Amint reggel felkeltünk és elkészültünk egyből a jégpálya felé vettük az irányt. Őszintén szólva nagyon is érdekelt, hogy mennyire tud korcsolyázni -jobban mondva, hogy mennyire nem tud- Scott. De nem is az a lényeg, hanem, hogy jól érezzük magunkat. Bár szerintem ehhez nem fér kétség. -Felkészültél?-kérdeztem lelkesen mosolyogva és magamra aggattam a korcsolyámat, hogy egyből a pályára léphessek. Már csak Scottot vártam, hogy kövessen.
Amikor odaértünk és bementünk, Jem már is a jégre ment és várt engem, a cipő felvételével is meggyűlt a bajom. Amikor a jégre léptem rögtön elestem, ezen szinte már meg se lepődtem. -Akkor is odamegyek. mondtam csak nevetve a földön majd felkeltem és nagy nehézséges során odasétáltam hozzá. Kapaszkodtam benne, hogy ne essek el, amikor próbáltam volna csúszni folyton elestem, sokat nevettünk a bénázásaimon. Végül viszont sikerült elindulnom, mosolyogtam is rá, hogy végre sikerül, de sajnos a megállással gondjaim voltak és egyenesen a falnak mentem.
Szinte rögtön el is esett amikor a jégre lépett, ami egy önfeledt nevetést csalt ki belőlem. Amikor nagy nehezen odajött hozzám nem sokáig bírta elesés nélkül. Még a falnak is neki ment. -Kezdetnek nem is rossz. -kuncogtam- És még az emberek azt hiszik, hogy a természetfelettiek mindenben jók. -fogtam meg a kezét és úgy próbáltam meg lassan siklani vele, hogy ne essen el.
Csak siklottunk együtt majd újra elindultam magam és most sikerült megállni a falnál, ekkor elmosolyodtam. Bejött nekem ez a korcsolyázás dolog, eleinte elég ügyetlen voltam, de már kezdett egyre jobban menni gondoltam magamban. Amikor visszacsúsztam hozzá, már nem voltam olyan szerencsés, nem bírtam megállni és ráestem, majd csak egymás szemébe néztünk. -Gyönyörűek a szemeid. mondtam neki elmosolyodva majd a pillanat hevében megcsókoltam, ne tudtam, hogy fog rá reagálni, csak reménykedtem benne, hogy nem rontottam el ezzel a barátságunk.
A hozzászólást Scott McCall összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 09, 2012 4:27 am-kor.
Idővel kezdett belejönni a dologba. Azt hiszem elkönyvelhetem magamban, hogy nagyon gyorsan tanul. Amíg ő egyedül próbálkozott én magamban csináltam pár figurát. Egy darabig elvoltam néha-néha rápillantottam, majd a következő pillanatban a jeget érzetem a hátam alatt és ő volt velem szemben. Most nem tudom, hogy ez direkt volt vagy sem, de nem is fogom megtudni. - Köszönöm. - Mondtam mosolyogva, majd mikor megcsókolt egy picit meglepődtem, de végül viszonoztam azt. Végül is mi bajom származhat belőle? Azt hiszem semmi egy csók még nem a világ vége. Aztán ki tudja mi lesz ebből még később.
A csók után, egy ideig csak néztük egymást, majd észbe kaptam és lemásztam róla. Ez után csak próbálkoztam felállni, majd mikor sikerült, felsegítettem Jem-et is. Csak néztem rá és vártam a reakcióját a csókra, az igaz, hogy viszonozta, de kíváncsi voltam mégis tetszett e neki a dolog. Jemina egy aranyos és kedves lány aki nagyon jó barát és ez a pillanat hevében történő csókkal nem akartam elrontani a kapcsolatunkat, mivel fontos nekem barátilag.
A hozzászólást Scott McCall összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 09, 2012 4:25 am-kor.
Miután felsegített egy ideig csak néztem magam elé, majd sikerült kinyögnöm valamit. - Nekem most mennem kell. Van valami amit sürgősen el kell intéznem már majdnem megfeledkeztem róla. Remélem nem baj, hogy csak így itt hagylak. Nagyon jól éreztem magam veled. Szia - Egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd elindultam a kijárat felé. Át kell gondolnom ezt az egészet. Rendes srác ő.. De tisztáznom kell magamban pár dolgot még mielőtt valamibe komolyan belekezdek.
Amikor kijelentette, hogy mennie kell először azt hittem a csók miatt. Ezt viszont megcáfolta a következő tettével, hogy megpuszilt és azt mondta jól érezte magát velem. Ezek közben csak mosolyogtam rá, majd azt mondtam. -Rendben, szia Jem. szintén mosolyogva köszöntem el tőle, amikor átsiklott a jégen csak néztem majd én is elindultam, lassan kifelé. Nagyon megkedveltem Jem-et. Amikor átvettem a cipőm és elhagytam az épületet a hotel felé vettem az irányt.
Nem tudom, miért pont ide vetődtem, de ha már itt vagyok, megpróbálok kiélvezni mindent pillanatot. Merthogy... mondjuk úgy, eléggé régóta vagyok itt, és még mindig nem sikerült megszoknom egészen a helyet. Már csak azért sem, mert mindenki ellenem volt. De Olivia után... már nem lehet majd olyan nehéz dolgom. Körbefordultam és csupán várnom kellett, hogy megjöjjön valaki, aki tökéletes lesz az én céljaimnak.
Mióta kiszabadultam az én kis magánzárkámból újra Mystic Falls 7889. lakosaként csatlakozhatok a közösséghez. Nagyszerű! Imádok részt venni az eseményeken és jópofát vágni mindehhez. Szerencsére egyenlőre semmi ilyesmi nem veszélyeztetett. A legközelebbi ilyesfajta talpnyaló összejövetel még nagyon messze van. Hála a jó égnek! Egyenlőre csak ki akartam mozdulni kicsit a négy fal közül. Az új lakásom, amiben élek túl magányos. Rosszabb, mint az intézetben. Habár a kényszerzubbonyt semmi pénzért nem sírnám vissza. Előkaptam a hátitáskámat és elkezdtem bepakolni a legfontosabb dolgokat. Fogalmam sem volt róla, hogy hova szeretnék menni. Mindegy végül is... csak el innen. Igen most már hiányolom azt a közösségi eseményt. Ott akarok lenni megint és a sütiket majszolni, amiket nem is én csináltam. Elrontani a mikrofont heccből, majd pedig az egész eseményt csak azzal, hogy önmagamat adom. Emlékszem 5 éves koromban kigáncsoltam az egyik Mystic Falls jelöltet, mert féltékeny voltam rá, hogy én nem indulhatok, mert túl kicsi voltam. Ez van! A széldzsekim után kutakodva a szekrény mélyén valami a tenyerembe hasít. - ÁÚCH!! - Elkapom a kezemet! - Mi a jó élet! - krákogom és elhúzódom a szekrénytől. A tenyeremből egyenes vonalban szivárgott fel a vér. Nem tűnt olyan mélynek a seb. Újra a szekrénybe bújtam és kitapogattam a sértő tárgyat. - Egy korcsolya... - állapítom meg mikor előhúzom a kupacból valahonnan a szekrényem mélyéből. - Érdekesen hangzik... - válaszolok a fejemben a hangra. - Miért is ne? - felpattanok, felkapom a hátizsákomat és már ott sem voltam. A jogsimat bevonták, amíg a dilidokim nem ad rá engedélyt, ezért tömegközlekedéssel jutottam el a pályáig. Beálltam a pénztárhoz és megvettem a belépőmet. A sátorba érve megcsapott a mesterkélt hideg szele. Végigfutott a hideg a hátamon. Hát megjöttem... az ismeretlenbe. Felhúztam a korcsolyámat és már a jégen is voltam. Botladozva és ijedten totyogtam a pálya belseje felé. Te jó ég! Azt hittem ezt sem lehet elfelejteni, mint a biciklizést...
Az utcákat róttam éppen amikor hirtelen megakadt a pillantásom az egyik épületen. Mivel úgy sem volt más dolgom és még nem is jártam arrafele, gondoltam egyet és elindultam közelebbről is megvizsgálni az épületet. Mint kiderült, miután beléptem az ajtón, a helyi műjégpályára kerültem.. Tessék? Mit keresek én itt? Nem is tudom, mikor korcsolyáztam már utoljára.. talán 4 éve? Mindenesetre olyan régen volt, hogy nem is rémlik az időpont. De ha már itt vagyok, miért is ne? Úgy sincsen most jobb dolgom. Amúgy, sincs most korcsolya szezon, ami azt jelenti, hogy remélhetőleg nem is lesznek túl sokan a jégen. Vettem egy jegyet, majd béreltem még egy korcsolyát is, hiszen a jóég tudta, hogy én itt fogok kikötni?! A pályához közeledve felhúztam a korcsolyámat, közben figyelmesen végigmérve a helyiséget, majd a jelenlévőket. Nem voltam sokat, sőt alig szállingózott itt ott egy-két fiatal. Fellépve a jégre, hirtelen megszédültem. Fú, te jó ég, miért is vágtam én bele ebbe? De szerencsére épp időben megálltam, ezzel sikeresen el is kerülve az esést. Lassan elkezdtem siklani a jégen, közben pillantásommal egy lányt követve, aki szintén nem remekelt ebben a sportágban. Első pillantásra szimpatikusnak tűnt, ezért hát el is indultam az irányába. - Helló - szólítottam meg, megállva nem messze tőle. - Hát te? Csak így egyedül? - kérdeztem, bár ezt a kérdést én is feltehettem volna saját magamnak. Jól van na, most nem vagyok formában.. nem rég vertem péppé az egyik fajtársamat.
Kissé elvoltam foglalva azzal, hogy nehogy pofára essek, amikor valaki megszólított. Helló! jött a hang a hátam mögül. Szépen lassan megfordultam és egy férfit pillantottam meg. - Hello - pislogok. Első ránézésre nagyon jóképűnek tűnt. Vajon miért szólított meg? - Nem tudom. - felelem a hangra a fejemben, de ezzel már az ő kérdését is megválaszoltam. Nem éreztem magam egyedül... köröttünk emberek keringtek ide oda. - Igazából csak megtaláltam a szerkényem mélyén a régi korcsolyámat és hát... tudod már rég jártam errefelé. Úgy éreztem szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Persze nem vagyok oda az ilyen dolgokért, de mégis úgy döntöttem, hogy itt az ideje kiszabadulni a négy fal közül. Már amúgy is... Tudod... olyan rég beszéltem valakivel, hogy lassan elfelejtem a nyelvet is... - hadarom. Azt sem tudtam mit akarok mondani, de nem izgatott. Nem voltam zavarban. Nagyon nyugodt voltam. - De.. miért érdekellek téged? - kérdezem gyanakodva.
Elmosolyodtam, amikor kiszúrtam, mennyire megszeppent, hogy leszólítottam. Ezek szerint akkor kívételesen egy emberi lénybe botlottam bele! Legalábbis nem éreztem rajta, hogy vámpír lenne.. A többi lénnyel szemben nincsen semmi kifogásom. De a vámpírokat is bírom, egészen addig, amíg nem tapadnak az ártatlan emberek nyaki ütőereire. Ebből a lányból viszont semmi ilyesmi nem érződött, sőt nagyon is ártatlannak tűnt, tehát csakis ember lehet. Vagy túlságosan is jó színésznő. Tökmindegy, előbb utóbb kiderül, hogy melyik kategóriába tartozik. Válasza hallatán az arcomon pihenő mosoly még szélesebbé változott. Hogy én mennyire nem tudom megérteni az érzését, legalábbis a négy fal közül való kiszabadulását, nem. A többit igen. - Hát, akkor jó helyre jöttél - kacsintottam rá, egy huncut mosoly kíséretében. - Mert mellettem nem unatkozik az ember - folytattam, magabiztosnan kihúzva magamat. Kérdése hallatán csak egyszerüen vállat vontam. - Miért kérded? Annyira furcsának tűnik, ha csak úgy leszólítanak a jégpályán? - néztem rá kíváncsian, mintha nem érteném, miért tűnik ennyire furának számára, hogy leszólítottam. - Talán zavarok? - tettem hozzá, közben körülnézve, hogy nem-e járőrözik valahol a közelben a barátja. Na nem mintha, az megállítana engem, de azért ha nem muszáj egyelőre nem akarok több bunyóba keveredni.
- Dehogy zavarsz... Csak nem igazán járok ilyen helyekre és körülbelül öt perce érkeztem meg és nem gondoltam volna, hogy máris belebotlok valakibe és... - itt nyeltem egyet, majd elmosolyodtam. Nézd milyen helyes!szól a hang a fejemben. - Tényleg az! - sóhajtom magam elé. Úgy 5 éve nem beszéltem senkivel a dilidokimon kívül. - Hogy hívnak? - térek a lényegre. Oldalra döntöm kíváncsian csinos kis pofikámat. Kissé meginog a lábam miközben közelebb tolom magamat hozzá a jégen. - Hogy mennyire nem tudok korcsolyázni... - nevetem el magamat. - A nevem Charlotte...Young - teszem hozzá utólag a vezetéknevemet, hiszen aki régi lakos errefelé, az tudja, hogy mi történt a családommal és hogy hol is töltöttem azt az öt évet...
Nem tagadom, hogy megnyugodtam mikor tiltakozni kezdett, hogy egyáltalán nem zavartam meg semmiben. Remek! Hm, ez a lány túlságosan is sokat beszél.. Ez is jelzi a naivitását és az ártatlanságát. Míly szerencse, hogy pont velem futott össze és nem egy vámpírral.. Amúgy, én mindig is imádtam elszórakoztatni a hozzá hasonló ártatlan, hiszékeny jókislányokat. - Akkor jó! - vágtam rá gyorsan. - Hát, az élet már csak ilyen kiszámíthatatlan - vontam vállat, egy pimasz vigyor kíséretében. Na igen, én sem számítottam rá, hogy itt majd találkozni fogok valakivel.. nem hogy egy csinos lánnyal, akivel aztán el is szórakozhatok. Mikor a nevem felől érdeklődött, majd közelebb jött hozzám a jégen, néhány perc erejéig azon töprengtem, hogy ebben a lányban talán mégis van valami, ami meghazudtolja az ártatlanságát. - David Winchester vagyok - mutatkozom be neki illedelmesen, közben kezet is csókolva neki. Na igen, ezzel a lépéssel mindenkit le lehet venni a lábáról.. - Ne aggódj, én sem vagyok valami profi ebben - vallottam be felnevetve. - Charlotte - emésztgettem a nevét, sajátos hanglejtésemen. - Szép neved van - bókoltam neki, mint egy úriember. Hát igen, legalább az úriemberi mivoltomnak a látszatát őrizzem meg..
- David.. - mondogattam... Tipikus szívtipró neve van. Bár a férfin végiglegeltetve a szemeimet ugyanezt állapítottam meg a külsejéről is. Szívtipró. Kezet csókolt, de én elrántottam a karomat. Ijedten pislogtam rá. Aztán gyorsan tovább is léptem. - Tudom, hogy szép... a dédmamámról kaptam. - mondom mosolyogva. Nem tudtam mit akarhat tőlem a férfi, nem is izgatott. A világ biztosan sokat változott míg elzárva voltam. Teljesen odavan érted! Menj és ragadd meg az alkalmat! hangzott a fejemben... - Miért is ne? - válaszolok és elkapom David kezét. Magammal húztam ügyetlenül a tömegbe és úgy korcsolyáztam vele körbe-körbe. - Látom nem idevalósi vagy... - állapítom meg.
Picit meglepődtem, amikor ijedten kapta el a kezét a kézcsókom miatt. Ez furcsa, a nők többsége általában elájul egy ilyen gesztustól.. Hát, ő mégsem tette. Bizonyára nem valami gyakran volt ilyesmiben része. Mindenesetre nem agyalt sokáig a dolgom, pár röpke másodperc múlva már tovább is lépett, természetesen visszatérve a nevének származására. - Értem - mondtam, amikor váratlanul olyat tett, amire bár egyáltalán nem voltam felkészülve, én mégsem bántam. Mit csináljak, hisz nyílt titok, hogy én mindig is szerettem a kellemes meglepetéseket. Megragadta a kezemet és kissé félszegen ugyan, de húzni kezdett a tömeg felé. Én meg bátorítóan megszorítom a kezét, és így indulunk el körbe járni a pályát. Hogy ezt most miért is csináltam? Nem tudom, de ezen később is ráérek még agyalni.. - Valóban nem - válaszolok a kérdésére, igaz némi fáziskéséssel, mivel kellett egy idő, amíg belejöttem a jégen való siklásba. - Pár hónapja költöztem ide, New Yorkból - tettem hozzá, közben akaratlanul is elvigyorodva a ledöbbent arckifejezése láttán.
Megszorította a kezemet miközben húztam magam után. Megrebbent egy pillanatra a szempillám. - New York? - meglepett. Régen annyit utaztam a szüleimmel. Most már csak a városi temetőben találkozhatok velük. - Hány éves is vagy? - kérdem gyanakodva. Nem tűnt vámpírnak mégis jobb előbb megtudni, mint később. A vérfarkas génjeim nem csípik a vámpírokét. Bár én ebből már rég kiszálltam. Felőlem fel is fordulhat mind a két faj. - Mit keresel a városban? - Megállok csikorogva a korcsolya peremével és szembefordulok vele. - Nézd... nem vagyok egy jó társaság. Elég sokat beszélek.. kérdezősködöm... Engem nem szoktak csak úgy kiszúrni a tömegből... - célozgatok. Még mindig nem értettem miért engem szólított le. Nem az a fajta vagyok, aki mágnesként vonzza maga köré a pasikat... nem vagyok valami szórakoztató társaság sem. Papírom van róla, hogy nem vagyok normális... Bár mihez képest? - Ugye nem a véremre pályázol? Előre szeretném közölni, hogy nem vagyok finom. - nyögöm kissé félénken. Akárhogy erőlködöm akkor sem tudok erőszakosnak mutatkozni vagy fenyegetőnek, mert egyszerűen túl gyenge vagyok, ahhoz, hogy több hangsúlyt vigyek a hangomba.
Na igen, elég furcsa lehet azt hallani, hogy valaki elhagyja New Yorkot és ide jön, egy Isten háta mögötti kisvárosba. Dehát aki hallott már Mystic Falls hirnevéről, az könnyen megértheti.. Sőt, szerintem minden természetfeletti lény ellátogat élete során legalább egyszer ebbe a kisvárosba, hogy saját szemével is megtapasztalja mindazt, amit hallott az ittenkiekről. A koromra vonatkozó kérdése hallatán elgondolkodtam, hogy most mit is akar hallani..? Arra lenne kíváncsi, hogy vámpír vagyok-e? Mert ha igen, akkor határozottan keveset tud a természetfeletti világról.. De még mindig ott van az is, hogy igenis tud róla, csak éppen nem tagja ennek a népes közösségnek. - 22 vagyok - feleltem végül, talán ezek után már kevésbé fog aggódni amiatt, hogy neki akarnék támadni a nyaki ütőerének. - Hát, jöttem megismerni a város nőnemű egyedeit - kacsintottam rá egy huncut mosollyal az ajkamon. - Igen, ezt észrevettem.. De attól függően, hogy elég sokat jár a szád, miért ne lehetnél jó társaság? - emeltem meg a szemöldökömet, kíváncsian. - Szerintem a kettő egyáltalán nem függ össze - jegyeztem meg bátorítóan rá mosolyogva. Aztán a következő kérdésével egyértelműen értésemre hozta, hogy az előbbi koromra vonatkozó kérdésével tényleg azt akarta megtudni, hogy nem-e vagyok vámpír!! Hirtelen felnevettem, eme abszurditás hallatán, hogy én vámpír legyek. Már belegondolni is undorító a ténybe, hogy vérszívónak nézzenek.. - Nem vagyok vámpír.. - torzult grimaszba az arcom a vámpír szó kiejtése közben.
Megnyugodtam mikor azt felelte nem vámpír. Bár kit érdekel... Ha az lett volna akkor sem izgatna. Akkor csak ember lehet. A grimasza láttán elbizonytalanodtam. Talán nem is tud a természetfeletti lényekről. Lehet most azt hiszi megkattantam, mert ilyeneket kérdezek. Nem egyszer fordult már elő, hogy rossz helyen kapirgáltam. - Mond, hogy nem én vagyok az első akit "megismertél". - mondom gúnyosan. Nem mondom, hogy túl idős hozzám, de hidegen hagynak az effajta férfiak. Sőt! Az összes... Teljesen új nekem ez a téma. - Rossz helyen kopogtatsz... - mondom sajnálkozva. - Nem hiszem, hogy az a fajta vagyok, aki kell neked. - mondom és lesütöm a szempilláimat. Ettől a témától mindig zavarba jövök. 12 éves korom óta az intézet négy fala volt a legjobb barátom. Nem igen akadt alkalmam férfiakkal találkozni az öt év alatt. - Majd meglátjuk meddig bírsz elviselni. - mosolygok kedvesen. - Talán kapható vagyok néhány dologra ha még fűzöd az agyam egy kicsit. Viszont én csak 17 éves vagyok. Itteni lakos. Meddig maradsz a városban? Házas vagy? ... Hol dolgozol, hogy csak úgy átugrassz egy ilyen kis városba, ami mellesleg nincs is közel New Yorkhoz? Hobbi? - érdeklődtem.
Elég sokat kotorásztam az újdonsült lakótársam dolgai között. Az öltözködési stílusa egyáltalán nem felel meg talán egyszer, majd elcipelhetném magammal vásárolni. Ha már velem lakik feleljen meg az elvárásaimnak. Kezdetben ezt a külső dolgokra értem. Aztán még a vérét is meg kell kóstolnom. De bőven volt részem ilyesmiben az elmúlt időben szóval feleslegesnek tartottam, hogy rögtön az első napon már sállal a nyakán keljen elmennie otthonról. Újból a város felé indultam meg és a felderítő utam során láttam egy jégpályát. Nem emlékszem, hogy valaha is ki akartam próbálni. Hülyeségnek tartottam, de most végül is úgy vagyok vele, hogy miért ne. Bementem, majd miután megvettem a jegyemet korcsolyát is szereztem magamnak. Ah, hogy én mennyire utálom az olyan dolgokat amiket rajtam kívül másik is használtak már.. Egyszerűen undorító az egész. Nagy levegőt véve a pályára merészkedtem. Nem eshetek el.. Hiszen vámpír vagyok. Nem hiszem, hogy nem tudnék még az előtt reagálnék az egészre, hogy megcsúsznék. Most mégis valahogy irányíthatatlan voltam.. Vagyis nem tudtam, hogyan kellene megállni. Oké, kevés ember jár erre de még így sikeresen neki vágódtam az egyik férfinak. - Upsz, bocs. - Mondtam neki miután nagy nehezen sikerült megállnom. De természetesen nem gondoltam komolyan.
Látszott rajta, mennyire megnyugodott, mikor azt mondtam neki, hogy nem vagyok vámpír. Akkor hát.. mégis volt már köze a természetfelettihez. - Nyugi, nem te vagy az első.. - néztem rá egy leplezetlenül huncut mosollyal az ajkamon. Ha úgy vesszük ő a második, nem a harmadik! Mert a húgomat nem számítom közéjük.. annyira én sem vagyok megzakkanva. - Honnan tudod, hogy én pont nem az ilyen ártatlannak látszó lányokra bukom? - emeltem meg hirtelen a szemöldökömet, bár igazság szerint már kezdett gyanússá válni nekem ez a lány. Vajon mit értett azalatt, hogy ő nem az a lány, aki nekem kell?? Fogalmam sincs, mindenesetre nem szeretem, ha egy lány ellenkezik.. legalábbis nem így. Azt már igen, ha kéreti magát.. Aztán mégis megenyhült, mire én kedvesen rámosolyogtam. Lehet, hogy neki sem kell más, csak egy kis fűzögetés? Ezek szerint igen.. - Hm, jól hangzik - vallottam be egy ravasz vigyor kíséretében. Már épp azon voltam, hogy sorra véve a kérdéseit, válaszoljak néhányukra, amikor valaki váratlanul a hátamnak csapódott. Idegesen fordultam meg a tengelyem körül, de a dühöm pillanatokon belül el is tűnt, mikor természetemből adodóan végigmértem az előttem álló lányt. Hm, azt hiszem, ez az én szerencsenapom.. két szépség egy napon. Bár, ez a lány már csöppet sem tűnt annyira naivnak, mint Charlotte. - El van nézve - vigyorogtam rá, mikor észrevettem, hogy mit is mondtam. Vagyis pontosabban kinek mondtam ezt. Egy vámpírnak! A kígyó ösztönök rögtön jeleznek, mikor belefutom az ellenségbe... hát, ez remek. Azt hiszem mégis visszaszívom az előbbi megjegyzésemet az én hű, de nagy szerencsémről.
Elmosolyodtam. Ártatlan lány? Hát lehet benne valami. - Ártatlan? - visszhangzom önmagam. Elvörösödtem. Az ahogy rám néz nagyon tetszett. Aztán valaki neki csapódott. A vállába kapaszkodva ugrottam mögéje a korcsolyával ijedtemben. Hirtelen ért a dolog. Elsőre csábos mosolyt küldött a lány felé. - Remek! Csak egy nőcsábász vagy! - sóhajtok fel még mindig a felkarjába csimpaszkodva az oldala mögül. Miért is hiszed azt, hogy komolyan kellesz bárkinek is?! - Nem tudom... - suttogom magam elé válaszul a hangra a fejemben. Aztán valami megváltozott. Én semmit nem vettem észre, de félénken bújtam David mögé.
Nem gondoltam volna, hogy képes leszek ilyen szerencsétlenségére. Vámpír vagyok az isten szerelmére. Még jó, hogy nem estem orra.. Bár akkor valószínűleg kiröhögtem volna magamat. Bocsánatot is azért kértem, mert most nem volt kedvem jelenetet rendezni. Meg már mióta találkoztam Tristan-nel nem vagyok önmagam.. Ez nagyon nem tetszik. Valahogy helyre kell rázódnom. Pár évvel ezelőtt még röhögve fel is löktem volna az illetőt most meg.. Na mindegy. Először azt hittem minden oké lesz és szépen "elcsúszok" innen és békén hagyom a párost. Láthatólag a srác próbálkozását szakítottam félbe.. Már szinte szánalmas. Még vigyorgott aztán valószínűleg, ha nem nézek oda észre se veszem, de teljesen megváltozott a testtartása. Sokkal feszültebb lett és az a vigyor sem volt már az arcán. - Valami baj van? - Kérdeztem, mintha érdekelne. Nem szoktam ijesztő lenni. Legalábbis nem ilyen hirtelen.. Főleg, ha nem az a célom.
Kezdőlap
