(Yve háza)

A felvigyázónak igaza volt, Delilah egy idő után valóban elfáradt a sétában, bár eleinte nagyon lelkes volt, úgy tűnt tetszik neki. Azt nem tudtam hogy a séta vagy a társaságom van-e ilyen nagy hatással Rá, de mindenképp öröm volt számomra látni a mosolygós, boldog arcát, ahogy a kezemet fogta és nagy lépteket próbált véghezvinni apró lábaival, melyek néha botlásba fulladtak, de ez nem törte meg a lendületét. Aztán valamikor félúton már inkább a lassulás jellemezte, hogy végül aztán már az legyen kislányom szándéka, hogy leül a földre. Ezt persze nem engedtem neki, hanem a karomba emeltem, és úgy vittem Őt tovább. Ez sem volt ellenére, sőt, a magasból széjjel nézés csak még vidámabbá tette, és teli szájjal mosolyogva nézegetett mindenfelé, néha egyes dolgokra mutogatva és saját nyelvén lelkesen gagyogva. Tüneményesen aranyos volt... egyszerűen alig bírtam levenni róla a szememet is.

A kórházhoz érve, a recepción kértem felvilágosítást, de mint kiderült, Yve ugyanabban a szobában feküdt, mint ahol utoljára láttam. Arrafelé vettem az irányt, és ég az ajtóig nagy léptekkel mentem, ám ott már kissé megtorpantam. Tudtam hogy nem lesz kellemes látnom a nőt akit szeretek... így, ilyen állapotban, eszméletlenül egy kórházi szobában. De mivel nem ácsoroghattam a végtelenségig a folyosón, és már Delilah is mocorgott, húzva le a saját fejéről a sapkát, jelezve hogy melege van, muszáj volt mozdulnom.
- Jól van Kicsim, megnézzük anyut - mondtam neki, miközben kivettem a kezéből a sapkáját, aztán haját kisimítva az arcából, kinyitottam magunk előtt az ajtót, majd beléptem rajta.
A szoba nem változott az emlékeimhez képest. De az alak, aki odabent feküdt, na Ő már annál inkább. Lassú léptekkel közeledtem az ágy felé, nézve pislogás nélkül az eszméletlen nőt a takaró alatt. A hátán feküdt, kezei a teste mellett hevertek, az arca békés volt, mozdulatlan, és gyönyörű. Nem látszott rajta hogy korábban milyen csúnyán megsérült. Az a vér... Eyal vére meggyógyította a sérülést. Arca sápadtsága is elmúlt már. Innen nézve egészen olyan volt, mintha csak aludna.
Delilah is észrevette az anyját, és fel is ismerte, mert kezemből hajolva kifelé, próbált közelebb jutni hozzá, és nyöszörgött, hogy engedjem.
- Várjál, Szívem, mindjárt - nyugtatgattam, és az ágy mellett álló székre ültettem le, kissé távolabb tartva az ágytól. Letérdeltem elé, és igyekeztem minden figyelmem arra irányítani, hogy levegyem Delilah kabátját, a sálat a nyakából, a kesztyűt a kezéről, meg a lábáról a piszkos talpú cipőt. Még ha próbáltam is volna húzni az időt, hogy én ezt lassan tegyem, Delilah nem akart ebben részt venni, Ő minél gyorsabban túl akart lenni a műveleten. Végól teljesült is a vágya, és ahogy megszabadult a zavaró ruhadaraboktól, felemeltem Őt, és felállva az ágy szélére engedtem, ahol habozás nélkül bújt is Yve testéhez, a keze alá fészkelte magát, és az anyja mellére hajtotta a fejét. Szívszorító látvány volt, és éreztem hogy elszorul a torkom. Én is levettem a kabátom, és megkerülve az ágyat, leültem Yve másik oldalára, ahol megfogtam a kezét.
- Annyira sajnálom... - suttogtam neki, s nem mertem hangosabban, féltem hogy hangom cserbenhagyna ha megpróbálnám. Kezembe fogtam a kezét, és megcsókoltam, szépen egymás után mind az öt ujját. Utána lehajoltam, és a homlokát is. Nem húzódtam el, néztem onnét, közelről a mozdulatlan arcot, a gyönyörű arcot, amit... amiért mindent megadtam volna hogy kinyissa a szemeit és reagáljon... válaszoljon nekem. - Mindent sajnálok Yve. Mindent... Kérlek ébredj fel - hajoltam arcához, hozzásimítva arcom, miközben a fülébe suttogtam. - Szeretlek, mindennél jobban szeretlek - mondtam neki, és éreztem hogy egy forró, sós csepp kiszivárog lehunyt szemhéjam alól, majd végigfolyik az arcomon. Nem szégyelltem, hisz épp a szívem szakadt meg...

Keserű bánatom bűntudattal vegyült, mely nem akart csitulni. Fájt a szívem, hogy bántottam, hogy itt hagytam, és... egyszerűen minden fájt, amit tettem, még az is hogy élek. De ezt az utóbbit igyekeztem nem megérezni, hisz ha nem jövök vissza, ki tudja mi lett volna Delilah-val... Kislányom csendben feküdt az anyja karjai közé bújva, és játszott Yve egyik előrelógó hajtincsével, mely műveletbe egy idő után el is szundított. Ha nem láttam volna hogy hol is vagyunk, a kép gyönyörű lett volna, ahogy életem négyből két legfontosabb nőneműje összebújva alszik... de a kórházi kép merőben rontott az ábrán.
Egy jó darabig itt is maradtunk, hiába szólt bennem az apai én, hogy haza kellene vinnem Delilah-t, hadd pihenjen rendesen, odahaza, de nem volt szívem Yve-t viszont itt hagyni. Tudtam hogy neki itt a legjobb most, mégis nehezemre esett hogy itt hagyjam csak így. Az pedig főleg hogy nem segíthettem rajta sehogyan sem...

Dilemmámat végül egy orvos oldotta meg, aki betért a szobába, és először láttam hogy dühöngeni akar amiért én egy beteg ágyában vagyok, de ahogy végigmérte a teljes képet és meglátta Delilah-t, az arcára volt írva hogy megértette a képletet, és rögtön meg is enyhült a kifejezés rajta.
- Ideje menniük, vége a látogatási időnek - mondta suttogva, miközben az ágy mellé sétált. - Menjenek haza, holnap is nap lesz - és mivel úgy éreztem, elmém tényleg arra várt hogy valaki kényszerítse cselekvésre, némán bólintottam, majd felkeltem szerelmem mellől. Az ágyat megkerülve léptem a lányomhoz, hogy újra felöltöztessem, majd a karomba emelve apró testét, elindultam vele hazafelé.

(folyt. köv. Yve háza)

(Utcák)

Nem igazán esett nehezemre, hogy itt bukkanjak fel. Ezek azok a dolgok amik elég könnyedén mentek. Habár a kommunikációra még mindig nem voltam túlságosan képes. Láttam ahogy behozza a kórházba és leírhatatlanul örültem annak, hogy hallgatott rám. Így még meg van az esélye arra, hogy jobban legyen.
Próbáltam összeszedni valamiféle erőt ahhoz, hogy kommunikálni tudjak vele. Amíg aludt erre bőven lett volna időm, de ekkor visszajött az a férfi. Ha most akarja befejezni amit elkezdett esküszöm, hogy megölöm nem tudom, hogyan de megölöm. Csak ez a gondolat uralta a fejemet. De aztán végül a véréből kínálta amit a lányom el is fogadott. A folytatásra viszont nem is voltam kíváncsi ezért inkább az emlékeimbe temetkeztem.

A pillanat amikor egy hatalmas mosoly ült ki az arcára mikor sikerült elsajátítania az első varázsigéjét. Az a perc egyszerűen pótolhatatlan. A szívemben örökké megőrzöm. Olyan furcsa, hogy már minden egyes boldog pillanatunk egy emlék már. Csak ennyi maradt belőle. Habár számomra ezt többet ér a világ összes kincsénél is. Nem a legtökéletesebb életet éltem, hiszen most már tudom, hogy a feleségem megcsalt, de meg is értem egyben. Nem igazán foglalkoztam vele ha volt szabad percem akkor azt a lányommal töltöttem. A fiamnak mondhattam volna akármit. A makacssága miatt egyáltalán nem hallgatott volna rám. Pedig próbáltam, de mind hiába. Ő úgy döntött, hogy nem kíván a családunk tagja lenni többé. És mindezt egy lányért.. De mit is mondhatnék? A szeretet talán mindennél erősebb. Ezért vagyok itt én is. Hogy a lányomat rávegyem a varázslásra. Természetesen tudom, hogy ez nem lesz egy egyszerű dolog, de muszáj lesz. Főleg, ha ilyen természetfeletti lényektől hemzsegő városba költözött. Valahogy muszáj megvédenie magát és miért alacsonyodjon le a fizika önvédelemre amikor sokkal könnyebben meg tudná védeni magát.
És a halálom éjszakája.. Ott voltam vele. Habár erről ő mit sem sejtett. A szívem szakadt meg könnyei láttán. Átöleltem volna vagy legalább sugalltam volna, hogy minden rendben lesz. Ezt én nem tehettem meg. Képtelen voltam. Még most is alig tudok vele kommunikálni, de tudom, hogy meg kell próbálnom. A lányom és az életemnél is jobban szeretem, de előbb vagy utóbb - jelen esetben előbb - eljön az a pillanat mikor egyedül kell boldogulnia. Nem számíthat mindig rám és ezt ha még nem is teljesen, de legbelül már elfogadta. Ezzel a tudattal talán meg is békélhetnék, de ez nem elég. Csak úgy tudok túllépni, ha biztonságban tudom.. És ez számomra azt jelenti, hogy foglalkozik az erejével. Hiszen akkor az nagy valószínűséggel soha nem hagyja cserben.
Most viszont az lesz a legjobb, ha hagyom őt, hogy feldolgozza a történteket. Aztán majd minden erőmet valahogyan összekaparva felkeresem és meggyőzőm a dolgokról.

(Folytatás Elhagyatott templom)

(Vizsgáló)

Amint mindent elrendeztek vele átirányították az egyik kórterembe. A nyakán lévő sebre még ha mondott volna is valamit azt hiszem Stefan kitörte volna a nyakát. Mert jelen pillanatban ezt is kinéztem belőle.
Még mielőtt a kórterembe értünk volna ez az egész ráébresztett valamire és előkaptam a telefonomat, majd gyorsan elküldtem egy sms-t Tylernek.

Sajnálom, szeretlek.. Hiányzol.

Majd mikor beértünk a kórterembe rögtön April ágya mellé húztam az egyik széket és leültem mellé.

Szótlanul követtem őket a kórterembe. Nem tudom minek, de ha rájövök az okára akkor az valami megváltás lesz. Már az első pillanattól kezdve le kellett volna lépnem. Csak valami az súgja, hogy itt kell maradnom még Carolinenal.
Észrevettem, hogy pötyög valamit a telefonján, de hogy pontosan mit azt nem. Viszont a címzettet láttam. Tyler. Gondolhattam volna. Bár nem tudhatom, hogy mit írt benne, de azt hiszem nem is igazán érdekel. Úgy is most azzal van elfoglalva, hogy szegény ártatlan lánynak a nyakára tapadtam. Csak reménykedni tudtam, hogy nem marad itt babusgatni, mert akkor én abban a pillanatban itt hagyom és nem érdekel semmi. Oké, hogy ma már a második embert hozom be a kórházba, de ebből az egészből nem kell rendszert csinálni.
Nem mentem közelebb hozzájuk egyszerűen csak megálltam az ajtóban és vártam hátha elbúcsúzik tőle vagy megmondja, hogy marad. Marad akkor egyedül marad. Nem virrasztok még egy éjszakát a kórházban.

Leültem az ágyra és mikor ki mentek a nővér és a doktor úr egyből carolinára pillantotta.
-Minden rendben?-Kérdeztem tőle látván sebes sms- írását.
-Elmehetek, ha szeretnétek valaki nagy örömére-Fintorogtam Stefanre.
-Benn kell maradnom pár napot szóval a..-Pillantottam rá Stefanre és próbáltam úgy mondani ne értse.
-Akihez indultam az a látogatás elmarad!-Mondtam és megfogtam a fejem ami be volt kötözve. Tudtam, hogy Carolinának jobb dolga is akad, mint engem pesztrálni.

- Persze minden rendben van. - Mosolyogtam rá megnyugtatásképpen. Nem kell most az én problémáimmal foglalkoznia.. Ilyen állapotban végképp nem.
Hátrapillantottam Stefanra aki elég keserű képet vágott, hogy még mindig itt kell lennie, de úgy döntöttem, hogy ezt most inkább figyelmen kívül hagyom.
- Ha akarod szólok neki valahogyan, hogy mindenképpen látogasson meg. Azt hiszem ha meghallja, hogy hol is vagy és mi is történt veled mindenképpen idesiet. De ha lehetséges azt inkább mind a ketten hagyjuk ki, hogy ki támadott meg. - Néztem rá kérlelően. Nem akartam, hogy Stefannak ebből később még valami problémája legyen.

A falnak dőlve vártam, hogy végre leléphessünk innen és valami számomra értelmesebben tűnő tevékenységet végezhessünk. Ha nem is együtt, de legalább hadd menjek az utamra.
Az az érzésem, hogy szándékosan nem avattak be az illető kilétébe, de abban biztos lehettem, hogy valami pasiról van szó. Na és ennyire félelmetes lenne, hogy Caroline nem akarja, hogy meg tudja én voltam aki így elbánt vele? Ez nevetséges. Felvállalom amit csináltam ha jó ha nem. Nem várom el senkitől, hogy hazudjon értem. Ha megteszi, megteszi. Ha nem, nem.
- De nem muszáj letagadnod ám. Engem nem igazán érdekel, ha megtudja az illető. Bár engem jelenleg semmi nem érdekel. - Vontam meg a vállamat.

-Én nem akarok senkinek rosszat, szóval lakat van a számon-Emeltem ki az "én" szót hergelve ezzel Stefant. Nem akartam, hogy Jeremy így lásson.
-Nem fontos-Sütöttem le a szemem és néztem a paplant amin ültem.
-Stefan ennyire ne und magad meny nyugodtan és ó..-Néztem rá hazug, ironikus mosollyal.
-Köszönöm, hogy karodban behoztál miután majdnem megöltél megtisztelsz.-Suttogtam még a hamis mosolyommal.

- Minden rendben lesz hidd el. - Térdére helyeztem a kezemet amit óvatosan meg is simítottam. Szerintem Jeremy jobban örülne annak, ha tudná hol is van April. Talán picit másképpen is viselkedne vele. Észrevenné, hogy mit is jelent neki.
- Ne legyetek ilyenek. - Sóhajtottam egyet. - Azt hiszem elkönyvelhetjük ezt az egészet, mint egy rossz nap. De már a legrosszabb részén túl vagyunk szóval csak fel a fejjel. - Mondtam miközben tekintettem hol Stefanra hol Aprilre tévedt.
- Amúgy nem mindig ilyen. Csak most éppen a rossz korszakát éli. - Feleslegesnek tartottam a sugdolózást, hiszen úgy is hallotta volna.

Próbáltam ignorálni a lányt, mert azt hiszem a stílusa csak még jobban késztetett arra, hogy újból feltépjem a nyakán lévő bőrt és vérét szívhassam, de ezúttal az utolsó cseppig. Talán nem is volt ezzel tisztában. Pedig megtehetettem volna. Caroline sem tudott volna megállítani maximum haragudott volna rám egy ideig, de azt hiszem túlélném.
- Igen tudod ez olyan, mint a nőknél a menstruáció. Csak ritkábban jön elő és hosszabb ideig tart. - Próbáltam viccelődni, habár talán számukra nem hangzott olyan viccesen, mint számomra. Nem is igazán érdekelt. Én jól szórakozom és az a lényeg.

Ha meglátna engem ilyen állapotban Jeremy talán még azt hinné én akartam, hogy ez így legyen. Tudat alatt tényleg akartam, mert vissza utasításán még nem voltam túl hiszen elég sok dolog történt velem ami fájt. Anyám meghalt rákban és apám felrobbant 11 emberrel együtt amibe bele gondolni is rossz lenne. Megráztam a fejem ezektől a gondolatoktól. Stefan még nem élte állt és már nem is fogja azokat a szerinte viccesnek tartott női panaszokat, de még is mosolyognom kellett tőle elképzeltem mien lenne ő nőként. te jó isten azt hiszem a fél város halott lenne egy kis hisztitől.
-Szerintem én a másik énét már nem fogom megtapasztalni.-Egyre jobban éreztem, hogy köztük sokkal több dolog is történhetett.

- Majd ha sikerült visszatérítem a régi útjára talán még találkozhatnátok is. Hidd el még képes lenne az ujjai köré csavarni. - Mondtam nevetve. A vicces, hogy engem még így is sikerült. Legalábbis egy picit. Mert velem valahogy, mintha másképpen viselkedne. Mintha én lennék az egyetlen aki iránt érdeklődik . És ez jól esik. Bár azt hiszem mindenkinek jól esik ha valaki törődik vele, de ha az illető csak vele az már teljesen felemelő érzés.
- De azt hiszem akkor mi most magadra is hagyunk pihenni. Ha szeretnéd akkor később még bejövök hozzád és hozok valamit ami kell. - Felálltam a székről, majd hátrálni kezdtem az ajtó felé, majd Stefan mellett megálltam és mélyen a szemeibe néztem.

Na majd persze ő lesz az első akit felkeresek. Még ha visszatérek a régi önmagamhoz se kívánnék többet tőle, mint barátság. Meg azt hiszem ő se. Azért az emlékeket nem lehet teljesen eltörölni. Bár éppenséggel lehet, de felesleges ha tartja a száját. Különösebben nem zavar az sem, hogy nem kedvel, mert az az ő problémája nem az enyém.
Örültem, hogy nem használt semmiféle többes számot, mert én nem tervezem, hogy ide újból beteszem a lábam. Bár az első itt tett látogatásom után is ezt mondtam, de most már tényleg. Caroline mikor mellém ért és ahogy tekintettük összefúródott és én teljesen kizártam a külvilágot.

-Rendben köszönöm, de nem kell semmi-Mondhattam volna, hogy, de Jeremy még se mondtam. Láttam már Stefan arcán, hogy menni akar remélem legalább Caroline jól megszidja. Én csak integettem és öltözni kezdtem a kórtermi csúf ruhámba a paraván mögött. Leültem az ágyra és majdnem sírásba törtem ki gondoltam meg várom még teljesen ki érnek a kórházból is nehogy aztán vissza rohanjon nekem Caroline és ne tudjon találkozni a barátjával.

April szavai ébresztettek fel Stefan szemeiből, majd gyorsan felé kaptam a tekintettemet és rámosolyogtam. - Rendben van. Akkor mi megyünk is. Vigyázz magadra. Próbáld elkerülni a bajt, már ha ez lehetséges. - A mondatom befejeztével ki is léptem a kórteremből Stefannal az oldalamon, sétáltam végig a kórházon, majd végül a főbejáratot is elhagyva indultunk el. Legszívesebben beültem volna a grillbe egy italra, de azt inkább most hanyagoltam ezért jobbnak láttam ha hazafelé vesszük az irányt.

(Forbes ház)

Valami kaparta a gyomrom. Éhség.. igen. Ez volt az. És nem vértasak kellett. Nekem igazi vér kell. És hol kapom meg ezt, ha nem a kórházban? Rebekah-t ki kell vernem a fejemből. Ezennel belőle elég volt ennyi, tovább kell élnem életem.
Besétáltam egy kórterembe, és széles vigyorral pillantottam meg egy éppen alvó lányt. Remek, jókor jöttem. Igaz hogy szeretem látni szemükben a félelmet..
- Helló szépségem.. - termettem ott az ágya mellett.

Álmomban Jeremyt láttam magam előtt. Velem volt, de ott is ahogyan az életben eltűnt. Most lenne a legnagyobb szükségem rá. Nyikorgott az ajtó én meg álmosan felpattantam.
-Te jó ég ki vagy te?-Néztem rémülten rá egyből a legrosszabbra gondoltam miután megtámadtak. A vasfű már kiment belőlem után pótlás pedig nincs egyedül a karkötőm az ami megvéd.
-Ha nem vagy orvos meny ki!-Suttogtam neki.

Elvigyorodtam ,és fölé hajoltam. - Orvos? Úgy nézek én ki? Nem... egy felbosszantott vámpír vagyok, aki ki akar törni, és szétharapni az egész kib*szott torkodat! - néztem rá kegyetlenül, és ujjaimmal a száját fogtam be, a következő pillanatban pedig már haraptam is mélyen a nyakába.

Nem jutottam szóhoz semmi csak éreztem ahogy a fogai a húsomba vájnak pont ott talált el ahol Stefan is. Felszakította újra a bőröm ami már kezdett összeforrni. Istenem miért nem hallgattam Carolinára miért nem hagytam, hogy a vérét igyam meg, hogy jobban legyek? Nem vagyok normális. Itt a vége utolsó gondolatom Jeremy volt, soha többé nem láthatom őt. Mikor már éreztem a halál csókját és láttam a fehér fényt úgy véltem nem adhatom fel ilyen könnyedén. A naplóm ott hevert a kis éjjeliszekrényen, megragadtam a ceruzát és a nyakába döftem, majd mikor elengedett a másikat a hasába.
-Szállj le rólam!!-mondtam erőtlen kis hangon.

Csak haraptam és haraptam.. mélyre, nem érdekelt hogy éppen meg is ölhetem. Véraláfutás, meghalt. ennyi lenne a hivatalos szöveg. De egy sóhajjal mégis kénytelen voltam elszakadni tőle, és véres ajkakkal néztem szemeibe, ravasz csillogással.
- Remélem, igézhető vagy.. - fürkésztem pillantását. Nyoma sincs verbénának.

Erősebben nyomtam belé azokat a fából készült ceruzákat és becsuktam a szemem, hogy véletlenül se tudjon meg igézni engem.
-Takarodj!-Löktem el ismét magamtól. Bár erőm nem sok volt Eszembe jutott Jeremy karkötője és bátran nyitottam ki a szemem tudván arról védve vagyok.

- Kitörhetném a nyakad.. - fintorogtam, majd felegyenesedtem, és takarójába töröltem véres ajkaimat. - Nem igézlek meg. Emlékezz rám egy életen át. - vigyorogtam kegyetlenül, majd úgy határoztam, hogy máris távozom. - Pápá ismeretlen lány - vontam egyet a vállamon.
De még mindig éhség marta a gyomromat....

A vámpírnak meg se kottyant és olyan volt, minta észre sem vette volna a cselekedeteimet. Nyomni kezdtem a gombot és hívtam a nővért. aki azonnal be rohant és ellátott. Egy kis időre eszméletemet vesztettem. Másnap reggel ébredtem a sebem bekötözve, és az emlékek martak.
-Nem maradok itt tovább!-Próbáltam felállni és mikor lehúztam magamról azokat a vackokat persze pityegtek. Saját felelősségemre el engedtek, de nem szívesen.
Elindultam a kórházból.

[ April lakása]

A lány eltűnt, ezt még figyeltem,. Így már nem maradt, akit megcsapolhatnék. Kell hát.. valami. Valami új. Friss levegő. Mondjuk az utcákon.

/ Utcák /