggé lemaradt idő közben.
- Nőttél egyáltalán a gimi óta? – kérdezek rá pusztán kíváncsiságból, nem mint ha engem annyira zavarna ilyen téren a kettőnk közti különbség, szerintem azt nehezebben viselné az önbecsülésem, ha az ő javára lenne ennyi előny... Hát ha még mellé akkor is magassarkút húzna!
- Hát jó. Majd egyszer akkor kipróbáljuk. – rajtam aztán ne múljon, túl sok ruhám amúgy sincs, szóval biztos gyakrabban fogok mosni, mint ha hetekre elegendő ruhával lenne megtömve a gardróbom.
- Jó, hogy nem... még mindig jobb volt úgy aludni mint a földön. Vagy a kanapén. – vontam vállat, meg amúgy is aranyosnak találtam ezt az egész bújósságát, de már csak nem fogom hangosan reklámozni az ilyesmit.
- Naná. Megyünk is, szia. Gyere Ted. – emeltem fel az orrom rájátszva a szitura, miközben a blökinek is intettem, de pár lépés után megfordultam, vissza Suzanne felé, mert na... csak hülyülünk, meg amúgy is, hova mennék? Beülnék bandázni az egyik fürdőbe a kutyával? Aha, jó vicc.
A meghökkenését látva azért én is elvigyorodok, jó tudni, hogy azért én is tudok még ilyen reakciót kiváltani belőle, nem csak ő a sok mindennel, ami kimaradt, vagy megváltozott az életemben.
- Kislány? Hol? Azt ne mondd, hogy van egy lányod, mert... – nézek körbe látványosan, és bár sejtem, hogy magára értette, nem másra, de szerintem a maradék agyamat is eldobnám, ha kiderülne, hogy tényleg anya lett idő közben. Inkább nézelődök tovább, ha már a dolgozószobájába is betekintést enged... igaz, ha én meg visszaállok dolgozni, az enyém a konyha lesz, nem valami külön iroda.
- Biztos? És harapni sem harapnak? – sandítottam be a fürdőbe „félve”. Az előbb én szólom el magam az alvás kapcsán, most ő a fürdővel... szerintem van valami a levegőben.
- Képzelem... Suzie abba megy be, amelyikhez épp kedve van. És akkor, amikor kedve van. Én meg ne lepődjek meg, ha fürdés közben belibbensz fésülködni, vagy sminkelni, mi...? – cukkoltam egy kicsit, ha már korábban ő sem kímélt ilyen téren a hálókkal. Amúgy meg képzelem... ha véletlenül rám nyitna, milyen fénysebességgel menekülne vissza rákvörös fejjel.
- Tudod, az új különleges képességem. – komolytalankodtam vigyorogva, ahogy odaléptem elé, és kicsit közelebb hajolva látványos koncentrációba kezdtem, hogy megint elkápráztassam valami hasonló trükkel, de... semmi. Akármennyire is igyekeztem, úgy tűnik, csak néha jönnek ezek a furcsa megérzések, és naná, hogy nem akkor, amikor várná őket az ember.
- Hát, úgy látszik, most szabadságolta magát a gondolatolvasásom... – ereszkedtek lentebb a vállaim, miközben besandítottam a szobájába – Hát figyelj, ha akad egy csavarhúzó a házban, akkor annyira nem nagy kihívás, tudod, hogy régen is szerettem barkácsolni. – egy ágyat meg aztán végképp nem tart semmiből szétszedni, sokkal kevesebb csavar tartja össze, mint azt az ember gondolná.
- Hát, ha már így felajánlottad, akkor alszok nálad, úgy is van miről beszélgetnünk, nem igaz? – adtam végül választ a korábbi kérdésére is, mielőtt a saját szobámat is meglestem volna. Másfelől meg elég ideig voltam egyedül ahhoz, hogy hiányozzon az emberi társaság.

- Villám? Vagy minek hívják azt a képregényhőst. Mostanság csináltak belőle sorozatot is, de biztosan emlékszek a képregényekből belőle. – bár annyira sokat nem foglalkoztunk azzal a világgal, de a legtöbb szuperhőst mindenki ismeri, ha máshonnan nem is, de amiatt már tuti, hogy valakitől hallotta. Arról pedig gőzöm sincs, hogy neki mennyire rémlik az ilyen. – Ja, meg a Zöldíjászból is van jó pár évados sorozat, meg még sok szuperhősből film is, így lesz mit pótolnod, ha szeretnéd. – villantottam egy mosolyt, mert csak egy ötlet volt. Hátha érdekli őt ezek a dolgok, ha nem, akkor majd keresünk másik filmet.
Csak egy széles mosolyt kopott és egy kisebb fejrázást, de nem mondtam semmit se. Úgy néz ki, hogy egymás vérének a kóstolgatása még mindig remekül megy. Ennek pedig örülök, nem is kicsit.
- Jóóó! – csapok le úgy a dologra, mintha komolyan gondolnám. – Neked Mickey egér, nekem meg Minnies. Milyen cukin néznénk már ki. – kuncogom el a dolgot, bár az tuti, hogy eléggé furán venné ki, hogy nem is vagyunk egy pár, de alsóneműben rohangálunk. Na, meg az se mellékes, hogy igazán szégyellős teremtés is voltam és ez mostanra se változott.
- Ha ez megtörténne, akkor készülj arra, hogy új sapkád lesz őszre. – tündéri mosoly, igazán cuki hangon mondom ez és közben még angyalian is pislogok, de tudja, hogy képes lennék, akkor a fejére hozni, mintha csak valami idióta tinédzserek lennénk. Majd lesből támadok és akkor esélyes se lesz kivédeni a támadásomat. S akkor lehet ő a bugyik hadseregének a vezére! Eme gondolatnak köszönhetően pedig újra alig hallhatóan kuncogni kezdek, de igyekszem leplezni a dolgot.
- Csak felnőttem és a csúnya, rossz világmegrontott. – adtam elő totálisan komolyan, mintha tényleg így lenne, de eléggé nehéz volt megállnom azt, hogy ne nevessem el magam. Amikor pedig részletezni kezdi a dolgokat, akkor csak ártatlanul megrándítom a vállaimat. – Ki tudja, lehet, hogy már meg se kottyanna és észre se venném azt, hogy úgy vasalsz. – adom az ártatlant, de valójában nagyon is igaza van. Szerintem még a rákok is megirigyelnék, vagy a pipacsok azt a vörös színt, amiben az arcom játszana abban a pillanatban, ha tényleg úgy állna neki vasalni. Az se kizárt, hogy utána még össze is törném, mert zavaromban mindennek neki mennék, mire sikerülne onnan kievickélnem.
- Régen se panaszkodtál, utólag meg nem ér reklamálni. Ha annyira zavart, hogy bújtam esetleg, akkor miért nem aludtál olyankor külön? – pillantottam rá kérdőn, mert tény, hogy bújós tudok lenni és ez mostanra se változott. De a kutyám nem panaszkodott rá sose. Szerintem ő élvezte, hogy az ágyamban hempereghet.
- Máris kizártok a kanklubból? Na, szép. – tettem egy kisebb durcizást, de csöppet se gondoltam komolyan, amit az ajkaim szélében megbújó mosoly könnyedén árult el.
- Nyuszómuszó? – kérdeztem vissza eléggé meglepetten, hiszen erre azért nem számítottam, végül csak megráztam a fejemet hitetlenkedve, de egy jó ízű nevetés keretében. Azt hiszem, hogy már most is eléggé visszatért a régi énje, mintha semmi baja se lenne. Könnyedén húzza az agyamat, mintha már csak túlzottan is hiányzott volna neki.
A nyelvbotlása meglep, de aztán könnyedén húzom kicsit őt én is, de nem most fogok ezen kifakadni, hogy miként értette. Kölyökként is sokszor maradt nálunk estére, vagy én náluk, így sokszor aludtunk már egy ágyban, vagy éppen kitúrtam a saját ágyából, így aludhatott a földön. Hát régi „szép” idők. Azért részben visszamennék azokba az időkbe, abba a felhőtlen időszakba.
- Rendben, akkor nagyfiú lettél, de itt van egy kislány is, így lény tekintettel rá is… - utaltam itt magamra szórakozva, hiszen sokszor megkaptam még mostanság azt, hogy nem nőtt be a fejem lágya se. Talán tényleg így van, ki tudja. Lehet, hogy én nekem még nem sikerült felnőnöm, ki tudja…
Természetesen csak dolgozószobára gondoltam, de ha már a liftben úgy reagált a dolgokra, akkor miért ne szórakoztam volna tovább. Igazán jó érzés volt és vicces volt látni azokat az érzéseket az arcán, amikor kicsit először félreérthetően fogalmaztam a helységgel kapcsolatban.
- Szerintem utóbbi, nem hiszem, hogy bármi lecsapná a kezedet, ha hozzányúlsz. Másrészt meg semmi kedvem összecuccolni egy fürdőbe. Éppen abba megyek be, amelyikhez kedvem van. Persze csak ha téged nem zavar, hogy közösen használjuk… - kezdtem bele, majd az alsóajkamba haraptam. – Mármint nem úgy közösen, hogy egyszerre, hanem egymás után, de mind a ketten bemehetünk bármelyikbe… - próbáltam javítani a dolgot, de szerintem csak inkább rontottam rajta.
- Kezdem azt hinni, hogy a gondolataimban olvasol. – amikor a megfelelő szobákra mutat, mert nem értem, hogy honnan találhatta ki. Egyik ajtót se díszítette semmi se. – Te melyiknek örülnél jobban? – kérdeztem vissza, hiszen én örülnék, ha kicsit beszélgetnénk, az se bánom, ha együtt alszunk el, hiszen barátok között ilyen nem tabu, de kényelmetlen helyzetbe se akarom hozni, meg ráakaszkodni se. Megértem azt is, ha kis nyugira van szüksége.
- Valóban? Megnézhetem azt, hogy miként cipeled ki a franciaágyamat onnan... – incselkedtem vele, majd csak intettem, hogy nyugodtan nézzen körbe. Be volt már rendezve a szobája, igyekeztem olyan bútorokat szerezni, amiket talán ő is szerethet. Az pedig, hogy mennyire sikerült. Hamarosan kiderül.

- Flash...? Az meg ki? – kérdeztem vissza értetlenül, mert a szót magát értettem, csak éppen azt nem vágtam, hogy kit takar a művésznév. Azt meg, hogy a kezdeti gyors javulásom mennyire bizonyul tartósnak, ilyen ütemben halad amíg a régi nem leszek, vagy idővel majd belassul... majd elválik.
- Óóó... akkor nem csalódtam. – vigyorodtam el, ami meg a cikizést illeti? Hogy én? Őt? Ááá, dehogy...!
- Kérlek! Meg valami Disney figurásat, Mickey egér, vagy valami hasonló, aztán divatolhatunk együtt. – képzelem, mert biztos annyit fogunk fehérneműben flangálni a lakásban... Igaz, nyáron tudnak melegek lenni, de tekintve, hogy annak már vége és kezd ősziesre fordulni az idő, az még kicsit odébb van.
- Jó, csak egy példát mondtam. Az is lehet, hogy az én piros pólómat sikerül majd összemosni a te fehér bugyijaiddal. – vagy inggel, felsővel, nadrággal, akármivel, részletkérdés, házimunka terén kétbalkezességem és hozzá-nem-értésem határtalan, szóval jobban jár ha inkább elkezd rettegni ahelyett, hogy kötekedik.
- Édes Jézusom! Ki vagy te és mit csináltál Suzie-val? – néztem rá megrökönyödve a fantáziálgatását hallva – Belőled aztán ritka perverz egy alak lett, hallod-e, hát ilyeneket szoktál te a neten nézegetni? Másfelől meg képzelem, te nagyszájú, ha mégis bejátszanám, szerintem amint meglátnál, lángra lobbannál, úgy égnél kínodban. Vagy tévedek? – kérdeztem vissza a lift oldalának dőlve, mielőtt még pittyent volna egyet a gépezet, jelezve, elértük a legfelső szintet.
- Hát... épp hogy nem felejtettem el, hogy hely az van melletted, csak épp a rossz oldalon, mert olyan bújós vagy hogy mindig kiszorítod az embert az ágy szélére. Vagy azóta már változott a helyzet? – érdeklődtem, hisz ki tudja, változott-e ilyen téren valamicskét, vagy maradt a régi?
- Nyugi, nem lesz meccs. Vagy ha mégis, azt majd akkor lezavarjuk, ha dolgozol. – nem, nem kell közönség, de azt hiszem, talán megleszünk egymás mellett a blökivel.
- Rosszul emlékszel, nyuszómuszó. – ha ő így, akkor nem kell engem sem félteni, ha idióta becézgetésekről van szó. Már annak idején se értettem, hogy honnan szedte pont ezt a mackózást, pláne, mert még csak alkatra se voltam olyan mackós, de hát na... és még csodálkoztunk, hogy annyi éven át mindenki boronált volna minket össze?
Hát, ügyesen belerohantam a nyelvbotlásba, kérdeztem volna inkább azt, hogy hol alszunk, azt még rá lehetett volna fogni, ha félreérti – nem mint ha így olyan nagy tragédia történt volna belőle, csak kíváncsian figyelek, hogy miért közelít... amikor pedig megérzem a puszit, csak szélesen elmosolyodok.
- Suzie... nagy fiú vagyok már, szerintem túléltem, ha nem ég a kislámpa. A hét év kómámat úgy is sötétségben töltöttem, volt időm megbarátkozni vele. – vontam vállat, miközben a kezét fogva követtem, most meg hova húz maga után.
- Húha... – hirtelen csak ennyit tudok szólni a felnőtt „játszószoba” hallatán, és csak aggódó tekintettel sandítok hol a szoba felé, hol rá, amíg ki nem nyílik az ajtó, és megnyugszik csöpp lelkem, hogy nem lett gyerekkori legjobb barátomból titkon valami domina, amíg én a kórházban vakációztam.
- Ahham. – bólintok a fürdőre is – Az amúgy hogy legyen? Egyik a tiéd, másik az enyém, vagy semmi ilyen, amelyik jól esik, azt használjuk? – kérdeztem rá, biztos ami biztos, mielőtt még zokon venné, hogy mit turkálok a cuccai közt, miközben csak egy csomag zsepi után kutatok... például.
- Hááát, az attól függ. Egyedül szeretnél aludni? Mert ha igen, akkor ott alszok... – mutattam balra, a sajátomra - ...ellenkező esetben meg itt. – mutattam jobbra, a saját szobája felé. Magam sem tudom, honnan voltam ilyen biztos a szobafelosztásban, de akár még fogadtam is volna arra, hogy igazam van.
- De szólok előre, ha a szobámban nincs ágy, ellopom a tiédet. – tettem még hozzá halál komolyan, mert arról viszont halvány elképzelésem sem volt, hogy mennyire van – vagy éppenséggel nincs – berendezve a nekem szánt szoba.

Csak bólintottam egyet, hiszen már sokszor mondtam, hogy majd visszaszokik, de úgy néz ki, hogy még lehet párszor majd el kell mondanom, illetve szemmel láthatóan a célzást se vette, hogy mire értettem azt, hogy tetszene neki. Aztán ki tudja, lehet a kómája közben csoda történt és belőle lett „Gumiláb”, vagy mi is volt annak a filmnek a címe.
- Biztosan, hiszen már most is jobban vagy, még pár hét és szerintem Flash is meg fogja irigyelni a gyorsaságodat. – pillantok rá jókedvűen, de hirtelen le se esik, hogy ő nem is ismerheti azt a sorozatot, maximum régebben esetleg képregényekből sejtheti, hogy kire is gondolok. Még nekem is néha fura az, hogy számára még sok újdonság lehet ebben a világban, de segíteni fogok, amiben csak tudok.
- Nem mondtam, hogy olyanok nincsenek, így nem ér cikizni… – nyújtottam ki rá a nyelvemet és ahogyan a liftben álltunk még kicsit össze is kócoltam a haját, hiszen ki mondta, hogy az alvós bugyi nem lehet gyerekes is. Amúgy se látja senki azokat, így nem mindegy?  - De ha szeretnéd, akkor kereshetünk neked is autós vagy valami olyasmi bokszert. – tettem még hozzá angyalian ártatlanul, de hát érte „bármit”. Főleg ilyen téren. – Igazából akkor a te pólód fogja bánni, s nem az enyém, ha meg vasalni támadna kedved, akkor… - tettem úgy, mint aki elgondolkozik azon, hogy mi is lehetne olyan esetben a bűnbocsánat. – Hmm, talán ha ruhátlanul, énekelve, táncolva vasalnál, akkor még megbocsájtanám a hálóingemet ejtett sebet is. Neten szerintem találsz olyan videókat, amik segíthetnek a kivitelezésben. – kacsintottam rá, mielőtt még kikászálódtunk volna a liftből. Ha van kamera és hang is jár hozzá, akkor legalább a portásoknak tuti jó napjuk lesz ma. Legközelebb úgyis kiderül, amikor látjuk egymást, hiszen az emberek arca sok mindenről képes mesélni.
- Mindent a lakóért. – csak ennyit mondok, de persze azért kényszeríteni se akarnék rá senkit. Maximum majd megállunk akkor a különböző emeleteken és szusszanunk egy kicsit. Előbb vagy utóbb felérnénk gyalog is, csak nem lenne túl kellemes élmény egyikünk számára se.
- Ohh, már el is felejtetted, hogy mellettem is van hely, nem csak a lábamnál? – kérdeztem vissza széles mosollyal az arcomon, majd kicsit magukra is hagytam a fiúkat, legalábbis hagytam Tednek, hogy megismerkedjen az új lakótársunkkal és fordítva.
- Szóljatok, hogy mikor lesz meccs, mert hozok nasit és végignézném szívesen. – kuncogtam el a dolgot, hiszen nem gondoltam komolyan. Mosolyogva néztem őket és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy az életem kezd visszarázódni a normális kerékvágásba, hogy végre újra itt van velem.
- Teddy maci szerintem te voltál, ha nem éppen Tekergőnek hívtalak, vagy rosszul rémlik? – cukkoltam kicsit őt, hiszen tudom, hogy mennyire nem szerette, amikor így hívtam őt. Hacsak simán macinak, mackónak, akkor azt már jobban viselte, de ezek inkább egymás ugratásaira szolgáltak, mintsem amiatt hívtam volna így, mert egy pár voltunk.
Csendesen figyelem a tájat, de amikor meghallom a többes számot, akkor meglepetten pillantok rá, de addigra már ő is kapcsol. Mosolyogva figyelem, ahogyan megpróbálja javítani a helyzetet, mire én csak közelebb lépek, végül pipiskedek kicsit, mintha csak súgni akarnék valamit neki, de helyette puszit kap az arcára. – Ha netán félsz a sötétben, akkor aludhatsz velem is, elég nagy az ágyam kettőnknek is. – de mielőtt bármit felelhetne újra elkapom a kezét és magammal rántom, hogy megmutassam neki. Egy-két lépcsőfok van, majd megállok egy ajtó előtt. – Vigyázz, ez a felnőtt játszószobám. Ide, aki belép, élve nem jut ki.. – adom elő halálosan komolyan, majd az ajtót kilököm, hogy megnyugodjon, hogy csak egy irodára gondoltam alatta. Nem lettem semmilyen értelemben se perverz, vagy hasonló. – Ez egy újabb fürdő. – mutattam egy másik ajtóra, majd megálltam két ajtóval szemben. – Az egyik az enyém, a másik a tiéd. Tippelj, hogy melyik a tiéd, mert ott alszol ma, amelyikre mutatsz, akár a tiéd, akár nem az a szoba... – fordultam vele szembe mosolyogva, mintha csak a korábbi nyelvbotlása miatt akarnám húzni az agyát. Régebben is sokat aludtunk egy szobában, egy ágyban, így talán most se lenne annyira fura, még ha közben fel is nőttünk… Jobbra az enyém volt, balra az övé, s kicsit arrébb pedig egy vendégszoba, de azt innen nem láthatta.

- Hát, nem is tudom... félő, hogy kiestem a gyakorlatból. – vontam vállat, mert hát na... gondolom neki sem újdonság, hogy a kómám alatt nagyjából a kisujjamat se mozdítottam magamtól, nem hogy bármilyen más porcikámat... Arról nem is beszélve, hogy a mankót is csak nemrégiben hagyhattam el egyáltalán. Szerintem azért egy kicsit odébb van az, amíg vígan rophatjuk. Most talán valami nyugdíjas-lötyögős lassúzós, jobbra-balra lépegetőssel elbírnék.
- Remélem, neked lesz igazad. – mosolyodok el, és nagy a kísértés, hogy hozzátegyem, ha lelőni nem is, a kés még mindig egész jól fog rajtam... de ha már a kórházban sem díjazta az akasztófa-humoromat, akkor valószínűleg most is kapnék egy taslit hálája jeléül, mennyire értékeli.
- Ejha, csipke? És mi lett a korábbi pöttyös, meg masnis, meg cuki kis mesefigurás darabokkal? – kérdeztem olyan megrökönyödést tettetve, mint ha minimum azt vallotta volna be, hogy nem létezik a Mikulás meg a húsvéti nyuszi – Amúgy ne aggódj, azon csak kiigazodnék... Maximum azon ne csodálkozz, ha összemosom a vörös csipkebugyidat a fehét pólóimmal... vagy vasalóval véletlenül lyukat égetek a hálóingedre.  – fantáziáltam hangosan, mert legyünk őszinték... melyik tizenéves srác használja ezeket, úgy, hogy az anyjával él, és olyan tünemény édesanyja van, hogy a ruhák varázslatos módon frissen, tisztán, illatosan, vasalva-hajtogatva kerülnek vissza a szekrénybe? Szerintem ha odaállítana a mosógép elé, vagy a kezembe nyomna valaki egy vasalót, hogy hajrá, legalább egy óráig dilemmáznék rajta, hogy hogyan tovább, aztán meg magamat ismerve tuti a lehető legszerencsétlenebb végkimenetellel lehetne számolni.
- A portást? Képzelem, mennyire díjazna bármi ilyesmit... – ez a hátra kapós téma még a suliból ismerős volt, igaz, akkor sem díjaztam túlzottan... pláne amikor nem túl kigyúrt-izmos létemre egyszer sikerült kifognom a suli tonna Donnáját, hát... azóta sem tudom igazán, hogyan sikerült csodával határos módon gerincsérv nélkül megúszni azt a kétszáz métert.
- Az egészséges versengés, mi? Pont egy kutyával? Ez fájt, Suzie... Küzdjünk meg, hogy ki alszik az ágyad végén, és ki a lábtörlőn? – haver, én fentebb állok az evolúciós ranglétrán, úgyhogy hadd ne már... sandítottam a négylábúra, bár ő sem tűnt annak a nagyon agybajos harcias szőnyegcirkálónak, akitől egy fél pár cipő is nagyobb, de a legnagyobbaknak is ész nélkül megy neki, mert azt hiszi, ő a király.
- Hát, valahogy majd csak lemeccseljük, hogy ki legyen az alfa a csapatban, nem igaz, pajti? – naná, hogy én, nem is kérdés... legalábbis kettőnk közül, mert Suzie haragja elől szerintem még én is laposkúszásban menekülnék a szőnyeg alatt... Azért kapott még egy buksisimit, ám miután szeretete jeléül képen nyalt, csak az arcomat törölgetve egyenesedtem fel ismét.
- Ahha, értem. Ted... Teddy... Theodore... Theodore Roosevelt. Becenevekből nem lesz hiány, azt hiszem. – vigyorogtam jót, bár nem tudom, Suzie hogy fogadja, hogy 5 perc se kellett hozz, és már át is kereszteltem a kis házikedvencét, de ez van... ha nem tetszik neki, majd akkor hívom így a blökit, ha kettesben leszünk.
- Ühüm. – követtem a leányzót, látványosan forgolódva-nézelődve, mint ha csak valami múzeumban lennék, bekukkantva az említett helységekbe, néha-néha hümmögve egyet... Amikor az ablakhoz megy, én is oda sétálok, mert ha már ilyen cefet magasan vagyunk, kíváncsi vagyok, hogy leglalább a kilátás szép-e, és azt hiszem, erre aztán végképp em lehet szavam.
- Na muti a szobánkat. – szólaltam meg végül szórakozottan, miután kigyönyörködtem magam,  igaz, az csak utólag esett le, hogy mit mondtam – Vagy... hogy értetted a szobákat? Egy hálószoba és mellé meg egy vendégszoba, vagy dolgozó szoba, vagy hobbiszoba, vagy... külön hálószobák, vagy... – torpantam meg egy pillanatra, mert az igazat megvallva, erről eddig nem esett egy árva szó se, de belegondolva meg... gondolom nem őrizgette itt üresen nekem, amíg kómában voltam, kihasználatlanul. Vagy mégis? Lévén még nem néztük meg őket, csak tanácstalanul várom a helyzetjelentést.

- Szerintem jó volt, s felnőttként lehet még inkább élveznéd. – pillantok rá egy sokat sejtető pillantás miatt, hiszen melyik férfi ne rajongana a falatnyi ruhadarabokban tekergő nőkért. Én az évek alatt se lettem benne profi, de annyira két ballábas se vagyok már, mint egykoron voltam. Azért már a partikon tudom legalább kicsit szelni a parkettet, vagy ha sokat iszom, akkor egészen el tudok lazulni és úgy rázni kicsit, ahogyan a profik csinálják abban a bárban, de ennyi. Viszont a hangulat még mindig jó ott, ahogyan a fényképünk is ki van tűzve a falra, így érthető, hogy visszajártam az elmúlt 7 évben.
- Hidd el, hogy hamarabb rendbe fogsz jönni, mint azt gondolnád és újra fitt és erős leszel. Aztán meg majd alig lehet lelőni téged… - fogalmazok kicsit félreérthetően, mire óvatosan pillantok rá, mert nem úgy értettem, hanem csak átvitt értelemben, ahogyan szokás. Nem akarom, hogy bárki is bántsa őt, szeretném, ha újra mosoly játszana az arcán és boldog lenne. Szerintem ez nem olyan nagy kérés és talán idővel meg is fog valósulni.
- Képzelem, ahogyan mosol és éppen fogdosod a csipkés alsóneműmet, miközben próbálod megfejteni, hogy miként is van. – nevetem el magam, hiszen lelki szemeim előtt megjelenik az a kép. Persze, abban a helyzetben nem lenne vicces, inkább lennék rákvörös és ezt szerintem ő is tudja, de így elképzelve és nem benne lenni tényleg poénos. Abban pedig csak reménykedni tudok, hogy ő is annak találja, ha nem, akkor igyekszem minél hamarabb abbahagyni a nevetést, de hát 7 év alatt azért a fehérnemű viseletem is sokat változott, ahogyan a ruhatáram is.
- Akkor majd megkérjük a portást, hogy kapjon a hátára, vagy valami gurulós ízére, aztán már megyünk is felfelé, bár lefelé könnyebb lenne vele… - gondolkozom hangosan, de egyáltalán nem gondolom komolyan és ezt a mosoly is elárulja. Milyen buli lehetne már a csomagok cipeléséhez lévő guruló ízén végighajtani fentről lefelé a lépcsőn. Hmm, kár hogy már nem pisisek vagyunk, akkor talán jobban elnéznék nekünk, ha kipróbálnánk, de így…
- Hmm, kell az egészséges versengés, nem? – pillantottam rá játékosan és mosolyogva, majd megvakargattam én is a kutyus fejét, utána pedig hagytam, hogy a két Tekergő egymással is összebarátkozzon. Mosolyogva figyeltem őket és szerencsére eddig úgy nézett ki, hogy jól ellesznek, hiszen még Declan arcát is megnyalta, ha picit is óvatlan volt.
- Fogalmam sincs, egyik este találtam az utcán. Lassan két éve van nálam, de imádom. A gazdáját nem leltem meg, így befogadtam én. Amúgy Tednek hívják, de sokszor csak Tekergőnek hívtam. Hallgat mind a kettőre, így légy óvatos, mert talán tényleg vetélytársad lett. – kuncogtam el a dolgot, majd még egy puszit nyomtam mind a kettő fejére, s azzal a lendülettel fel is álltam.
- Az a folyosó és bejárat. – mondtam a nyilvánvalót, ahol végig jöttünk. – Ez a nappali, arra van a konyha, arra fürdő és a mosdó. Arra pedig a szobák. – mutattam balra onnan, ahol álltunk, miközben én csak az ablakhoz sétáltam és elhúztam a függönyt és mosolyogva pillantottam rá. Mintha a város alattunk lenne, de valahogy én sose így tekintettem rá. Inkább csak az elterülő látványa, főleg esténként rabolt magával. Ha pedig bármi kérdése lett volna Declannak, akkor kíváncsian vártam őket, hiszen tény, hogy eddig nem voltam túl beszédes, de hirtelen én se tudtam, hogy miként tartsak idegenvezetést.

- Ó, hát hogy ne emlékeznék rá... lehet azt elfelejteni? – csóváltam a nevem mosolyogva. Emlékszem ám, hogyan vágott át vele annak idején... miután közöltem, hogy eszem ágában sincs ilyen helyre menni, meg amúgy se szeretek – meg tudok – táncolni, így csak rávett csellel. Egyszerűen nem említette egy szóval se, hova megyünk, miután meg már ott voltunk, nem volt olyan nehéz meggyőzni, hogy bemenjünk.
Úgy látszik, sem azon nem fogunk összeveszni, hogy ki mennyire volt menő – vagy épp lúzer – a gimiben, nem mint ha olyan nagyon érdekelte volna valaha is bármelyikünket, sem azon nem vitázunk hosszasan, hogy ugyan mégis mikor kezd már valamihez a munkájával... Mondjuk őt ismerve tuti, hogy ha vált is egyszer, attól is a falat kaparom majd kínomban, mert biztos csak egy hajszállal lesz kevésbé para terület.
- Majd meglátjuk még, nem hiszem, hogy nagyon hiányozna... Ez, így, ilyen formában nem. – mutatok végig magamon, utalva arra, hogy kórházi kezelés utáni kényszerpihenőre értem a dolgot, amíg megerősödök meg összekapom magam.
- Hát, nézd... gyakorlatilag itthon vagyok egész nap, mást úgy se nagyon tudok csinálni, legalább a házimunkába besegítek egy kicsit, aztán ha hazaérsz, legalább amiatt ne fájjon a fejed addig se, pihenhetünk együtt. – nem is tudom, mondjuk elmehetünk majd sétálni, mozizni, vagy szimplán csak itthon leheveredni a szőnyegre és megnézni egy filmet, vagy csak szimplán hallgatni, ahogy mesél arról, mi minden történt az elmúlt pár évben, amikor nem voltam jelen az életében... attól függ, hogy inkább aktív, vagy passzív pihenésre vágyik inkább.
- Halleluja, akkor megnyugodtam. Félő, hogy ha bedöglene, ilyen állapotban egyhamar meg se másznék ennyi lépcsőt. – vallottam be, bár képzelem, mekkora újdonság lehetett számára... Viszont ha már ennyire magasan vagyunk, ha más nem, legalább a kilátás biztos szép lesz.
Beérve aztán csak totyogok elveszetten, arra várva, hogy Suzanne közbenavigáljon a lakásban, igaz, messzire nem jutunk, miután megragadja a kezem, kiderül, hogy mégsem kettesben fogunk lakni idefent, hanem hármasban.
- Tekergő? Ez most komoly...? Arról nem volt szó, hogy riválisom is lesz. – vontam fentebb a szemöldököm, ahogy megláttam a kócos, szedett-vetett keverék kutyust, amint épp Suzie-nak tette a szépet, meg örült ezerrel.
- Hát... mindenesetre szevasz, pajti, örvendek a találkozásnak. – hajoltam le kissé, hogy a kezemet a blöki felé nyújtsam, hadd szimatoljon körbe előbb, vagy amit akar... harapni azért ne harapjon, de nem is tűnt túl vérengző fenevadnak, így ha az ismerkedésen sikerült túlesnünk, szórakozottan meg is vakargattam a füle tövét, mielőtt ismét Suzanne idegenvezetésének szenteltem volna a figyelmem.
- Nem is említetted, hogy van egy kutyád... hány éves? – érdeklődtem, ha már eddig oly jól leplezte a dolgot.

- Valakinek ez könnyebben megy, míg másoknak nehezebben. Amúgy meg volt társaságom néha, ha éppen ellátogattam a klubba. Emlékszel rá? – pillantok rá totálisan ártatlan pillantással és angyali mosollyal, hiszen mindig úgy rángattam el magammal, hogy menjünk el, mert engem egyedül kicsi eséllyel engedtek volna be olyan tökmagként oda, de vele már könnyebb volt a bejutatás. Idővel meg barátokra is szert tettünk. Hirtelen olyan érzésem volt, amikor beléptem egykoron és még most is, hogy egy teljesen másik világba csöppentem, de amúgy valahogy időm se lett volna barátkozni, vagy éppen veszélynek se akartam senki kitenni, meg szimplán időm se volt, így mindegy is.
Csak megrántottam, hogy nekem mindegy. Ha szeretné, akkor ragozhatjuk, de amúgy nem fogom erőltetni a dolgot. Szerintem egyikünk se olyan volt, aki túlzottan figyelte volna azt, hogy a középiskola ranglétráján hol helyezkedik el. Főleg amiatt se, mivel elég sok bélyeget kaptunk amiatt, hogy fiú-lány párosunk ellenére is barátok voltunk. Sőt, sokszor jobban megértettük egymást, mintha más barátainknak mondtuk volna el azt, hogy mi történt vagy éppen mi bosszant.
Csak egy apró köszönöm hagyja el az ajkaimat, amikor nem ragozza tovább a dolgokat, de biztos vagyok abban, hogy még meg fogom kapni, ha hamarosan nem változtatok az életmódomon, ami nehezebb lesz, mint talán elsőre gondoltam volna. Egy munkáról kell lemondanom, vagyis részben. Azt se tudom, hogy egyáltalán ezek után milyen cikkeket írhatnék… Talán politikai… Hmm, nem is rossz, de abban is van veszély, nem is kicsit. Majd eldől.
- Csak a végén nehogy visszasírd azt, amikor henyélhettél. Én szívesen cserélnék veled kicsit. Egy kis pihiért ölni tudnék. – természetesen csak átvitt értelemben értettem, meg most az volt a fontos, hogy ő jobban legyen. Aztán, ha úgy gondolja, hogy nem bánná, hogy együtt megyünk a városba, vagy itthon töltöm én is az időmet, akkor kikérem majd a szabadságomat is, de nem akartam egyből rá akaszkodni se, ezért is csak egy napot kértem ki, amikor az édesanyját látogatjuk meg, de utána megyek dolgozni, ha esetleg útban lennék. Biztosan szüksége van egy kis időre, mire sikerül majd megszoknia az új helyzetet.
- Nem szokott elromlani, illetve van egy hátsó lift is, amit a javítás idejéig lehet használni. – avattam be egy aprócska titokba, hiszen szerintem, ilyen magasra nincs olyan ember, aki képes lenne felmászni. Még én se, pedig egészséges vagyok, de ez akkor is ember kínzás lenne.  Viszont igazán remek a kilátás, azért tetszett meg főként ez a lakás, hiszen lehet látni a várost is, míg egy másik ablakból pedig az erdős területet. Álmatlan éjszakánként ez remekül jött.
Amikor kibújok a kabátomból, cipőmből és a táskámat a földre ejtem, mintha ott lenne a legjobb helye, akkor kíváncsian futom át a postát, majd a lábammal belököm az ajtót, a postát meg a pultra dobom, ahogyan beljebb sétálok.
- Jajj, gyere már. – s azzal Tekergő kezéért nyúlok, de hamarosan ugatás és rohanás hallatszik, mire sietve guggolok le, aminek meg is lesz az eredménye, mert hamarosan arcon is nyal a kutyusom.
- Tekergő, bemutatom Tekergőt. – nem ez volt a valódi neve, de néha tényleg letekergőztem, viszont az csak véletlen volt. Amúgy Teddnek hívtam, de most a poén kedvéért nem bírtam megállni, hogy ne így mutassam be őket. Majd egy puszit nyomtam a kutyám okos kis fejére, ahogyan már többször Declan homlokára is.