Jó lenne, ha Kendra végre lehiggadna, és elkezdeni úgy látni a dolgokat, ahogy igazából vannak. Szeretem, imádom, és iszonyatos türelmes vagyok még a nem éppen könnyű természetével is, mert tudom, hogy én sem vagyok mindig a legjobb formámban, de lassan tényleg kezdem elveszíteni a türelmemet. Én elhiszem, hogy mennyire fáj neki, és zavarja, hogy elveszítette azt, amit Ő az életében a legjobbnak tartott, de ez, ahogy most viselkedik semmi jóra nem fog vezetni, legrosszabb esetben a hullaházba. Márpedig nem, azért hoztam vissza az életbe, hogy utána újra meghaljon, mert még egyszer nem fogom tudni visszahozni az életben akármilyen boszorkányt is húzok elő a föld alól, tekintve, hogy már kétszer is meghalt a múltban.
Ő lehet nem akar ember lenni, de vannak tények amiken nem lehet változtatni. Meghalt, visszajött először farkasként most ismét meghalt visszajött, de most már szimpla emberként. Ezek a csúnya tények, ha tetszik neki, ha nem. Elhiszem, hogy most még nehezen tudj elfogadni, és, hogy idő kell neki, de ezzel az értelmetlen dühöngéssel semmire sem fog menni, csak a saját gyógyulását lassítja, és gátolja. Majd ha végre felépül, akkor majd kitalálunk valamit, de addig felesleges bármit is mozdulni. Egyenlőre még próbálok utánanézni a dolgoknak, aztán majd kitalálok valamit, ami esetleg az Ő tetszését is elnyeri.
- Inkább csak közlöm veled a tényeket. - felelem neki színtelen hangon. - Biztos elfelejtetted, hogy vérfarkasnak lenni nem azt jelenti, hogy a világ ura is vagy, és, hogy bezony vannak gyengeségeid is nem csak erőd. - folytattam tovább tárgyilagosan. Tudom, hogy talán nem így kellene válaszolnom, de lassan tényleg kezdett felhúzni Kendra, akármennyire is próbálok megértő lenni vele. Nem várom el tőle, hogy tapsikolva ugrándozzon körbe a kórházi szobában, de erre a cirkuszra semmi szükség sincsen. Szeretném azt hinni, hogy igazából örült annak, hogy vele maradtam, még ha ennek nem is kívánja tanújelét adni, de inkább nem feszegetem a témát, a válasza után. Nem mondom, hogy nem bosszant, de inkább veszek egy mély levegőt, és lenyelem az ajkaimon kikívánkozó választ.
- Nem. Azt, hogy neked is volt közöd hozzá, akár tetszik akár nem. Neme gy alkalommal ismerted el te magad, hogy bizony nem vagy egy ma született bárány. - felelek neki feszülten, de vele ellentétben egy árnyalattal sem emelem fel a hangomat vele szemben. - És mielőtt ezt vágnád a fejemhez, csak közlöm bár elvileg magadnak is tudnod kellene, hogy ez engem sose zavart, elfogadtam. - teszem még hozzá. - Ezt egy szóval sem mondtam. - szólaltam meg végül fásultan. - És nem foglak itt hagyni tudod jól, ahogy azt is, hogy nekem azért nem olyan egyszerű, hogy ha fel akarom dobni a talpamat. - folytatom. - Semmi sem bújt ki a zsákból. Sose rejtettem el előled a véleményemet, pontosan tudtad, hogy mit gondolok, ha pedig nem akkor ez is csak azért volt, mert erről sose beszéltünk. - a legjobb szándékom ellenére sem tudok segíteni most a problémáján, és úgy tűnik arra sem nagyon, hogy a gyógyulását segítsem, ha egyszer ennyire ellenem van jelenleg, és minden szavamat támadásnak veszi. Így sose fogunk egyről a kettőre jutni.
- Semmi ilyet nem fejtettem ki, ne forgasd ki a szavaimat légyszíves. Arról nem is beszélve, hogy bár valószínűleg nem foglalkoztat a dolog, de mindent megtettelek azért, hogy életben tartsalak miután nagy nehezen visszaráncigáltunk a túlvilágról. - válaszolok hűvösen a lánynak a támadó szavai hatására. Most már tényleg kezdett kihozni a béketűrésemből, sajnos még az én türelmem is véges pedig a legtöbbek szerint acélsodronyból vannak az idegeim. Mindenesetre azzal, hogy ezzel a viselkedéssel az apámat idézi számomra Kendra egyáltalán nem teszi jobbá a helyzetet.
- Isten ments!- felelek neki egy fintorral miközben a kórház falának támaszkodom háttal egy mély sóhaj kíséretében. - Csak gondoltam emlékeztetlek néhány apróbb bökkenőre a múltunkkal kapcsolatban, még ha nem is a legkellemesebb emlékeink. - teszem még hozzá hűvösen. Idegesen rágcsálni kezdem az ajkaimat, miközben szorosan összefonom a karjaimat a mellkasom felett, mielőtt ismét a lányra tekintenék. Most már meg se próbálok mosolyogni.
- Milyen figyelmetlen vagy, hogy elfelejtetted mennyire örülök ennek az örök fiatalságnak, és hogy mibe is kerül Nekem. - vágok vissza az idegességemet elnyomva gunyorosan inkább, de a hangom még így is hűvösséget áraszt magából. - Eddig se voltál az a számomra, és nem is elszel az. És kutyaszagod sem volt... - Jó lenne, ha vége lenyugodna, de azt hiszem, erre egy ideig nem kell számítanom. - Ahogy kívánod! - majd elkapom a felém hajított párnát, és leteszem az éjjeliszekrényre. - Mindenesetre, majd azért visszanézek, hogy ha végre lenyugodtál, és esetleg felnőtt módjára lehet veled beszélni. Aludj jól! - búcsúzom színtelen hangon, majd kilépek az ajtón, és gondosan behúzom magam mögött. Azt hiszem nem szokásom inni, de lehet, hogy most az egyszer lenne értelme meginnom valami erőset a lelki békém érdekében...

Biztosan most kellene lehiggadnom, de még se ment. Sőt, valószínűleg minden egyes másodperccel csak egyre paprikásabb lettem. Örülnöm kellene annak, hogy élek, de még se ment.  Amióta az eszemet tudom mindig is a farkasommal együtt éltem, s most hogy nincs, egyszerűen úgy érzem, hogy elvesztem, hogy meghalt az énem legnagyobbik fele és üresnek érzem magam legbelül. Én sose nyávogtam amiatt, hogy jaj, most mi lesz, hogy farkassá láttam. Sőt, én imádtam minden egyes előnyét ennek az létnek, csak azt nem, hogy a holdhoz voltam kötve, ha tehettem volna, akkor legtöbb esetben mindig úgy szaladgáltam volna.
Nem akartam egyszerű halandó lenni, s azon nyávogni, hogy ha megsérülök mennyire fáj. Én a bestiámat akartam, s ha azt nem kaphattam vissza, akkor inkább hagyott volna meghalni. Jó, persze ezt csak a düh és a méreg mondatta velem azokban a percekben, de túlzottan ellepte az elmémet a szürke köd és nem érdekelt semmi se, csak az, hogy újra teljes akarok lenni, de így nem vagyok az. Így csak egy egyszerű halandó és semmi több. S ez roppant bont bosszantott, ahogyan minden sajgó porcikám is. Legszívesebben törtem és zúztam volna, de még a levegő vétel is fájt.
- Ohh, köszönöm, hogy emlékeztetsz a gyengeségemre, de most már mindegy, hiszen lehet telihold akkor is csak egy nyamvadt kis vérzsák leszek! – szólaltam meg csöppet se kedvesen, s azokban a pillanatokban még az se érdekelt, hogy esetleg megbántom a kedvesemet. Úgy pufogtam, mint egy hisztis tinédzser, de ő se várhatja el azt, hogy mosolyogva elfogadjam a történteket. – Remek… - morrantam fel, de valójában nagyon is jól esett, hogy itt volt végig mellettem és nem hagyott magamra. Még akkor is, ha nem is voltam tudatomnál. Ez a tény még inkább biztosított arról, hogy fontos vagyok számára, de ha az ember agyát elönti a lilaköd, akkor nem sok mindennel foglalkozik, csak azzal, ami a dühét táplálja.
- Szóval szerinted az én hibám ez az egész?! – üvöltöttem el magamat, majd egy kisebb kiáltás is elhagyta az ajkaimat, amikor hirtelen mozdulatot akartam tenni, hiszen abba az egész testem belefájdult. A szemeim szinte villámokat szórtak. – Tudod mit? Ha ennyire megátalkodott és rossz személy vagyok, akkor tűnj el! Menj el és hagyj békén, mert a végén még te is miattam dobod fel a lábadat! – s ekkora már szinte semmi kedvesség nem maradt a szavaimban, a hangomban vagy a tekintettembe. – Ne haragudjak? Azzal már elkéstél, legalább kibújt a szög a zsákból…- éreztem, ahogyan a szívembe martak a szavai, s még inkább úgy éreztem, hogy jobb lett volna, ha hagynak meghalni. Ez így nem volt élet az élet. Egyszerűen csak nem akartam azt hallani, hogy szerinte is mennyire a pokol kutyája vagyok. – Nem mindegy már? Eléggé kifejtetted azt, hogy magamnak köszönhetem és mennyire egy romlott személy vagyok. Az ilyenek meg halált érdemelnek, akkor meg mire vársz? – néztem rá még mindig vérig sértve és eléggé nehezen sikerült megállnom azt, hogy ne rontsak neki. Persze, a kábelek és a darabokra tört porcikám is eléggé visszafogott, de akkor is túlzottan mélyre hatolt a szavaival.
- Nem vagyok vicces kedvemben, így ne is erőltesd... – mondtam neki komolyan, s még mindig messzire száműztem azt a kedvességet, amivel irányába szoktam beszélni. Lassan kisít feljebb tornáztam magam az ágyban, majd a kezeimet az ölembe ejtettem, s próbáltam hagyni, hogy minél inkább megszokjam a helység zaját és fényét.
- Milyen figyelmes vagy, hogy emlékeztetsz arra, hogy mi voltam és hogy úgy is vén kisasszony lettem volna, míg te örökre fiatal maradsz. – jegyzem meg morcosan, majd lassan kifújom a levegőt. – Csak számítsd most már azt is bele, hogy nincs kutya szagom többé, így csak egy vértasak leszek számodra is! – de a csitulás továbbra se megy. Még mindig tombolok és nem érdekel semmi se. – Tudod mit? Ha már semmi hasznodat nem veszem, akkor legalább eltűnhetnél, mert a végén még neked fog bajod esni. – s azzal a lendülettel még hozzá is vágtam az egyik párnámat. Az se érdekelt, hogy legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, ami ennek a mozdulatnak a tekintetében végignyilallt a testemen. Majd pedig újra a plafont kezdtem el bámulni, s ha csak nem döntött úgy, hogy marad, akkor úgy tettem, mintha tényleg nem számítana az, hogy marad vagy nem…

Meg tudom érteni Kendra fájdalmát, vagyis ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor képes vagyok átérezni azt, amit Ő most megtapasztal. A különbség csak annyi, hogy én pont a fordítottjával jártam így. Én akkor voltam ugyanebben vagy legalábbis valamiféle hasonló állapotban, amikor Bojana nagy lelkesen felvilágosított, hogy bizony többé már nem vagyok ember, hanem nem más, mint vérfarkas. Én nem kezdtem el tombolni, hanem inkább magamba zuhantam, pedig ez még csak az első meglepetés volt az évek alatt. Ugyanis pár évvel később már Hibriddé váltam, és amikor rá kellett döbbennem, hogy ez milyen következményeket is von maga után akkor valami nagyon is hasonlót éreztem. Pontosabban szólva akkor tapasztaltam csak meg igazán, hogy milyen érzés is igazán elveszítenem az emberségem maradékát. Mert vérfarkasként mégiscsak sokkal inkább éreztem magamat embernek, mint most, amikor gyakorlatilag 3 faj tulajdonságai keverednek bennem, és mindegyik arra törekszik, hogy átvegye a totális irányítást a testem felett. Ha őszinte akarok lenni, akkor egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a halhatatlanság megéri ezt az árat, amit ily módon kell érte fizetnem. Szívesen vágnám Kendra fejéhez, hogy vérfarkasként sem sikerült sokkal jobban megvédenie magát a vámpírral szemben, mint emberként, de ezt csak az irigység mondatná velem, tudom jól. Szörnyű állapotban van ez igaz, és nincs rá szó, hogy mennyire irigylem ezért, de egy kicsit irigylem is, hogy neki sikerült az, amire én olyan hosszú ideje hiába keresek megoldást keservesen, bármilyen ágba belekapaszkodva, amit csak találok.
Tény, hogy elveszítette minden tulajdonságát, és képességét, amit vérfarkasként a magáénak tudhatott, de cserébe végre tényleg normális emberi életet élhet, persze sajnos ez már nem lesz ugyanaz, mint ami régen volt. Sajnos a visszatérésével együtt nem kapott boldog tudatlanságot, amiben az átlagemberek élnek, akik nem is sejtik, hogy miféle szörnyetegek portyáznak közöttük, elvegyülve a társadalmukban. Sejtelmük sincs arról, hogy a csinos lány, akit meghívnak egy italra, vagy a helyes srác, aki mondjuk előadáson mellettük ül, az a következő találkozásukkor akár a hóhéruk is lehet, ha nem vigyáznak, vagy egyszerűen csak balszerencsések. Hisz mégis hogyan védekezhetnének valami ellen,a minek a létezéséről még csak nem is tudnak, vagy csak szimplán mesének tartják.
- Meglehet. De az is lehet, hogy véletlen találkozás volt. Ne felejtsd el, hogy a telihold messze van még. Ilyenkor pedig nem sokkal vagy veszélyesebb egy vámpírra, mint egy átlagember. - vonom fel a szemöldökömet. - Nem, nem jártam még utána, mert melletted töltöttem minden időmet, amit csak tudtam. - felek neki színtelen hangon. Lassan kezdek én is kijönni a béketűrésemből, de tudom, hogy milyen helyzetben van Kendra ezért is fogom magamat vissza. Csak remélni tudom, hogy nemsokára azért talán végre lenyugszik egy kicsit. Ha valamit, akkor ezt most igazán tudnám értékelni.
- Ne beszélj hülyeségeket. Pontosan azért kerültél ide, mert vérfarkas voltál! - reccsenek rá végül halkan türelmemet vesztve. - Minden rossz, amit tettél, és amivel ellenségeket szereztél...Szinte mindent vérfarkasként tettél. Az juttatott végül ide. - feszülten csettintek végül egy a számmal. - Ne haragudj. - szólalok meg végül egy mély sóhajt követően. Egyikünknek sem fogunk használni azzal, hogy ha most én is dühbe gurulok. - Ha adnék a véremből abba akkor tényleg belehalnál. Az a méreg, ami az én ereimben folyik még egy vérfarkast is megölne, csak a hasonmás vérével együtt van valami hatása, de csakis Klaus vérének. Az olyanoké, mint az enyém mindenkire halálos méreg. - felelek neki egy halovány mosoly kíséretében. Ha tudnám, hogy a vérem segít rajta, akkor adnék neki belőle, de tisztában vagyok vele, hogy most így csak megölném vele.
- Csak lesz? - mosolyodom el kesernyésen. - Látom elfelejtetted, hogy nem is olyan régen mi történt az erdőben. Pedig akkor még csak nem is a szebbik alakodban voltál. - mosolygok rá szelíden. Nos igen már az sem volt egy túl jó húzás a részünkről, hogy majdnem megöltük egymást az erdőben, és bár nagyon nincsenek emlékeim arról az estéről, de sejtésem szerint kétségesen ittam volna az Ő vérét is függetlenül attól, hogy akkor még vérfarkas volt, és nem ember. - Vérfarkasként is öregedtél volna, szóval igazából annyira már ez sem számít a mi esetünkben. Mellesleg nehogy azt hidd, hogy nem öregednék veled együtt szívesen. - egészítem ki a mondanivalómat még egy halovány mosollyal a mondanivalómat. - Megértem, hogy haza akarsz menni, és szívesen haza is vinnélek, mert szeretlek, de jelenleg nem vagy abban az állapotban, hogy bármerre is menjél. Azelőtt meghalnál, hogy leérsz a lépcsőn. - közlöm vele a tényeket tárgyilagos hangon. - Még egy kicsit bírd ki itt. - simítok végig békítően a sötét fürtjein.

Igazán tudok tombolni, ha olyanom van. Mármint ha felhúznak, ha zabos leszek és hasonló dolgok és ezt Theo pontosan tudta, hiszen ismert már egy ideje, de most azt hiszem nem csak neki volt szerencséje, hanem a világnak is, amiért ilyen körülmények között bontakozott ki ez a beszélgetés. Még azt is kimerem állítani, hogy talán egy 80 éves nénike is fürgébb jelenhelyzetben nálam, pedig azért ez nagy szó, hiszen sose kellett félteni, mindig is imádtam élvezni az életet és hasonló dolgok. S most pedig ágyba vagyok passzírozva és sok választásom nincs. Szerettem volna tombolni és még talán az se érdekelt volna, ha magamnak is kárt okozok vele, de jelenleg ez nem adatott meg, így nem maradt más, mint a szavak ereje. Néha azzal is igazán lehet pusztítani, talán még jobban is, mint egy-egy ütéssel. Fel akartam ébredni, azt akartam, hogy ennek a rémálomnak legyen vége, de persze nem így lett és Theodore szavai csak megerősítették bennem azt, hogy ez nem csak valami vicc, ez nem csak valami rossz rémálom, így kár a gőzért, de nem fogok felébredni és nem leszek újra teljes. Nem leszek újra farkas, hanem csak egy egyszerű ember és semmi több. Igazán remek, de tényleg. Nem értem, hogy miként történhetett meg ez, egyszerűen képtelenség, hiszen mostanában senkinek se ártottam, de ennek ellenére mégis megtalált egy vámpír és könnyűszerrel ölt meg, mintha csak egy jelentéktelen senki lennék…
Persze, nézhetem a pozitív oldalát is, hogy nem kell aggódnom már semmiért, legfeljebb azért, hogy nehogy vacsora legyen belőlem. Ugyanakkor azért is, hogy ne lapítson ki semmi se, hiszen most már a reflexeim se lesznek olyan jók, gyógyulni se gyógyulok olyan könnyedén, s mellé lassan már jöhet a deres haj is. Jó, addig még van pár év, de akkor is. Ez… ez…ez egyszerűen csak rémálom lehetne, de nem az. Ez a rideg és kegyetlen valóság és eme gondolatra egy bosszús sóhaj hagyta el az ajkaimat.
- Oh, ez most komoly? Nem, itt többről van szó Theo. – pillantottam rá kissé bosszúson, majd hajamba túrtam, már amennyire volt erre lehetőségem. – Nem jártál még utána, igaz? Nem véletlenül talált meg az a vámpír, valaki miatt, de nem tudom, hogy ki miatt… - s a végére kicsit elhalt a hangom is, hiszen még a beszéd is eléggé fájt, de majd idővel talán jobb lesz.
- Theo, nem vagyok többé farkas… Én nem akarok anélkül élni… - szólaltam meg kissé kétségbeesetten, majd mint egy durcás gyerek úgy pillantottam rá. – Miért nem adsz a véredből? Az hamarabb meggyógyítana és végre eltűnhetnénk erről a helyről is, vagy tévedek? – kérdeztem tőle kisebb grimasz keretében. Én is szeretem őt, de jelenleg túlzottan is dühös voltam, vagyis inkább kétségbeesett és fogalmam nem volt arról, hogy mi lesz ezek után. – Ahogy eddig is? Theo, egyszerű ember lett belőlem, a vérem állandó kísértés lesz számodra, s amíg te nem öregszel, addig én szép lassan deres hajú vénasszony leszek. Ezen nincs mit szépíteni. – jegyzem meg még mindig kissé dühösen, vagyis inkább úgy, mint egy durcás óvodás. – Egyszerűen csak haza akarok menni és nem akarok itt lenni. Gyűlölöm a kórházakat, ettől még inkább gyengének érzem magam. – vallom be a dolgot és érzem, amint egy könnycsepp végig gördül az arcomon. Nem akarok itt lenni. – Szeretlek, de haza akarok menni… - nem érdekel az se, ha abba belehalnék, de el akarok innét menni, nem akarom ezt a sok kábelt se és semmit se. Erős akarok újra lenni….

Nem akartam lefolytatni ezt a beszélgetést. Se most, se semmikor máskor, de előbb-utóbb túl kellett esni rajta, és talán jobb most, amikor még viszonylag tehetetlen, és még nem elég erős ahhoz, hogy teljes erővel adhassa ki magából a haragját. Nagyon jól tudom, hogy milyen az, amikor Kendra Fields igazán dühös, és senkinek nem kívánom, hogy Őrá legyen zabos. Márpedig, amikor rájön, hogy többé már nem vérfarkas akkor rettenetesen dühös lesz, legalábbis legelőször. Tartok tőle, hogy utána viszont magába fog fordulni vagy megint leissza magát pont, mint amikor újra találkoztunk. De talán így, hogy már a kórházban megtudja, és még azért odébb van, mire kiengedik talán jobban meg tudja emészteni a dolgot, és kevésbé fog szenvedni, amikor végre kikerül innét. Addigra talán én is elő tudok majd állni valamivel, amivel segíthetnék rajta. Tartok tőle, hogy a puszta jelenlétem sajnos kevés lesz ahhoz, hogy enyhítsem a fájdalmát. Valami olyat kellene felajánlanom neki, ami legalább olyan értékes vagy talán még többet jelent. Egyetlen ilyen dolog jár a fejemben, de abba sose egyezne bele. És én sem szívesen választaná azt az utat, ha van egy másik járható helyette...
- Nem sajnos nem az. - felelek neki nyugodt tárgyilagos hangon. Az egyik legrosszabb pillanatom az életben, hogy most így kell őt látnom, de nincs mit tenni, ami történt megtörtént. Most már együtt kell élnünk a dologgal vagy pedig valami ás megoldást találni rá. Mindene gyes szó, amit kimondok még az én szívembe is tőrként hasít nemhogy az övébe. Hazudhatnék, de ez amúgy sem az én reszortom másfelől pedig semmi értelme, mert megneszelné, hogy nem mondok igazat, ráadásul már Ő maga is kezdi érezni, hogy immár nem erősíti a testét a vérfarkas-méreg az ereiben. Az a Kendra Fields, akit régen ismertem, akit régen ismertek máskor is már nincs többé, legalábbis nem ugyanaz, akit egykoron ismertek. Az ellenségei megnyugodhatnak, mind azt fogja hinni, hogy Kendra-t már kivonták a forgalomból. Talán ezután már könnyebben élheti az életét, hogy ők nincsenek képben. Ráadásul lehet, hogy elveszítette a vérfarkas erejét, de többet nem kell szenvednie az átváltozás fájdalmától, ami még bennem is meglehetősen élénken él.
- Nem tudom. - feleltem neki tanácstalanul. - Azért mert én nem értem oda időben. - tettem végül hozzá keserű hangon. Igen. Ha gyorsabb lettem volna, akkor talán segíthettem volna neki, akkor talán nem halt volna meg, és nem úgy kellett volna visszarángatnunk a túlvilágról, mint ahogy tettük azt. DE ezen már nem tudunk változtatni, és nem is akarok. - Azért mert szeretlek. És mert nem hagyhattam, hogy így érj véget. - felelek neki határozottan. - Haza foglak vinni, de még nem lehet. Muszáj tovább gyógyulnod. Jelenleg azt se bírnád ki, hogy ha kicipelnélek azon az ajtón. - Tudom, hogy nem ezeket a szavakat várná, és, hogy talán túl kemény vagyok vele, de muszáj neki is erősnek maradnia, hogy ne törjön össze, most, amikor már a célegyenesben van, és minden esélye megvan arra, hogy felgyógyuljon. - Éljük az életünket, ahogy eddig is. - felelek neki nyugodt hangon egy fél-mosollyal. - Kendra Fields vagy. - cirógatom meg az arcát, ha hagyja. - A lány, akibe farkasként szerettem bele, és akit embernek is ugyanúgy fogok szeretni, mint, amikor vérfarkas volt.

Nem akartam itt lenni, azt kívántam, hogy bárcsak felébrednék. Bárcsak vége lenne ennek a rémálomnak és egyszerűen kiderülne, hogy még mindig farkas vagyok. De éreztem legbelül, hogy a társam elveszett és magam sem tudom, hogy miért vagy éppen hova. Meghaltam, talán nem kellett volna visszahozni. Egyszerűen csak nem értettem, hogy miért nem hagytak végre most már a halál karmai között. Elhiszem, hogy Theo szeret és képtelen lett volna csak úgy lemondani rólam, de ha a megérzéseim nem csalnak, akkor én meg azt nem tudom, hogy miként leszek képes élni farkasom nélkül. Az a társam nélkül, aki sose fordított nekem hátat, aki mindig mellettem állt és segített. Túl sok ember, vagy éppen csöppet se emberi teremtés fordított már hátat nekem, ezért is fájt annyira az, hogy nem volt többé velem, de a gyógyszerek is eléggé elnyomták az érzékeimet, így lehet tévedek és ez apró reményt adott. Alig vártam, hogy végre mindenki eltűnjön a szobából és csak Theo maradjon itt. Ő legalább választ adhat a kérdéseimre.
- Ne erőltessem meg magamat? Mond, hogy ez csak valami rossz vicc. – szólaltam meg eléggé erőteljesen, majd egy kisebb szisszenés hagyta el ajkaimat, amikor megpróbáltam kicsit feljebb ülni. Hülye ötlet volt, így inkább csak nem mozdultam meg, csak a szemeimmel követtem a párom közeledését, mintha csak ő lenne a reményem, az, aki elárulhatja azt, hogy tévedtem. Féltem belül, hogy a megérzéseim igazak, mert fogalmam sincs arról, hogy miként tovább vagy mihez fogok kezdeni… Egyszerűen csak elvesztem, legalábbis legbelül ezt éreztem.
Aztán végül megszólalt és elkezdett magyarázatott adni a kérdéseimre. Éreztem, ahogyan legbelül újra és újra kicsavarnak, majd a kezem ökölbe szorult és legszívesebben kitéptem volna magamból az infúziókat és minden egyebet, de még se voltam elég erős hozzá.
- Miért? Miért kellett így történnie? – kérdeztem szinte nyöszörögve és a kezembe temettem arcomat. Nem érdekelt semmilyen kábel se. Semmi, egyszerűen úgy éreztem, hogy megfosztottak attól, aki egykoron voltam. – Miért nem hagytatok inkább meghalni? Miért kellett megfosztani inkább attól, aki voltam? – nem érdekelt semmi se, hirtelen úgy éreztem, hogy el akarok innét menni. El akarok rejtőzni és a biztonságot jelentő házamba akarok kerülni. – Haza akarok menni. Theo, kérlek vigyél el innét. Nem akarom ezeket a csipogó hangokat tovább hallgatni. – lehet, hogy ostoba dolog ezt mondani, s úgy viselkedek, mint egy hisztis tinédzser, de nem érdekel. Egyszerűen csak el akarok innét tűnni és éreztem, ahogyan egy-két könnycsepp végig folyt az arcomon. Nem bírtam tovább. – Most mi lesz? Azt se tudom, hogy ki vagyok már… - talán túlzásnak tűnhettek a szavaim, de nem volt az. Egyszerűen csak úgy éreztem magamat, mint aki totálisan elveszett.

Napról-napra a gépek pityegését hallgatni, és közben azon töprengeni, hogy Kendra vajon mikor tér magához, még sokkal gyötrelmesebb volt, mint azt gondoltam volna korábban. Legalábbis pontosan arra a keserű érzésre emlékeztetett, semmit a sétányon is éreztem - a tehetetlenség dühére, egy méregre,a mi az ember minden porcikáját megfertőzi, akárcsak a rossz vér, ami az ereimben csörgedezik. Tehetetlen voltam, hisz képtelen voltam időben odaérni, és megmenteni őt, majd pedig képtelen voltam a saját erőmből visszahozni őt az élők közé...A gondolat, és a hozzá társuló érzés lassan, de biztosan mérgezte meg még a legszebb emlékeimet is vele kapcsolatban, a régi rossz emlékek, tapasztalatok, és a hozzájuk kötődő érzelmek pedig úgy kúsztak be az elmémbe mint valami gonosz, sűrű köd amely elől nincs hova futnia az embernek. Az orvosok mondták, hogy fel fog épülni, még ha csak lassan is, de ha őszinte akarok lenni, ez nem igazán nyugtatott meg miközben folyton csak vártam, és vártam, hogy végre kinyissa a szemeit, hogy biztosra vehessen, hogy tényleg túléli, hogy fel fog épülni idővel...
Mikor végre megtörtént hatalmas kő esett le a szívemről, és úgy éreztem, hogy talán van még esély arra, hogy a dolgok visszatérjenek a normális kerékvágásba egyszer. Még az sem tudta megzavarni a boldogságomat, hogy a gondolat újra, és újra a fejembe tolakodott, hogy valamit kezdenünk kell azzal, hogy Ő már csak szimpla halandó, én pedig egy halhatatlan hibrid vagyok...úgy éreztem, hogy ez annyira sokadlagos probléma, hogy bőven ráérek foglalkozni vele akkor, amikor végre kiengedik őt a kórházból. De mielőtt bármit is tehettem volna az orvosoké volt az elsőbbség. Némán figyeltem, ahogy vizsgálgatják őt, mintha nem lenne elég baja anélkül is, hogy még ezzel is kínozzák. Persze értettem, hogy mindez szükséges, és, hogy az Ő érdekét szolgálja főleg most, hogy már nincs meg benne a vérfarkasok lenyűgöző regenerációs képessége, ami jócskán előremozdíthatná a helyzetét. Türelmesen vártam hát, hogy végezzenek, és végre én is válthassak pár szót a párommal, még ha nem is zavarhatom sokáig... - Inkább ne erőltesd meg magadat. - feleltem neki egy kedves mosollyal, és finoman visszanyomtam az ágyra. Nincs még itt az ideje, hogy akárcsak felüljön.
- Semmi olyat, amire magadtól már ne jöttél volna rá. - feleltem neki mélabúsan egy keserű mosollyal megspékelve a szavaimat. - Igen. Meghaltál, és valami boszorkányféle rántott vissza a túlvilágról. - bólintottam a kérdésére, amiben már benne volt maga a válasz is. - Igen. Immár sima halandó vagy, akárcsak én voltam. Nem tudott úgy visszahozni, hogy megőrizze a vérfarkas képességeidet is, azért is gyógyulsz ilyen lassan. Sajnálom. - Nincs értelme, hogy akár egy pillanatig is hazudjak neki. A tények, azok tények, és ha én meg is próbálom eltitkolni előle a dolgot, akkor is rá fog jönni magától, ha már nem jött rá amúgy is. - Én sem tudom biztosa. Pár hete már biztosan. - feleltem neki elgondolkodva. Igen, ami azt illeti egy idő után, hogy bekerült ide az idő elvesztette az értelmét, és a nappalok egybefolytak az éjszakákkal. Már én se emlékeztem, hogy mióta tart ez a rémálom...

Kellett egy kis idő, mire sikerült rájönnöm, hogy a jó ideje hallott csipogás nem más, mint azt jelenti, hogy kórházban vagyok és a támadás, illetve a többi dolog nem csak a képzeletem szüleménye volt. Nem hibáztattam azért a nőt, amiért nem bírta helyre hozni a sebeimet, hiszen már nem először haltam meg, így biztos vagyok abban, hogy nem volt könnyű kiszedni a halálkarmai közül. Már azért is hálás lehetek, hogy egyáltalán élek, de akkor is eléggé rossz volt érezni azt, hogy minden egyes porcikám fáj. Mennyi ideje lehetek itt? S miért gyógyulok ennyire lassan? Megannyi kérdés cikázott a fejemre, de nem túlzottan volt időm végig gondolni, hiszen hamarosan orvosok lepték el a helységet.
Figyeltem őket, hagytam, hogy úgy rángassanak, mintha csak valami próbababa lennék, vagy akin éppen gyakorolják azt, hogy felismerjék a betegségek jeleit és utána kórképet állítsanak fel. Nem mozdultam meg, de nem is nagyon ment volna. Csak tűrtem az e fajta kínzást, majd amikor kérdezek, akkor igyekeztem kielégítő válasszal szolgálni nekik, de magam sem tudtam megmondani azt biztosa, hogy jó dolgokat mondtam-e vagy nem. De nem kérdeztek többet, így nem tévedhettem akkorát. Sajgott a fejem, így hamarosan meg is dörzsöltem, majd pedig Theo-t kerestem, hiszen tudtam, hogy itt kell lennie. Korábban már láttam őt, viszont nem éreztem úgy, mint korábban. Szívének ritmusa nem dobogott a fülemben, az illata nem ölelt körbe, ahogyan a belőle áradó nyugodtság se és a szeretet se, mintha valami nagyon megváltozott volna és ez egyre inkább megijesztett. Hamarosan pedig meghallottam a közeledő lépteket és megláttam a mosolyát, de a szemében valami más csillant. Fájdalom, aggodalom, esetleg szenvedés és még valami más? Azt hiszem, de már magam sem voltam ebben se biztos. Szavaira pedig lassan csak bólintottam, majd megpróbáltam feljebb ülni, mire egy apró sikoly tört elő a torkomból, hiszen túlzottan fájt minden porcikám.
- Mit titkolsz Theo? – kérdeztem tőle komolyan és reménykedtem abban, hogy nem fog hazudni. – Meghaltam, igaz? Egy nő hozott vissza engem, de a másik felem halott maradt? – kérdeztem remegő hanggal, hiszen a tényleg nem csal a megérzésem és a farkasom halott, akkor egy részem nekem is az lesz. Vele voltam teljes, most pedig marad az üresség. – Mióta vagyok itt? – kérdeztem tőle egy újabb kérdést és az elmémen egyre gyorsabban robogtak át emlékképek. Szerettem volna megállítani őket, de nem ment. Egyszerűen már képtelenség lett volna.

Kendra élt, az a boszorkány visszahozta. Megtörtént, az amit nem tudtam felfogni, és amiben magamban reménykedtem, amíg az élettelen testét tartottam. Elvesztettem, de mégis visszakaptam most Őt. De tartok tőle, hogy nem marad így, hogy ha nem sietek vele a legközelebbi kórházba. Kendra csak az életét kapta vissza, de nem maradéktalanul...immár csak szimpla halandó volt, már nem bírta a vérfarkasok képességeit, és így a gyógyító erejüket sem. Azt én vérem nem segíthet rajta. Nem vagyok vámpír, így csak az életét oltaná ki az ocsmány kevert hibrid vérem, ami az ereimben csörgedezik immár egy ideje. Így viszont nem tehetek mást, mint, hogy az emberi orvosok kezeire bízom, hogy meggyógyítsák. Végre egyszer valami hasznát is veszem az erőnek, amit az átváltozással kaptam, és jó célra is tudom használni. Sietek,a hogy csak bírok, de még most sem szabad megfeledkeznem arról, hogy óvatos legyek, és ne vegyen észre senki, semmi olyasmit, ami esetleg problémát okozhat, vagy plusz munkát adhatna. Így aztán a kórház közelében lelassítok, és normál emberi sebességgel rohanok be, miközben a súlyosan sérült lányt magamnál tartom. Kérdezik, hogy mi történt...hirtelen semmi más nem jut eszembe, csak az, hogy megtámadta egy megvadult kutya. Most jut csak eszembe, hogy mennyire ki volt ürülve az elmém, hogy még ezen se gondolkoztam, hogy milyen fedő sztorival álljak elő. Mindenesetre úgy tűnik beveszik...
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, amíg végre jött egy orvos, és elmondta, hogy bár Kendra állapota súlyos, de szerencsére időben kapott orvosi kezelést, és szakszerű ellátást így túléli az esetet, de időbe fog telni mire teljesen felépül. Csak komoran, de mégis megkönnyebbülve bólintottam a szavaira, majd felvették a szavaimat, és kifaggattak a baleset részeiről, amiket szerencsére várakozás közben sikeresen megálmodtam. Ezután pár napig ugyan nem mehettem be hozzá, de végül eljött az-az idő is,a mikor beengedtek. Nem szóltam hozzá, nem vagyok az a típus, de azért meg-megfogtam, és tartottam a kezét, hogy legalább így érezze, hogy itt vagyok mellette. Természetesen még mindig féltettem, és próbáltam annyit mellette lenni, amennyit csak tudtam, de sajnos az iskolai kötelességeimnek is eleget kellett tennem, de féltem őt egyedül hagyni. Végül sajnos jobb megoldás híján Bori-t kellett megkérnem, hogy segítsen. Naná, hogy egyáltalán nem lelkesedett az ötletért, de régen Ő is a mi társaságunkhoz tartozott, hárman alkottunk egy csapatot, és még ha nem is voltak puszipajtások Kendra-val, de az én kedvemért megtehetné. ~ Jól van. - felelte végül. ~ De ne felejtsd el, hogy be fogom hajtani még ennek az árát Rajtad! - egyezett végül bele, azt a cinkos vigyort villantva rám, amit sose szerettem, mert tudtam, hogy valamit tervez ilyenkor. Mindenesetre így legalább egy kicsit nyugodtabb voltam, és tudtam a tanulmányaimra koncentrálni, és végül sikeresen megmentettem a félévemet, még ha csak épphogy is. Persze mindene este rohantam vissza, a kórházba, amikor végeztem, és vártam, hogy magához térjen. Ma végre megtörtént...
Ma az ujjai végre megszorították az enyémeket, én pedig persze riadóztattam az orvosokat. Aggódva, de türelmesen szemléltem, ahogy vizsgálgatták, kérdéseket tettek fel neki. Még mindig nem tudtam, hogy miként fogom neki elmondani, hogy többé már nem vérfarkas, és, hogy miféle tervem van arra, hogy valamiképpen meg tudja magát védeni ezután is a régi ellenségeitől. Mindenesetre ez nem a mai este témája lesz. Nem akarom neki elmondani, hogy elveszítette azt amire a legbüszkébb volt, csak felizgatná, és tovább romlana az állapota. A vámpíros ötlet pedig végképp szóba sem kerülhet ma...Még gyenge, valószínűleg úgyse fogják engedni, hogy sokat legyek vele. Mikor az orvos, és az ápolók is távoztak, és Kendra felém fordult finoman elmosolyodtam mielőtt hozzáléptem volna. - Igen. Itt vagyok. - feleltem neki halkan. A kérdésre a vonásaim kissé megfeszülnek az emlékek hatására, de igyekszem nyugodt maradni. - Megtámadott egy vámpír mielőtt odaérhettem volna hozzád. Csúnyán ellátta a bajodat. - válaszolok a kérdésére, és nem véletlenül fogom ilyen kurtára a dolgot. Már ez is épp eléggé fel fogja izgatni, tartok tőle a múltjára való tekintettel...