Nem csak külső szemlélőként volt más a helyzet, hanem az én szemszögemből is... azt nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy hogyan, vagy miért, de szinte biztosra vettem azt, hogy Suzie a közelben van. Ösztön? Megérzés? Magam sem tudom, egyszerűen csak éreztem, és ahogy eszembe jutottak a régi közös, együtt töltött pillanataink, csak egyvalamiben voltam biztos – nem akarom, hogy eltűnjenek. Túl régóta voltam egyedül, túl rég nem volt alkalmam társasághoz, és most, hogy akár a leghalványabb reménysugár is felcsillant, hogy ez megváltozzon, meg akartam ragadni és nem ereszteni. De vajon lehetséges egyáltalán? Vagy csak egy újabb gonosz játéka az elmémnek, az, hogy emlékeztet, mit veszítettem, miközben továbbra is fogolyként tart?
De nem, ezúttal talán másképp lesz... mint ahogy a törött pohár repedésein át szivárog a víz szép lassacskán, úgy mint ha az engem  körülvevő sötétséget is apró, áttünedező fénypászmák kezdték szabdalni. Akármennyire is dobogtatta meg a szívemet, a sötétséghez szokott szemem nehezen viselte, ez pedig a valóságban is kiült az arcomra, fájdalmas hunyorgás képében, miközben a szívritmus-jelző készülék ezeddig nyugodt, egyeneltes pittyegése is megváltozott, némileg felgyorsulva.
Szólni szerettem volna, felébredni, de egyszerűen képtelen voltam rá, mint ha mázsás súlyok nehezednének minden porcikámra, már az is roppant erőfeszítésbe került, hogy egyáltalán az ujjaimat meg bírjam mozdítani. Már ha sikerült egyáltalán, és nem csak képzeltem azt is. Már épp feladtam volna az egészet, hisz oly hiába való, amikor a sötétségen és a nagy némaságban egyre tisztábban kivehetővé vált egy hang... egy hang, ami oly ismerős volt, amit egyszer, régen úgy szerettem, és olyan sokszor hallottam... Suzie?
Az első néhány próbálkozásomból, hogy kimondjam a nevét, talán még akkor sem hallatszott volna semmi, ha egy tökéletesen csendes helyen vagyunk... nem egyszerű ám megszólalni úgy, hogy az ember torka kiszáradt, és 7 éve egy szót sem ejtett ki a száján, de akármilyen kényelmetlen is volt, tovább próbálkoztam, mígnem legalább egy néma suttogásra futotta, nem többre.
Ellenben a résnyire nyitott szemeimet bántóan zavarta a szoba neonfénye, így annak is kellett némi idő, mire egyáltalán újra próbálkoztam. Oly sokáig aludtam, vártam, hogy végre felébredjek, és mégis, most mégis olyan jól esik pihentetni a szemeimet. Hogy félek-e? Lehetséges... Attól, hogy mi vár rám, ha visszatérek a valóságba.
Így vagy úgy, de végül, ha már megszólalni nem is sikerült, a szemeim lassan csak kinyíltak, lomhán, álmosan hunyorogva, miközben igyekeztem ráfókuszálni a környezetemre – no és az előttem lévő leányzó arcára. Tényleg te vagy az, Suzie?

Sokak számára teher általában meglátogatni a beteg ismerősüket, jó arcot vágni, úgy tenni, mintha nem fájna, de én egyiket se éreztem, vagy legalábbis nem úgy, mint az átlag. Amikor a napomat itt kezdhettem és itt érhetett véget, akkor mindig egy megfoghatatlan megnyugvást éreztem. Olyat, amit régebben, amikor láttam őt, amikor esetleg megölelt, mert éppen pontosan annyira elegem volt a világból, hogy egyetlen egy ölelése képes volt ezt megváltoztatni. Hiányzott, nem egyszer sírtam amiatt, mert még mindig nem tért magához, de egyetlen egy percre se adtam fel a reményt, ha másnak elfogyott, akkor adtam én a bennem lakozóból, de azt nem akartam, hogy az orvosok lemondjanak róla. Előtte sose akartam sírni, legalábbis igyekeztem mindig elrejteni a könnyeimet, még akkor is, ha nem láthatta, de talán hallja, vagy érzi, de nem egyszer rogytam le az ajtón túl a falnak támaszkodva. Főleg eleinte, amikor a mesterséges altatásból nem ébredt fel, azt mondták, hogy minden rendben lesz, de még se lett rendben. A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok, míg végül már nem csak az évszakok változtak, hanem az évek is, de ő még mindig csak aludt, s ha néha meg is mozdult még se változott semmi se. Remény, csak ennyi maradt és kitartás, ahogyan talán egy kisebb harc is. Én harcoltam érte, ahogyan talán néha még magamért se, de mégis mi másért kellett volna harcolnom? Egyedül maradtam, de még se, hiszen ő itt volt, ahogyan az édesanyja egy másik kórházban, vagyis intézetben, de egyszer talán mind a ketten meggyógyulnak, legalábbis erősen kapaszkodtam mindig ebbe a gondolatba.


Hatalmasat dörgött az ég kint, mire még a villámok is különös rajzokat festettek az égboltra. Egy dolgot mindig is utáltam, már egészen gyerekkoromtól kezdve… Ha valaki megkérdezné, hogy miért is félek a vihartól, amikor ennyire dühösen zendül az ég, akkor nem tudnék felelni, egyszerűen csak félek. Ohh, emlékszem, hogy amikor erre rájött Declan, akkor miként reagált rá. Egy ideig cukkolt, de végül igazából magához ölelt és azt mondta, hogy nem lesz semmi baj….nem lesz semmi baj… Legalábbis hittünk ebben, hogy nem lehet semmi baj, míg végül az élet be nem bizonyította az ellenkezőjét is.
A mesélés pedig könnyedén jött. Jó lehet, hogy nem mindig mondtam el minden apró részletet, mert mi van akkor, ha tényleg hallja azt, amit mondok? Szerintem már így is szép fejmosást kapnék azért, hogy mi lett belőlem, vagyis nem amiatt, hogy újságíró vagyok, hanem sokkal inkább amiatt, mert az életemmel játszom minden egyes alkalommal, de aki bűnözőket akar elkapni, annak sose lesz veszélytelen az élete, viszont legalább mindig küzdöttem az életemért, ha bajba kerültem, hiszen ha én nem jövök, akkor ki jönne?! Már lassan azt se tudom, hogy mennyiszer ültem itt ebben a székben, vagy éppen mennyi történetet, esetleg csak könyvet meséltem neki, hiszen néha egy-egy könyv történetét is felolvastam neki, mintha csak együtt olvasnánk. Néha pedig itt szundítottam el az ágyára dőlve, aminek eleinte baromira nem örültek az orvosok és az ápolók. Sokszor el is küldtek, de idővel belátták, hogy felesleges lenne, mert akkor meg túl korán érkezem reggel… Mintha csak rájöttek volna arra, hogy nem akarok távol lenni annál többet, mint amit muszáj, hiszen pénz nélkül nehezen lehet manapság életben maradni és gondoskodni részben másokról, de még mindig úgy tartom, hogy a szeretet a legjobb módja annak, hogy gondoskodjuk valakiről.
Amikor megmozdul, akkor sietve kapom fel a fejemet, még akkor is, ha hirtelen kettőig se látok. A kezeim közé sietve fogom a kezét, miközben a szavak könnyedén hagyták el az ajkaimat. Nem akartam most arra gondolni, hogy ez talán csak egy újabb mozdulat, ami igazából nem jelent semmi változást a korábbiakhoz képest, de szerencsére… Szerencsére ez másabb volt és ez hamarosan számomra is nyilvánvalóvá vált. Az ujjait begörbítette, mire még nagyobbat dobbant a szívem, hiszen talán végre… talán most fog magához térni. A kezemet könnyedén fontam az övé köré, mintha csak biztosítania akarnám arról, hogy itt vagyok, míg a másik kezemmel arcát érintettem meg.
- Tekergő? – szólaltam meg alig hallhatóan, majd egy pillanatra a homlokomat homlokának döntöttem. – Ha hallasz, akkor kérlek küzdj! Küzdj azért, hogy újra velünk lehess… - kérleltem őt szinte könyörögve, miközben egy pillanatra se húztam el a kezemet, inkább csak hagytam neki azt, hogy belekapaszkodjon. Itt vagyok, és itt is leszek. – Szükségem van rád… - majd egy újabb puszi landolt a homlokán és reménykedően figyeltem őt… Muszáj volt abba az apró segélykérésnek beillő mozzanatba kapaszkodnom, hogy itt az idő… 7 év után itt az idő arra, hogy visszatérjen közénk…

Álmodtatok már valaha?
Biztosra veszem, hogy igen, mert mindenki szokott álmodni. Talán nem ismeretlen az olyan álom sem, amikor tisztában vagy vele, hogy ez nem a valóság, de ennek ellenére mégis képtelenek vagytok szabadulni belőle? Nos, igen, ugye, hogy ilyen is volt már? Ahol a tér és idő határai teljesen összemosódnak, a fizika törvényeit is elfelejtheted, mint ha egy homályos tejüvegen keresztül próbálnád nézni a valóságot, de hiába, mert csak elmosódott foltok, és apró hangfoszlányok azok, amik eljutnak hozzád. Már amikor egyáltalán álmodsz, és nem terít maga alá a végtelen sötétség.
Ha akarnám, is képtelen lennék megmondani, hogy mióta tart nálam ez az állapot, az időérzékemet már rég elvesztettem, ráadásul semmilyen támaszom nincs, ami segítene bármi konkrétumot meghatározni ebben a többnyire tudattalan állapotban. A kezdetekben azonban még rosszabb volt, még ennyi sem, mintha egy sötét, ablaktalan szobába zártak volna, egyedül a saját gondolataimmal, érzéseimmel, félelmeimmel, én pedig alig vártam, hogy bármi apró kis jelet is kapjak a külvilágból, mielőtt teljesen becsavarodnék. És sok-sok idővel később teljesült is a kívánságom, igaz, ez a meghatározhatatlan kulimász, amit kaptam, nem sokat segített... csak még inkább erősítette bennem az érzést, hogy igen, létezik az a másik világ, ahol eddig éltem, de csupán minimális jeleket vagyok képes fogadni felőle, semmi konkrétot, ráadásul továbbra is képtelen vagyok kitörni innen...
Álmomban bejártam a végeláthatatlan tereket, hogy megtudjam, van-e valahol határa, széle, de akárcsak az univerzum, ez is végtelennek bizonyult... sőt mi több, hiába haladtam egy irányba, akár egy örökkévalóságnak tűnő ideig, végül mégis úgy tűnt, mint ha egy tapodtat sem mozdultam, mint ha csak délibábokat kergettem volna. Felmerült bennem az is, hogy ezek után minek fárasztanám magam? De hamar beláttam, hogy bár értelme nem sok van, legalább ennyivel is lekötöm magam. Kiábrándító helyzet, igaz?
Csak hogy a végtelen unalmat megtörje valami, néha-néha törtek rám különös megérzések, gondolatfoszlányok, ám később logikusan végiggondolva be kellett látnom, magam sem értem, honnan jöttek, hisz egyáltalán nem rám vallanak... ezúttal tényleg kezdenék becsavarodni?


A külvilág szemével nézve ez a nap sem más, mint a többi. Ha egy idegen elsétálna a kórtermem ajtaja előtt azt hihetné, hogy csak békésen szundikáló, pihenő beteg vagyok, aki pusztán gyenge ahhoz, hogy a balesete után gyógyulva egész nap ébren legyen... leszámítva, hogy e főbejárat ajtaján a „Rehabilitációs osztály, Kómás betegek” felirat díszeleg, én pedig évek óta nyomom ugyanazt az ágyat.
Idén már hetedik éve, hogy ide kerültem. Miután a sérüléseim olyan súlyosak voltak, hogy az orvosok úgy döntöttek a műtőasztalon, mesterséges kómába helyeznek, hogy jobb esélyeim legyenek a túlélésre, a megérzésük bejött – azzal azonban nem számítottak, hogy amikor két héttel később megpróbáltak felébreszteni ebből az állapotból, kudarcot vallottak, én pedig ismét kómába estem, ezúttal a testem döntésére, amiből ők is képtelenek voltak kirángatni. Nem maradt hát más megoldás számukra, mint várni, és várni, miközben a különböző gépek és infúziók tartottak csak életben. Eleinte még egész bizakodóan álltak hozzá, hogy visszatérek még, ám miután egy évvel később még mindig változatlan volt a helyzet, a szüleimmel is közölték a hírt.
Bár nem volt szívük azt kérni, hogy kapcsolják le a lélegeztető gépemet, de innentől kezdve már ők sem jártak be naponta, arról pedig még csak tudomásom sem volt, hogy hogyan hullott eztán még inkább darabjaira a családom.
A mai nap sem volt más, mint bármelyik az elmúlt években. A szokásos nővér jön, hogy elvégezze a vizsgálatokat, beadja a gyógyszert, kicserélje az infúziós tasakot, majd átfordítson a másik oldalamra, hogy amennyire lehet, elkerüljük a felfekvéseket, majd néhány órára eltűnjön, és ismét kezdje az egészet előről. Békés az egész osztály, a kórterem csendjét csak a szívritmusjelző készülék egyenletesen pittyegő, tompa hangja töri meg egészen addig, amíg látogató nem érkezik, hogy beszámolójával elnyomja a gépek hangjait, egészen addig, mígnem ő is álomra szenderül.
Néha-néha apróbb mozdulatok, rezdülések előfordulhatnak a kómában fekvő betegek esetében, ám ezek csupán reflexszerű izommozgások, semmi tudatos nincs bennük az aggódó hozzátartozók nagy bánatára. Amikor az apró kezek között pihenő ujjak néhány perc elteltével újra és újra alig láthatóan megmozdulnak, lassított felvétel módjára görbítve az ujjakat ívbe, mint ha csak az őt tartó kézben próbálna megkapaszkodni valami olyasmi, akár egy kétségbeesett, néma segélykiáltás... Ez azonban olyasvalami, amire egyszer sem volt korábban példa az elmúlt hét év alatt.

Elkéstem, nincs látogatási idő már, de az nem lehet, hogy az egyik nap ne jutnék be hozzá. Nem, sose hagytam ki egyetlen egy napot se. Sőt, legtöbb esetben még reggel, munka előtt is bementem hozzá, hiszen minden egyes nap abban reménykedtem, hogy magához fog térni és akkor nekem ott kell lennem. Fogalmam sincs, hogy miként fogom elmesélni neki, hogy mi történt a családjával. Néha még az újságba se könnyű egy-egy borzalmasabb vagy éppen fájdalmasabb cikket megírni, akkor a legjobb barátodnak, aki mindig is túl közel állt hozzád miként mondanád el, hogy a testvére öngyilkos lett, az apja eltűnt, az édesanyja meg összeomlott? Nem, valahogy képtelen vagyok rá, hiszen ha magához tér, akkor a felépülése a legfontosabb, majd pedig utána az igazság, vagyis gondolom. Az édesanyját is gyakran látogatom és mesélek Declanról, hogy miként van vagy éppen mit mondanak az orvosok.
„Feladták volna…” Én viszont sose, már az se érdekel, hogy a fizetésem részben erre megy el, hogy őt kezeljék, ahogyan az édesanyját. Számomra már csak ők maradtak, mint család. Az édesapámat tinédzserként veszítettem el, amikor kiderült a hazugsága, akkor többé nem bírtam ugyanúgy nézni rá. Ketten maradtunk édesanyámmal, de őt pedig elvitte időközben a rák… Mintha csak az élet rajtuk keresztül bosszulná meg azt, hogy túl veszélyes vizekre eveztem újságíróként, de el akarom azokat is kapni, akik idejutatták Declant.
- Kérem, engedjen be! Tudom, hogy elkéstem, de látnom kell! – mondtam szinte könyörögve és éreztem, ahogyan egy könnycsepp vegyül az ázott külsőm mellé, de most még a fránya kint tomboló vihar se érdekelt. – Csak én maradtam neki! Talán magához fog térni, nem szalaszthatok el egyetlen esélyt se arra! – tettem még hozzá. Vélhetően nem festettem jól, mert az ápolónő nem vette le rólam a tekintetét. Végül sóhajtott.
- Rendben van, Miss Bishop, de csak azért, mert tudom, hogy mindig itt lebzsel, ha teheti. Csodálom a kitartását. – s a végére mintha egy kisebb elismerés is csendült volna a hangjában. Láttam sok családot már itt darabokra hullani, ahogyan mosolyogni és megkönnyebbülni is...
Sietve vettem el a törülközőt, amit felém nyújtott, majd a hajamra mutatott. Én pedig értettem a célzást. Gondolom teljesen ázott verébként néztem ki, de így jár az, aki esernyő nélkül rohangál a viharban. Sietve töröltem meg a hajamat, majd amikor megálltunk az ismerős ajtó előtt, akkor sietve öleltem meg őt, mielőtt beléptem volna.
- Köszönöm! – csak ennyit súgtam, majd sietve landolt a táskám az egyik székben, hogy a másikat közelebb húzzam egészen az ágyig és ott foglaljak helyet.
- Szia Tekergő! – szólaltam meg kedvesen, majd mielőtt leültem volna egy puszit nyomtam a homlokára. – Remélem tudod, hogy nagyon hiányzol, ahogyan az is, hogy kritizáld a főzéstudományomat. Ha régebben megtetted, akkor most még inkább megtennéd. Bocsánat, hogy késtem, de tudod megint sikerült bajba kevernem magam… - kezdtem bele a történetbe, ahogyan szoktam, majd meséltem az édesanyjáról is, hogy kicsit jobban van és reménykedünk abban, hogy hamarosan ők is láthatják egymást. Fogalmam sincs, hogy mennyi lehetett az idő, de végül a fejem az ágyon landolt, ahogyan mellette ültem és sok nap után elnyomott az álmosság. Álmodtam, újra gyerekek voltunk, vagyis annyira nem fiatalok, de emlékeztem minden apró mosolyra, szóra, vagy csal arra, amikor eltakartam kezeimmel a szemeit, mert nem láthatta a születésnapi tortát, vagy éppen meglepetés bulit szerveztem az ő bosszúságára, de persze végül annak a partinak is örült. Túl tökéletes volt, aztán mintha egy érintést éreztem volna meg. Sietve kaptam fel a fejemet, a szobát még mindig csak a neonfények világították meg, hiszen még nem kelt fel a nap se.
- Declan?! – szólaltam meg álmosan, de reménykedően, mintha csak abban reménykednék, hogy nem csak képzeltem. Sietve fogtam aprócska kezeim közé a kezeit. – Én vagyok az Suzie… - egy pillanatra se vettem le róla a szemeimet. Kérlek, kérlek…