- Suzie, tudod, hogy nem úgy értettem... emberek vagyunk, mindenkinek szüksége van társakra, társaságra. – és nem, az nem társaság, hogy egy kómában lévő ismerőse mellett dekkol és neki mesél, mert... akármennyire is megható, és értékelem az igyekezetét, képzelem, milyen nehéz lehetett számára, hogy hiába a megannyi történet és beszámoló, még csak a kisujjamat se mozdítottam válasz gyanánt. Elég sovány társaság lehettem... Nem mint ha annyira szurkolnék annak, hogy bepasizzon, vagy valami, de legalább egy-két barátot igazán szerezhetett volna a helyemre... Amíg fel nem ébredtem.
- Ami meg a lúzereket illeti, szerintem életem végéig se mosom le magamról, szóval kár az energiáért. – legyintettem, mert őszintén szólva, annyira nem is tudott érdekelni, mennyire tartanak menőnek, vagy sem. Az igazat megvallva annyira hú-de-menő szerintem sosem voltam, valahogy a bátyám mindig is népszerűbb volt kettőnk közül... Mondjuk mit csodálkozok – egy lány a legjobb barátom, szakács lett belőlem, és nem ügyvéd, vagy más, hangzatos, jól kereső üzletember...
- Jó, jó, nem festem. – emeltem fel a szabad kezem megadóan, jelezve, hogy részemről annyiban is hagyom a témát, nem kell megennie. Maximum időről időre emlékeztetem majd, nehogy a végén még megfeledkezzen róla.
Csak elmosolyodok a kérős megjegyzésén, de inkább nem válaszolok rá semmit – kényes téma, aminél a poénkodást könnyen félreértheti a másik, és veheti sértésnek, s bár tudom, hogy Suzanne nem az a könnyen sértődős fajta, de... inkább nem szeretnék kockáztatni.
- Rendben. – bólintottam a szavaira hálásan – Remélem, hogy minél előbb... – vicces dolog az élet, amennyire szerettem régebben otthon henyélni meg lustálkodni, semmittevéssel tölteni a délutánokat, most, hogy egyszerűen semmi dolgom nem akadt... sőt, szinte semmit sem volt szabad csinálnom, lévén az orvosok rám parancsoltak, hogy minél többet pihenjek, azóta valahogy képtelen vagyok megülni a fenekemen, és egyfolytában mehetnékem van. Gondolom, ha már újra szabad lesz, annyira megint nem fog már vonzani, hogy a városban csavarogjak...
Ahogy szóba kerül a testvérem és a hét évvel ezelőtt történtek, nem kerüli el a figyelmemet Suzie apró kis elszólása... legyen akár véletlen, vagy szándékos, keresem a pillantását, hogy ezáltal némán jelezzem neki meglepettségemet – nem számítottam rá, hogy ő is tudja... Vagy hogy ilyen mélységekig jutott a nyomozással. Mennyi mindent tudsz még, Suzie, amit nem akartam, hogy valaha is megtudj?
Nem kell már sokáig sétálnunk, hogy megérkezzünk a lakáshoz, én pedig kissé feszengve követem a szőke leányzót. Nem az ő hibája, egyszerűen csak világ életemben kertvárosi gyerek voltam, sosem éltem korábban ilyen helyen... Nem mondom, hogy nem fogom idővel megszokni, de az biztos, hogy furcsa lesz. Pláne, amikor a liften a legfelső szinthez tartozó gombot nyomja be.
- Húha... remélem, hogy nem sűrűn romlik el a lift, mert ide felcipekedni egy nagybeváráslás után... – hát az biztos, hogy jelen állapotomban egy körben biztosan nem menne ennyi lépcsőzés, bár fénykoromban is biztos kapkodtam volna a levegőt, mire felérek.
Amikor megérkezünk és kinyitja az ajtót, óvatosan lépek bentebb, hogy miután kibújtam a sportcipőmből, bentebb sétálájak néhány lépésnyit... igaz, megvárom, amíg Suzanne is elkészül a kis hazaérős rituáléjával, mert hiába kettőnké a lakás, számomra egyelőre teljességgel idegen, és azt sem tudom, merre kéne indulnom igazából, vagy mit merre is találok?

Csak egy rosszalló pillantást kap azért, amit mond, de nem mondok már semmit se. Még, hogy párnacsatázni szegényekkel. Még mit nem. Egész jó társaim voltak, illetve időközben lett egy négylábú lakótársam is. Tényleg arról nem is szóltam, hogy amúgy van egy kutya is. Remélem időközben nem lett allergiás rájuk, de nem tudtam az utcaszélén hagyni őt az egyik este, amikor hazafelé tartottam.
- Ahh, ezek szerint nem vagyok menő? Jó tudni, akkor ideje lesz találnod valami menő barátot, mert a végén még a „lúzerek” között maradsz.  – húztam kicsit  az agyát. Talán nem menő, talán az. Ki tudja, valahogy nem is érdekelt, hiszen elég volt az, hogy talpon maradjak az elmúlt hét év alatt. Ott volt az édesanyja, az hogy ő kómában feküdt és még nekem se ártott közben munkát találnom, elkerülni a gyámügyet és a többi szépséget. Miként bújtam ki alóla? Tényleg nem tudom már, s valahogy nem is akarok azokra az időkre gondolni. Végre teljes mértékben nagykorú vagyok, így egy szava se lehet senkinek se, nekem meg nem kell többé aggódnom ilyenek miatt.
- Nem lesz késő, ne fesd az ördögöt a falra! – talán kicsit túl erősen szóltam rá, de nem tehetek róla. Nem olyan téma volt, amiről szívesen beszéltem, ha nem volt muszáj. Nem akartam arra a sok borzalmas dologra se gondolni, amit eddig életem során láttam. Talán részben amiatt se ment olyan könnyedén, mert gyerekként csöppentem még bele, mondhatni részben az ilyen közegben éltem anya halála után, így láttam azt is, hogy a mocsok mögött van jóság is, még ha nagyon ritkán is. Azt hiszem talán ez az oka annak, hogy még nehezebb magam mögött hagyni.
- Valószínűleg igen, de még nem késtem el, meg amúgy se tolonganak az ajtóban a kérők, így nem kell amiatt aggódnom, hogy miként csillogtatnám meg a nem létező tudásomat. – rántom meg végül a vállaimat. Valaki szeret főzni, míg más nem. Declan régebben szeretett és szemmel láthatóan ez most se változott, így legalább nem kell attól tartania, hogy nem juthat be tőlem a konyhába.
- Majd adok, ettől nem kell tartanod, hogy nincs miből megvenni a dolgokat. Meggyógyulsz, s utána majd biztosan sikerül újra elhelyezkedned szakácsként is, addig meg ott az én félretett pénzem és a keresetem. – pillantottam rá mosolyogva, hiszen számomra ez tényleg nem gond, meg természetes is. Barátok vagyunk, vagy mi a manó. Nem pont emiatt akarnám cserben hagyni. Amúgy se szoktam túl sok mindenre költeni, meg végre akár normális kaját is ehetek, így semmi gond sincs.
Csak egy aprót bólintottam. Inkább azt nem mondom, hogy az emberek már egyre kevesebbet nevetnek mostanság, de legalább mi jól fogjuk érezni magunkat, efelől kétségem sincsen.
Nem mondok eleinte semmit se, hanem sokkal inkább őrlődöm. 7 éve kutattam és nyomoztam, elég sok mindenre rájöttem és talán eddig azt mondtam, hogy hiányoznak még darabok, amik igazak, de azt sose mondtam, hogy olyan darabok kellenek nekem, amikkel mást tudok betömni, hogy ne az igazság derüljön ki. – Ha akkoriban nem tudta, akkor nem hiszem, hogy később megtudta volna, hogy mibe is keveredett a testvéred… - csúszik ki a számon, de ennél tovább nem részletezem. Felesleges lenne, szerintem pontosan tudja már ennyiből is Tekergő, hogy többet tudok, mint amennyit mutattam. Jó vagyok a munkámban, viszont akik fontosak számunkra, azokat meg is védjük, ahogyan én is tettem. Ezért kellett tovább nyomoznom, hogy a családja neve ilyen téren ne túlzottan merülhessen fel. Kellett valami, ami azt támasztja alá, hogy Declan csak egy véletlen áldozat volt, nem pedig egy üzenet. Fogalmam sincs, hogy Declan valaha elmondta volna-e nekem, de ha nem, akkor azt hiszem keresztbe húztam a számításait.
- Eléggé nagy, de hát manapság legtöbb esetben ilyenekben élnek az emberek és nem kertes házakban, vagyis egyedül értelmetlen lett volna olyan helyre költöznöm. – főleg, hogy honnan akartam elmenekülni anya halála után. Könnyedén állunk meg a legfelső szinten, majd pedig az egyik ajtóhoz sétálok és kinyitom az ajtót. – Csak utánad. – engedem előre őt, ha pedig beljebb ment, akkor én is követem őt, hogy utána a táskát a helyére tegyem és végre kibújjak a kényelmetlen magassarkúmból.

- Igaz, párnacsatában is sokkal jobban helyt állnak. Ezekkel legalább lehet célozni, nem úgy mint a párnákkal. – tettem szóvá, szándékosan nem úgy értve, vagy azt kiemelve, amire ő gondolt valószínűleg.
- Jajj már, Suzie... ez a magányos farkas téma is csak leírva menő, meg a filmekben, könyvekben... valójában irtó unalmas és rossz, ha folyton egyedül van az ember. Nem is értem, miért akarsz az lenni... – tettem szóvá, nem mint ha én olyan hú-de-nagy társasági életet éltem volna az elmúlt években, de nálam sajnos nem saját döntés volt, ezt hozta a sors... és bármit megadtam volna azért, hogy legalább néha, valamit, vagy valakit érzékelhessek, vagy hallhassak a külvilágból, és ne egyedül, magamra maradva kelljen átvészelnem az egészet, mint akit valami homályos üveggömbbe zártak...
- Adok én, csak félek, hogy túl sokáig halogatod a dolgot. Hogy késő lesz... – sóhajtottam halkan, elvégre távol álljon tőlem, hogy siettessem, egyszerűen csak aggódtam érte. Most, hogy csodával határos módon felébredtem a kómától, nem akartam attól rettegni, hogy vajon mikor veszítem majd el őt... ha már úgy is sikerült szinte az egész családomat.
- Nem, egy újságírónak valóban nem... de egy nőnek azért illik, vagy tévednék? – kérdezek vissza, nem számonkérés végett, hisz tudom, hogy a főzés annyira sosem volt a szíve csücske, csak na... ha már ő így közelíti meg a témát, akkor máshonnan is nézhetjük. Amúgy meg tudom, én csak ne beszéljük, férfi létemre imádok a konyhában kotyvasztani...
- Rendben, azt akartam is kérni... És rajtam ne múljon, felőlem úgy is játszhatjuk ezt, hogy még előtted felkelek, és addig ki se teheted a lábad az ajtón, amíg nem reggeliztél... Csak ciki vagy sem, egy árva vasam sincs, szóval... – remélem érti a célzást. Szívesen átvállalom az itthoni főzőcskézős, meg a bevásárlós témát, hogy ezentúl ne legyen semmi gondja azon túl a kajával, hogy leül az asztalhoz és megeszi – meg esetleg néha besegít a mosogatásba mert azt nem szeretem – csak amíg nem dolgozok, addig sajnos kizárásos alapon ezt is neki kell finanszíroznia... mint minden mást.
- Még szerencse... milyen szar lenne az élet, ha már az ember saját magán se tudna nevetni, nem? – kérdezek vissza, és látom előre, jól fogunk szórakozni rajta. Még jó, hogy a sok megélt rossz ellenére ő sem veszítette el a humorérzékét.
Anyám látogatása kapcsán meg csak hallgatom, ám ahelyett, hogy valamelyik oldalra billenne a mérleg, a szeretném – nem szeretném meglátogatni kapcsán, csak nem akar semerre se... és érintőlegesen szóvá is teszem Suzie számára, hogy miért – értékelem, hogy ennyire igyekszik, de... ez attól azért kicsit komplikáltabb.
- Suzie... nem azért mondtam, hogy megbántsalak vele, egyszerűen csak...voltak olyan dolgok az életünkben, amiről nem tudtak a szüleink sem. Így hiába, beszélhettél akármennyit is anyával... Meglepődnék, ha ezekről a bizonyos dolgokról tudomása lenne. És jobb is így, hogy nincs... – szólalok meg, amikor ismét másfelé kezd nézelődni, nekem pedig igazából fel sem tűnik, hogy egy árva szót sem szólt, a gondolatai csak valahogy kirajzolódtak az elmémben. Azt meg még sem vághatom a fejéhez, hogy a bátyám drogügyletei miatt támadtak rám is annak idején...!
Mindegy is, inkább haladjunk, mert ha egyszer be is avatom mindezekbe, az valószínűleg nem a közeljövőben lesz... hanem majd akkor, ha már mindketten rég a hátunk mögött hagytuk ezt az egészet.
- Húha... szép nagy épület. – szólaltam meg, miután megálltunk, a portásra meg csak bólintottam... viszont hogy ezen belül merre található az ő lakása, azt még mindig nem tudtam, így csak köszöntem a portásnak, majd követtem tovább, amerre mutatta.

- Sok mindenre, de ezt te pontosan tudod. – pillantok rá mosolyogva, hiszen pontosan tudja, hogy régebben is képes voltam a plüsst magamhoz ölelni és úgy aludni. Főleg akkor, ha úgy döntött, hogy a másik ágy kényelmesebb. Mindig is szerettem bújni, s ha nem volt más, akkor jó lesz a plüss is, de most se fogom hagyni neki azt, hogy kilapítsa őket.
- Hmm, talán nem véletlenül vagyok magányos farkas? – kérdeztem vissza egy kisebb vállrándítás keretében. Sose meséltem arról, hogy lenne valakim, ahogyan a barátaimat se emlegettem sose, amióta magához tért. Nem azért, mert meg akartam volna kímélni, hanem nem túlzottan volt kiről beszámolnom. Valahogyan mostanság már nem ment a barátkozás, meg amit velük töltöttem el… Nos, maradjunk annyiban, hogy úgy éreztem azt Declannal eltöltött időből lopják el, én pedig mellette akartam lenni, hogy hátha egyszer érez, vagy hall engem és visszatér közénk, így pedig szép lassan a 7 év alatt magamra maradtam.
Csak lesütöttem a szemeimet, hiszen még mindig eléggé érezhető volt, hogy nagyon nem örül neki. Viszont még mindig életben vagyok, nem is vagyok összetörve, se megerőszakolva, pedig eléggé durva helyeken jártam már, a város sötétebbik oldalán is, de valahogy még se történt semmi baj. Abban pedig csak reménykedni tudok, hogy ez továbbra is így fog maradni.
- Ígérem megpróbálok másik területre vándorolni, de adj időt! – pillantottam rá kicsit morcosan és egy kisebb sóhaj is kicsúszott az ajkaim között. Megértem, hogy félt, hiszen fordított esetben én is ezt tenném, de pár hét nem volt elegendő ahhoz, hogy sikerüljön. Amúgy se olyan egyszerű erről a főnökkel se beszélni, de majd megteszem, amit tudok, csak legyen türelmes.
- Valóban nem, de egy újságírónak nem is kell tudnia főzni, ha nem olyan rovatról ír. – kuncogtam el magam, amikor meghallottam a folytatást. Csak egy picit megrázom a fejemet is hitetlenkedve, de a mosoly továbbra is ott bujkál az ajkaim szegletében. – Akkor majd bejelölöm neked a térképen, hogy merre van üzlet és piac, mert ha nem étel az asztalon mire hazatérek, akkor jobb, ha menekülsz. Nem veszítettem semmit se, még mindig sokat bírok enni. – jókedv pedig könnyedén kúszott vissza a beszélgetésbe, még ha nem is örökre.
- Látom még mindig meg van a humorod. – nevetem el magam, mert magam előtt látom, ahogyan a pletykák terjednek a házban a többi lakónál, mi meg szinte halálra röhögjük magunkat. Biztosan érdekes lesz, engem meg mások pletykái nem túlzottan érdekelnek. Eddig is suttogtak a hátam mögött. Fiatal, egyedülálló és még hasonló dolgok miatt. Mindenki kitalált valamit, néha pedig olyan érzésem volt, hogy jobban kellene fülelnem, hogy képben legyek a sajátéletemről, mert én valahol nagyon lemaradtam.
Az esős kérdésre nem feleltem, inkább csak folytattam a gondolatmenetet, mert biztos voltam, hogy idővel megérti azt, hogy mire is gondoltam. Közben néha őt fürkésztem, míg máskor inkább a talajt. Amikor viszont azt mondta, hogy nem érthettem, akkor villámgyorsan kaptam el a pillantásomat, mert nem akartam, hogy lássa mennyire rosszul esik az, amit mondott. Talán több mindent értek, mint ő azt gondolná, hiszen az édesanyjával is sokat beszéltem, de inkább hallgattam és próbáltam elrejteni azt, hogy milyen hatással is voltak rám a szavai. Amikor magához ölelt, akkor nem ellenkeztem, ahogyan a puszi ellen se, amikor pedig noszogatott, hogy induljunk el, akkor elindultam. Ha némán, akkor már némán ballagtunk, maximum néha elejtettem egy-két információt, hogy mit merre is talál. Hamarosan pedig egy magas épület előtt álltunk meg.
- Itt is lennénk. A portás tud segíteni, ha eltévednél.  – Igen, igazi álom lakás volt, bár annyira elegáns nem volt belülről, mint amennyire gondolnák, de legalább otthonos volt. S csak ez számít. Köszöntem a portán, majd pedig jöhetett a lift, a megfelelő emelet és onnantól pedig a lakásban való körbevezetés.

- Miért, mi másnak lennének, ha nem annak? – nézek rá ártatlan tekintettel, ami alapján nyilvánvalóvá válhat számára – nem, nem tervezem most sem babusgatni azokat a kitömött figurákat, se nem alvóstársnak nem hiányzik egyik se. Számomra megmaradnak a kispárna szerepkörben, mentse őket ahogy tudja.
- Miért vagy ilyen biztos benne, hogy így van? – kérdeztem vissza amolyan áll az alku, lássuk, ki a jobb módon, mert lehet, hogy ő jobban pörög mostanság – nem mint ha régen annyira félteni kellett volna – de szerintem elfelejtette, hogy gyakorlatilag 7 év esett ki az életemből, biztos számtalan olyan dolog akad majd, ami számára teljesen természetes, nekem meg tisztára kínai lesz. Nagyjából mint ha egy nagyra nőtt gyereket kapott volna a nyakába, aki most ismerkedik a világgal – újra...
- Olyan... – ismételem utána kelletlenül, mert annyi másról írhatna, erre pont a legveszélyesebb területet választotta a szakmán belül? Nem mondom, valahol szép teljesítmény, hogy ennyi éven át ilyen jól megúszta, hogy bármi nagyobb baj történjen vele, de ha már ő is ennyit aggódik mások biztonsága meg egészsége miatt, akkor igazán megállhatna és magába nézhetne egy kicsit, hogy saját magával sem kéne ennyire félvállról venni a veszélyt.
- Képzelem... – teszem hozzá, mert eszem ágában sincs leállni erről veszekedni, de akkor is nehezen fogadom el... Lehet hogy nem megy egyik napról a másikra, de így is, hány hete már annak, hogy felébredtem? És csöppet sem tűnik úgy, mint ha bármi változás is történt volna nála ilyen téren, vagy legalább komolyan elhatározta volna, hogy változtat.
- Ó, azt mondani sem kell. Tekintve, régen milyen „talpraesett” voltál a konyhában, gondolom, az elmúlt éveket nem azzal töltötted, hogy mesterszakáccsá válj. – csóváltam a fejemet, a mirelit kajájra meg csak legyintettem – Még szép, hogy finomabb, ahogy én csinálom! Szakács létemre elég gáz lenne, ha rosszabbul főznék... Amúgy ne aggódj, mire visszaérsz a munkádból, már hűlt helye lesz az összesnek! – biztosítom róla, csak találjak valami boltot, vagy ami még jobb lenne, piacot a környéken, hogy bevásárolhassak alapanyagokból. Nem is értem, hogy képes valaki megenni azt a szemetet, amit mirelit néven árusítanak... Lehet, hogy nincs teletömve mindenféle műanyaggal, de a fagyasztás során akkor is megváltozik az íze, állaga... és köszönőviszonyban sincs a frissen készült társával, semmilyen téren.
- Úúú, hát ez izgalmasan hangzik. Ha meg kérdezik, eddig hol rejtegettél, majd mondom, hogy a pincében tartottál bezárva, azért ez a gettós kinézetem. – tettem hozzá komolytalanul, jelezve, hogy részemről áll az alku, hülyíthetjük az összes szomszédot. Majd kitalálok még pár hasonlót, hadd menjenek a pletykák... engem úgy sem ismer senkit, szóval maximum Suzie feje égne attól, amiket visszahall, vagy gondolnak rólunk. Nem tudom, miért pont most, de eszembe jut, hogy a balesetem előtt épp hozzá igyekeztem egy szál virággal, milyen vidáman! És milyen lelkesen, elszántan, csak aztán a sors közbe szólt... Vajon mennyiben lenne más a jelenünk, ha egy nappal előbb szánom el magam? Vagy mondjuk egy héttel később történik a balesetem? Azt hiszem, ahogy sok mindent, már ezt se fogom soha megtudni, pláne, hogy miután annyi minden változott, jelen helyzetben nem érzem fair-nek, hogy ott próbáljam folytatni, ahol félbe szakadt a történet, így aztán elengedem a témát, hadd menjen...
- Hogy mi? Miért esne? – kérdezek vissza értetlenül, hisz az időjárás alapján valóban nem tűnt valószínűnek, hogy most kezdene rá. Nem mint ha nem lenne tipikus, magunkat ismerve, de most csak nem...!
Hamar kapcsolok, hogy nem éppen szó szerint értette amit mondott, s csak iszom némán Suzanne szavait, reménykedve, hogy tényleg igaza van.
- Igen, emlékszem... – feleltem csendben, de csak kényelmetlenül feszengve állok egyik lábamról a másikra, miközben Suzanne ujjait morzsolgatom szórakozottan – De... ez teljesen más helyzet, Suzie. Ezt te nem értheted... – ráztam meg a fejemet makacsul, nyilvánvalóvá téve számára, hogy olyasvalami információ is tudásomban van, amiről még valószínűleg ő sem tud, és ami eléggé más színezetet adhat az egész történetnek – vagy annak, hogy éppen ki hogyan viszonyul a másikhoz a családunkban... Ám ahelyett, hogy beavattam volna, inkább csak magamhoz húztam, amíg egy puszival illettem a homlokát, részben bocsánatkérésként a hallgatásom miatt, részben vígasztalásnak szánva, s ezúttal én voltam az, aki noszogatta – inkább menjünk tovább, mert így tényleg sose érünk haza.

Amikor meglátom a mosolyát, akkor az én arcomon is szélesebb lesz a mosoly és örülök annak, hogy nem lett semmi „baj” amiatt, amit mondtam. Biztos lenne olyan, aki ezt túlzásnak tartaná, de tényleg hiányzott minden és jó látni azt, hogy ezzel nem csak én vagyok így. Egy pillanatra még úgy is érzem magam, mintha csak visszacsöppentem volna a múltba, amikor nem kellett semmi „lényeges” dolog miatt aggódni.
Csak bólintok egyet, hiszen tényleg bejött a dolog, mert a jókedv könnyedén szippantott be minket.
- Hééé, még mindig nem kispárnának vannak! Nem ér őket összenyomni, se kilapítani!– csattanok fel játékosan, hiszen régebben is mentek a „harcok” emiatt. Ő ellopta, én meg ki a feje alól. Igazán ügyes voltam benne, mert szerintem 9/10 arány meg volt. Bár idővel mindig ki kellett találnom valami új praktikát, mert idővel mindig kiismerte, hogy már mire is készülök.
Fogalmam sincs, hogy mennyi cucca van még, de az biztos, hogy jó pár dolguk egy raktárban áll dobozokban, hiszen még se akartam kidobni őket, amikor annyira széthullott minden és attól a háztól is búcsút kellett venni. Én igyekeztem a menthetőket megmenteni, de mennyire sikerült azt már csak az ég tudja.
- Szerintem hamarabb mehetek én a te idegeidre, mint te az enyémekre. – vágtam egy igazán aranyos mosolyt, hiszen én szerintem mostanság jobban pörögtem, mint ő. Meg én eleve dolgozni is fogok, így nem sokat leszek otthon, hiszen nem lehet minden cikket otthonról megírni, de az biztos, hogy eleinte próbálok minél több időt eltölteni vele. Bár lehet, hogy pont azzal fogom az őrületbe kergetni, hogy mindig láb alatt leszek és nem adok neki elég teret. Majd csak eldől, hogy mi lesz a jó, meg úgyis szól, ha valami nem jó vagy túl sok.
Pár pillanattal később pedig megállunk, mert nem enged menni, én pedig kénytelen vagyok beszámolni a dolgokról.
- Csak akkor, ha olyan újságíró… - sütöm le a szemeimet, mert pontosan tudom, hogy mit gondol arról, amilyen a munkám főként. Persze vannak nyugisabb napok is, de legtöbb esetben eléggé veszélyesek voltak a napjaim. Amikor ismét megszólal csak sóhajtok egyet.
- Igyekszem változni és kevésbé veszélyesen élni, de ez nem megy egyik napról a másikra. – vallom be és közben picit egyhelyben topogok zavaromban. Figyelem őt, majd amikor megszólal, akkor egy pillanatra elgondolkozom. – Hmm, mondjuk ha jobban leszel, akkor főzhetnél valamit. Az elmúlt 7 évben már kicsit unom a mirelitkajákat, meg az állandórendeléseket, mert egyik se olyan finom, mint ahogyan te csináltad, de aztán meg eléggé nagy fiú vagy, hogy kitaláld miként is köszönd meg. – kacsintottam rá játékosan, hiszen ez szerintem nem újdonság számára, hogy rá bízom igazából a dolgot, mert tőle sose vártam el semmit se azért, ha valami jót tettem vagy segítettem. Köztünk ez szerintem természetes dolog volt, s ez most se volt másképpen.
Hamarosan pedig sikerül is elindulnunk, miközben az egyik utcáról a másikra kanyarodunk. Figyelem az embereket, az épületeket és hagyom, hogy a napsugarak gyengéden cirógassák az arcomat.
- Hmm, szerintem majdnem az összes szomszéd. Az eltitkolt férjem leszel. – szólalok meg kuncogva, majd mosolyogva pillantok Declannak. – Tiszta móka lesz, nem? Vagy nagyon zavar, ha annak néznek, mert akkor kiírom az ajtóra, hogy nem házasok, csak lakótársak. – pillantottam rá még mindig jókedvűen, de amúgy tényleg érdekelt, hogy mit is gondol, hiszen amikor történt a balesete, akkor valamit mondani akart, részben azért is akart mindenképpen olyan későn átjönni, de sose tudtam meg, hogy mit. És talán ez örökre így is fog maradni.
Hamarosan pedig én lassítom be a sétánkat, mert megállok ellőtte. Az se zavar, hogy túl váratlan volt és majdnem frontális ütközés lett belőle. Csendesen hallgatom azt a pár szót, amit mond, majd az égre tekintek fel.
- Mi lesz akkor, ha esni fog? – kérdezek vissza kissé idiótán, hiszen hétágra süt a nap. – Nem lesz olyan, esni eshet, de a család mindig is család marad. Én láttam azt, hogy mennyire szeret téged, ahogyan láttam a mosolyát is, hogy miként derült fel akkor, amikor elárultam neki, hogy magadhoz tértél. – mondom neki komolyan, majd egy aprót az ajkamba harapok és a földet figyelem. – Az anyák számára mi mindig kisgyerekeik leszünk, mindegy mennyi idősek vagyunk, vagy éppen mekkora szenvedést kell átélniük, de sose fognak hibáztatni minket semmiért se igazán.  Ott voltam, amikor anya meghalt. Szenvedett, de a szemében a határtalan szeretet ott volt, pedig egykoron én üldöztem el félig apát azzal, hogy többé nem beszéltem vele... tudod… - apáról úgyis tud, hiszen akkoriban még velünk volt. Nem könnyű beszélni róla, de ha ezzel lelket tudok önteni belé, akkor megteszem és csak elfordítom a fejemet, hogy ne lássa Declan a könnycseppet a szemem sarkában, vagy legalábbis igyekszem elrejteni előle...

- Óóó. – mosolyodok el somolyogva, jóleső érzéssel, és hirtelen újra tizenévesnek érzem magam, mint ha visszarepültünk volna az időben, és sosem történt volna semmi tragédia kettőnk életőben. Amikor még olyan gondtalan volt az élet, amikor az volt a legnagyobb bajunk, hogy egy tanár pikkel ránk a suliban, vagy hogy rosszul sikerült a dolgozat... A fene gondolta volna, hogy egyszer még visszasírom azokat az időket.
- Lehet, de ahogy látom, bejött. – legalábbis a játékos visszavágásával úgy tűnik, célrt értem.
- Nekem? Ugyan semmi... Gondolom még mindig ugyanolyan jól funkcionálnak kispárnaként, mint régen. – feleltem hozzá hasonló komolysággal, mert hát na, legyünk őszinték... lehet, hogy a lányok imádják babusgatni meg gyűjteni őket, de a fiúk nagyjából kisiskolás korukra kinövik az ilyesmit, és inkább passzoljuk őket a kistesónak. Vagy akinek nincs – mint például nekem – az nemes egyszerűséggel száműzi őket az ágyneműtartóba. Bár tekintve, hogy már a régi házunk sincs meg... azt hiszem kár ilyeneken rágódnom, nem csak a régi plüsseimnek, de nagyjából minden cuccomnak búcsút inthetek, azt hiszem...
- Majd igyekezni fogok... nem túlságosan láb alatt lenni, vagy az idegeidre menni. – ettől konkrétabbat azonban nem akarok ígérni neki, mert szerintem ha a saját házunkba költöznék vissza, ilyen idő után ott is időbe telne, mire ténylegesen otthon érezném magam. Tekinve, hogy nem csak egy város képes sokat változni ilyen hosszú idő alatt, hanem egy-egy otthon is... itt pedig tényleg minden új lesz, a környékkel, meg minden mással. Kíváncsi vagyok, vajon mennyi időbe fog telni...
Hamarosan pedig jön is Suzanne kis elszólása, amitől egyből gyökeret ver a lábam, akármennyire is menne tovább a drága... addig nem engedem, amíg ezt nem beszéljük meg. Vagyis amíg nem számol be róla részletesebben...
- Ejha... nem tudtam, hogy újságíróként ilyen messzire elér az ember keze. – mondjuk a szakácsokat se kell félteni, azok is nagy kárt tudnak okozni, elég csupán véletlenül valami „extra” hozzávalót keverni a kajába.
- Igen, tudom... – vallom be kelletlenül – de még mindig nem örülök neki. De ezt úgy is tudod. – legalábbis amikor korábban felmerült, hangot adtam a véleményemnek, mert miért pont előtte titkolnám – Én... nem is tudom, mit mondhatnék, Suzie. Talán egy köszönöm... de annyiszor mondogattam már, mióta felébredtem, hogy lassan olyan semmitmondó szavacskává avanzsál, mint a „szia, hogy vagy?” kifejezés. – azt is csak mondogatja az ember, udvariasságból, de sokszor nem is igazán érdekli, hogy a másik mit felel rá, egyszerűen csak „kötelező” ezzel indítani a társalgást.
- Majd... igyekszem kitalálni valamit amivel meghálálhatom. Vagy ha van ötleted, akkor ne kímélj, rendben? – pillantok rá, bár őt ismerve... rám hagyja a nehezebb részét, és törhetem a fejemet, hogy kitaláljak valami jót, mert van egy olyan érzésem, ha lenne is bármi ilyesmi, úgy is túl szerény és jószívű ahhoz, hogy megossza velem.
A menjünk-már tekintetére csak sóhajtva biccentettem a fejemmel, hogy jól van, nem bánom... igaz is, ha már gyalog megyünk, nem ártana még estig hazaérni, pláne, ha másnap Suzie dolgozni megy... mert az egy dolog, hogy én aludhatok ameddig akarok, de ő?
- Egyébként vicces lesz... már látom előre, szerinted hányan fognak házasoknak hinni minket? – elvégre nem olyan gyakori, hogy egy olyan férfi és nő lakjon együtt, akik se nem rokonok, se nem egy pár, csak barátok... most így hirtelen nem is rémlik, volt-e példa ilyesmire az ismerőseim körében. Hát, legalább majd lesz min jókat nevetni.
Váratlanul ér, amikor elém toppan, kis híján neki is megyek a lendülettől, így viszont csak értetlenül pillantok le rá. Az előbb ő akart annyira tovább haladni, most meg pont, hogy ő nem enged? Csak hallgatom mozdulatlanul, szórlanul, amit mond, és tudom, érzem, hogy igaza van... Igaz, ahogy megérzem az arcomon a kezét, az utca forgataga szelyett inkább az ő íriszeit szemlélem, mint ha azokban megtalálhatnám a választ a kérdéseimre.
- De mi van akkor, ha nem...? – kérdezek vissza óvatosan, mert én is szeretném, ha igaza lenne, ha úgy lenne, amit mond... de attól még ott lebeg a levegőben egy lehetséges másik végkifejlet is.

- Minden… - vallom be alig hallhatóan, mert lehet idiótán hangzik a dolog, de ez volt az igazság. Az egész hiányzott. Senki se tudta őt pótolni semmilyen értelemben. Mondhatni mindenkit elüldöztem magam mellől. Azt hiszem a bájos és ártatlan arc ellenére ehhez nagyon is jól értek.
- Hééé, nem szép dolog ezt mondani. – löktem meg őt játékosan, ahogyan sétáltunk hazafelé. Reménykedtem abban, hogy idővel sikerül neki is az otthonának tekinteni a helyet. A szobáját meg majd berendezzük, elmehetünk majd körbenézni a boltokban is. – Amúgy meg mi bajod a plüssökkel? Az elmúlt évek alatt egészen hű társak voltak.  – pillantottam rá komolyan, hiszen régebbe is imádtam gyűjteni őket és ez most se volt másképpen. Nem kellett nekem drága ékszer, vagy mindenféle puccos dolog, hogy levegyenek a férfiak a lábaimról. Elég lett volna egy egyszerű, de annál inkább sokkal beszédesebb plüss, viszont ezt Tekergőn kívül szerintem nem sokan tudták rólam. De ez meg szerintem nem volt gond, hogy nem igazán ismertek ilyen téren se mások.
- Pontosan, ez gondolom nem olyan nagy kérés, meg régen is eléggé otthon érezted magad a szobámban. – pillantottam rá mosolyogva, így reménykedtem abban, hogy ez most se lesz másképpen. Maximum, ha valami kelleni fog még, akkor elmegyünk venni. Ruhákat tuti kell, mert csak egy kettőt vettem, mert féltem, hogy nem lesz jó megint a méret mindenből.
Én mennék tovább, amikor elszólom magam arról az apró információról, de ő megtorpant, így engem is kicsit visszaránt, hiszen a kezemet se tudom kiszabadítani. Mondhatni fogságba estem, mint régebben is párszor, amikor valamit nem akartam elmondani, de ő mindenképpen tudni szerette volna és hasonló dolgok. A várost, az utcákat figyelem, de rá nem nézek és nem is felelek. Inkább csak topogok egy helyben is kicsit talán meg is rántom, hogy inkább menjünk, de helyette állunk és ő újra megszólal.
- Ha újságíró az ember és jó ismeretségei vannak, akkor sok mindent képes elérni. Másrészt meg azért, mert bíztam abban, hogy egyszer magadhoz térsz. S ha esetleg én már nem lettem volna itt, akkor legyen majd hol laknod. Pontosan tudod, hogy bármikor meghalhattam volna az elmúlt hét év alatt, így talán annyira nem meglepő. Talán csak ez is segített bennem tartani az erőt. – hadartam el végül, majd óvatosan pillantottam rá. Mondhatni olyan nézéssel „Hogy nem mehetnénk végre inkább?”. Miért lényeges az, hogy miért tettem ezt? Azért, mert ezt éreztem helyesnek és szükségesnek. Ennyi… Megannyi ok lenne talán magyarázatnak, de nem akarom untatni se, vagy esetleg kínos helyzetet teremteni.
- Ő is fél… - szólaltam meg egy kisebb habozás után, majd most én álltam meg, de úgy, hogy szemben álljak vele. A szabad kezem pedig Declan arcára siklott. – Egy anyai szív sok mindenkit képes a szívébe zárni és szeretni. Fél attól, hogy talán őt hibáztatod azért, hogy a távollétedben nem védte meg a családotokat és még megannyi démon kísérti őt, ahogyan talán téged is. Féltek, viszont lehet, hogy egymás démonai, sebeire ti vagytok a gyógyír… - nem beszéltem túl hangosan, de ő biztosan érthette. Nem mozdultam meg, csak fürkésztem őt. Én bármit megadnék azért, hogy újra láthassam édesanyámat. Láthassam a szenvedései közben is megcsillanó szeretet és féltést, de már többé nem tehetem meg…

- Mármint? Pontosan micsoda? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, hisz nem voltam biztos benne, hogy mire is gondol... vagyis inkább mondhatjuk úgy, hogy túl sok minden jutott eszembe, és lehet, hogy még így se lesz köztük az igazi ok. Az, hogy egymással töltjük az időt? A közös csavargás? A kézen fogás? A beszélgetések? Vagy úgy az egész együtt?
- Hogy értve ne számítsak rá? Tiritarka színes lányos dolgok, egy rakás plüssfigura, gyertyák, a kedvenc tinibandáid képeivel kiplakátolt hálószoba...? – kérdeztem vissza nevetve, szándékosan eltúlozva, cukkolva egy kicsit – Azért szép is lenne.. ennyi idősen Spice Sirls plakátok a falon, Backstreet Boys szól a rádióból non-stop... – költöttem tovább a mesét, oldalra sandítva, hogy milyen képet vág hozzá? Hátha sikerül következtetnem belőle, hogy mennyire járok távol az igazságtól, bár amilyen szerencsém van, lehet a végén még kiderül, hogy beletrafálok, és aztán csak leshetek.
- Jó, jó, értem... szóval érezzem otthon magam, igaz? – foglaltam össze a lényeget pár szóban, ahogy tovább battyogtam mellette. Az igazat megvallva még magam sem igazán voltam biztos benne, hogy mit szeretek, vagy mit nem... illetve azt tudom, hogy régebben milyen volt az ízlésem, vagy mi mennyire zavart, bosszantott, de hogy az elmúlt évek mit változtattak rajta, abban még magam sem vagyok biztos.
- Mi? Ez... ez most komoly?! – torpantam meg, ahogy Suzie szóvá tett egy újabb apró, de annál fontosabb információt a lakás kapcsá. Nem is mozdultam, amíg nem szolgált valami magyarázattal, ha már csak úgy elejtette az infót, és lévén, hogy még mindig fogtuk egymás kezét... nem engedem, de nem ám, amíg nem avat be részletesebben, így aztán pillantgathat jobbra-balra, mint ha azt próbálná kideríteni, merre megyünk. Dee úgy is ráérünk, nem igaz? Én meg attól jobban ismerem – legalábbis ismertem, szeretném hinni, hogy nem változott annyit azóta, hogy ne állná meg a helyét az állítás – hogy megtévesszen ilyesmivel.
- De... de miért? – kérdeztem teljes értetlenséggel – Hiszen kómában voltam... és azt se tudhatta senki biztosra, hogy valaha még felébredek, vagy sem. Egyáltalán hogy sikerült az aláírásom nélkül ilyesmit elintézni? – nem volt a hangomban semmi vádaskodás, vagy indulat, egyszerűen vagy olyan szinten sikerült meglepnie ezzel az egésszel, hogy nem igazán tudtam hová tenni magamban ezt az egészet. Attól függetlenül, hogy valahol végtelenül megérintő gesztus volt tőle.
- Értem. – felelem szűkszavúan, diplomatikusan csak azért is függőben hagyva a dolgot, csak hogy minél előbb elhessegethessük a témát, és már épp kezdeném azt hinni, hogy sikerült, amikor Suzie újra megszólalt, én meg a kérdése hallatától akarva-akaratlan, de egy szempillantás alatt lefagytam. Most én voltam az, aki kerülte a tekintetét, csak meredt az utca túlvégébe, mint ha valami roppant érdekes dolgot látna, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni – jobb híján csak alig észrevehetően bólintottam neki. Hisz minek tagadjam, ha úgy is igaz?

Örülök annak, hogy nem faggat tovább anyáról, hiszen sose tudtam igazán beszélni róla. Elzártam magamban az érzéseimet, ahogyan a fájdalmat is. Azt mondják, hogy az élet természetes rendje történt meg, hiszen a szülő ment el hamarabb és nem a gyermek, de akkor se volt ez természetes semmilyen értelemben. Nem érdemelte meg azt, hogy ennyit szenvedjen, de mégis reményt és szeretet adjon még az irányomba, ahogyan még a halálhoz is fiatal volt. Még szinte én se voltam felnőtt európai időben mérve se, amikor a keze már csak élettelenül hullott le az arcomról, miközben a másikat fogtam, hogy utána a könnyek utat törjenek maguknak. Nem akartam most azokat a sebeket is feltépni.
Ha a vihar nem is egyből, de idővel csillapodni kezdett, de szerencsére az időjárás nem gondolta azt, hogy ő inkább viharos időre vált. A madarak éneke kellemesen töltötte meg még ezt a rémes utcát is, hiszen az volt. Emlékeztem arra, hogy milyen érzés volt megtalálni őt, hogy mennyire nem segített senki se, inkább csak elfordultak, mintha nem számított volna Declan élete, pedig nagyon is számított két családnak is. Talán nincs minden rendben, még mindig túl sok érzés kavargott mélyen legbelül, de magam sem tudtam, hogy melyikkel mit kellene kezdeni és elijeszteni se, illetve bántani se szerettem volna őt.
Csak bólintottam egyet, hogy én irányítok, hiszen tény, hogy én jobban ismerem az „új” várost, hiszen néha egy-két hónap leforgása alatt is sokat változik, akkor 7 év alatt mennyit? Meg amúgy se tudja, hogy merre vettem egy lakást, így jobb, ha tényleg inkább én mutatom az irányt, mert leginkább arra vágyok, hogy innen messzire kerüljünk. Nem biztonságos se neki, se nekem.
- Talán, de az is lehet, hogy csak hiányzott ez. – pillantottam rá mosolyogva, hiszen mind a kettőben volt igazság. Régebben is néha kézen fogva sétáltunk. Főleg akkor, ha valamelyikünk a másikat valahova el akarta nagyon ráncigálni és a másik véletlenül se tudjon másik irányba menni. Nem csoda, hogy talán régebben nem túlzottan hitte el senki se azt, hogy csak barátok vagyunk, és az is lehet, hogy részben nekik volt igazuk, csak mi vakok voltunk, aztán pedig az élet közbe szólt. Ki tudja.
Csak egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat, amikor a régi szobám is szóba kerül. – Azért már olyan dolgokra ne számíts túlzottan. Másrészt meg azt szeretném, ha te is jól éreznéd magad ott, így ha bármi nem jó, akkor szólj, vagy csak tegyél ellene. – rántottam meg a vállaimat, majd egy aprót az alsó ajkamba haraptam, hogy miként is folytassam. Nem akartam lerohanni, de mivel féltem attól is, hogy esetleg akkor tér magához, amikor én már nem leszek hála a munkámnak, így van egy kisebb trükk ennél a háznál.
- Igazából részben a te otthonod is ez. Úgy vettem, hogy a tiéd és az enyém. – vallom be óvatosan, miközben a földet pásztázom, majd sietve pillantok körbe, mint aki csak azt akarja megfejteni, hogy merre is kellene menni, de nem nézek rá, hiszen ki tudja, hogy miként fogja ezt érteni. Én inkább csak elővigyázatos akartam lenni, illetve ha esetleg majd szeretne munkába állni, akkor már a lakás dolog is meg van oldva, majd csak új iratokat kell csináltatni.
- Ha nem szeretnél, akkor nem megyünk. Anyudnak direkt nem szóltunk róla, hogy legyen meglepetés. Csak az orvosokkal beszéltem. – nem akartam azt, hogy úgy érezze kényszer lenne bármi is. Kicsit megköszörültem a torkomat. – Félsz attól, hogy mit szólna neked? – pillantottam végül rá óvatosan, hiszen talán nem meglepő volt a kérdésem, mert már az édesanyjától is hallottam korábban hasonló aggodalmakat, de szerintem mind a ketten feleslegesen aggódnak ilyeneken.

Elég volt elcsípnem a tekintetét ahhoz, hogy tudjam, jobban járok ha inkább meg se szólalok, úgy is csak olaj lenne a tűzre – helyette hát bölcsen hallgattam, és még annyi bűnbánat  is szorult belém, hogy a tekintetemet a földre szegettem, mint valami kisfiú, akit pont vacsi előtt csíptek süticsenésen a konyhában...
Legalábbis amíg nem jön az ovisokat megszégyenítő alakítása ezzel a táska-földhöz vágós, duzzogva az utca közepén dekkolós magánszámmal, amivel nemigen tudok mit kezdeni... Nem mint ha eddig nem lett volna elég kínos a helyzet, de így? Te jó ég... Hát ez most kissé váratlanul ért, ráadásul félő, hogy kiestem a gyakorlatból, hogyan is kéne kezelni egy ilyet igazából. Nem mint ha előtte olyan hisztis típusnak ismertem volna meg Suzanne-t, de na! Úgy látszik, bármit szólok most, csak tovább rontok a helyzeten, pedig már eddig se túl rózsás!
Amikor pedig megtudom, hogy az édesanya sincs már az élők sorában, az eddig sem épp túl jó kedvem is egy csapásra változik még szarabbá, mert hiába reagálok erre is, úgy tűnik, túlságosan is elvakítja most a düh ahhoz, hogy normálisan reagáljon rá. Vagy úgy bármit is ezen a flegma vállvonogatáson kívül. Csak sóhajtok egyet, hát legyen, már épp feladnám, amikor társaságunk akad, én pedig mielőtt meggondolnám, mit teszek, már rántom is magammal Suzanne-t, mielőtt felkeltenénk a másik érdeklődését.
Mire elhaladna mellettünk, Suzanne már nagyban azzal van elfoglalva, hogy rajtam vezesse le az elmúlt évek felgyülemlett dühét, így csak vet ránk egy pillantást, majd ahelyett, hogy leállna aggodalmaskodni, hogy minden rendben van-e, inkább szemellenzősen, tekintetét elfordítva siet tovább. Én meg csak állok, mint valami rakás szerencsétlenség, Suzie dühének céltáblája, mielőtt csillapodni kezdene a kiborulás, miután pedig úgy látom, sikerült lenyugodnia úgy-ahogy, magamhoz ölelem szótlanul, mint a régi szép időkben. Csak akkor mosolyodok el halványan, amikor valamivel később ő is viszonozza a gesztust.
- Jól van, te irányítasz. – bíztam rá magam, elvégre az én tájékozódási képességem úgy tűnik, elég defektes egyelőre, jobban járunk mindketten, ha ő irányít, amikor pedig meglátom a felém nyújtott kezet, mosolyogva meg is ragadom.
- Mielőtt újra elcsatangolnék, mi? – kérdezem szórakozottan, megszorítva finoman az ujjait.
- Nézd Suzie... tekintve, hogy máshová nemigen tudnék jelenleg menni... nem hiszem, hogy bármi gond lenne vele. – igazából ha a kanapé szélét megkapom, vagy egy matracot az egyik sarokban, már az is bőven több és jobb, mint ha az utcán kéne töltenem az éjszakát, pláne így, hogy lassan vége a nyárias időnek, és jön a takony ősz...
- Abból kiindulva, hogy régen milyen otthonosan rendezted be a szobádat, nem hiszem, hogy bármi ilyesmivel gond lenne. – fűzöm hozzá, de még ha lenne is kivetni valóm benne, attól még az ő háza, túl sok beleszólásom akkor sem lehetne... nem is akarok igazából. Inkább igyekszem hamar összekapni magam annyira, hogy valami munkát találjak, meg összespóroljak annyit, hogy valami saját kuckót béreljek, csak hogy ne kelljena nyakán élősködnöm, amikor már így is többet tett értem... értünk, mint azt bármi is várta volna.
- Aha... jó. – az igazat megvallva még mindig eléggé kétes érzéseim vannak a látogatás kapcsán, és talán ő is érzékelheti, hogy annyira nem kerek a kép. Míg az egyik felem másra sem vágyik, mint hogy újra láthassam anyát, addig a másik még mindig retteg attól, hogy hogyan fogadja, igazából egyik fia a felelős a másik elvesztéséért... és viszont. Hangosan ellenkezni viszont nem fogok, pláne, miután végre úgy tűnik, oszlani kezdenek azok a sötét fellegek az előbbi után...

- Esetleg szólj a kórházban a recepciós pultnál, hogy a szőkeség ne aggódja halálra magát?! – pillantottam rá szikrázó tekintettel. Szerintem még kész szerencse, hogy pillantással nem lehet fájdalmat okozni, se senkit megölni, mert most biztosan nem volt éppen kedves találkozás az, ha egy pillanatra a pillantásunk összefonódott. Ahhoz túlzottan is felhúztam magam, vagyis nem tudom, hogy mi lenne a jobb szó rá, mindegy is.
Látom ahogyan arcát a tenyerébe temeti, amikor a táskámat is magam mellé csaptam, dobtam, részletkérdése igazából, hogy mi is történt szegénnyel. Legszívesebben hozzávágnék valamit, mert nekem ne mondja azt, hogy fordított esetbe nem kapott volna szintén szívrohamot, vagy nem aggódta volna halálra magát. Jó, lehet, hogy kicsit túlzásnak tűnt az adott helyzetben, de vannak olyanok, akik sokáig tűrnek, elhallgatnak dolgokat, míg végül egyszer csak túl nem csordulnak és akkor robbannak minden miatt, ahogyan most is.
- Szerinted?! – kérdeztem vissza, mégis mi lenne? Hmm, tényleg én lennék hirtelen ebben a helyzetben a rossz, vagy az, aki túlreagálja ezt az egészet? Ennyire nem értené azt, hogy miről van szó?
Amikor visszakérdez, hogy mit mondtam, akkor csak sietve kapom el a pillantásomat. A földet figyelem és egy pillanatra még a szemeimet is lecsukom, hiszen emlékszem arra, hogy milyen érzés az, amikor akit a világon a legjobban szeretünk, akinek az életünket is köszönhetjük elveszíteni… Tudom, hiszen ott voltam. Fogtam a kezét az utolsó pillanatban is, amikor egyszer csak a gép jelezte, hogy a halálangyala ott járt érte… Nem akartam feladni… Otthonba akartak adni, aztán… Igazából már magam sem emlékszem arra a kavalkádra, hogy pontosan mi is történt, vagy miként úsztam meg az otthont.
Arra pedig, amikor részvétet nyilvánít csak alig láthatóan megrántom a vállaimat, majd sietve törlöm le a könnyeimet is, amiket ő nem is láthatott, hiszen a hajam is eltakarta előle, meg inkább a földet bámultam azokban a pillanatokban, mintsem őt. Sok minden történt, amíg nem volt itt, és talán még nem is kellett volna elmondanom neki. Vélhetően előbb vagy utóbb magától is rájött volna a dologra.
Egyszerűen már nem bírtam tovább, mintha most jött volna el annak a pillanata, hogy megrepedjen a rés, amelyik azt mutatta, hogy mennyire jól vagyok. A balesete, a testvére és anya halála, az édesanyja összeomlása… Talán még magam sem értem igazán, hogy miként voltam képes megállni a lábamon és talpon maradni, de most… Egyszerűen csak nem bírtam és az ütések is inkább ennek szóltak, mintsem az eltűnésének, idővel pedig abba is maradtak, mert nem akartam fájdalmat okozni neki.
Neki dőlök, mint valami idióta kicsit szipogva, amikor viszont megérzem az ölelését, akkor mintha hirtelen valami megváltozna. Oly régóta hiányzott már az ölelése, a közelsége. Nem mozdulok meg, inkább csak hagyom, hogy ahogyan régen is képes volt megnyugtatni azzal, ha a karjaiba zárt, hogy most is így legyen, hiszen így lesz? 7 év alatt ez nem változhatott meg. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje állhattunk ott, mire én is köré fontam a karomat, s nem is ellenkeztem a simogatása ellen se. A percek múlnak, és idővel pedig a vihar is kezd elülni. Mintha szép lessen még a régi dolog működne. Eleinte csak bólintottam. – Rendben… - szólalta meg alig hallhatóan, majd kibújtam az öleléséből. A táskámat sietve kaptam fel, majd felé nyújtottam a kezemet, ha elfogadta, akkor megfogtam a kezét, ha nem, akkor csak visszaejtettem magam mellé.
- Arra kell menni. – mutattam neki az irány. Vissza is mehettünk volna a kórházba, mert ott parkoltam le, de majd reggel elmegyek az autóért. Ha annyira sétálni szeretne, akkor mehetünk gyalog is. – Nem túl nagy a ház, vagyis nem annyira, mint régen, de otthonos. Remélem tetszeni fog. – szólaltam meg végül egy kisebb habozás után. – Holnap meglátogathatjuk édesanyádat is. – tettem még hozzá, majd egy eléggé halovány mosollyal néztem rá, a szabad kezemmel pedig megtöröltem az arcomat, hiszen nem volt semmi kedvem könnyes ábrázattal végig gyalogolni a városon. Szerintem így is eléggé nyilvánvaló, hogy nem olyan régen még sírhattam, de pont nem érdekel mások véleménye ezzel kapcsolatban.  

- Könyörgöm, Suzie, mégis hogyan szóljak, ha telefonom sincs? Ha te sem tudtál volna elérni engem, akkor fordítva mégis hogyan? Graffitizzek a kórház falára? Füstjelek? Postagalambok...? – vagy szóljak a recepciós pultnál, vagy csak szimplán maradjak a seggemen, tudom... utólag könnyű okosnak lenni, és most már valahogy röhejesen bugyutának tűnt az az ötlet, hogy kínomban hagyjam a várakozást és induljak el... 7 évig elvoltam egy ágyban, aztán hetekig egy szobában, nem kibírtam volna még egy órát a lépcsőn dekkolva?
Suzanne táskája a földön landol a hiszti közepette, én meg csak a tenyerembe temetem az arcomat, és azt kívánom, bár lenne nálam most fényképezőgép! Vagy legalább olyan telefon amivel lehet képet készíteni... Tuti, hogy az orra alá tolnám a következő ilyen kiakadása során, vagy ami még jobb, mondjuk albumot készítenék belőle. Képzelem, mennyire imádná – imádna érte.
- Nem ez... akkor áruld el kérlek, hogy micsoda? – azon kívül, hogy idióta barom voltam amiért szó nélkül elkóricáltam, és ha nem feküdtem volna kómában annyi éven át, akkor most minimum a táskájával püfölne, vagy olyan taslit kapnék hogy a fal adná a másikat.
- Igen, ahhoz, mert azt legalább tudom, hogy hol van, nem úgy, mint az újat, és... mi... hogy mit mondtál? – kezdtem bele nagy lendülettel, igaz, amikor eljutott az agyamig az apró információmorzsa, egy csapásra elakadt minden szavam, ahogy megtudtam – elveszítette az édesanyját.
- Én... én nem tudtam. Sajnálom... részvétem. – tettem hozzá csendesen, és akárhogyan is éreztem magam eddig, biztos, hogy ez még egy jó lapáttal rárakott az egészre... Apa eltűnt, a bátyám és az anyukája meghaltak... holott egyik sem volt annyi idős, hogy ez indokolt legyen. Anya egészsége romokban... mi minden változott még? Mit vészeltek át a többiek, amíg én semmit sem érzékeltem a külvilágból?
Furdalt a kíváncsiság, hogy megkérdezzem, mégis mi történt? Vagy mikor? Hogyan...? Hisz egész fiatalos volt az anyukája, azonban a mostani állapotban egyszerűen nem hogy szó nem jön ki a számon, valahogy ide illőnek sem érzem, ilyesmiről faggatni. Majd talán egyszer... ha lecsillapodtak a kedélyek, vagy ha úgy látja jónak, elmeséli.
Az utca közepéről hamar egy épület kiszögellésének takarásában találjuk magunkat, igaz, én naiv... azt hittem, hogy a veszély érzékelve Suzanne is egy csapásra abbahagyja a műsort. Nos, tévedtem, ennek pedig a mellkasom látja a kárát, még ha igyekszem rezzenéstelenül állni, hogy kiverekedje magát... Hát, esélyesen nem fogok mostanában hason fekve aludni, úgy érzem, tekintve, mennyire szar kondiban vagyok még mindig majd’ egy évtized ágyban tengődés után.
- Én... – nem tudom, mit is mondhatnék, amit nem mondtam már eddig is, vagy ami megváltoztathatná a véleményét. Elmondhatnám még százszor, hogy sajnálom, de mint ha csak a falnak beszélnék, holott elsőre is őszintén gondoltam... így csak állok, lesütött tekintettel, a járda aszfaltját fixírozva, mígnem lassan le nem áll a verekedéssel, és dől nekem helyette.
És ahogy néhány pillanattal korábban a régi emlékek, úgy most a roppant, súlyos érzések jönnek akarva-akaratlanul, ahogy egy szempillantás alatt megvilágosodok arról, a mostani kiborulás mögött nem csupán annyi állt, hogy nem vártam meg a kórházban... hanem a balesetem óta elfojtott hét évnyi aggodalom is most tört utat a felszínre, én pedig egyből elszégyellem magam, amiért ennyire nyilvánvaló az egész, én pedig ennyire nem vettem észre...
Miután majdnem egy fejjel magasabb vagyok tőle, nem esik nehezemre magamhoz ölelni, átölelve a vállait, amíg csitul egy kicsit a zaklatottsága, nem is szólok egy szót sem, csak óvatosan simogatom a haját, hátha segít megnyugodni, legalább valamennyire.
- Menjünk haza. Rendben? – szólalok meg végül, szinte suttogva, hisz azt hiszem, talán az lenne a legjobb megoldás jelen helyzetben.

- Nem az a bűn, hogy sétálni akartál, hanem az, hogy nem is szóltál róla! Egyszerűen csak eltűntél, ez a baj, hiszen elérni se tudtalak volna telefonon! Szerinted mennyire izgultam amiatt, hogy hamarosan megcsörren a telefonom, mert a papírodon rajta a számon és esetleg valami bajod esett, emiatt értesítenek engem?! – hadartam el a dolgot, hiszen eléggé pipa voltam még mindig. Kicsit még fújtattam is, mintha hirtelen az elmúlt évek alatt felgyűlt félelmek, elnyomott érzések most törtek volna maguknak utat. Mintha csak ez lett volna az utolsó olyan mozzanat, ami képes volt ezt kiváltani belőlem, hiszen kár lenne tagadni, hogy az elmúlt 7 évben nem éreztem hasonlóan magam. Nem voltak álmatlan éjszakáim, mert féltem attól, hogy egyszer megcsörren a telefon, de jó hír helyett rosszal fognak hívni a kórházból.
- Nem ez a lényeg Declan! – s még a földhöz vágtam a táskámat, mint egy kis pisis, akire rájött éppen a toporzékolhatnék és az, hogy mindent a földhöz vágjon. Nem fogom megtiltani azt, hogy nem mehet az utcára, nem mehet valahova. Én csak annyit kértem, vagyis próbálok rávilágítani, hogy mivel még nem épült fel teljesen, így talán annyira nem nagy kérés az, hogy legalább szóljon, vagy legyen elérhető. Jó azt is tudom, hogy a régi telefonja inkább használható önvédelmi eszköznek, mint telefonálásra, de akkor meg ne tűnjön el csak se szó, se beszéd!
- A régi házunkhoz?! Azt a házat évek óta nem láttam! Anya halála után eladtam… - csúszik ki az ajkaim között ez az aprócska információ, amit eddig nem is kötöttem az orrára, hogy amúgy anya meghalt, így mondhatni egyedül maradtam, hiszen apámat a lelépése óta nem is láttam. Én pedig valahogy képtelen voltam visszamenni oda, miután totálisan üressé vált. Hirtelen ridegnek és sivárnak éreztem…
Amikor magával ránt, akkor még idejében kapok a táskám után, hogy az ne maradjon az utca, a járdaközepén, hiszen nem szeretném, ha valaki felkapná és minden papíron és minden dolgom eltűnne. Pontosan tudom, hogy olyan környéken vagyunk, ahol nem kellene lennünk és mérgemben még nem is kapcsolok arra se, hogy esetleg pontosan azért ránt magával az árnyékba, mert valami olyat látott. Pedig, ha eszembe jutott volna, akkor inkább játszottam volna csend királyt, amíg haza nem érünk, meg talán otthon is, vagy a szomszédok örömére ott robbant volna a bomba. Bár azt hiszem, hogy Tekergő jobban járt, hogy utcán voltunk, mert itt annyira még se volt totálisan vészes a helyzet, mint esetleg kíváncsi szempárok elől elzárt terepen lett volna.
Nem akartam összetörni őt, de attól még volt egy kisebb ereje az ütéseimnek. Nem érdekelt, hogy fáj-e neki. Talán még kicsit azt is akartam, hogy fájjon, hátha akkor átérzi, hogy nekem mennyire fájhat.
- Akkor meg? – csak ennyi bukik ki, majd a táska ismét a földön landol, miközben előle dőlök. A kezem a mellkasán pihen és most már a fejemen is, mint valami idiótaság. – Én csak… - mi? féltem őt? Félek attól, hogy az új világ még túl ismeretlen számára és baja eshet? Félek attól, hogy az élet visszaadta őt, de utána el is veszi tőlem könnyedén? Miért kegyelmezne meg, ha még anyát is elvitte szenvedések közepette, mintha csak a sors fintora lenne, hogy mindenkinek baja esik, aki fontos számomra. - Sajnálom... - suttogtam szinte a mellkasának.

Az igazat megvallva egy kissé elbizonytalanodtam a duzzogását látva... na jó, nem kicsit, teljességgel tanácstalan voltam, hogy mégis mihez kezdjek vele, így, hogy ilyen elutasítóan reagál, mint valami hisztis óvodás. Pedig még ovisnak se volt ilyen.
Csak egyik lábamról a másikra nehezkedve vizslatom a környéket idegesen, nem-e jön valaki olyan, akinek nem kéne... Mondjuk nem mint ha annak annyira örülnék, ha minden járókelő megbámulna minket, legalábbis ezen a környéken nem akarom felhívni a figyelmet magunkra... elég volt hét éve. Annak is csúnya vége lett.
- Csak elegem volt a bezártságból, olyan nagy bűn ez? Nem számoltam azzal, hogy eltévedek! – replikáztam a kiakadására, elvégre ő napi szinten jött-ment a városban, míg én az ébredésem óta nélküle még csak a rehabilitációs osztályt sem hagytam el, nem hogy a kórház épületét. Tömény fertőtlenítő szag, fehér és fogkrémzöld csempe, egy rakás beteg és sérült ember... igazán felemelő.
- De nem esett bajom... – tettem hozzá – Vagy azért, mert egyszer történt, ezentúl az utcára sem mehetek ki felügyelet nélkül? – kérdeztem vissza letörtem, mert értem én, hogy aggódik, de... felnőtt vagyok. Nem valami kisgyerek... és akármennyire is imádom, és vagyok hálás azért, hogy ennyit áldoz rám az idejéből, de attól még nem vagyunk összenőve...
- Nem tudom... előbb vagy utóbb csak visszataláltam volna a kórházhoz. Vagy a régi házatokhoz... vagy a miénkhez... a sulihoz... Annyira azért nem nagy a város, hogy ne találjunk egymásra. – vagy nem tudom, bármi olyan helyszínt kerítettem volna a városban, amit mindketten ismerünk és meghatározó az életünkben. Mert gondolom, úgy is ilyen helyeken keresett volna, ha nem kerülök elő ilyen hamar... vagy tévedek?
Szerencsére túl sokáig már nem kell tétlenkednem szöszi őrangyalom viselkedése miatt – szerencsétlenségemre azért, mert olyasvalakit vélek felfedezni az egyik közeledő alak arcvonásaiban, aki egyike volt az utolsó látott arcoknak a balesetem előtt. Nem is teketóriázok sokat, már ragadom is meg Suzie-t a karjánál fogva, hogy gyorsan fedezékbe vonuljunk, takarva őt is, hátat fordítva az utcának... tudom, nem egy életbiztosítás, de ha felismer az illető, az még kevésbé lesz az, úgy érzem... Nem csoda, hogy olyan félve pillantok csak néha-néha hátra a vállam fölött.
- Hééé!  Aucs... nyugi már! – hátrálok egy lépést, ahogy nekiáll a mellkasomat püfölni, nem mint ha olyan kegyetlen fájdalmas lenne, csak kellemetlen... Nem mint ha nem érdemelném meg, de a fenébe is! Pont itt? Már épp nyúlnék, hogy elkapjam a kezeit, de aztán meglátom a könnyes tekintetét, és csak hagyom lehullni a karjaimat a törzsem mellé... hadd verekedje ki magát, ha attól csökken benne ez a fene nagy feszültség, vagy megnyugszik legalább egy kicsit, ha ellenkeznék, azzal úgy is csak tovább szítanám a tüzet a veszekedéshez.
- El tudom képzelni... – dünnyögtem végül az orrom alatt megadóan, és nagy volt a kísértés, hogy az orra alá dörgöljem, én nem csak látam, egyszer már át is éltem, amik valószínűleg mindkettőnk emlékei közt lepörögtek... De tekintve, hogy ő volt az, aki rám talált? Az sem lehetett épp kellemes.

Biztos voltam abban, ha nem róla lenne szó, akkor olyan szép fejmosást kapna, hogy szerintem percekig le se lehetne lőni és a másik fejében már az is megfordulna, hogy egyáltalán vettem-e levegőt. Nem sokszor szoktam kibukni, eléggé békés teremtésnek tartom magamat és sok mindent lenyelek. Ritka az a pillanat, amikor mások előtt megmutatnám azt, hogy mennyire is sikerült kibuknom és hasonló dolgok. Most viszont képtelen voltam eltitkolni, szerintem, ha kinyújtottam volna a kezemet, akkor könnyedén lehetett volna látni, hogy mennyire is remegek az elmúlt órák idegességétől.
Már szerintem az is haladás volt, hogy nem vágtam kupán a telefonommal, vagy nem kezdtem el vele kiabálni, helyette inkább tiszta gyerekesen forgolódtam, topogtam egy helyben, hogy utána inkább levágjam magam a járdára. Nem érdekelt, hogy mennyire bámulnak meg az emberek, de éreztem, ha közelebb megyek, akkor olyat fogok netán tenni, amit nem akarok vagy éppen mondani. Még az se érdekel, amit mondott vagy, ahogyan a nevemet kiejtve megfordult. Mintha hirtelen nem számítana semmit se és ismét ötéves lennék, aki ha bevágja a hisztit, akkor leül és nem mozdul meg. Ami talán most is igaz volt, csak annyi különbséggel, hogy részben mind a kettőnk érdekében is cselekedtem így.
Csak picit felhorkanok arra, amit mond. Még szerencse, hogy nem direkt jött ide, mert akkor kitekerném a nyakát, hogy totálisan megőrült-e, hogy egyből ide kellett jönnie. Viszont valahogy a több órás keresgélés után csak fortyogtam tovább. Néha idegesen túrtam a szőke tincseimbe, miközben párszor egy-egy mélyről jövő sóhaj hagyta el az ajkaimat.
- És akkor vágjunk neki az ismeretlennek? És ha bajod esik, akkor hogy talállak meg?! Erre nem gondoltál? – csattantam fel kissé talán túl hevesen, de nem bírtam józanul gondolkozni, egyszerűen túlzottan is elvakított a lilaköd. A táskám cipzárját is szinte feltéptem, kész csoda, hogy nem ment tökre, majd idegesen vágtam be a telefonomat. Az se érdekelt, hogy ez még inkább nyilvánvalóvá tette azt, hogy nagyon-nagyon pipa vagyok rá, vagyis nem tudom, hogy mi lenne a legjobb szó rá. Egyszerűen csak túlzottan aggódtam és túl sok végkimenetel futott át az agyamon, hogy miként találhatok rá, de egyik se volt éppen szívet melengető.
Mondhattam volna, hogy még szép, hogy többet nem fog ilyet csinálni, mert akkor csípet fog kapni. De szerintem a pillantásom is elárulta azt, hogy mennyire nem díjaztam jelenleg ezt a tettét, se azt, amit mondott. Nem akarom megfojtani se, de ha ennyire városba akar menni, akkor szóljon előtte, vagy legalábbis akkor kell egy másik telefon, amin legalább elérhetem, ha már lesétálni támadna kedve a térképről.
A következő kérdésére nem reagáltam, inkább csak makacsul ültem tovább, de mielőtt még esetleg a vállamra tévedt kezét lerázhattam volna dacosságomban, azelőtt már rá is szorított a vállamra. Aggódva akartam hátra pillantani, de mire esélyem is lett volna rá, addigra már fel is rántott a földről és hamarosan már egy ház takarásában voltam, közé és az épület közé beszorulva.
- Fogalmad sincs, hogy mennyit aggódtam érted! Több, mint két órán kerestelek, erre itt találtalak meg!!! – mondtam szinte dühösen és kicsit a kezeimmel a mellkasát vettem „kezelésbe”. – Van fogalmad arról, hogy milyen rémképeket láttam, Declan?! - pillantottam rá könnyes tekintettel, hiszen nem azért haragudtam, mert sétálni akart, vagy mert pont itt bukkantam rá, hanem amiatt, hogy minden szó nélkül eltűnt…

Teljesen beleveszek az emlékekbe, szinte sokkol, fogva tart, nem enged szabadulni egészen addig, amíg társaságom nem akad. Amikor meghallom Suzanne hangját a nevemet kiáltani, az szinte egy szempillantás alatt ránt vissza a valóságba. Igaz, túl sok napfény nem látott a kórházi szobámban sem, de most talán még ahhoz képest is sápadtnak tűnhetek.
- Suzie...? – fordulok hátra, kissé holdkóros módjára, és egészen felderül az arcom egy röpke pillanatra – amíg meg nem látom, hogy mennyire ideges, utána azonban hiába próbálnék megszólalni, a reakcióját látva egy árva hang nem jön ki a torkomon.
- Én... én... – kezdenék bele, magyarázkodva, amikor megpördül, toporog, majd duzzogva levágja magát ott ahol van, a járda közepén, én meg csak pislogok nagyokat meglepetten.
- Én... nem akartam ide jönni. Csak... csak eltévedtem. – vallottam be végül, akármilyen kínos is ez az egész mindazok ellenére, hogy ebben a városban nőttem fel.
- Suzie? – pillantottam le rá, de úgy tűnik, túl nagy a méreg ahhoz, hogy érdekelje amit mondok, így csak egy sóhajtást követően próbálkozok tovább – Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam. Én csak... egyszerűen tanácstalan voltam, oké? Csak vártam és vártam, és akkor eszembe jutott, hogy elindulok eléd, legalább előbb találkozunk, és... nem számítottam rá, hogy így elkerüljük egymást. Vagy hogy ennyire aggódni fogsz... Vagy hogy ilyen dühös leszel... – tettem hozzá alig hallhatóan, bár nem voltam benne egészen biztos, hogy a legkisebb mértékben is meghatja, amit mondok. Így ezúttal rajtam volt a sor, hogy tanácstalanul toporogjak, amíg ő tovább ücsörög a földön.
- Többet nem fog előfordulni, ígérem. – tettem még hozzá, mert mégis, mit mondhatnék? Hogy ha akartam se tudtam volna szólni neki, hiába van meg a telefonszáma? Az enyém így is le van merülve évek óta, ráadásul egyenleg sincs rajta semmi, szóval nagyon nem lettem volna kisegítve vele. Azt meg már inkább említeni sem merem, hogy leszámítva az elmúlt pár percet, milyen kellemesen telt az időm. Pláne, hogy ő meg épp, hogy nem rágta le minden körmét idegességében.
- Suzanne... – vált egyszeriben sokkal sürgetőbbé a hangom – Tudom, hogy haragszol, de nem haragudhatnál rám valami... biztonságosabb helyen? – kértem óvatosan, vállára téve a kezem, közben pedig aggódva körbepillantottam, hogy nem-e jön valaki... Amikor pedig megláttam az utca túlsó végéből egyközeledő alakot, akinek néhány pillanattal később a vonásai is kirajzolódtak előttem, szinte reflexből szorítottam rá Suzie vállára ijedtemben – hogy mielőtt még kiakadhatna miatta, vagy szóvá tehetné dühében, karon ragadva talpra rántsam és sietve magam után rángassam a legközelebbi épület takarásába, mielőtt még az „ismerős idegen” is felismerhetne, ki is vagyok? Más sem hiányzik, mint hogy a bátyám után most Suzanne is miattam váljon a céltáblájukká.

Szerintem ennyire még sose estem pánikba, mint amilyenbe most csöppentem. Úgy éreztem, ha nem találom meg Declant záros időn belül, akkor talán az idegeim fogják feladni a szolgálatot. Kerültem már igen nagy slamasztikába hála a munkámnak és annak köszönhetően, hogy nem bírtam sose megülni a fenekemen. Viszont nagyon úgy néz ki, hogy a saját életemet, vagy testi épségemet annyira nem féltettem, mint az övét. Egyszerűen csak nagyon reménykedtem abban, hogy legalább vigyázni fog magára. Rendben van, ez nem egy New York, de attól még sok veszélyes ember szaladgál ezeken az utcákon is, ahogyan az elmúlt évek alatt sokat is változott szerintem, meg nagyobb is lett. Bár utóbbit nem mondanám biztosra, hiszen én nem túlzottan foglalkoztam azzal, hogy esetleg a városhatár arrébb került-e vagy ne, a tábla úgyis emlékeztetni fog rá, meg volt jobb dolgom is, mint ezt figyelemmel követni.
Sietve indultam el az egyik irányba. Nem tudnám megmondani, hogy miért pont erre jöttem, mondhatni csak megérzés volt, hogy erre kell keresnem őt. Az emberek néha eléggé furán néztek rám, amiért leszólítottam őket, hogy esetleg nem látták-e a képen szereplő férfit. Még szerencse, hogy volt róla friss kép, hiszen régivel nem sokra mentem volna most. Az meg csak hab volt a tortán, hogy pont egy kórház elől tűnt el. Ezek után még inkább meg van a véleményem arról, hogy mennyire foglalkozathatnak a betegekkel vagy figyelnek rájuk.
A nap egyre inkább kezdett a horizonthoz közeledni, de még mindig világos volt szerencsére. Szerintem lassan egy órája kerestem őt, amikor is egyre inkább úgy éreztem, hogy muszáj felhívnom a rendőrséget, ha nem találom meg. Közben nem is figyelem, hogy merre haladok, egyszerűen csak a lábaim vezetnek, nem figyelem azt se, hogy esetleg a tömeg kicsit ritkulni kezd, mert letértem a gyalogosok által túlzottan kedvelt utcáktól valamelyik irányba. A telefonomat sietve halászom elő, de hát nem is értem, hogy mit vártam? Egy hívást, egy üzenetet? A papírokon talán rajta van a számom, vagyis volt olyan, amelyikre ráírták. Csak tudnám, hogy merre van. Miközben a telefonomat babrálom sikeresen majdnem fellökök egy idős néni, mire sietve kérek elnézést. Már éppen megkérdezném, hogy merre is vagyok, amikor lefagyok. Pontosan tudom, hogy melyik ez a környék, de nem értem, hogy miként is keveredhettem ide. S hirtelen még az se tűnik fel, hogy mennyire ki vannak az idegeim, hiszen már legalább két órája keresem Tekergőt. Sietve pillantok körbe és eléggé lassan teszek meg egy-két lépést, amikor is megpillantok egy ismerős alakot.
- Declan?! – szólalok meg úgy, mint aki nem hiszi el azt, amit lát. Ha esetleg megfordul közben a neve hallatára, akkor idegesen túrok a hajamba és sietve indulok el felé, de végül aztán hirtelen megtorpanok, mintha a lábam nem mozdulna.
- Te…. Te…. – mutogatok felé, majd inkább csak megperdülök a tengelyem körül, egy helyben topogok és láthatja rajtam azt, hogy rohadtul nem vagyok jókedvemben, míg végül az idegeim tényleg megadják magukat és hamarosan ott a járdaközepén egyszerűen csak leülök, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga.
Ha nem tudnám azt, hogy vélhetően ő sincs jól, meg még nem is gyógyult meg teljesen, akkor szerintem most a telefonom már régen felé repülne. Az se érdekelne, hogy hol találja el őt, vagy éppen darabokra törik-e a készülék, de inkább csak megadtam magam a gravitációnak, mintha ezzel akarnám megakadályozni azt, hogy neki essek...

||A paprikás hangulatról a kocka gondoskodik és fog is még később...

Mit mondhatnék? Minél inkább igyekeztem, annál inkább sikerült olyan helyekre, utcákba tévednem, ami egyáltalán nem volt ismerős... pedig azok után, hogy az egész életemet itt éltem le, és azt hittem, ismerem minden négyzetméterét, mint a tenyeremet... nos, tévedtem. Elég nagyot.
Egy idő után aztán már feladtam azt, hogy azon stresszeljek, hogy keveredjek vissza a kórházhoz, csak az esélytelenek nyugalmával mentem, amerre a lábam vitt. Élvezem az indiánnyár kellemes, késő délutáni szellőjét, hagytam, hadd ragadjanak magával a hangok, az illatok, a város pezsgése... Tekintve, hogy az ébredésem óta el se hagytam a kórház területét, ami azért valljuk be, elég ingerszegény környezet, most egész pezsdítően hatott rám ez a nagy szabadság, a változatosságról már nem is beszélve. Még csak amiatt se aggódtam, hogy hogyan akadunk majd Suzie-val egymás nyomára, mert... minek? Hirtelen olyan feleslegesnek tűnt ilyesmin aggódni, hisz tudom, hogy úgy is minden rendben lesz. Egyszerűen túl szép minden, hogy ilyesmi rondítson bele. Azt meg honnan tudhattam volna, hogy ő korántsem látja ennyire derűsen a helyzetet, és milyen kétségbeesetten kutat utánam?
Hálát adtam az égnek, hogy a héten  rászántam magam, hogy legalább egyszer megborotválkozzak, így most csak pár napos borosta fedi a képemet, nem pedig több hetes szakáll... tekintve, hogy milyen kevés cuccom van, vasas meg egy lyukas garas se, a végén még azt hinnék, hogy valami hajléktalan vagyok. Mondjuk valami harapni valót lehet, hogy nem ártana keríteni hamarosan, nem mint ha a kórházi kajától különösebben el lettem volna ragadtatva, szakács vagyok, pláne hárklis arra, hogy mit akarnak megetetni velem, de legalább tolták az orrom elé menetrend szerűen, nem magamnak kellett észben tartanom, hogy ideje harapni valamit. Mert lehet, hogy az én fejemből könnyen kimegy, de a gyomrom nem ilyen feledékeny – sajnos.
Az utcán bandukolva még vidám fütyörészésbe is kezdek, igaz, megbámulnak érte néhányan, de most még ez sem tud különösebben zavarni, ahogy pedig jobbra-balra nézelődök, hamarosan ráébredek a tényre – én ismerem ezt a környéket! Csak azért tűnt olyan furcsán ismerősnek, mert sokat változott – az apró facsemeték egész nagy fává változtak, a sövények, virágok is teljesen más köntösbe öltöztették a környéket, ahogy néhány új üzlet, vagy felújított épület is. De felismertem köztük azokat, amik az elmúlt évtized során sem változtak, ettől pedig ismét jobb kedvre derültem. Egészen addig, amíg két tömbbel később cserben nem hagyott az emlékezetem, és a kellemes, kertvárosias környék helyett egyszeriben azon a lepusztult környéken találtam magam, amerre annak idején Suzanne-ék házához indultam. Gyalog. Mert lekéstem a buszt, miután apa az utolsó pillanatban csípett el, hogy beszélni szeretne velem. Végül csak közbeszólt a sors, és nem tudtam meg, mit is akart, ellenben én se jutottam el soha a tervezett úticélomig.
Hiába volt az utca kihalt, gyanúsan csendes, a tarkómon mégis egyre fentebb kúszott a félelem alattomos érzéke, hirtelen pedig úgy éreztem, mint ha földbe gyökerezett volna a lábam, mozdulásra képtelenül álltam egy helyben, a tekintetemmel abba az irányba tekintve, ahol 7 éve észrevettem – követnek. Mielőtt pedig bármit is csinálhattam volna, az emlékek, amik eddig is oly hiányosan és homályosan éltek az emlékezetemben, újra elkezdtek leperegni a lelki szemeim előtt.


|| Dobókocka, én így szeretlek ♥

A lépéseim egyre gyorsabbak lettek, hiszen látni akartam már őt, és a karjaiba zárni, illetve közölni vele a jó hírt, hogy holnap találkozhat az édesanyjával is. Declan címének a papírokon régóta már az én új címem volt megadva, hiszen ott tudtak elérni, ha bármi történt volna, illetve a telefonszámon is meg volt adva a kórházban. Már éppen a bejárati ajtón mentem volna be, amikor megtorpantam egy pillanatra, mert hirtelen eszembe jutott az is, mintha azt beszéltük volna meg, hogy itt fog kint várni. Jó pár perc eltelt így, mire tényleg sikerült ezt előkotorni az emlékezetemből, amikor pedig ez tudatosult bennem, akkor pedig egyenesen a recepcióhoz rohantam, vagy mi a manónak hívják azt.
- Declan? Declan?! – csak ennyit bírtam kinyögni, de hát már engem és őt is eléggé jól ismerték. A hölgy csak pislogott rám, mert hirtelen nem értette, hogy mitől mehetett el az eszem. – Merre van?! – böktem oda még egy kérdést, hogy hátha akkor eljut a tudatáig, hogy mit akarok. A nő sietve kezdett el pötyögni a számítógépben. Nem kérdezett már semmit se, mert szerintem látta rajtam, hogy vagy nem tudnék válaszolni rá, vagy az egész kórházat lassan fel fogom kelteni, ha újra megszólalok a hangerőmmel.
- Meg kapta a zárójelentést, elengedtük. Tudomásom szerint kint várt Önre. – szólalt meg óvatosan a nővér.
- Maga szerint, ha kint ücsörögne, akkor most itt kérdezném azt, hogy merre is van? – pillantottam rá nem túl barátságosan, míg végül a hajamba nem túrtam idegesen. – Komolyan maguk ennyire figyelnek az emberekre? Kint ücsörög valaki, de nem is tőrödnek vele?! – csattantam fel újra, de már a választ nem vártam meg, hanem csak kiviharoztam a kórházból, majd vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam.
- Merre vagy Tekergő? – szorult össze a szívem, illetve görcsbe a hasam, mert nagyon is aggódtam érte. Miért kellett félórát késnem? Miért nem tudtam pontos lenni, mint eddig bármikor? Istenem, ha valami baja lesz megint, akkor azt tuti nem fogom megbocsájtani magamnak. Végül pedig sietve vettem a város utcáit a nyakamba, hiszen talán annyira messzire nem juthatott. Én meg mint egy dilis úgy kérdezgettem az embereket egy fénykép segítségével, hogy esetleg nem látták-e és hasonlóak. A percek múlásával meg egyre inkább kezdtem kétségbeesni, hogy nem fogom megtalálni őt…

Én meg akartam várni, isten bizony! De aztán teltek-múltak a percek, betegek, mentőautók jöttek-mentek, és amikor meg ugyanaz a mentős legalább ötödször rohant el mellettem, rákérdezve, hogy minden rendben van-e, kezdtem úgy érezni, hogy illene már elkotródnom innen... A zárójelentést úgy is annyit szorongattam, hajtogattam már a kezeim közt, hogy lassan inkább emlékeztet salátára, mint valami hivatalos papírra, inkább süllyesztettem azt is a szekrényemben talált hátizsákba a többi cucc mellé.
Tudtam róla, hogy Suzanne jönni fog, de teljesen kiment a fejemből, hogy mikorra is mondta – még mindig elég szétszórt vagyok, mióta megtudtam, mi lett a családommal. Azt egy pillanatra sem feltételeztem, hogy elfelejtette, csak... nem is tudom. Elveszítettem az időérzékem, unatkoztam, és hiába volt telefonom, se töltőm, se egyenlegem... maximum önvédelemre lenne jó, tekintve, hogy micsoda retro darab, vagy figyelemelterelésként hozzávágni valakihez. Egy szó mint száz, sokra nem mentem vele kommunikációs téren, így pedig ha akartam, sem tudtam volna üzenni Suzie-nak, hogy úgy döntöttem, elindulok.
Igaz, azt még magam sem tudtam, hogy pontosan hova, hisz a fejemben akaratlanul is a sok-sok évvel ezelőtti lakcímünk rémlett, Suzie új lakásáért szerintem akkor se tudtam volna felidézni, ha az életem múlt volna rajta... Suliba is rég nem jártunk – még ha számomra nem is tűnt annyira távoli múltnak – s ahogy végiggondoltam, be kellett látnom, hogy igazából arról sincs halvány lövésem se, hogy a munkahelye pontosan merre lehet, igaz, ezt is csak akkor ismertem be végre magamnak, miután úgy istenesen sikerült eltévednem rögtön pár utcányira a kórháztól.
Hé, nem tehetek róla! A franc se gondolta volna, hogy ennyit változott ilyen rövid idő alatt a város...! Idő közben az is eszembe jutott, hogy lehet, mégis jobb lenne visszamenni a kórházba, ott legalább tuti nem kerüljük el egymást, akármilyen unalmas is az ücsörgés, de hiába hittem azt, hogy elég egy hátra arc, és két-három saroknyit sétálni – ám amikor a következő bekanyarodva a kórház kapujával kellett volna szembe találnom magam, valami olyan hely köszönt szembe, ahol még életemben nem jártam. A fenébe...!
- Van egy olyan érzésem, hogy Suzie nem fog repesni az örömtől... – motyogtam magam elé a tarkómat vakargatva, miközben tanácstalanul szemeztem az utcákkal, merre tovább? Jobbra vagy balra? Csak egyszer találjak vissza, ígérem, hogy többet sose tekergek el a helyemről!

Rossz volt ilyennek látni, s ha eddig már nem aggódtam volna érte túlzottan, akkor most megtettem. Látszott rajta, hogy mennyire letaglózta azt, amit mondtam neki, de nem láttam értelmét tovább titkolózni. Nem én akartam a rossz hír hozó lenni, de talán jobb volt még így is, hogy tőlem hallotta, mintha egy orvostól derül ki. Nem tudtuk, hogy miként reagál rá, emiatt is akartunk várni, hiszen mindenki fontosabbnak tartotta azt, hogy az állapota javulni kezdjen. Mindenki tartott ettől, hogy ezeknek a híreknek köszönhetően stagnálni fog az állapota, vagy romlani. S emiatt ijedtem meg én is még inkább és ezért volt az megbeszélve, hogy amíg nem tudja meg, addig nem hagyhatja el a kórházat se, hiszen itt jobban tudnak rá figyelni, vagy éppen ellátni őt, ha bármi történne vele.
Hallottam azt, amit mondott, de igazából nem nyugtatott meg és az, ahogyan eljutottunk a kórteremig, azon belül is az ágyig… Minden volt, csak nem éppen bizakodó. Sok perc meg nekünk se jutott, hiszen hamarosan megjelent egy nővér. Nem akartam vele menni a sebem miatt, hiszen az semmiség ahhoz képest, ami Declannal történt, de sok választásom nem volt, mert magával rángatott a nővér, hogy ellássa a sebeimet, hiába nem akartam magára hagyni a legjobb barátomat. Most még inkább nem…



A későbbiekben is bejártam minden egyes nap, talán nem mindig sikerült sok időre beszabadulnom, de azon fáradoztam a szabadidőmben, hogy valahogy elérjem azt, hogy bemehessen Declan az édesanyjához, ha nem is hosszabb időre, de legalább pár órára. Biztos voltam abban, hogy mind a kettőjüknek jót tenne, hiszen semmire se vágyott jobban az anyukája, mint arra, hogy ismét a karaiba zárhassa az egy szem fiát, azt, aki még megmaradt neki. Sose láttam semmiféle megvetést, vagy bármi mást az íriszeiben, ahogyan azt se hallottam tőle sose, hogy esetleg Tekergőt hibáztatná azért, amiért elveszítette a másik fiát. Úgy éreztem, hogy többet tud, mint amit elárul, de sose faggattam róla, mert nem akartam újra és újra feltépni a fájdalmas emlékeket.
Amikor pedig bent voltam a kórházban, akkor igyekeztem Declan arcára mosolyt csalni, vagy hümmögésen kívül mást is kinyerni belőle, de mindig kudarcba fulladt a kísérletem. Így legtöbb esetben csak némán ültem az ágya mellett, vagy éppen az ablak előtt, miközben a lábaimat magam alá pakoltam, vagy csak simán felhúztam. Ha esetleg vevő volt arra, akkor felolvastam neki egy-két cikket az újságból, vagy könyvet olvastam, ha már beszélgetni nem volt kedve. Én pedig egyre inkább emésztettem amiatt magam, hogy részben miattam került ilyen állapotban. Talán pontosan ezért is örültem annak, hogy hamarosan kijöhet innen, mert talán majd a külvilág, vagy otthon kicsit jobb lesz a kedve, vagy ha látja az édesanyját. Nem sikerült a kiengedés napjára megbeszélnem az időpontot az otthonnal, így maradt a másnap, de már nem azon az egy napon fog múlni a dolog.
Sietve hajtottam a parkolóig, majd pedig mint valami szélvész úgy pattantam ki, majd rohanni kezdtem a bejárat felé, ami következtében valaki még rám is dudált, mert majdnem elütött, két lépéssel később meg minden a földön kötött ki, hiszen a táskámat elejtettem, ahogyan a kezemben lévő dolgokat. Így jár az, aki kicsit késésben van, mert nem sikerült időben elszabadulni a munkahelyéről. Bár csak félórást késtem, vagy többet? Jesszusom, nem is telefonáltam ide. Tiszta idióta vagyok csaptam a homlokomra, majd próbáltam minél hamarabb visszarakni a táskám tartalmát oda, ahova való.
- Declan?! – kiáltottam el magam, mintha így egyszerűbb lenne megtalálnom valakit. Bár fogalmam sem volt arról, hogy pontosan hol fog várni rám, így nem is értem, hogy miért kiáltottam el magam a parkoló közepéről. Talán tényleg kissé szétszórt lettem. Végül könnyedén folytattam az utamat a bejárat felé, miközben néha mély levegőt vettem, hogy elnyomjam az idegességemet, abban pedig csak reménykedtem, hogy itt fogom megtalálni őt és nem döntött úgy, ha már kések, akkor ő indul megkeresni engem, mert akkor azt hiszem eléggé kalandos nap elé nézünk.

Tisztában vagyok vele, hogy nem az bánt, hogy Suzanne-tól tudtam meg azt, a rossz hírek azok, amik teljesen maguk alá gyűrnek. Nem hibáztatom érte a legkevésbé sem, hisz tudom, hogy semmi köze nem volt hozzá, és nem miatta alakultak így a dolgok, egyszerűen csak nehéz... Bár nem is tudom, így nehezebb-e, hogy egy szívemnek ily kedves ismerőstől kellett ezeket megtudnom, vagy ha egy idegen orvos közölte volna a tényeket? Talán egyik sem, hisz a rossz hírek hordozójának lenni sosem volt hálás szerep.
Az igazat megvallva igazából annyira nem volt kedvem semmihez sem, hogy akár a végtelenségig elvegetáltam volna itt a fűben nyünyörögve Suzanne vigasztaló ölelésében, de ha már nekem így is szar, ne legyen neki is még inkább... nem akarom, hogy a végén még miattam fázik be – igaz, kettőnk közül én vagyok épp pizsamában, de ilyen apróságokon most aztán végképp nem akadok fent.
- Semmi baj. – rázom meg a fejem, magam elé motyogva a szavakat, miközben továbbra is meredten bámulok magam elé a semmibe, mint aki még mindig képtelen felfogni azt, amit hallott. Pedig igaz, tudom, érzem... és nem csak mert miért hazudna pont Suzanne ilyesmiről?
A liftből kiszállva aztán mint valami holtkóros, csoszogok vissza a szobámig, az ágyhoz, ami annyi éven át volt a börtönöm, hogy erőtlenül leroggyak rá. Ha közben szóltak is hozzá, nem is igazán érzékeltem belőle semmit, csak amikor az egyik nővér betévedt a szobába, hogy minden rendben van-e, vette észre a bordóra alvadt vért Suzanne szőke tincseibe ragadva, hogy aztán aggodalmaskodva már hessegesse is át egy másik helységbe, amíg megnézi és ellátja.


Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az elkövetkező napokban az életkedvem valahol a bányászbékák feneke alatt tengődött, és nem is nagyon akart pozitívabbra fordulni a helyzet. Többnyire csak kedvetlenül feküdtem az ágyamon, pihenve, vagy üldögéltem az ablak előtt, a kórház kertjét bámulva, totális némaságba burkolózva. Ha kérdeztek, többnyire akkor is csak némi hümmögéssel válaszoltam, vagy pár szavas tőmondatokkal, amiknek meg is lett az eredménye – az orvosok is észrevették, hogy valami nincs rendben, mint ha a javulónak indult eredmények is stagnáltak volna... hozzátartozó lévén pedig ki mást csíphettek volna el, mint Suzanne-t, egyik látogatása alkalmával?
Míg korábban alig vártam, hogy végre kiengedjenek, és erről nem voltam rest Suzie-t is tájékoztatni napi szinten – képzelem, hogy az agyára mehettem már vele, mint ha rajta múlna – vagy az is teljesen felvillanyozott, hogy meglátogathatom édesanyámat, úgy most ezek sem tudtak különösebben felvidítani. Valahogy minden az értelmét vesztette, és az igazat megvallva féltem... hogy anya talán engem fog hibáztatni azért, hogy a másik fiát elveszítette, és tekintve, hogy úgy tűnik, ő az egyetlen hozzátartozóm, aki még itt van nekem... nem hiszem, hogy elviseltem volna, ha ő is hátat fordít.
Talán épp ezek miatt, de eléggé váratlanul ért, amikor egy délután közölte az orvos, hogy a héten jó eséllyel már hazaengednek – amikor pedig eljött a nagy nap, én némi félsszel a szívemben próbáltam húzni az időt... gyűjteni a bátorságot, hogy olyan hosszú kiesés után visszatérjek a normális életbe.
- Mindent elpakolt, Mr. Collins? Nehogy itt felejtsen valamit. – állt meg az egyik nővér az ajtóban
- Nem hiszem, hogy baj lenne belőle, nincs túl sok holmim. – vallottam be, bár gondolom, számára nem újdonság... az irataim, amik közül szinte már mindnek lejárt az érvényessége... egy pár ruhadarab, meg használati tárgy, és nagyjából ennyi. Elég siralmas, de hát ez van... Azt hittem, tovább elleszek a pakolással, legalább amíg Suzanne ideér, de úgy tűnik, kissé elszámoltam magam az idővel, így csak az ágy szélén ücsörögve hallgattam, ahogy a nővér még sztorizgat egy darabig a kómában töltött éveimről, mielőtt tovasietett volna a dolgára.
Nem sokkal később a zárójelentésem is elkészült, így néhány aláírás, én pedig pár perccel később már a kórház kapujában ácsorogva vártam, mint valami megszeppent kisfiú az első iskolai napon. Elinduljak? Hazamenjek? Haza, haza... de hova? Hisz a régi lakcímünket törölték a kórházi nyilvántartásból, azt mondta a főnővér, és anyát se engedték még ki... Menjek Suzie elé a munkahelyére meglepetésként? Vagy maradjak, nehogy elkerüljük egymást...? Végképp tanácstalan vagyok...

Sejtettem, hogy hasonló lesz a reakciója, amikor a hajával kezdek el babrálni, de egyáltalán nem bántam. Csak mosollyal feleltem, meg felemeltem picit a kezemet, mint aki megadja magát. Nem akartam állandóan húzni se az agyát, de az is biztos, hogy nekem nem volt túlzottan ezzel a hajhosszal bajom, ha a szakállát növeszti meg, akkor már lett volna egy-két szavam az biztos, de még ez a borostás ábrázat egészen elment, így ezért se erőltettem azt, hogy borotválkozzon meg, vagy hagyja, hogy én megcsináljam. Legalább, ha az újságírásos karrierem zátonyra futna, akkor elmehetek borbélynak is. Kár, hogy annyira már nem felkapott dolog errefelé.
- Nekem éppen elég annyi, hogy itt vagy. – talán sokan fura megjegyzéseket tettek volna arra, mit mondtam, de én tényleg így gondoltam. Nem vártam semmiféle hálát azért, mert nem fordítottam neki hátat, hanem kitartottam mellette és az édesanyja mellett is. Számomra ez természetes dolog volt és lesz is mindig.
Ha az időjárás nem is fagyos, de a levegő könnyedén fagy meg, ahogyan a többi családtagra terelődik a szó. Vannak olyan helyzetek, amiket végig játszunk milliószor a fejünkben, de aztán végül még se sose úgy történik meg. Erre se a hely, se az idő nem lett volna jó. Az pedig, hogy mellé még balszerencsétlenkedtem is csak még inkább rontottam mindenen. Komolyan, mintha szegénynek nem lenne elég baja, de még magamat is össze kell törnöm. Még akkor is, ha semmi komolyabb bajom nem lett.
Érzem az erőtlen szorítását is, mire csak viszonozom a gesztust, hogy tudja itt vagyok. Figyelem őt aggódva, de nem mozdulok meg, pedig legszívesebben közelebb másznék hozzá, hogy utána a karjaimba zárhassam, mintha azzal képes lennék enyhíteni a fájdalmát, de tudom, hogy ez nem ennyire egyszerű. A legrosszabb pedig az egészben az, hogy még én is kicsit fuldoklom, mintha csak nem bírnám elviselni azt, hogy miattam hullott darabokra, hogy miattam kellett megtudnia ezt a szörnyűséget. Így talán még inkább megérti, hogy miért tartottam ki 7 évig, nem csak miatta, hanem a testvére miatt is, mert igazságot akartam szolgáltatni értük, de helyette inkább Declannak is csak szenvedést okoztam, ez pedig egyszerűen még nekem is fájt.
Mielőtt pedig én mehettem volna hozzá közel megtette ő. Könnyedén fontam köré a karomat, hogy magamhoz öleljem és bármennyire is sajgott a fejem idővel feljebb tornáztam magam, hogy a fejét az ölembe hajthassa. Én pedig csak gyengéden simítottam végig az arcán, majd pedig egy apró puszit nyomtam a homlokára, majd végül csak a homlokomat döntöttem az övének, mintha csak azt akarnám mondani, hogy sajnálom.
Csendet is végül ő törte meg, mire sietve töröltem le a könnyeimet és csak bólintottam.
- Persze, nem akarom, hogy megfázz és beteg legyél. – szólaltam meg úgy, mintha ez lenne a legnagyobb gond, majd pedig segítettem neki felállni, odaadtam a mankókat is, hogy utána a kiborult cuccaimat összeszedjem, ahogyan a másik képet is, amin meg mi voltunk egy régi és egy mostani kép egymás alá illesztve. Magamhoz öleltem és próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy jó támasza legyek most, ha már miattam lett ennyire pocsékul, vagyis részben.
- Sajnálom, hogy nem mondhattam boldogabb híreket… - szólalok meg alig hallhatóan, miközben már a liftben álltunk, ha pedig hagyta, akkor segítetem neki visszamenni a kórterembe és visszamászni az ágyba. Csendesen álltam az ágya mellett, mint aki hirtelen nem tudja azt se, hogy a társaságának örülnek, vagy inkább távoznia kellene. Ahogyan még a sérülésről is elfeledkeztem, pedig sajgott a fejem, de az aggodalmam sokkal nagyobb volt Tekergő felé…

- Igen... az biztos. – bólintottam a szavaira, mert tényleg hittem abban, hogy ha tehetné, ha olyan állapotban lenne, akkor anya már rég meglátogatott volna, sőt... szinte el se lehetett volna mozdítani innen. A puszira csak valamivel szélesebbé válik a mosolyom, amikor pedig Suzie a hajamat kezdi el piszkálni, csak nevetve hessegetem el a kezét. Nem mint ha annyira odáig lennék a hosszú hajért, az igazat megvallva nekem már ez is furcsán hozzú, úgy értve, hogy korábban – a balesetem előtt – sosem növesztettem meg ennyire... Így most inkább szokatlan, de annyira még nem zavaró, így elvagyok vele... Legalább addig is cukkolhatom Suzie-t, hogy addig se engedek vágatni belőle, amíg ki nem engednek, hátha egy idő után megunja, aztán – a mostaninál is jobban – megsürgeti a témát. Bár lehet, azt inkább a szakállal kéne bevetni... igaz, félő, azt előbb utálnám meg.
- Már hogy ne lenne? Szerintem egy élet alatt sem tudnám kellőképp... – utaltam itt sok mindenre... a barátságunkra, a kitartására, amit anyáért tett, amiért értem is így kiállt... Az ígéretére nem is tudok már elég köszönetet mondani, inkább hálás mosollyal fordulok felé, azt hiszem, számára talán az is kellően beszédes.
A kellemesen meghitt hangulat azonban hamar fordul drasztikusan jegesbe, amikor megtudom, mi történt a bátyámmal és az apámmal. Szinte el sem akarom hinni, egyszerűen képtelen vagyok rá, és Suzanne zavara sem sokat segít rajta – ahogy az sem, hogy elbotlik a mellettem lévő mankóban, és ismét a fűben kötünk ki.
Amenyik kezemmel nem épp a tenyerembe temetem az arcom, elrejtőzve a világ elől a bánatommal, azzal hagyom, hadd érjen el Suzanne, erőtlenül megszorítva a kezét válasz gyanánt, ha már képtelen vagyok a szemébe nézni, leglalább ennyivel jelzem, hogy még itt vagyok, meg vagyok, csak... eléggé padlón vagyok. Nem mint ha szerettem volna, hogy komolyabb baja legyen, de így, hogy nem történt nagy baj, még annyi életkedvem sem marad megmozdulni. Pláne, miután nem elég azt megtudnom, hogy elvesztettem a bátyámat, ezen felül még az is kiderül pluszban, hogy saját maga dobta el az életét... részben miattam.
Hiába a félbemaradt mondat, szinte magától öltenek testet a képek, jelenetek, hogy mégis milyen lehetett akkoriban a családunk élete, mennyire romokban hevert, és hogyan kezdett el végképp darabjai hullani... A keserű érzések folytogatják a torkomat, akkor is képtelen lennék megszólalni, ha muszáj lenne, csak Suzie kezébe kapaszkodok rendíthetetlenül, mint ha a életem múlna rajta... és talán az is, hisz ha nem lenne itt, akkor már biztosan rég magamba zuhantam volna a hírek hallatán.
Lehet, hogy nem túl férfias a fűben fekve, szótlanul szipogni meg könnyeket hullatni, pláne, ha valaki már ilyen rég elhagyta az élők világát, de számomra még akkor is túlságosan új volt... túl friss, túl fájó, túlságosan is nehéz elfogadni, hogy soha többé nem láthatom, vagy beszélhetek vele, és még csak elbúcsúzni sem volt lehetőségünk... hogy az utolsó beszélgetésünk igazából egy veszekedés volt...!
Magam sem tudom, mikor vackoltam oda magam Suzanne mellé, hogy ne csak a kezébe kapaszkodjak, hanem magamhoz is öleljem, attól félve, mint ha egyszer csak levegővé válna és ő is örökre eltűnne az életemből... Valahogy az tudott a legkevésbé érdekelni, ha bárki is lát most minket. Amíg nem zavarnak... Ami pedig Suzanne-t illeti, bőven láthatott nem túl szerencsés formában eddigi életem során, kétlem, hogy túlzottan megrettenne a reakciómtól... attól meg végképp nem tartok, hogy ne értené meg. Érzem, hogy őt is megviselték a történtek.
- Semmi kedvem, de... lassan be kéne mennünk. Kezd lehűlni az idő. – szólaltam meg egy örökkélvalóságnak tűnő hallgatás után rekedtes hangon. Őszintén? Amilyen pocsék kedvem volt, akár az éjszakát is idekint tölteném, még úgy is, ha tél lenne.