The real world is  

where the monsters are.

Az álom puha szemfedője borult elméjére és én hagytam, had pihenjem meg. Zűrzavaros mondatai melyek számára talán értelmet nyertek, számomra kusza szavakban ömlöttek a felszínre. Több vért vesztett, mint feltételeztem. Elfektettem a kanapén és könnyed mozdulatokkal, mégis precízen láttam el ismét a harapás nyomait majd a mosdó felé vettem az irányt, hogy lemossam a vért a kezeimről. A férfi vérét… annak a vérét ki bemocskolta a testem. Barbárként lopta el a pillanatot mi még egy eltűnt civilizációra emlékeztetett.
Sápadt énem tekintete fáradtan csillogott. A tükörképem, másolva mozdulataim törölték le a feltörő könnyeket. Néma gyászba borult a lelkem. A szoba, ahol elvesztettem az utolsó töredékét ártatlanságomnak, irtózatos szörnyetegként magasodott felém. A brutalitás fekete köpenye simult tudatomra. Rabiátus ostorok kúsztak fel torkomra, s azt hittem megfulladok… mégis, mégis csupán a testem reszketett, a hangom képtelen volt a felszínre törni. Nem létező emlékeket keltettek életre érzelmeim és ambivalens gondolatokkal tértem vissza a nappaliba. Órákig ültem alvó teste felett. Órákon keresztül emésztett a tettvágy. Bosszút venni.
Beesteledett mire hazaértem. Az apró lakás a civilizált maszk mögé bújtatott hamisság tökéletes jelképe volt. Minden ízében azt nyújtotta, amit a ma embere megkívánt. S én gyűlöltem. Az egyetlen számomra bármit is őszintén képviselő pontja a könyvespolc volt melyen dédelgetett kedvenceim várták, hogy szakavatott ujjaim, levegye egyiküket.
A tükör most is egy megterhelt, darabokra tört lelket tárt elém. Arcomon könnyek helyett most vízcseppek gördültek végig. Reszkető ujjakkal markoltam a törülközőmbe, hogy aztán hamisra töröljem tekintetem.
Az álom és valóság határán egyensúlyozva hunytam le íriszeim. Testem már képtelen volt mozdulni. A kegyetlen éberség súlya húzta egyre mélyebbre. Elmém azonban küzdött. Kegyetlen csatát vívott döntésem felett. Megtorolhattam volna, amit velem tett s talán még hálás is lett volna érte. Órák hosszú, gyötrő kétkedése után egyszerűen megemelkedtem és hazavezettem. Egy ujjal sem értem a férfihez. Elengedtem a gyűlöletet mi a húsbörtönben dúlt. Haiden érzéseket adott nekem s ezért aligha vethettem meg. Az éber álom végre véget ért és én hagytam, had rángasson magával egy másik világ.

The real world is  

where the monsters are.

Az illúzió szövetét kettészakította a valóság kétélű pengéje és vele együtt, vért rabolva lopta el a reményt. A csend mi az autóra ereszkedett végtelenül labilis állapotba vezetett. Nem is igazán figyeltem az útra. Hagytam, had csapjanak össze felettem gondolataim, had csaljanak tévutakra. Ha zavart tekintetem nem is, hát testem bizonyosan elárult. Remegő ujjakkal szorítottam a kormányt és mikor végre leparkoltam a férfi háza előtt, szinte felnyögve fújtam ki a visszatartott levegőt. Az igazságot melynek kardját Haiden gyomrába fúrtam.
Vértől mocskos ujjakkal ültettem a férfit saját kanapéjára. A félelem zátonyra terelte lelkemet. Feszült léptekkel jutottam el a szekrényhez. A következő pillanatban már a teát töltöttem kettőnk számára.
- Tudom, milyen hallani mindazt, amit mondtam. – reszkető ujjaimmal próbáltam megemelni a csészét de végtelenül elgyengültem. – Nem akarhatja, hogy álszent szavakkal nyugtassam meg. Nem kívánhatja tőlem, hogy hazugságokkal csitítsam el viharban dúló elméjét. – Nem bírtam rá nézni. Mennem kellett volna. Semmi keresnivalóm nem volt mellette. Haiden Lyod maga vallotta be, hogy egy szörnyeteg… megerőszakolt és a szerelem vörös szirmai mögé bújtatta tettét. Mégsem voltam képes gyűlölni. Profán csókja megszelídített. Szavai nyílt sebet ütöttek lelkemen. Érintése megmozgatta a nőt, aki egy másik világban lehettem volna. A nőt kinek nemisége ebben a világban túl keveset jelentett. Vadász voltam, fiatal felnőtt. Haiden, a bestia szemében azonban nő voltam. Egy intelligens, erős párja a férfinek nem, pedig egy ember, egy vadász. S én többet akartam abból aki egy másik korban lehetnék. A testem fájón rándult görcsbe, ahogy érintésére gondoltam. Éheztem a testi kontaktust, melyet mindeddig oly vigyázva kerültem, sőt, talán mélyen, legbelül meg is vetettem.
Megragadtam tenyerét és ujjait a vállamon pihenő hegre vezettem. Most nem a sóvárgás vagy a vágy irányított. Nem. – Ezt Gerard okozta. – suttogtam csendesen. Agyar nyomok melyeket a férfi kiégetett, hogy mindig emlékeztessen rá, az övé vagyok és nem győzhetem le.

We are all so afraid.

We are all so alone.

- Szeretnék dühös lenni. – mondtam határozottan és nem érdekeltek fenyegető szavai. – Szeretnék tombolni… szeretnék sírni! – hangom nyugodt volt ugyan de a láz hurrikánként sodort magával s egyre inkább illúziónak tűnt a szoba mi életre kelve kért táncpartnerévé és forgatott meg a keringő mozdulatait követve – Nem tudok. Tudja milyen érzés ennyire üresnek lenni? – az voltam. Egy váz. Semmi több és nem tudom biztosan, hogy az elmém vagy a testem adta-e föl előbb… tény azonban, hogy meginogtam és szédelgésem határozottan elmosta a határokat a józan ítélőképesség s az őrület között. Vert a víz mert a lázálom láza a valóságban is magával ragadott. Testem könnyű fátyolként dőlt el s fejem az asztal sarkának csapódva adta meg magát a gravitáció erejének. Zihálva feküdtem, tincseim látszólagos takarásában egyre forróbb tócsa alakította, fokozta önnön magát s én éreztem, hogy lassan kivesz belőlem az élet. Sóhajaim mélyebbekké váltak. Összetört lelkem kiokádta magából a mérget mi megbetegítette testemet. – Hívjon mentőt… - suttogtam erőtlenül, még mindig bízva Haiden Lyod, az utolsó angol úriember lelkének egy részében mi a könyvtárban oly élesen és oly roppant könnyeden, szinte már játszva pillantott belém és ragadott meg. A világ elsötétül előttem majd ugyanabban a pillanatban vakító fény árasztott el. Haiden könnyei folytak végig az én arcomon. Haiden érintése adott enyhet égő testem fájdalmára. – Tanítson meg érezni Mr. Lyod és megbocsátok… de ahhoz élnem kell. – hunytam le ismét íriszeim. Bódító zene hívott magához… incselkedve nevetett felém de ellent álltam neki. Dacosan pislogtam hát újra mert nem a láz lesz mi végez velem. Annyi minden más volt még és nem egy ostoba vírus teremt fertőt bennem. Nem. Élni fogok.

Higher than the beasts,

Lower than the angels.

Bizonytalanságát látva én is elvesztettem önmagam. Nem tudtam hihetek-e önnön magamnak vagy sem, hogy érzékeim csupán kigúnyolnak amiért eddig elnyomtam őket vagy elmém így próbálja feldolgozni, hogy azt akartam megcsókolni aki technikailag megerőszakolt még én kábultan feküdtem ágyán. Mi a valóság? Megtörtént amit láttam és testem nem bírva tovább mindezt elájultam volna és most ismét erőszaktevőm ágyában feküdtem? Vagy Haiden is látta/tapasztalta mindazt mi történt? Mi folyik itt? Lázálom csupán még mindig és valójában a taxi hátsó ülésén markolok Haiden zakójába, hogy még fejem mellkasán pihen, legyen mi a világhoz kapcsol? Ha így akkor azonban, hogy lehet, hogy Haiden is rettentő zavarral viharzott ki a szobából?
Nem gondoltam, hogy ekkora erő kell ahhoz, hogy ismét lábra álljak. Forgott velem a világ miközben kifele indultam a szobából. A falak voltak támaszaim még kiértem a nappaliba. – Mr. Lyod. Nem értem mi történik. – vallottam be mert féltem. Tényleg féltem. Nem tudtam mi a valóság és mi az álom… nem tudtam elfelejteni könnyeit mik megbánása jeleként olvadtak fel bőrömön, és nem tudtam elfelejteni szavait sem miket halkan, gyáván és szégyenletesen de őszintén suttogott fülembe… a szavakat melyekkel szerelmet vallott. A szavakat, melyekkel elismerte, hogy megerőszakolt. A szavakat melyekkel szeretkezésnek titulálta tettét, az ajkakat mikkel megcsókolta az enyémet, mellyel nyomot hagyott nyakamon, a tenyerét mi kétségbeesetten ragadott pisztolyt majd fonta össze ujjainkat, esdekelve kérve, némán s szavakkal egyaránt, hogy szabadítsam meg ettől a tehertől.
Engem soha nem szeretett senki. Érhető volt hát, hogy hiúságom félredobva, a rideg tekintetet elrejtve próbáltam tagadni, ami lehet, mégis megtörtént. Soha nem ismertem ez azt érzést… nem tudtam, milyen szeretve lenni. Nem tudtam milyen édes lehet egy csók és nem tudtam milyen vágyakozni valaki érintése után… nem ismertem a lágyságot mert engem az évek acéllá edzettek. Nem ismertem a gyöngédséget mert az számomra egyet jelentett a halállal… s nem tudtam biztosan, hogy azt akartam-e, hogy mindennek nyoma vesszen.

Higher than the beasts,

Lower than the angels.

Elbújt előlem. Nem merte a szemembe nézve elmondani az igazságot. Éreztem meleg, zihált leheletén a bűnbánást, forró, fel-felszakadó könnyein az undort, amit maga iránt érzett. Egyre hevesebben emelkedett mellkasom miközben szavait hallgattam. Egyre nagyobb fájdalom hasított belém, egyre erőteljesebben kellett szorongatnom a fegyvert a kezemben mit akkor vettem ki az övéből mikor le akarta lövetni magát. Mikor a halálba akart menekülni tette elől.
„Szeretkeztem önnel…”. – nagyot nyeltem. Minden szó mit bőrömre ejtett, megelevenítette előttem az ő emlékeit… szinte magamon éreztem a csókot, mit gyöngéden ajkamra ejtett, az óvó érintést mellyel bőrömet simította és… és tincseibe túrva emeltem meg fejét majd kierőszakolva tekintetét csókoltam meg. – Viszont szerettem volna.- Elsütöttem a fegyvert. Megöltem az egyetlen férfit, akinek elhittem, hogy szeret.
A jeges borogatás rántott vissza a valóságba. Zihálva, meggyötörten és elnyűtten feküdtem mikor visszatért mellém, hogy elűzze a drog hatását, sikertelenül. Rosszul voltam és forgott velem a szoba. Erőt gyűjtve fordítottam a fejem a padló irányába és némiképp megtámasztva magam pillantottam rá. – Vizet… - suttogtam halkan és az egész pohár tartalmát megittam mikor Haiden visszatért... de nem csak rosszullétem fogadta. Egy olyan vadász fogadta kiben némi boszorkányvér is csorgadozott… és ki egy pár perces álomban előre látta mily gyötrő vágyak közé csöppent, milyen mocskos bűn terhét vállalta magára a férfi a jövőben, hogy megkapja amit akar… hogy szeressék… hogy miképp váltam csupán üres porhüvellyé szerelme révén mit irántam táplált… ennek a súlyát nem viselhettem el. – Meg akarom csókolni. – mondtam halálosan komolyan.

Higher than the beasts,

Lower than the angels.

El kellett volna húzódnom érintése elől. Darabokra kellett volna, hogy törjek, sírnom kellett volna épp úgy ahogy ő tette. Megállíthatatlanul, fájón s tudatában annak, hogy ezt nem oldozza fel semmi. Ahogy az ő bűne nem múlik el soha, úgy ezt az űrt sem töltheti már be semmi. Sírni szerettem volna és fájt a tudat, hogy elsírtam már minden könnyem rég. Korbácsoló dühvel csapott fel haragom, hogy nem voltam átlagos. Megtörhetetlen jellemem mocskán egyetlen fehér folt gúnyoldódott csupán s most a férfi, ezt is elvette tőlem. Egy újabb férfi ki nem tett mást mint belenevetett a világ torz tükrébe miközben engem csonkított.
- Megpróbáltam letagadni mikor megláttam a vért. Elhatároztam, hogy maga nem tehetett ilyet. Felmentettem magam előtt. – nem találtam azt a dühöt amivel beszélnem kellett volna. Nem azért, mert nem gyűlöltem a férfit… nagyon is gyűlöltem. Megvetettem s szántam mert gyönge volt és mert kihasználta a testem. S ahogy hallgattam, egyszer csak felnevettem. – Beleszeretett? – ismételtem meg maró gúnnyal átitatva a szót amivel enyhíteni akarta fájdalmam de csak forró olajat öntött a tűzre vele. – Jogosan érezhetek? Jogosnak mindezt akkor éreztem, amikor ismét leláncoltak. Ez volt az én történetem Mr. Lyod. Egy meghurcolt ifjú elme aki szó szerint láncok és sötétség fogságában nőtt fel, miközben a nevelőapám molesztált, megbillogozott, a nevelőanyám pedig szíjat hasított a hátamból. Ó, vagy tán ezt nem figyelte meg még lerángatta alélt testemről a ruhát? Még véremet vette? – ijesztően nyugodt volt még számomra is a hangom. Egyik pillanatban nevettem, a másikban a világ legbékésebb gyermeke voltam. Törni akartam. Sikítani. Sírni. De elsírtam már minden könnyem rég. Olyan rég beszéltem múltamról utoljára, hogy nem is emlékeztem milyen sebeket szakít fel bennem ha ismét szavakat buknak ki a számból róla. – Ne, merjen hátat fordítani nekem. -  torz tükör tükörképe menekülni kívánt ezt azonban nem engedtem. Nem érdemelte meg, hogy ne nézzen rám így magam felé rántottam. – S most mesélje el, mit tett velem. – Nem tudtam miért kell tudnom. Tudnom kellett… tudnom kellett, hogy talán ismét képes legyek sírni… hogy képes legyek magam újra felépíteni mint egykor, régen. Nem érdekeltek a könnyei. Nem érdekelt, hogy bánja s nem érdekelt…valamint képtelen voltam felfogni amit mond… hogy azt mondja szeret, hogy ezzel a szóval játszik, hogy megússza tettét.

Higher than the beasts,

Lower than the angels.

Az a nő aki Haiden előtt állt, minden ízben vadász volt. Erős amazon akit nem lehetett megtörni. S a vadász kioldotta a biztosított fegyvert és elhajította. Az amazon megragadta a férfi tenyerét és egyetlen, jól időzített és kíméletlen mozdulattal eltörte azt. A vadász pedig hideg közönnyel ragadott bele a férfi tincseibe és ismertette meg térdét, az orrcsontjával.
Az a lélekroncs melyet Haiden még inkább megnyomorított, ezt valamilyen okból kifolyólag mégsem engedte a vadásznak. – Miért? – kérdezte inkább újra és éreztem, ahogy megszédülök. Képek villantak be előttem; a biztonság érzete ahogy a tenyeremre pillantottam reggel…a forrón ölelő víz…a vér a lepedőn mi meggyalázott testem ékes trófeájaként díszítette a szobát… térdre esve hánytam ki magamból ezeket a képeket s velük együtt az utolsó érzelemmorzsákat is, míg az elmém újra össze nem kezdte rakni magát. – Nem fogom megölni magát. – suttogtam szinte erőtlenül miközben feltápászkodtam és kikényszerítve pillantását, ismételtem meg kérdésemet anélkül, hogy hisztérikus zokogásban törtem volna ki. – Miért? – rémesen üressé váltam. Az eddigi morálok mik vezettek, eszmék miknek éltem, a költők kiket oly szeretve idéztem, mind semmissé váltak. – Ha elhívott volna egy újabb vacsorára, igent mondtam volna… ha ma megcsókol, visszacsókoltam volna. S ezt tudnia kellett mert elég intelligens volt ahhoz, hogy rávegyen, vacsorázzam magával. – Muszáj volt beszélnem. A szavak segítettek átgördülni a késztetésen, hogy felvegyem a fegyvert és végezzek magammal. – Miért? – léptem egészen közel – Miért és hogyan? – kérdeztem ismét. – Élvezte igaz? – néztem végig rajta – hogy egyszer az életben elvehet valamit csak úgy… hiszen annyian rabolták el azt ami fontos magának, miért ne tehetné meg ez csak egyetlen egyszer maga is, igaz? Miért ne érezhetne dicsőséget egy kiszolgáltatott elme megmérgezésében? – ebben a pillanatban kezdtem el érezni, hogy a gyűlölet feldúlt lovon érkezve tér vissza belém. – Hallani akarom! – nem kellett kiabálnom ahhoz, hogy ijesztő legyek. Kihalt tekintetem megadta ennek a tekintélyét. – S ha elmondta, meg is fogja mutatni mit tett velem!

Higher than the beasts,

Lower than the angels.

Nem ismertem ezt az érzést. A húsomba vágott és éles fogaival hatalmas darabokat szakított ki belőlem. A csalódottság méla szörnyetege felágaskodott bennem, szilánkosra törte a csontjaimat, szétszaggatta ereimet. Akaratom ellenére buggyant ki egy könnycsepp tekintetemből s végigfolyva arcomon gyászolta meg az elvesztett ártatlanságot. – Köszönöm, hogy bebizonyította, hogy nincsenek kivételek. Köszönöm, hogy kivégzett. – Ejtettem ki lassan a szavakat, megfontoltan s hidegen. Ugyan ilyen rideg mozdulattal nyúltam fegyverem után s előhúzva irányítottam a pisztoly csövlt a férfi szívére. – A nappaliba! Üljön le a kanapéra. – Eszemben sem volt megölni. Nem. Azt akartam, hogy kiégjen a szíve. Miután a férfi leült, a kibiztosított és még a szobában ellenőrzött pisztollyal a kezemben ültem az ülébe. Tenyerét a combora tettem és kényszerített ám egyre undorodó arckifejezéssel néztem szemeibe mikor remegő hangon suttogni kezdtem. – A nevelőapám olykor az ölébe ültetett és simogatni kezdett itt... – tudtam, hogy fájdalmat fogok okozni neki, ahogy azt is, hogy össze kellene omoljak egy ilyen teher alatt de nem tettem. Tenyerét melleimhez húztam. – majd itt... – mély levegőt vettem, hogy ne hagyjam el magam. Hideg tekintetem megüresedett, eltűnt belőle a dacos élni akarás mi eddig ott lángolt benne. – Olykor meg-megcsókolt – hajoltam közel de nem tettem meg, annál nagyobb volt bennem az undor – itt-ott... – emelkedtem meg majd ellépve tőle ejtettem le a pisztolyt a földre. – De még ő is tudta, hogy van egy határ amit nem léphet át. – Legszívesebben leköptem volna, mégsem tettem. Csak álltam ott, elidegenedve ettől a világtól, felülemelkedve a mocskon mi a testem borítottam. – Miért? – kérdeztem csöndesen mert tudni akartam a választ. Tudni, méghozzá, most.

Higher than the beasts,

Lower than the angels.

Nem volt szükségem órákra. Alig húsz percig bírtam a hőségben majd kilépve bűvköréből ragadtam magamhoz a törülközőt és megszárítkozva tértem vissza a hálóba, hogy magamra vegyem a tisztaságot jelentő ruhákat. Vizes tincseim csatoltam fel mikor megpillantottam a vérfoltos lepedőt. Tenyeremből vért fakasztottam az éjjel, ezt rögtön észrevettem a reggel de nem gondoltam volna, hogy ennyit. Ez inkább hasonlított egy ellopott szüzesség vér áldozatára de ezt a gondolatot azonnal el kellett terelnem. Nem engedhettem meg, hogy most elgyengüljek. A táskám után nyúltam, hogy előhúzzam fegyveremet. Az apró pisztoly a barna táska alján volt így miután kivettem, rögtön a helyére is csúsztattam. Csak ez után léptek ki a háló biztonságos rejtekéből és vettem az irányt a konyha, harmonikusan illatai felé. – Köszönöm a ruhákat….- ejtettem ki szavaim lesütött tekintettel de végigpillantva a másikon, kissé megdermedtem. – Jól van, Mr. Lyod? – nem tűnt úgy. Inkább tűnt egy bűnöktől terhes és azok korbácsai előtt térdre rogyott alaknak semmint annak a tisztességes, intelligens férfinek, akivel tegnap vacsorázni mentem és aki megmentett attól, hogy az utcán erőszakoljanak meg. Végignézve rajta, elbizonytalanodtam, ahogy a vérnyomokra gondoltam. – Mi történt az éjjel Lyod? – léptem automatikusan egy lépést hátra, hogy ezzel a pult mögé kerüljek. Ez kellő biztonságot adott, hisz ha támadni akarna, hát csak elő kell húznom a pisztolyt mi gyilkolásra készen várakozott. Bár ha bántani akart volna, akkor megteszi az éjjel, mikor kiszolgáltatottan feküdtem ágyában, gyöngén, egyedül… falfehér bőrömmel, melyről pontosan tudtam, hogy vérvörös ajkaimmal milyen vonzalmat jelentett számára. Már tegnap este is tudtam, hogy meg akar csókolni… hogy végig akar simítani combjaimon, hogy játszani akar melleimmel, hogy cirógatni kívánja bőrömet… de valamiért sokkal jobban bíztam abban, hogy az ő eszméi ezt nem engedték meg neki mint kellett volna. Sokkal nagyobb bizalmat fektettem ebbe az egyetlen férfibe, mint eddig bárki másba a világon. S ez megrémített.

Higher than the beasts,

Lower than the angels.

Távoli, negatív képként érzékeltem hogy a férfi elfektet az ágyon és elhagyja a szobát. Olyan rettentő könnyű lett volna egyszerűen engedni a mindent felemésztő érzésnek, hogy lehunyjam a tekintetem és passzív állapotba merüljek, ahol az elmém meghasad. Azonban mire Haiden visszaért, ez megtörtént. A tekintetem üressé vált, a testem egy nehéz bádogdobozként funkcionált. Egyetlen érzés uralkodott el bennem és az a rettegés volt mely szintén, szépen s lassan de pontos számítással vált szintén semmissé. Gondolataimból a jegesnek tűnő érintés rántott ki ami meglepő erővel sokkolt és ébresztett rá, hogy valamennyire még mindig tudatomnál vagyok ám alig negyed óra telt el az étterem óta, tehát, valószínűleg nagyobb dózist kaptam. Ujjaimmal az ágyneműbe martam miközben minden igyekezetemmel a megoldáson gondolkodtam. A férfi jól gondolta. A borogatás segített ám ennél többet nem igen tehetett. – Nem fogok meghalni, ne aggódjon. Az aggodalom nem öltözteti. – suttogtam mosolyogva – csupán elalszok. Nem ússza meg a kanapét… - lehunytam a tekintetem. Nem tudtam tovább küzdeni ellene. Adriana túllőtt a célon mert azt gondolta, Haiden Lyod, megerőszakol egy öntudatlan fiatal nőt. Ennél jobban nem is tévedhetett volna vágyai tárgyát illetően. A másik óriási hibát akkor vétette, mikor azt gondolta, következmények nélkül elveheti tőlem érzékeimet, tudatomat.
- Ne… ne… kérlek! – sikítottam mikor a rémálmom szörnyetege letaglózott. A drog miatt még mindig alig bírtam mozdulni s álmomban ez a súlyos tehetetlenség, remek lehetőségeket nyújtott kínzómnak. Olyan erővel szorítottam ökölbe ujjaim, hogy körmeim vért fakasztottak. Haiden ébresztett. Tekintetemben könnyek égtek, tenyerem reszketett a fájdalomtól. Elfordítottam a fejem de tudtam, hogy késő. Egy gyönge, szánalomra méltó nő voltam, semmi és senki több és ráadásul tehetetlenül feküdtem egy idegen férfi ágyában. Kellett pár perc még összeszedtem magamat, még elűztem nevelőapám és nevelőanyám képét magam elől. Még ezen igyekeztem, ismét elaludtam.
Késő délután ébredtem, egyedül. Az ágy másik fele érintetlen volt s makulátlan, egy friss, még címkével ellátott, ízléses ám egyszerű fehérnemű szettel, egy szintén alap darab toppal és fekete farmerrel. Nagyon nehezen emelkedtem meg és jutottam el a szobából nyíló fürdőbe, ahol már minden elő volt készítve számomra. Egy törülköző, édes gyümölcsökből készített tusfürdő és a kádban forró víz várt rám. Gondolom Haiden nemrég engedte tele a kádat és bár nem tudtam, hogy nekem készítette-e elő vagy magának, ruháimból kibújva bújtak a habok alá. Persze, nem éreztem magam kényelmesen de az emlékezőkézség számára nagy segítség volt a forró víz, a relaxációs folyamatokat elősegítő illatok, a habok érintése… s megvallom őszintén, nem emlékeztem olyan időre amikor ennyire magam lehettem volna mint most, ebben a pár percben még a perzselő víz mindenem elborította. A tenyeremen levő sebeket a férfi fertőtlenítette így nem csíptek annyira mikor a vízbe merítettem őket. Mikor meghallottam lépteit, megköszörültem a torkom.
- Azt hiszem elfoglaltam a fürdőszobáját… - jegyeztem meg szinte félvállról de nem gondoltam így. Nem emlékszem arra sem, mikor törődött velem valaki valaha is. A nevelőszüleim nem hogy nem törődtek velem… ők okozták a sebeim jó részét.

Higher than the beasts,

Lower than the angels.

Igazán rettegtem és gyűlöltem, sőt, megvetetettem drogokat. A legszörnyűbb érzés számomra az volt, ha nem uralhattam a testem s az elmém. A falnak támaszkodva próbáltam elkapni egy taxit ami még azelőtt hazaszállít, hogy teljesen elveszteném önmagamat. Elveszett árvaként rettentem meg mikor Haiden átkarolta a derekamat. – Ne… - nyögtem ki halkan és próbáltam ellökni magamtól de gyenge voltam. Ez az érzés pedig fojtogatni kezdett, ahogy Haiden ujjai épp oly erősen fonódtak tenyeremre mint ahogy egykor apám erőszakoskodott velem. Egyre nehezebbé vált ébren tartanom magam. - Ne… - ejtettem ki újra amikor beültetett az autóba. Haza akartam menni de nem tudtam mit tehetnék Haiden akarata ellen. Képtelen voltam irányítani a testemet és ez megőrjített. – Nem vagyok részeg… - suttogtam miközben mellkasára húzott és próbált megnyugtatni. – Bedrogozott… - ejtettem ki hangosabban a szót mire a sofőr lelassítva pillantott hátra mert érdekelni kezdte a történetet. – Az a nő… bedrogozott… - ismételtem meg mondanivalóm, anélkül, hogy realizáltam volna, hogy ezzel azonnal felmentettem Haident a perverz szerepkörből.
Mr. Lyod módszere működött. A megfizetett taxisofőr háromszor gyorsabban ért a férfi lakásához mint bármikor máskor. Mikor kiszálltam szó szerint a karjaiba zuhantam. Nem voltam képes tovább koordinálni magamat, nem bírtam tartani a saját testemet. Gyűlöltem ezt az érzést. Léket fúrt a mellkasomba és jéggel töltötte fel. Megnémított. Rettegtem és ezt tetézte, hogy egy idegen férfi karjaiban voltam egy számomra ismeretlen lakás előtt. – Kérem, Mr. Lyod... higgye el, nem vagyok részeg. – Nem tudom miért volt számomra fontos, hogy mit gondol… tekintetem elhomályosult, izmaim feladták a harcot. Már csak az ébrenlét maradt nekem amiért harcolhattam.